Eve (21.)

A reggel sokkal sötétebb lett, mint az éjszaka volt. Elvittem Barna Hondáját, és visszamentem a kastélyba. Pár cucc kellett csak, aztán felmentem a hegyre az én kocsimért. Titkon reméltem, hogy belebotlok Dávidba, de ez nem történt meg. Minden olyan volt, mint rég, mintha le sem estem volna, és Danival csak egy távoli idegenként tartottuk volna számon egymást. Ki kellett jutnom az országból, hogy újra levegőhöz jussak.

A mongolok “Szent tó”-nak nevezik a világ legmélyebb tavát, melynek partján születtem: Dél-Szibéria. Irány Ázsia… Tízezer kilométer, százötven óra vezetés. Világvége. Kificamodott bokával, felvágott szájjal… Pokol. Meghalni indultam oda. A hegyről le, át az erdőn annyiszor vezettem már, hogy csukott szemmel, kettőhatvannal is leértem volna. Ezen az úton tanultam meg motorozni. Ezen az úton jártam be az egyetemre, megtanulni, hogy kell összepuzzle-ozni széttört testeket. Itt menekültem anyámtól, és akkor megint eszembe jutott a mostohaapám legyőzhetetlen agresszív ereje. Aztán jobbra, fent, a magasban a templom: Isten háza, benne Ferenc atyával. Nem sokat őrlődtem,  jobbra rántottam a kormányt, és feltoltam a fehér Volvót a domb tetejére. A szerpentin sokkal rövidebbnek tűnt most, mint kamaszkoromban. Dáviddal való morgolódásainkra gondoltam, ahogy minden egyes megnyilvánulása a modoromat méltatta, miközben rúgtuk a kavicsokat az út mentén. Leraktam a kocsit, és kiugrottam az autóból, a bokámról teljesen megfeledkezve.

— ÁÁÁ!!! Basszameg! — Felrántottam a lábam, és nekiestem az autónak. — A jó kurva életbe, basszameg! — siránkoztam, mire mögöttem megszólalt sóhajtva egy hang.
— Csak egy ember van a világon, aki egy templom előtt áll neki átkozódni.
Megperdültem: Dávid.
— Ó, édes istenem, Dávid!
Dáviddal együtt nőttünk fel, és minden nap minden percében piszkált. Miért rohangászok a városban lázasan, miért nem hiszek istenben, miért nem öltözök úgy, mint egy lány, miért vagyok vad, meggondolatlan, neveletlen, hisztis, beképzelt…stb. Az iskolafogászaton ezerszer is kiborított, és a templomkórusban is, ahol együtt énekeltünk. Aztán voltak az életemben olyan pillanatok, amikor Isten hozzám bilincselte. Amikor elvetéltem, ő volt ott. Nélküle belepusztultam volna. Az egész végigbalettozott, anorexiás iskolás időszakba is. 
Elnevette magát és átölelt. Aztán egy másik, ismerős hang zökkentett ki Dávidból: Ferenc atya.
— Kislányom, te vagy az?!
Megugrottam, eltűnt Dávid!
— Dávid??? — fordultam körbe a jó lábamon, de csak a csipkerózsák suhantak a domboldalban. Az Atya érintése a karomon. Csak futólag pillantottam az arcára, aztán szívem minden fájdalmával az ölelésébe rejtőztem.
— Édes, kis angyalkám, kislányom! Legyen az Úr kegyes veled, enyhítse gyászodat, szabadítson meg a tépő fájdalmaktól! Áldjon meg rettegésedben, vegye el tőled a bánat könnyeit. Maradjon melletted most és mindörökké, a világ végén, és itt bent, a szívedben, amíg csak tart az öröklét, és benned a Jézus Krisztus vessen aranyló…
Szerintem az öröklétig tudott volna imádkozni, de pont eddig bírtam.
— Atyám! Isten gyűlöl engem, és ezt maga is tudja.
— Gyere, gyermekem! — Elengedett, és magával húzott a templom felé. Két lépés után lenézett a bokámra. Leguggolt, és megérintette.
