Háló

Megtekintve: 364 alkalommal

NORA Második könyv (II)


A hajnali ég vágykönnyei

 

Idegen helyen ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, a vaksötéten kívül semmit sem láttam. Napfényes rétillatú volt az ágynemű. És akkor eszembe jutott az előző este. Bevillant, hogy tenyerem kinek a mellkasán pihen.
Savként buggyant fel bennem a lelkiismeret-furdalás. Kezem egy ideig még hagytam Tamáson pihenni. De túl fájdalmas volt. Még lélegzetén is hallani lehetett, mennyire ki van merülve. Négy gyerekhez igazán nem hiányzik neki egy ötödik, aki miatt még pluszban fájhat a feje. Mégis mi a fenét gondoltam? Miért hittem azt, hogy lehetek a lánya?! Hogy segíthetek neki. Én? Velem állandóan csak a baj volt.
El kellett mennem. Fel kellett kelnem, és el kellett mennem. A szívem zokogott. Pillanatonként hullt rám a keserű valóság fényszikrája – a felismerés: addig kell elmennem, amíg még képes vagyok rá.
De már késő volt. Ahogy elemeltem kezem testéről, sűrű árként kezdtek patakzani könnyeim. Képtelen voltam itt hagyni őt. A fájdalom úgy hasított belém, mintha nyársra húztak volna.
De ez más volt. Ez nem a visszatérő hasfájás volt, nem neuralgia, ízületi gyulladás, vagy belső vérzésből fakadó, feszítő görcs. Azt nem tudtam, hogy az SLE mennyire nyúlhat a lelkembe.
Talán teljesen. Talán én magam voltam az. Egy farkas, egy ragadozó, amely emberi szíveket marcangol a túlélésért – a sajátjával sem kivételezve. De nem igazán tudtam, miért érzek így, miért tör rám állandóan a mérhetetlen szégyenérzet akkor, amikor a dolgok végre kezdenének a helyükre rázódni.
Közelebb bújtam hozzá. Reszketni kezdtem, amikor keze hirtelen a hajamat kezdte simogatni.
Ébren volt. Vajon mióta? – meresztettem szemem a sötétbe.
– Sírsz, Norci? – A suttogás az ágytámla felől jött.
– Igazán szeretlek – súgtam vissza.
– Én is, kicsim.
– Annyira – folytattam -, hogy el kell mennem. És többé nem jöhetek vissza.
Mozdult az ágynemű, fájdalmasat nyikkant az öreg kanapé, ahogy Tamás a lámpakapcsolóhoz lépett. Amikor végre fény gyúlt a szobában, az ágy másik felére néztem – Enikő után kutatva, de hiába. Mire újra Tamás felé fordultam, már mellettem ült. Fekete póló volt rajta, sötétkék pizsinadrág.
– Azt hiszem, mégis képes vagyok arra a szeretetre, amiről beszéltél. De én nem hozhatom be hozzátok a poklot! – folytattam.
Oldalt fekvő helyzetbe csúszott, állát csuklójára támasztotta.
– Ez nem fertőző – mondta fejét rázva.
– Tudom – vágtam rá grimaszolva -, ennyit azért már konyítok a betegségekhez.
Egyre jobban tekerte a fejét.
– Ha fekete festékhez fehéret keversz – kezdte -, vagy ha kávéba tejet öntesz, mit kapsz?
Törökülésbe húztam lábam, ujjaim görcsbe feszülve rejtettem ölembe. Mélyzöld tekintete teljesen körbevett, mintha képes lenne kiszívni belőlem mindazt, amit gyűlölök. Komoly volt, nem szigorú, de határozott.
– Hm… Szürkét és – tartottam egy kis szünetet – barnát?
Csillogó szeme mosolygósra szűkült. Arcát tartó kezével a könyökére támaszkodott.
– Enyhülést – súgta. – A szúrósfekete szürkébe lágyul. A keserű krémessé keveredik.
Mosolya újra elkomolyodott. Várta válaszom.
– Szóval, úgy érted – a nyelvem megbotlott, kissé zsibbadni kezdett -, hogy szerinted még nevelhető vagyok?
