Háló

Megtekintve: 143 alkalommal

Eve (22.)

Ott ébredtem, ahol dolgozom: a sebészeten. Dani az ágyam szélén ült, és az arcomat bámulta. Hirtelen nyakon ragadott egy furcsa érzés, de ja vou, mintha az elmúlt hét meg sem történt volna, és csak most húzott volna ki a csipkebokor alól. Legalábbis pont olyan fejet vágott. Aztán tüsszentett. Elmosolyodtam.
— Nem vicces — közölte arca előtt egy zsebkendőt tartva. — Miért pont kelet? Ha nem dőlsz az árokba, Szibériáig megyünk?
Dani egy kaktusz, de fontosabb volt, hogy nem bénultam-e le, ezért kiugrottam az ágyból. Ő is gyorsan felállt.
— Mit művelsz? — dörgött, majd megint sötét. Amikor újra kinyitottam a szemem, fölöttem hajolt.
— Évi…
— Hm?
— Nem lett bajod, de ne ugrálj, jó?
— A fogamat nem verted ki?
Dani ellágyuló kaktusz.
— Nem — mosolyog, aztán kifújja az orrát.
Minden mozdulatát úgy figyelem, mintha álmodnék. Citromsárga műtős pólót visel, arany kereszt, fehér orvosi nadrág, kék tornacipő. Köhint, majd újra felém fordul.
— Beteg vagy? — kérdezem felkönyökölve.
— Ne menjünk bele, most te fekszel itt megint — mondja, a mondat végére elmegy a hangja, és fájdalmat sugároz az arca.
— Oké, mikor lehetek újra orvos?
— Áh — nyög, picit mosolyog, a nyakát fogja.
— Alig várom, de még nem. Aggaszt a véred.
— Az mindig aggasztó. Aggaszt, hogy lázas vagy-e.
Feláll, és a szekrényből elővesz két hőmérőt. Leül az ágyamra, az egyiket felém nyújtja, a másikat a pólója alá szorítja. Én is beteszem. Szemem szemébe akad, elmosolyodik. Aztán bezúz a kórterembe az Adri.

Szemem egyszerre próbálja bámulni mindkettőjük reakcióját.
— Bocsánat, sziasztok, zavarhatok egy kicsit? — kérdezi Adri. Ha Dani 120 kiló, Adri 150.
Dani kérdőn néz rám, megrántom a vállam. Adri rám néz.
— A szemed színét sem tudja, őt semmi más nem érdekli, csak a munka, a kórház. Idegen emberek összestoppolása. Dani arctalan szeret lenni, szürke munkagép. Akármit is keresel egy férfiban, tőle nem kaphatod meg. 
Dani nem szólt egy szót sem, csak nézett engem. Én pedig arra gondoltam, hogy én ugyanilyen vagyok, egyformák vagyunk. Behunyom a szemem. Dani mozdul, Adri azt hiszem kimegy.
— Évi, fáj valami? — Óriástenyere a homlokomon. Dani keze tűzforró.
— Nem. Mondd, milyen színű a szemem!
Dani felnevet, elenged, és elveszi a hőmérőt, aztán mellém ül, karjával átfogja a testem, a nyakamhoz hajol.
— A jobb félsziget. Sivatag. Körben a sugártestjeid zöld oázisként follyák körbe a szomjazó dűnét. A bal önálló sziget, kisebb, hűvösen agyagos. A tenger haragos csúcsokban zöld.
Ledermedve nézek rá.
— Nem is.
Mosolyogva feláll, és a csap fölötti tükör elé állít.
— Nézd!
És tényleg. Reszketve fordulok felé. Lábujjhegyre állok, és ajkam az övéhez simítom. Átfogja a testem, mire ismét berobban az Adri.
— És még valami…
Ránézünk, Dani nem ereszt.
— Nem vonzódik gebékhez — mondja, de szívesebben visszavonná, mert a csók az csók. Miután kiviharzik, Dani homlokát fogom.
— Miért vagy lázas? Náthás vagy? Fáj a torkod? — Kezem a nyakához nyomom, a bal oldalon meg van duzzadva. Felszisszen. Az ágyra húzom.
— Nehéz megfogalmazni — válaszolja grimaszolva. — Rettenetesen fáj az egész fejem.
Torkomba ugrik az aggodalom. A mellzsebéből kiveszem a kislámpát, nyakából elveszem a fonendoszkópját, és az ágy melletti műszerasztalról elveszek egy vizsgáló lapocot. Dani nevetni kezd. Döbbenten nézek rá vissza, miközben elé térdelek az ágyon.
