Háló

Megtekintve: 186 alkalommal

Eve (26.)


Amikor kijöttem a zuhany alól, Dani az ágyban ült, és a naplónak szánt füzetét csukta be épp, beszorítva a könyvjelzőnek használt tollat. Mosolygott.
— Te is írsz, ugye? — böktem neki.
— Én csak rólad írok. Hogyha meghalnék, méltó kiegészítése legyen a rólam írt regényednek.
Nevetek, miközben törlöm a hajam.
— Ad egy: nem fogsz előttem meghalni. Ad kettő: nem fogok rólad regényt írni. Én horrorsztorikat írok, nem romantikus regényeket.
Felnevetve vágott közbe.
— Szóval romantikus regény vagyok? Azt hittem, horror a varratszedéssel és társaival.
— Aaa… tényleg. És rólam mit írsz? — visszavittem a törölközőt a fürdőbe, aztán kimostam a kádat. Amikor a tükörben rendezgettem a rendezhetetlen hajam, mögém állt. Átfogta a csípőm, arcát a halántékomhoz nyomta.
— Hogy milyen gyönyörű vagy.
— Anyám valóban az volt. 
— Tamástól mit örököltél?
— A vérzékenységet és a depressziót.
— A szívét — javított ki.
— Nem tudom! — fordultam felé. — Tamás embereket gyógyított, anyám gyilkos volt. Én inkább az utóbbit művelem. 
Simán levette a tükör fölötti polcról a hajszárítót, így belegondolva, sosem értem volna el. Bedugta a konnektorba, és mielőtt bekapcsolta, azt mondta:
— Valakinek meg kell csinálnia ezt a szakmát is. Tele van halállal, de élettel is, Évi! Gyógyítással. Tamás is vesztett el betegeket, kiscsibe, mégis gyógyítóként gondolsz rá. Mert szeretted. Ha szeretnéd önmagad, büszke lennél arra, amit csinálsz, hogy képes vagy segíteni, ha valaki haldoklik.
— Aú.
Nem folytatta. Bekapcsolta a hajszárítót, és ugyanolyan koncentrált tekintettel művelte a hajam szárítását, mint ahogy a műtéti területet szokta figyelni. Nevettem rajta. Már csak akkor vette észre, mikor lekapcsolta a szárítót.
— Mi az? — vigyorgott.
— Az én hajamat nem lehet megszárítani — közöltem vele, aztán belenéztem a tükörbe. — Na jó, ezt hogy csináltad?!
A bongyor szőke hajam, ami általában mint valami kócos szalmakazal kunkorodott a fejemen, most olyan volt, mintha egy divatlapból léptem volna elő.
— Gyönyörű vagyok — ámultam el. 
— Mindig az vagy.
Dani énekelni kezdett: “Ébredés, változás, minden új nap új, ölelj át, mitől félsz ennyi hajnalon túl? Az aki szép, az reggel is szép, amikor ébred még ha össze is gyűrte az ágy. Ne siess még, ne siess úgy, mondok valamit,a tükröd hazudik, nehogy elhidd, hogyha másnak lát!”
Megfogta a kezem, megpörgetett, majd magához húzott, és lassúzni kezdtünk, ott, az apró fürdőszobában. Őrületesen jó hangja volt. Karjaimmal átkulcsoltam a nyakát, csüngtem ajkain és csak csodáltam, ahogy simán leénekli Charlie-t a trónról.
Átszeretkeztük az éjszakát, vagyis azt a néhány órát, amit szabad műszakként kaptunk. Reggel újra dolgoztunk, és nagyon elvesztettük egymást, pedig mindketten a balesetin voltunk. Egy percre sem futottunk össze.
Ebédidő volt már, hogy le tudtam menni a patológiára. Zsoltit már elhamvasztották, a papírjain ott állt Dani aláírása az acut myocardialis infarktus diagnózisom alatt. Hát, ennyi. Hát, vége. Meghaltál, megöltelek — dermedt meg ujjaim közt a lap, aztán el is ejtettem, ahogy megszólalt a telefonom. Erika volt, a főnővér.
— Hol vagy? Daninak kéne sürgősen szakmai konzultáció.
Elmosolyodtam. Biztos csak hiányzom neki.
— Asztalon van a beteg?
— Ööö, hát a beteg az nem. Az nincs.
Akkor már biztosra vettem, hogy Dani tényleg csak látni szeretne. De Erika hangja továbbra is sürgetően szólt: mikor érsz ide? Az elsőn vagyunk, a kartonzóban.
Óóó, hát a kartonzóban biztos, nincsenek betegek, csak egy Szerelemdoktor, aki meg akarja gyógyítani a szívem.
— Repülök.