— Ez csúnyán kiment. Emlékszem, kicsim, amikor naponta többször is megtörtént. Óvva intettelek, hogy ne szaladgálj úgy! De szeleburdi voltál, mindig is — mosolyog. — Visszahelyezem bent.
— Hát még emlékszik, hogy kell?
Mosolyogva áll fel.
— Nem hívhattuk haza ennyiszer Ádámot. Jól megtanultam, cseppet sem fáj majd!
— Na azt kötve hiszem! — mormogtam.
— Hogy?
— Csak hogy szent keze van!
— Az neked van, kicsim.
— A kezem csak gyilkolni tud — motyogtam, de a százegy éves atyának kristálytiszta volt a hallása.
— A halál az Ő döntése, gyermekem, nem a tiéd.
Ennyiben hagytam. Most ugyan nem fogom meggyónni, hogy megöltem Zsoltit, infarktust kapna, és az is az én lelkemen száradna.
Bevitt a parókia szobájába, és egy nyikkanást sem engedhettem meg magamnak, miközben visszatolta a csontjaimat a normál helyzetbe, nem hogy káromkodni egy jót, ugye…
— Nos, mondd, lányom, fáj a lábad? — kérdezte, miközben beborogatta.
— Majd besz…rok, Atyám! — sziszegtem.
— Eltörött?
— Nem hiszem.
— Bemegyek veled a kórházba!
— Atyám, én oda többet be nem teszem a lábam!
— A munkahelyedre? Dehogynem, gyermekem! Így is, és meg fogják röntgenezni a lábad, az nem fáj!
—  Nekem minden fáj!
Úgy mosolyodott el, mint annyiszor, ha kislányként hisztiztem előtte. Én is elmosolyodtam, és megfogtam a kezét.
— Dávid hová tűnt?
Értetlenül csóválta a fejét:
— Nem volt itt, gyermekem.
— Dehogynem, az előbb szidott le a templomkapu előtt.
— Most?! — kérdezte döbbenten.
— Igen.
Az atya kihúzta magát, és kutatni kezdett a csuhája zsebeiben, aztán felállt, és a szekreter fakkjait nyitogatta.
— Hagyott itt neked valamit. A telefonszámát.
Sajgott mindenem. Legszívesebben lefeküdtem volna, de akkor csak száz év múlva keltem volna csak fel. Fájt a fogam is, az összes gyógyszert Daninál hagytam, persze.
— Atyám, fájdalomcsillapítója van? Ha ez így fog fájni, leugrom a hegyről, és a fogam is nagyon rossz.
— Kislányom, rögvest megnézem. Nagyon is aggaszt a bokád, angyalom, és akkor fogorvoshoz is sürgősen el kellene… De nézd csak! Dávid gyógyfüvei! Biztosan jó fájdalomra valamelyik. 
Eszembe jutott Dávid krémje, amit a pillangófoltos arcomra adott, és egyből megszüntette az égést, amit addig egész életemben semmilyen szteroid nem csillapított.
— Gyere, kicsim, nézz szét, addig én keresek Kalmopyrint.
Amint Ferenc atya kilépett, elsírtam magam. Talán mégis eltörött a bokám és ki fogják húzni a fogamat. Rádőltem az asztalkára, és bömböltem. Minden porcikám lángolt. Egyszer csak egy kéz simult a homlokomra. Megrezzentem.
— Csss… Megy fel a lázad.
Felkaptam a fejem, Dávid ült le mellém. A fájdalom átszúrta a nyelvem, és lebénította a lábam. Nézett. Mintha látná, mi zajlik a testemben. Aztán újra megérintette a homlokom, majd az arcom problémás jobb oldalát.
— Begyulladt a felső, hátsó fogad. Tályogos. Feszíti az arcod.
Kezét szorosabban nyomta az arcomhoz, fájdalom helyett hideg zsibbadást éreztem, majd egy villanást a fogam belsejében. Feljajdultam, de a fájdalom elpárolgott. 
