Háló

Megtekintve: 22 alkalommal

Eve (29.)

29.

— Fáj?

A kádban feküdtünk. Dani olyan nagy, hogy a kád egyik szélén a lapockája, másikon a sarka támaszkodott. Én olyan kicsi vagyok, ha ő nem lenne alattam, elmerülnék.

— Igen, nagyon rossz — válaszoltam a mellkasán fekve.

— Nem vehetsz be óránként olyan fájdalomcsillapítót, amit tizenkét óránként szabad csak. Már négy van benned négy óra alatt.

— És ez csak egy fog. Ha szétkapod a szegycsontom, tuti, túladagolom magam morfinnal.

— Szuper. Kicsim. — Dani megfogott, felültetett, magával szembe fordított. — Az arcodról szinte teljesen eltűnt a duzzanat, szóval gyógyul az. Figyelj csak, amikor nekem fájt őrülten, rátettél valamit a fogamra, az mi volt?

— Áh, semmi, gyógynövény, semmi…

— Hát, a fogfájást mintha elvágta volna, és azonnal. Van még belőle? Mi ez? Honnan van?

— Fáj a tiéd is?

— Nem, egyik sem fáj. Még a húzás helye sem. De a tiédet csillapítani kellene.

— De nem tudom pontosan. Van egy gyermekkori barátom, akiből természetgyógyász lett, vagy lélekgyógyász?! Nem tudom, valami ilyesmi, ő adta múltkor, mikor a felső fogam volt begyulladva.

— Ő Dávid.

— Ő Dávid — bólintottam.

Oldalra nézett, és nyomott a tenyerébe a rózsás tusfürdőmből, majd bedörzsölte vele a vállam, a nyakam, a karom.

— Volt köztetek valami? — kérdezte.

— Csókolóztunk.

Mozdulata megállt, és úgy nézett rám, mint amikor fél liter vért vesztett el a felkar vérzésnél.

Elnevettem magam:

— Az oviban! És undorító volt!

Mosolygott, majd magához húzta a térdem, hogy lemossa a combom.

— És hogy találkoztál most vele? Mikor a Japán tengerhez indultál? 

— Jaj, fáj! — nyögtem. Az arcomhoz nyomtam a karom, de az még jobban fájt. 

— Gyere, próbáljuk meg Dávid módszerét, hátha segít. 

Miután rácseppentettem és behintettem mindennel egy gézt, megállt a mozdulatom, Danira néztem, aki előttem állt a csapnál, és figyelt. Összenéztünk.

—  Kész? — kérdezte együttérzés grimasszal az arcán. — Évi, látom, hogy fáj, csináld légyszíves!

Felé nyújtottam a gézt, elvette, aztán a jobb alsó fogaimra terítette.

— Így? Harapj rá!

Ahogy hozzáért a fogamhoz a gyógyfű, mintha egy csettintéssel vált volna panaszmentessé.

— Mmm.

— “Mmm”? Rossz? Csíp? Fáj?

— Mümü.

— “Mümü”?!

Vigyorgott.

— Vem váj vár!

— Mmm — most ő hümmögött. — Meg kell kérdezned, mit adott. Döbbenet!

Szeme az arcomra tapadt, aztán megérintette a homlokom.

— Mérjünk lázat Gábor unokabátyádnak.

— Inkább Dani doktorbának, ő akar annyira feldarabolni!

Nem reagált, ujjait az enyémek közé fűzte, és leültünk a kanapéra. A dohányzó asztalról a hónaljam alá illesztette a hőmérőt, aztán még a felkaromat is odanyomta. Mindig elbűvölt, mennyire gondoskodó minden mozzanata. 

Visszamosolygott.

— Jól vagy most már? — kérdezte.

— Továbbra is halálfélelmem van.

— De most már a fogászattól, nem? — vigyorgott.

— Nekem miért nem képes kihúzni a fogaimat, mint neked?!

— Neked szépek a fogaid. 

— A tieid sokkal szebbek! — vágtam rá. –Imádom, ahogy mosolyogsz! Nagyon, olyan…

Dani egyre jobban vigyorgott, ahogy én egyre jobban vörösödtem.

— Iiigen?! Olyaaan?!

— Olyan nagyon imádom.

— Én pedig nagyon imádom, hogy nagyon imádod — válaszolta elkomolyodva. Aztán megcsókolt.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Sosem voltam ennyire belezúgva senkibe. Se Zsoltiba, se Dávidba. Dani olyan mélyen felkavart, hogy lassan kezdtem érteni azt, miért szeretnek az emberek élni.

Dani az élet.

— Jó, tényleg. Én meg imádom, hogy nem fáj az evés, most már, hogy betömött kábé negyvenet. Gábort az Isten küldte hozzánk. 

A lázmérő lepittyent, Dani telefonja megszólalt. Egyszerre vette fel, és vette magához a lázmérőt.

