Háló

Megtekintve: 46 alkalommal

NORA Második könyv (III)


Éjszakai ügyelet II.

A tél szinte egyik percről a másikra érkezett. Az alkony még őszvörös volt, az éj már hódarával köszöntött be. Én Chopin-t hallgattam a sebészet erkélyén, vagyis azt gondoltam, hogy Chopin, amire a főnök kicserélte rockzenét. Azt hiszem, fogalma sem volt arról, hogy az életmentés végtelen, virrasztó éjeit nem lehet túlélni rock nélkül.

Éjfél körül volt. Az apró, kezdetben szemetelő hóporhanyót egyre nagyobb pelyhek váltották fel. Rengeteg beteg volt azon az estén, de túl voltunk az első minket támadó hullámon. Ahogy Zsoltinak ez valóban csupán munka volt: az arctalan tömeg összerakása egy halom gyógyszerrel, kötszerrel és varróanyaggal – számomra maga az élet.

Az emberek a félelmeikkel, fájdalmukkal, könnyeikkel, a segélykiáltó hangjukkal… Rám törtek. Betörtek a szívembe, átgyalogoltak az érzelmeimen. Mindenükkel törődtem.

Ahogy igyekeztem számukra is másodlagossá tenni az orvosi beavatkozásokat, az én fókuszom is feléjük, a lelkük iránt köteleződött el. Megszoktam, hogy el kell terelni a figyelmüket, tudtam, hogy a legfontosabb az, hogy a szörnyű rémálomszerű tragédiákban erősek maradjanak lelkileg.

Szerencsére az emberek nagy része nem élte meg olyan nehezen a kórházi eseményeket, mint ahogy azt én szoktam betegként. Felnéztem a betegeimre, büszke voltam rájuk, amikor mindenféle zokszó nélkül viseltek el olyan szintű horrorokat, amitől én még orvossá válásom ellenére is borzongtam.

De ez azt jelentette, hogy vitték rendesen a szívsejtjeimet, mint a cukrot. Magamra vettem a kereszteket, csak hogy minél könnyebb legyen számukra. És ez vitte mindenemet. Az életmentő beavatkozások után, ha volt néhány percem, úgy bőgtem, távol tőlük, mintha minden borzalmas kín pontosan velem történt volna.

A könnyek pedig elfogynak. Üres, gondolkozás nélküli, agyilag zokni-állapot állt be a reszketés után. És lassan, néhány téli lélegzetvétel után újra tudtam folytatni. Újra odamenni, ahol a bugyogó vértől látni sem lehet, csak sejteni a bajt. Sejteni, hogy néhány pillanatnyi tétovázás után úgy csúszik ki ujjaim közül az emberek élete, ahogy olvadnak el a pelyhek, kezem melegétől az erkély korláton.

– Jól vagy?

Hallottam hátam mögött a hangját, és hogy ajka között cigit tart, aztán az öngyújtó sercenését. Megfordultam, és kénytelen-kelletlen bólintottam felé, röpke mosollyal.

– Helyes! – mosolygott teli tüdővel, aztán fújta csak ki a füstöt. – Ma nem fogsz unatkozni, kicsilány – nevette el magát. Amikor újra szívott a cigiből, tekintete elkomorodott. – Mégsem vagy jól, mi van? – lépett közelebb.

– Alig tudtam leszedni Ferit az egyik betegről – sóhajtottam. – Harminchat varrat lett csak a szájában, az összeugrás után még Feri arcán is lett köbö ennyi.

– A mentős Feri? Kurva jó, hogy most már a mentősök is plusz munkát csinálnak, nem elég a sok alkesz.

– Aha, be sem tudtam fejezni, mert hívást kapott, és csak remélni merem, hogy nem veri le a következőn, akiért ment. Már alig bírom cérnával – nevettem el magam kínomban. – A kezem is alig bírja.

– Fáj a csuklód? – lépett közel aggódva.

– Csak azt ne mondd, hogy a tiéd nem fáj…

Bólintott.

– Kivagyok a sok eseményutáni recept írogatásától – vigyorgott, kezét fájdalmasan megmozgatva.

– Nekem jutnak a brutál állat etilisták, neked meg a bűnbe esett, könnyes szemű kislányok? Hát hogy van ez?! – nevettem felé felháborodva.

Vigyorogva rántotta meg a vállát.

– Vonzom őket, vagy mi van. Te meg az agresszív barmokat. Majd szóljál, és cserélünk. Én ugyan nem fogom a mentősöket is varrogatni, varrják csak be egymást, ha már ilyen balfaszok, hogy verik a betegeket.

– Milyen szigorú vagy… Mi van veled? – meredtem rá.

Zsolti jó orvos volt. Messze jobb, mint amennyire mi, mezei rezidensek csak képzelni is mernénk, hogy valaha lehetünk. Értett az emberek nyelvén. Valahogy mindig pont eltalálta, mikor mennyit kell mondani.

Én vagy túlzásba vittem a magyarázkodást, vagy hosszú másodpercekig rágódtam egy-egy szón.

Bár arra elég hamar rájöttem, hogy a szakmánk nem a beszédről szól, hanem a tettekről. Senkit sem érdekelt, hogy mit mondunk. Az emberek nem szerették, ha beleszóltunk az életükbe. Kikapták a kezünkből a receptet, aztán viszlát. Adhattunk prospektusokat, amelyek tájékoztatták őket, hogy egy-egy beavatkozás után milyen otthoni teendőik lennének… De ezek a papírok rendszerint a következő szemetesig sem jutottak el – összegyűrve hevertek a folyosókon.

Hát, akkor jól van. Engem baromira zavart. Amikor az életemet a gyógyításnak szenteltem, azt maximálisan jól akartam csinálni, de látva az emberek hozzáállását, főleg a hozzánk állást, hamar rádöbbentem, hogy ez valóban inkább háború, mint segítségnyújtás. Akkor is bepanaszoltak minket, amikor életben maradtak… Jó, mondjuk háborogni csak élve lehet…

Én, aki a felső ezer – inkább száz- köreiből csöppentem a balesetsebészetre… Én, aki gyémánt- és kristálycsillogásból kerültem a többnyire hajléktalanokból álló betegcsoport közepébe… Gej parfümillatból ürülékszagba… Sokszor elgondolkoztam a miérteken.

A miérteken, és azon, hogy milyenek is valójában az emberek. Azok, akikről azt hittem, tudom, ismerem őket, kiderült, hogy gőzöm sincs róluk. Az ő valóságukról. Ezerszer is megbántam, ahogy kiskoromban ledegradáltam az orvosokat azért, mert istennek képzelik magukat.

Zsoltiban megvolt az az öntudat, hogy tudja, kivel hogy kell bánni. Szerették őt. Rám inkább kételkedve bámultak. Általában elképzelésük sem volt arról, hogy fogok csontokat újra összeilleszteni. Babaarcomat vizslatták, és nem tudták elhinni, hogy bármit is konyítok az orvosláshoz. Sokszor nekem is nehéz volt hinnem abban, hogy értek ahhoz, amit csinálok.

Ő nem omlott össze, ha valakit elvesztett. Én gondolkozás nélkül haltam volna utánuk. Erős volt, lelkileg, fizikailag, és mindig tisztában volt azzal, hogy a szakmának kemény határai vannak. És ott mindenki az őrület határán állt. Orvos, beteg egyaránt. Ő tudta, hogy kell elviselni ezt a szakmát.

Én? Halványlila gőzöm sem volt. Sem életről, sem halálról, de nagyon még a kettő közti valóságról sem. És ehhez bármiféle próbálkozás is kevésnek bizonyult.

Mégsem lettem volna olyan orvos, mint ő. Ahhoz el kellett volna vesztenem azt, amit sem anyám, sem a múlt, sem a bátyám halála, sem a rettenetes harc önmagam ellen, sem tudott belőlem kiölni: az együttérzést.

Ha nekem nem, akkor senkinek sem volt arról fogalma, milyen félni. Úgy ánbloc rettegni mindentől, a kórháztól meg főleg. Ebben a legjobb voltam. Én aztán egy másodpercre sem felejtettem el azt, milyen, amikor agyon szurkálják az embert mindenféle éles dolgokkal.

Megnyugtatásban Zsoltinál is jobb voltam. Pedig szerencsétlen eléggé megedződött az én szervezetemet is a kezében tartva.

Talán kiegészítettük egymást. Vagy legalábbis nélkülem hajlamos volt elfelejteni, hogy ez a poklok pokla, ahova kénytelenül kerül az emberiség. Talán a kapocs voltam. De hogy mihez… Arra egyenlőre nem bírtam rájönni.

Hiszen, a legtöbben nem voltak annyira érzékenyek, mint amennyire én, amennyire szükség lett volna az én törődésemre. Jó, a legtöbben teljesen eszméletlenek voltak.

Zsoltit az ég is sebésznek teremtette. Engem inkább egy szende ibolykának… De hát, valamiért itt kötöttem ki…

Legyintett.

– Nem vagyok szigorú, te vagy túl angyali – mosolygott rám. – A következő mi lesz? Hogy egymást verik? Vagy minket?

Kikerekedett szemekkel bámultam rá.

És bőröm minden szeglete égni kezdett anyám veréseinek emléke alatt…

– Csak ugratlak, cica. Fix, hogy kinyírom, aki csak csúnyán is mer rád nézni – nevette el magát.

– Akkor már értem, miért halnak meg annyian – ráztam meg a fejem mosolyogva.

– Hát, igen! Látom, kezdesz rádöbbenni, hogy mi is ez a hely… – mosolygott vissza, aztán cigizett.

– Előttem is ez volt? – kérdeztem, miközben a hópelyheket igyekeztem lepöccinteni a szempilláimról.

– Várj!

Mellém lépett. Ledobta a cigit, elmosolyodva dőlt a hóáztatta korláthoz, és ujjait behajlítva simította el a járomcsontom fölé gyűlő pelyheket.

– Hóangyal – suttogta, miközben tekintete követte az arcomra hulló havat.

Végül a szemembe nézett.

– Előtted? Előtted itt minden halogén fehér volt. A halál is, az élet is. Nem számoltam az életeket. Ahogy a halálokat sem. Már felmentem volna fullállásba műteni. De téged nem hagyhatlak itt, egyedül.

– Néha tök úgy beszélsz, Zsolti, mintha kettőnkön kívül nem is dolgozna itt más – nevettem felé kérdőn.

– Hát, ez kábé így is van. Láttad már a többieket dolgozni? Ügyeltél már velük?

– Hm. Hogy-hogy nem? – kérdeztem vissza.

– Mert nem akarom, hogy azt lásd, nincs értelme. Nem bírnál feldolgozni egy száz per százas éjszakát.

– Hogy mindenki meghal?

– Figyelj – sóhajtotta. – Mi, halandók, a pénzért dolgozunk, királylány. Nekünk, normális sebészeknek nincs szívünk. Nincs lelkünk. Mi szeretünk enni, és aludni. Akkor is annyi a zsé, ha mindenki meghal, és akkor is, ha mindenki él. Akkor meg? Minek a strapa? Amikor másnap a műtőben még lehetne értelmes dolgokat csinálni. Értelmes embereket összerakni. Rákosokat gyógyítani. De ezeket itt? Alkesz, drogos bandát? Értük halálra gürizni magunkat? Na, nem… A többiek így vannak ezzel.

– És te? – kérdeztem vissza óvatosan.

– Én csak miattad csinálom. Érted érdemes ezeket az élőholtakat is visszaállítani a jól megszokott, zombi üzemmódjukba – sóhajtotta. – Műtéttechnika gyakorlat.

– Jesszus.

– Igen, jesszus! Mert a többieket az sem nagyon érdekli, hogy a kevésbé akutak túlélik-e. De az SB? Ez a pokol. És te? Te ezeknek a pokol-töltelékeknek vagy az őrangyala. Én meg segítek. Neked még igen. Mert te még hiszel abban, hogy mindenkinek élnie kell, de ez kettőnkön kívül senkit sem érdekel, ám.

– Csak miattam? Akkor téged sem izgat, hányan halnak meg?

– Te ne halj meg. Engem csak ez érdekel. De tudom, hogy belehalnál, ha nem rugdosnánk túl az éjszakán ezeket.

– Szóval, ez az élet?

– Az élet a pokolban, igen…

És néhány percen belül minden, amit akkor mondott, be is igazolódott. Mintha a megye összes kocsmájában egyszerre tört volna ki valami előretervezett, oltári nagy, balhés verekedés.

Hosszú kések éjszakájába keveredtünk. Amibe valahogy kamasz-tömegek is belekeveredtek, elszabadult, drog-túladagolásos, alkohol-mérgezéses, diszkó-baleseteikkel. Mintha az összes, évek óta az öngyilkosságon gondolkozó, depressziós delikvens ugyanazon az éjszakán döntött volna a halál megkísérlésén. Plusz egy buszbaleset.

Alig győztük. Zsolti ráadásul még másik két osztályon is ügyelt egyszerre, de nem tudott elszabadulni.

– Norci, Norci! Fel kell menned a műtőbe, mert nincs szakorvos, csak egy harmadéves rezidens, és azzal az egy darab beteggel sem boldogul.

– Harmadéves?! Én elsős vagyok! Miért értenék én jobban hozzá? – kapott el a főfolyosó közepén.

Akkor megcsörrent a zsebemben a mobil. Mire újra felnéztem volna rá, már ott sem volt. Jani hívott, de muszáj volt kinyomnom, mert akkor nekem is három helyen kellett volna lennem egy időben.

Felrohantam a műtőkhöz, berontottam a betegfelvételire, és hirtelen nem is értettem, hol vagyok, ugyanis Janival találtam szembe magam. Mintha a valóság csöppent volna a telefonomba, mi meg kivetültünk volna onnan, vagy valami hasonló, már alig láttam a valóságot a túlhajtottság miatt.

– Jani? – meredtem rá. – A sebészsrác hol van? – kérdeztem az ott tétlenkedő nővértől, aki komótosan vonta meg a vállát. – Jani?! – meredtem rá újra.

– Vakbélgyulladásom van – grimaszolt felém.

Na, akkor elég hamar, elég közel kerültem az akut szívhalálhoz.

– De most?! – meredtem rá. – Miért nem tegnap? Annyira unatkoztam basszus, hogy megműtöttem Zsoltit – kérdeztem a pánik határán. Mintha számított volna bármit is.

– Basztattalak én valaha, amikor rendszeresen éjjel szedtél ki az ágyból, hogy fáj a fogad?! – dörrent rám.

– Igazzz… – mormoltam, és kifordulva a teremből, Zsoltit hívtam.

– Mi van? – lihegte, miközben ugyanabban a tónusban sorolta a gyógyszereket, aztán egy kis szünet után közölte. – Akkor halott. Mi van?

– Fel kell jönnöd, Jani van itt.

– Akkor mégsem halott, jól van, ügyes volt. És ezzel mi a baj? – Alig tudtam kivenni, hogy mi az, amit nekem mond, és mi, amit nem. – Mi? Jani? Küldd már át a szájsebre, hogy kihúzzon helyettem egy-két fogat.

– Appendicitise van.

– Nagyszerű… Akkor menj át te! Fogorvos vagy már nem? Vagy mi van? Várj! Mi az antidótuma a benzodiazepinnek? Norci?

– Tőlem kérdezed?

– Nem is az Erikától.

– Flumazenil, nulla-öt, harminc másodperces bólus – hadartam, majd megszakadt a vonal.

Mire értetlenül bámultam a telefont, Zsolti újra hívott.

– Na? – szóltam bele.

– Műtsd meg, aztán menj át fogakat húzgálni. Vagy dehogy. Te gyere ide, én meg megyek szájsebészkedni.

– Janit? Neked kell megműtened! – estem kétségbe.

– Vakbelet? Na, ne szórakozz!

– De mi van, ha elrontom?!

– Figyelj, egy szív van a kezemben. Döntsél!

– Jézusom, oké…

Amikor a legsötétebb az éjszaka, akkor van legközelebb a hajnal – merengtem az égre, ahogy a szurokfekete magasság még órákkal később is havat pelyhedzett.

