Háló

Megtekintve: 190 alkalommal

Eve (23.)

Fel akartam mondani, de nem hagyhattam el a kórházat miatta. Tíz napig feküdt az intenzíven, sok-sok központi idegrendszeri görccsel, de úgy tűnt, a szervezete az intravénás és lokális, széles spektrumú antibio- és mikotikus kezelésre és lavázsokra jól reagált. A lángvörös bőr rózsaszínesedett, apadtak a duzzanatok, megszűnt a láz, záródtak arcán, nyakán, mellkasán a bemetszéseim. Szóval gyógyult, viszont nem ébredt fel. Talán jobb is. Ha egy sima fogfájás úgy tud fájni, hogy az ember inkább nyakon szúrja magát, Dani állapota fix, hogy kibírhatatlan kínok között zajlott volna. Akármi is terjedt szét, egy sima foggyulladás, vagy arcüreg, mandula… Ezt így utólag meg nem mondja se fogász, se gégész, se sebész; a legjobb, ami történhetett vele, az a kóma. Gondoltam én, de a barátok, kollégák előtt azért erősen vetíteni kellett, ahogy ugye mindig is. Ott álltam, a sebészeti híd karzatán, két heti turbó konstans ügyelés után, várva a napfelkeltére, amikor Imi, a sebészeti szakasszisztens némán mellém állt, és nézte velem, amit én nézek: a sötét ég reménytelenségét.
Amikor ránéztem, még komolyabb tekintete lett, és azt mondta:
— Szeretnélek levetkőztetni!
Persze kapcsoltam, de akkor is fájt a fénytelenség. Persze remegni kezdtem. Imi volt Dani és Barna mellett az egyetlen, akinek elmondtam, hogy valami van a mellkasommal.
— Most fejezték be a szerelést, próbáljuk ki a CT-t!
— Dolgozom — próbálkoztam.
— Látom — gúnyolódott.– Ég a kezed alatt a munka.
— Nagyon félek! — fordultam felé.
 — Tudom! Én is, Évi! De ezért van a kórház, a CT, hogy megnézzük, mi áll a fájdalmak mögött. Nem használhatod a hivatásod kibúvónak.
— Ki az ügyeletes pszichiáter, nem tudod?
— Valami csaj, nem Barna. 
— Fogorvos?
— Nem Gábor. A sürgin csak te vagy doki, az általános sebész alszik, a belgyógyász a szemész doktornőt dugja, az anesztes meg a főnővért.
— Akkor minden csendes és szokványos.
— A mentők bent vannak, csak ketten vagyunk, csak ketten látjuk a felvételt. Menjünk!
— Reszketni fogok, elmosódik a kép.
— Adhatok egy kis Midazolamot.
— Injekciót? Inkább a halál.