– Hát, az mindenképpen – nevetett, és felült. Felhúzta térdeit átkulcsolva azokat. – Még kicsi vagy! – Nevetése aztán ismét elmerengett. – Nem tudtam azonnal, hogy a lányom vagy, de talán mégis. Valami megmagyarázhatatlan – szája félmosolyra húzódott -, valami nagyon, erősen intenzív érzelmet robbantottál bennem.
Szavai lyukakat csapkodtak a hasamba.
– Annyira szomorú voltál, de annyira! – folytatta. – Sosem láttam azelőtt gyereket, ennyire kétségbeesett szemekkel.
Lábait eldöntve, közelebb kúszott hozzám. Megérintette a karom.
– Te vagy a tej, kincsem! A fehér, a világos, ami kedvesen belecseppent az én sötét világomba.
Lassan tekerni kezdtem a fejem.
– Te olyan jó vagy. Miért lenne a te világod sötét? Én csak gondot okozok.
Megszorította a kezem, és tekintete mágnesként vonzódott az enyémbe.
– Ezek anyád szavai, Norci! Meg kell találnod a saját szavaidat – hadarta, de közbe vágtam.
– Nem bírom elviselni, nem bírom elviselni – hörögtem levegőtlenül -, hogy mint egy bomba, berobbanva cseszem szét az életedet, a családodat!
Szemében a gondterheltség könnyfátyolba csapódott.
– A robbanást mint ősrobbanást értettem. Egyszerre értelmet adtál a mindennapjaimnak, az életemnek. Még azelőtt, hogy rájöttem volna, ki vagy.
Elsírtam magam. Könnybe lábadt szeme megfacsarta a szívem.
– Értelmet azzal, hogy egy szakmai kihívás a testem?
– Szakmai?! – ugrott megbántottan homlokáig sötét szemöldöke. – A lányom vagy – suttogta. – Az életemet odaadnám, hogy újra egészséges legyél! Nem kihívás, hanem rettenetes aggodalom, Norci!
– Ezt nem bírom elviselni, Tamás! Hogy felkavarom a lelki nyugalmad…
– Semmit sem tehetsz, kincsem! – Két kezével kiemelte erőlködő markom a lábaim közül, és lazává simogatta azokat. – Ha itt hagysz, a szívemet téped ki.
Akkor valóban hasba taposott a fájdalom. Kezemet odaszorítottam, és Tamáshoz gömbölyödtem.
– Én ezt nem bírom ki! A lelkiismeretem felperzsel emiatt bennem mindent! – nyögtem.
– Fáj? – Kezét az enyémre tette, és ölelve feküdt mellém.
– Múlik – sóhajtottam.
– Nem veled van baj, hanem azzal a látószöggel, amit anyád rátok testált. A szabadság gyermekei vagytok, te, és Ádi is az volt. Az a rettenetes kínlódás a függetlenségért, a villámgyors iram, amellyel megpróbáltátok magatok mögött tudni a múltat.
Újra felkönyökölt, és fölém hajolt.
– Nem tűnt még fel, hogy ahova rohansz, ott éppen a múlt vár? Tán nem tárt karokkal. Először csupán bujkálva a sarkokon, de végül újra beléd lépve!
A hátamra fordulva fölém hajló arcát néztem. A könnyek újra patakzani kezdtek az arcomon.
– Hát, akkor soha nem lesz vége, ugye? – reszkettem.
– De hiszen már vége van!
Felkelt, lekapcsolta a villanyt.
– Rettenetesen hiányzik Ádám – suttogta. – De azt semmi esetre sem akarná, hogy belehaljunk a halálába. Múlni fog…
– Nekem csak ő volt – zokogtam. – És én bele fogok halni, mert bele akarok halni!
Önmagamnál jobban csak az ébredéseket gyűlöltem. A hülye agyam valamiért képtelen volt felfogni, hogy a bátyám meghalt. Nem tegnap, nem a múlt héten, hanem lassan egy éve! Mindig, minden áldott reggel, ő volt az első gondolatom. A második pedig a rám szakadó gyász.
Minden napot bőgéssel kezdtem, ha nem volt aki felébresszen, egyből elterelve a figyelmem.
Hajnal volt még, és talán csak perceket aludhattam, Tamás ölelésében. Még mindig fekete volt az ég, a konyhaablak teljes egészében rám tükröződött. Ádám jutott eszembe, és a kimúlt apánk. A bátyám vér szerinti leszármazottja volt. Neki és a még förtelmesebb anyámnak. Egyből nyakon fojtott az önvád. Két ilyen borzalmas ember létrehozta őt, a mindenemet. Akkor én miért lettem ennyire elcseszett, ha az én vér szerinti apám egy fantasztikus férfi?!