Minden kristály szikráját láttam, mindegyik apró kis hószemnek. Ragyogott a levegő. Ezüstösen vibrált a lég.

– Na? – Zsolti hangja, aztán hóropogás a felém lépkedő cipői alatt.

Megfordultam. Az arcomat jegesre csípte a ráfagyó könnyzuhatag. Mint ‘ki szellemet lát, torpant meg, karjai bénulva merevedtek meg.

A mozgásom folyamatos volt. Nem gyors és nem lassú. Szemem átfogta reszkető tekintetét. Elé álltam. Nem kellett lábujjhegyre emelkednem, hogy ajkam elérje az övét, de akkor mégis felé nyújtóztam. Jéggé fagyott kezeim állkapcsát keretezték. Nem vártam, nem várattam. Megcsókoltam.

Kezével átfogta a derekam, és magához húzott. A másikkal hol a tarkómat, hol a lapockámat tartotta. Forró volt az íze. Szomjasan követelte nyelvem az újabb csókokat.

Már derengett felettünk az ég, de a vágy nem szűnt. Egyre reszkettünk, és nem a hideg miatt.

Végül felkapott, berohant velem a folyosóra, és még vadabbul követeltük egymást. Ezennel őt sem érdekelte, ha harapva megsebez esetleg. Forogtunk a falon, hol ő, hol én pattantam a hátamra, miközben akarva kapartuk egymást. Az orvosi szoba ajtaján úgy estünk be, szerencsére én őrá. Akkor, vadul lerántotta a pólóm, aztán én az övét.

Felülkerekedett, szeme szinte sárga volt a vágytól. Alám nyúlt, felkapott, és ráhuppantott az ágyra. A nadrágja alá tűrtem a kezem, de hátrahajlott, hogy levegye az enyémet, aztán lehúzta a sajátját.

Ömlött a vágy. A szenvedély sikított visszhangot a falakról. Szikrázott a napfelkelte, és csillagok hulltak mindenhonnan. Magára ültetett, és lelassított. Egymásban hintázva ragadtunk egymás pillantásába.

– Szeretlek, szeretlek – zokogtam. Mire lecsókolta a könnyeimet.

Aztán újra maga alá gyűrt, és hosszan elnyúltunk egymásban, lágy simításokat hintve egymás verejtékes bőrére. Ajkunk egymásban szunnyadt álomra.

Nagy nyüzsgésre ébredtem, és arra, hogy Zsolti barna íriszei mosolyognak az enyémbe.

– Szeretlek, szeretlek – suttogta a szám ízével.

Rágurultam, és csókolni kezdtem újra és újra. Elnevette magát, amikor hangosan zörgették az ajtónkat.

– Szeretlek, szeretlek! – nevettem apró csókokkal, miközben öltözni próbáltunk egy-egy rövidebb puszi és kavargó csók között.

Egymás nyelvével kavarodtunk el az ajtóig, és mint a süketek, akik nem hallják odakintről a főnök üvöltését, alig bírtuk elengedni egymást.

– Mit csinálunk ma? – suttogta az ajkamnak. Szeme könnyeket mosolygott. Csuklómmal dörzsöltem le arcáról, aztán ujjaimmal átfésültem a haját.

– Nóra! Zsolti! – rázta az ajtót a főnök ökle a másik oldalról.

– Ma? – nevettem felé. – Ma beszélnem kell vele… De aztán a tiéd vagyok.

Bólintott, és ahogy feltépte az ajtót, a főnök beesett a zöld PVC-re. Mintha csak számított volna rá, még a talajérés előtt elkapta, aztán a talpára állította.

– Na, jó reggelt – hümmögte, aztán hosszan bámult Zsoltira, majd rám. – Összejöttetek végre? – kérdezte érzelmek nélkül, mire a folyosón üdvrivalgás őrjöngése dörrent fel.

– Nem – rántotta meg Zsolti a vállát.

A főnök Zsoltihoz lépett, mintha engem akart volna kiszimatolni a pólójából. Aztán hunyorítva felém nyújtogatta nyakát.

– Nem – ráztam meg a fejem. Zsolti felém vigyorgott, aztán lefagyott, amikor a főnök megint felé szagolt.

– És miért nem? – vizslatott minket továbbra is. Karjait peckesen szorította tekintélyes méretű, zsíros háta mögé.

– Na, mindenesetre megdicsérlek titeket. Senki nem halt meg az éjjel, pedig a táblán százhuszonhat név van, és csak a balesetin! – közölte még mindig totálisan elszáradt vonásokkal. – Menjetek haza, és pihenjétek ki magatokat! – sziszegte, aztán körbe járta a szobát, mintha szexre utaló nyomokat kutatott volna. – Na, oszolj! – dörrentette el magát.

Miután a főnök kihömpölygött a szobából, Zsolti előre engedett, aztán rácsapott a seggemre, miután becsukta maga mögött a szoba ajtaját. Amikor a vizit eltűnt az első kórteremben, Zsolti megragadta a csuklómat, és maga felé rántott.

– Janinál leszek, majd gyere oda! – elmosolyodott. – Várj csak! Hol is van? Örzőben vagy a proszektúrán?

Akkor bokán akartam rúgni, de nevetve elugrott.

– Azt hiszed, nem okultam még a rengeted rugdalózásodból? – vihogott.

Hátra néztem, és mivel a sebészet összes lelke épp az egyik kórteremben itta a főnök ostobaságait, visszafordultam, és a falhoz löktem őt. Mielőtt megszólaltam volna, felkapott a földről, megpörgetett, majd engem nyomott a falhoz.

– Miért…? – kérdezte mély tekintettel.

– Miért ne?! – vontam meg a vállam.

Egyik szememből a másikba pislantott, miközben ajka szélesre mosolyodott.

– És most mi lesz? – kérdezte.

– Most? Most megkeresem az apukámat – válaszoltam könnybe lábadt szemekkel.

– Már akartam is mondani, hogy olyan régen láttalak sírni – nevette el magát. – Franc! Áúá! – jajgatott, amikor sikerült végre jól bokán rúgnom.

A kis lépcsőt választottam, hogy minél gyorsabban lejussak a földszintre, és átmenjek a belgyógyászatra.

Nem féltem. Ugrándozva lebegtem, és arra gondoltam, hogy egy éjszaka alatt hány titkos ajtó tárult fel bennem. Reszketett a szívem a vágytól, hogy agyon ölelgessem Tamást. Elképzeltem arcát, ahogy majd rám mosolyog, karjainak forróságát, ahogy hosszú idő után újra ölelésébe zár.

Alig bírtam magammal, a lábaimmal, nehogy összegabalyodjanak sietségem közepette. Az egyik lépcsőfordulóban rápillantottam az órámra – még Áditól kaptam az egyik szülinapomra: fekete kispók ugrálta a másodperceket, ezüst háló háttérrel.

De nem láttam a számokat. A pók sárga szemmel, vérző fogakkal domborodva duzzadni kezdett, és másodperc töredékek alatt ugrott felém, hálót kötegezve a nyakam köré…

A következő másodpercben fekve találtam magam két szint között. Felkeltem, és nézegetve az alkaromra pecsételődő, hatalmas hematómát, indultam újra lefelé…

Lábam reszketett, villámgyorsan igyekeztem felmérni, mi történhetett a testemben. A nyakam fájt. Vérnyomás, vércukor, pulzus rendben. Gyorsan áttapintottam a nyakamat, kóros nyirokcsomók után kutatva, de kivételesen semmi sem volt duzzadt, vagy érzékeny.

Rák – vágott fejbe a rémület, így aztán még mélyebben nyomogattam a nyakam, amitől aztán még rosszabbul kezdtem lenni, ahogy hatott a carotis-reflex… Úgyhogy úgy döntöttem, abbahagyom az önvizsgálatot, majd befekszek a CT-be, ha lesz időm rá.

A belgyógyászat akkor olyan volt, mint egy háborús övezet. A tény megdöbbentett, ez inkább a mi részlegünkre volt jellemző, és az is csak péntek, szombat éjjel.

Óvatosan lépkedtem az össze-vissza rohangáló dolgozók között, és akárkit kérdeztem Tamásról, vagy nem is válaszoltak, vagy egy ideges „nem tudom, mi is őt próbáljuk elérni” horkanással rohantak tovább.

Elővettem a telefonomat, és ahogy haladtam az irodája felé, keresni kezdtem a mobilszámát. Épp akkor nyomtam rá a hívásra, amikor kopogtam az ajtaján. A telefon egyből sípolt is a fülembe, és bentről sem felelt senki sem.

Automatikusan néztem rá a karórámra, egy pillanatra elfelejtve a korábbi, szörnyű pókos hallucinációt: 8:18. Döbbenten bámultam a számokat, és hogy a pók ugrálja-e még a pillanatokat – jár-e egyáltalán az órám, mert több, mint fél órája indultam el a sebészetről. Akkor elhatároztam, hogy erről a blackout-ról mindenképpen kell beszélnem valami orvossal.

Tétován benyitottam. A szoba üresen kongott felém. Beléptem, és mosolyogva szippantottam magamba Tamás illatát, amit mindig el tudtam különíteni a szoba amúgy erőteljes bőrbútor-illatától.

Az asztalához léptem, és nézegetni kezdtem az ott heverő papírokat, aztán magam elé vettem a határidő naplóját abban a hiszemben, hogy talán megtudhatom, hol jár. Fél nyolckor rég bent szokott lenni, legalábbis a fehér Volvo már bent szokott parkolni az udvaron.

Szemem megakadt az asztalon ácsorgó három képen. Az egyiken Enikő és a négy gyerek mosolygott vissza, egy kép az újszülött piciről. A harmadikon pedig én voltam, a diplomaosztómon készült, taláros arcképem.

Émelyegve néztem önnön arcomat azt vizsgálgatva, vajon jól sikerült-e lealapozni a pont azon a reggelen rám törő, vérvörös pillangó erythemát.

Aztán kinyitottam a naplót. Egy ideig furcsállva böngésztem. És akkor esett le, hogy hiszen, vasárnap van, ma miért dolgozna Tamás…

De mielőtt azonban lazán odébb dobtam volna a bőrkötésű könyvet rádöbbentem, hogy ma mégis itt kéne lennie, mert úgy emlékeztem, hogy valamikor mostanában veszi át a kórház az új MRI-gépet. Épp valami vasárnap rémlett…

Nem is a CT-be fekszem, hanem az új MR-be – jutott eszembe a gondolat, aztán újra a szemem elé emeltem a naplót.

A naplót, ami a tegnapi napig apró betűkkel volt túlzsúfolva. Megdöbbentem. A mai nap -, aztán szaporán lapoztam a jövő héthez, majd egyre vadabbul, az év hátralévő hetein át, egészen a végéig – teljesen üresen állt.

Az utolsó lap után egy boríték hullt a sötét, diófa asztalra. Leraktam a naplót, és a papír után nyúltam.

A leragasztott boríték közepén Tamás kézírása – apró, kedves gyöngybetűk – állt: „Norcimnak”

10. Miután meghaltál – Összeomlás

Sosem írhattam. Pedig már kétévesen is tudtam. Azt hajtogatták, hogy bizonyítéknak számítana. Na, de ki ellen? Teleírtam volna a lapokat azokkal az emberekkel, akiket anyám és a nevelőapám a szemem láttára ölt meg. Férfiak, nők, fiatalok, idősek. Velem egyidős gyerekek is voltak. Öltönyösek, szakadtak, mindenfélék. A ruhájukról írtam volna. A színűkről, és arról, hogy a kiloccsant agyvelő miképpen színezte át a szövetet. A szemükről írtam volna, hogy a halál miképpen kendőzte végtelenné a pillantásukat. Írtam volna a fájdalmukról, hogy a félelmük hogyan hatalmasodott el rajtuk, a szüleim ragadozása alatt. Sokféle volt. Ahány áldozat, annyi megélés. Túl sok halált láttam, persze, ezt akkor még nem tudtam. Nem tudtam, hogy egy emberi élet normális esetben mennyi halálesettel van átszőve.

Az a fiú alig volt idősebb akkor a bátyámnál. És senki sem szorított pisztolyt a fejemhez, hogy lőjem le. Én mégis megtettem. Azóta is keresem a miértjét. Szeretném azt gondolni, hogy a bátyám védelmében történt. Szeretném az egyik titkos ajtó mögé zárni annak a lehetőségét, hogy megszokásból tettem. Lövöldöztek a szüleim: hát, tettem én is. Erről nincs több mondanivalóm. De le kell írnom most már ezt is. Mert most már mindent le kell írnom.

Mert meghaltál. És amiért meghaltál, valami önkifejezést vár tőlem az orvostudomány. Valami életigenlést? Mert önkifejezés, az van. Már mindennel felvágtam már minden létező artériámat. Töltőtollal hímeztem véresre a csípőmet, egész szép tetkót festve. A hajamat is levágták, miután egy csomót kitéptem, és lenyeltem. És valamiért nem adják fel.

Szóval ez a kompromisszum. Írok.

Leírtam volna… Valahogy. De valahogy csak leírtam volna, hogy a nevelőapámnak akkora farka volt, mint egy elefántnak. És azt is leírtam volna, ahogy esténként megsikálta vele a fogaimat, a torkomra lőve azt a keserű nedvet, ami pulzálva zuhanyozta át a számat. Tudta, hogy a szűzhártyámhoz nem nyúlhat, mert abba elvéreznék.

És ezen a rohadt kurva világon egy ember sem akadt, aki segített volna nekem meghalnom. Talán mert nem tudják, milyen érzés gyilkosként élni. Anyámat is csak azért nem én öltem meg, mert valaki beelőzött. Pedig aznap este én is odakocsikáztam tíz kanna benzinnel, és öt doboz gyufával. De valaki beelőzött…

És most már te is gyilkos vagy. Pedig te lettél volna az utolsó a világon, akiről ezt el tudtam volna képzelni. Megölted az apámat. Nem vagy különb a bűnöző, maffiavezér szüleimnél.

Megölted őt… Egy karnyújtásnyira voltam tőle, de te kötelet tekertél a nyaka köré, és levetetted magad a mélybe. És megfulladtál. És megölted őt.

Én nem akarok írni erről, de másképp nem engednek ki. És ha nem engednek ki, akkor nem tudom megölni magam.

Úgyhogy, csak tudd, apám… Gyűlöllek, és sosem bocsátom meg, amit tettél velem. Mert ez sokkal kegyetlenebb tett volt a szüleim összes bűnét egybevéve is.

Mert én szerettelek. És te meghaltál. És szeretem a négy öcsémet, és a húgomat. És te megölted az ő apjukat is.

És bazd meg! Bazd meg, mert te is ugyanúgy tönkretettél, pedig próbáltad elhitetni velem te is, hogy a múlt fájdalmainak már rég vége. És most itt vagy. Holtan. És a halálod lett az új jelen. Életem huszonnegyedik évének démonává váltál. Mert a kezemből kihullott életek nem peregnek lazán, gyöngysor fényes szemeiként. Nem érzem köztük a szünetet. Lavinaként tipor el. És erről te tehetsz, bazd meg!

És akkor most, hogy már mindent leírhatok… Mert már mindenki meghalt. Igazságot ezen a földön már nem ró rátok senki.

Most már leírhatom azt, hogy néha összekeveredik bennem minden. Néha nem értem, hogy a szikével miért nem szerveket hasogatok fel, miért a gyógyításra használom. Néha, ha akár csak egy fogászati tükör is hozzáér a nyelvemhez, már görcsbe rándul a torkom, mert apám pénisze jut eszembe. Hogy a tűtől azért félek, mert anyám nem egyszer vagdosta belém csontig. És nem, nem a vénámat keresve. És néha összekeverem a gyűlöletet a szerelemmel. Néha attól rettegek, hogy mindenek ellenére apám farkát mindenkiénél jobban szerettem.

És ott volt a bátyám, aki tudta tűrni a határokat. Aki nem puffantotta volna le azt a fiút, talán akkor sem, ha rám célzott volna. Nem tudom. Ezt mind neked akartam elmondani. De ha így is…? Ha így, hogy egy angyali kislánynak láttál… Így is megölted magad?!