— Tudsz rágni vele? — kérdezte, majd elengedett. Hitetlenkedve nyomogatni kezdtem az előbb még újra bedagadni készült arcom. Már nem fájt, nem feszült.
— Azt hiszem.
— Óránként egy szegfűszeget rágj rajta, míg el nem jutsz fogászatra — mondta, és a kezembe nyomott egy zacskóval.
— Pár napja gyökérkezelték, az ínyemben drain van. 
— Akkor vigyázz rá!
Dávid elővett egy üvegcsét, aztán egy másik zacskóból felém nyújtott tenyerén egy szegfűszeg darabkát.
— Tedd a fogad alá, a draint meg húzd ki! 
— Képtelen vagyok! — rémültem meg.
— Mi? Miért?
Ő jött közelebb, én csak reszkettem.
— Nem tudom! És ha vérezni kezd?
Kezére döntötte az üvegcse folyékony tartalmát. Tömény rózsaillat dőlt elém, párolgott a szobában. Bedörzsölte kezeit, és hallucinálni kezdtem. Apró virágokat láttam megszületni Dávid tenyerének vonalaiból, amik aztán mint buborékok, a plafonig szálltak.
— Kiveszem én akkor, te igen nyámnyila.
— Félek.
— NA! — kiáltott. — Nagyon elég ebből. Mindig felhergeled magad minden kis hülyeségen, ez csak egy fog. Nem a szíved.
Ahogy lezárta a mondatot, valami történt vele. A szeme sötétbarnából feketére vált. Zavarba jött, és egy gézszerű anyagra öntött a rózsaillatú oldatból, port szórt rá és füvet, majd még rácseppentett valamit.
— Egy pillanat alatt elmúlik a fájdalom — mondta, de már azóta sem fájt, hogy megérintette az arcom. — Nem fog vérezni — suttogta. — Nem fog fájni, ne félj!
Benyúlt a számba, és az olyan érzés volt, mint jeges szél, ha zúdul. Amikor húzni kezdte a draint, az olyan volt, mintha a lázat venné ki az agyamból. Az ínyemre terítette a gyógynövényes lapot, mire kivette ujjait a számból, olyan érzés volt, mintha sosem romlott volna el a fogam.
— Jól vagy? — kérdezte.
— Igen.
— Dehogy vagy jól! — sóhajtott, és elment kezet mosni.
— A szegfűszeget csak oda mered tenni a fogad alá, ugye?
— Igen.
— Jó. Fáj még? Egyszerűen hihetetlen, milyen szintig bírod elhanyagolni a fogaidat! Ha én lennék a férjed, három havonta elvinnélek fogászatra. Egy sima tömés teljesen fájdalommentes, és megelőz minden csúnya és nagyon fájdalmas tályogot. Már akkor is elmondtam, amikor az iskolafogászaton sírtál. Pedig akkor még a legtöbb fogad…
Közbevágtam.
— Hiányoztál! — mosolyodtam el.
— Te is! — enyhült meg, aztán folytatta. Óriásit sóhajtott. — A Japán-tengerhez mész?
— Talán. — Néhány éve már nem lepett meg, hogy Dávid mindig mindent tud és lát.
— Ezzel a bokával nem. Tedd ide fel és vedd le a zoknid!
Amikor ezt megtettem, megint furcsa lett az arca.
— Dávid? Jól van a bokám, Ferenc atya visszatette és be is borogatta.
Szó nélkül ült le újra mellém, és kezébe vette a lábam.
— Megint vadul rohangásztál, ugye? Megsérült a tok. Talán el is szakadt. Nézd!
Kezem a saját bokámra tette.
— Érzed?
— Nem… 
— Itt! Nem igaz, hogy nem érzed! Traumatológus vagy! Minden nap ilyen bokákat fogdosol.
A kezem remegni kezdett a bokám felett.
— Nem bírom, rosszul vagyok a saját sebeimtől. Tudod jól!
— Jó. 
Dávid békén hagyott, és két oldalról támasztotta meg a bokám a kezeivel. Néhány másodpercnyi erősödő fájdalmat éreztem a külső részen, de épp mire auztam volna, megszűnt, és minden korábbi feszülés is.
