Háló

Megtekintve: 41 alkalommal

NORA Második könyv (V.)

A keleti boszorkány

Az erkélyajtón át, fejét csalódottan forgatva lépett felém, kezében váltásruhát hozva. Még mindig a talajon ültem, de ez meg sem közelítette azt a mélységet, ahova vágytam volna.
Elém guggolt, és felém mozdította a ruhát, várva, hogy levegyem a vértől tocsogó pólóm.

– Thoracotomia? Ez komoly? – meresztette rám a szemét.
– Nem embólia volt, a fibrinolízis segített volna – sírtam el magam. – Volt, hogy bevált a belső szívmasszázs!
– Ja. A nyolcvanéveseknél aligha – rázta a fejét. – Felesleges volt, Norc! Három beteg szeme láttára fűrészelted szét a szegycsontját! A régi főnök megbüntetett volna ezért – közölte.
– És mikor érdekelt engem az valaha? – zokogtam. – Mi az Isten baja volt, azt mondd meg!
– Tudod, hogy mennyire csehül állunk a gyógyszerekkel – folytatta. – Honnan a pokolból kerítsek a jövő hétre? Kábé annyit fecséreltünk el…
– Veszek – hüppögtem.
Nyaka megfeszült, ahogy döbbenten rezzent az arca.
– Tessék?
– Szoktam, ha fogyóban van… – szipogtam, mire Zsolti vonásai dühtől szikráztak.
– Szóval rezidens vagy, nővér, másodéves, és még az OEP is?! – kiáltotta. – És ilyen húzások után, már kezdem azt hinni, Istennek is hiszed magad. Meg Jézusnak… – fakadt ki egyre jobban. – Téged kellene ellátnunk, sérültek a csuklóid, és nyilván visszatért az SL…
– Ki ne mondd! – sikítottam. – Csak… Ne mondd ki… – vettem vissza a hangerőmből. Felálltam, és lehúztam a pólóm. Zsolti visszanyelve az utolsó „E”-betűt, nyújtotta felém a tiszta ruhát.
– Szóval – folytatta, arcát az ujjai közé dörzsölve -, csak azt akartam mondani, hogy még akkor is akutabb vagy, mintha bejönne egy motorbalesetes! – Felállt, és rágyújtott. – Nem hogy tutujgatni a posztoposokat – mondta szájában a cigivel -, magadra vállalva mindenki nyűgét, baját, amikor te sokkal rosszabbul vagy.
Amikor felöltöztem, rám nézett, és folytatta.
– Holnap elaltatlak, és szétszedem a kezeidet. Látnom kell mikroszkóp alatt, hogy mi mennyi, az annyi.
– Nem fogsz látni semmi extrát – böktem oda.
– Itt sírsz, mert meghalt valaki, egy a millióból, és a padlón fetrengsz, mert nem érted az okát – korholt le. – Megértheted, miért vagyok már hosszú ideje én is a padlón. Fogalmam sincs, hogy mi bajod van! Talán valójában sosem tudtuk, csak próbálkoztunk… Kísérletezgettünk, találgattunk. De nekem már elegem van abból, hogy mindig itt vagyunk. – Az órájára nézett. – Hat órája végeztünk, Norci! De ebből megint bent alvás lesz…
– Zsolti, nem altathatsz el – szakítottam félbe a kesergését.
– Lázas vagy, mi?!
Bólintottam.
– Szuper – nyögte, aztán cigizett. – Figyelj, iszunk egy kávét, és rád szánjuk az éjszakát.
– Hmmm, jó – bújtam hozzá, mire elnevette magát.
– Mármint a csuklóidra!
– Áú – néztem fel rá csalódottan.
– A csuklóidra, a véralvadásodra, a rágóízületedre, gyulladásos paraméterekre… És kínos kérdezz-feleletre az evéssel kapcsolatban.
– Talán inkább levetem magam az erkélyről – sóvárogtam a korlát felé, tekintetemmel követve a zuhanó cigicsikket, amelyet ledobott. Aztán magához húzott, és elnevette magát.
– Holnaptól pedig egy hétig nem jössz dolgozni – hallottam hangját a mellkasán át. Rémülten elhúzódtam tőle.
– Felfüggesztesz a thoracotomia miatt? – kérdeztem ijedten barna szemei felé.
Egy pillanatra megdöbbent, halvány mosoly futott át az arcán, aztán újra elkomolyodott.
– Igen.
– Ne… De, hát ott voltál, megtilthattad volna, de még segítettél is! – szabadkoztam.
Sűrűn bólogatott.
– Akkor nincs más választásom, mint magamat is felfüggeszteni.
– Hogy? – meredtem rá.
Elnevette magát.
– Eltűnünk néhány napra innen, jó? – sóhajtotta, aztán átölelt.
– Szabadság? – döbbentem meg még jobban. – Még sosem voltunk szabin?!
– Még sosem…

Nem létezett más fény, mint a topázsárga. Hátát nyaldosta, szőkésbarna tincsei közt közénk csúszott, haját világossá szőve, aztán szétterült körülöttünk a mezőn. Rám nyitotta szemét, arany cseppekkel cikázott fentről barna pillantása. Minden halvány volt, még a csend is. Nyúlánk, habfejű pitypangágyban feküdtem. Puhán lélegzett a rét, lágyan fújva meztelen testünkre cseppnyi piheszirmait.
Ahogy Zsolti mellém huppant, szirmok ezrei dobbantak a légbe. Fölém nyúlt, letépett egy virágot, és nevetve az arcomba fújta. Kitártam a karom, én egy csokort szabtam, amit az orrába dörzsöltem. Hunyorogva tüsszentett, és hasra fordult. Kinevettem.
Újat tépett, a halántékomhoz érintve a hideg, tejet nedvedző szárat, a hajamba tűzte.
– Szép vagy – mosolyogta.
– Te nem – dugtam csúfolódva felé a nyelvem.
Közelebb könyökölt, ajkával elkapta a nyelvem. Magamra húztam, aztán tovább gurultunk. A csípőjén ülve kiegyenesítettem hátam, és körbenéztem.

– Félsz, hogy meglátnak? – vigyorgott alattam, kezeivel a derekam simítva.
– Olyan hirtelen jöttek múltkor is a lovak.
A topázsárga fényt akkor szürkésbarna árnytakaró vonta be. Felült, és arcát mellkasomhoz szorította. Ő is körbenézett.
– Oké – szólt, aztán felnézett arcára göndörödő tincseim közül. – Menjünk, ha félsz.
Még feljebb húzta magát, és megcsókolta a hasam, aztán kezeivel felemelt a csípőmnél fogva.
– Várj! – Kezemmel újra a virágágyra nyomtam a testét. – Még nem félek annyira… – pihegtem felé bizsergő lélegzettel.
– Szeretlek – suttogta, miközben egymásba siklottunk.
– Én is kedvellek – nevettem. Felmordulva támasztotta meg a hátam, aztán maga alá fordított.

Egymásba függeszkedett tekintetünk. Az árnyszürke topázfény vágyhidat vont szemem zöld tavából barna avarszín írisze közé.
Az esti ég utolsó bárányfelhői játékosan táncoltak tova, ahogy az árnyékos rét egyre szürkületbe hajlott. Torkom legmélyéről szökkent a testemben szétáradó robbanás sikolya. Ő nevetett. Érdesen zihálva hulltam ölelésébe.
Hosszú percekig feküdtünk egymáson, egymásban.

– Hol van a testük? – kérdeztem. – A kórházi…anyagok közt?
Nem mozdultam. A méhem üresen korgón rándult össze.
– Eltemettem őket – válaszolta mozdulatlanul.
Akkor fölé hajoltam. Súlyos könnyek hulltak mellkasára.
– Köszönöm.
Méla mosollyal emelte kezét az arcomhoz.
– Egy kislány, és egy kisfiú – mondta. Bólintottam.
Szavak nélkül emelt le magáról, és leültetett a szétzilált pihe takarónkra. Feltérdelt, és előásta a néhol púppá gyűlő szirompárnák alól a ruháinkat.
– Gyere! – szólt, miután felöltöztünk, és ujjait kezem köré fonta.
Sétálni kezdtünk. Térdem – neki lábszára – hasította szabaddá a pitypang fejek pihehaját. A stég felé húzott. Kezem megrezzent ujjai közt. Rám nézett, amikor a végére értünk.
– Van valami Norc… Valami, bármi a világon, amitől nem félsz? – ugrott arca pillanatnyi mosolyra.

A víz felé néztem. Az alkonyba merült nap aranyhídja mélysárga utat vont a tó tükörsima, sötétszürke felszínére. Tökéletes szélcsend volt. Az este lágy volt, kellemesen testmeleg.
– A magasságtól – mosolyogtam felé -, és a mélytől. A kettő közti távtól. A sebességtől.
– Mármint a zuhanástól? – vonta össze szemöldökét.
– Hm… Igen.
Akkor hirtelen elengedte a kezem, és beleugrott a tóba. Teste széles örvényt mártott a víz felszínére. Amikor haját hátratolva újra feljött a mélyből, apró hullámok kezdtek fodrozódni válla körül. Vigyorgott.
– Ugorj! – kérte, kezét felém nyújtva.
– A víztől rettegek, Zsolti! – nevettem rá. – Nem tudok úszni!
– Nem azt kértem, hogy ússz, hanem, hogy ugorj! Zuhanj ide! Elkaplak.
– Kizárt! Nagyon félek – nyávogtam.
– Miért? Mitől félsz? – kérdezte, miközben úszkálni kezdett.
– Hogy nem látom, mi van a tó fenekén – vontam meg a vállam. – Úgy értem, bármi lehet. Óriás harcsa, sikló, vagy szörny!
– Szörny?! – meredt rám, miközben megint egy helyben taposta a vizet alattam.
– Szörny – nevettem bólintva.

Akkor rémült arccal kiáltott egyet, megpördült, és eltűnt. Vihogva bámultam a felbuggyanó tavat, ahogy elnyelte Zsoltit. Tekintetem a távolra emeltem. Mint egy festmény, olyan mozdulatlanul állt a táj. A tó túl felén galagonyafák karolták egymást, mögöttük hatalmas olajfák, aztán a távolba vesző bükkerdő, és a hegy.
Újra a vízre néztem. Megdöbbentem tükörsimaságán.
– Zsolti! – kiáltottam lehajolva.
A saját portrém úszott alattam tükörként. A szürkület beárnyékolta az arcom, és olyan volt, mintha a hajam tömény sötétséget keretezne. Elmosolyodtam rémületemen.
– Még a saját tükörképemtől is félek?! – motyogtam, aztán újra aggódni kezdtem.
– Zsolti! – üvöltöttem. – Kurvára nem vicces! Nem lesz szex egy hétig, tökfej! – remegett meg a hangom.
Néhány rekkenően néma másodperc után sikoltozni kezdtem.
– ZSOLTI!!!
Lihegve szorítottam ökleimet gyomrom fölé. Leguggoltam, tekintetem a vízre meredt. Ajkamba haraptam, és leugrottam.