Akkor én már semmit sem tudok. Csak innen akarok kijutni, és utánad halni. Odamenni, ahol te vagy…

Nem dohányzom – meredtem az elém keveredő cigis dobozra. Aztán őrá, aki előttem guggolt vele.
– De! De dohányzol – nyújtotta közelebb. Ahogy az ujjaim közé vettem a szálat, rettenetes hányinger jött rám. Felállni nem volt erőm. Magam mögé hajoltam, és hánytam.
– Áú, fáj a fogam! Legalább Janihoz vigyél el – kértem tőle, miután zsepit nyújtott felém. Aztán csak még jobban bámult. – Tessék, írtam. Így most már haza vihetsz – nyújtottam felé a lapot.
Tekintetét az arcomra függesztette.
– Nem ismersz meg? Jani vagyok…
Megráztam a fejem.
– Ő nem lehetsz, őt megöltem. Appendicitis-e volt, és belehalt a műtétbe. Nem élte túl. Sepsis-t kapott, nem emlékszel?
Tekintete lassan a papírra tévedt. Míg beleolvasott, enni kezdtem a cigiket, hangtalanul tömve, egyre gyorsabban. Miközben széttépte a lapot, térdei térdemen koppantak.
– Norci! Mit művelsz, az istenért! – Ujjai a számban. Elhajoltam, és újra hánytam.
Aztán visszaült a talajra, elém.
– Na jó. Akkor szerinted ki vagyok?
– Most szívatsz, bátyó? – nevettem felé.
– Ádám meghalt, emlékszel?
– De kék a szemed – hajoltam közel hozzá. A fejét rázta.
– A szemem barna. Te kéknek látod?
– Mégis mit számít, mit látok?!
– Nem hiszem el, hogy nem ismersz meg. Jani vagyok. Jay!
– Hát persze. Mondd meg nekik, hogy írtam, most már hazamegyek.
– Norc, a legjobb írásod, kicsim, de senkit sem érdekel, hogy, és mit írsz. Addig maradsz, ameddig ki nem tisztul a buksid.
– De fáj a fogam! Nem viszel el Janihoz?
– Tényleg fáj? – sóhajtott. – Itt senki nem hisz neked addig, amíg össze nem szeded magad. És ez az írás valóban nagyon is összeszedett volt. Próbáld meg, édesem!
Kissé megrezzent, amikor az ölébe feküdtem. De aztán simogatni kezdte a homlokom.
– Nem csinálhatsz rólam röntgent, mert terhes vagyok. Nem akarom, hogy vérzékennyé tedd a lányom – soroltam a plafon felé a szavakat. – Jay? – néztem a szemébe.
– Hm?
– Miért akarják, hogy a plafonra írjak? Én nem tudok repülni.
– Nem akarja ezt tőled senki, szívem. És tudom, hogy vissza tudsz jönni. Én nem ismerek nálad erősebbet! – mosolygott felém meg-megreszkető ajakkal.
– Majd írok, ha elmentél, de holnap, ha jössz, el kell vinned Janihoz. Vagy… – És akkor ránéztem. – Jani?! – ültem fel rádöbbenve.
Mosolyogva szorította meg a kezeimet, amiken támaszkodtam.
– Jani! – öleltem meg, aztán elhajoltam tőle. – Ki kell vinned innen!
– Ki foglak, ígérem!
– Teletömnek gyógyszerekkel, és ez nem tesz jót a babának… – meredtem a szemébe.
Reményvesztetten fújt maga elé.
– Semmivel nem tömnek, cica. A gyomorszonda is csak azért kell, mert nem eszel.
– Minden kijön belőlem, terhes vagyok – válaszoltam. – De, Jani, akkor miért zavaros minden, ha nem ők teszik?
– Nem tudom – húzta ajkát grimaszra. – Nem tudom – sóhajtotta. – De én megértem, nagyon nehéz dolgok történtek – Ahogy arcát a padló felé fordította, könnyek cseppentek a nyomán. – Túl sok, túl nehéz dolgok – ismételte magát sírva, miközben újra rám nézett.
– Tamással kellene beszélnem, ő ért a pszicho-dolgokhoz – nyúltam arcához, lesimítva könnyeit.
– Meghalt! – tört rá a zokogás, aztán igyekezett lenyelni kiborulását. Elfordult, és türkiz pulcsija ujjába törölte arcát. – Emlékszel?
Bólintottam.
– Hát persze. Ahogy Zsolti is – sóhajtottam gondterhelten. – Nyakon lőtték a harcmezőn.
Jani hirtelen közel csúszott hozzám, kezei a derekamra szorultak.
– Te vetted ki azt a golyót a nyakából!
– Igaz… Őt is én öltem meg, ahogy Janit is. Tamást is én öltem meg? – meredtem rá. – Hát persze. Lelöktem a hegyről.
– Figyelj… Jó… – rázta meg a fejét. – Te ki vagy? – próbálkozott.
– Olga.
– Olga?! – ugrott meg arca a megdöbbenéstől.
– Vagyis… Segíts! Nevet kellett változtatni, miután betörtek a házba, és én megöltem azt a fiút. Úristen, Dávidot is megöltem?
– Dávidot? Rá emlékszel?
– Persze, hogy emlékszem. Együtt voltunk kicsik. Csak aztán anyám megdugatta magát Dávid apjával, így aztán el kellett költöznünk. Mindenki erről beszélt. Engem kővel dobáltak az oviban, Ádámot… Úristen! Jani, te vagy az? Jani! – ugrottam bólintó arca felé, hogy átöleljem.
– Jay, egyre jobban fáj a fogam, valamit csinálnod kell vele!
– Melyik fáj? – kérdezte.
– A leghátsó – mutattam arcom jobb oldalára.
– Az tényleg fájhat… – válaszolta bizonytalanul.
– Miért találnék ki ilyesmit, mikor annyira utálom a fogászatot?
– Oké, kiviszlek, és meggyógyítalak – mosolygott. – Szóval emlékszel, hogy te is meggyógyítottál?
– Igen – mosolyogtam. – Hogy féltél, doki Jay!
Elnevette magát.
– Hát, nem tudom, melyikünk félt jobban!
És akkor hirtelen ömleni kezdtek a könnyeim. Körbenéztem, és felálltam.
– Hol vagyok? Mi történt?
– Norci? – állt fel ő is, szeme próbálta elkapni a pillantásomat.

A helyiség fehér volt. Fehér a padló, a falak, és a plafon is. Nem volt ablak, és egy darab bútor sem. Csupán egy ágy, vagyis csak a matrac része. Döbbenten néztem Janira.

– Norci? – meredt rám. – Itt vagy?
Összeráncoltam szemöldököm.
– Meghaltam?
Reményvesztetten sóhajtott, aztán a kezembe nyomott egy papírt, és tollat.
– Míg kiszólok egy takarítóért, nem szeretném, ha nyakon szúrnád magad a tollal, különben soha többé nem adok azt sem a kezedbe – sorolta a szavakat, aztán hátra-hátranézve lépegetett az ajtóhoz.

Értetlenül néztem a kezeimre, a tollra, és a lapra. Aztán azonnal elhajítottam mindkettőt, amikor megláttam csupasz karjaimon a megannyi heget. A hegek mellett tapaszokat, és kötéseket, azok alól kiúszó színes hematómákat. A zoknis lábamra pillantottam. A hálóing térdig ért, azalatt ugyanaz volt a helyzet, mint a karjaimon.

– Na, nem írsz? Ha elmegyek, már nem engedik – lépett vissza felém Jani.
Mögötte egy alacsony férfi oldalgott be, csak egy rosszalló pillantás erejéig rám pillantva. Villámgyorsan lépett mögém, hogy egy mozdulattal felmosson. Szinte futott kifelé. A nyitott ajtó szűk és gyors szeletében megláttam őt. A folyosófalat támasztotta, pillantásunk épp csak egy ezredmásodpercre akadt össze.
Tétován léptem az ajtó felé.
– Zsolti miért nem jön be? Ő miért nem jöhet be? – kérdeztem.
Jani is lépett egyet felém, és válla mögé mutatott. Arca kérdően meredt rám.
– Nem emlékszel? Hát, eddig ez volt az egyetlen, amiben mindig határozott voltál…

És akkor bevillant az a mámoros éjszaka. Szenvedélytől könnyező szeme, a tél eljövetele. Aztán mellkason vágott a következő reggel.

– Norc? Behívjam? Hajlandó vagy vele beszélni? – kérdezte Jani.

*****

Csak álltam ott. Tamás irodájában, feltépve a levelet. A papír hasadásával őrületes sikoly rázta meg az irodán túli folyosót. És én nem akartam oda kimenni. És én nem akartam tudni azt, amit már akkor is sejtettem, amikor az üres naptárlapokkal szembesültem. Mégis lépkedni kezdtem az ajtó felé. Amikor elértem azt, egy hatalmas puffanást hallottam, aztán feltaszított a rám nyíló ajtó.

Tomi volt. A tíz éves öcsém. Rám ugrott. Térde gyomorszájon taposott.
– Gyere gyorsan! Meg kell mentened az életét – bömbölte az arcomba.


*****

Halkan csorgó könnyekkel néztem Janira.
– De velem mi történt? – mutattam felé karjaim. – Hogy lehet, hogy semmire sem emlékszem? – estem kétségbe.
Hozzám lépett, és megszorította ujjaimat.
– Behívom őt, jó? De nem megyek el! Kint leszek, oksa?
Bólintottam szaporákat. Míg helyet cseréltek, szemem előtt újra folyni kezdett a közelmúlt.

*****

Rohantam a kezét tartva. A folyosó közepén azonban Hajni, a belgyógyászat főnővére elszakított minket egymástól. És bár elfelejthetném valaha azt, amit akkor mondott. A szavait a kötélről, a fulladásról, az ömlő vérről. Magaménak éreztem a halálát, és azt hiszem, az utolsó csepp volt ép eszem poharában.

*****

Nem szólt, csak bejött. Haja világos karamell színű volt, arcán állandósultak az aggodalomvonások. És akkor egyszerre hasított ketté az érzés. Hogy mennyire szeretem őt, és az, hogy Tamás megölte magát. A két érzés élei egymásba forrva hasogatták fel a hasam, a mellkasom, ám valójában csak a lelkemet.

Még csak nem is lépett közelebb. Megállt az ajtó előtt, miután becsukta. Figyelt. A másodpercek is hasadtakká váltak. Mintha Tamás halála mély szakadékként tátongana köztünk.

– Ugye vége? – szóltam. – Ugye megint vége, amikor el sem kezdődhetett igazán?
– Csak az érdekel, hogy ne halj meg.
– Segítened kell – sírtam el magam.
Bólintott.
– Segítened kell, mert ezt nem fogom túlélni – nyekeregtem.
– Ezt, Norci, ezt már egyikünk sem fogja túlélni… – válaszolta elhaló hangon.

11. Visszatérés

Nem kell ahhoz mentálisan egészségesnek lenned, hogy kiengedjenek az elmegyógyintézet zárt osztályáról. Bőven elég nekik, ha annak mutatod magad. Egy kőkemény álarc, egy jól megírt jellemrajz a szerepedhez, és már írják is a zárót. Ha mást nem is, ezt azért jól belém verte az anyám. Így aztán, amint felépültem az idegösszeomlásból – vagyis, fogalmam sincs, mit jelent felépülni belőle… Az egész életem teljes tébolykáosz volt – néhány hét után eljutottam arra a pontra, hogy térben és időben orientálttá váltam. Ez azért sokat jelent. Minél többet írtam, annál pontosabban kerültek helyére memóriámban az összetévesztett puzzledarabkák.

Hogy ki halt meg. Hogy ki él. Hogy ki miben halt meg, és mikor. Azelőtt mindig azt kívántam, bár elfelejthetnék dolgokat, bár elveszthetném az ép eszemet, hogy ne kínozzon annyit a múlt. Most, hogy sikerült, mindent megtettem azért, hogy újra emlékezzek. De nem tudom, jó döntés volt-e, ahogy azt sem, hogy döntés volt-e egyáltalán. Talán írás nélkül is lassan a helyére rázódtak volna a dolgok. Ahogy múlik az idő, gyógyul az agy… Vagy a lélek, vagy mit tudom én. Én csak a balesetekhez értettem.

Aztán belém nyílalt a gondolat, hogy hány ember halhatott meg a kórházban, míg nem voltam. Egy csomó Ádi, egy csomó Tamás. És persze rengeteg Ruszlana is – de valahogy hál’isten a betegeket mindig is misztifikáltam. A legmocskosabb, bűzlőbb utcasöpredéket is sokkal többre értékeltem, mint az anyámat. És aggódtam értük, és újra ott akartam lenni, vigyázni rájuk, mert Zsolti eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy a többi kolléga cseszik az egészre. A főnök nem, de neki meg valóban súlyosan sokan haltak meg a kezei között.

Az alapkérdéssel kezdtem: ki vagyok én. Olga, Mirovna, Veronica, Nora. Mind én voltam. Életszakaszok, más nevekkel. Egészen addig úgy éreztem, hogy Noraként kezdtem el végre a saját életem, a többi nevem, a rettegéssel teli múlttal, mehetett a süllyesztőbe.
Norci találkozott Zsoltival, Norcinak lett földöntúli apukája, belőle lett orvos. Bár a betegségek is őt támadták, és az ő bátyja halt meg autóbalesetben – akkor is úgy éreztem, hogy ez már az én életem. Nem az a rettenetes kavar, amit anyámék ámokfutása művelt.

De azzal, hogy az égből kapott apukám önnön kezével vetett véget saját életének, itt hagyva a hat gyerekét, és megint akkor, amikor az életmentés katarzisa alatt, azon a sebészmámoros éjszakán azt hittem, hogy Zsolti és én igenis összetartozunk… Ez már túl sok volt. Túl sok volt ahhoz, hogy elhiggyem, az élet még ha szar is, de az én életem. Ezek után nem hihettem azt, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Oka kellett, hogy legyen. Persze önmagamat okoltam.

Hogy eltávolodtam Tamástól. Hogy beléptem az életébe. Teljesen mindegy. Rugdalhattam át száz tök idegen embert egy-egy éjszakán, vissza az életbe, mégis azok, akik ismertek, rejtélyes módon, hulltak mellettem, mint a legyek.

Ki vagyok én? Egy angyal és egy sátán gyermekéből mi lesz? Mi lesz, ha a sátán külsejét, de az angyal vérét örökli? És egy sátán miként akarna világbékét, családi hagyományokhoz hűen élni, vezetni az életét, az emberiséget egy jobb jövő felé?
És egy angyal hogy ölheti meg magát? Hogy hagyhat itt hat gyereket? A kórházat egyik napról a másikra vezetés nélkül? Mi lehet az ilyen szülők gyerekéből?

A halál vagyok – jutottam végre a felismerésre. Azért nem tudom megölni magam, mert én vagyok a halál. A szeretetem gyilkol, bár a gyűlöletem nem kevésbé. De akkor, ebben az esetben mégis meg kellett volna ismernem a képességeimet. Hogy a poklot hogyan is irányíthatnám az akaratommal.

Dávid szavai jutottak eszembe. Azt mondta, hogy ha készen állok a válaszokra, keressem meg őt. Így aztán próbáltam normális, épelméjű nőnek mutatkozni a pszichiáterek előtt – mélyre rejtve az igencsak őrült gondolataimat saját személyemet illetőleg.