— Jobb így, ugye? Csak egy milliméteren múlt. Most van jó helyen. Bekötöm, de nem léphetsz rá.
— Csak a gázpedálra!
Nem nevetett. Hirtelen közel csúszott hozzám, kezét a szegycsontomra tette. Majdnem belehaltam, ő a földre esett. A keze vörös lett, mintha elégett volna.
— Vizsgálta már orvos a szegycsontod környékét? — suttogta a padlóról. Tekertem a fejem. — Beviszlek a kórházba.
— Nem!
— Meg akarsz halni?! — ugrott fel.
— Talán! — ordítottam. Dávid visszavett.
— Csináltass egy CT-t! — mondta, aztán megismételte, miután futni kezdtem kifele. — Tudom, hogy tudod, mi ez! — kiabált a kapuból, miközben kikanyarodtam a templomkertből újra a szerpentinre.
A szívem szakadt meg, hogy így kellett őt itt hagynom, de mennem kellett. Kiszabadulnom ebből az egészből. El kellett mennem, hátha ott hamarabb meghalok, mint itt.

Kijevig bőgtem. Még akkor sem bírtam abbahagyni, amikor kiszálltam a Szent Szófia téren. Kijev olyan, mint amilyen meseország lehet. Perzsa paloták jutnak eszembe róla mindig, ahányszor csak magába fogad a tér. Türkizkék kupolák az aranyozott falak koronájaként. Az engem üldöző fekete felhőket hasűrig karcolják. Cseperegni kezd az eső, és azt utálom. Vagy zuhogjon, vagy tűzzön a nap, csak történjen már valami. De csepereg, és ez idegesít, egy nagy sóhajjal búcsúzom a kupolák terétől. Ahogy megfordulok, Danit látom meg a tér másik oldalán, ott ahol a modern épületek felváltják a templomok díszeit. Meghűl bennem minden. Ő is megáll. Ahogy közeledni kezdek, ő is. Futni a bokám miatt nem merek. Emberek kezdenek megjelenni, áthaladnak köztünk. Az ötödik pár után azonban elvesztem őt. Megállok, és a vállak között próbálom meglátni őt, aki mindenkinél magasabb. De nem látom. Sietni kezdek, de sehol sem tűnik fel, így megint csak állok. Végül eszembe jut, hogy nem lehet ő. Ez itt Ukrajna, mi a frászt keresne itt, amikor otthon van a nője. Testemen átfut érintése forrósága, akaratlanul is felrémlik, ahogy az ajkamat csókolja. Aztán Gábor villan be, ahogy azt mondja, “nője van, te hol élsz?!” Belehalok. Megfordulok, és hanyatt homlok menekülök a térről. A Volodymyrska utcán az Arany kapuval szemben áll egy kávézó. Ide mindig be szoktam jönni egy kávéra. Az ukránok úgy öntik a kávéba a whiskyt, mint a magyarok a cukrot. Sosem hagynám ki. Adnak mellé édes péksüteményt is, aztán leülök egy asztalhoz. Épp belekortyolok a csészébe, amikor meglátom Danit elsietni a kirakat előtt. Felugrok, magamba döntöm a löttyöt, felkapom szalvétástól a sütit, és kirohanok a kávézóból, de… Semmi. Még elfutok az első útkereszteződésig, hátha, de… Semmi. És egyébként is, ha ő lenne, menekülnöm kellene előle, nem utána futni. Kikészülök, és átrobogok az utca másik oldalára, ahol a kocsimat hagytam. Amikor a kulcsot bedugom a zárba, még felnézek, de hiába. Irány az orosz határ. Penza.

Harminc órája vezettem, és pont itt, Penzában kezdett aggasztani az otthon lévő helyzet. Vettem egy telefont, és beírtam Gábor számát. Aztán mielőtt rányomtam volna, mégsem tettem. Kiabált volna, gyűlöli, ha nem tud rólam semmit. Inkább Barnát hívom, gondoltam, de akkor még bevillant, ahogy Gábor kikapja a kezéből a telefont, és ugyanott vagyunk. A Penza folyó előtt parkolok, mellettem a vendégház. Úgy terveztem, hogy végre alszom máshol is, mint a Volvoban, de még mindig fűt legbelül a menekülhetnék.