Lassulva süllyedtem alá. A víz sötétzöldből hamar feketébe váltott. Megugrottam, amikor mindkét kezével megragadta a derekam, de aztán megnyugodva, minél hamarabb a felszínre kapálóztam magam. Szinte azonnal kicsúsztam szorításából. A víz felszínére nevetve lélegeztem magam, és alig vártam, hogy újra megfogjon, hogy biztonságban legyek a vízben. Még az sem zavart, hogy újra elsüllyedtem. De csak nem jött! Amikor újra a felszínre szívott a felhajtó erő, először az a gondolat villant át az agyamon, hogy egyszerre tud két helyen lenni, ugyanis, fent állt a stégen…
Aztán újra elsüllyedve az, hogy valaki más van a víz alatt. Őrült-mód vergődni kezdtem, amikor nagy robaj után végre kiemelt, és rárakott a stégre. Sikítozva álltam fel, és kezdtem el rohanni.

– Norci! – futott utánam, de én a tölgyektől övezett útig meg sem álltam…
– Ne haragudj, ne haragudj, eszembe nem jutott volna, hogy utánam ugrasz! – ragadta meg a testem, amikor pánikolva toporzékoltam az úton. – Norci! – szorított meg, és a karjaiba zárt.
– Van valaki a vízben! – ziháltam felé.
Távolabb tolt.
– Mi? – meredt rám.
– Volt valaki a vízben, valaki megfogta a derekam! – zokogtam.
– Ez biztos?! – döbbent tekintete az enyémbe fúrt.
– Igen! – reszkettem.
– Visszamegyek, lehet, hogy még él!
– Ne! – ragadtam meg a pólóját. – Meg fogsz halni! Meg fogsz halni!
– Norci! – lépett vissza, kezeivel megfogta az arcom. – Valaki fuldoklik ott, érted? Meg kell mentenünk! Egy ember!
– Nem, nem az! Nem ember! Valami sötét! – hisztiztem még mindig pánikolva.
– Rohanj haza, és hívd a mentőket és a rendőrséget! Mondd el, hogy valaki fuldoklik! – bontotta ki Zsolti ujjaimat a pólójából, aztán visszarohant.
– NEEE!!!
Legszívesebben Zsolti után futottam volna, de szavai lassan eljutottak az orvos énemhez. Rohanni kezdtem a házunkhoz.

Órákkal később üvegből ittam a bort.
– Most már elég lesz. Szteroidra nem túl jó alkoholizálni, doktornő – vette ki a kezemből, aztán ivott belőle ő is, majd felállt.
– Hova mész? – rikkantam fel.
A szoba közepén remegtem a szőnyegen. Megtorpant.
– Csak a hűtőhöz. Visszateszem a bort, és… Enned is kéne valamit.
– Ne hagyj itt! – ugrottam fel, és szorosan a nyomában, átölelve a hasát tipegtem utána.
Megfogta a kezem, és a konyhaasztalhoz húzott.
– Norci… – szólt a hűtőnek, én pedig rágyújtottam. – Mit szeretnél enni? – nézett ki az ajtó mellől.
– Semmit, nem bírok enni, egy kő a gyomrom.
– Sajt?
– Blehh…
– Akkor joghurt – fújt elégedetlenségében egy nagyot, aztán elém tette. Ő pedig szendvicset csinált magának.
– Norci – sóhajtott megint, miközben kettévágta a zsemléket.
Az ujjamat rágtam, aztán cigiztem, majd ránéztem.
– Nem volt ott senki… – mondta halk hangon.
– Csak több száz csontváz, szétesve… Volt egy kádunk, lent a pincében.
Mozdulata megakadt, és felém fordult, kezében a késsel.
– Anyámék ott maratták szét a hullákat, aztán bedobták a tóba a csontokat – sírtam el magam.
– Kicsim…
– Csak most jutott eszembe! Zsolti, én nem akarok emlékezni! Nem megyek többet Barnához. – Reszkettem, aztán felugrottam. – Úristen, hová temetted a babákat?
– Csss – letette a kést, elvette a cigimet, és megölelt. – Oda, ahol először találkoztunk…
– Az jó, az jó, az messze van… – ziháltam, aztán újra a pánik. – És ha tele ásták a kertet is? Ki kell ásnunk őket! Nincsenek biztonságban…
Nem válaszolt, szusszanva lépett a konyhaszekrényhez, és kipattintott egy tablettát, amit felém nyújtott. Tudtam, hogy vagy nyugtató, vagy altató.
– Ha beveszem, meg kell ígérned, hogy egész éjjel ölelni fogsz, és egy percre sem hagysz egyedül!
– Csak ha megeszed a joghurtot.
– Holnap megeszem…
– Fáj még az állkapocsízületed? – kérdezte.
Bólintottam.
– Ha nyikkanás nélkül végig tudod csókolózni velem a napot, akkor csak le bírsz nyelni egy kis doboz joghurtot – rázta a fejét.
– Rendben. De Zsolti! Egy másodpercre sem…!

Ajtócsapódásra ébredtem. A következő pillanat égette a szemem, még akkor is, ha a vastag, bronz sötétítőfüggöny résmentesen volt behúzva. Felültem. A sarkokban árnyak kuporogtak, mozdulni sem mertem. Belém hasított a tó emléke. És tudtam, mit kell tennem.
Talpam a parkettra dobtam, és hallottam, ahogy az ágy alatt kísértetek morrannak. Ahogy végiglépdeltem a szobán, bokám köré kanyarodott sarkokból a sötét.
Ahogy a kilincshez nyúltam, magától mozdult, és nyílt felém az ajtó.
– Szia – Zsolti mosolya.
– Fel kell ásatnunk az egész birtokot. Erdőstül, hegyestül. Ki kell tarolni a mezőt, fel kell égetnünk az egészet. Fel kell túrnunk az egészet, és eltemetni az utolsó csontokat is.
Zsolti rémülten nézett rám. Folytattam.
– Beszélek a rendőrökkel és aztán… Ferenc Atyával. Meg kell áldania a birtokot, egészen délig, és északig! A lelkeket fel kell juttatnunk a mennybe.
Hosszú másodpercekig nem lélegzett, csak állt előttem. Nem pislogott, egy arcvonása sem rezdült. Aztán óvatosan a homlokomra emelte a kezét, majd nyelt egyet.
– Lement a lázad.
– Le, hát! Jól vagyok! – mondtam, aztán körbenéztem a parkettán lefelé mutatva. – De a réseken át felszivárognak. És eltévednek, és… A víz alatt Zsolti, belém kapaszkodott. A segítségemet kérik!
– Jó, jó… – lihegte ide-oda pislogva. – Oké, Norc – mondta halk, megreszkető hanggal. – Gyere, szívjunk el egy cigit! – harapott ajkába.
– Nem dohányzom – vágtam rá értetlenkedve.
– Nem?
– Vagyis de, de nincs rá időnk! Ki kell szednünk a csontokat az elfertőződött földből, Zsolti! Tudod, mi lehet ott? Ennyi hullából? Óriás mételyek, fogakat növesztő férgek… Gennyzöld talajvíz, fekélyes földmagma.
– Norci! – tette vállamra kezeit. – Tudom, mennyire megijedtél a víztől, és tényleg gáz, hogy ennyi csont lapult alul… De talán, ha elmennénk Dávidékhoz, nekik van egy nagy medencéjük, ott megtaníthatlak úszni…
Kezem a szívéhez nyomtam.
– Máskor! Meg kell tisztítanunk a földet, ki kell vágnunk, ami gyulladt és fertőzött, hogy tiszta vérrel fejlődhessen ép, egészséges földszövet! Mérgezett a mély, hát nem érted? Az Olga-hegy! Úszik a fertőben, Zsolti! A lelkek beszorultak két világ közé, talán úton van minden a pokol felé! Süllyed a világ!
– Szóval nálad vannak mégis az Olga-naplók – sóhajtott. – És valamiért a víziszony most ezt hozza ki belőled, hogy elhiszed a dédmamád szavait… Pedig azt hittem, elégettem azokat, a házzal együtt.

Mellkasomba fájdalomnyíl állt. Kezem tüdőm fölé kaptam.
– Elégetted a naplókat, a házamat, és… Anyámat…? – hörögtem cérnahangon.
– A te érdekedben – bólintott. – Csak azért, hogy téged megvédjelek. Hogy életben tartsalak. Hogy nehogy elhidd a jövendölést. Hogy anyád ne kergethessen bele… Mert szeretlek… De hiába – engedett el, és kihúzta magát. – Olvastad, és… Amennyire labilis vagy…
– Labilis?
Zsolti fintorogva fordította el a fejét.
– Nem, figyelj! A rózsákig kell megcsinálnunk! A rózsák szentvíz talaján nőttek! Dávidék déli kastélya már biztonságban van. Az enyém kelet, a tiéd észak, de… Zsolti! – Arcát csalódottan fordította rám. – De, mi van nyugaton? Mi van nyugaton? – ismételtem.
Erősen megragadta a vállamat, és közel hajolt az arcomhoz. Barna szemei elsötétedtek.
– Nyugaton a nap nyugszik. Sötét van. Nincs hold, és nincsenek csillagok, még egy fia szentjánosbogár sem, szívem. Odakint, ott valóban szörnyek járnak…
– Tényleg…? – meredtem rá reszketve.
– Ja. És december hatodikán a télapó rakja tele a csizmidet cukorkával, karácsonykor meg a Kisjézus hozza a fát… Vagy az angyalok, vagy mitomén… Norci! – rázott meg. – Mi az Isten van veled?
– Az, hogy volt valami a vízben, ami megfogott – suttogtam felé.
– Valami rohadt hal körözött ott.
– Lehet – sóhajtottam, miközben kezdtem hinni neki. – De akkor is, hogy-hogy nem motoroztunk még nyugat felé sosem?