— Mi van? 
— Nem is tudom, mint a pizsipartikon orvososdit játszani?! — biccent a hálóingem felé.
— Ahh. Mégis hogy tudtál követni annyi kilométerre? 
— Háromezer. A Japán tengerig is követtelek volna, Gábor majdnem lelökött a tetőről, mert azt hitte, csajom van.
— Hát volt is.
— Hát volt, de nem tudtam, milyen színű a szeme — vigyorodik el, aztán hirtelen a torkához nyúl. — Nagyon fáj! A Japán tengernél már valószínűleg szétszórhattad volna a hamvaim. Az az éghajlat nem fehér embernek való.
— Ott születtem — nevetek, a keze aztán a feléhez nyúl.
— Fáj a füled?
— Mindenem főleg itt a baloldalon.
Felállok, és egy fültölcsért is magamhoz veszek. Beleillesztem a fülébe, belevilágítok, de nem látok gyulladást.
— Ép a dobhártyád! Akkor talán a kürt van begyulladva. Újra elé térdelek, és ő megragadja a csípőm. Beleremeg a hasam, a torkom ugrálni kezd. Dani a legszebb férfi, akit valaha is ismertem.
— Hé! — suttogom.
— A világ végére mentél, mert azt hitted, csajom van? 
— Az ember ott szeretne meghalni, ahol megszületett…
— Ugye leugrottál a hegyről? — Most ő is suttog.
— Igen.
— Most először nem hazudsz bele az arcomba — közli.
— Már így is eléggé fáj neked, nem tetézném tovább — mosolygok. Az ajkához érintem a vizsgáló lapocot. — Mondd Á!
— Jaj, jó — sóhajt.
Lenyomom a nyelvét: gennyes, duzzadt mandulák, nem is látom a garatot, akkorák. Baloldalon félrehúzom az arcát: a bölcsességfoga gyökérig törött, mellette duzzadt, vörös az íny. Az előtte lévő foga is merő lyuk, ami előtte van, az meg vérzik. Kikészülök.
Kiszállok a szájából, és a nyirokcsomóit vizsgálom.
— Dani, a fogad nem fáj?
— De igen — kezdi, miközben megint ugrál, ahogy kitapintom a gyulladás feszüléseit a nyakán.
— A felső egész éjjel fájt.
— Felül? Akkor miért lent van bedagadva?
— A torkom fáj nagyon, és itt. — Az arcüregére mutat. — És így az egész. — Tenyerét végül is mégis csak úgy nyomja az arcához, mintha a foga fájna.
— Szerintem Gáborhoz kell menni. Az arcüreged is fájhat a felső fogad miatt. Sőt! A füled is.
— Jaj ne, Évi!!! Csak ezt ne!
— Nyugi! — közel bújok hozzá. — Nyugi! Ott leszek veled.
— Évi, lefoglaltam a CT-t. Csinálunk egy felvételt rólad, jó?
— Ah! — kibújok az öleléséből, és újra én leszek a hálóinges, ő meg az orvos.
Mosolyog, és utánoz: ott leszek veled.
— Ah! Persze, hogy ott leszel, ha te kérted a CT-t! — nyávogok, simogatni kezd. 
— Az nem fáj, kiscsibe. A CT-vel mi bajod van?
— Semmi.
— Ez nem kell, Évi! — kihúzza magát. — Nézz rám! Bármit elmondhatsz nekem! De mondtam már, hogy nekem ne vetíts!
— Az Adri is bármit elmondhatott? — bukkant ki belőlem, de könnyedén fogadta.
— Csak arról beszélt, miért dolgozom ahelyett, hogy vele lennék. Áú, aaa — Dani megint a nyakához nyúlt. — Szóval azt gondolod, hogy ez a fogam?
— Az ilyen kibírhatatlan, igen — grimaszolok. — Felöltözöm, és lemegyünk Gáborhoz!
Ellent akart mondani, de könnybe lábadt a szeme, én pedig hatalmasat sóhajtottam, úgy sajnáltam őt, hogy már megint mi vár rá.

És Gábor nagyon bepöccent. Három fogát tömte be, négyet gyökérkezelt, és kettőt kihúzott. És nagyon összeszidott minket, de főleg engem. Először is, amiért leléptem, aztán meg azért, mert össze-vissza reszkettem magam, miközben Danit kezelte. “Tényleg nem fáj neki, nyugodj meg!” “Tényleg nem fáj semmi, Évi, nyugi!”