A pasi új volt, vagyis a pszichiátria azért elég távol esett a sebészettől, senkit nem ismertem ott. Valójában pedig a legközelebb volt az épület, ha az egybeépült belgyógyászatot nem számolom. Döbbenetes közelség, mégis hatalmas távolság a két szakág között. De rá biztosan emlékeztem volna. Úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Szénfekete haj, szolárium barnította bőr, a fogai még Janiénál is fehérebben vakítottak, pedig olyan a világon nincs is. Talán porcelán – gondolkoztam el, miközben a tollat rágcsálta. Aztán hirtelen villantotta rám szemét, aminek színét biztos, hogy színes kontaktlencse festette lilás kékké.
– Hogy vagy? – kérdezte, majd tekintetét ismét az asztalán heverő papírokra fordította.
– Jobban – válaszoltam.
Lopva rám nézett, mintha nem hinné el.
– Igen? Miért?
– Miért vagyok jobban, vagy… Miért mondom ezt? – kérdeztem vissza.
Fintorogva fordította felém az arcát.
– Most mi ezen olyan bonyolult? – biggyesztette ajkát fásultan az asztal fölött.
– Azért vagyok jobban, mert tisztában vagyok a valósággal – próbáltam nem vitába szállni vele.
– Vagyis? – böffentette.
– Hogy Joó főorvos úr meghalt – válaszoltam halkan, orrvérzésig magamra erőltetve minden közönyt, minden tényszerűséget.
Hosszan bólintott fogai között a tollal, és várt. Mintha csak azt várta volna, hogy elbőgöm magam, vagy bármilyen drámát.
– Ennyi? – kérdezte tekintetével az enyémet furkálva. – Ezt minden percben hallhatod valakitől – vonta meg a vállát. – Na, nyűgözz le!

Pökhendin vetette magát hátra a nagyméretű feketebőr székében.
– Huszonnégy éves vagyok, Komszomolszk-na-Amure-ban születtem, anyám neve Ruszlana Alexandra Romanova – soroltam az adataimat, mire szeme egyre nagyobbra nőtt, aztán az asztalon kezdett kutakodni. – Tíz éve költöztünk vissza az országba, ahol már régebben is éltünk, de aztán sokat költöztünk. A gimit három év alatt végeztem el, aztán az orvosi után most sebész rezidens vagyok.
– Ja, és gondolom, magna cum laude végeztél, mi?
– Igen – válaszoltam óvatosan.
Egy ideig csak bámult, aztán arca bárgyú vigyorra váltott, és hamarosan torka szakadtából röhögni kezdett.
– Joó doktor meg az apád volt, mi?!
– Ami azt illeti, igen – suttogtam.
– Na jól van, menj vissza a szobádba, és holnapra próbáld meg kitalálni az igazi valóságot! – vihogta.
– Ez a valóság! – kiáltottam rá magamról megfeledkezve.
Akkor meghökkent.
– Annak a Romanov kurvának csak fia volt. Itt dolgozott a belen az a seggfej! Az is egy nemzeti nacionalista fasz volt, már mintha lehet ennyire dicsérni a mocskos ruszkikat. Aztán szerencsére pusztult velük az egész háború. Bár a másik Romanovok, a Sándorék még bujkálnak valahol, de most már azok is ki lesznek nyiffantva, ha van igazság a földön.
– Igazság a földön? Neked nincs testvéred? Vagy neked talán szentek a szüleid?
– Hogy mersz visszategezni, te őrült kislány?! – dörrent rám nyávogó hangján, miközben kezeit az asztalra csapta. – Elektrosokk terápiára foglak küldeni, annyira se kép, se hang a fejedben!
– Egy kollégával beszélsz, nem tudtad? Nekem az az első, hogy kiderítem a beteg nevét. Nálatok mi a szokás?
– Na, nekem elegem van ebből a meséből.
– Mióta dolgozol itt? Ha egy hétnél régebb óta lennél itt, biztos hallottál volna rólam. És tudnád, miért készültem ki. Mert Tamás az apám volt. A nemzeti nacionalista pedig a bátyám, aki nem választhatott sorsot magának. Te még sosem ittad le magad annyira, hogy elveszítsed az önkontrollt? Mert nálam ez történt. Csak nem az alkohol, hanem a gyász miatt. De sok balesetes részeg fordul meg a kezem alatt, és abban biztos lehetsz, hogy különbül bánok velük, mint ahogy te beszélsz a betegeiddel, ahogy most velem teszed, a kollégáddal.
A szemét néztem, már majdnem hitt nekem.
– Egy sebész akkor sem teszi ezt magával – mutatott a sebeim felé, saját igazáról győzködve önmagát. – Nőket meg sosem vesznek fel oda…
– És ha minden igaz, doktor úr? A nagy kupiban az aktámat sem találod… Azt sem tudod, hogy hívnak!
Akkor kételkedve a kezébe vette a telefonkagylót.
– Felhívom a sebészeti igazgatót – mormolta.
– Ki fog rúgatni – sóhajtottam.
Kajánul vigyorogta el magát.
– Na, látod-látod, most megfogtalak!

Amíg várt a híváskapcsolásra, megkérdezte a nevem. Aztán kihangosította a telefont, hogy kényelmesen hátradőlhessen a székében, talpait pedig az arcom elé dobta, az asztal tetejére.
– Jó napot kívánok, főorvos úr, a pszichiátriáról telefonálok.
– Mit akarsz? Ezer a dolgom, nem érek rá az értelmetlen varázstudományotokra. Várj már!
Elmosolyodva a főnök bunkó stílusán ráztam a pszichiáter felé a fejem.
– Igen, tessék? – Zsolti hangja. – A főnök nem ér rá, mondja nekem.
– Ilyen nincs! – sziszegte a fekete hajú. – Én a főnököt kértem!
– Mit is, főnök? A pszichiátria? – hallottam, ahogy Zsolti hangja messzebb kerül a készüléktől, aztán újra a főnök mennydörgő hangja.
– Nórikával van valami? – lihegte full hangerőn. – Ide figyelj! Engedjétek már ki onnan. Nem mindegy, hol vagdossa össze magát? Én vállalom érte a felelősséget, csak legyen már itt, szem előtt!
A doki meghökkent.
– Szóval tényleg van egy Nora önöknél?
És akkor csend. Vihar előtti csend.
– Hogy mi? – üvöltötte a telefonba.
A pszichiáter hangja megreszketett.
– Kérdezném, hogy Nora valóban ott rezidens-e. És Ruszlana Romanova az anyja, és Joó főorvos az apja volt-e?
– Most szórakozol velem? Én vagyok mindegyikük apja és anyja is!
– Csak le szeretném ellenőrizni… – dadogta.
– LEELLENŐRIZNI??? Az a szegény lány sok mindenen ment keresztül, és ti még külön basztatjátok is? Hogy hívnak, fiam?
– Szeles Barna – válaszolta.
– Mint a szél, olyan gyorsan húzz el új munkahelyet keresni! – dörrent, aztán hangosan levágta a kagylót.

Szeles doki napbarnított arca árnyalatokkal lett fehérebb, ajkával csücsörítve bámult újra rám.
– A Nórika az nem Nora. És egy szóval sem erősítette meg, hogy igaz a meséd.
– De a kénytelen munkahelyváltásodban biztos lehetsz – húztam az ajkam. – De ne aggódj, megesik. Én is jobban szeretnék kevésbé bonyolult, hihetőbb életet.

Néhány percig még nyaggatott, hogy miért nem lehetek sem anyám, sem apám lánya. Ádi halálán meg még hosszú ideig örömködött. Csendben hallgattam. Már ez sem bírt felkavarni. A bátyám olyan lehetett a szívemben, ahogy csak én emlékeztem rá. Nem számított, hogy a világnak mit jelentett, én értettem minden egyes tettét.

Amikor vizsgáztatni kezdett gyógyszertanból, már tudta. Tudta, hogy a közelgő lépések azt jelentik, hogy mindketten kijutunk innen. Ő az állását veszítve. Én? Én nem tudtam, mi lesz ezután. Dolgozhatok-e valaha ekkora idegösszeomlás után.
De arra nem számítottunk, hogy egész delegáció fog belépni az ajtón. Elsőnek természetesen az én főnököm. Aki egy személyben volt a sebészeti és az egész kórház igazgatója. Másodszorra az ő főnöke: nyugodt tekintetű, hatvanas férfi, szürkülő, de dús hajjal, körszakállal. Zsolti és Jácint szőke haja villant az ajtóban, de őket, és a többi fehér köpenyest a folyosóra zárták.

Az én főnököm szeme szikrát szórt, megállt az ajtónál. Az övé az asztalig lépdelt.
– Hallottam, hogy fogalmad sincs, ki ő – kezdett a sráchoz beszélni. – A világban éppen elég gyűlölködést szított az anyja ahhoz, hogy tömegek milliói haljanak meg. De ő volt az, aki aláírta a békenyilatkozatokat. Nora miatt lett vége annak a pokolnak, amit a cári család már régóta fenntartott. A pokolnak, ami az egész emberiség vesztét okozhatta volna.
Reszketni kezdtem, amikor hozzám lépett, és kezébe vette a jobb kezem.
– Az ő keze miatt lett vége a világháborúnak. És igen, ő vagdosta szanaszét azokat, de mit tudhatunk mi erről az egészről – És akkor elengedett, majd újra a sráchoz lépett. -, Neked talán van bármi lövésed arról, milyen lehetett Ruszlana gyerekének lenni? Az emberiséget választani a család ellenére?

A pszichiáter srác centikkel lett alacsonyabb, a székben úgy fészkelődött, mintha már legszívesebben ő maga mondott volna fel. Miközben a pszichiáter főnök beszélt, villámgyorsan rendezte össze a kupit az asztalon. Aztán a srác elé dobta a kartonomat – az ötezer lapjával. Ujjával rábökött.
– Paranoid skizofrénia… Bipoláris elmezavar… Írogathatsz ilyeneket, Barna, de ahhoz, hogy tudd kezelni őt, ismerned kell a múltját. És meg fogod ismerni, mert mostantól minden héten te fogsz vele foglalkozni.

– Na nem! Ez a taknyos? – dörrent fel a főnököm. – Nem bízom rá a lányomat!
– Nora? – fordult felém a pszichiáter főnök.
Megvontam a vállam.
– Talán ő is érdemel még egy esélyt – sóhajtottam.
– Ahogy te is! – bólintott, és aláírt valami papírt, amit a főnökömnek adott.

Aztán szó nélkül távoztak az idős doktorok. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit kell tennem. Hogy szabad vagyok-e végre. Lilás szemével akkor végre rám nézett.
– Nem vagyok ekkora tajparaszt, csak… – szabadkozott. – Nagyon sok szerettemet vesztettem el.
– Ahogy én is – bólintottam szigorúan.
– És nagyon rossz napom van, nagyon rosszkor vagy, nagyon rossz helyen – ugrott apró mosolyra az ajka.
Elnevettem magam.
– Csak mint általában.
– Találkozunk holnap? – kérdezte, felcsapva a naplóját.
– Gondolom, muszáj – sóhajtottam.

Akkor Zsolti úgy törte be az ajtót, mintha minimum égne a ház. Tekintete valóban lángolt. Összeszűkült szemekkel nézett rá, aztán rám, miközben ujjai a kilincset szorongatták.
– A másik főnököm – mondtam Barna értetlen arca felé.
– És a vőlegénye – morrant Zsolti, ahogy elengedte a kilincset, és nagyot csattanva bevágta maga mögött az ajtót.
Több centivel lett magasabb száznyolcvanöt centijénél, ahogy Barna elé lépett. Megkönnyebbülve lazított vállain, amikor a srác is felállt, és érezhetővé vált, hogy Zsolti magasabb. Alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Leginkább a kutyák területmegjelölő ösztöne jutott eszembe.
– Hercegh Zsolt – nyújtotta a kezét bemutatkozva.
– Szeles Barna. Uhh, te vagy az a Zsolti, aki a háborúban…
– Én! – vágott közbe Zsolti. – Úgyhogy jó lesz, ha…
– Zsolti! – szakítottam félbe a csonttörő kézfogását, fejemet rendre utasítón rázva.
– Jó, csak, hogy tudja…
Odaléptem, és az ajtó felé húztam.
– Kitöröd a kezét – sziszegtem felé mosolyogva.
Mielőtt kiléptünk volna az ajtón, Jácint nyakát nyújtogatva mustrálta Barnát.

– Aszta! Úristen, milyen pasi! – hüledezett hátra-hátrafordulva, ahogy haladtunk a folyosón.
– Ja – morogta Zsolti.
– Csak nem vagy féltékeny?! – mosolyogtam még mindig dühös arca felé. – És mikor lettem a menyasszonyod?
– Hű – hüledezett mellettünk Jácint. – Az a cuki arc, és a szemei!
– Na elég! Jani sokkal cukibb – sziszegtem. – És ha megtudja, hogy így nyáladzol utána, ő tényleg fejbe lövi, nem csak a kezét töri el, mint Zsolti.
– Hm – morgott Zsolti még mindig rosszallóan.

Amikor a főbejárathoz értünk, megtorpantam. A két magas szőke értetlenül nézett rám.
– Én is?
– Mi a baj? – kérdezte Jácint.
– Én nem tudok kimenni oda – tört rám a reszketés. – Ott kint… Süt a nap…
– Igen, május van. Persze, hogy süt – válaszolta Zsolti.
– Május?! – sikítottam. – Fél évig nem voltam magamnál?
Összenéztek.
– Már fél éve halott? – gyűltek szemembe a könnyek. – Még nem akarom, hogy meghaljon. Én még annyi mindent szerettem volna mondani neki – sírtam el magam. És Jácint is.
– Nagyon szerettük, Norci! Mi is nagyon szerettük! – ölelt át. – A kórház szíve volt! De nincs semmi, amivel ezt megváltoztathatjuk…

Erősen átöleltem, és akkor, érezve mellkasomon reszkető légvételét, döntöttem. Többé nem hagyom őket magukra, ahogy azt Ádi halála után is tettem. Normális ember nem teszi ezt a barátaival. Akkor sem, ha az élet élhetetlenné válik.

Jácint válla felett Zsoltira néztem. Tekintete tele volt rettegéssel, ami ritka pillanatok egyike volt. Fáradtan elmosolyogta magát, aztán kilépett a fényre. A citromsárga kórházparkba fehér füstöt dohányzott. Aztán újra rám nézett. Könnyeken át mosolyogtam felé.

Testemet akkor szanaszét szaggatta a lelkiismeret-furdalás. Mert bár nem emlékeztem rá pontosan, de biztos voltam abban, hogy Tamás haláláért is kettőnket hibáztattam. Az átkokat beteljesítő csókunkat. És ilyet normális ember nem tesz a szerelmével.

12. A pálcika

Ááághrrr – morogtam, mert sehogy sem sikerült semmi. És valami miatt akkor még fontosabbnak éreztem minden kis részletet.
Mmm, ezt nem hiszem el – dühöngtem, miközben minden eszközt levágtam magam mellé.

Az álló tükör előtt ültem. Talpaim hátul, a vak lap mögött értek össze, rombuszban. Csalódottan fújtam a tükörképem felé.
Meztelenül sietett be a szobába, barna törölközővel borzolva haját, aztán csípőjére tekerte, ahogy nekem háttal a ruhásszekrénybe nyúlt. Egy fekete inget vett elő, megfordulva az ágyra hajította. Pillantása megakadt rajtam. Ajkába harapva mosolygott.
– Mi van, durci? Még nem vagy kész? Azt hittem, már lent vagy – nevette el magát, és szünetet tartott az öltözésben.
– De, kész vagyok… Teljesen kész! – fortyogtam. Kihúztam lábaim a tükör mögül, és ülve felé pörögtem. – Én nem megyek! – csaptam csupasz combjaimra, amit még mindig csak egy rövidnadrág takart.
Megfordult, ledobta csípőjéről a törölközőt, és alsógatyát húzott, aztán a törölközőért nyúlt, ismét a hajára dobta, és dörzsölve a fejét, leült mellém a szőnyegre.

Egy ideig csak nézett, majd maga mögé hajította a törölközőt. Az ő haja így is olyan volt, amilyen mindig is. Mintha valami mesterfodrász bújt volna a törcsibe. Körbenézett a szőnyegen. Random kiválasztott egy hajgumit az ezer fekete csatt és hajtű közül. Közelebb csúszott, aztán a hajamba babrálta azt.
– Most már mehetünk – szusszant.
A tükörbe néztem. A hajgubanc a fejem tetején, pálmafaként hurkolódott. A többi tincsem össze-vissza, a tér minden irányába bongyorodott. Kitéptem a gumit, és mellkasához dobtam.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan! – nyávogtam. – Nem csak a hajammal nem lehet mit kezdeni, nézd meg az arcom!