Szemforgatva fújt egyet, és magával húzott a lépcsőn.
– Nem akarhatod tudni…
– Megölted anyámat – motyogtam magam elé, még mindig hitetlenkedve.
– Rázuhant a házad, így kipurcant a keleti boszorkány – dünnyögte a hátam mögül, a nyakamhoz hajolva.
Megtorpantam, és felé fordultam.
– Volt ezüst cipellője is – közöltem. – Talán voltam egyszer Dorothy is, csak nem emlékszem. Egy mesében létezünk, Zsolti? – meredtem rá komolyan.
Elvigyorogva rázta meg a fejét, miközben tovább toloncolt, le a lépcsőn.
– Inkább egy regényben. Királykisasszony vagy, én meg a szőke herceg – mondta.
– Ez még inkább mese!
– A beteg kislány beleszeret a szívdöglesztő sebészbe!
Ismét megtorpantam. Keserűen néztem fürkésző tekintete felé.
– Ez a regény, Zsolti… – Szusszanásom mélyről tört fel. – Ez a regény nem rólunk szól, szívem – sóhajtottam.
Vigyorogva ugrott a korlátra, majd átvetette magát azon, így elém dobbant.
– A szexi rezidens a nagy tudású főorvosba? – hunyorított felém széles mosollyal.
– Inkább az egoista főorvos a haldokló bányarémbe! – grimaszoltam.
– Jó-jó… Na, ezt figyuzd! – Mutatóujjávval elgondolkozva dobolt az ajkán. – A halálvágyó angyal az életvédő hadvezérbe?
– Ó, alakul! – mosolyogtam.
– Szóval? Szerinted miről szól?
– A pokol elszabadulásáról… – válaszoltam.
Arcáról lefagyott a mosoly, szeme megrezzent, amikor csengettek.
– Maradjunk inkább a csodák csodájában – lágyult el a hangja, aztán kinyitotta az ajtót.
– Na, a Madárijesztő és a Bádogember – nevetett felém.

Jani és Jácint meglepődve néztek össze, aztán beléptek.
– Én vagyok a Bádogember – mutatott Jani szigorúan Jácint felé.
– Nem! Nem-nem-nem, a fogorvosoktól mindenki fél, úgyhogy te vagy a Madárijesztő!
– Norci, kishúgi, tegyél rendet! – szólt rám Jani.
– Én nem félek a… A… Szóval a madárijesztőktől! – Jani nagy sóhajtva rázta meg a fejét.
– Öcsém, bátrak bátra? – fordult Zsoltihoz.
– Én a fogorvosoktól sem félek, csak tőled! – vigyorgott rá.
– Szóval Norci velem, Zsolti ellenem – meredt ránk Jani.
– Miért jobb bádogembernek lenni, Jay? – kérdeztem tőle.
– Jaj, ici-pici, kicsi, kis mimózalelkecském – lépett közel hozzám, megérintve a karom. – Ezt pont te kérdezed? El tudod képzelni, milyen könnyű lenne az élet szív nélkül?
Hosszan rám pillantott, aztán kezét a derekához szorította.
– És áh – jajdult fel. – Az ízületeim állandó olajozásra szorulnak! Ez a rohadt szakma!
– Szívesen megmasszírozlak – mondtam.
– Van még abból a rózsaillatú masszázsolajból? – nyögte kényeskedve, nyomogatva a hátát.
– De csak miután ettél – szólt közbe Zsolti.
– És hol van a Madárijesztő? – kérdeztem, gyorsan témát váltva.
A konyha felé léptünk, és a reggeliző Jácintra néztünk.
– Ész nélkül zabál, a kis hájas! – morgott Jani.

Aztán mindannyian leültünk az asztalhoz.
– Minek köszönhetjük a kedves látogatást? – kérdezte Zsolti.
Jácint megakadt a rágásban, és a szendvics többi részét le is tette a tányérra. Összenéztek Janival, aztán rólam hamar elkapták pillantásukat, és Zsolti felé fordultak.
Én felálltam kávét főzni.
– Már megint a címlapon vagytok – sóhajtotta Jani, Jácint pedig az asztalra tette az újságot.
– Gárdonyi Úr! – villant belém a gondolat, miközben a kiöntővel a kezemben oda léptem.
– Kicsoda? – kérdezte Jácint, még mindig teli szájjal.
– Egy beteg – legyintett Zsolti.
– Ja, nem, nem – folytatta Jácint. – Még mindig a régi lemez. Ruszlana mészárszéke, ez alkalommal a tó fenekén hemzsegő csontvázakkal.
Jani az arcomat vizslatta. Ránéztem, aztán folytattam a kávé főzést. Ám a hátamon éreztem a három pár szemet. Hirtelen fordultam vissza, és ők ugyanígy kapták el rólam tekintetüket.
– Hogy-hogy ez alkalommal? Hány ilyen cikk volt még? – Bekapcsoltam a készüléket, majd rájuk meredtem. – Hol találtak még tömegsírokat?
Egymáson ping pongozott a tekintetük.
– Az van nyugaton, mi?
Jácint felém fordult.
– Nyugaton nincs semmi! – közölte kérdő szemekkel.
– Hát, valaminek csak kell lennie – morogtam.
– Norci… – mutatott Zsolti az asztalra, ahová előzőleg kipakolta a hűtő tartalmát.
– Mmm, majd a kávé után! – nyávogtam.
– Milyen hülye szokás ez? – rivallt rám Jácint, miközben újra falatozott. – Először kell enni, aztán kávézni!
– De te kávézás előtt is eszel, és utána is – fintorgott rá Jani.
– Mit cseszteted már állandóan? Én örülnék, ha Norci ennyit enne, sőt, már annak is örülnék, ha bármikor, bármennyit – szúrt meg tekintetével végül Zsolti.
– Jó – sóhajtottam egy hatalmasat.

Körbenéztem az asztalon, és összeszorult a gyomrom. Felálltam, és kivettem a hűtőből egy joghurtot.
– Joghurt-királylány… – folytatta Zsolti.
– Cicám, ehetnél te is reggelente joghurtot – meredt Jani megint Jácintra. – Ez az öt tojásos rántotta, és sült kolbász, meg málnaszószos palacsinta hegyek… Lassan a sírba visz.
– Eper! Eperszósz! – vitatkozott Jácint.
– Ha megnézzük a vérképét, végre békén hagyod? – morgott Janira Zsolti.
Nem válaszolt, nagyon fújva ő is enni kezdett.
– Norci nem csak reggelire eszik joghurtot, hanem csak azt eszik. Bár inkább azt sem – közölte Zsolti.
– És te mikor hagysz ezzel végre békén? – vágtam hozzá, miközben a joghurttól is elment az étvágyam.
A kávés kannához léptem, és bögréket vettem elő.
– Csontváz hegyek vannak a tó mélyén – kezdtem, miközben töltögettem a kávét. – És ti azon pörögtök, hogy ki, mit, mennyit mikor…
– Norc! De a fogaid rendben vannak? – szegezte nekem a kérdést Jani.
Dühtől szikrázva néztem rá.
– Múlt héten nézted meg!
– Jól van, na!
– Én nem fél évente járok fogorvoshoz, hanem hetente! – folytattam, aztán eléjük tettem a kávét.
– Ti mikor voltatok utoljára fogorvosnál? – szegeztem nekik a kérdést.
Jani ajakbiggyesztve nézett a két férfira. Majd rámutatott Jácintra.
– Hétfő kettő óra!
Aztán Zsoltira.
– Hétfő három óra!
– Én Norcihoz szeretnék járni – vágta rá Zsolti.
– Én is! – követte azonnal Jácint.
– És honnan veszitek, hogy nem egy brutál állat?
Az ablakhoz mentem cigizni. Kérdően néztek felém.
– Nem finomkodik, ha ízületeket kell visszarakni – súgta Zsolti Jácintnak. – Meg végtagokat lefűrészelni…
Újra rám néztek.
– És te Jay? – kérdeztem. – A te fogaiddal mi a helyzet? – rántottam meg a vállam.
Nem válaszolt, csak tétován középbarna hajába túrt. Zsolti és Jácint vihogni kezdett.
– Hétfő egy óra – dünnyögtem felé.
– Most akkor meddig nem dolgoztok? – kérdezte Zsoltitól Jácint. Belekortyolt a kávéba, aztán rám nézett. – Süti nincs?
Jani rámorrant, aztán Zsoltira nézett.
– Egyáltalán mi van, hogy van időtök ásatásokat végezni?
– Felfüggesztett egy hétre, mert megöltem valakit – válaszoltam helyette, aztán a szekrényhez léptem, és Jácint felé nyújtottam egy zacskó csokis nápolyit.
– Epres nincs? – kérdezett vissza, azért megbontva azt is.
– Az mitől jobb? – kutattam tovább, amikor hirtelen egy boríték hullt a pultra, aztán tovább, a padlóra.
– Mert az rózsaszín – közölte.
Zsolti felugrott, és a boríték elé guggolt, felvette, nekem tele volt a kezem: az egyikben cigi, a másikban Jácint epres nápolyija.
– Csak akkor ehetsz belőle, ha Norci is eszik! – szólt rám Jani, mikor az asztalra dobtam a zacskót, és visszaléptem a hamutálhoz elnyomni a cigit.
– Nem tudok! Fáj az állkapocsízületem!
– Még mindig? – meredt rám Jácint tele szájjal, majd Zsolti felé fordította arcát, aki visszatette a borítékot oda, ahol volt, aztán mellém lépett az ablakhoz, és ő is rágyújtott. – Mióta szedi a prednisolont?
– Öt napja – válaszolta Zsolti.
– Akkor ez nem genny, hanem vér. Kiszívod, és kész.
– Úristen… Tű a tokba? Az arcomba? Váá… – nyávogtam.
– Semmi! – morrant rám Zsolti. – Ez aztán igazán nulla…
– Inkább nem eszek többet – puffogtam.
Jácint abbahagyta az evést, és ő is rágyújtott.
– Akkor beszélni sem fogsz többet – mondta.
– Nagyszerű. Köszi, vámpír! – dühöngtem. – Mégis milyen tanácsot is várhat az ember egy vámpírtól… Szííívd ki a vérét! – nevettem felé.
– Te mit tudsz, angyalka? – vigyorgott. – Varázsolni? Vagy mit csinálnak a glóriások?! – meredt kérdően Jay felé.
– Mit? – vágtam rá. – A halálba segítik az embereket…
– Na, jó! – Jani felállt, felült a pultra, aztán ő is rágyújtott. – Ha én vagyok a berozsdált Bádogember, Jácint az eszetlen Madárijesztő… – vigyorgott felé, mire ő válaszként kidugta a nyelvét. – Akkor Zsoltink a Gyáva Oroszlán, te pedig Dorothy.
– Kösz, Jay bácsi – fintorgott rá Zsolti. – Ismerjük a mesét.
– Dorothy kinyírja a gonosz keleti boszorkányt, így kezdődik. Szóval ezért függesztett fel az unokatesóm?
– Nem – vágott közbe Zsolti -, csak egy vén pasas volt, aki nem bírta ki a műtétet.
– Kibírta a műtétet – szóltam közbe. – Semmi baja nem volt, egészen addig, míg angyalnak nem hitt, aztán valósággá meséltem neki a túlvilágot.
– Mi van? – kérdezett vissza Jácint, miközben elvette a hamutartót az ablakból, és az asztalra tette.
– A homlokára tettem a kezem, és elaludt. Örökre.
– Erre harmincöt percig próbálkoztunk, siker, és bármiféle részeredmény nélkül.
– Megesik – vonta meg a vállát Jácint. Elnyomta a cigit, és ijedten nézett rám. – Norci! Megesik! Nem ő volt az első halottad.
– Hát, nem… – jutott eszembe a gyerekkorom, és az a kisfiú.
– Jó, akkor ki nyírta ki a gonosz keleti boszorkányt? – bökte ki Jani.
– Szóval létezik egy nyugati boszorkány is? – meredtem rájuk, és Jani arcát szemlélve, biztos voltam abban, hogy csak Zsolti és én tudjuk kérdésére a választ.
– Nyugaton nincsen semmi, Norci – sóhajtotta Jani.
– Mi az, hogy semmi? – keltem ki magamból. – Olyan nincsen, hogy semmi. A semmi nem létezik! Véget ér a bolygó, és páff, leesek az űrbe?!
A vállaikat vonogatták.
– Valami olyasmi, kicsim – válaszolt végül Zsolti. – Az Olga-hágó húzódik nyugatra, de onnan halandó még nem tért vissza.
– Valami szakadékos, balesetes hely?
A szemöldökeiket rángatták.
– De! Ádi járt már ott! – vágott közbe Jácint.
– Mondom, halandó… Ádi több volt annál – válaszolta Zsolti. – Ő is csak annyit mondott, amikor faggattuk, hogy „nem akarhatjátok tudni”.
– Mi? Ádi? És ez mikor történt? Két műszak között úgy döntött, hogy kirándul kicsit? – meredtem rájuk.
Értetlenül néztek rám. Zsolti az ölelésébe húzott, majd a többiek felé szólt.
– Alig emlékszik valamire akkoriból.