A kesztyűtartóból előhalászom a cigim, a motorháztetőre ülök, és rágyújtok. De összerándul a tüdőm, éles fájdalom vág a hörgőim mélyére. A fullasztó köhögés még jobban fáj. Eldobom a cigit, beáuljok a volán elé. Potyognak a könnyeim a fuldoklástól. Beindítom a Volvót, hörgök, sípolok, rükvercbe rántom az autót, kinézek balra, elindulok, de jobbról megkoccolok valamit. Fék. “Izvinyitye pozsálujsztá” — üvöltöm jobbra, aztán padlógáz. Csak a sarkon pillantok a visszapillantó tükrébe, és szerencsére látom, hogy gond nélkül gurul tovább az az autó is. Viszlát, Penza. Irány Omszk.

Amint kiértem a pályára, felhívtam Barnát.
— Szél Barna — vette fel a telefont. Meghökkentem. Majdnem letettem, de folytatta:
— Évi… — fújt egy nagyot.
— Honnan tudtad?
— Pszichiáter vagyok, mindent tudok. Hol a jó fenében vagy?
— Mégsem tudsz mindent?
— Penza…– Hát, ezt meg honnan?!
— Mondtam, hogy mindent tudok. Elmondod, hogy mi van, vagy átadjam a telefont Gábornak?
— Ne!
De már késő volt. Gábor hangja a telefonban:
— Édesem!
— Lelökted Danit a tetőről?
— Nem, de… Mondd, ugye jól vagy?
— Jól, de… Szeretlek, de… — bőgni kezdtem.
— Érted megyek! — jelentette ki. — Állj meg, vegyél ki egy szobát, feküdj le aludni. Mire felébredsz, ott leszek.
— Gábor, nem bírom tovább!
— Tudom, kincsem, hagyd, hogy elmenjek érted! Világgá megyünk, jó?
— Honnan tudjátok, hogy hol vagyok?
— Hát… De emlékezz rá, mennyire szeretsz!
— Gábor!!! Bepoloskáztad a Volvót?
— Állj félre, akkor elmondom.
— Félreálltam.
— Dehogy álltál!
— Most komolyan, bekameráztatok? Gábor? Megverted Danit?
— Miért aggaszt ennyire? Évi, beleszerettél?
— Nem.
— Dehogynem. Beszéltem vele, és azt mondta, két hete nincs az Adri.
Másik sávba szédültem, szembe egy kamionnal. 
— És, elhiszed neki, Gábor? — kormányt vissza. Kamion hevesen dudál. Gábor nevet.
— Nekem nem merne hazudni, tudod van az a vallatós székem!
— Az kínzós szék. Kész inkvizíció — morgok.
— Hogy van a fogad? Tisztítani kéne a draint is, erre te elhúzol. Be fog dagadni megint, fájni fog!
— Szóval két hét…
— Két hét.
Együtt sóhajtunk.
— Az akkor jó? — kérdezek vissza.
— Hát két hét alatt még a csonthártyás fogak is meggyógyulnak.
Felnyögök.
— Az infarktusok például nem.
— Van, ami meg sosem — folytatja.
Mindennél jobban szeretem Gábort. A felhők között most áttűz a nap, olyan sorsszerűen.
— Félreálltál?
— Igen! — térek vissza a földre. Persze hazudok.
— Hányszor mondtam már neked, kicsi unokahúgom, hogy használd a visszapillantó tükröket?
— Hm?
— Hümm!
Belepillantok, és mögöttem egy szürke VW-t látok meg benne haladni… Daninak is ilyen autója van!
— Évi? — Gábor aggódó hangja a telefonban.
Belepillantok a másik tükörbe. Leáll a légzésem, és elsötétül minden. Ez Dani.