Eve (24.)

Amikor beléptünk a lakásba, Dani lefagyott. Mindenhol a láz nyomai.
— Szuri? — kérdezte.
— Mondtam, hogy nagy baj volt.
— Beborogattál — mondta, miközben a lepedőket és törölközőket szedte össze a hálóban.
— Mindennel próbálkoztam, de nem ment lejjebb.
— Hm. Semmire sem emlékszem.
— Jobb is! Teljesen tanácstalan voltam, hogy mi van veled, aztán…
Aztán betoppant Dávid, akiről nem beszélhettem Daninak. Minden, ami el sem kezdődött még köztünk, egyből véget ért volna.
— Aztán?
— Aztán láttam, hogy a mellkasod bőre mennyire vörös és másképp duzzadt, mint amit látni szoktunk. Akkor bevillant, hogy ez phlegmone.
— Zseni vagy, Évi, tényleg. Én sosem jöttem volna rá…
Közberöhögtem:
— Hálóingben műtöttelek meg.
— Mi van?! — vihogott.
— Gábor nem akarta, hogy más hozzád nyúljon, de engem bevágtak egy kórterembe, és megint hálóingben ébredtem…
— Mint a meggyes bugyik karácsonyi reggelén.
— Ja. Ráadásul, Barna el se akart engedni, de szerintem Gábor lemeccselte. Na, mindegy, rohannom kellett, nem volt idő öltözködni.
— Hát, ezt nem hiszem el! Döbbenetesen különleges vagy.
— Amikor megtaláltatok a csipkebokrok alján, te is odaadtad a pólód. Most kvittek vagyunk!
— Ühüm. — Mélyen pillantva lépett felém, aztán megijedt: — Apropó, meggyes bugyik reggele, ki vette ki a varratokat a kis popsidból?
Lefagytam. Kikerekedett a szeme:
— Ugye kivette valaki?
— Szerinted kinek mutogatnám a…
— Szóval ott maradtak — nyelt egyet és berekedt.
— Ááá, most akkor nagyon fog fájni, ha kiszeded, ugye? — sápadtam le.
— Ne félj! Majd körbe szúrkálom!
— Injekció… — suttogtam lesújtva. — Ezzel nagyon nem nyugtattál meg.
Átölelt.
— Mi nyugtatna meg?
— Mmm — nyávogtam. Elképzeltem a  fenekem, ahogy egy felsodrozódott spárgahuzal felsérti a medencecsontom. Reszketni kezdtem.
— Na! — eltolt magától, hogy rám nézzen. — Kivegyem most?
Megugrottam.
— Mooost? Itt és most? — Az arcom bizsergett, a kezem jéggé vált.
Dani arca elkomolyodott:
— Egyszer túl kell rajta lennünk.
— Ahh. Holnap. Most mást akarok csinálni.
— Mit? — kérdez vissza gyanútlanul.
Hozzábújtam. Ujjam felsiklott a hátán, a pólója alatt, a szemében láttam, ahogy sebészből férfivé változik.
— Jól vagy? Vagy fájnak a hegek? — kérdeztem, mire ő nemet intett a fejével. Nyelt egyet, és magához szorított, aztán levetődtünk az ágyra. És akkor meg minden olyan volt, mint azelőtt, hogy Gábor kiejtette a száján, hogy Daninak nője van. Mintha nem találkoztam volna Dáviddal, nem rohantam volna neki Oroszországnak, és Danit nem kellett volna agyoncsövezni.
A vágy egyszerű, kristálytiszta csodákat hoz magával. Nincs hozzá műtéttechnika, protokoll, szabályzás. Azonban bőven van kockázata. Dani jobb oldalán feküdtem, ujjam két vágás közti bőrterületen táncolt. Az elmúlt perceket forgattam le magamban újra, ahogy óvatosan fölém magasodott, mosolygott volna, de féltést láttam a szemében, néma vonások mögötti ki nem mondott szavakat, és azt, ahogy keze a bőrömhöz ér. Épp ajka puhaságát idézte fel a szám, a nyelvem… amikor megszólalt:
— Azért valamire mégis emlékszem, Évi.
