Háló

Megtekintve: 44 alkalommal

Eve (25.)

Azt álmodtam, hogy szeretkezünk. Halkan zúg testünk körül a tenger. Ő szép, mint egy álom, bennem függ sötétkék tekintete. Fölötte végtelen az ég, kereszt alakban szóródik fekete hajáról a napsugár. Az orgazmus felhőket hív, beborul. A fövenyről elrángat a dagály, a semmi közepére húz. Nem érdekel, csak Dani, hempergünk a víz felszínén, mintha mindenek urai volnánk. A felhőkből hó hull, körülöttünk vörös a víz. A hó serceg, ahogy a vállamhoz ér, Dani bőre gőzölög. Rajta ülök, ha kinyújtom a karom, elérem az eget. A hullám dobál, nyílik a menny, a gyönyör kezdő pillanatában azonban nem templomi orgonaszó zendül fel fentről, hanem nyakam alá vágódik egy villám. Átvág, ahogy becsapódik, felgyullad középen a mellkasom, lángra kap a bőröm, és elevenen elégek. 
Sikítva ébredek, sírnék, de hangomra anakonda tekeredik, a levegőtlenség szikráiban meglátom a fejét, a nyelvemre mászik, torkomban érzem sziszegő kettőzött nyelvét, majd lejjebb megy. A főhörgőmön át elfoglalja a tüdőm. Farka a másik tüdőfelet. A légzésem leáll, a mellkasom felrobban. 
— Évi!
Kinyitom a szemem: Dani. Már felöltözve. Nem tudok megszólalni, nem tudok megmozdulni. Nem érzem érintését a testemen.
— Évi! — Nem hallom, csak látom gyönyörű ajkát, ahogy a nevemet mondja. A többit nem értem. Aztán újra az éles fájdalom. Azt hiszem, sikítok. Akkor újra hangos lesz a külvilág. Igen, sikítok, úgy, mint még soha. Felülök, Daniba kapaszkodok. A pulzusomat fogja, rémület a szemében.
— Mi a baj?! — Hangja még mélyebb, mint szokott. — Hol fáj???
— Semmi. Semmi — zihálom, aztán belém mar a halál mégegyszer. Eldőlök.
— ÉVI!!! — kiált rám, és akkor elmúlik.
Karja a hátamat tartja.
— Jól vagyok — sóhajtok.
— Elmúlt? Jobb már?! — kérdezi nagy szemekkel, bólogatva. — Mondd, hogy semmi baj, hogy jól vagy! — A hangja könyörög. Nem szokott, főleg nem “jól vagyok”-ért…
A hátamra fordulok, mellém térdel, és felhúzza a pólómat.
Bőgni kezdek. Már tudom, mi ez, már tudom, hogy bele fogok halni. Az ablakra nézek, sűrű, nagy pelyhekben hull a hó. Ő hozzám ér itt-ott, teljesen céltalanul.
Ránézek, engem néz:
— Hol fáj? — suttogja.
Kezem a mellkasomra teszem. Odanyúl ő is, aztán elemeli kezét, és szó nélkül kimegy. Kütyüket hoz, vérnyomásmérőt, fonendoszkópot. Iszonyú feszült. Egy csepp nyavalygást sem engedhetek meg magamnak.
— Ülj fel, kiscsibe!
Míg a szívemet hallgatja, próbálom visszafojtani a bőgést. A fejét tekeri, mikor végez.
— Minden rendben.
Pedig csak rá kellene tennie a kezét a szegycsontomra.
— Szerintem fekély. A nyelőcsövedben — mondja, és a nyakamat nyomkodja kóros nyirokcsomók után kutatva.
— Ó, mondjuk az is lehet — döbbenek rá.
— Miért? Még mi? Mire gondolsz?
Nem válaszoltam, Dani megnyugodott.
— Gyere, öltözz! Te leszel ma az első betegem.