17. Jani

– Mindig meg akartam kérdezni… – Csak hümmögött, miközben lapozott a magazinban.
Néztem őt. Hófehér és sima bőr feszült ránctalan arcán. Mintha a kilenc év alatt, amióta ismertem, semmit sem öregedett volna. Pedig tizenöt évvel volt idősebb nálam. A szemét néztem. Semmi szarkaláb. Ujjammal megsimítottam a sajátomat, és azt hiszem, hogy az enyémek alatt már akkor árkok húzódtak, amikor még nem is ismertük egymást.
Rám nézett. Sötétbarna szemei kérdően figyeltek.
– Na?
– Semmi – hümmögtem, arcom vörösségét eltakartam a hajammal. Közelebb csúsztam hozzá az ágyon, ahol egymás mellett hasaltunk, hogy belenézzek a képes újságba. Elhúzta előlem.
– Mi a baj? – kérdezte, és az oldalára fordult, a mellkasához húzva a lapokat.
– Szóval mikor derült ki, hogy… – Újra felnéztem rá. Mosolyogni kezdett.
– Hogy meleg vagyok?
– Ühüm. – Az ajkamba haraptam.
– Na, és miért nem kérdezted már meg? Én azt is tudom, mikor mensizel – nevette el magát a szanaszét piruló arcomon.
Egy párnát húztam az arcom elé, úgy figyeltem őt.
– Persze, hogy tudod. – Emeltem állam a párnára. – Kész elvérzés-veszély minden áldott hónapban – fintorogtam. – A gyógyszertár csak miattam rendel arra a hétre plusz kamionnyi tampont. A kórház meg vért… Az egész rohadt világ tudja, ha leszakad a méhnyálkahártyám.
– Pedig jól titkolod, cica – rázta meg a fejét. – De Jácint teljesen rád van szinkronizálódva – nevetett. – Nem lehet bírni vele a te nehéz napjaidon!
– Máskor is nehéz vele – nevettem. – Örök gyerek.
Bólintott, aztán pillantásunk egymásba tapadt. Kissé megemelte az újságot.
– Volt egy feleségem – Ajka fájdalmas grimaszba feszült.
– Ne… Ki? Mikor? És… – kavarodott fel bennem minden. – Mégis hogyan?
Hosszan rám mosolygott, aztán újra mellém gurult. Pillantása az ágytakarót tétován gyűrögető ujjaira meredt.
– Ferenc Atya fantasztikus pap – mondta, miközben arcát vállára döntve nézett újra rám. Kérdően ráncoltam a homlokom. – Nem vállalta az esküvőt, mert azt mondta, hogy a lány nem hozzám való.
– Mi?
– Ja! – nevette el magát. – A gimi óta jártunk, vagyis konkrétan az óvi óta. Én sem értettem.
– Ferenc Atya sosem tenne ilyet! – hitetlenkedtem még mindig. Mosolyogva bólogatott.
– Akkor még én sem értettem – fordította tekintetét a magazinra, amit elém tolt. – Aztán a nászéjszakán már kezdtem kapizsgálni…
A gyomrom fordult fel a Menyasszony című lap borítóján pózoló sötétbarna hajú menyecskétől – Andi kiköpött képmása volt. Visszatoltam hozzá az újságot. Belemélyedve a képekbe lapozni kezdett, és folytatta.
– Na, pirulós? – nézett rám megugró szemöldökkel. – Mennyire érdekelnek a részletek? – kérdezte, majd újra elém tolta az újságot, melynek lapján egy neonzöld postit ragadt.
– Szóval… Nem tudtál lefeküdni vele? – kérdeztem vissza.
– De.
– Jézusom, nem tudlak elképzelni nővel, ez nagyon fura! – meredtem rá.
Elnevette magát, és sűrűn bólogatott.
– Igen, nagyon fura volt. Többször nem is ment. Azt hittem, valami bajom van, hogy beteg vagyok, vagy ilyesmi. Akkor elmentem a házidokinkhoz – mondta, és hirtelen összeráncolta a homlokát. – Te, él még az a kriptaszökevény egyáltalán?
– Nem tudom – nevettem el magam. – Ő az egyetlen orvos a városban, akivel még nem találkoztam.
– Hm, lehet, hogy már meghalt… – gondolkozott el egy pillanatra, aztán rámutatott az újságra. – Jácint bejelölte neked, melyik ruhákat választhatod.
– Csúcs – sóhajtottam. – Külön szín a ruháknak, virágoknak, és még mi a fene kell? – bosszankodtam, miközben ujjaimmal végig zongoráztam a kicsi színes jelzőragacsokon. Szigorú szemekkel szúrt belém.
– Akkor is a legjobb barátom maradsz, ha nem mész hozzá Zsoltihoz, ugye, tudod?
– Megfulladok a témától, Jay… – nyekegtem. – Inkább mesélj tovább! Hogy jött a képbe Jácint? Komoly tekintettel bólintott, és újra az oldalára gurult.
– Ott gyakorlatozott a vén háziorvosnál, és első látásra beleszerettem. Nem számított, hogy férfi… Én ilyet azelőtt se nő, és főleg nem férfi iránt… Sosem éreztem. Mintha villám vágott volna mellkason.
– Na, ilyen a neuralgia – nevettem el magam. Rosszallóan bámult.
– Szerelem, Norci! Hogy jön ide a fájdalom?
Döbbenten néztem rá, és én is az oldalamra gurultam.
– Hogy jön ide? – kérdeztem vissza. – Hát, mi a különbség?
– Mi az isten fáj annyira köztetek? – ráncolta még jobban a homlokát.
– Mi?! Jay, mi fáj? – sikoltottam fel, és felültem. – Megöltem a babáit.
Ő is felült, lábait törökülésbe húzta, és közel csúszott.
– Orvos vagy. Tudnod kell objektíven látnod. Nem szúrtad magad hasba, nem ugrottál autó elé, vagy hassal előre, le a hegyről. Miért kínzod magad ezzel? Baleset volt. A kurva lovak. Dávid előkerült már?
Nagyot nyögve hátrabicsaklott a fejem, aztán rámordultam.
– Jácint! – juttattam eszébe. – Folytasd a ti love-story-tokat, a miénk kész rémálom. – A kezembe vettem a magazint, és a mellkasához vágtam. – Nektek kellene az esküvő!
– Jácint minden álma valóra válna, ha menyasszonyi ruhát vehetne fel! – nevette el magát.
– Igen – bólintottam mosolyogva. – Jácint gyönyörű. Az egész srác olyan, mintha egy antropológus megszerkesztette volna a tökéletes embert, és életre keltette volna Jácint személyében. Milyen tökéletes orra van, és ajkai. Te, biztos nem járt plasztikai sebésznél?
– Akkor már leszívták volna a kis zsírpárnáit – nevetett.
– Szerintem meg aranyos a kis pocija! Nem lehet mindenki olyan ironman, mint te! – gúnyolódtam.
– Szóval lesz esküvő, vagy nem? – vágta hozzám az újságot.
– Szóval elmentél orvoshoz, és Jácint megvizsgálta a himbilimbidet? – vigyorogtam rá.
Nevetett.
– Hát – Aztán fújt egy nagyot. – Előtte el kellett válnom… Én nem kefélgettem össze-vissza, ahogy Zsolti, meg te.
– Össze-vissza?! – Megfogtam az újságot, és fejbe vágtam vele.
– Ferenc Atya persze tudta. De hogy? – folytatta. – Hogy? Amikor még én sem?!
– Jácint oké – helyeseltem. – Róla egyszerűen süt. A lágyságával, minden cuki megnyilvánulásával, a divat megszállottságával… De te! Jani, rólad a férfiasság süt.
– Nem vonzódom a nőkhöz. – Megvonta a vállát. – A férfiakhoz sem. De Jácinthoz… Brrr… Imádom a kis hercegnőt – mosolygott csillogó szemekkel, és minden porcikája belereszketett az érzésbe.
– Szóval… – És akkor megint elvörösödtem.
– Na? – vigyorgott. – Az érdekel, hogy az ágyban ez hogy működik.
– Jézusom, nem! – vörösödtem még tovább. – Jani! – morogtam. – Gondolom, téged sem érdekel az én kedvenc szexpózom!
– De – vágta rá. – Csak hogy én már mindent tudok! – nevetett gonoszkodó pillantással.
Lesápadva meresztettem rá a szemem.
– És én sem mondanám meg rólad… – folytatta vihogva. – Hogy milyen kis… Tigris vagy!
– Kinyírom az unokaöcsédet, Jay! Ki! – hajtogattam újra vörös fejjel. – Ja, és nem lesz esküvő! Ezt nem hiszem el…
– Ne őrjöngj már – nyúlt a kezemért, és megszorította azt. – Nem akkora tragédia, ha van, aki ismer.