Hasra fordultam, hogy lássam az arcát.
Megemelte hátamon a takarót, és feljebb húzta.
— Mire?
Simogatta a lapockám, aztán a komoly tekintete egyszer csak elillant.
— Á, mégsem lehetett valóság — mosolygott.
— De mi?
— Mintha hálóingben dulakodtál volna a nyomozóval?!
— Ja, nem — vágtam rá. — Olyan tényleg nem történhetett!
— Hazudsz! — nevetett. Én is nevettem. Megfogott, és a hátamra fordított. Fölém könyökölt, és elsimította a hajszálakat az arcomból.– Azt mondtad neki: szeretem Danit — mondta, aztán beleharapott az ajkába.
— Miket álmodtál?! — vigyorogtam, aztán én is beharaptam a szám.
Vigyorgott.
— Aha! Jól van! Ha csak a szexre kellek, már megyek is! — mondta hirtelen, és hátat fordított.
Basszus.
— Hova mész? — rémültem meg.
Visszafordult, és rám vetette magát.
— Főzni — vigyorogta.
— Nem mész te sehova! — suttogtam, és magamhoz húztam.
Felgyulladt az ágy, a szoba, a panel és az egész főváros.

— Úristen.
Az ágyban cigiztünk.
 — Úristen! — helyeseltem. Füstmosoly.
— Jól van, nem is olyan nagy baj, hogy csak a szexre kellek — vigyorgott, és lepöccintette a hamut a köztünk lévő tálcába.
Teljesen, totálisan belezúgtam. Dani testének minden szeglete úgy vonzott, mintha az én testem lenne pecsétjének lenyomata. Belém illett, ha jött, ha én kerekedtem felül, megtaláltam benne a tökéletes csendet. Minden érintése transzba ejtett. A legpasibb pasi, akit valaha ismertem.
— Nem válaszolsz — firtatta.
— Nem akartam bunkó lenni a rakparton, Dani. Nagyon belém égett anyukád sorsa, és a tiéd, miután ő meghalt. Nevelőszülőkhöz kerültél?
— Nem. Az állam kezébe — aztán elmosolyodott –, gyakorlatilag a mentősök, meg a balesetisek neveltek fel. Az utcáról gyűjtöttek be, és pár hétig mindig maradhattam. Ott nőttem fel, ahol dolgozom. Nem jutottam olyan messzire, mint te. Szibériai csaj.
— Jó lehet — bukott ki belőlem.
— Jó?! Te jó ég, tényleg gáz gyerekkorod lehetett, ha az állami árvaház szerinted jó lehetett.
— Ne haragudj! — ültem fel. — Nagyon tapintatlan és meggondolatlan vagyok, ha lelkizni kell. Ezért nem tudtam ott sehogy sem reagálni. Tuti fix, hogy megbántalak.
Ő is felült.
— Tényleg nem kell ez, Évi! Tényleg szar múltad lehetett. De nem akarlak faggatni, tudom, hogy legalább úgy rettegsz beszélni róla, mintha egy injekcióval kergetnélek.
És akkor eszembe jutott a mostohaapám. A szaga. Az ondója íze. Ki kellett rohannom hányni. A fürdő egy méterre van az ágytól, szóval letagadni nem tudtam volna, csak minél hamarabb fel kellett tápászkodnom, hogy lehúzzam a terméket, vagyis a vért.
De késő volt. Ahogy a csaphoz léptem, láttam a tükörben, ahogy az ajtófélfát támasztja. Az pont a vécé mellett van, szóval… hátrakaptam a fejem.
— De erről muszáj beszélned — szólalt meg feszült hangon.
— Hm. Előfordul, ha ideges vagyok.
