Háló

Megtekintve: 29 alkalommal

Eve (28.)


— Jó, most már kinyithatod a szemed, bár úgysem hiszem el, hogy egy picit sem leskelődtél — nevet. 
Nem hittem volna, hogy hallom még valaha a nevetését.
— Hogy leskelődtem volna, hiszen be is kötötted?! — nevetem ki, miközben húztam le szememről a textilt.
— Mindenre képes vagy, azért. Na, nézd!
Amikor kinyitottam a szemem, egyből könnyek szöktek bele.
— Ez mi? Ez hogy? Dani, ez mi?
— A csillogó bércek. Sára műve. A heroinista csajé.
— Ó, a csillogó bércek… Igen, emlékszem, hogy elindultunk, hogy megmutatod, csak aztán volt valami közben a fogammal.
Mosolygott.
— A gézzel vacakoltunk, nem mertél bevenni gyógyszert, mert hogy beleakad a gézbe, és emiatt megfulladsz?! — Elnevette magát. — De azt sem engedted, hogy kivegyem a gézt, féltél a fájdalomtól. A fogad meg fájt, szóval kellett az a fájdalomcsillapító, vagy csak a vértől féltél.
— Látod… Az csak pár centi vágás volt. Meddig vérzett… Öt egységgel adtál be. Most akkor sem tudod majd alvadásra bírni a vérem, ha kása sűrűre töltöd. 

Egy eldugott, lakatlanná üresedett panelgettó övében álltunk. Dani fogta a kezem, ujjai az enyémek közt. Előttünk egy monumentális művészi alkotás: keresztek fluoreszkáltak a megfestett hegyek csúcsain. Óriási volt, talán öt emeletet is kitett. Többszáz kereszt ragyogott a téli hold tükrében.
— Nagyon sietek majd. Nem lesz időd elvérezni. Nagyon kicsinál, hogy nem néztük meg a mellkasod korábban. Mióta érzed a fájdalmat?
— Csak párszor fájt, az összesnél ott voltál.
— Valóban, mindre emlékszem. A liftben, a Csokizóban, álmodban. Az összesnél ott voltam. Nem hiszem el! Miért, hogy kerülte el ennyire a figyelmem?! Miért???
— Hát, mert a fogam fájt nagyon.
— Rohadt fogászat!
— Az én hibám, Dani! Ha csendben elmegyek fogorvoshoz, mint minden normális ember, Gábor pikk-pakk betömte volna, és nem húzódik rá a csonthártyámra. Akkor nem lett volna belőle ekkora dráma.
— Én vertem ki a fogad! Az én hibám. Az én kezem csúszott meg a laryngoscop-pal. Újra kellett élesszelek, majdnem meghaltál…
— Hát, hagynod kellett volna, az volt a sorsom. Most már te is láthatnád.
— Kizárt! Évi, meg kellett, hogy ismerjelek. 
Dani magához húzott, úgy néztük a kicsi kereszteket a ház falán.
— Miért pont keresztek? — kérdeztem végül. — Mi ez az egész? Egy heroinista lánynak hogy jut eszébe ennyi keresztet felfesteni?
Dani mozdult, cigit vett elő.
— Látta a nyakamban. — Válaszolt, miközben meggyújtotta a cigit. — És itt annyi kereszt van, ahányszor újraélesztettem őt, vagy valamelyik drogos haverját.
— Úristen, ez gyönyörű! — bámultam Danit. Olyan ámulattal nézett rám, amilyennel én a tablót. — Igazad van, vagyis nem egészen. Nekem kellett, hogy téged megismerjelek. Ízig-vérig orvos vagy! Olyan igazán nagyon dokis orvos. Az egyetlen, aki még hisz ezen a világon, aki reményt ad…
Közbevágott:
— Lehetek az orvosod?
Meghökkentem.
— Meggyógyítalak — suttogta. — Olyan igazán nagyon dokisan. 
A rákette velőmbe hatoltak szavai.
— Tudod, hogy sikerülhet, mert te ugyanilyen ízig-vérig orvos vagy. Sőt, hányszor volt, hogy én már rég feladtam, meg mindenki, és neked még mindig volt ötleted! Tudod, hogy, te vagy itt mindenki aduásza? A “ha befürödtem, még mindig lehet hívni Évit” Évi? A telefonos segítség a negyven millió dolláros kérdésekhez?!