— “Szia! Jól vagyunk. Évinek fájt, miután kiment a zsibi, de már az is elmúlt, és… igen, a láza is lement. Igen, a duzzanat is.”

Dani aztán rám nézett, felállt, és átment a konyhába. Rágyújtott, és beszélgettek. Nem akartam hallgatózni, úgyis tudtam, hogy a sarcomáról faggatja Gábor, ami végül is sokkal jobb, mintha engem faggatna, mert bennem egy fikarcnyi remény sem volt, hogy túlélhetem.

Amikor visszajött, levetette magát mellém a kanapéra, és magához húzott.

— Na? Gábor unokabátyám elégedett? 

— Hm. Ki szeretné cserélni még a hatosodban is a tömést.

— Inkább a thoracotomia!!! — hördültem fel.

Dani felröhögött.

— Ugye! Na ugye! Tudtam én, hogy eljutunk eddig a “csak egy sarcoma, mi az nekem” életérzéshez.

Felemelkedtem, és térdem átemeltem a combjain. Az ölébe ültem, karjaimmal átkulcsoltam a nyakát, megbűvölt szemekkel nézett rám, kezeit csípőmre tette. Én is mélyre tekintettem óceán szemeibe, a gyászt kerestem, hogy hol van az a keserű kék, ami fél és félt a haláltól, de nem találtam meg.

— Holnap fogorvos és nőgyógyász, holnapután műtét — közölte.

— Ha meg akarsz műteni holnapután, akkor holnap azt csináljuk, amit én mondok. Ha fogorvoshoz meg nőgyógyászhoz akarsz vinni, nem állok meg Dél- Szibériáig.

— Alku elfogadva — mosolygott. —  És mit csinálunk holnap?

Az ajkamba haraptam.

— Imádkozol velem? — kérdeztem halkan.

A könnyek kibuggyantak a szememből, ő elmosolyodott, de az övéből is. Némán bólogatott.

— Elmegyünk az én templomomba? — kérdezte aztán.

— Rendben.

Dani temploma szürke Pest mélyén, egy szemetes, szűk utcában, annak is egy beugró, koszos szegletében csillant felém, ahogy odaértünk. 

— Nagyon szép! — ámultam el. Ferenc atya templomát bár újra építették az évszázad vihara után, de évszázadokkal maradt el még mindig díszességében, mint Danié.

— Jól vagy, kiscsibe? — kérdezte, amikor kiszálltunk az autóból. Napszemüveget vett fel. A kék-fehér-sárga csíkos kabátja volt rajta, sárga sál, farmer és fehér cipő. 

— Jól!

— Nem fáj a fogad? 

Tekertem a fejem.

— Biztos? – kérdezte, aztán hozzám lépett, és megnyomogatta az állkapcsomat, ami egy nappal korábban még gennyben tocsogott, Dávid csodaszere óta pedig egyáltalán nem fájt.

— Nem fájt már éjjel sem.

— Így sem? Hát, semmi, jaj, szerencsére teljesen leapadt.

— Ühüm.

— Jó — sóhajtott egy nagyot. — Gyűlölöm a fogfájást, de ha neked fáj, attól aztán végképp teljesen kikészülök.

— Semmi baj, semmi baj! Tényleg nem fáj.

Hozzábújtam, átölelt.

— De ugye szólnál?

— Igen! Nem félek már fogászatra menni, ha ott vagy velem.

— Holnap is ott leszek — suttogta a nyakamba, de az más. Attól összerezzentem. Érezte. Eltávolodott, karját a hátam köré fűzte.

— Ugye… Évi, ugye nem fogsz elszökni? Figyelj… Én… Ha világgá mennél, ne előlem szökj el! Előlem sose tedd, én akkor tudod, én inkább veled megyek. Ígérd meg, hogy szólsz, ha beparázol, és akkor együtt…

Közbevágtam:

— Nagyon félek, Dani! Nagyon-nagyon! Te nem?

— Én nem! — Erősebben fogott. — Én egy olyan nagyon dokis doki vagyok. Meggyógyítalak. 

— De ugye nem akarsz velem konzultálni rólam, ahogy a mellkasműtéteknél szoktuk?

— Te szeretnél valamit elmondani a saját mellkasodról?! — húzta a száját.

Tekertem a fejem, aztán ő is a sajátját.

— Jó — sóhajtottuk egyszerre, aztán megdörrent az ég.

Danit figyeltem. A szeme pont olyan sötét volt, mint az ég, azt figyelte. Amikor újra rám nézett, szemöldöke ráncba húzódott.

— Vihar januárban?! — mormogta, aztán levette a napszemüvegét.

Mire megrántottam a vállam, leszakadt az eső. Futni kezdtünk a templomig. Közvetlenül a kapu előtt megcsúsztam, és elvágódtam volna, ha Dani nem fog meg. Aztán berontottunk.

— Jaj, még szerencse, hogy megfogtalak — fújta.