Hiába kentem rá az alapozót, a vérömlenyek feketén foltozódtak, míg bőröm többi része mészfehér volt.
– Nincs nálam rondább, undorítóbb nő a földön!
Vigyorogva rázta felém a fejét, majd felpattant, és kiüvöltött az ajtón.
– Jácint, hercegnőm! Haj-smink életmentés kell!
Még alig fejezte be a mondatot, a bejárati ajtónk nagyot puffant, a következő másodpercben pedig már morrant is a motorhang.
– Most meg hova megy? – ráncolta arcát felém Zsolti értetlenül.
– Hát, gondolom, megijedt a feladattól. Ő is tudja, hogy esélytelen! – tápászkodtam fel, túrva a gyűrűket a fejemen.
Zsolti elnevette magát.
– Hihetetlen vagy! Más nő órákat ül a fodrásznál, hogy ilyen gyönyörű haja legyen. A bőröd? Jaj, Norci, mikor fogod megszokni a hematómákat? Senkinek sem tűnik fel ennyi év után.
– Most már egyedül maradtam a hemofíliával – szusszantam.
Aztán megugrottam, ahogy gyomromból eszméletlen hevességgel tört fel a hányinger. Kezem a számra tapasztva rohantam ki a szobából. Feltaszítva az akkor fellépcsőző Janit.
– Norc, ugye nem etted meg azt a joghurtot, ami… – kiabálta utánam Zsolti.
Amikor erőtlenül dobáltam testem vissza a szobába, mindketten bámultak.
– Valamit ennem kellett… – szusszantam, és visszaültem a tükör elé szenvedni.
– Addig örülj, míg nem cigit eszik – sóhajtotta Jani.
Ránéztem. Az ágyon ült, míg Zsolti farmert húzott.
– Cigit? – kérdeztem vissza.
Jani Zsolti felé pillantott.
– Öcsém, azt a másikat vedd fel – mutatott a szekrény felé.
– A sötétkéket?
– Ja.
– Oké, csak el ne magyarázd, hogy miért.
Pedig már épp nagyon belelendült volna a divattippek sziporkázásába, amikor újra megkérdeztem.
– Miért ennék cigit?
– Miért eszel romlott joghurtot? – vágta rá Zsolti. – Tele van a hűtő! – morogta, miközben nadrágot cserélt.
– Mert fáj, ha ráharapok a fogammal… – Ajkaim hirtelen tapadtak egymáshoz.
Zsolti mozdulata megállt a cipzárján. Jay-re nézett, aztán rám.
– Csak azt ne mondjátok, hogy még nem lett megcsinálva az a két fog?!
– Mégis mikor csináltuk volna meg?! Meghalt Tamás! – álltam fel kiabálva.
– Az életeddel játszol állandóan! – kiabált vissza Zsolti.
– Gyerekek… – morgott közénk Jani.
– Csak egy fog, nem az életem – sziszegtem.
– Norci – lilult el Zsolti arca a dühtől. – A véred egyre kezelhetetlenebb! Te is tudod, hogy nem játék!
– Zsolti! – szólt közbe Jani a fejét rázva. – Még nem jöttél rá, hogy ő nem akarja betartani a játékszabályokat? Még nem jöttél rá, hogy miért? Meg akar halni…
– Nem fogom hagyni, Jay!

Sosem felejtem el Jani pillantását, ahogy akkor nézett rám. Végre volt valaki, aki annyira szeretett, hogy megértette. Hogy elfogadta, és elengedett volna…
– Nem akarok meghalni – suttogtam felé. – Nem hagylak itt! – siettem oda, és átöleltem.
Jani halkan könnyezett a nyakamba. Aztán elhajolt, és Zsolti után nyúlt.
– Gyere már ide, tökfej!
Zsolti is ráhuppant az ágyra, és hosszú ölelős pillanattá vált a jelen, ahogy mindhárman egymást szorítottuk.
– Itt meg mi folyik? – eszméltünk fel Jácint hangjára.

Hangosan röhögni kezdtünk, amikor egy hatalmas bőröndnyi piperecuccot tartott a mellkasa előtt. Aztán elengedett mindent.
– Júj, nem akarok kimaradni egy jó kis sírós, ölelkezős partiból! – futott oda, és ránk ugrott.
– Nem hiszem el, hogy fogorvos létedre is ennyire félsz, Norc – közölte Jani, miközben lassan elengedtük egymást. – Meg hogy tőlem? Még mindig, ennyi év után? A bff-em vagy! – mosolygott.
– Az mi? – meredt ránk Zsolti, miközben az ingért nyúlt.
– Best friends forever! – nevetett Jani.
– Bocs, nem értek langyi nyelven! – mosolygott Zsolti, de arca újra szigorúvá vált, ahogy rám nézett.
– Hát, attól most jobban félek, hogy Jácint mit akar művelni velem – nevettem el magam.
Jácint tapsikolva ugrott fel, és az elejtett cuccai elé térdelt.
– Teljes átalakulááás! – ujjongott. – Mindig is imádtam babázni – mormolta maga elé, miközben az apró flakonokat rendezgette a szőnyegen. – De te! – pillantott rám. – Egy élő, valódi baba vagy! Imádlak, az ég küldött!
Zsolti az ingét gombolgatta hümmögve.
– Genny ömlik a fogából, úgyhogy ha azt akarod, hogy élő is maradjon, siess, mert Enikőék előtt be kell bennünk a rendelőbe – fagyasztotta le Zsolti a levegőt.
– Nem akarok odamenni lezsibbasztott fejjel – nyávogtam.
– Nem érdekel! – üvöltött rám, amit talán még soha nem tett azelőtt…

Sírni kezdtem. Jani és Jácint úgy iszkoltak ki onnan, mintha robbanni készülődött volna a szoba. Hatalmasat sóhajtva vetette le magát az ágyra.
– Most te jössz, Norci – szólt a szőnyeghez, aztán fájdalmas arccal tekintett felém. – Most neked kell segítened.
Letöröltem a könnyeimet, és elé térdeltem. Mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta.
– Alig tudom felpumpálni a véralvadásodat. Valamiért nem megy. – Tekintetét egy pillanatra a plafon felé fordította, aztán rám. – Talán a rengeteg sebed, nem tudom. Trombocitád gyakorlatilag nincs is, ami pontosan tudod, hogy mit jelent.
Az „agyvérzés” szót sosem mertük a szánkra venni…
– Trombocita nuku, a faktorpótlásra meg mintha kezdenél immunis lenni, vagy nem tudom.
– Olyan nincs, Zsolti – suttogtam felé, mire mindkét kezét a hajamra tette.
– Tudom, hogy nincs olyan. De akkor is nagy kín beállítani az INR-edet, akármi is az oka. Passz. Egyszerűen nincs rá magyarázat, hogy miért alvad szinte sehogy a véred, ha minden, a véredből hiányzó fehérjét benyomok. Mondjad, kérlek, ha van ötleted!
– A hemofília nem súlyosbodik Zsolti! Amilyen kezdetben, az olyan is marad.
– Köszi, én is olvastam a hematológia könyvet… Ha tudnád, édesem, hányszor… – futott át egy halvány mosoly az arcán. – Iszonyatosan félek a DIC-től, tudod. Onnan nem tudlak kihozni, onnan nem lehet! – harapott az ajkába.
– Nyugi. A fogam fáj, Jay megoldja.
– Igen, de mindig kitalálsz valamit, mindig közbejön valami. Oldjuk meg Enikő előtt, kérlek…
– Jó – fintorogtam.
– Tudom, hogy szar, Norci, nekem is nagyon fájt múltkor. De én nem halok bele egy foghúzásba, nálad az is rohadt nagy életveszély. Tudom, hogy félsz, és nem ijesztgetni akarlak még pluszban… Csak…
– Jó, értem, felfogtam! Te jobban félsz.
Bólintott, és mellém csúszott a földre, hogy átöleljen.
– Csak szeretném azt mondani, hogy semmi rossz nem történhet, ameddig velem vagy, de…
– Tudom. Ne félj!

És akkor elhúzódott tőlem, és a hajamba túrt.
– Félek, hogy Jácint tönkreteszi az angyali fürtjeidet! – mosolygott.
– Most már szedd össze magad! – nevettem.
– Na, siessünk! – ugrott fel, és ahogy kinyitotta az ajtót, a két dzsi áj dzsó beesett a szobába.
– Nocsak, srácok. Csak nem hallgatóztatok? – magasodott föléjük Zsolti.
Én pedig hanyatt-homlok rohantam újra hányni.

Jácint még akkor is a hajamat babrálta, amikor már a fogászati székben ültem.
– Jaj, majd újra kell púderezni az arcod, mert most ráfröcsög majd a fúró – sóhajtotta, mire Jani odébb lökte.
– Kösz, Jácint, néha magadban tarthatnád a meglátásaidat – reszkettem.
Jani mellém lépett, és a számra irányította a lámpát.
– Nem kell, hogy fogja a kezed? – mutatott az ablak felé, ahol Zsolti cigizett.
– Síkideg, hagyd cigizni, hátha lenyugszik tőle – mosolyogtam.
– Öcsi, annyira megkínoztalak múltkor, hogy már neked is fóbiád lett?
– Bárcsak én csináltam volna a vakbélműtétedet – morogta Zsolti. – Visszakaptad volna, ne félj!
– Jó tudni – válaszolta Jani, miközben a röntgen vezetékét állítgatta. – Ha orvos kell, Norcit keresem majd – nevette el magát.
– Héééjj! – mordult fel Jácint a másik oldalról. – Azt hittem, én vagyok az orvosod?!
– Hát persze, hogy te vagy, cicám! Tudom, mennyire imádsz ezt-azt belém dugni. De az már túlmegy az orvoslás határain – nevetett, aztán felém suttogott, mielőtt a számba tette volna a röntgen érzékelőjét.
– Nem vagy terhes, ugye?

Szeme néhány pillanatig kérdően figyelt. Aztán ahogy teltek-múltak a másodpercek, egyre kerekedett felém. Arcomat zavart fintorba húztam. Villámgyorsan pakolta el az érzékelőt, és tolta a számba a szurit.
– Mmm – nyögtem. – Elfelejtetted basszus, az érzéstelenítő zselét! – nyávogtam, miután kihúzta a tűt.
– Jay, most már le fogunk cserélni – nevette el magát Zsolti, aztán a pult felé lépett. – Kész a röntgen? – kérdezte.
– Minek az? – nyökögött Jani. – Akármekkora is a gyulladás, nem akarjuk még kihúzni – vonta meg a vállát. És Zsolti bele is nyugodott.
Jani a székére roskadt, és mély, néma, apró arcrángásos metakommunikációs beszélgetést folytattunk, amíg zsibbadni nem kezdtem.

Enikőéknél azonban elkapott. Úgy húzott vissza a lépcsőházba, amikor odaértünk, hogy majdnem a földre estem. Elkapott, és lábra állított.
– Terhes vagy??? – meresztette rám a szemét.
– Nem tudom. Késik, és folyton hányok… – suttogtam.
– Hozok egy tesztet! – mondta, miközben lerobogott a lépcsőn.
– Norci, édes kislányom! – hallottam magam mögött Enikő hangját.

És én igen. Oltárira féltem a tűktől, a fogászattól, mindenféle fájdalomtól, ami kínozta a testem. De szembesülni Enikővel Tamás halála után… A tér úgy reszketett szemem előtt, ahogy minden egyes porcikám ugrált a szorongástól. Rettegtem, hogy engem hibáztat majd ő is, ahogy én saját magamat.
Még meg sem fordultam, amikor megragadta vállamat, és magához húzott.
Eleinte némán vártam, hogy mikor enged el, mikor látom majd szemében a hibáztatás dühsugarait. De csak szorított. Nehezen lélegezve bőröm felé. Egyszer csak forróság kezdett belsőmben hatalmasodni. Akkor kezdtem én is ölelni őt. Úgy igazán, szívvel-lélekkel. Talán érezte, mert halkan sírni kezdett. Aztán hátrébb is lépett, és a szemembe nézett.

– Hogy vagy, kicsim? – kérdezte könnyben úszó, keserű csokoládé szemekkel.
– Én? – kérdeztem, aztán arcomat megfacsarta a rettenetes fájdalom. – Te… Ti hogy vagytok?
Egy röpke mosoly után zsepit vett elő, és megtörölte arcát, aztán nekem is adott egyet.
– Ákos jól viseli, nagyon erősnek mutatja magát. Anna bezárkózott, alig bújik elő a szobájából. Nándi pörög, mindenhol ott akar lenni, csak itthon nem. Tomi… Tomi nem eszik, nem alszik, nem beszél. És én nem tudom, hogy segíthetnék neki többet… – sírta el magát ismét, aztán törölgetve szemét folytatta. – Bence pedig… Édes Istenem, sosem fogja ismerni az apját…
– Úgy sajnálom! – zokogtam felé.
Megrázta a fejét. Lágy mosollyal törölgetni kezdte az arcom. Akkor jutott eszembe, hogy biztosan nagyon tönkretettem Jácint sminktehetségét.
– Látod, ezért nem festegetem a szemem. Én állandóan bőgök, ha kell, ha nem… – próbáltam úrrá lenni a könnyeimen.
– Nagyon szeretem, hogy ilyen vagy! – válaszolta. – Te hasonlítasz rá a legjobban! – sírta el magát újra. Megfogtam a csuklóját, és megöleltem.

– Lányok… – láttam meg Zsoltit könnyeim függönyén át, Enikő válla fölött. Megérintette a hátát, aztán magához húzta őt.
– Ne hagyd, hogy ő is… – sirdogálta Zsolti vállára. – Olyan mély benne is a kétségbeesés!
Zsolti mélyen a szemembe nézett, miközben simogatta Enikő reszkető hátát. Míg szorgalmasan letöröltem az arcomról az összes festéket, Zsolti egyszer csak lába mögé fordította az arcát, aztán simítva engedte el Enikőt.
Mire újra odanéztem, karjában egy babával lépett elém.
– Bemutatom a nővéredet, kis kópé – mondta mély hangján.
– Úristen, de gyönyörű! – tört ki belőlem újra a bőgés. – Szia! – hajoltam közel a pici felé.
Pufók, rózsaszínű arcán két hatalmas barna szemmel figyelt. Arckifejezése inkább sírásba hajló volt, vagy rosszallóan vizslató. Inkább értetlenül figyelte meg arcom minden részletét, mint kíváncsian.
Zsolti elnevette magát.
– Igen, picur, ő a nővéred, és általában ilyennek látod majd. Ilyen kis síróskának. Hm?
A baba ujjával az arcom felé mutatott, és nyögött valamit, mintha csodálkozna.
– Bizony, de senki sem fog téged jobban szeretni, mint ő! – folytatta Zsolti. – Úgyhogy mondd szépen, hogy ne sírj, Norci, mert nagyon csúnya vagy így! – nevetett felém.
A baba akkor hirtelen Zsolti arca felé fordult. Ujjacskáját az arcán gödröződő vonásba illesztette, aztán kacagni kezdett felé.
Összenéztünk Enikővel, a háttérbe lépve mosolygó ajkait ujjai mögé rejtette. Zsolti feljebb dobta karjában Bencét.
– Mondd, hogy Norci! Norci!
Akkor a baba felém fordult, kicsi ujját rám szegezte.
– Opci!
Enikő sírva felsóhajtott, és Bence mellé lépett. Simogatni kezdte a dús, sötétbarna haját.
– Tamást hívta így. Opci.
– Őt szeretnéd, ugye? – nyújtottam ujjam tétován az övé felé. – Én is.
– Opci! – ismételte felkacagva.