Szünetet tartott, majd beleszívott a cigibe:
— Nélküled ez a hely csak egy sima pokol. Miattad szabadulnak ki innen a lelkek. A sors is sebésznek teremtett, hogy lehetne az, hogy épp téged nem műtünk meg?
Cigizett, aztán eldobta.
— Hamis vagyok, Dani. Gyűlölök műteni. Ezért kell most belehalnom pont egy olyan kórba, aminek az “aduásza” vagyok.
— Itt hagynád Barnát? Halálra fogja inni magát, Évi.
— Egy pszichiáter nem csinál ilyet, Dani!
— Egy sebész sem! — vágott vissza, aztán újra halk lett. — A félelem miatt van? Félsz, hogy fáj majd?
— Attól félek, hogy Zámbó Jimmy-t teszel be, miközben szétfűrészeled a mellkasom.
Dani nagyon röhögött. Magához húzott, és valami gyönyörűt énekelt nekem, amit korábban még sosem hallottam: 
“Mint vándor hideg ősszel elhagynám ezt a földet, elszöknék a tél elől.
Elmennék, elvinném, amit szívemre tettél: a hűség szép láncait.
Mint könnycsepp sivatagban, mely visszatért a porban, így múlnék el nélküled.
Mint gyertya vad szélben, ahogy harcol a sötéttel, így múlnék el nélküled.
Mikor jöttek gonosz évek, és halkan körbe vettek, elrejtettél a sötétben.
Mint gyöngyöt a tenger, megőrzi a néma mélyben, elrejtettél a sötétben.
Csak az ég tudja, s én is érzem, hány éjjelen sírtál értem.
Sose félek a halál völgyében, elrejtettél a szívedben.”

 Aztán csak ölelt, én pedig belebújtam a Danimba. De egyszer csak eldőlt. Összeesett, és a földre zuhant. Leállt a szívem. A földön kiterülve aztán valamiféle rohamot kapott. Meghaltam. Jó pár másodperc telt el, mire rájöttem, hogy nevet, és önszántából feküdt le, aztán az nem is görcs, hanem egy hóangyal, amit a végtagjaival művel.
— Gyere, Évi csibe, angyalt csak te tudsz, én csak egy óriási kondorkeselyű vagyok — kiabálta.
Hátrébb léptem, és nem bírtam betellni a látvánnyal: a 190 centis 120 kilós Danim úgy játszik a hóban fetrengve, mint egy kölyökkutya. — Gyere, kiscsibe! Gyere már!
Amikor megállt, felém emelte arcát, az ölébe huppantam, és elragadtatásom minden hevével fölé térdeltem és megcsókoltam. Megragadta a nyakam, és visszacsókolt. Nem akartam mást, csak az ajka forróságát a nyelvemen érezni. De nem engedte sokáig. Megfogta a vállam, leemelt magáról, és felálltunk.
— Mit szeretnél csinálni? — kérdezte.
— Rejts el a sötétben! — súgtam.
Mosolygott és hazamentünk.

Szeretkeztünk. A zuhany alatt hangosan, a kanapén egymást szorítva, a szőnyegen gyengéden, aztán a hálóban csendesen. Folyton éhes voltam Danira, képtelen voltam betelni az érintéseivel, a csókjaival, ahogy az arcomat figyeli, miközben magáévá tesz.
A mellkasán feküdtem, kulcscsontján hevert az arany kereszt. A hátamat simogatta.
— A szívemben rejtettelek el — szólalt meg, mire felkaptam a fejem:
— Ott a legjobb nekem — válaszoltam, és a szemébe néztem. Tudtam, mire gondol: “holnap te leszel az első betegem”.
— Nagyon félek — tátogtam felé. — Rettegek — folytattam. — Dani… Nagyon félek! — sírtam el magam.
— Vigyázok rád. Vigyázok rád! — nyúlt értem, és feljebb húzott. — Akkor is, ha vad lesz a szél, Évi, akkor is égni fog a lángod. A lángunk.
Csak tekertem a fejem:
— Nem, Dani. Meg fogok halni, és nem akarom, hogy hibáztasd magad. 
— Emlékszel, amikor először mentem el veled fogászatra?
— Azok csak fogak. Nem áttétes malignitás.
— Annyira féltél, mintha minimum apokalipszis közeledne. Senkit sem láttam még ennyire cidrizni. Meg voltál győződve arról, hogy most kész, vége, a tű, a fúró, a fájdalom mint egy tank maga alá teper és véged. Ott aztán mondhattam, hogy az csak egy fog, amit Gábor tíz perc alatt kitisztít, ugye? Mert ha elképzeled, mit csinált…
Közbevágtam.