— Mmm — nyüszítettem.

— Mi van? — nézett rám, aztán a felhúzott jobb lábamra.

— Ahh, a bokád? Mégis megsérültél?

— Jaj, Dani!

Sóhajtott, aztán magával vitt az utolsó padsorba. Hagytam, hogy a combjára emelje a lábam, elfordultam, míg leveszi róla a csizmát és a zoknit. Bőgni kezdtem, de nem akartam, hogy lássa. A kék szemű Jézus szobrot bámultam, aztán az átszúrt bokáját. Miközben felsikítottam, ahogy Dani a helyére rántotta az enyémet, azt kívántam: “remélem, Jézus, neked is rohadtul fájt a keresztre feszítés”. 

— Jól van, jól van, a helyén van, kicsim. Most már jó lesz — hadarta Dani, de ebben a pillanatban elment az áram.

Csak a főoltár csonkig égett gyertyái pislákoltak elől.

Dani felállt.

— Megpróbálsz ráállni, kiscsibe? Nem fog fájni.

— Oké.

Ahogy felálltam, egy poklot rázó, iszonyatos erejű robbanás rázta meg az épületet. Reflexszerűen guggoltunk le újra, Dani maga alá húzott. Ő is azt hitte, hogy leszakad a tető.

De végül nem ez történt.

— Azonnal ki kell mennünk innen! — mondta. Felkapott, és kirohant velem.

Akkor azonban azonnal vissza is ugrott. Ha nem tette volna, szétlapított volna minket a templomcsúcsról a templomkapu elé zuhanó torony a kereszttel.

Isten így vágta a képembe szent jelképét, és nem értettem, miért nem elég Dani kulcscsontján a picike arany kereszt…

Percekig nem mozdultunk. Egész Pest megnémult. A robaj utóhatása csendesülve sistergett az elmúlásba. Amikor Danira néztem, lassú mozdulatokkal elengedett, és felemelte a mutatóujját, majd az ajkára tette azt. Ilyet akkor láttam tőle egyszer és utoljára, amikor egy gyilkost kellett volna ellátni, de az szikével hadonászott hol felém, hol felé. 

Dani aztán megfogta a kezem, és szavak nélkül átmásztunk az akadályként elénk gördülő kereszten.  Visszamentünk az autóhoz, miközben telefonált, hogy bejelentse a kárt, közben pedig kérdezgette, jól van-e a bokám. Önkívületi állapotban válaszoltam, hogy minden happy, pedig leginkább a megsemmisüléshez támadt kedvem. Ezt látta is rajtam.   

Ennyit arról, ha imádkozni támad kedvem: egész templomokat dönt pusztulásba a Mindenható.

— Évi… 

A kocsiban ültünk, de valahogy Dani sem bírt még elindulni.

— Évi… régi templom ez — próbálkozott.

— Ühüm.

Rám nézett.

— Elmegyünk a tiédbe.

— Hogy Ferenc atyára szakadjon?

— Ugyan már! — suttogta.

Bólogattam, és én is suttogni kezdtem:

— Nem ismersz. Sosem ismerhetsz meg! Én az az Éva vagyok, akit kiűztek az Édenből.

— Ugyan már!!! Nem kell egyedül cipelned a keresztet! Itt vagyok.

Előre mutattam, a lezuhant templomtoronyra.

— Pont ilyen az én keresztem. Hiába vagy nagy és erős, ezt te sem bírhatod el.

— Te sem ismersz… — mondta, és rágyújtott. Az égő cigit aztán felém nyújtotta, és gyújtott sajátot. Amikor beleszívtam az enyémbe, hirtelen felállt, kiszállt a kocsiból, és egyenesen visszagyalogolt a templomhoz.

Kiszálltam a kocsiból, és utána kiáltottam, de rá se hederített, megállíthatatlan volt. Amikor a kereszthez ért, eldobta a cigit, leguggolt, két kézzel megragadta a templomtornyot, és elhúzta a kapu elől.

— Elszakad a hasizmod!!! — ordítottam, és hanyatt-homlok odarohantam. 

Felegyenesedett, és úgy gyújtott új cigire, mintha mi sem történt volna.

— Dani, ez vagy egy tonna…

Megrántotta a vállát:

— Ötszáz kilónál alig több.

— Bazmeg! Bazmeg! — odaszaladtam, lehúztam a cipzárját, és betapintottam a hasát. — Nem lett bajod?

Megint odaadta a cigiét.

— Fogalmad sincs, mire vagyok képes… érted…

— Jó — bólogattam sűrűn. — Jó! Rendben, én is itt vagyok, és ha szeretnél még templomba menni, bemutatlak Ferenc atyának. Ő az én nagy-nagybátyám. Csak… Dani, ezt hogy csináltad?!

— Mondtam, hogy gőzöd sincs, mennyire vagyok erős.

— De akkor is… jó ég!!!

Vélemény, hozzászólás?