Akkor megjelent mögöttünk Jani. Óvatosan lépett mögém, és mintha átkarolt volna, dugott valamit a nadrágom hátsó zsebébe.
– Zsolti, egész jól áll a kezedben a gyerek, nem akarsz sajátot? – köhintette el magát.
Egy pillanatra dühösen fordítottam arca felé tekintetem, aztán gyorsan elkendőztem a haragom. Kíváncsian néztem Zsoltira.
– Nem válaszolok, mert Norci elrohan, és öt évig nem fog szóba állni senkivel – mondta a baba felé.
– Opci! – mutatott Bence ismét felém.
– Na, mi ez az össznépi elvonulás, lépcsőházas bandázás? – lógott az ajtóban Jácint. – Ákos és Nándi már lassan mindent felfal.
– Ákos és Nándi, mi? – szólalt meg Jani mellettem. – Túl sokat nasizol mostanában, szívem! Egész helyes kis pocid van már. Biztos, hogy te nem segítettél nekik?
Mindannyiunk tekintete Jácint fehér alapon, vörös csíkos inge felé szegeződött.
– Nem tetszik a pocim? – meredt Janira. – Norci pszichiáterét egy pillanat alatt a pocim alá gyűrném.
– Homó??? – csillant fel Zsolti szeme, ahogy Jácintra nézett.
– Sajnos nem – sóhajtotta.
– Hát, az nagy sajnos! – helyeselt Zsolti. – Enci, miért nem te kezeled Norcit? – bukott ki belőle.

Én még akkor azt sem tudtam, hogy Enikő milyen orvos, csak akkor esett le.
– Mi? Milyen pszichiáter? – morrant fel Jani, apró fáziskéséssel.
– Szívesen kezelem én, természetesen, de szeretném, ha a kórháziak is látnák – válaszolta Enikő.
– Hm – morgott Zsolti.
– Milyen pszichiáter? – ismételte magát hangosabban Jani.
– Az a pasi egy műmájer köcsög, a hálivúdi vigyorával, és az önbarnítós bőrével – válaszolt Zsolti. – Tipikusan olyan, akinek Norci a zsánere.
– Ugyan már! – szólt közbe Jácint. – Te egy Ken vagy, ő meg Barbi!
– Akkor már boldogan élnénk, míg meg nem halnánk, nem? – villant tekintete Jácint felé.

– Na, gyerekek, gyertek tényleg enni! Norcim, angyalom, a negyven kilót még megütöd egyáltalán, drágám? – vágta el a feszültséget Enikő.
– Opci? – kérdezte felém Bence, majd Zsolti átadta a gyereket Enikőnek.
– Pedig nem ehetek, Jani most fúrta szét a fogamat.
– Te aztán tudsz időzíteni, Jani… – korholta le szerencsétlent Enikő.
– Viszont nagyon kell pisilnie! – kezdett toligálni befelé Jani.

De én nem akartam pisilni… És ezt Jani ki is szúrta, úgyhogy állandóan nyaggatott, hogy csináljam már meg a tesztet. Mivel kicsi volt a lakás, ritkán tudott elkapni, hogy négyszemközt rám pirítson, így a legtöbbször feltűnően itatni akart. Hogy ha már a zsibbadás miatt nem ehetek, legalább igyak. Így aztán egy-két óra múlva már majdnem felrobbant a húgyhólyagom, amikor a bepisilés határán rontottam be az apró fürdőszobába. Ugrálva kihúztam a zsebemből a becsomagolt pálcikát, szerencsétlenül forgatva, hogy le tudjam tépni a sarkát. Végül sikerült. Gyorsan magam alá illesztettem, és megkönnyebbültem. De a jóleső érzés nem tartott sokáig… Még hosszú percekig kuporogtam a vécé előtt, és nem mertem ránézni a pici műanyagra.

– Tudom, hogy most tök ciki már megszólalnom…
Felsikoltottam az ijedtségtől, amikor Anna elhúzta a kád fölötti zuhanyfüggönyt.
– De most már úgy tűnik, hogy te sem szeretnél kimenni közéjük – sóhajtotta, miközben a kádban kuporgott.
Reszkető kézzel dugtam gyorsan zsebre a tesztet.
– És te végighallgattad, ki mit művel a vécén?! – döbbentem felé.
Megvonta a vállát.
– Csak te rohangáltál be hányni… A többiek himbilimbijével még nem szembesültem. Bulémiás vagy, ugye? Anya főként étkezési zavaros lányokkal foglalkozik. Néha azt kívánom, bár én is az lennék, akkor többet törődne velem – ömlött belőle a szó-, de rám sosincs ideje, csak az öcséimre, és a dilis lányokra.

Igyekeztem nem magamra venni, pedig szeme villanásából tudtam, hogy meg akar sérteni.
– Tudod, én nagyon örültem, amikor kiderült, hogy van egy nővérem is – folytatta, ahogy cipős talpait kilógatta a kádból -, de aztán eltűntél. Most meg itt hánysz. És ha újra a család tagja leszel, akkor én még jobban a háttérbe szorulok. Úgyhogy légyszi, menj oda, ahol eddig voltál, és hagyj minket békén!

Bólintottam.
– Nagyon sajnálom apát, Anna – válaszoltam reszketve. – És szeretném, ha tudnád…
– Te nem hívhatod így! – meredt rám, aztán elsírta magát. – Ő az én apukám volt, és ő is csak téged szeretett.
– Anna… – léptem közel hozzá, és leguggoltam elé.
Elfordította az arcát, és kötött pulcsija ujjába törölte az arcát. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Tudtam, hogy a következő az lesz, hogy a képembe vágja, hogy miattam ölte meg magát.
– Jé! Ugyanolyan a cipőnk! – meredtem rá a tornacipőjére. Sértődött arcát felém nyújtotta.
– Te is a tiszta feketét választottad? – kérdezte elfelejtve egy percre haragját.
– Igen – mosolyogtam.
– Karácsonyra kaptam, de rózsaszínben, aztán szerencsére anya kicseréltette.
– Utálom a rózsaszínt – vágtam rá.
– Én is – mosolygott, aztán kezével a fülem felé nyúlt, a fülbevalóimat nézegetve. – Imádom a stílusod. Évekig dühös voltam rád, mert nem vittél el kilyukasztatni a fülem, holott megígérted. Utálom azokat, akik csak ígérgetnek. Apu is egy csomó mindent megígért, erre megölte magát. Ja, és gondolom, te is öngyilkos leszel. Mondták, hogy kórházban voltál, mert megpróbáltad. Talán én is megölöm magam – sóhajtotta, majd újra hátradőlt a kádban.
Szétszaggatták lelkemet a szavai… Egy ideig csak figyeltem őt, aztán kiszedtem mind a hét fülbevalómat, és a kezébe nyomtam.

– Nem tűnök el többé… Ha csak nem szeretnéd valóban azt…
Kerülve tekintetem rántotta meg a vállát, aztán felcsillanó szemekkel fordult felém.
– Sebész vagy, simán kiszúrod a fülem, ugye?
– Íjjj – húztam a számat. – Hát, ha valóban azt szeretnéd?! – bólintottam nevetve a sűrűn bólogató arca felé. – Nem félsz, hogy fájni fog?
Akkor kimászott a kádból, és leült a szélére
– Te nem féltél, amikor felvágtad az ereidet? – meredt rám nagy barna szemeivel.
– Nem is emlékszem rá – sóhajtottam.
– Begolyóztál, vagy mi? – faggatott.
– Nem kicsit – bólintottam.
– És már jól vagy?

Akkor kopogtak az ajtón.
– Minden rendben odabenn? – Zsolti hangja.
– Gyere, ne az ő himbilimbijét lásd először! – álltam fel, és húztam őt magammal, mire váratlanul megölelt.
– Négy fiútesóm van, láttam már egypárat! – mondta, aztán elengedett, és az ajtóhoz lépett. – De milyen az övé? Alig várom már, hogy nekem is legyen pasim!
– Még nagyon kicsi vagy ahhoz! – szisszentem fel.
– Tizenöt vagyok! – mordult rám. – Te mikor ismerted meg Zsoltit?
Elmosolyodtam, és eszembe jutott, milyen érzés volt megismerni Zsoltit tizenöt évesen. Milyen érzés volt első látásra beleszeretni azon a téli, jéghideg estén. Amikor az ember még annyira kislány, hogy fogalma sincs semmiről.
– Sokkal… Sokkal-sokkal később! – válaszoltam végül.
Elnevette magát.
– Bazi rosszul hazudsz!

Anna feltépte az ajtót.
– Szia szőke herceg! Nincs egy öcséd véletlenül? – kérdezte szenvtelenül Zsoltitól, aki döbbenten bámult hol rá, hol rám.
Aztán elmosolyodva borzolta össze Anna szögegyenes, sötétbarna, hosszú haját.
– Jácintnak van egy öccse.
– Na, de szőke? – faggatta Anna.
– Azt hiszem! – nevetett. – Na, csak a szőkék játszanak?
– Mi csak a szőkékre bukunk – léptem Anna mellé. – A fekete hajú, önbarnító krémesek kizárva – vigyorogtam felé.
– Ja, persze – morogta elsötétedő tekintettel.
Aztán Anna elslisszolt mellettünk sietve, bezárkózva a szobába. Zsoltihoz léptem, miután becsuktam magam mögött az ajtót.
– Hánytál megint? – kérdezte.
– Mi nálad ez a féltékenységi roham? – meredtem rá.
Megvonta a vállát.
– Nagyon szépfiú ez a Barna, túlságosan is – sóhajtotta. Karját az ajtóra támasztotta, arcát ráhajtva.
– De neked szexi hegek vannak az arcodon… És a… – simítottam végig arca jobboldalát, aztán a nyakán az én szikém nyomát. – Még nem is mondtad, hogy tetszik-e a heg? – mosolyogtam rá.
– Egy „N” – betű? – mosolyodott el. – N-bemetszés? Nnnagyon bejön.
– Mint a Z-plasztika, csak fordítva.
– Szép lett. Jani hasán meg semmi sem látszik! Mi leszel, ha nagy leszel, plasztikai sebész?
Meghökkentem.
– Már megint döntenem kell? Ami most van, az miért nem jó? Uhh, ugye ki fognak rúgni? – rémültem meg.
Elnevette magát.
– Dehogy! De ez a pokol. Te túl jó vagy ide…
– Nem te szoktad mondani, hogy talán pont jókor vagyok, jó helyen?

Akkor Zsolti elengedte a falat, és mögém nézett. Megfordultam. Jani ácsorgott ott tétován.
– Jay? – meredt rá Zsolti.
– Bocsesz, zavarok? – kérdezte idegesen Jani.
– Baj van? – kérdezte Zsolti.
– Baj, baj… – sóhajtotta. – Ti, sebészek állandóan bajt sejtetek. Jesszus-maris, kit kell gyorsan megműteni, mi?!
Hebegett Jani. Zsolti kérdően rám nézett.
– Kezdem úgy érezni, mintha én zavarnálak titeket… Ez is olyan bff-dolog, amit pusmogtok itt egész délután? – vonta össze a homlokát. – A fogad ugye rendben van? – meredt rám. – Más? Mi bajod van?
– Zsolti tényleg ilyen – vigyorogtam Janira. – Júj, most mid vérzett be, hol pang a genny, most mit ráz a neuralgia?
– Akkor valami fogász dolog? Vagy mi van már?
– Igazából ez csak kettőtökre tartozik.
– Jani, ez elsősorban rám tartozik… – vágtam közbe.
– Na, gyere csak velem! – fogott meg Zsolti, és magával húzott az erkély felé.

Kihúztam a zsebemből a pálcát, és hátranyújtva, észrevétlenül Jani kezébe nyomtam. Az erkélyajtóból láttam, ahogy tekintete a műanyagról felém fordul.

13. Hányinger

Aznap éjjel Tamás karjában feküdtem. Takaróként ölelt, nyaka párnaként hajlott vállamra, orrom előtt a levegő az ő lélegzete volt. Enikő mellett feküdtem, az ágyukban, Tamás felén. Szemem ugyanazt az éjjeliszekrényt látta, amelyet ő ugyanitt, hosszú-hosszú évekig. Mindenét éreztem az ágy szövetén fekve. Mérhetetlen önzőségemre és vakságomra döbbentem rá – hogy nem csak én voltam az egyetlen a világon, aki a halálra vágyott.

Mindvégig azt hittem, hogy a múlt teszi. Mert anyám nem szeretett. Mert keményen bántalmaztak a szüleim. Mert az életvitelük miatt horrorfilm főszereplője voltam. Mindig találtam okot a szuicid depressziómra. És akkor rádöbbentem, hogy ez az egész mégsem stimmelt. Kezdtem sejteni, hogy a depresszió ok nélkül is jelen lett volna. Talán ezt is tőle örököltem, ahogy a szemem színét, és a vérzékenységet is.

Nyilván, anyám is hatalmas pszichopata volt a grandiózus személyiségével. Azt nem tudtam, hogy a felmenőim milyen betegségekben szenvedtek, de azt tuti, hogy a vér szerinti szüleim agyában semmi sem stimmelt.

Természetesen úgy féltem Tamás nekem címzett levelétől, mint… Hát, mint minden mástól a földön. Még nem bírtam elolvasni. Nem akartam újabb játékszabályokkal szembesülni. Féltem, hogy leírja, miért tette. Féltem, hogy miattam, de attól is, ha nem, és magaménak veszem logikai következtetéseit, hogy miért élhetetlen az élet. Mert erről aztán nem kellett engem győzködni. Féltem, hogy azonnal megölném magam. Tudtam, hogy ezennel sikerülne, hiszen, mindenkit megnyugtattam, hogy már befejeztem a “gumimedence lyuggatását”. Már nem tartották tekintetüket állandóan bilincsként rajtam.

És nem tudtam a teszt eredményét. Jani azt ígérte, hogy megírja sms-ben, de tudtam, hogy ujjai órák óta ott reszketnek a gombok felett. Annak lehetőségétől, hogy esetleg terhes vagyok, annyira rettegtem, hogy még megölni sem tudtam volna magam. Elég inverz és logikátlan gondolat, tudom, de mindig marad a mélyben elég sötét, ahová nem látok már le, ahol a logika teljes kudarcba fullad, ha az ostoba döntéseimet akartam megérteni. Akkor csak annyit tudtam, hogy akarom ezt az életet. Hogy szeretem a poklot, vagyis az SB-t, minden gusztustalan hálátlanságával, és a tűréshatárt állandóan átlépő kimerültségével.

Hogy miért? Barnát nagyon érdekelte. Talán meg akartam menteni azokat, akiket a szüleim halálra gyilkoltak. A szerencsétlen ártatlanokat, akik a Ruszlana Romanova-diktatúrában vesztették életüket. A bátyám miatt? Minden egyes autóbalesetnél az ő életéért harcoltam, újra és újra. Tamás? Igen, az öngyilkosjelöltek is az én kezemben végezték. Ki tudja? Talán nem is tudtam elképzelni, mi más is lehetnék. Hol máshol lehetnék, ha nem ott, ahol annyi halál van. Talán megrögzöttségemmé vált a halál közelében tartózkodni. Próbáltam feldolgozni a betegeimben a saját nyomoromat? Valami ilyesmi lehetett.

Talán mégis én döntöttem mindenről, amikor idekeveredtem. Még akkor is, ha az ég kozmikus irányításának is éreztem. Talán az SB volt az én helyem. A műtő volt az egyetlen hely, ahol teljesen biztos voltam a döntéseimben. Ahol az idő ezredtöredéke alatt voltam képes határozott döntéseket hozni az életmentés, avagy a halálba engedés mellett. És igen, szépen öltöttem, mert a betegeim többsége iszonyú általános egészségügyi állapotban volt. Tőlük nem lehetett elvárni, hogy tisztítsák a sebet, még szappanos fürdésre sem számíthattam, így aztán tökéletesen kellett tennem a dolgomat. Értük még annál is tökéletesebben.

Talán a világot akartam megváltani. Ha már saját magamat nem voltam képes. A világ összes bűnét kezelni. Passz. Ilyesmiket mondtam a “műmájer köcsög” agytúrkászomnak, akit szerencsétlent a szél sodort az életembe. Akinek többet kellett elmondanom, mint amennyit Zsolti valaha is tudhatott. Mert igazán nem akartam még egy őrült, öntudatlan, zárt osztályos periódust az életembe. Most már vigyázni akartam rájuk, azokra, akik annyira vigyáztak rám.