És akkor tudtam, hogy itt a pillanat. Nagyot sóhajtottam, és felálltam az ágyról. Kíváncsian figyelte minden mozdulatom.
– Segítened kell – mondtam, és a könnyek megcsavarták az orrom.
Aggódva nézett, és ő is felállt. Még egyet sóhajtottam, és kivettem a farmerzsebemből a borítékokat, aztán felé nyújtottam. A papírt nézte, aztán döbbenten engem, a könnyem buggyanásait. Mellkasába szorult a sóhaj, óvatosan vette ki kezemből, majd leült azokkal az ágyra.
Rám nézett, kérdezett volna, de a sírás még erősebben szorongatta az arcom. Bólintott. Leültem én is, olyan messzire az ágyon, ahogy csak tudtam. Mielőtt kibontotta volna az egyiket, újra rám nézett.

– Ádiét.
– Oké – suttogta, aztán kibontotta a levelet, és megtörölte az egyik szeme sarkát, visszazárva a könnyeit.

Szétnyitotta a lapot, aztán felpillantott belőle.
– Kész vagy?
– Nem! Mégse! – ugrottam fel, és zokogni kezdtem. – Miért halt meg, Jani, miért? – szipogtam.
– Na! – szólt rám. – Csüccs. Itt van velünk – emelte kissé a lapot. – Ez ő, jó? – mondta, aztán az ő szeméből is patakzani kezdtek a könnyek.
Az ágyra omlottam, arcomat a párnába nyomva vártam, hogy elkezdje.

„Kedves húgom”– Fogaimmal mélyen az ajkamba haraptam, és megfeszülve nyomtam vissza a kiborulásomat, hogy Jani hangján Ádám minden egyes szavát tisztán halljam.

„vagy nem kedves…”– Jani szünetet tartott, meghökkenve felnéztem rá. Rám mosolygott, aztán folytatta. –„Mert egyáltalán nem vagy kedves így kamaszként, egyszerűen borzalmasan viselkedsz! Hisztis vagy, kibírhatatlan, nem fogadsz szót– olvasta Jani nevetve, aztán kommentálta.

– Hát, erre kristály tisztán emlékszünk – dünnyögte.
– Hm – fintorogtam.

„Na mindegy. Szóval, remélem, ha felnősz, kedves leszel. Amilyen az apukád, Tamás. Bár pont olyan ne legyél, Norc, mert jó lenne, ha abbahagynád az öngyilkos merényleteidet, és használnád végre az eszedet is, húgom!”

Jani komoly szemekkel pillantott rám, aztán folytatta.

„Ezt a levelet azért írom… Ha olvasod, az azt jelenti, hogy kinyiffantam. Ne borulj ki emiatt a végletekig, mert pontosan tudod, hogy milyen veszélyes életet éltünk. Az a csoda, hogy eddig sikerült túlélnünk, nem? De! Szóval ki ne készülj nekem, mert ez van. Talán úgy fogod érezni, hogy vége a világnak, mert csak ketten voltunk egymásnak.”

Jani újra rám nézett. Ő is, én is, sírtunk.

„De amióta visszaköltöztünk, megtaláltuk azokat az embereket, akik az életüket teszik kockára nap mint nap, érted és értem. Bennük bízhatsz. Tamás az apád, és inkább volt az én apám is, mint az a fasz, aki felnevelt minket. Ő vigyázni fog rád, amíg csak élsz! Fogadj szót neki, légy szíves! És ahogy én vigyáztam rád, úgy vigyázz te is Tamás gyerekeire, a testvéreidre. Enikő pedig a világ legjobb anyukája lesz… Mert ha én meghalok, Norc! Figyelj… Ha meghalok, meg kell ölnöd anyát. Egyszerűen meg kell gyilkolnod őt, mielőtt ő nyír ki téged. Tudod, cica, hogy megtenné! Amint én nem lennék, megtenné… Ha csak, húgom, nem fekszel be neki, és folytatod a világ leigázását Romanov-módra. De tudom, hogy te nem tennéd. Te Tamás lánya vagy. A halálommal a világ végre a helyére fog rázódni, és egy békésebb hely lesz.
Tudom, hogy ez nem vigasztal, mindegy is… A lényeg, hogy Ruszlana-nak meg kell halnia. Kérd Zsolti segítségét! Valahogy el kell őt intéznetek.”

Jani megakadt. Dermedten emelte rám tekintetét.

– A keleti boszorkányra esik Dorothy háza – szólalt meg. – Mit műveltetek? – kérdezte.
– Rágyújtottuk a házat.
– Jézusom, babám… Hát, mennyi kín tapad még a szerelmetekhez?
– Ugye, Jay? – bólintottam. – Ugye, mibe keveredtetek? – biggyesztettem felé az ajkam.
– Gyere már ide – csúszott hozzám, megfogott, és a combjára hajtottam a fejem.

„Ja, és mivel ez a levél – csak hogy tisztázzuk, nem csak a szokásos könyörgésem, te meg majd dacosan úgysem azt csinálod, amit mondok… Ez a végakaratom. Norci, legalább az életben egyszer csináld azt, amit mondok!”

Jani szabad kezét a fejemre tette. Lentről figyeltem, ahogy ajka a szavakat formálja.

„Tehát, összegzem: nem omlasz össze, ha meghalok. Szigorúan szót fogadsz Tamásnak, Enikőnek, Ferenc Atyának, Zsoltinak, Janinak és Jácintnak!”

– Há! – vigyorgott rám Jani. – Kár, hogy nem előbb olvastuk, már a házvezetőnőnk lennél!
– Hm – morogtam. – És ennyi? – kérdeztem.
– Nem – nevetett -, több itt a parancsolat, mint a Bibliában.
– Mit kell még tennem? – kérdeztem szusszanva.

„Úgy vigyázol az egészségedre, ahogy azt én tettem. Figyelsz a sérüléseidre, mindenkinél legyen friss fagyasztott plazma, szerelék, fecskendő, tű, glükóz- és sóoldat is, otthon a hűtőkben.”

– Glükóz nincs – meredt rám Jani. – Azt be kell szereznünk. – Bólintott, majd folytatta.

„Különös tekintettel a fogaidra!”– emelte Jani mutatóujját a plafon felé. –„Életed végéig jársz Janihoz, mert iszonyú állapotok vannak a szádban, húgom.”</i>

– Hát, ezt is láttuk! – nevetett rám Jani.
– Jól van már! – morogtam.

„Nem hisztizel, nem nyávogsz, ha orvosi kezelés kell. Én ott leszek veled mindig, kicsim.”

Jani szünetet tartott.
– Ennyi? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, és folytatta.

„Az orvosira felvételizel, elvégzed, és orvos leszel!”

– Na, ezt nem hiszem el! – felültem Jani öléből, először rá, aztán a plafon felé tekintettem. – Ádám, ezt nem döntheted el helyettem! – vitatkoztam.

Jani elnevette magát, és megsimította a karom.

– Nyugi! Hát, ez már megtörtént! – nevetett.
– Jó, de akkor is! Hogy gondolja, hogy ezt…
Még jobban nevetni kezdett, és fejcsóválva folytatta.

„Feljelented apát, és mindent megteszel azért, hogy a börtönbe jusson, amiért…”

Jani az ajkaihoz nyomta ujjait. A betűkre meredt, aztán óvatosan nézett a szemembe. Sötétbarna szemei könnyel teltek meg.
Tudtam, hogy mi a folytatás. Így hát, helyeslően bólintottam.

– Úristen! Úristen, Norc! – sírta el magát. Kezét a vállamra tette. – Zsolti tudja?
– Nem, de tudod… Ez inkább téged érint – válaszoltam.
– Engem?! – kerekedett döbbenten a szeme.
– Ezért félek, ha valamit a számba raksz… – vontam meg a vállam.
– Jézusom… – Letette a levelet, tenyerével a homlokát gyűrte. – Hát, miért nem mondtad el? – rivallt rám.
– Mit számít? Mindenki fél a fogorvostól, nem tök mindegy, hogy mi az oka?
– Jó, de a fogkefe? A… Az étel??? – nézett rám rémülten.
– A fogkefe nem… Órákig mostam utána a fogaimat, egészen hajnalig…
– Jó. Barna tudja? – engedett el, és egy szusszanással próbálta összeszedni magát.
– Most mit drámázol ezen? Nagyon rég volt! – értetlenkedtem felé.
– Hogy mit drámázok?! Lassan éhen halsz. És amióta ismerlek, egyre csak kevesebbet és kevesebbet eszel. Mi ez? Anorexia? Vagy…emiatt?
– Áh, Jayjjj… – sóhajtottam. – Csak… Befejezhetnénk már a levelet?
– Ne felejtsd el, mit írt Ádi a szófogadásról, és az egészségedről!

Hatalmasat szusszantam, és az ablakhoz lépdeltem.

– Egy kurva, kibaszott börtönbe zártok állandóan – pusmogtam. – És még a túlvilágról is képes erre a bátyám.

Nem válaszolt, így hát újra felé fordultam. A levelet olvasta.

– Mit ír még? – fújtam egy nagyot. Nem válaszolt. – Jay?!
– Öh… – rezzent meg. – Olvasom…

„Tegyél meg mindent azért, hogy szabad lehess.”

– Kösz, Ádi, így aztán baromi könnyű lesz… – morogtam az ég felé.

„Én már nem tudtam megadni ezt neked, de ha véget vetsz a vérvonalnak, akkor végre elérheted. És én tudom, mi a jó neked, Norc, úgyhogy ne agyalj, ne dühöngj, csak tedd, amit írok. Anya halálával rád száll majd a döntések lehetősége. Írd alá a béke-nyilatkozatokat, változtass nevet, és felejtsd el az Olga-naplókat. A saját életed éld, és ne a családét.”

Akkor Jani elharapta a nyelvét. Feljajdult, majd hunyorítva meredt a lap aljára.

– Na? Mit kíván még a szabadság nevében? – kérdeztem gúnyolódva, és az ágyra huppantam.
– Öhm…. „Zsoltihoz menj feleségül”– akadt el a hangja, aztán szemei az enyémekbe fúródtak.
Megrántottam a vállam.
– Akkor hát, lesz esküvő – mondtam bizonytalanul. Tekintete megreszketett. – Mi van? Ez nem meglepő, a legjobb barátok voltak – ráztam a fejem Jani felé. Nem értettem Jani furcsa reakcióját. Aztán elnevettem magam.

– Ezt nem is írta, mi? – vigyorogtam felé, de nem változott a komolysága.
– De – bólintott, aztán folytatta.