De akkor sem bírtam feldolgozni azt, hogy szerethet bárki. Annak csak rossz vége lehetett.
Néhány szót írtam egy cetlire, és gondosan rátettem a hófehér Volvo – Ádi kocsijának a kulcsát. Aztán hazabuszoztam.


A házunk felett már sötétkéken húzódott az ég, amikor hazaértem. Csak álltam ott hosszú percekig. Égtek bent a villanyok, anyám otthon volt. Így aztán megkerültem a házat, és átvágtam a mezőn.
Megtorpanva vártam meg, míg a közelgő motorhang autó képében tűnt fel. Zsolti hazaért. Sietni kezdtem. A ház oldalához dőltem, miközben figyeltem, ahogy kiveszi fekete hátizsákját az ülésről. Nem vett észre. Arca gondterhelt volt, nyúzott, és futólépésben ugrott az ajtóhoz. Akkor lassan léptem elő, nehogy megijesszem, de nem sikerült. Rémülten lépett hátra.
Egy ideig még kereste a szavakat, majd csak ledobta válláról a táskát, és felkapott. Arcát a hajamba fúrta, és nagyon erősen szorított.
– Történt valami? – kérdeztem halkan, és akkor azonnal elengedett. Keze a csípőmön ragadt, erősen tartott, mintha bármelyik percben köddé válhatnék.
Idegesen pislantott.
– Igen. Számtalan dolog történt – bólintott. Arca megfeszült a komolyságtól, a korábbi fáradtság nyomtalanul tűnt el róla.
Nem folytatta. Tekintetét lassan enyémbe mélyesztette. Tanácstalanul forgattam a szememet.
– Az apád – szólalt meg végül -, meghalt.
– Tudom – rántottam meg a vállam. – Órákat járkáltam a holtteste körül…
Elengedett. Két kezével áttúrta haját, majd rágyújtott. 
– Tudom, hogy tudod. Csak nem láttalak huszonnégy órája – nézett rám ismét, és megreszketett. Elvettem kezéből a cigit, hagyta. Benyúlt a kocsiba a kabátjáért, magára húzta, és új cigit gyújtott. Aztán közel lépett.
– Kiengedted az összes állatot? – meredt rám. – Norci!
– Ne haragudj… – haraptam az ajkamba.
Elfordult. Kifújta a füstöt, majd újra magához húzott.
– Beszélj! – Végül csak ennyit szólt, és szeme az enyémbe bújt.
Megnémultam. Elfordultam, hogy beleszívjak a cigibe. Amikor újra ránéztem, még mindig erőteljesen vizslatta az arcom.
– Tudom, hogy óriásit csalódtál bennem. – Bűnbánóan emeltem felé szemem. – Nagyon-nagy hiba volt!
Beleszívott a cigibe, és lassan, de még a nyakát is forgatva rázta meg fejét.
– Nem érdekel – vágta rá. – A főnök meg még örül is az egésznek, állandó konfliktjuk van a dékánnal. Egész nap úgy csicsergett kárörömében, hogy ha tudná, hogy te voltál, biztos kapnál valami dicséretet is – hadarta nagyon gyorsan.
– Tudja, hogy én voltam – mondtam, szeme meghökkent. – Vagyis, dehogy én voltam. Én csak Farkast hoztam, Brigi kapott vérszemet…
Ajka mozdult, de aztán arcával legyintett.
– Nem érdekel. Arról mesélj, hogy miért vagy itthon! Tamás felhívott az éjszaka közepén. Most akkor mi van?
– Hát, eljöttem… – válaszoltam, de nem volt elég. Barna szeme mindvégig az arcomra tapadt, miközben füstöt fújt ajka. – Mit meséljek, Zsolti? Ha beszéltetek, nyilván mindent elmondott.
Eldobta a cigit. Én beleszívtam a sajátomba. Elengedett. Hátat fordított, és újra áttúrta a haját – ami bármennyi bizergálásra, mindig ugyanúgy állt. Tökéletesen. Se nem túl jól fésülten, se nem nagyon kócosan. Olyan Zsoltisan. Aztán visszapördült.