Amikor beértünk, azt hittem, hallucinálok és megőrültem, hogy mindenütt szörnyek, manók és tündérek vannak kórházi személyzet helyett, de aztán kiderült, hogy csak farsang van. Dani nagyon vigyorgott, mikor a grimaszommal szembesült:
— Mondtam, hogy egy igazi kis grincs vagy! A kettesben leszek.
— Jó, szerintem rugdossuk át a hajnal óta itt ülőket, aztán átmegyek.
— Nem tetszik az ötlet.
— Tudom, de ha engem kiveszel az egyesből, és a kettesben is engem vizsgálsz ezek helyett — mutattam a zsúfoltig tömött váróra, akkor sokan köztük meghalnak.
— És ha te halsz meg?! — bökte nekem.
— Szólok előtte — próbáltam mosolyogni, de a mellkasfájdalmam nem volt vicces, amikor fellángolt.
— Ahh, ott a többi vizsgáló. Hármastól hatosig. Majd ők elkezdik.
— Jó, akkor, ha beérnek a többiek, megvizsgálhatsz. Így, jó?
— Nem. Fel fogsz menni műteni. Ismerlek.
— Hát, ha műteni kell, akkor műteni kell.
— Évi! Ezt így nem engedem.
— Muszáj! — lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.
Daninak persze igaza lett. Amint átöltöztem, négy mentő jött be. Nem hogy fogyott volna az ambulancia, kezdtek feltelni a műtők is. Kolléga viszont cserébe senki. Valamikor délelőtt átjöttek az általános sebészek és egy belgyógyász, de gyakorlatilag az egész napot én töltöttem helyettük a központi műtőkben. Amikor lejutottam újra az ambulanciára, már nem Dani volt a kettesben.
— Dani? — kérdeztem.
— Fent van, műt — válaszolta a délutános. A váróban pedig megháromszorozódott a tömeg.
— Többiek?
— Senki. Maradsz még? — kérdezte kábé könyörögve.
— Persze, az egyesben leszek.
Valamikor hat körül zúzott be hozzám Dani.
— Ha nem kerítek gipszelőst, kiugrom az ablakon! — vágtam hozzá.
— Az orrod is gipszes — vigyorgott. — Amúgy a földszinten vagyunk, max a fogad törik ki, azt meg szerintem nem nagyon szeretnéd.
— Hm — morogtam. 
— Ricsi hoz egy mellkassérültet, segítesz?
— Átveszem, ha van kedved szobrászkodni. 
— Kösz, nincs, de mindjárt keresek valakit ide, mert éjfél lesz a délelőttös műszakodból, és a popsidat már nagyon megnézném!
Odasiettem, hozzábújtam, és a bőrére suttogtam, hogy mennyire szeretnék már én is alatta feküdni, amikor felnevetett, és a szemembe nézett:
— Most én a popsidban lévő varratokra gondoltam.
A szexin romantikus világom összeomlott. Hátra léptem.
— Akkor sose érünk haza! — kezdtem nyivákolni.
— Nem az egy másodperces varratszedésen fog múlni, hanem ezen a rengeteg betegen odakint. Amúgy meg azt hittem, szeretnél maradni a bulira.
— Milyen bulira? — meredtem rá.
— Hát a farsangira.
— Miért kell állandóan bulizni?! Most volt nemrég.
Dani vihogott:
— A december 6. nem egészen “most” volt.
Emma jött be Imivel, megtorpantak az ajtóhoz közel.
— Igaz a hír? Összejöttetek? — kérdezte Imi.
Engem megrázott az “összejöttetek” kifejezés. Dani sem mert válaszolni. Összenéztünk, de majd’ elolvadtam a pillantásától.
— Rá kell gyújtanom — közölte, aztán megérintette az alkarom, és belehaltam a pici mosolytól, ami rejtetten az ajka szegletében megrezzent. — Ricsi felviszi az egyes nagy műtőbe.
— Megyek.
— Ti elegen vagytok? — kérdeztem őket, miután Dani kiment. Kinyitottam az ablakot, és mindhárman rágyújtottunk. 
— Bent van mindenki, de piálnak már, nem akarnak dolgozni.
— Fasza. Farsang?
— Az bazmeg — válaszolta Imi.
— Én reggel se láttam rajtunk kívül mást… Na jó. Nekem stabilizálni kell egy mellkast, aztán hárman vagyunk… — mutattam az ajtó felé. — Hányan vannak?
— Főleg hasi panaszok. 
— Nagyszerű. Ez Dani napja akkor. Infarktus, embólia, égés, vérzés? Durva húsevő baktérium, ebola, pestis? Senki nem vágta le a lábát vagy szúrta nyakon magát egy körömreszelővel?
— Ma sajna nem. Vakbél hegyek hova legyek — rázta a fejét nevetve Imi. — De Emma elégette a kezét az előbb a kávéval.
— Ahh, muti! — Ránéztem a kézfejére. — Ezt még be se kell kötni — ráztam a fejem.
— Hát bocsi — nevetett.
— És hol az a kávé? 