— Rosszul leszek, ha elképzelem.
Dani felkönyökölt.
— Tudom, mennyire írtózol. De kibírtad, kiscsibe, meg sem rezzentél, pedig fájt az neked. És mégsem a fogfájás a legrosszabb, nem a szuri, nem a fúró, hanem a félelem. Az a tank! Most mástól félsz, így aztán tök simán legyintesz a fogakra. 
— A halál az halál, mindegy, hogy mit érez az ember.
Dani felült.
— Szerintem a fogászaton is azt gondoltad, belehalsz — mosolygott. — Nem fogsz meghalni, én ezt mint orvos mondom. Meg tudlak operálni, ki tudom venni a tumort. Utána azt fogod gondolni, hogy “ugyanmár az csak sarcoma.” Van annál rosszabb is, mert amit teszünk veled, az végül is nem egy apokalipszis, ha elképzeled…
— Rosszabb — nyögöm. Felnevet és folytatja.
— András beszúr egy branült, aztán elalszol. Ennyi lesz! Pont ennyi, semmivel sem több.
— Dani, nagyon-nagyon fog fájni, ha felébredek! Nem bírom a fájdalmat, már a gondolatától is padlót fogok.
— Csillapítjuk.
— Nem csillapítható. Nem műthető.
— És akkor?
Megrántom a vállam:
— Meghalok. Csak… elmúlok.
— Csak azért mondod, mert félsz. Ha fogorvoshoz kell menned, akkor is inkább a halált választanád,  nem?
— Egyértelmű!
Kinevetett, és én sem bírtam nemet mondani. Közelebb csúszott, és magához szorított.
— Többé soha semmitől nem kell félned, itt vagyok. Mindig itt vagyok veled.
—  Infarktust fogok kapni — motyogtam a nyakába.
Nevetett:
— Nyugtatót fogsz kapni! Azt fogsz!  
— Jaj, Dani!

Azt gondoltam, hogy egész reggelig ébren fogok forgolódni, mert ahogy eldöntöttem, hogy Dani reggel megműthet, csillapíthatatlan reszketés lett úrrá rajtam, Dani pedig álomba merült a vigasztalás közepette. De aztán elaludtam. Arra ébredtem, hogy a konyhából fény és motoszkálás zaja szűrődik ki. Felültem, Dani nem volt mellettem. Jó pár percet vártam, és mikorra már azt gondoltam, hogy most már ideje visszajönnie, valami furcsa nyögés vagy nyöszörgés keveredett sóhajtozásokkal. “Dani rosszul van!” — vágott belém az aggodalom, és siettem, ahogy csak tudtam.
A konyhapulton támaszkodott, előtte gyógyszeres dobozok.
— Francba! — bukott ki belőlem. Dani felkapta a fejét. 
— Évi, iszonyúan fáj a fogam!
Nekem pedig iszonyú de ja vou-m támadt a múltkori arcduzzanat, láz és testszerte támadt genny miatt. Azonnal visszamentem a telefonomért, és felhívtam Gábort. 

— Évi, baj van? — szólt Gábor álmosan.
— Igen, Daninak fáj a foga. Azt hiszem, egy patikányi gyógyszert vett már be.
— Akkor vidd be magaddal a sürgire, és mosd ki a gyomrát, aztán reggel ő lesz az első betegem.
Közben ahogy visszatértem a konyhába, Dani a sírás határán kínlódott.
— Jó ég, Gábor! Az nem lehet, mert én lennék az ő első betege.
Egy pillanatnyi csend után szólalt meg újra:
— Aggódjak, kicsim, vagy csak elvágtad valamidet?
Újra ott hagytam Danit, muszáj volt elmondanom Gábornak mindent.
— Rákos vagyok — közöltem. Egyszerűen csak kimondtam a visszavonhatatlant.
Gábor nem reagált, folytattam, míg felocsúdik a sokkból:
— A sternumomban van. Csontrák.
Már majdnem visszakérdeztem, hogy egyáltalán vonalban van-e még, amikor alig hallható hangon megszólalt:
— Hogy mi?!
— Fájt párszor a mellkasom, és befeküdtem a CT-be. Az eredmény pedig ez: osteosarcoma.