Közbevágott:
— Na, ezzel szédítsd például Barnát, én hasi sebész vagyok. Az idegességedet fekélynek hívjuk.
 — Nem fogsz csövet dugni a torkomba! — ordítottam rá, miközben toppantottam.
— Jézus, Atya, Úristen! — emelte meg a hangját. Csak alsógatyát viselt, így aztán nekiállt mutogatni az állkapcsától a hasáig, hány csövet dugtam én a testébe.
— Az más! El voltál altatva.
— Elaltatlak, azon nem múlik!
— Nem, nem, nem, nem! Erre nem veszel rá! Nem tudnál csak úgy tenni, mint aki nem nézett bele a vécébe?!
— Neked valami rögeszméd a hazudozás?
— Jól vagyok.
— Jól… Mondd, kit hívjak, Gábort vagy Barnát?
— Barnát.
— Akkor gondolom, Gábort!
— Ne! Dani, kérlek, ne! — kezdtem könyörögni, mire megenyhült.
— Jól van, jól van! — oda sietett, és az ölelésébe zárt. — Csss! A félelmen át kell látnod. Ha van okkult vérzés valahol, magyarázhat mindent. Kiscsibe, nem áll el magától, nincs faktorod.
— Jó, adj egy faktort, és kész!
— Orvosként gondkozz! A sürgősségi betegellátó osztály vezetője nem mondhat ilyet. Traumás, mellkas, ortopéd, ér- és fej-nyak sebész vagy, van még, amiről nem is tudok?
— Plasztika. Kézsebészet.
— Jesszus, minek dolgozol egyáltalán az SB-n?
— Hát… nem… igazán… tudok…
Kikerekedett a szeme.
— Ennyi szakvizsgával mit nem tudsz?!
— Dönteni.
Felnevetett.
— Abban vagy a legjobb.
Fújtam egy nagyot. Folytatta:
— És ha bejön egy anorexiás, harmincas, szőke bombázó vérző gyomorral, biztos, hogy nem coagulánssal fogod kezelni.
Nem válaszoltam, folytatta:
— Mi lesz az első vizsgálat, amit elrendelsz neki?
— Gasztroszkópia.
— Nem hallom. Csak nem gyomortükrözést mondtál?! Te miért nem érdemelsz olyan ellátást, mint a betegeid?
— Nem vagyok anorexiás — pusmogtam. Dani fújt egy nagyot. 
— Ha megnéznéd ennek a csajnak a vérképét, nem ezt mondanád.
— Jó. Talán van ennek a csajnak egy piszkosul szívdöglesztő pasija, aki megeteti.
Dani felragyogott.
— Piszkosul szívdöglesztő?
— Úgy-úgy!
— És ha szívdöglesztő pasi helyett csak egy Danija van?! — kérdezte. 
— A Danik a leges-legszívdöglesztőbbek!
— Most komoly? Csak egy hájpacni vagyok, egy digi-dagi daga…
— Cccsss! — léptem én hozzá. — Ezt már megbeszéltük. 
Kérdőn nézett, várta, hogy folytassam.
— Hát hogy csak a tested kell! — nevettem el magam.
— Ajj, de mocsok vagy! — felkapott, de leküzdöttem magam a karjaiból.
— Fogat kell mosnom.
— Akkor mossunk fogat!
A mostani közös fogmosás szerencsére nem torkolt horrorba, mint az előző. Azért amint megtörölköztem, gyorsan az arcára néztem, és megkérdeztem, nem tört-e el valamelyik foga és nem fáj-e egyik sem. Majd ugyanúgy feltette ő is nekem ezeket a kérdéseket.
— Akkor az lesz — kezdte, miközben öltöztünk –, hogy most beadom a faktort, holnap pedig megnézem a pocid.
— Remélem, este meghalok. Vagy inkább most, még a faktor előtt.
— Ez csak egy pici szuri — próbálkozott.