Amikor Dani kiszállhatott végre a székből, elbőgtem magam. Nevetve húzott az ölelésébe, és még ő próbált engem vigasztalni: kiscsibe, csak úgy tudlak megtanítani enni, ha én is tudok.
Aztán mikor Gábor kérte, hogy én is üljek be a székbe, kicsit megnyugodtam. Dani túlélte… Gábor aztán nagyon furcsán nézett rám, miután megnézte az ínyem: ez teljesen meggyógyult, úgyhogy kapsz te is egy tömést.
— Jó, de ugye nekem nem akarsz most ötöt betömni?! — kezdtem újra a reszketést. Nevetett:
— Nem, Dani szája lefárasztott.
— Köszönöm — suttogtam Gáborhoz, mire ő Danira nézett:
— Én köszönöm, hogy visszahoztad. A bokádat ki rakta vissza? — fordult felém újra.
— Dávid.
— Ó. 
Gábor hátradőlt a székében, és sóbálvánnyá változott. Danira néztem, szeme Gábor és köztem ping pongozott. Nyelni próbált és köhögni egyszerre.
— Az ki? — kérdezte végül.
Gábor zavartan megrázta a fejét, próbált mosolyogni, de nem mert válaszolni. Dani rám villantotta jégkék szemét. Az arca most még vörösebbnek hatott.
— Szóval amikor azt hitted, csajom van, magadból indultál ki. Nem nekem volt, hanem neked pasid.
Agyamba úgy vág élesen az emlék, ahogy villám szokott nyár éjszakán. Zsolti vére az ujjaimon, rajtam a menyasszonyi ruha, előttem Dávid, mellettem a szakadék. Azt mondtam neki, mindvégig őt szerettem. “Mindvégig?!” — csak ennyi volt a válasza. Aztán úgy szívódott fel, ahogy szokott.
— Dávid nem a pasim! — morrantam rá.
— És pláccs. Már megint az arcomba.

Hál’isten kopogtak, Barna nyitott be. Ideges volt és sápadt. Hátraszólt valakihez, majd becsukta maga mögött az ajtót. Hozzá is dőlt, mintha menten ránk törnének. 
— Fáj a fogad? — suttogta felém.
— Nem, Daninak fájt, az enyém meggyógyult.
Bólintott.
— Mondjátok el Daninak, hogy Dávid nem a pasim!
Barna óvatosan lépkedni kezdett felém, szeme úgy tágult, ahogy az előbb Gábornak: tehát találkoztatok – sóhajtotta.
— Ezzel nagyon nem segítesz!
Barna ujjai közé zárja az arcát, végigszántja, aztán megáll mellettem, a széknél.
— Hanyagoljuk most Dávidot. Kurva szar dolog történt.
Lefagytunk, de nem tudta Barna folytatni. Nyílt az ajtó, és a nyomozó lépett be azon. Becsukta maga mögött az ajtót, hozzádőlt, karjait összefonta, és egyenesen rám nézett.
— Rossz fogak? Vagy a fogászat az amolyan menedék, ha valakit el tesz láb alól, Évi?!
Dani lassú mozdulatokkal állt fel az asszisztensi székről. Dani olyan nagy, hogy az ember biztos benne, beveri a plafonba a fejét. A nyomozó rezzen, ránéz, Gábor és Barna is.
— Rossz fogak — válaszolok. — Inkább a cellában ülnék, mint ebben a székben.
A nyomozó kiesik a szerepéből, ellágyul, és rám mosolyog.
Dani köhög, megkerüli Gáborral együtt a széket, aztán a szemetes fölé hajol. Tenyérnyi véres gézgombócot köp ki, aztán utána még egy csomó vért. Barna kiborul, a nyomozó lefehéredik, engem megint a sírás kerülget. Gábor észreveszi, “nyugi, nem lesz semmi baja” — suttogja felém.
Dani felemelkedik, megtörli az ajkát, a nyomozó menekül: majd jelentkezem, mondja. Aztán kifordul az ajtón. Dani hátrafordul egy néma “au-val”, Gábor feláll, és ad neki gyógyszereket.
— Srácok… — kezdi Barna. — Rossz hírem van, a nyomozó is ezért nyomult be ide, nem igazán a fogaitokra volt kíváncsi.
— Mi történt? — kérdezi Gábor. Dani leveti magát a rendelőben lévő kanapéra. Hanyatt dőlve terül el rajta, alkarja takarja az arcát, meghalok, úgy aggódom érte. Barna követi a szemével.