— Összekevertétek, mondd, hogy elcseréltétek valakivel.
— Gábor! Most mi lesz??? Meg fogok halni.
Újra csend. Dani elfojtott sírása a konyhából. Egyre jobban fájt neki.
— És reggel Dani megműt?
— De sír. Nagyon fáj a foga!
— Évi, ugye csak… ez csak egy rémálom?
— Kérlek, ne szólj Barnának…
— Kibaszott messze vagyok, Évi. Nyíregyházán.
— Meddig maradsz?
— Valahogy át kell vészelnetek az éjszakát, sajnálom. Elindulok azonnal, de reggel érek csak haza. Nem hat a fájdalomcsillapító?
— Még sosem láttam őt sírni.
— Tályog lesz. Talán jobb alul valamelyik morális indult be, oda még nem jutottam el, és mélyen szuvasak. Faszom, hogy pont most! Mi az, hogy meghalsz??? Barnának azonnal szólj! Ő ott van. Rohanok én is!
— Gábor! Nagyon félek!
— Rohanok! Ott leszek. Tegyél jeget Dani arcára, hátha segít.

Amikor letettük a telefont, eszembe jutott Dávid. Az én rengeteg fájdalmas betegségem, és az ő rengeteg gyógyfüve, amik mindig segítettek, akkor is, ha az orvostudomány csődöt mondott. Körbenéztem, hol lehet a táskám, ami velem volt Oroszországban, és végül az ablak melletti széken találtam, arra ráakasztva. Imádkoztam, hogy benne legyen a kis csomag, aminek a tartalmát a folyton begyulladó fogamra tett. Szerencsére ott volt. Picit hezitáltam, hogy Dani majd boszorkánynak néz-e sebész létemre, de valamit tenni kellett, ha már a gyógyszer sem hat.
De nem találtam őt a konyhában. Megdöbbentem. Olyan kicsi a lakás, hogy abban egy olyan nagy ember, mint Dani nem tud elbújni. Amikor eszembe jutott, hogy biztosan a fürdőszobában van, éktelen ordítás hozta rám a hidegrázást. További hangos üvöltözés, aztán egy oltári robaj. A padlón találtam, elájult. A szájából ömlött a vér. Gyorsan lerántottam egy törölközőt, és odaszorítottam.
— Dani!!! Dani!!!
Kinyitotta a szemét, majd ismét elájult. Felálltam, hogy gézt keressek, és akkor láttam meg a kezében a műtéti csontcsípőt…
— Dani, kihúztad a fogad??? 
De az eszköz pofa részében nem volt fog. Amikor kinyitottam a tükrös szekrényt, hirtelen az én jobb alsó fogam is villogni kezdett. Lebénultam, és vártam, hogy csillapodjon. De a másodpercek hosszú, fogfájós percekké nyúltak, míg Dani vérzett. Végül megmozdult, megtaláltam a gézt, és mellé térdeltem. Nyöszörgött és könnyezett. Az én fogam is kezdett elviselhetetlenül hasogatni.
Felült, a törölközőt az arcához nyomta, de remegni kezdett.
— Hadd nézzem meg! — Én is sírtam.
A gézt benyomtam a fogaihoz, felordított, és elkapta a fejét.
— Csssss, sajnálom, sajnálom, Dani, meg kell néznem, mi történt, légy szíves! 
Bólintott.
Bömböltem, úgy fájt az én fogam is. Ahogy megláttam Dani beletört, vérző, lyukas fogát, rádöbbentem, hogy nekem is az fáj. Már megint ugyanaz a fogunk megy tönkre, pont ugyanakkor.
Ahogy ki tudtam tamponálni a száját bent, kibontottam Dávid tasakját, és próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy láttam tőle. Dani nem szólt, csak figyelt. Amikor kész lett a géz, újra letérdeltem mellé, és a véreset kicseréltem a gyógyfüvessel. Aztán kimentem jégért. Mire visszaértem, a kádon ült, és kerek szemekkel figyelt. Leültem mellé, és az arcához illesztettem a jégtasakot.
Dani mégis elemelte a kezem.
— Nem fáj már — mondta döbbenten.
A jeget így a sajátomhoz nyomtam.
— Ááá, az enyém viszont nagyon fáj!
— A fogad? Fáj a fogad?
— Iszonyúan, Dani!
— Ne… — nyögte, aztán elvette a jeget. — Muti.
— Ugyanaz fáj nekem is, a jobb alsó, itt — mutogattam az arcomra.
