Eve (27.)

Valaki szól, hogy menjek enni, de szemem nem engedi a kép. Valaki kérdez valamit, valaki hozzám ér, vagy csak huzat, vagy csak a halál. Ádit akarom. Sosem tudtam nélküle élni. Imi megszólal, de nem hallom, mintha az agyam mentőszirénázna szakadatlan. Aztán elfelejtek lélegezni, Imit nézem, próbál uralkodni magán, meg lopva kifelé tekintget.
— Hallod, baba? Szólnunk kell neki — biccent Dani felé.
Elborzadva ülök fel az asztalra, a monitort eltakarva. Danit nézem, a szakorvos jelölt srácnak magyaráz.
— Évi!
Imi megérint, de olyan távoli.
— Behívom. Csak őt. Más nem fogja tudni.
— Mégsem romantikus. Mégis horror lesz. Mint amiket Cook ír. Talán még szörnyűbb lesz. — hadoválok össze-vissza.
— Édes Istenem! — Imi megint kibukik.
Egymás tekintetébe zuhanunk, és onnan Dani gyönyörű mély hangja zökkent ki.
— Na? Beugrott valami az elvesztett betegről?  
Ránézek, visszajött, előttem áll, a szeme végtelen mély sötétkék, kérdőn néz, de engem hiába kérdez, már a túlvilágon vagyok. 
— Dani, ugye meg tudod műteni?
— Imi hangjára kis híján összepisilem magam. Közbeszólnék, de Dani már válaszol is.
— Évi tudja — Szeme bennem… azt hiszi, hivatástudati hullámvölgyem van.
Alig észrevehetetlenül rázom a fejem.
— Láttam már — próbál meggyőzni a lehetetlenről.
— Beszéljétek át — szusszan Imi –, és szóljatok, ha közös nevezőre jutottatok.
Szerencsére Imi elsietett.
— Ja, ha egyáltalán megtaláljuk a csajt. Anélkül semmi sincs. Na jó, eljössz velem ebédelni? Haza tudunk menni utána? Éjszakáznom kell.
— Nekem is. 
— Menjünk haza most! Felrobbanok, hogy itt valaki valakit elkevert, de pihennünk kell az este előtt.
— Találkozom Barnával — nyögtem ki gyorsan valami kézzel fogható kifogást.
— Megvárlak.
— Menj csak, dőlj le addig, este találkozunk.
Furcsán nézett, mert furcsákat is mondtam. Furcsa megtudni, hogy meg fogok halni.
— Mármint, úgy érted, hogy nem jössz velem haza?
— Nagy baj lenne?!
Dani bólintott, a combjaim mellé támaszkodott.
— Baj van, ugye? Érzem. És nem akarom, hogy bezárkózz vele. Mondd el! Gyere velem. Vagy, maradok én.
— Jó, maradj!
És akkor végem volt. Hozzábújtam, és rettenetesen zokogni kezdtem. Egy ideig nem szólt, csak ölelt, aztán csitítani és vigasztalni kezdett. És ezt folytattuk egészen az esti műszakig.  Amikor elindultunk dolgozni az orvosiból, megfogta a kezem, és a fal mellé húzott.
— A kettesben leszek. Veled szemben. Gyere át, és mondd el. Bármikor. Itt vagyok. 

Semmit sem tudtam kezdeni magammal. Ezért aztán kimentem Ricsivel és a mentőjével fagyott hajléktalanokat gyűjteni. Mire visszaértünk, az ambulancia várója kiürült. És ilyen szökőévben csak egyszer fordul elő. Mielőtt még újra kedvem szottyant volna Szibériában autókázni, egyszerűen csak… folyamatos mozdulatokkal, gondolkozás nélkül benyitottam Danihoz. Ott volt egyedül, nem volt bent beteg, az asztal mögött ült, és a monitort nézte. És ezt sosem tette kávé és süti nélkül.
— Jól vagy?! — kérdeztem én tőle.
Felkapta a fejét.
— Évi… — sóhajtott felém fájdalmasan.
— Mi a baj? — meredtem rá.
Felállt, fújt egyet, és megkerülte az asztalt.
— Egész délután sírtál…
Reszketni kezdtem, és a vizsgálóágyra ültem, tudva, hogy itt és most, Dani keze alatt kezdődik a haldoklásom.
Minden mozdulatomat figyelte.
— Kivehetem a varrataidat? — kérdezte.
Bólintottam, leszálltam az ágyról, letoltam a nadrágom.
— Gatya le — mondta mosolyogva.
— Ugye, nagyon óvatos leszel? — tettem fel a költői kérdést a 190 centis, 120 kilós balesetsebésznek…
— Finom leszek és nőies — szólt halkan, miközben hasra feküdtem a vizsgálóágyra. — Amúgy is úgy beszéltük, hogy beérzéstelenítem, ugye?
— Nem kell, kibírom — sóhajtottam.
— Bizti-nincs-hiszti?
— Igen, csináld nyugodtan, nem félek.
— Oké…
Bazira fájt, de hát mit számít. Az életem hamarosan véget ér. Néhány perccel később ugyanúgy ültem előtte, mint amikor bejöttem. Elém húzta az orvosi széket, kezeit a térdemre tette.
— Fájt?
— Aha — mosolyodtam el.
— Jaj, sajnálom — mosolygott. Aztán újra elkomorodott. — Nem találtak semmit a lányok, senki személye nem köthető a sarcomához, egyik osztályunkon sem. 
Nem válaszoltam. Arcom az ablak felé fordítottam, hullt a hó. Amikor újra ránéztem, a pillantásomat figyelte.
— Á, szibériai csaj, vonz a hó, vonz a hideg?! 
— Talán. De inkább te vonzasz. 
— De akkor is van valami. Mi?
— Dani, ne őrlődj a sarcomás lányon, meg fog halni.
— Nem szokásod feladni. Most miért adod fel ilyen könnyen? 
Nem válaszoltam.
— Kérlek, mondd el, mi a baj! Segítek! Na, Évi! Gyerünk! 
Képtelen voltam.
— Jól van, gyere, menjünk ki sétálni.
— Dani! — kezdtem készen állva arra, hogy színt vallok, de aztán hirtelen benyitott Barna.
— Zavarok, srácok? Nem jöttél délután, aggódtam — hadarta felém fordulva.
— Gyere-gyere, mert van valami baj, Barna — bólogatott Dani, és kicsit távolabb gurult tőlem.
— Oké, itt vagyok, mondjátok!
Barna becsukta maga mögött az ajtót,  mellém lépett, karjával mellém támaszkodott a vizsgálóágyra. A másik kezével megsimította a térdem.
— Ugye megvan a mellkas CT eredménye? 