— Adri a metró elé ugrott — böki ki aztán Barna.
Dani felpattan. Barna eléje lép, az útját állja, még mielőtt a sürgin keresné.
— Menthetetlenül. Teljesen kettévágódott.
Megnémultunk. Nem ismertük az Adrit, talán csak Gábor valamennyire, ő mindannyiunk fogorvosa volt. A foggondok előbb juttatták orvoshoz az embereket, mint a lelki gondok. Gábor mindenkit ismert, Barna csak az igazán zakkantakat, amilyen én is vagyok, de az öngyilkosságokat az ő arcába tolták legelőször.
— Huhh — Dani visszaroskadt a kanapéra.
— De csak nem hiszi, hogy én löktem oda, nem?! — bukik ki belőlem.
— Csak szimatol — mondja Barna.
Kiugrok a székből, és Danihoz lépdelek. Megérintem a haját, már nem forró a bőre, rám néz, a szeme temetőmély.
— Két hónapot jártunk, vagy inkább csak valami olyasmi.
— Ne okold magad, Dani! — szólalt meg Gábor. — Az ilyesmi sosem egyetlen félresiklott dolgon múlik.
— Hát, ő dobott ki… Szóval…
Dani rám nézett, magához húzott, és az ölébe ültetett. El sem tudtam képzelni, hogy lehet őt kidobni. Ha rá gondoltam, márpedig állandóan csak rá, azt éreztem, máshol sem lehet lenni igazán, mint mellette. Mindig, mindig, éjjel, nappal. Barna a fogászati székre ült, Gábor meg a gurulós székére.
— És miért dobott ki? — faggatta tovább Gábor.
— Állandóan együtt akart lenni velem, én meg nem.
— Miért? — Barna.
— Idegesített. Valójában inkább menekültem előle, mint jártunk.
— Akkor miért “jártatok”? Ez inkább pont az ellentettjének tűnik — mondta Gábor. 
— Hát nem mindenkinek jut normális párkapcsolat. Nekem Adri jutott és ennyi. Vagyis még ő sem. Persze sosem gondoltam, hogy feleségül veszem, vagy ilyesmi.
Kezét figyelem. Az egyik a csípőmön, a másik a combomon. Beleborzongok. Hátamon érzem, ahogy mellkasából szavakat képez. Aztán mozdul, ujjai átfogják az enyémeket. Meghalok a közelségétől. Arcát a vállamhoz szorítja, fejem felé fordítom, ajka úgy vonz, mint egy mágnes. A sajátomba harapok, a szemét nézem, míg Barnához és Gáborhoz beszél. Majd rám pillant. Dani gyönyörű. Még szétcincált szájjal sem kevésbé az. A szeme óceán, teljesen megbabonáz. 
— Föld hívja Évit!
Nem is tudom, melyikük mondta, Barna vagy Gábor, épp csak annyira volt elég, hogy visszatérjek a földre. És a föld iszonyú lelkifurdalást vágott az arcomba: én még el sem temettem a férjem, Daninak most halt meg az exbarátnője, aki pár órával korábban hozzánk vágta a nem tetszéseit, én meg csak arra tudok gondolni, mikor tud már Dani újra megcsókolni.
— Évi? — Dani is rám szól.
— Hm?
— Most te jössz!
— Hm?
— Évike — Gábor –, be a székbe!
A romantikus szerelmes világom összeomlott.
— Mi?! Ne! Ne… — hörögtem. Gábor nagy sóhajtva visszaomlott a székére, Barna feje füstölt, Dani elnevette magát.
— Most ezt nem mondod komolyan, kiscsibe! — mondta Dani, ahogy elkapta a tekintetem.Ránéztem, és tudtam, hogy muszáj. A horrorok horrorját élte túl pár perce.
— Jó, oké.
— Na, ez az! — lelkesedett Gábor. — Nekem nagyon jó, hogy így egymásba habarodtatok. Dani életében nem volt ennyiszer fogászaton, mint amennyi kezelésre most rávetted. Nagyon jó! És vica versa.
— Legalább valaki örül — vágtam közbe, miközben csukott szemmel próbáltam eljutni a székbe. Először nem is sikerült, Barnának ütköztem, de ő oda toloncolt.
— Nem akarod kinyitni a szemed? — Dani hangja az asszisztensi oldalról szólt. Reflexszerűen néztem rá, folytatta: — Semmi ijesztő nem fog veled történni! — mondta, épp mikor Gábor benyomta a fúrót.