És tudtam… Lassan elvégezve az első gyakornoki évemet, hogy az életet nem csak a test elevensége teszi lehetővé. Sosem felejtem el azt az idős férfit, aki akkora szívinfarktussal került a kezembe egyik éjjel, ami… Amiről az orvosi tudásom alapján azt kellett mondanom, hogy menthetetlen. Főágak zárták el szíve elől az oxigént. Talán szívátültetéssel lehetett volna csodát tenni, de tudjuk, hogy a várólista körülbelül olyan misztérium, mint Jézuskának kívánságlistát írni. És mi marad azután, hogy valakit menthetetlennek titulálok? Mi? Mi van élet és halál között? Számtalanszor jártam ott…
Az én vákuumteremben Ádival találkoztam, akinek földöntúli ölelése visszarugdalt az életbe. Igen, de tudjuk, hogy az agy sok mindenre képes: egész valótlan világokat tud valósággá varázsolni. Akkor már tudtam, hogy lehet akármennyi szakvizsgám, lehetek bármilyen jó balesetsebész, ott a határ, amit nem írnak körbe a szakkönyvek. És nem mindenkinek vannak őrangyalai az égben…
De nekem akkor is ott kell állnom a haldokló betegem mellett. És nem mondhatom azt, hogy meg fog halni, mert azt az oldalát az életnek – ami mélyre kúszik az elmúlásba -, nem ismerjük. Én nem mondhattam, erre igazán nem éreztem magam elég öntudatos orvosnak. Tettem, amit lehetett. Helyettesítettem a szívét, a tüdejét, ahogy csak lehetett. De az értékek azt mutatták, hogy vége. Amikor a főnöknek referáltam a betegemről, plusz hatvan órás büntit kaptam, mert azt úgy tettem, hogy a beteg hallotta. És ilyet profi orvos nem tesz, még akkor sem, ha nem bírtam egy pillanatra sem egyedül hagyni.
„Galoppritmus” – sóhajtottam a telefonba. A férfi szeme rémülten döbbent felém, de a főnök telefonon túli válaszát nem hallotta: „Hagyd a picsába meghalni”

Amikor reggel újra bementem a férfihoz, hogy aláírjam a halottá nyilvánítását, azt hittem, hogy egy másik világba csöppentem. Rózsás arccal várt, és valami angyalról hadovált, aki állítása szerint kiköpött az arcképmásom volt. És ez az angyal az este állítólag azt mondta neki, hogy a szíve olyan erősen galoppozik, hogy biztosan rendbe jön. Akkor sírtam először beteg előtt. Azóta érzem a csodák hatalmát a sebészet felett, azóta hiszem azt, hogy a szavaknak világteremtő hatalmuk van, és azt is, hogy poklot is teremthetünk – ahogy anyám körém teremtette azt. Hogy másképp is segíthetünk, ha már minden orvosi tudásunk kudarcba fulladt.

A férfi ma is él, vígan galoppozik. Legalábbis minden évfordulón küld nekem egy angyalos képeslapot, amiben ezt írja.

Úgyhogy néha azért leszállt hozzánk a menny. A pokoli sürgősségire, és besegített egy kicsit. Néha voltak örömkönnyek is. Talán az egész élet ilyen: lavírozás az arany középszeren*. És én ott akartam lenni, ahol mindez megtörténik. A hadszíntéren. Ahogy anno anyám a sajátján.

Ám Barna szerint pont erre nem voltam képes: tartani érzelmeim mérlegét, középen. Ő azt szerette volna, ha az érzékenységemet határozottság váltja fel. A szenzorokat a logika. Úgy hitte, hogy a lítium segíteni fog. De én sosem szedtem volna be.

Szóval szerettem ezt a szörnyű munkát. És szerettem a körülöttem élőket. Már nem akartam kimaradni a dobásokból, még úgy sem, hogy a játékszabályokat még mindig nem értettem.

Aznap éjjel semmit sem aludtam. Rettenetesen fájt a fogam, miután kiment a számból az érzéstelenítő. Hiába vettem be gyógyszert, a mezei fájdalomcsillapítók semmit sem hatottak.
Tudtam, hogy ki kell húzni a fogamat, és… Zsolti még nálam is jobban értett a szervezetemhez. A fájdalomnál csak a rettegésem volt nagyobb, hogy mindezek után, egy lyukas fog miatt fogok mégis meghalni. Ha Zsoltit félni láttam, akkor már tényleg nagy baj volt. És emlékezve a délutáni kétségbeesésére, egyszerűen tudtam, hogy most majd biztosan elvérzek.

– Kincsem… – kapcsolta fel Enikő az éjjeliszekrényén álló, kis lámpát. – Nem múlik?
– Nem, nagyon-nagyon fáj – fordultam felé.
– Mit csináljunk? Felhívod Janit?
És akkor az én oldalamról sms-csipogás hallatszott. Felültem, és a kezembe vettem a mobilt. Rám tört a hányinger is, de néhány mély lélegzet után valahogy sikerült lenyelnem azt.
– Hozok Tramadolt.
Döbbenten néztem utána.
– Enci, mit keres nálatok itthon drog?
Nem válaszolt, csak némán eltűnt a folyosón.
A telefonra nyomtam. Jani írt. Testem minden porcikája reszketni kezdett.
– Nem akarod felébreszteni? – kérdezte, miközben visszaért a gyógyszerrel és egy pohár vízzel.
– Fenn van. Ő írt – mutattam a telefonomra.
– És mit írt? – kérdezte mellettem ácsorogva.
Hosszan bámultam rá, aztán egy óriási sóhaj után rákattintottam az üzenetre.

„+”

Akkor földrengés rázta össze a testem.
– Mi történt? – kérdezte Enci, miközben mellém ült az ágyra.
– Hogy… Csak hogy… – kezdtem zokogni. – Hogy azt nem vehetem be! – néztem az éjjeliszekrény felé.
Kérdően rázta fejét felém.
– Enci, terhes vagyok! – reszkettem a pánikvihartól.
– Édes angyalom! – mosolyodott el, és nevetve ölelt át.
– Enci, Enci, ez egyáltalán nem jó hír! – toltam el magamtól, mire arca értetlenül ráncolódott. – Ki kell húzni a fogamat, és ha abban nem vérzek el, a szülésben biztosan.
– Hm – szusszant, ujjával átrendezve hajam hullámait. – Most szépen nekiállsz lélegezni, jó?
Addig észre sem vettem, hogy a tüdőm úgy vonaglik, mintha szanaszét akarna szakadni. Mélyeket lélegzett, ujjait saját mellkasára téve. Figyelve nyugodtan mosolygó lényét, hamar megnyugodtam, de a fogfájás akkor újra felülírt mindent.
– Ú, Enci, iszonyúan fáj!
Kezét a csuklómra szorította.
– Te értesz hozzá. Ha ki kell húzni, akkor ki kell húzni. Nem kell várnod reggelig, ha ezt kell tenni, akkor intézkedünk. Most.
És ezek után is képes volt mosolyogni. Az állkapcsomat hasogató kín erősen lüktetett, ahogy döbbenten figyeltem Enikő nyugodt vonásait.
– Mit szeretnél? Mi legyen? Felhívjuk Zsoltit? Ő húzza ki?
– De nem lehet kihúzni… És Zsolti, úristen, én… – dadogtam össze-vissza. – Hogy mondjam el neki?! – zokogtam. – Én nem tudom, Enci! Én nem… Ez nem történhet meg!
– Jól van, jól van! Lélegezz! – húzott magához, és forró anyamellkasa újra normálissá rendezte a légzésszámom. – Hozok egy kis jeget, és… És akkor szenvedünk egy kicsit még, míg eldöntöd – sietett el.

Miután kiment, újra pittyent a telefonom. Reszketve nyomtam rá. Janí írt megint: „???” Nagyot fújtam, és válaszoltam neki: „Reggel beszélünk”

És akkor újra bőgni kezdtem. Eszembe jutott az az éjszaka, amit Tamás ölelésében szenvedtem végig a neuralgia miatt. Ami pontosan ugyanilyen érzés volt.

– Na, gyere, cicám – sietett be Enikő, kezében egy bugyor konyharuhával. – Melyik oldalon fáj?

Bebújt az ágyba, és miután arcom jobb oldalára mutattam, az ölébe fektetett, és hozzászorította a ruhát.

– Enci, most mi lesz? A nőgyógyász azt mondta, hogy nem is lehet gyerekem! Ráadásul az SLE! Vetélések, halvaszületések, a hemofília…
– Csss… Csss – simította a homlokom. – Most nem vagy orvos, csak az én kislányom… Minden rendben lesz!
– Ugye rákos voltál? Azért a Tramadol – suttogtam arcom fölé hajló szemébe.
– Csss… Most te nem vagy orvos! – szisszent fel. – A kislányom vagy – suttogta. – És mindjárt múlni fog… Elmúlik – ismételte.
– Rendben, anyu – válaszoltam repedező szívvel.
A homlokomat simogatta.
– Csukd be a szemed – szólt selymes hangján. – A holnap sokkal szebb lesz.
Felpattant a szemem.
– Foghúzás?! Jaj, Enci! – kezdtem újra pánikolni. Mosolygott.
– Zsolti repülni fog a boldogságtól!
Kétkedve pislogtam felé.
– Milyen tumor? – kérdeztem.
– Na, elég! – mosolygott. – Szem lehuny! Fog nyugszik! Norci alszik… Szépen elalszik…

Akkor, azon a fogfájós éjszakán lett Enikő az én anyukám is. Drága, tündér, tyúkanyóm.


Másnap reggel azt sem tudtam, hol vagyok. Az ébredés pillanatában még nem is emlékeztem a kegyetlen „+” -jelre, ahogy a fogamra sem. Kiugrottam az ágyból, a kezembe vettem a telefont, és rémülten döbbentem felé: 6.30 – a vizitnek annyi, a főnök megöl, örülhetek, ha hétre beérek a műtőbe – raktam össze villámgyorsan az életem, orvosként.

Magamra rángattam a ruháimat. Közben vettem észre, hogy Enikő még alszik. Rámosolyogtam, halkabbra vettem az ugrálásom zaját. Felkapva a táskám, berontottam a fürdőbe. A sietségtől reszketve kutattam a fogkefém után, de fogkrémet sehol sem találtam, pedig az összes hematóma eltakaró sminkkütyüt kiszórtam már a padlóra. Kinyitottam Enikőék tükrös szekrényét, hogy használjam az övükét. Akkor húszat fordult körülöttem a tér. Férfi arcszesz, borotva és hab. Dezodor és parfüm. A fogkefét ledobtam a csapba, és lelassult mozdulatokkal vettem kezembe az üveges arcszeszt. Óvatosan pattintottam le a tetejét, és messziről felé szagoltam. Idegen illatért imádkoztam, hiszen Ákos már tizenhét éves volt akkor, akár az övé is lehetett volna.

Volna… De Tamásé volt… Szinte éreztem, ahogy az apaillat-molekulák körbefollyák a szívem, hurokként fojtják mozdulatlanná. A következő pillanatban már hánytam… Akkor mellkason vágott terhességem ténye. Már nem siettem… Elcsigázott mozdulatokkal nyitottam ki a szekrény másik felét, kivettem a fogkrémet, és rákentem a fogkefémre. Amikor bedugtam a számba, megszólalt a telefonom.

Zsolti.
– Elaludtam, hétre…ÁÁÁ!!! – mindent elejtettem a kezemből, a telefont, a fogkefét, ahogy őrületes fájdalom hasított a fogamba a fogkefe alatt. – Picsába! – sírtam el magam szikrákat látva, majd a földön beszélő telefonért nyúltam.
– Zsolti? – szóltam bele megdermedt nyelvvel.
– Mi történt?
– Elaludtam, hétre ott leszek – sóhajtottam, újra nekifutva a mondatnak.
– Mi volt ez a sikoly? Mi a baj?
Reszketni kezdtem. És könnyebb lett volna gyorsan felvázolnom mindent úgy, hogy nem látom az arcát, de nem mertem.
– Ha nem hagysz készülődni, hétre sem érek be.
– Beszélni szeretnék veled – közölte.
Akkor megint majdnem kiesett a kezemből a telefon. Belém nyílalt a gondolat, hogy talán Jani elmondta…
– Norc?
– Jó. Sietek! – És mielőtt letettem volna a telefont, gyorsan hozzátette:
– És a főnök is!
– Mmm – nyávogtam a fájdalomtól, miközben alkaromat az arcomhoz szorítottam. A fogkefét dühöngve vágtam bele a táskámba.

Miközben összerámoltam a cuccaimat, Tamás illatát is beleraktam a táskámba… Mielőtt kirohantam volna az ajtón, furcsa érzés tolakodott az éles fogfájásba. Megfordultam, és elhúztam a zuhanyfüggönyt.

Tomi volt. Ott ült a kádban, nagy barna szemekkel bámulva rám.
– Nálatok ez valami családi vonás? – motyogtam a pulcsimba, a nagy rohanás közepette akkor vettem csak észre, hogy már az egész karommal az arcomat szorítom.
– Fáj a fogad? – kérdezte.
– El sem tudod képzelni, mennyire – sóhajtottam, majd levetettem magam a kád szélére, és elengedtem az arcom.
– Nekem is – sóhajtotta.
– Mi neked is? – dermedtem meg.
– Nekem is fáj a fogam – vonta meg a vállát.
– Anya tudja? – förmedtem rá, mire megrázta a fejét. – Jaj, istenem, hát ezért nem eszel, meg nem alszol?!
Bólintva hümmögött.
– Tomi, ez nem játék! – rivalltam rá, de még a mondat befejezése előtt mélyen, önostorozón magamba roskadtam. – Félsz a fogorvostól, mi?! – sóhajtottam.
– Nagyon! – válaszolta megremegő hangon.
– Én is. Nagyon-nagyon – futott át arcomon egy fájdalmas mosoly.
– Na, gyere! Elviszlek Janihoz, őt bírod, nem? – kérdeztem, miközben kiszedtem a kádból.
– Tőle is félek – hüledezett.
– Ahogy én is… – grimaszoltam felé.