Barna és a kérdései…
Danival összenéztünk. Azonnal leesett neki a tantusz, innentől egyből tudta, hogy én vagyok a sarcomás lány, aki meg fog halni. Megakadt a lélegzete, az arca elvörösödött, a szeme tengerén viharszél támadt. Felállt, majd újra leült, aztán mégis felállt, az ablakhoz lépegetett, és onnan figyelt.
Aprón ráztam felé a fejem. Most már Barna volt az, aki előtt titkolózni kellett. Aztán Barnával néztünk össze:
— Dani most fog megvizsgálni — nyeltem egy nagyot.
Dani mozdult is, és a sürgősségi kocsihoz lépett, magához vette a fonendoszkópot, majd vissza tette. Milliószor megvizsgált már, de a rák nem vizsgálható. Inkább visszaült a monitor elé.
— Rendben, maradok — ült le mellém Barna.
— Nem kell. Minden rendben lesz, csak sima vizsgálat.
— Csaaak?! A sima vizsgálatoktól is félni szoktál — nézett rám furcsán…
— Már nem félek — próbáltam mosolyogni és nem sírni. A szívem szakadt meg, hogy le kell pattintanom az én Barnámat.
Barna nagyot sóhajtott, és felállt.
— Ám legyen. Reggel megkeresel?
— Jó.
— De ígéred?
— Ühüm — hazudtam.
Danira néztem, és egyből tudtam, ebből biztosan nem lesz több reggel.

— Mekkora egy barom vagyok, Évi! — sietett oda hozzám Dani, miután Barnát lepattintottam. Tenyerei közé zárta az arcom, aztán lehúzta a pólóm. Átfogott, kikapcsolta a melltartóm, és lehúzta azt a karjaimról. — Csak meg kellett volna érintenelek… Itt.
Leült mellém, tenyerét a szegycsontom fölé tette, kibírhatatlanul fájt. Aztán végigtapintotta a mellem fölötti kőkeményre szőtt nyirokcsomókat. Majd megfogta a csuklóimat, felemelte a karjaim, és benyúlt a hónom alá, majd végigtapintott le a csípőm felé.
— Jó. Kiscsibe, azonnal szólok Andrásnak, elaltatunk, és kiveszem belőled. 
A melltartómért nyúltam, de megállította a kezem.
— Ez már nem kell, adok egy hálóinget.
— De Dani, mit veszel ki?! Minek?
— Ne mondd ezt! 
— Nincsenek határai.
— Ha szétnyílik a bordaablak, összezárom titánnal.
— Nem tehetsz bádogemberré!
— Évi, ez most nem az a helyzet, amiben lehetne választani vagy akárcsak várakozni.
— Ott fogok meghalni, nincs vérem egy ekkora műtéthez.
— Azonos a vércsoportunk. Annyit adok, amennyi csak kell.
— Dani, nem adhatsz vért, miközben műtesz…  
Magához húzott, és átölelt.
— Nem adlak oda, ezt felejtsd el! És nem titkolhatod el Barna és Gábor elől, kell az ölelésük. Míg bemosakodunk Andrással és Erikával, ide hívom őket.
— Hogy fogod érezni magad, ha a kezeid közt halok meg? Mert ez fog történni, Dani. Mellkassebész vagyok, hallottad a szakmai véleményem. A szegycsontom nem műthető. Nem kell az orvosomnak lenned. Tényleg nem!