— Ugyanaz? — Dani elhúzta a fogaim mellől az arcom, és bólogatott. — Igen, rossz ez a tömésed, lyukas a fogad. Jaj, és nagyon fáj?
— Mintha baltát csapkodnának a belsejébe.
— Gyökérkezelni fogják — húzta a száját.
— Mikor van Gábor? Gyere, vegyél be fájdalomcsillapítót.
— Majd csak reggel lesz.
— Beszéltél vele?
— Csak a te fogadról.
— Az enyém elmúlt — legyintett.
— Most nem tud bejönni?
— Nyíregyházáról indult — sírni kezdtem. — Belehalok addig!
— Vedd be, elmúlik! — Dani felém nyújtotta a tablettát, és egy pohár vizet.
De nem tudtam lenyelni, a padlóra köptem mindent. Ahogy a víz hozzáért a foghoz, mintha egy nyílt sebbe szúrtak volna tőrt. És innentől kezdve a hasogatás állandó, éles fájdalommá erősödött.
— Nagyon fáj! — zokogtam.
— Jó, jó….muszáj bevenned. Még egyszer!
— Nem megy! Iszonyú!
— De! Muszáj! Dani visszanyomta a hideget az arcomra, és a konyhapulthoz fordult. Feltörte a gyógyszert, és a kiskanálba tette vizet, szirupot kevert belőle. Majd visszafordult vele, és leült velem szemben.
— Gyere, muszáj bevenned — mondta halkan, és benyomta a kanalat az ajkaim közé. Nyeltem egyet, de a keserű gyógyszer inkább csak a nyelvemen maradt. A fogam kiszakadt a helyéről, az állkapcsom feszíteni kezdett.
— Csak egy cseppet! — nyújtotta felém a vizet. — Le kellene nyelned, kiscsibe!
Valamennyit sikerült, de a fogam megint éleset hasított.
— Hogy fájhat ennyire?
Dani új jeget adott, és ahogy lecserélte a másikat, felnyögött:
— Bassza meg, mert kezd bedagadni a pofid. Szólok Gábornak, hátha van valaki kollégája, aki segíthet.
— Nem megyek máshoz!
— Ez, kicsim, ez… nem fog csillapodni.
Dani felállt, és felhívta Gábort, aki félúton intézett egy rendelőt, ahol tudtunk találkozni. Daninak igaza volt, egyre csak fájt. Mire megérkeztünk, belázasodtam, és keményre dagadt a fél fejem. Gábor csak pislogott.
— Én Danira számítottam, hogy ilyen állapotban lesz — motyogta, miközben óvatosan megvizsgált. — Neked nem szokott ilyen nagy rohamban begyulladni, mióta fáj? Nem is mondtad a telefonban.
— Pár órája — válaszolt helyettem Dani, aki a szék mögött állt, és a vállaimat fogta.
Gábor állított a lámpán, és kérte, hogy nyissak. Dani keze erősebben tartott, Gábor először megfogta a homlokom, aztán Danira pillantott.
— Ebből reggel nincs semmiféle műtét — nyögte, aztán betette a tükröt a fogam mellé. — A hatos fáj?
— A heteset mondta — válaszolt helyettem Dani.
— A hatos is gáz — morogta. — Picit megkopogtatom, de csak nagyon picit, most is fáj?
Bólogattam.
Ahogy hozzáért a foghoz, olyan volt, mint a víz: felhasított. Kiugrottam a kezei közül. Gábor felszisszent.
— Júj. Hozzá sem értem. Ez… jó, Dani, hogy nem vártatok. Jó, hogy szóltál! Köszönöm! — mondta, miközben kiszállt a számból, felállt, és szurit szívott fel. — Kifúrom, és azonnal lemegy a gyulladás, okés kicsim?
— Félek, Gábor! Oltárira!
— Semmi baj — mondták kórusban, és már agyon is szurkálta bent a számat. A fájdalom akkor végre valamit csökkenni kezdett.
Dani az arcom ép feléhez bújt, és újra elmondta, hogy minden rendben lesz.
— Dani bead egy Algopyrin szurit a popsidba, jó? Gyere, állj fel!
Még fel sem ocsúdtam, Dani már gyorsan lehúzta a nadrágom, benyomta a szurit, és vissza is húzta. Mielőtt sziszeghettem volna, maga felé fordított, és átölelt.
— Most már nem fog fájni többet, és a lázad is lemegy.