Napokat aludtam át ezután. És amikor úgy éreztem, valóban látom a napkeltét, nem csak valami hallucinatív, túlkoffeinezett vízióját, nyitva tartottam a szemem. Aztán még tágabbra feszült a látásom, ahogy megéreztem magam mögött az ágyban, ahogy hozzám bújik, és átölel. Tudtam, hogy Dani az, csak azt nem tudtam, hogy ez most akkor az ügyeletes szoba vagy a túlvilág.
Kiugrottam az ágyból, ő felkönyökölt, vigyorgott.
— Szellem vagy? — meredtem rá.
— Te az? — nevetett.
— Úristen, hadd nézzelek!
Visszaugrottam az ágyra, és villám gyorsan megvizsgáltam: láz, pupilla, nyirokcsomók, hegek, aztán torok, fogak, szájnyálkahártya. 
— Ez tíz másodperc volt — mondta, amint újra eltávolodtam tőle. — Emlékszel, karácsony reggelére? Mit hisztiztél tíz másodperces vizsgálat miatt?
— Miattad hisztiztem — vágtam rá. — Nem a vizsgálat miatt.
— Azért a Tetanusz szurit sem komáltad annyira.
— Jóvan.
Felült.
— Gyere vissza, most én hadd nézzelek meg!
Tétováztam, mire felnevetett.
— Nem EKG- t akarok rád rakni, hanem át akarlak csak ölelni. 
Persze, bőgni kezdtem. Arca leheletnyit elpirult, gyönyörű királykék szeme mélyült, felső ajka úgy érintette az alsót, mint virágszirom ha tavaszi tócsába hull. Megőrültem érte, és naná, hogy Adri is folyton mellette akart lenni. Talán belőlem is elege lesz, ha én is így érzek.
— Meghalok, annyira gyönyörű vagy — mondta ezt ő, amit én is gondoltam ő róla.
— Jól vagy? — nyekeregtem, és még jobban dőlt belőlem a zokogás.
— Na jó! — mosolyodott el, és kikelt az ágyból. Zöld sebészruha volt rajta, de amúgy Dani mindig valami meghökkentő színű, V-nyakú sebészpólót szeretett viselni. A citromsárga volt a kedvence, de minden, ami színes. Megállt velem szemben, megérintette a felkarom.
— Én nem is tudom, mi lett volna velem, ha te nem vagy mellettem. Vagyis, de, tudom, hetekig Algopyrinen éltem volna, én nélküled eddig nagyon utáltam elmenni Gáborhoz. Inkább húztam, amíg csak bírtam, de most már így is késő volt. Ott haltam volna meg egyedül a lakásomban.
Lábujjhegyre álltam, és megfogtam a tarkóját.
— Nem hagyom, hogy bármi bajod essen, Dani! Belehalnék. Vigyázok rád, ahogy csak tudok. De azt hittem, van más, aki vigyáz rád, és emiatt nem akartam útban lenni.
— Sosem éreztem így még senki iránt, kiscsibe — átfogta a derekam. — És tudod, mondtam, hogy én semmitől sem félek. Na ez már nem így van, iszonyúan pánikoltam Kijevben. Megláttalak azon a nagy téren, rohantam, de mire utolértelek volna, eltűntél a tömegben. Rettenetesen féltettelek! Ott is, de már attól is összeszorul a torkom, ha félni látlak a fogászaton. Én eddig sosem éreztem így.
— Sosem érzett így irántam senki.
Felemelte a kezeit, és a hajamba simította az ujjait. Tenyérpárnája az állkapcsom alá feszült.
— Te jól vagy? — kérdezte. — Két hétig csak te törődtél velem. Felé emeltem az arcom, és megcsókoltam.
— Haza megyünk? — kérdezte.
— Haza. De én vezetek — szögeztem le.

Még ki sem értünk a parkolóból, Dani egyből rám zúdított egy csomó mindent.
— A következőn fordulj le, ott lesz egy Aldi. Vagy nem is, ha maradsz, útba esik egy Lidl, vagy Penny. Melyiket szereted jobban?
Azt hittem, költői lesz a kérdés, de komolyan nézett rám.
— Nem tudom — nevettem. — Mit akarsz venni?
— Kaahaahaaját, természetesen! Mégis mivel etettetek két hétig? XXL-es rucit kellett felvennem, pedig volt, hogy a 3XL-es sem jött fel.
— Jaj, Dani! Iszonyúan aggódom. Biztos nem fáj sehol?
— De, a gyomrom! Iszonyúan korog.Vigyorog, de nem bírok felengedni.
— Oké, oké! Etessünk meg téged gyorsan. Mi legyen? Tesco? Itt a Tesco.
— A Tesco jó. Van Tesco Club Cardom. Dani a kesztyűtartómból előveszi az igazolványtokot.
— És van egy társkártyám. Leszel a társam? — kérdezi nevetve.
— Bármiben — válaszolom könnyelműen.
— Én kajáról beszéltem, nem is figyeltél. Bár a Tesco- ban minden van. Női cuccok…
— Női cuccok?
— Nagyon sokat vérzel, amikor megjön a havi?
— Nem hiszem el, hogy ezt bekérdezted. Visszatekerhetnénk az időt, amikor ilyesmi még csak eszedbe sem jut?
— Azóta őrlődöm ezen, amióta vénán kellett szúrjalak a IX-es faktorral. Nem emlékeztem, hogy hemofíliás vagy, rég volt már, amikor tizenhét évesen összestoppoltalak. Szóval Imi mondta, de aztán amikor öt egység után az a pici bemetszés az ínyeden… meddig ömlött?! Huszonnégy óráig.
— Aha — nyögtem, miközben leparkoltam a Volvot.
— Szóval?
— Khm, mit szóval?! — Nem bírtam ránézni.
— Évi, tudnom kell, hogy elvérzel-e havi egy hétig.
— Nos… Rendben, orvos vagy, nyilván foglalkoztat a dolog. Aaa helyzet az, szóval hogy én nem menstruálok, Dani — nyekeregtem, aztán a szemébe néztem.
Nagyot pislogott:
— Mi? — kérdezte halkan.
— Nagyon nehéz nekem, hogy… — húztam a szám. — Hogy mindenem látni akarod. Szégyenlős vagyok.
— Tudom — megfogta a kezeim. — A Halott madarakban is csak először voltál az. Emlékszel, csibe?
— Nem vérzek. Nem jön meg. Ennyi — rángattam a vállam.
— Jó, de mit mond a nőgyógyász?
— Istenem, Dani!
— Na!
— Hát… még sosem voltam nőgyógyásznál.
— Még sosem voltál nőgyógyásznál — hadarta utánam, aztán előkapta a telefonját, és felhívta Misit, a sürgis nőgyógyász kollégánkat.
— Oké, azt mondta, ha bent vagyunk, hívjam fel, és bármikor mehetünk — örömködött.
— Ennek most nagyon örülsz — morogtam.
— Hogyne örülnék, szeretném, ha egészséges lennél!
És akkor felé fordultam:
— Vérzékeny vagyok, aztán kiderült az ITP, majd az SLE. Bármelyik miatt elmaradhat a menses, nem kell ehhez megint egy orvos, aki belém túr.
— Nem mondtad. A vérképed katasztrofális. A legtöbb hullának jobb.
— Igen. De ne akarj meggyógyítani, mert már mindent kipróbáltam.
— Ezeket az autoimmun dolgokat nem is lehet. Nem a betegségekre kéne koncentrálnod, hanem az életre.
— Oké. Akkor minek viszel nőgyógyászhoz? Helyette táncolhatnánk.
Nem válaszolt, csak nagyon mosolygott.