„Ezek a játékszabályok, húgom. Vagyis a játéknak azon része, amit ismerhetek. Kérlek legyél jó kislány, szeresd azokat, akiknek a legnagyobb szüksége van arra. Még találkozunk, hugi!”

Jani összehajtotta a levelet, és visszatette a borítékba, aztán letette Tamás levelére.

– Már mindenre rájöttél, már mindent megtettél – sóhajtotta Jani. – Kivéve az esküvőt.
Bólintottam.
– Meg a glükózt.
– Már akkor sem ettél normálisan, mi?
– Balettoztam, anyám szigorú diétán tartott…
– Oké, de ennek már vagy tíz éve. Mondd el, hogy mi a helyzet az étellel!
A hasamra fordultam, magamhoz húztam az újságot, és kinyitottam az első rózsaszín jelzésnél. Majd a másodikhoz lapoztam, aztán egyből átfutottam a többit.
– Ez mind ugyanolyan. Semmi különbséget nem látok – vontam meg a vállam, majd Janira néztem. Komoly tekintettel figyelt.
– Figyelj, kicsim. Tizenhat éves korod óta látom a fogaidat. Ugye tudod, hogy tudom?!
Tekintetem a zöld lapos oldalakra fordult. Virágok.
– Ez mind fehér.
– Angyalfehér, bárányfehér, felhőfehér, elefántcsont-fehér, álomfehér, hattyúfehér, gipszfehér, gyolcsfehér, halottfehér… Jácint estig tudná még sorolni, és magyarázni a különbséget – sóhajtott.
– Fekete ruhát akarok, fekete rózsacsokorral – közöltem.
– Akkor Jácint felakasztja magát – vágta rá.
– Akkor meg tök mindegy – dobtam elé az újságot. – Nekem teljesen mindegy.
– A hányás miatt volt ennyi gond a fogaiddal – közölte.
– Köszönöm a szakvéleményt, doktor úr – szusszantam, és felálltam az ágyról. Utánam fordult.

– Tudom, hogy semmit nem tehettetek Ruszlana miatt, de most mi a helyzet?
– Most elmegyünk motorozni? – kérdeztem, miközben az ajtóhoz sétáltam.
– Tamás levele? – kérdezte, miközben ő is felállt.
– Egy elég volt egy napra… Jössz?
– Ja. Motorozzunk el a kérdések elől… – motyogta.

Amint kiléptünk a szoba ajtaján, tömény főzés illat csapott orron. Jácint sürgött a konyhában kötényben. Hevesen gesztikulálva beszélt magában, ahogy pörgött a sütő, a főzőlap, a hűtő és a pult között. Egy ideig álltunk ott, összemosolyogva, mert észre sem vett minket.
– Ugye, milyen imádni való? – suttogta felém Jani.
– Imádom őt! – mosolyogtam.
– Hát, itt vagytok! – szólalt meg végül, de ránk sem nézett.
– Elmegyünk motorozni – szólt Jani. Akkor végre megállt egy percre. Zselével összetúrt hajába csapott a fazekakból kiáramló, rotyogó gőz.
– Jó. Jó – válaszolta tétován, majd a faliórára nézett. – Zsolti mikor jön?
– Elvileg egy óra múlva végez – néztem én is az órát.
– Addigra kész leszek, addigra érjetek vissza! – hadarta, majd konyha ruháért nyúlt, és leemelte az egyik fazék fedelét megkavarva az ételt.
Már épp nyúltunk volna a sisakokért, amikor nagy hévvel kirontott az előszobába, és közel lépett hozzám.
– Na, választottál? – kérdezte ezer foggal vigyorogva, csillogó szemekkel.
– Feketét akar – dünnyögte Jani elfordulva.
– Mit? – Szerencsére nem hallotta.
– Én azt szeretném, ami neked a legjobban tetszik – mosolyogtam rá. És akkor Jácint szemében ezer wattos karácsonyi fények gyúltak fel.
– Mindent én választhatok ki? – ugrált, aztán felkapott, és megpörgetett.
– Legalább valaki lelkesedik – mormolta Jani, de Jácint nem törődött vele.
– Jó nagy cickóid vannak, de semmi csípőd. A ciciket felnyomjuk…
– Jácint – szakítottam félbe, mikor letett. – Lepj meg! – nevettem.

Korábban még sosem előztem le Janit. Sosem engedte, még ha próbálkoztam is, sokkal jobban motorozott nálam. De azon a napon ismét a halált kergettem. Vagy az engem, és egyszerűen nem bírtam a markommal, Jani egy óvatlan pillanatában elhúztam mellette. Persze azonnal kapcsolt, és követett, de visszaelőzni nem tudott. Éreztem a hátamon a dühöngését, de egyszerűen muszáj volt a kezembe vennem az irányítást.

Az Olga-hegy legtetején, mindenek fölött jártunk, amikor kétszázra lassítottam. A visszapillantóból láttam, ahogy egyre lemarad, itt mindig megálltunk, innen nem volt tovább. Vagy mégis… Nyugat… Az ismeretlen hágó, a semmi. Nem is néztem előre, csak Janit a tükörből. Már nem láttam, behúztam a féket, a motor oldalra csúszott a földúton, nagy port kavarva. Letettem a lábam, és hátranéztem. Gyalogolt felém. Nem szálltam le a motorról. Tétován állt meg velem szemben, kezében a bukósisakkal.

– Bocs – szólaltam meg.
– Kibuktál?
– Meg akarom nézni a hágót – Lábam megfeszült a motoron készen állva arra, hogy ott hagyom, ha nem engedi.
Toppantva lépett elém, de egyből felfogta a sziutációt.
– Veled megyek – mondta.

18. Tisztítótűz

Gyönyörű volt az ősz. A nap bronz színnel süllyedt a lankák közé. Lépteink lehullt, papírsárga juharfa-termésleplet hasítottak, a napnyugta fénye karamellként ömlött a távol lágy buckáin.

– Ez, Jay – szóltam Jani felé -, itt én semmi halálosan veszélyeset nem látok.

Nem válaszolt. Ránéztem, épp akkor nyelt egy nagyot, majd aggódva nézett a szemembe.

– Nem? Te hogy látod? – faggattam.

Kellemes langyossággal font körbe minket a nap. Jani kézen fogott, és úgy mentünk tovább. Értetlenül néztem az összefonódott ujjainkra.

– Félsz, Jay? – vigyorogtam rá. Ajka félmosolyra húzódott, majd szigorúan pillantott rám.
– Halálosan rémisztő, ahogy minden szabályt áthágsz. Ez valami kényszer nálad? Hát, semmit sem jelentett neked Ádi levele? – dörmögte.
– Nem írt semmit a hágóról! – vitatkoztam.
Feszülten szorította meg a kezem.
– Hárman mondtuk azt, hogy semmi keresnivalód itt. Hárman! Miért üldözöd a veszélyt állandóan, Norci?
Akkor megálltam. Szembefordultam vele, és a másik kezét is megfogtam.
– Nem vagyok már kicsi, nyugodtan megvárhatsz itt, csak egy kicsit megyek még beljebb. – A távol felé mutattam, elengedve a kezét. – Csak oda, ahol egészen elfogynak a juharfák.
Jani a távolba nézett, aztán újra rám.
– Miért?
– Nem tudom, miért, csak… Egyszerűen csak körül kell néznem itt.
– Olvastad a naplókat? – kérdezte.
Nagyot lendítve téptem ki kezem az övéből.
– A rohadt életbe, Jani! Na, te… Te mit tudsz az én dédmamám naplóiról? Te… – mutattam felé. – Ti honnan tudtok róla, amikor még Ádi sem olvasta?
– Ádi olvasta. Természetesen. Hogyne olvasta volna. Mit gondolsz, miért halt meg?
– Na, ne már! – forgattam a szemem. – Mindenki meghal. Az élet csak egy szaros időhúzás.
– Mondd el nekem, kicsim, hogy mit gondolsz a nagy egészről. – Értetlenül ráncolódott az arcom, ezért folytatta. – Miért vagyunk itt? Miért hezitálsz az esküvővel kapcsolatban? Miért vagy vérzékeny, máskor meg, miért nem? Miért rettegsz attól, hogy bárki megismerjen, és főleg… – Megsimította az arcom. – Miért félsz attól, hogy bárki megszeressen. Beszélj! – kérte.

Hozzábújtam, és megöleltem.
– Miért teszed fel ezeket a kérdéseket, amikor pontosan tudod mindegyikre a választ?
Bólintott, majd mély levegőt vett. Nyaka megfeszült, miközben lassan kilélegzett.
– Segíteni szeretnék. Csak mondd meg, hogyan – rázta a fejét újra a szemembe nézve.
– Jay. Erre is tudod a választ – ingattam a fejem fintorogva.
– Az nem lehet, Norci! Az nem lehet, hogy tíz év alatt semmit sem változtál! – meredt rám.
Megvontam a vállam.
– És Tamás? Ő majdnem ötven volt, amikor felakasztotta magát – suttogtam felé. – Mi van, ha ezt is örököltem, ahogy a hemofíliát?
Akkor elkattant az agya, megragadta a felkarom, és magával húzott – ki a hágóról, és vonszolt egészen a hegy széléig. A szakadékhoz tolt. Behunytam a szemem, ahogy a mélyből feltörő, pudvás szagú szél arcon csapott. A vállaimat tartotta, miközben szorosan mögöttem állt. Aztán a nyakamhoz hajolt, és ajka mentolillattal suttogott felém.
– Ha ezt akarod, segítek. De valóban ezt akarod-e? – kérdezte a mondat végére felemelt hangerővel, és maga felé perdített.
Bólintottam.
– Mondd meg, hogy miért. Mondd meg, aztán lelöklek – sziszegte.
– Te miért? – kérdeztem vissza.
– Én?! – döbbent meg, ujjai aprókat reszkettek a vállamon.
– Te miért szeretsz élni?