— Ahh, gondolom — forgattam a szemem.
— Na, jó, nekem mindegy, mi van a szemeddel, a szádat nyitsd ki, és fogd meg a Dani kezét.
— Jaj, Gábor! Ugye nem fog fájni?
— NEM! — Hárman vágták rá egyszerre.
Amikor Gábor végzett, felemelte a széket és közel gurult hozzám. Dani az ablaknál telefonált, Barna meg a kanapén ülve.
— Ne haragudj, basszus — kezdte.
— Mm, tényleg nem fájt — ráztam a fejem kérdően.
— Nem tudtam, hogy szakítottak. Elüldöztelek a világ végére. Ott száradtál ki Omszk autópályáján. Azt sem mondtad, hogy ennyire megszeretted ezt a fiút.
— Mit gondolsz róla?
— Hogy ő az egyetlen, aki meg tud tanítani nevetni.
— Azt hittem, azt mondod: enni.
Gábor elkomorodott.
— Dani egy szent. Sok mindent megválthat, de ha megtanít enni, akkor több hatalma van Istennél.
Grimaszoltam, ő meg kacsintott.
— Most beteg? Nem hiszem, hogy a foga miatt lázas. 
— Láttad a manduláját.
— Na, jó, az lehet a bölcsességfoga miatt. Adok egy doboz antibiotikumot neki is, szedesd be vele. Te bevetted?
— Daninál maradt.
— El sem tudom képzelni, hogy gyógyult meg az ínyed ilyen hamar. Ugye nem Dávid nyúlt be oda is?!
Már a kérdés befejezése előtt tudta, hogy igen. Amíg tekintetünk egymáséban ugrált, Dani jött vissza mellénk.
— Elromlott a CT — közölte.
— Ugye nem kell itt rohadnom, ugye  hazamehetünk?
— Haza — sóhajtott.
— Ugye mondtad, hogy beteg vagy?
— Hát, most már nem, nem?
Gáborra néztem, aztán vissza rá.
— Jó lenne, ha még látna egy gégész is — közöltem.
— Majd holnap. Most pihenni fogunk. Évi, teljesen kimerültél, kiszáradtál. Nagyon féltem, hogy nem érlek utol! És nagyon sokat szidtam azt, aki neked jogsit adott — sóhajtja. — Gyere!
A kezemért nyúlt, magához húzott, és úgy ölelt, mint aki többé nem ereszt. Mielőtt kiléptünk volna a fogászatról, Gábor hozzánk vágott egy csomó időpontot. Csak egy apró papírlap, mégis mázsákkal lettem általa nehezebb.
— És a Volvo Omszkban maradt? — kérdeztem, miután kiértünk a kórház udvarára.
— Nem, ott van, a Volkswagent hagytam ott.
— Ó.
Ránéztem, átölelt, miközben elindultunk. Mindenkinek leesett az álla. Danira néztem, rám mosolygott.
— De ez nem jelenti azt, hogy vezethetsz! — nevetett. — Az Ecserin vetted a jogsid?
— Szóval eltulajdonítod a kocsim.
— El.
— A bátyámé volt, aztán Tamásnak adtam.
— Vigyázhatnál rá jobban! Katasztrofálisan vezetsz.
— Az Ecseris jogsival jobban nem lehet.
— Imádlak! — nevetett, és én azt hittem, hogy most már minden rendben lesz, de nem így történt.
Vezetés közben már panaszkodni kezdett, hogy fáj a feje. Ment fel a láza. A lakásba alig jutottunk fel, annyira kába lett. Tüzelt a láztól, egyből beültettem a kádba, és fenéken injekcióztam Algopyrinnel. Reszketett és zihált, ahogy hűtöttem a vizet a combjai közt. Vizes törölközővel mostam az arcát, és úgy másfél órát töltöttünk így, míg egyáltalán ki tudott szállni, és el tudott menni az ágyig. Ott megint lázmérés: kereken 39.0. Még egy szuri. Aztán az előszoba szekrényben kerestem lepedőket, hogy beborogatom hideggel az egész testét.
— Dani! Beszélj hozzám! — kiabáltam vissza, miközben válogattam a törölközők közül.
— Elalszom, Évi — válaszolt alig hallhatóan.
— Jó, de kérlek, előtte idd meg a teát!
A tea. Bevillant, hogy ha magas lázam volt, Dávid mindig ugyanazt a teát itatta velem, és semmi más nem is csillapította, fel kell hívnom.