A Tesco kb. olyan volt nekem, mint a nőgyógyászat, még soha nem mentem be, max. pisilni. Daninak nem nagyon tűnt fel, ahogy megtorpanok, csak a sok közölnivaló miatt lépett vissza.
— Kell leves és hús. Húsleves! Kell valami pöri, vagy tészta. Süti vagy fagyi. És akkor vette észre, ahogy lesápadok. Nem nevetett ki, komoly maradt.
— Oké, te mit szeretsz shoppingolni?
— A parfümöket, a rózsaillatért vagyok oda! A tökéletes rózsaillatot keresem.
Meglepődött és ledöbbent.
— Úgy tudtam, hogy, te vagy Szépség.
Nem értettem. 
— Tudod, én meg a hatalmas, óriási szörnyeteg. És ha lehull a rózsám utolsó szirmai is, mielőtt belém szeretnél, akkor az is maradok örökre.
Szerencsére nem várt tőlem szerelmi vallomást, magával húzott, hogy gyorsan megvesz mindent, aztán értem jön a parfümökhöz. 
— Nem tetszik az ötlet.
— Nem? — mosolygott.
— Inkább kihagyom a parfümöket, de nem hagylak magadra, két napja még az intenzíven voltál.
— És ha disznófejeket válogatok?
— Átmennék érted a poklon is!
Ez volt az a pont, hogy abbahagyta az idétlenkedést. Folytattam:
— Át is mentem, Dani! Nézted a tested, hányat kellett vágnom?
— Ühüm — bólogatott. 
— Engem is úgy vitt be Ricsi, mert…
— Várj, várj, mi az, hogy úgy vitt be? — szólt közbe.
— Hát, azt hallucináltam, hogy Adri kitépi a mellkasom, és elájultam.
— Hogy micsoda?! — Hirtelen azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
— Lécci, ne nézz hülyének, nem tudom, mi történt. Behaluztam, vagy nem tudom. Nem tudom!
Dani odébb húzott.
— Kitépte a mellkasod?!
— Betörte a bordaablakot, és kihúzta a sternumomat.
— Kicsim, a CT-t megcsináltattad?
— Nem az kéne, hanem kényszerzubbony.
— És elájultál? Mint a Csokizóban meg a liftben? Látod, mondtam, tudtam, hogy, rád senki nem vigyázott. Nekem valami csövet csak ledugtatok, de te mit ettél?
— Negyvenegy fokos lázad volt, és deszkakemény, meggyvörös a bőröd! Mit gondolsz, nekiálltam rántottát sütni? Ha nem viszünk be, befertőződött volna a mellűröd. És ott a szív!!!
— Aha, ott. De neked is ott fáj, nem? Neked talán nincs ott a szivecskéd?
— Megvizsgáltál.
— Valaminek lennie kell.
— Mondtam már, hemofília, ITP, SLE. Amit csak akarsz.
— Nem akarom egyiket sem.
Dani a hátam mögé nyúlt, és úgy húzott magához, mintha tangóznánk. Ajka az ajkamtól egy pihényire:
— Látni akarom a te poklodat.
— Féltelek tőle — suttogtam.
— De hát rózsákkal van tele — suttogott ő is.
— Ne becsüld le a rózsák átkát!