Magához húzott, elfordított a szakadéktól, és lenyomott a fűbe.
– Én szeretem az életemet – kezdte. – Jácinttal élni. Hallgatni a gondolatait, ha elmeséli a napját. Együtt létezni vele otthon, és mindenhol. Szeretem a tökfej unokaöcsémet – nevette el magát, tekerve a fejét. – Akit úgy kell irányítgatni az élet rögös útján, hogy közben meg legyen győződve arról, hogy ő hozza a döntéseket mindannyiunk felett.
– A falkavezér főorvos – bólintottam elmosolyodva.
– És szeretlek téged! – szorította meg a kezeim. – Mert téged nem lehet nem szeretni! Egy angyal vagy, aki mindannyiunk terheit a szívén viseli.
– Egy önző, elkényeztetett hisztipók vagyok, Jay. Örökké gondot okozok mindenkinek!
Mosolyogva rázta meg a fejét, majd tenyerével homlokon billentett.
– Én talán nem okozok gondot? – kérdezett vissza nevetve. – Nem tehetek róla, jobb vagy minden masszőrnél. Kihasználom a tehetséges kis kezeidet!
– Szívesen gyűrlek – ráztam meg a fejem.
– Én is szívesen gondozom a kis lelkedet – rántotta meg a vállát. – Nem okozol gondot! Családtag vagy. Ami a te bajod, az az enyém is, a miénk is. Unalmas lenne az élet a drámáid nélkül.
Grimaszoltam.
– Nem gondolom, Jani…
– Itt van a legnagyobb gond, Norci – bökött ismét homlokon. – Honnan ez az állandó szégyenérzés?
– Gondolom, anyám…
– Ki-pur-cant! – darabolta nyomatékosítva a szót. – Vége! Kampec! Kampó-basszó!
Ökölbe szorult kezemet mellkasomhoz ütöttem.
– Bennem van!
– NINCS! – hajolt közel hozzám. – Nincs – suttogta még egyszer rám meresztve barna szemét. – Miért gondolod? Csak a tested van tőle, a lelked Olgáé.
– Nagyszerű, Jay – forgattam a szemem. – Még tisztán emlékszem arra a napra, amikor azt mondtad, hogy a ti családotok nem hisz Olga dédmamámnak.
Értetlenül ráncolta a homlokát.
– A bál után – sóhajtottam -, amikor végre te és Jácint visszajöttetek, és áh… – Lazán karon vágtam az öklömmel – Akkor is gyökérkezeltél valamit a számban!
– Ja, igen! A jobb alsó hetesedet! – jutott eszébe.
– Nem tök mindegy, Jani?! – dörrentem rá, miközben felálltam.
Rémülten nézte mozdulataimat.
– Azt mondtam, hogy a mi családunk csak egy dologban hisz. És azért nem folytattam, mert nem jártál vissza a többi fogaddal, ejnye-bejnye.
– Jani! Ha a történetünk egy film lenne, a néző már a falnak menne a fogaimtól!
Elnevette magát, aztán ő is felállt.
– És az öngyilkos gondolataidtól! – kontrázott rá.
– Ja! – szusszantam, miközben a mély felé néztem. – Akkor mondd meg, mi lesz a film vége? – fordultam felé. – Mondd el, hogy végződik a történetünk!
– Ádám már megtette. Megírta a levelében. Anya kinyiffan, elvégzed az orvosit, és hozzámész Zsoltihoz – közölte.
– Happy end, Jay?
– Happy end, Norc – bólintott.

A szakadék szélére léptem. Bűzlött a levegő. A nyugovóra tért nap csak néhány fényvonalat hagyott búcsúzóul, a menny felől a sötétség függönye kezdett alágördülni.
– Tényleg leugrott? – fordultam Jani felé, aggódó arca kérdően fürkészett. – A dédmamám.
– Igen – sóhajtotta.
– Miért?
Jani némán döntötte tekintetét a mély felé.
– Na, ne szórakozz Jay! A harminckét fogamat százszor fúrtad szét, úgyhogy most már…
– Most már rend van, Norc – válaszolta hirtelen. – Hidd el, hogy nincs több teendő, kicsim. Ahogy Ádi is kérte, a saját életedet kell élned. Hagyd a Romanovokat, a háborút, a szüleidet és a holtakat. Maradj velem! Maradj velünk!
Eljöttem a szélről, és hozzá léptem.
– Azt érzem, hogy le kell ásnom a legmélyére, hogy igazán kitisztulhasson.
Jani megtekerte a fejét.
– Minél mélyebbre mész, annál nehezebb visszajönni. Mint a mocsár, Norc, magával ragadhat. Neked repülnöd kell! – Elmosolyodott. – Na, de nem itt – mutatott a szél felé -, nem zuhanni, hanem repülni – ismételte.

Elmosolyodtam, és átöleltem őt.
– Gyere, menjünk! – mondta. – Szállítsuk haza az eperöntetet.
– És a glükózt.

A visszaúton Jani ment elől. Már javában sötétedett. A gondolataimban szavai ismétlődtek: „Én szeretek élni.” A szívemet megkönnyítette életigenlése. Azon agyaltam, hogy vajon hogy lehet szeretni az életet.
Az élet… Amit életnek hívtok, az maga a rettegés. Minden nap szörnyű borzalmakat hoz, és fogalmam sem volt arról, hogy lehet élni ennek a közepén. Szerettem volna tudni, hogy ő hogy csinálja. Hogy lehet a szerelemre koncentrálni, a barátságra, a családra akkor, amikor a világom többnyire vérben és gennyben úszik. Az élet maga a fájdalom, vagy az attól való masszív reszketés.

Míg Jani gondolatain töprengtem, a hátát figyeltem, ahogy előttem haladt. Egyszer csak észrevettem, hogy egyre többször fordul felém hátra. Nem értettem. Majd úgy húzta be a féket, hogy el kellett kapnom a kormányt. Mellé érkezve tudtam csak én is megállni. Csak egy pillanatig hezitáltam azon, hogy levegyem a bukósisakom, megkérdezve tőle, hogy mi a baj – a következőben már tudtam.

Füstfelhő tört közénk, ahogy a völgy szélén toporogtunk. Tekintetem előre fordítottam. Koromlelkek imbolyogtak előttem, egészen Zsolti házáig, ahol Jácintot hagytuk. Hol magasabb, testesebb szellemek, hol teljesen áttetszőek lengtek egymásba, hol feketén buggyanva takarva előlem a völgy mélyén lévő házat, hol tisztán látva, ahogy az lángokban áll.
Amint rárúgtam a motorra, hirtelen a földön találtam magam, aztán hallottam, ahogy néhány méterre tőlem a gép eldőlve nagyot csattan.

Jani magasodott fölöttem. Lehúzta a sisakját, aztán az enyémet. Rajtam feküdt, a talajhoz ragasztva minden porcikám.

– Most segíts! – szóltam rá. – Most engedj el, most lökj, mert most akarom! Igazán, Jay!
Szemében a távoli tűznyalábok reszketve tükröződtek. Nem bólintott, megdermedt arccal, lélegzet nélkül nézte a szemem. Aztán elengedett.
– Hívd a mentőket, a tűzoltókat! – kiáltottam magam elé, miközben belerohantam a füstbe.

Az élet azon pillanatai, amikor más életéért indultam rohamra, mind tökéletes pillanatok voltak. Mintha a darabokra törött univerzum utolsó darabkáját illesztettem volna, kézremegés nélkül a helyére. Olyankor erős voltam. Bátor, tele szívvel, hittel, eltökélt akarattal. Olyankor sosem féltem. Hiába volt Jácint még legalább két kilométerre, az élete akkor már a kezemben volt.
És nekem nem kellett még csak oxigén sem ahhoz akkor, hogy tenni tudjak. Talán nem is önmagam voltam ezekben a pillanatokban, talán valóban valami őrangyal gyorsította motoromat kettőhatvan fölé – mert ennyivel amúgy sosem ment volna.

Fogalmam sem volt, mikor érek a házhoz, mert semmit nem lehetett látni. A domboldalon úgy szaladt tova a lángtenger, ahogy ömlik a dagály – duzzasztva, árasztva maga körül mindent: élőt, élettelent.
Mégis tudtam. Befékeztem, és úgy emlékszem, átugrottam a kormány fölött, valahogy, valamimre ráesve, majd rohanva gyalog tovább, még kettőhatvannál is gyorsabban… Repültem…

De a ház ablaküvegei pont akkor robbantak, amikor a legközelebb jártam. Úgy szúródtak belém a szilánkok, hogy testem minden porcikája azoktól ragyogott. Jácint a verandán feküdt. Gyönyörű volt. Márványbőre mozdulatlanul izzott a forróság egyenletes hevében. Vérszomjasan lángolt körülötte a ház, mögötte pedig az egész mező. A kormot öklendező tűzorkán nem nyalta meg hibátlan bőrét. Az arcához hajoltam, és szédülni kezdtem a levegőtlenségtől. Alig lélegzett, de egyből tudtam, hogy mi történt. Be kellett jutnom a házba tűért.
Felálltam, de akkor újra a földön találtam magam.

– Eszedbe ne jusson – sziszegte Zsolti, amikor hátrahúzott, majd eltűnt a lángok között.

Mire újra Jácinthoz hajoltam, már az a kevés, aceton szagú pihegés is megszűnt. Percei voltak hátra. Már alig láttam valamit a szédüléstől. Próbáltam felállni, de lábaim erőtlenül hulltak Jácint teste mellé. Nem tudom, hogyan, de valahogy előszedtem a táskámból a glükóz oldatot – óráknak tűnt, és azt is tudtam, hogy már Zsolti sem jut ki a házból. Ott ájult el ő is a füstmérgezéstől. Másodperceink voltak hátra. Jácint lassan visszafordíthatatlan ketoacidotikus kómába esik, mi meg egész egyszerűen megfulladunk. A vörösvérsejtek oxigén helyett füst molekulákkal mérgezik agyon Zsolti, és az én testem. Akkor ismét robbant a ház.

Zsolti meghalt – vágott mellkason a gondolat. Felálltam, és valahogy beszédültem a lángkeretes ajtón. Nem éreztem a forróságot, már semmit sem éreztem, de meg kellett mentenem őket Janinak. Őket, akiket annyira szeretett.

– Ha megvan a tű, gyere ki azonnal! – krákogtam a konyha felé, miután mozgást véltem kivenni a szekrények felől.
– Kifelé! Infúzió kell! Meg… – köhögte vissza Zsolti.
A szememet meresztettem felé, aztán azt is csípni kezdte a forróság.
– Hypoglycaemia – kerregtem égő szemekkel. – Van nálam glükóz! – Aztán Zsolti orrba vágott egy vizes ruhával, amit az arcomra tapasztott, majd felkapott, és kirohant velem.