– Basszus, kicsi. Akkor most beszéljünk úgy, mint orvos az orvossal.
– Faszt! Elegem van! Szombat van! Te most toltad le a péntek éjszakát, én meg…
– Rettenetesen féltelek, nem érted?! – vágott közbe. Mély hangja visszafogottan dörrent. Még folytatta volna, de akkor én vágtam közbe.
– Nem fogok meghalni, csak mert néha fáj a fogam!
Szeme kérdőn kerekedett felém.
– Ez nem a fogad… – suttogta szinte hang nélkül.
Elém lépett. Kezét az arcomra illesztette, és ugyanott, ahol éjjel Tamás is, benyomta az államat. Olyan érzés volt, mintha nyílt sebbe nyúlt volna. Élesen hasító fájdalom vágta át az arcom, állkapcsom, fogaim és a nyelvem. Elütöttem arcomtól a kezét.
– Megőrültél?! – sikoltottam kibuggyanó könnyek között, és levágtam a csikket a földre.
– Ne haragudj – lépett felém ismét.
– Ne haragudjak? Van fogalmad róla, mennyire fáj?! – zokogtam el magam.
Még közelebb lépett. Megérintette a karom.
– Ne haragudj! De látnom kellett! Még sosem láttam ezelőtt ilyet. Egyikőnk sem. Hatalmas mázli, hogy Tamás rájött, mielőtt Jani kihúzkodta volna a fogaidat.
– Ilyet? Mert én csak egy ilyen vagyok? Ilyen tök érdekes orvosi rejtély, akinek most ha nem okozhattál volna fájdalmat, bele is haltál volna, nem?! – dühöngtem az éles fájdalomtól reszketve. – És tényleg, bazd meg! Tényleg kurva nagy mázli…
– Fogd már fel, Norci, hogy a neuralgia nálad vérzéssel jár! – A saját állára mutatott. – A nervus mentalis trigeminus ág, és itt oszlik három ágra – mutatott a füle fölé, a halántékától kissé hátrébb. – Az agyban! – kiáltotta.
– Nagyon fáj, nem tudok figyelni!
– Úristen, még mindig? – szakította félbe magát.
– Ha nem adsz valami gyógyszert azonnal, esküszöm, hogy a nyakamba szúrom a maradék heroint!
– Semmi sincs, ami csillapíthatja, te is tudod…
– De Tamás valami olyasmit mondott, hogy az SLE okozza. Akkor nem jó rá a szteroid? Mint az ízületeimre? Éjjel is azt adott be. Szuriban.
– Igen? SLE neuralgiát? Én… Nekem erről… Én ehhez nem értek! Minek jöttél haza? – dörzsölte meg a szemeit. – Épp indulni akartam oda!
– Jaj, ha nem nyomkodsz össze, most nem fájna…
– Vagy igen. Szerintem éjjel sem nyomkodott senki!
Egy ideig csak álltunk egymással szemben, mint két sértődött gyerek. Aztán egyszer csak mégis elmúlt a folyamatos villogás a számból.
– Gyere, akkor kezd el megint a Prednisolont, és aztán – sóhajtott -, menjünk vissza Tamásékhoz, és ezt Janinak is látnia kell! De, úristen, nem is ez a legfontosabb, hanem, hogy van-e vérzés. A hasad is fájt! – hadarta a szavakat.
Megráztam a fejem, majd elmosolyodtam.
– Aludtál egyáltalán bármit? – léptem közel hozzá.
Átölelt, majd a nyakamhoz simította arcát.
– Szerinted bírtam volna? – Újra erősen szorított. – Megöltem az apádat.
Szavai mellkasomba ugrottak. Elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. És akkor tudtam. Komolyan gondolja.
– Miért nem anyámat?! Akkor ott, miért nem anyámat? – súgtam.
– Puszta mázli volt. Pont akkor ment be a kálium, amikor a szíve nem bírta. Bárki belehalt volna.
A tüdőm kitágult. Az egész testemmel lélegeztem. A férfi minden mozdulata, minden arcvonása úgy vonzott, hogy kitágult pupillám egy pillanat alatt fel tudta volna falni.
– Hogy lett ebből agyembólia? – jutott eszembe a halálok.