Nem válaszolt. Rohantam vissza, ahogy csak tudtam, de már nem volt magánál. Bevittem a lepedőket a fürdőszobába, bedobtam a kádba, és ráengedtem a hideg vizet. Vissza Danihoz, ezer fokosnak éreztem megint. Kitakartam, aztán a testére terítettem a hideget, majd megint egy injekció. Az orvoslásban vetett hitem kezdett végérvényesen is csődöt mondani. Épp a homlokát jegeltem, amikor csengettek.

— Te meg hogy kerülsz ide?!
— Hát… Te hívtál. 
— Hogy hívtalak volna, Oroszországban maradt a számod.
— Akkor elmenjek?
Dávid.
— Dehogy — rángattam be. — Kell az a lázcsillapító teád, amit belém szoktál erőltetni. Szentfazék tea.
Felröhögött:
— Keresztfű. Mi bajod van már megint? Megnézetted a mellkasod? 
— Én jól vagyok, de gyere!
— Itt laksz?
Magammal húztam a hálóba, ahol Dani feküdt.
— Őőő meg ki? Őőő nincs rajtad mentős cucc… akkor ki ő?
Csak a szemembe kellett néznie, hogy megértse:
— Óha. — Elmosolyodott, én meg elvörösödtem. — Bajban van — szólalt meg aztán sürgetően. — Mi baja van?
— Én is ezt kérdeztem volna tőled.
Megkerülte az ágyat, és megérintette Dani arcát.
— Te éntőlem? Nem te végeztél véletlenül orvosi egyetemet?!
— Hm.
Nagyot sóhajtott, és kitakarta a mellkasát. És a válasz ott volt.
— PICSÁBA! Azonnal hívok mentőt! 
— Ja. Na, mégsem vagy olyan csapnivaló orvos, mint amilyennek tűnsz.
— Kurvaélet!!! — reszkettem, miközben nyomkodtam a telefont. — Mit is kell nyomni, most a 122-t vagy… á, dehogy, a kórházat hívom, nem… Ricsit! Ricsit!
— Nyugalom. Nyugalom!
— Jóh, jó… Ricsi, hol vagy?
— Az attól függ — szólt bele a mentős kollégánk a mobiljába.
— Figyelj, Danit azonnal be kell vinni a kórházba, valami befertőzte a mediastinumát.
— Mi? Most dugtam kétezret Inez tangájába. Magyarul beszélj!
— Milyen Inez? Részeg vagy, Ricsi?
— Aaaz attól függ.
— Szívbelhártyagyulladás elég magyar neked?
— Úristen. Hova menjek?
— Tudod, hol lakik Dani? 
— Persze, perc.
Ricsi letette.
— Hogy visszük le? Dani legalább százhúsz kiló.
— Hívd Gábort! — mondta Dávid, aztán csengettek.
Az ajtóhoz rohantam abban a hiszemben, hogy Ricsi az. De nem ő volt, hanem Adri. Adri, a félbeszakadt hulla. Megragadta a nyakam, a plafonba emelt, a másik kezével benyúlt a bordáim közé, és kitépte a szegycsontom.

Amikor újra kinyitottam a szemem, Barna liláskék szeme nézett rám vissza. Felugrottam. Újra a kórterem.
— A kurva életbe már, hogy állandóan hálóingben találom magam! — dühöngtem, de Barnában a világ egyetlenegy empátiacseppjét sem találtam.
— A kurva életbe már, hogy nem bírsz a seggeden maradni, enni és inni, ahogy a többi ember teszi! — szólt vissza.
— Én nem akarok élni!
— Ha önveszélyes vagy, bezárlak.
— Zárj!
— Jó! — mondta, és azzal otthagyott.
Fasza, Évi, nagyon fasza. Pont ott vagy, ahol a karácsony elkezdődött, várva a zárt osztályra. És akkor eszembe jutott valami sokkal borzalmasabb, mint a gyomorszonda az orromba: mi van Danival???
A telefonom az éjjeliszekrényen hevert. Gyorsan felkaptam, és felhívtam Ricsit. Ő szólt bele először:
— Csak azután beszélek veled, miután látott orvos!
— Hol van Dani?
És letette.
— Faszom!!! — sikítottam. — Gábor.
Hívtam Gábort.
— Évi, magadnál vagy? — kérdezte. — Azonnal gyere a négyes műtőbe.
— Már megint rám adtak egy kurva hálóinget!
— Az sem érdekel, ha pucéran jössz, azonnal gyere!