Aztán elengedett, hogy a szemembe nézzen. Ujjait hozzáérintette az állkapcsomhoz.
— Szóval elmondtad Gábornak — szólalt meg végül.
— Dani, mondd, hogy ez valami félreértés… — szólt Gábor a háttérből. — És ülj be a székbe!
Dani beült.
— Bár az lenne — válaszolt alig hallhatóan.
Gábor odalépett hozzám.
— Ma reggel, lázzal akkor sem engedem, hogy elaltassátok!
— És holnap? — kérdezte Dani, miközben beült a székbe.
Gábor nagyot sóhajtott.
— Ha nincs láz estére, na akkor holnapután — mondta neki, majd felém fordult, és még egyszer megtapogatta az állkapcsom. — Zsibbad? Enyhül valamit a fájdalom? — kérdezte.
— Elmúlt.
Gábor magához húzott, és átölelt, olyan nagyon igazán.
— Szóval sternum? Rák? Biztos?
— Levéleményeztem úgy, hogy nem tudtam, hogy az enyém…
— Na ugye, Dani! — fordult felé. — Mindig óriási felfordulás van nálatok, összecseréltétek.
— Délután bemegyünk, lekontrolláljuk — mondta neki Dani elakadó hangon.
Izgult ő is.
— Feltéve, hogy nem nyírsz ki minket!
— Hm — morgott Gábor, és odalépett, hogy őt is megvizsgálja.
Dani engem figyelt, ahogy a másik oldalra megyek. Nyújtotta felém a kezét, Gábor mosolygott rajtunk.
— Ööö, Dani megpróbálta kihúzni a fogát, de eltörött — húztam a szám.
Gábor feje füstölni kezdett, ide-oda pislogott felénk.
— Mint amikor a bögre szilánkját húzta ki? És felvágott magának egy artériát, és majdnem elvérzett?! 
— Most nem akkora a baj, mert utána neki már legalább nem fájt.
Gábor Dani szájára irányította a fényt, majd kezébe vette a tükröt.
— Jobb alul — mondtam.
Dani kinyitotta a száját, Gábor jó pár percig nézte a fogait, alul, fölül, és a másik oldalon is.
— Nem tudom, hogy gondoltad… ha elvágom a lábam, varrjam össze magamnak? — morgott Gábor. Aztán kiszállt Dani szájából, és összerakta az érzéstelenítőt.
— Sosem fájt még így fogam — válaszolt Dani.
— Hihetetlen, hogy megint ugyanaz a fogatok fáj. Most már meg fogom nézni a kartonjaitokat, lehet, hogy mindig így volt.
— Sosem futottunk össze nálad — mondta Dani.
— Mindketten állandóan nálam vagytok pedig. Évi hamarabb eljön, neki épp elég egy végigszenvedett éjszaka, reggelente szokott megjelenni, te hetekig kínlódsz, és általában este lesz eleged a fájdalomból, de meg fogom nézni, nagyon kísérteties.
Danival egymásra vigyorogtunk. 
— Ezt kihúzom. Szanaszét törted. — mondta, mikor beadta neki az Injekciót. — A leghátsó is kuka, aztán kinyitom itt a többit. — miután letette a tűt, újra megnézte a felső fogait. — Itt is húzunk, és végigtömöm a többit.
— Édes Istenem, Gábor! — sóhajtott Dani.
Gábor újra töltötte a fecskendőt, és a fogászati székhez húzta az övét.
— A kezedben lesz az élete — biccentett felém. — Dani, ő a családom, az egyetlen unokahúgom. Nem fájhat a fogad, miközben felvágod a mellkasát!
— Oké — suttogta Dani.
Miután Gábor elzsibbasztotta Dani egész jobb oldalát, újra én ültem be a székbe.
— És… most akkor kemo is lesz és sugár? És kihullik a hajad? 
Én: NEM.
Dani: IGEN.
— Hopsz — Gábor hátrébb gurult.
Azt sem tudtam, hirtelen, hogy sírjak vagy ordítsak vele. Kerek szemekkel bólogatott felém.
— Előbb szúrom nyakam magam, mint hogy elsorvadjak a kemotól.
— De, valamennyit muszáj osteosarcomára.
— Nem és nem!
Gábor közbeszólt:
— Évi, ez most hiszti vagy szakmai vélemény?
Megnémultam.
— Hiszti — közölte Dani.

Vélemény, hozzászólás?