— A fém átszúrja a bőr összes rétegét, átfúrja a kötőszövetet, és vészesen megsérti az érendothelt. Véresre horzsolja. Betör oda, megerőszakolja. És ez egy életen át fáj. Sosem felejti el a mélyreható, éles fájdalmat.
Dani felém fordult, megnémult. Lábait felhúzta, és várt. Nézett és várt.
Én pedig azon erőlködtem, hogy ne bőgjek. Percekig bámult, ledermedve. Aztán suttogni kezdett:
— Megerőszakoltak?
— Nem — vágtam rá.
— De — bólogatott, aztán sóhajtott. Megint várt, aztán átmászott felém az ágy másik felére, és az ölébe húzott. Tenyere a lapockáim között, arcom a vállán.
— Lehet, hogy megszoktad, hogy annak, hogy beszélsz, őszinte vagy, rossz következményei vannak. De velem ez nem lehet így. Már mondtam, látni akarom, miért félsz — elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézzen –, a félelmek akadályoznak meg abban, hogy élni tudj.
— Köszönöm, hogy ezt mondod, és nem megint azt, hogy gyerekes vagyok.
— Egy hatalmas ökör vagyok. Teljesen egyértelmű a képlet, Évi! 
Kérdőn néztem rá. Még soha senkinek nem volt egyértelmű.
— A múltad olyan, mint egy hatalmas óriásfelhő. Eltakarja a napot, beárnyékol mindent. Mindent erőszaknak élsz még, mintha a világ nem színes volna, csak szürke. És annak árnyalatai.
Dani nagyon komoly lett, pedig én nem bírtam kihagyni:
— A szürke ötven árnyalata?!
— Hm — nyelt egyet. — Okos vagy, nagyon! Soha senki nem lát át rajtad, ha nem akarod. Kivéve, ha akarod. Remélem, akarod. Remélem, akarod, hogy megmutassam, más színek is vannak. És a múltbeli erőszak csak pillanatnyi fájdalom volt, a… Gábor fogászati tükre, ahogy beteszi a szádba, nem az! Az csak egy tükör, semmi több. A fúró a fogadban tisztít, meggyógyít, nem ugyanaz. Az injekció a szöveteidben szintén nem. Csak egy szuri, nem több. Nem árt, nem bánt, Évi, többé nem bánthat senki — óriásit sóhajtott. — És mindezt egyformának érzed. Ahogy a fény a pupilládba tör, ahogy az étel a szádba. Mindentől ugyanazt érzed, ahogy az a valaki épp legyűrkőz. Szünetet tartott.
— Igazam van, ugye? A bezárkózásra vagy kiélezve, akármelyikről is van szó. 
Nem válaszoltam, nem bírtam volna. Nagyon megijesztett az elmélete.
A hajamat nézte, aztán megsimította, picit mosolygott is rajta, aztán újra elkomolyodott, amint a szemembe nézett.
— Nem kell beszélnünk róla, ha nem akarsz. Talán a kérdéseket ugyanolyan betörésnek érzed.
— Felesleges beszélnem róla. Semmi sem változik tőle.
Dani bólintott.
— Ha van kedved, zuhanyozz vagy tévézz, vagy van egy csomó könyvem.
— Te mit fogsz csinálni? 
— Hát kahahajááát!
— Segítek neked! — vágtam rá, de egyből meg is bántam.
Lehet, hogy már a Tesco-ban is le akart rázni, én meg nem hagyom lélegezni.
— Az csúcsszuper lenne, Évi — mondta, de hát lehet, hogy csak udvariasságból.

A konyhában rettentő zavarban voltam. Például még sosem törtem fel életemben tojást, vagy forraltam vizet tésztának.
— Na, hogy érzed magad? — kérdezte néha Dani, miközben bugyogott a fazék, búgott a sütő, ő pedig énekelt. 
“A hajnali szél háztól házig szalad, mindenkiről mindent tudni akar. Képeket rajzol a homokba, könnycseppet a fáradt arcokra.”  