— Barna épp írja az elfogató parancsot… Ricsi nem beszél velem.
— Daninak tályog van az agyában. Idejössz vagy nem?
— Úristen, nem értek az agyhoz! — pánikoltam, aztán futni kezdtem.
— Nem is kell, az idegsebész már látta. Minden máshoz értened kell, érted?!
— Ahh, tudom! Befertőződött a nyaka, a mellűr, ugye nem érte el a szívét?
— Én nem tudom. Neked kell megmondani.
— Meghalok.
— Majd utána.

— Bazmeg.
Az intenzíven ültem Dani eszméletlen, magatehetetlen, lázas teste mellett. Húsz percenként a görcs rázta.
Végre eljutottunk odáig, hogy Gábor kiment, hogy hoz nekem valami ruhát a hálóing helyett.
— Bazmeg! — vágtam oda olykor Daninak. — Bazmeg, bazmeg, bazmeg és nagyon bazmeg!
De arra igazán nem számítottam, hogy más is hallja.
— Na, mert nem sikerült az újabb gyilkosság? Legalábbis még. 
Felugrottam, és úgy, ahogy voltam, pöttyös hálóingben nekiestem a nyomozónak, hogy megfojtom.
— Évi, ez hivatalos személy elleni erőszak! — nyögte, miközben sikerült összecsomagolnia a kezeimet.
— Én is hivatalos személy vagyok, és igenis erőszak, amit csinál velem, nyomozó! Szeretem Danit!
A nyomozó ellágyult, aztán úgy nézett mögém, mint aki szellemet lát. Hátrakaptam a fejem, Dani az ágyban ücsörgött.
— Kifelé! — ordítottam. — Egyáltalán ki engedi be mindenhova? Betegjogokról nem hallott még?!
— Magukra hagyom, Évi. De ha megenged még egy megjegyzést… Ilyen szerencsétlen szerelmi vallomást még életemben nem hallottam.
— Áhhgggrrrr! — morogtam, és kilöktem az ajtón.
Édes Istenem, kérlek, csak ne hallotta volna meg! Imádkoztam, míg vissza nem fordultam, de Dani gyanúsan mosolyogni próbált.
— Ne beszélj, meg se szólalj! — futottam oda hozzá. — Tele vagy csíkozva, szét vagy vágva állcsonttól a hasadig. Toroktól a középfülig. 
— Velévlevevef?
— Ahh, ne is próbálkozz, feküdj vissza! Nagyon-nagyon fáj?
Bőgni kezdtem. Úgy igazán. Ő meg tekerte a fejét, és a mellkasára húzott. De nem nagyon mertem ráfeküdni, a testének minden öt centijébe csövet vezettem be, mindből dőlt a genny… Aztán megint elaludt. De mintha a mosoly ott ragadt volna arcán. 
— Jaj, ne tehénkedj rá! Szétmennek a drain-ek! — szólt rám Gábor, ahogy bejött.
— Felébredt, magánál volt! — mondtam, miközben lemásztam az ágyról.
— Kizárt! — döbbent le Gábor, aztán felém nyújtotta a ruhát.
— Beszélt is!
— Mit mondott?
Dani párnájához lépett, aztán a monitorra szegezte tekintetét. Közben felvettem a ruhát, amit hozott.
— Azt hogy: velévefefev.
— “Te tényleg szeretsz?” Ezt?
— Hát ezt meg honnan tudod?
— Fogorvos vagyok. Az emberek így szoktak velem kommunikálni. Azt mondtad neki, hogy szereted?
— Ahh, haggyuk. Te, ez mi? Ez most komoly?! — néztem végig a ruhámon.
— Hű, aszta! Nagyon csini vagy!
— Honnan kukáztad? A hullaházból?
— Aha. Egy meggyilkolt prostié volt.
— Teljesen aláássátok az orvosi tekintélyem. Hálóinges sebész, meg mini bőrszoknyás osztályvezető vagyok. 
— Inkább ez, mint meggyilkolt prostinak lenni, nem?
— Hm. Szólsz az idegsebésznek? Addig megnézem a funkcióit.

Este felé járt már az idő, amikor besétált Barna.
— Jaj, hál’isten, hogy minden seb le van takarva, nagyon stresszeltem rajta, hogy megint elárasztatok vérrel meg még ki tudja, mivel — zúdította rám Barna a vérfóbiáját, ahogy Danira nézett.
— Mégis hogy történhet ilyen meg vele?!