A repülés nem igazán sikerült, kétszer estem hasra útközben. A második után már lelassítottam, és hálát adtam az égnek, hogy nem repedt fel a szám, jól nekivágódtam a lépcsőkorlátnak. Az ablaktalan kartonzóba úgy nyitottam be, mintha Dani azonnal magához ragadna, ám nem így történt. A fél sebészet ott volt, bent nyomorgott a fémpolcok közé betuszkolt íróasztal körül, a pici asztalilámpa gyér fényében. A szemek úgy vetődtek rám, mintha pucér volnék. Anaszti sietett oda hozzám, és tolta az arcomba az övét.
— A szád… Mi történt?
— Jaj, lila, mi? Elvágódtam a lépcsőn.
— Lila. Püspök. Karmazsin. Meg kék. Randa.
— Mmm — nyögtem.
— Vérzik?! — dörögte át Dani a szobát. — Varrni kell?
Gyorsan ráztam a fejem.
— Hozol, Anaszti, jeget? — folytatta Dani.
Miután Anaszti elviharzott, odalépdeltem az asztalhoz. Dani arca olyan volt, mint amikor egy busz öt autót vág keresztül a szalagkorláton, és negyvennyolc sérültet próbál behozni a hét darab mentő.
— Itt vagyok — motyogtam.
Dani mélyen a szemembe nézett, aztán a számra pillantott, grimaszt vágott, majd felém fordította a monitort. A szakvéleményem azonnal megszületett:
— Osteosarcoma. Inoperabilis. Négy-hat hét.
Dani feszülten köhintett, aztán rekedten szólalt meg.
— Nincs meg a beteg.
— Hogy?!
Erika, a főnővér folytatta. Rámutatott a monitorra.
— Itt a dátum. De nincs betegfelvétel hozzárendelve. Ismeretlen a páciens mező.
— Úristen! Hogy találjuk meg?
— Basszus — suttogta Dani.
Csend szállt a sötét, kis szobára. Ott állt még két szakorvos kollégám, egy jelölt, három gyakorló orvos és Emma, a szakápoló.
— Na, jó, ki volt bent? — kérdezte Erika. — Ügyeletes és éjszakás. Neveket akarok.
Anaszti berontott, Dani odasietett, elvette a jeget, aztán félrehívott.
— Biztos nem vérzik, kiscsibe?
A kezébe vette a kislámpát, és rávilágított az arcomra.
— Nyitsd ki! Nem vérzik? Most nincs itt spatula. — közel hajolt. Észrevette, hogy a többieket nézem. — Csak egy másodperc, senki sem figyel — suttogta.
Forgattam a szemem, és hagytam, hogy átvilágítsa a számat.
— Jó. Nem nyílt fel sehol. Elájultál? — kérdezte, aztán sziszegve az arcomhoz illesztette a jeget. Pedig nekem nem is fájt.
— Csak siettem.
Dani hirtelen leguggolt, és sebészi csomót kötött a tornacipőimre. Aztán onnan úgy állt fel, mintha hozzám se szólt volna korábban. Anaszti fordított magához:
— Ez meg mi a jó büdös franc volt? — meredt rám. — Mióta matathat Dani a szádban?
— Hm — nyögtem.
— Van köztetek valami? Á, nem, az nem lehet. Ugye nem? Vagy igen?!
— Évi! — dörögte át Dani a többieket. — Meg tudod mondani a felvételből a beteg nemét és korát? 
Közelebb léptem. Anaszti közvetlenül mellém tapadt.– Mellkaspanasszal felvett pácienst keresünk — folytatta Dani–, de minden második olyan.
Anaszti a fülembe sutyorgott:
— Szexeltetek?
Megrezzenve néztem rá.
— Te és Dani??? — vigyorgott, mire Erika beszigorított.
— Főorvos asszony?
Mielőtt válaszoltam volna, megérkezett Imi is. A fal mellett maradt.
— Öhm. Ja. Harmincas nő. 
— Jó — sóhajtott Dani. — Megnézitek azt a napot az ambulancián? Emma?
— Azonnal!
— Oké. Húzzunk ebédelni! — mondta végül Dani, mire mindenki kezdett kiszivárogni a kartonok közül.
Egyedül maradtam a halál fertőzött test felszeletelt CT-jével. Ujjam végighúztam a sarcoma viharszemén, a határa elmosódottan terült a tér minden irányában. Őrült mód terjedt, zabálta a csontot. Átnéztem az áttéteket is: nyirokcsomókat szövött be, vért mérgezett. Hátra kiabáltam:
— A vérképeket is nézzétek át! Ez már látszik. Negyedik stádium, agranulocytosis, anaemia, thrombocytopaenia. 
A teremben csak Imi maradt, a nyitott ajtón túl a többiek a folyosón tobzódtak még.
— Szerinted figyelt bármelyik? — nevettem Imire.
Kilépett a sötétből. Sírt.
— Jesszus, mi bajod van?!
— Évi, ezt a felvételt én készítettem — mondta.
— Oké, emlékszel, hogy kiről? — kérdeztem.
— Igen, emlékszem. Te nem emlékszel? Évi, rólad csináltam. Ez a te CT–d. Évi, ez a te mellkasod.

Vélemény, hozzászólás?