– Az csak a főnök szerint – legyintett. – Én meg ráhagytam. Édes mindegy, nem? Úgyis lesz boncolás. Bár akkor meg majd a patológusok lesznek kicsapkodva, ha nem igazolják az általában tök téves sejtéseit…
– Csúcs…
– De te már most bevágódtál, kis bűnözőm! – vigyorodott el először ezen a hajnalon. – Na, intézzünk neked egészséget! – húzott magával a ház felé.
– Már nem fáj! Már meggyógyultam – búgtam felé, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.
Lerúgta a cipőjét, és rám nézett. Érezte testszerte kitáguló ereim felhevülő illatát. Hallotta, ahogy a pulzusom érte iramodik. Felegyenesedett, és elém lépett. Arcán átfutott a vágy bíbor fuvallata.
– Prednisolon. Most! – csattogtak szájából, a hivatás bilincsízű szavai.
Állam az arca felé emelkedett.
– Zsoltit akarok. Most – leheltem.
Karját az ajtóra támasztotta, a fejem mellé.
– Amíg beveszed, felhívom Tamás apádat, akit jól faképnél hagytál!
Megragadtam a nyakát, és az ajkamhoz húztam. Kibújt a csókomból, és felkapott. Combjaim felhevítették ölét. A konyhába vitt, és az asztalra ültetett. Ajkam úgy csúszott a fogai közé, hogy azonnal elfelejtette a gyógyszert.
Lerántottam a kabátját és a pulcsija alá nyúltam. Mindenhol érinteni akartam. Ő finoman bújtatott ki a kabátomból, aztán a vállamat eltolta magától. Ám azonnal meg is szorította azokat, különben lezuhantam volna az asztalról.
Várt néhány pillanatig, míg helyreállt az egyensúlyom, aztán a konyhaszekrények felé fordult. Rámordulva ugrottam utána, és másztam ismét meztelen hátbőréhez.
– Édes Istenem – súgta. – Nem lehet veled bírni – mondta, aztán hirtelen megfordult karjaim között. Csak az idegen ízre eszméltem fel, ahogy gyógyszert dugott a számba.
– Fúj! – nyávogtam. – Annyira, annyira… – kerestem a szavakat, nyelvemen forgatva a tablettát.
– Annyira? – nyújtott felém egy pohár vizet. Kikaptam a kezéből, a fele a padlóra loccsant. – Annyira gondos, törődő, felelősségteljes vagyok? – vigyorgott bosszantóan.
Belekortyoltam a vízbe.
– Hm. Utálom, hogy orvos vagy!
– Ha visszaadom a diplomámat, szeretni fogsz?
– Feldolgozhatatlan fájdalmaim sora tapad a kezedhez! – dünnyögtem játszi sértődéssel.
– Akkor ideje zuhanyozni, nem?! – Szeme éhesen villant felém.
Nem is tudom, hogy értünk fel az emeletre, hogy nem estünk le a lépcsőn, vad egymásba gabalyodásunk közepette. Valószínűleg nem rajtam múlt. A fürdőszobáig azonban nem jutottunk el, a hálószobában lettünk egymáséi, falánk pillanatokon belül.
Zsolti elégedetten fordult aztán a hátára, de épp csak fújtam egyet a plafon felé, karja a derekam alá nyúlt, és magára fordított.
– Na? Most mi tapad a kezemhez? – tartotta a csípőm. Férfii egoja többet követelt.
– A nőiségem kulcsa – válaszoltam fennkölten, és újra lobbantottuk testünk lángjait.
– És hányszor nyissam meg nőiségedet, hogy ez jusson eszedbe a kezemről, és ne a fájdalom?! – zihálta, aztán újra maga alá fordított.
Barna szeme hajnali égként magasodott fölém. Akkor újra megnyitott, és eggyé váltunk. Felé sóhajtottam. Vágykönnyek csordultak arcomra. Tekintete szememre tapadt. Ahogy kelt ablakunk mögött a Nap, írisze úgy vált arany-csillogóvá. Arca elhűlt, röpke mosollyal figyelt, miközben egyre nyitotta bennem a szorongó mélyet.
– Szeretkezz velem – sóhajtottam. – Életem végéig!
És akkor csillámporral hullt ránk a beáramló napkelte. Súlytalan végtelennek tűnt testemben a gyönyör. Ragyogó szikrák parázslottak végig bennem, mindenütt.