Barna összevonta a szemöldökét.
— Én nem tudom, Évi, te vagy a sebész. Nem láttál még ilyet?
— Kurvára nem! — vágtam rá. — Kurvára nem! — reszkettem.
— Na, gyere ide — Barna hozzám lépett, és átölelt. — Meg fog gyógyulni, nincs nálad jobb sebész a világon.
— De. Dani jobb! — vágtam rá. — Ha meghal, kihal az emberiség.
Elnevette magát.
— Ha te meghalsz, meghal Dani, és kihal az emberiség — kontrázott rá.
— Ha te meghalsz, meghalok és meghal Dani meg az emberiség — vágtam rá.
— Kiakadtam… Nehezen bírom, ha öngyilkos lesz valaki.
— Minden percben öngyilkos lesz valaki — válaszoltam. — Az alkoholmérgezés is egy módja. Ugye.
— Tudom. Ne haragudj! — bukott ki belőle. — Fájt a fogad, ott kellett volna lennem.
— Nagyon féltelek, Barna, te vagy a legjobb barátom, nem veszthetlek el!
— Ugyanezt érzem én is. Enned kell! Miért nem megy? — Ezt a kérdést Barna egy milliomodszorra szegezi nekem.
— Fájt a fogam, aztán a seb a számban, amit Gábor vágott, képtelen lettem volna bármit enni. Nem értheted, sosem volt rossz fogad.
— De nem ehetek helyetted. És most már nem fáj a fogad, meggyógyult a seb is.
— De Dani…
— Jó, mindig lesz valami szar — sóhajtott. — Ricsi azt mondta, ájultan feküdtél a lakás ajtajában. Dani ájultan hozott vissza Oroszországból. Most mik ezek az ájulások? 
Megvontam a vállam.
— Évi! Mik ezek az ájulások? — ismételte meg erélyesebben. — Kérlek!
— Itt… — A mellkasomra tettem a kezem. — Itt fáj olyankor.
Barna aggódva nézett.
— Ott? Mi van ott?
— Nem tudom.
— Mi az, hogy nem tudod? Dehogynem tudod! Mindent tudsz a testről! Daninak mondtad?
Bólogattam.
— Megvizsgált.
— És?! 
— Jó a szívem, a tüdőm.
— Akkor mi nem jó? Évi! Ez nem olyan, mint ha a fogad rossz! Azt ki lehet húzni, de ott mi van?
Nem válaszoltam. Tudtam, hogy valami nagy baj van.
— Daninak is kihúzták, most látod, mégis mi van vele — tereltem.
— Jó, gondolom, sokkal jobban elhanyagolta a fogait, mint te szoktad. Azért én hamar észrevettem mindig, ha fájni kezdett a fogad, azonnal beültettünk a székbe, akármennyire is pánikoltál. Nem volt ilyesmi, hogy évekig tátongott lyukasan, vagy gennyedzett, vagy nem tudom. Vigyáztam rád.
— Hát igen.
— A mellkasoddal mi van? Halálra rémisztesz! Mit mondott rá Dani?
— Hogy meg kell CT-zni. És hogy aggódik a vérem miatt.
— Akkor csináljuk meg a CT-t! 
— Elromlott a CT. 
— Ahh. Jó, de gondolom, nem hónapok, mire megjavítják, vagy tudod, mit — a kezébe vette a telefonját –, átmegyünk másik kórházba.
— Kizárt, hogy itt hagyom Danit!
— Jó, igaz — Danira nézett. — És most akkor hogyan tovább?
Megvontam a vállam.
— Hát, mit szoktál mondani a hozzátartozóknak?
— Hát, mit? Hazudok. 
— Nagyszerű. Mégis miket?
— Dani hozzátartozóinak azt mondanám, hogy: felébredt! Juhíj! Innentől kezdve most aztán rohamos a javulás a teljes gyógyulás felé.
— Oké, és mi az, amit gondolsz, miközben hazudozol?
— Azt, hogy csak egy újraélesztő szakmunkás vagyok, aki kábé, mint csak egy csőszerelő, szereli össze a testeket. De ennyi. Ha ilyesmit kérdeznek, hogy hogyan tovább, azt válaszolnám, hogy menjenek jóshoz. Halvány lila fingom sincs a kimenetelekről.
— Kemény. Inkább hazudj!
— Ugye. 
Átölelt és egészen addig nem engedett, míg sírtam. Megfogalmazni sem bírtam, mennyire aggódtam Daniért.

Vélemény, hozzászólás?