Hét óra nulla-nullakor úgy estem be a műtőbe. A műtőssegéd gyorsan rám tekerte a köpenyt, aztán bebújtam a kesztyűkbe. Zsolti, egy másik szakorvos, az aneszteziológus, az ő segédje, a műtősnő, és annak két segédje, egy másik rezidens, és három medikus szinte egy ritmusban tekerte felém a fejét.
– Szép jó reggelt, doktornő! Megtisztelve érezzük magunkat, hogy csatlakozik hozzánk – gúnyolódott felém Zsolti.
– Elnézést – nyögtem, és biztos voltam abban, hogy arcom vörössége még a kék maszkot is átüti.
Zsolti az elaltatott középkorú nő felé intett, mutatva, hogy én csinálom. A tény nem érintett váratlanul, nekem mindig megengedte, hogy megcsináljam a műtéteit, ha együtt dolgoztunk.
– Mit keresünk? – kérdezte Zsolti, miközben a kezem a szikéért nyújtottam a műtősnő felé.
Rosszallóan pillantottam rá. Általában sosem kérdezett semmit, ha mégis, az fontos, értelmes kérdés szokott lenni, nem olyan, amivel nagyjából azt akarja kideríteni, felkészültem-e az adott nap előjegyzett műtéteire.
A páciens arcára néztem.
– Anett – sóhajtottam. – Solitaer lipómát sejtünk a fizikális és ultrahang vizsgálat alapján. Kezdem, jó? – szusszantam rá.
– Jól van, jól van! Már nem hajt a tatár – szólt vissza elvigyorodó szemekkel. – Mitől félünk? – nyaggatott megint, miközben nagyjából már ki is szedtem a cuccot.
– Mondjam el nekik, hogy mi a lipóma? – biccentettem a medikusok felé. – Vagy mit szeretne tőlem hallani, Hercegh doktor?
– Hogy mitől félsz – ismételte.
Felpillantottam rá, majd beljebb nyomtam a sebbe a szívást.
– Rosszindulattól félünk.
– Kóros ragaszkodástól? – kérdezett vissza. Értetlenül néztem maszk feletti, barna szemeibe.
– Mondjam el, hogy mit jelent a sarcoma? Hogy mik a hisztológiai tünetek? – Aztán rászusszantam. – Vagy miért nem csinálhatom úgy végig, hogy nem félek rosszindulattól, amíg a jóindulat tüneteit látom?
– Pontosan ezt akartam hallani, doktornő – bólintott, majd a medikusok felé fordult, és kikérdezte tőlük az anatómiát, onkológiát és a szövettant. Nem nagyon jeleskedtek. Én csak akkor fordítottam feléjük az arcom, amikor a rezidenstársam sem tudta a választ, pedig úgy emlékeztem, hogy a srác szakorvosjelölt már…
A bevarrás előtt azonban egy pillanatra összecsúszott előttem a kép. Zsolti biztosan észrevette. Minden rezdülésemet ismerte a műtőben, és azon kívül is…
– Gábor, befejeznéd? – néztem a szakorvosjelölt felé, hangomra higgadtságot erőltetve, de valójában akkora hányinger tört rám, hogy ha kint lettem volna, már a vécéig sem jutottam volna el.
– Norc, te fejezed be! – szólt rám Zsolti. – Anett? – bólintottam. – Anett megérdemel szép heget, már a negyediket vesszük ki – magyarázta a többieknek.
– A doktornő azt mondta, solitaer! – okoskodott valaki a háttérben.
Zsolti felé fordult, és kezdte volna magyarázni, hogy mi mit jelent, de én nem bírtam tovább.
– Akkor fejezd be te! – nyögtem, és hátraléptem.
– Te nálam is szebben varrsz – mondta elhalkulva, valószínűleg akkor vette csak észre, hogy ömlik a homlokomról a hideg verejték.
– Muszáj kimennem – mondtam, és sietni kezdtem.
– Norci, de jól vagy? – szólt utánam.
– Jól, igen – válaszoltam, de már futottam.
A bemosakodóban ledobáltam magamról a köpenyt, sapkát, kesztyűket, aztán berontottam a maxillo-faciális kisműtőbe, ami a nagyműtő mellett állt. Ott ki lehetett nyitni az ablakot. Odarohantam, és próbáltam magamhoz térni a friss levegőtől. Illetve arra számítottam, hogy friss lesz, de meleg, párás, nagy légnyomású levegő csapott meg. Csak akkor tűnt fel, hogy a fogam is mennyire fáj. A műtőben valahogy minden, a testemben tomboló kín eltörpült, ha nekem kellett dolgoznom.
– Úristen – nyögtem fel, miközben szemembe könnyeket préselt a fájdalom.
Kivert a víz, és az émelygés is újra kezdődött. A sebészszékhez szédültem, és ráomlottam. De nem lett jobb. Forgott a világ, kezdett sötétedni, éreztem, hogy menten elájulok. Akkor fekvő helyzetbe állítottam a széket. Amikor testem vízszintes helyzetbe került, a fogam még jobban villogni kezdett. Akkor mégis felkönyököltem. A fogfájás akkor tompult, az ájulásveszély viszont erősödött. Így aztán fel-le szenvedtem magam, egészen addig, míg Zsolti be nem rontott. Akkor már nem tudtam, mitől reszketek. A rosszulléttől, a fogfájástól, attól, hogy esetleg tud a babáról, vagy a rettegéstől, hogy ki kell húznia a fogamat.
– A piszkos munkát a rezidensre hagyjuk?! – meredt rám tettetett szigorral, aztán odasietett, és leült a műtőszék mellé.
– Én is rezidens vagyok, és szeretem a piszkos munkát – nyögtem.
– Nem ettél semmit, mi? – kérdezte, miközben feljebb tornázta az ő székét, közben majdnem fejbe vágott a nyakában himbálózó fonendoszkóppal. – Bocs – mondta, miközben a mellkasához szorította azt. – Na? – kérdezte, miután végre elhelyezkedett a széken.
– Rettenetesen fáj a fogam – nyekeregtem.
– Akkor kihúzom – vonta meg a vállát. – Mi van? – mosolygott a meglepett arcom felé.
– Semmi, csak a tegnapi után azt hittem, jobban kétségbeesel majd – értetlenkedtem.
– Megnézzük a véralvadásodat, az alapján benyomjuk, amit kell, aztán megnézzük megint… És köbö ennyi – vonta meg a vállát.
Még mindig úgy bámultam az arcába, mintha minimum földönkívüli lenne.
– Oks? – mosolygott lágyan.
– De akkor mi volt tegnap az az oltári nagy dráma? – faggattam még mindig.
És akkor tudtam. Én ott csak egy beteg voltam, akinek pontosan tudta, mit és hogy kell mondani. Megrettentem attól, hogy mennyire profin képes elkendőzni azt az aggódást, amit az azelőtti napon megmutatott. Nagyon furcsa, hideg és távoli érzés volt.
– Veszek vért, és megnézzük. Azelőtt nem tudok többet mondani – rántotta meg a vállát.
– Furi vagy – vontam még mindig össze a homlokom.
De nem volt idő többet agyalni a meghökkentő lazaságán. A nagy műtőből kiáramlott a tömeg, és úgy hallottam, a következő műtéthez is megérkezett a következő csapat. Megrettentem, amikor a zsivajból a főnök hangját hallottam kiszűrődni, és halálra rémültem, amikor újra Zsoltira néztem. Egy apró, fekete ékszerdobozt vett elő a zsebéből. Akkor kész, végem volt. Lágyan mosolygó arcára fagyott a tekintetem, és rohannom kellett. Felugrottam, az ajtóhoz botladoztam szédülve, aztán a bemosakodó egyik csapjához futottam, és azt sem tudom, mivel, de telehánytam a steril porcelánt, kiloccsantva a steril talajra is…

Akkor síri csend lett. Még csak éreztem, hogy rengeteg ember bámul, de amikor valóban felnéztem, ott volt mindenki. Az egész sebészet. Élükön a főnök. Nem tudom, melyikünk feje volt vörösebb.

– NÓRA, CSAK NEM VAGY TERHES??? – üvöltötte el magát úgy… Talán ez volt élete legnagyobb kirohanása…

Zsoltira néztem. Az arcán annyi minden volt. Aggodalom, sértettség, félelem, meglepettség, gyengédség?!

– Ha kihánytad magad, azonnal beszédem van veled az irodámban! – dörrent rám újra a főnök.

Lehajtott fejjel slisszoltam ki a tömegből, imádkozva, hogy nyíljon szét a padló, és nyeljen el a mély… A főnök irodájáig meg sem álltam. Ott levetettem magam az egyik zöld fotelba, és tekintetemmel a padlót fixálva, vártam, hogy kinyírjon.

– Nórikám – lépett be megdöbbentően lágy hanggal. Nem mertem ránézni. Szemem sarkából figyeltem, ahogy asztala mögé lép, és leül. – Nóri?
– Hm? – néztem rá rettegve. Választ várva ráncolta homlokát.
– Még nem voltam orvosnál – sóhajtottam.
– És kitől van?
– Hát, mit gondol, kitől? – tört rám valami hirtelen dühroham. – Minek néz engem? Ribinek?
Értetlenül ráncolta a homlokát.
– Mindegy is, menj el orvoshoz, és várom a jó hírt! – mosolygott negédesen.
Nem kommentáltam, mi lenne a „jó” hír…
– Na, amiért akartam beszélni veled, az az, hogy…
– Nagyon sajnálom, főnök, többször nem fordul elő…
– Mi? – meredt rám csodálkozva.
– Hát, hogy lekéstem a vizitet.
– Nem voltál ott a viziten??? – sikoltott fel.
– Testileg… Nem egészen… De abban biztos lehet, hogy lelkileg ott voltam – pislogtam felé bűnbánóan.
– Na, jól van, biztos émelyegtél. Holnapután le kell államvizsgáznod a fogorvos szakon – bökte ki végül.
– Mi???

– Szólt a dékán, hogy most már muszáj. Két éve halogatod.
– Jaj, mentsen már ki valahogy! – nyafogtam. – Gyűlölöm az egész fogászatot, úgy, ahogy van!
– Akkor meg minek csináltad meg?
– Jaj, mit tudom, én, főnök! Az is csak úgy megtörtént… – szusszantam.
– Na, ha már végigcsináltad, vizsgázz is le!
– Jó, de majd… Most nagyon nem…
– Most! – állt fel rám kiabálva. – Addig nem kell dolgoznod!
– Most meg fel is függeszt?! – meredtem rá.
– Nem vitatkozol! Menjél tanulni!
– Mmm – álltam fel nyafogva, aztán az ajtó felé szenvedtem magam.
– Jaj, Nóra, és menj már vissza a szájsebre, Zsolti akar valamit.
Visszafordulva nagyot fújtam.
– Még valami, főnök? Valami, amit tartogat a számomra? Ami még varázslatosabbá teszi ezt az amúgy is varázslatos napot? – nyekegtem.
– Még ma felhívsz a nőgyógyászati eredményeddel!
Erre már válaszolni sem bírtam. Szó nélkül fordultam ki az ajtón, és a padlót bámulva vonszoltam vissza a testem Zsoltihoz. Néhány százezren próbáltak faggatni út közben, hogy tényleg terhes vagyok-e, de kész, végem volt. Azt hittem, újabb idegösszeomlás készülődik a fejemben.

Nem tudtam, mit mondhattam volna, amikor újra a szeme elé kerültem. Mosolygott. Ült a széken, és a műtőszék felé mutatott. Nagyot sóhajtottam, és már sem reszketni, sem sírni nem volt erőm. Leültem. Ő sem szólt, de a vigyor letörölhetetlen volt az arcáról.
– Jaj – bukott ki belőlem, amikor könyökhajlatomat befújta a fertőtlenítő spray-vel.
– Jaj-jaj – sóhajtotta. – Megmondanád kérlek, hogy mennyi az idő?
– Aha – fújtam, és a bal kezemen lévő pókos órára pillantottam. – Áú, baszki! – fordultam a másik karom felé, amiből akkorra már le is ragasztotta a tűt. – Most miért kellett így átvágnod? – nyávogtam felnevető arcába.
– Mert így gyorsabb és hisztimentesebb! – vigyorgott, aztán szó nélkül eltűnt a véremmel.

Amikor visszajött az eredménnyel, még mindig nem szólt egy szót sem. Az arcát figyeltem, ahogy bekötötte a karomba a faktort. Mielőtt beszúrta volna, rám pillantott, aztán elmosolyodva újra a vénám felé.
– Téged nem faggatnak? – szólalt meg, miközben felakasztotta egy állványra a vért, aztán leült mellém.
Bal kezemmel előmachináltam zsebemből a mobilt, és felé mutattam. Elvette a kezemből, és nyomkodni kezdte.
– Hű, az szép! Nyolcvanhét nem fogadott hívás, huszonkettő sms? – meredt rám.
Míg a mobilomat nézegette, ránéztem a csigatempóban csordogáló tasakra. Kétségbeestem. Kibírhatatlanul fájt a fogam, a másodpercek minden ezredét betelítve hasogatott.
– Janitól van csak huszonkettő! – fordult felém ismét, és szeme megakadt a könnyeimen.
– Nagyon fáj? – kérdezte, mire végre lefagyott arcáról az a konstans mosoly.
Bólintottam.
– Fájdalomcsilli? – kérdezte, miközben a mellettünk lévő üveges szekrény felé fordult.
– Egy egész doboz van bennem. Nem hat semmit.
– Júj – nyögött feszülten.
A telefont a bal kezembe nyomta, aztán felállt, felkapcsolta a felettünk lévő lámpát. Kesztyűt húzott.
– Azóta fáj, hogy kiment a zsibi? És ennyire?
– Igen.
– Oks, nyiss! – Szeme a számról a szemembe meredt. – Nyugi – búgta. – Tudsz te ennél nagyobbra is, már láttam – futott át arcán egy halvány mosoly.
Próbáltam, de az őrületes fájdalomba akkor még erősebb csapások hasítottak. Ömlött a könnyem. Óvatos volt a keze, ahogy ujjával benyúlt a fogam mellé. És szerencsére semmit nem nyomott meg, tuti, belehaltam volna. Csak megnézte.
– Jól van – sóhajtotta. – A többi nem fáj? – kérdezte, miközben az arcom külsejét próbálta finoman nyomkodni.
– A többi fogam?
– Aha – válaszolta, aztán végig nyomkodta a nyakamat is.
Majd újra belemászott a számba, és ahogy a szomszédos fogakhoz hozzáért, felsikítottam. Gyorsan békén hagyott, és lehuppant a székére.
– Tudod, mi van, ugye? – meredt rám. – Örülnénk, ha jól bedagadt volna a pofid, mert akkor a lágyszövetben lenne a genny, és onnan ki tudnám szedni.
– Osteomyelitis – reszkettem felé.
– De ettől még nem dől össze a világ! – nyúlt a kezem után. És akkor már ő is sürgette tekintetével a plazma becsorgását.
– Nem? Hány fogamat kell kihúzni? És csontot is ki kell vágni – suttogtam remegve.
– Ez mind elmélet, cica – szusszant. – Én nem leszek ennyire radikális. Hátha mázlink lesz, és egy kis antibiotikummal… – elengedte a kezem, és a szekrényhez lépett.
– Zsolti, szart sem ér az, amit a baba miatt még lehetne!
Egy fecskendőt vett ki a polcról, aztán újra leült.
– Szóval? – És mosolya többé már nem volt annyira nyugodt, és laza.
– Pozitív lett a teszt.
Gondterhelten szusszant.
– Én fogok dönteni – Arca szigortól komolyodott. – Én vagyok az orvos, és nem te. Még a másodvéleményed sem érdekel – sziszegte.
– Nem akarod a babát – tátogtam hangok nélkül.
– Téged akarlak. Élve… – suttogta, aztán újra elővette a rettegett fekete dobozt.
Egy ideig forgatta kezeiben, majd újra a felfüggesztett tasakra meredt. Végül felém nyújtotta azt. Elvettem a kezéből, és tétován kinyitottam. Üres volt.
Hiába fájt nagyon a fogam, hiába ájuldoztam a rosszulléttől, akkor mégis ránevettem.
– Sosem gondoltam volna, hogy eljutsz addig, hogy kinyitsd! – nevette el magát ő is.
– Érthető – mosolyogtam.
– Szóval? – kérdezett vissza, majd villámgyorsan cserélte ki a tasakot. – Trombitáló cicák – kommentálta mosolyogva. Aztán a másik kezem után nyúlt, és ráfújta a bőrfertőtlenítőt.
– Ha ennyit szurkálsz? – követtem szememmel mozdulatait.
Maga felé fordította a kezem, és fintorogva mosolygott arcomhoz közel.
– Fordulj el! – kérte, aztán belém nyomta az antibiotikumot. – Ez a bababarát-szer, de majd meglátjuk – sóhajtotta.

– Ma biztos, hogy nem tudjuk kihúzni – lépett be, amikor órákkal később megnéztük a véralvadásomat.
– Olyan nincs! – sikoltottam fel. – Azt sem tudom, eddig hogy bírtam ki!
Nagyot fújva a kezembe nyomta a papírt.
– Ez tuti nem az enyém – fordultam felé. – Mintha a faktor után sem alvadna. Ez biztos, hogy nem az enyém! – hajítottam mellkasának a lapot.
– Toljuk beléd reggelig, aztán holnap vége lesz – szusszant.
– Belehalok! Nem bírom ki! – sírtam el magam.
– Bupivacain? Nyolc órás zsibbadás?
– Jöhet – sóhajtottam.
– Az még egy szuri… Csökkenti az esélyeimet? – vigyorgott rám.
– Csak ha az sem hat!
– Szuper! A végén még a feleségem leszel! – nevetett, aztán a szekrényhez fordult a szerért.

*Horatius

Vélemény, hozzászólás?