Éjfél lett. Seperc. Az aula zsongott a “Szerelemdoktor, gyógyítsd meg a szívem” – től. Csak forgattam a szemem. Háttal ültem az egésznek, fejem egy faszék kemény támláján, és bámultam, ahogy az ablakon túl hull a hó. Aztán egy kéz a vállamon, Ricsi piercinges arca az arcomban.
— Szia — hajolt közel, aztán mellém húzott egy széket. — Miért szomorkodsz, királylány?! Vagy várj, ez mi? Minek öltöztél? — néz végig rajtam. — Ú, aszta kislány…
Felemelem a fejem, és próbálom összetörni a hangulatot:
— Halott prostinak.
Ricsi mélyen néz a szemembe, sóhajt.
— Baszod, nagyon beparáztam Dani lakásán. Veled mi volt? Nem tudtalak felébreszteni, pedig olyan cuccot lőttem a vénádba, ami még a halott prostikat is visszahozza. Mi a lószar volt veled?!
— Semmi, nem tudom, talán ulceratio.
— MI??? Hát én nem hiszem. És szerintem te se hiszed. Megvizsgált már valaki?
— Látod, ezért szomorkodom. Mindenki csak vizsgálgatni akar, ahelyett, hogy inkább meghívna piálni.
Ricsi vigyorgott, zörögtek ajkában a karikák.
— Oké, ha fekély van a pocódban, nincs is pia.
— Fasza. Danit hogy hoztad le?
— Ahh Feriékkel. Épp tüzet oltottak a szomszéd kerületben.
— Ott hagyták a tüzet?
— Igen.
— Ne bassz! — megrendültem. 
— Hát, tudod, dönteni kellett. Vagyis, nem volt kérdés, hogy Dani fontosabb. Nélküle már a fél ország kihalt volna.
— Igen, tudom!!!
És akkor Ricsi nyakába vetettem magam.
— Hogy köszönjem meg? — elengedtem, aztán furcsán pislogott az arcomba.
— Én köszönöm, hogy ott voltál. Amúgy hogy-hogy ott voltál? Ti nem szoktatok barizni, sőt basszus… általában egymás torkát marcangoljátok.  És azt is nagyon hangosan.
Nem válaszoltam, elröhögte magát.
— Ajjajjajjajj! Kezdem kapizsgálni. Mihez fogunk kezdeni, ha ordibálások helyett itt csendes szerelmes egyetértésben megy majd a betegellátás?!
— Danival sosem fogunk egyetérteni a betegellátás alappilléreiben!
— Helyes! — nevetett. — Megműtötted, megmentetted az életét. Nekem, nekünk kell megköszönnünk, mi csak bevittünk titeket.
És akkor Ricsi egyszer csak felnézett. Olyan magasra, mintha a mennyezetet bámulná. Ez csak Dani lehet. Hátrakaptam a fejem, és… Nem, nem Dani volt, hanem egy oroszlán vagy orángután, de inkább óriási szörnyeteg. Ricsire néztem, az nagyon röhögött rajtam, szóval mégis Dani. Mire újra a szörnyetegre emeltem a fejem, ott állt kezében a szőrös szörnymaszkkal. A zene leállt, kint mentősziréna hallatszott, bent beszédhangok, és előttem Dani mintha sokkot kapott volna, úgy fagyott le.
Felugrottam, és szerencsétlenkedve tapogattam a karját, mire nagy nehezen kicsikartam egy picike, amúgy nagyon átszellemült mosolyt tőle. Ricsihez fordult:
— Láttál már ilyet? — kérdezte tőle.
Az arcomhoz nyúltam. A faszom pillangó erythema, villant belém a rettenet. A tűzpiros bőrdevla mindig akkor mászott rám, amikor legkevésbé hiányzott volna.
— Mit? Dekoltázst? — De Ricsi vigyorgó ábrázatán semmi fürkésző pillantás nem ütött ki. — De nem. Évi egy wowkategória. Megszoktuk az undi zöld uniformist meg a civil farmer-pólót. Nem vezetnétek be valami csinibb egyenruhát a műtőben?
De Dani még mindig sokkban volt. Ricsi hátba vágta, aztán otthagyott minket.
— Hé, mi az? — kérdeztem aztán tőle.
— Szépség… — csak ennyit bírt, aztán magához pörgetett a Rednex Wish you were here iszonyú dramatikus dallamaira.
Elaludtam a karjaiban. Arra riadtam, hogy a fülembe mormog mély hangja. Ránéztem, megcsókolt, aztán indultunk. A terem összes tekintete ránk szegeződött, és Erika, a műtős főnővér hangja szólt valahonnan:
— Le kéne őket fotózni.

Vélemény, hozzászólás?