Szóval végigjártuk a sorokat. Minden sort. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy ennyi féle tészta van és szósz. A hentes pultban minden állatrészhez elmagyarázta, hogy az anatómiailag minek felel meg az emberi testben. Vettünk joghurtot, tejet, tejszínt, tejszínhabot, kefirt, és mindnél elmondta, miért van a szervezetnek szüksége rá. Amiről azt hittem, hogy egészségtelen, Dani azt is megcáfolta.
— Kiscsibe, ha nincs zsírszöveted, nem csoda, hogy hormonod sincs.
Aztán egyszerre sóhajtottunk a fogkrémeknél. 
— Szerinted milyet vegyünk? — kérdezte Dani.
— Azta, nem tudom, az egész sor az?
— Sőt, a másik oldal is.
— Megkérdezem Gábort.
Míg felhívtam, Dani a fogkeféket nézegette, de tanácstalanul nézett rám vissza.
— Évim — vette fel Gábor.
— A Tesco-ban egy milliárd fogkrém van és még több fogkefe.
— Mindegy, milyet veszel, csak használd! Napi kétszer, légyszíves.
— Gábor, én hatszor mosok fogat egy nap.
— Minek?! Tudod, milyen drága a fogkrém?
Nevettem.
— Ezt milyen fogorvos mondja?!
— Kiscsillagom, a te fogaidnak nem az a bajuk, hogy nem tiszták. Vitaminhiányosak, tápanyaghiányosak, porladnak össze kalcium és kalória nélkül.
— Áú.
— Bizony. Tessék enni és inni.
— Jó.
— Hogy? Tényleg? 
— Vettünk egy csomó kálciumot és kalóriát– sóhajtottam. — Húslevest fogunk főzni és pörköltet.
— Na jó. Kivel beszélek, és mit tettetek az Évimmel?
— Utálom a fogfájást, segíts, nem akarom többet!
— Jó, akkor gyere minden nap, és betömök egyszerre neked is ötöt.
— Jaj! Azért nem kell mindent szó szerint venni.
Nagyon röhögött.
— Ez az én Évim. Dani jól van?
— Remélem, Gábor! Műteni ilyesmit aztán főleg nem akarok többé.
— Kicsim, ez nagyon ritka. Daninak nagyon ramaty az immunrendszere. Figyelj, neki több gyümölcs kell, zöldség. Vitaminok! Szedess be vele valami Centrumot.
— Jó.
— Mikor látlak?
— Mmm… hétfőn kell mennünk hozzád.
— Hívj addig, kérlek. Barnára is ráférne egy mozi.
— Korcsolya?
— Forró tea? — kérdez vissza, majd egyszerre vágjuk rá:
— Almás-fahéjas.
Nevetett.
— Minden rendben, kicsim? — kérdezi még.
Elfordultam.
— Mi van, ha belezúgok, Gábor?
— Dani jó gyerek!
Óriásit sóhajtottam.
— Fogselyem?
— Azt majd először megtanítom hétfőn. Még a végén elvágod az ínyed és elvérzel.
— Klassz.
— Már úgyis, rég megtörtént.
— Micsoda?
— Fülig bele, Évi. Ha itt van veled, mérhetetlenül nyugodt vagy. Ő meg úgy néz rád, mintha minden rezdülésed mérhetetlenül álomba ejtené.
— De hogy történhetett ez meg? Dani az, akit utálunk.
— Az volt maximum. 
— Az volt. 

Amikor odaléptem hozzá, rám mosolygott.
— Sensodyne? Tíz fogorvosból kilenc ajánlja — vigyorgott.
Nevettem:
— Gábor az az egy, aki nem azt ajánlja, hanem a fogmosást.
Dani magához húzott.
— A mi fogorvosunk a legjobb!
— Akkor? Rózsaszín csillámporos?
— Ó, igen! Rózsaszín csillámporos — ismételte, majd betette a kosárba.
Egyet. Közös fogkrémünk lesz.

Vélemény, hozzászólás?