Dani úgy énekelt, mintha az lenne a szakmája. Gyönyörűen.
— Öhm. Nincs semmi baj.
— Bővebben? Nyugodtan fejtsd ki azt, ami van — mosolygott.
Dani minden. Kórházi orvos, utcai segítő, tánctanár, énekes, szakács, cukrász, pék.
— Bámulatos vagy — böktem ki. Meglepetten vigyorgott.
— Csak nem láttál még élni vágyó embert. A balesetin nem is túl gyakori, nem hibáztatlak — vigyorgott. — Ti mit szoktatok csinálni a barátaiddal, amikor épp nem téged kezelnek?
— Haha.
— Bocsi.
Megkerülte a konyhaasztalt, és felültetett rá.
— Te mit szeretsz csinálni? Mi az, ami te vagy? Ami nélkül nem létezel? — folytatta, de alig tudtam figyelni, átölelt az illata, az pedig olyan volt nekem, mint Daninak a citromos süti, ellenállhatatlan. Nyár éji párát frissítő hajnali szél, ami kitárta házam ablakait.
— Hm? Évi?
— Írok — böktem ki.
Döbbenten nézett.
— Na, és mit írsz?
— Hát, nem tudom. Történeteket. Nem tudom.
Összeráncolta a homlokát, elfordult, kevert egyet a láboson, átkapcsolta a sütőt. 
— De mikor…?! — És akkor kikerekedett a szeme. — Á! A hullaházban, ugye?!
— Mi?! — döbbentem most le én.
— Nem gondoltam volna, hogy regényt írsz a telefonodon.
— Figyeltél a kamerán, ugye?! — vigyorogtam. — Mióta figyelsz? Mióta tetszem neked???
Az ajkába harap:
— Nem tetszhettél… 
— Te Dani! Nem lehet, hogy szánt szándékkal voltál velem szúrós kaktusz?!
Nem válaszolt, csak mosolygott.
— Milyen történeteket írsz? 
— Mmm. Szavakat… nem tudom, szavakról.
Nevetett.
— Rólam írtál már? — vigyorog, aztán felegyenesedik, és a mögötte lévő konyhapultra nyúl, kék Pall Mall.
— Rólad nincsenek szavaim, meg tudod ezt érteni, Dani?
Ledöbbent. Folytattam:
— Meg kell keresnem őket.
— Oké! — beleszívott a cigibe. — Ha egyszer írsz rólam egy regényt, jól nézzek ki benne, faragj le rólam ötven kilót, legyen gyönyörű fogsorom, és légy szíves, hagyd ki azokat a momentumokat, mikor kiabáltam veled.
— Miért? — nevettem fel. Felnyögött és legyintett.
— Utálni fognak az olvasók!
— Nem, az olvasók mindig az idegesítően hisztis drámakirálynőt utálják, akinek mindig baja esik.
Közbevágott:
— Lássuk csak — mellé álltam a pulthoz, és én is rágyújtottam. Dani óriás, a válláig sem értem.
— Karácsony óta, szóval az Arteria brachialisomba állt egy porcelán darab, a tricepszembe üveg. Aztán brrr, az a tíz foghúzás.
— Csak kettőt vett ki Gábor! A többit kezelte — szóltam rá.
Nevetett.
— Mindegy. Aztán a phlegmone. Veled? Na-na, sorolom, figyelj! Pici popsiseb, pici gyökérkezelés. Nulla.
Fellélegeztem, hogy a többit nem vette számításba, de a következő slukk eszébe juttatta, és elkomolyodott:
— CT, gastroscopia és a varratszedés. Holnap dolgozol?
— Ühüm.
— Hol?
— Az ambulancián. 
— Klassz, én is. Átjössz, és megcsináljuk.
— Várj már! Te nem dolgozhatsz! Most gyógyultál meg.
Aztán magához húzott. 
— Két napja dolgozom — sóhajtott. — Két napot aludtál át, Csipkerózsika!