Amikor letett, elterültem a földön, csak annyi erőm maradt, hogy megfogjam Jácint karját, és hozzábújjak.
– Norci! Ne aludj el! Nyisd ki a szemed! – kiabálta Zsolti, miközben vadul köhögött.
Ahogy egyre szorosabban öleltem Jácintot, kezemmel ujjai közt csúszós lapokat tapintottam ki. Nem kellett megnéznem ahhoz, hogy tudjam, a Menyasszony magazint szorongatja még kóma közeli állapotban is.
– Norc! Nézz rám! Hallod a szirénát? Jani hol van?
– Beadtad neki? – kérdeztem, és kinyitottam a szemem.
– Be! Hol van Jay?
– Ne félj, messze…

Bólintott, aztán négykézlábra fordult, és úgy tűnt, a tüdejét is menten kiköhögi. Jácint fölé hajolt, aztán kezét arcára tette, majd rám nézett. Szeme sötétszürkére mérgeződött. Bőre koromszürkén foltozódott. Átnyúlt Jácint testén, aztán megfogta a kezemet. Már egyikünk sem lélegzett.
– Zsolti – fulladoztam a nevét.
– Hm? – Arca mosolyogni próbált. Tekintete el-elhomályosult.
– Nem hallom a szirénákat.
– Figyelj jobban – suttogta.

Jácint mellé feküdt, fejét a mellkasára hajtotta, és egymást néztük.
– Hozzám jössz? – tátogta.
– Igen.

Miután lehunyta szemét, reszketni kezdtem. Már csak én voltam eszméletemnél, de éreztem, hogy Jácint kezd felébredni, ahogy egyre többet mozdult mellettem. Próbáltam figyelni, távoli szirénahangért imádkozni, de akkor hirtelen havazni kezdett.

Az október esti tűznyelvek torkából hókása szóródott körénk, és azonnal tél éjszaka lett. Rettenetesen fáztam, és nem értettem, miért fekszünk hárman, egymás mellett a hóban. És hogy miért jönnek emberek, és miért szakítanak szét minket. Próbáltam figyelni, hogy melyik férfit merre viszik, de nagyon hamar beraktak egy autóba.

Amint az arcomra került az oxigén maszk, le is emeltem magamról.
– Feri! – szóltam a mentős felé.
Kivette kezemből a maszkot, és közelebb hajolt hozzám.
– Jani is itt van valahol, meg kell keresnetek! – suttogtam.
– Hol? – ugrott fel rémülten, aztán elfordult, hogy szóljon a többieknek.
– A hegy felé, nyugatra, nem tudom…
Bólintott, visszatette az arcomra a maszkot, aztán eltűnt mellőlem.
– Vigyázz már! – Peti ült mellém, odébb préselve a mentőst.
Akkor megint levettem az oxigént. Megragadta azt, és visszanyomta az arcomra.
– Az ott marad, és most alszol egy kicsit – mondta, de én erősebb voltam.
– Ne merészelj elkábítani! Látnom kell, hogy mi van a többiekkel!
– Tele vagy üvegszilánkkal, úgyis a műtőbe viszlek azonnal!
– Lófaszt! – ütöttem el a kezét. – Már jól vagyok!
– Mit nem értesz azon, hogy tele vagy üveggel? – meredt rám.
– Akkor így szeded ki, esküszöm, kirúglak, ha el mersz altatni!
– Jó – szusszant, aztán visszanyomta a fejem.
Megfogta a csuklóm, és kiegyenesítette a karom, majd maga mögé fordult. Akkor a másik kezemmel lassan leemeltem arcomról a maszkot, és néztem, ahogy a vénámba szúrja a tűt.
– Ez az, ügyes volt – kommentáltam automatikusan, ahogy a kórházban szoktam.
Felkapta a fejét, és dühösen nézett a szemembe.
– Jesszus, Norci! – förmedt rám. – Én meg esküszöm, hogy mégis elaltatlak, ha a maszkot nem bírod az arcodon tartani. Füstmérgezésed van!
– Á, nem nagyon lélegeztem be… – nyavalyogtam, aztán újra feltettem az oxigént.
De ismét le is kaptam.
– Aú! – sikítottam felé.
– Ez egy volt. Van még körülbelül kilencvenkilenc – fintorgott rám, miközben a kezében lévő csipesz végén az üveget nézegette. – Nem injekciózhatom be az egész testedet pontról pontra?!
– Jaj, ne… De ez így nagyon fáj, Peti! – nyávogtam.
– Hát, látom, nem úgy alakult a szabi, ahogy terveztétek… – nyögte, aztán a másik karom fölé hajolt, és elaltatott.

Csattanásra ébredtem. Fekete-fehér mozaikkockák remegtek a szemem előtt: lapok a fehér éjjeliszekrényen, előtte Dávid ült, fekete pulcsiban, egyik lábát a másikon támasztva, karjai is egymást keresztezve pihentek a combjain. Fekete szeméből semmit nem bírtam kiolvasni, teljesen közömbösen figyelt.
– Szia – szóltam hozzá mosolyogva, aztán örömöm egy pillanat alatt váltott át aggodalomba. – Most nincs erőm ahhoz, hogy kettőtök közé ugorjak…
Akkor végre mozdult. Kihúzta magát, nyelt egyet, aztán előredőlve könyökeit a térdére támasztotta.
– Nem baj. Azt hiszem, műt – válaszolta.
– Igen? – döbbentem meg a tényen, de valójában nem tartottam kizártnak a dolgot. Aztán eszembe jutott a két dzsí áj dzsó. – Kit műt, nem tudod? – ültem fel, és akkor mintha száz kés szúródott volna belém mindenütt. Sziszegve feküdtem vissza, és felé fordultam.
Kezével felém nyúlt, majd tétován visszarántotta.
– Ne félj, mindenki jól van már! – mondta, szemében aggodalommal.
– Jó – nyögtem.
Aztán csak néztük egymást, és ezennel ő mosolyodott el.
– Mi az? – kérdeztem.
Arca megfeszült, majd elnevette magát.
– Te még mindig, állandóan kórházban vagy?
– Itt dolgozom – vontam meg a vállam. Szeme csillogott, fejét kissé oldalra fordította.
– Jó, de, most is betegként fekszel itt.
– Hát, igen. Előfordul – sóhajtottam.
– Na, és hogy megy? Mindig is rosszul voltál a vértől – mosolygott. – Most meg sebész vagy? Hogy?
– Megszoktam – biggyesztettem ajkam -, mindig a vérzés mögé kell nézni, így nem arra koncentrálok.
– Aha – széles mosolya ellágyult. – Hiányoztál – mondta.
– Te is! – vágtam rá, és próbáltam megint felülni, ezennel túllendülve a fájdalmon, és az ágytámlának dőltem. – Hova tűntél? Mi lett veletek? Szóval pap lettél? – kérdeztem.
– Nem egészen – mosolygott. – Teológiát végeztem – bólintott -, és pszichológiát. Lelkigondozó vagyok.
– Agyturkász? – meredtem rá rémülten.
– Mondom, lelki! Nem agy.
– Ó, aha – bólintottam.
– Fogalmad sincs, mit jelent, mi? – nevetett ki. – Egy sebész nem hihet a lélek jelenlétében. Vagy, ha hisz is, ha valaha hitt is… Nem foglalkoztok vele. Elfelejtitek. Még azt is, mit jelent embernek lenni – rám mutatott -, hogy ember az orvos, és a beteg is. Nem csak testtel, hanem lélekkel.
– Szóval valamiféle ápoló vagy? – kérdeztem óvatosan.
– Csak a saját hierarchia rendszeredben tudsz gondolkozni, nem hibáztatlak. De még mindig csak a test dimenziójában kutakodsz. Én a másik oldalon állok. Lelket gyógyítok.
– Hogy lehet meggyógyítani a lelkeket? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. – Hogy betegedhet meg egy lélek?
– És egy test? – Válaszként nagyot fújtam. Évekig tudtam volna sorolni. – Na, látod! Én is évekig tudnám sorolni – látott ismét a gondolataimba.
Ezután megint csak mosolyogtunk egymásra.
– Jöttem, ahogy hívtál – mondta végül.
– Én nem hívtalak… – meredtem rá értetlenül.
– A stigmáid… – A hangja nyugodt volt, természetesen mosolygós. – Én megmondtam neked kilenc éve – sóhajtotta, amikor döbbent tekintetemmel szembesült.
– Mik azok a stigmák? – kérdeztem.
A kezemért nyúlt, és lehúzta azokról a csuklószorítót. A bőröm ép volt – egészen kivételesen.
– Látod? Itt vannak. Jézus sebei. És Norci! – nevetett lazán. – A sebnek van rózsaillata.
A csuklómra néztem, ahogy mutatóujjával kört rajzolt a bőrömre. Aztán őt figyeltem, és megvártam, míg újra rám pillant.
– Nincs ott semmi, Dávid.
– Most is ott van. Persze, egy sebész nem láthatja. De már megmutatta magát. Már láttad, vérzett is sokszor – Megfordította kezem, és bólintva elengedett. – Mondtam neked, hogy hiába varrjátok majd össze, újra és újra vérezni fog. Teljesen hiába magyaráztam neked évekig, tudom…
– Sebek, ahol átütötték a végtagjait, amikor keresztre feszítették?
– Igen. Ezek a stigmák. A babérkoszorú-, a lándzsadöfés helye, vért könnyezés-izzadás…
– De nekem a csuklómon voltak a sebek…
– És a homlokodon – vágott közbe.
– Jézusnak a tenyerét ütötték át – fejeztem be a gondolatot.
– Az csak egy rossz ábrázolás. Valójában a csuklóját szúrták át.
– Nem is hiszek Istenben! – bukott ki belőlem, mire sikerült visszatérnem a katolicizmus útvesztőjéből. – Jézusban sem! – tetéztem. – Az evolúcióban hiszek, a szelekción alapuló egyedfejlődésben. A testben, a matériában. Abban, ami kézzelfogható. A Biblia csak egy rettenetes horrorsztori. Sosem hittem a ti Istenetekben!
– Szerintem csak nem akarsz hinni – válaszolta. – A sebeiddel kapcsolatban biztos vagyok abban, hogy semmi orvosi magyarázatot nem találtatok. Na, és nem csak a sebeid… A vérzések, a fájdalmak… Biztos, hogy még mindig nincs kész diagnózisotok.
– Hát, van egy pár…
– Az Occam borotvája kellene, Norci! – sóhajtotta, aztán felállt.
– Ne menj még! – szusszantam.
– Jön a vőlegényed… – mondta, aztán határozottan kinyílt az ajtó.
– Mi van nyugaton? – suttogtam felé, miközben Zsolti tekintete szíven szúrta Dávidot.
Az átjáró – válaszolta hangok nélkül.
– Kifelé, Dávid! – ordította Zsolti.
Dávid szó nélkül elindult az ajtó irányába. Amikor Zsolti mellé ért, elakadt a karjában.
– Lelőtted már a lovat? – sziszegte a fülébe Zsolti.
– Nem az én feladatom élet és halál felett dönteni – válaszolta Dávid, mire Zsolti még jobban megszorította.
– Zsolti! – sikítottam felé.
– De nekem igen – morogta Zsolti Dávidnak, aztán ellökte magától.

Vélemény, hozzászólás?