Zsolti hajamhoz könyökölt, ajka a fülembe lélegzett.
– Legyél a feleségem!

6. Öt év magány

 

Semmit sem értettem. Bár nem próbáltam elemezni az őrületes pánikrohamom okát. Egyetlen dolog járt az eszemben: hogy mennyire fontos a légzés. Hogy milyen fontos lenne!
Légvétel nélkül róttam a métereket, a hegyre emelkedő erdőben. Tüdőm egyre feszült, orromból a jéghideg levegő nem jutott mélyebbre.
Látás nélkül trappoltam egyre fel, csak a méregzöld levelek elmosódott kavarját érzékeltem szemem sarkából, néhol egész közelről – ahogy arcomba vágódott egy-egy elvadult ág. Hamarosan azonban idegen hangra lettem figyelmes. Száguldásom közepette körbe-körbe forgattam fejem, hogy lássam, honnan jön az erőlködő szuszogás.
Neonzöld alak villant jobb oldalról, néhány fa takarásából. A következő pillanatban már az avarban feküdtem, véletlenül nekirohantam az egyik bükk vastag törzsének, cipőm kiemelkedő gyökerében buckázott át.
Egy pillanatra csend lett. Aztán ijedt madarak csivitelő rebbenését hallottam fejem felett. Amikor tekintetem újra a neonszín alak felé fordítottam, hátraestem a rémülettől. Lábai orrom előtt magasodtak.
Az avarban támaszkodva, tekintetem az arca felé fordítottam, aztán ugyanezzel a lendülettel az ellenkező irányba.
– Tudod – szólalt meg -, út is van ám – mutatott maga mögé kissé rézsútban -, nem muszáj az ingoványban kocogni.
Mellkasát keresztező karjait hirtelen mozdulattal lendítette szabaddá, és halvány mosollyal az arcán felém nyújtotta a kezét.
Nagyot sóhajtva, nyújtottam felé a karom, engedve, hogy felhúzzon. Amikor végre szilárdnak éreztem talpam alatt a földet, lesütött szemmel néztem fel rá. Idegesen ajkamba haraptam. Egy ideig csak bámultuk egymást. Ő kérdően, felhúzott szemöldökkel, újra összekulcsolt karokkal, én ide-oda forgatva szememet, néha feszülten rágcsálva az ajkamat.
Jani volt.
– Mi történt? – kérdezte végül.
Megrántottam a vállam, és néhány percig ugyanúgy feszengtünk egymással szemben. Egyszer csak nagyot szusszant, testhezálló ruhás lábait lazán terpeszbe lendítette, fejét oldalra döntve kapta el cikázó pillantásom.
– Csak fogóval fog menni?
– Mi? – rémültem meg a szó hallatán.
Mosolygott.
– Hogy elmondd, mi van! – rántotta fel vállait, kezeivel gesztikulálva.
Aztán mikor még mindig nem szóltam egy kukkot sem, közelebb lépett. Megfogta a csuklóimat és maga felé forgatta azokat.
– Nem sérültél meg?
Mikor megbizonyosodott arról, hogy nem vérzik sem a kezem, sem az arcom, a térdem felé tekintett.
– Nem horzsoltad le magad sehol?
Megráztam a fejem.
– De mi történt tegnap este óta, hogy így ki akarsz futni a világból?
– Nem akarok beszélni róla – motyogtam.
– Én pedig szeretném – lágyult el a hangja.
Felnéztem rá. Barna szemei mélyre tekintettek felém.
– Kérlek – suttogta. – Ott aludtatok, nem? Mi történt az éjszaka?
Jaj, az éjszaka! – jutott eszembe a fogfájós roham, vagy mi… Jó pár másodpercig hezitáltam, hogy mit valljak be neki. Ha az éjszakát, akkor tuti fix, hogy ő is meg akarja nyomkodni az arcomat, kiváltva a megsemmisítő kínt. Ha Zsoltit?! Ő az unokatesója. A végén még azt is Jani dönti el helyettem, hogy kihez menjek feleségül. Ahogy lényegében azt is neki „köszönhetem”, hogy orvosnak tanulok…
Sakk-matt és patt helyzet! De nem hazudhattam neki. Jani az évek alatt a legjobb barátommá vált, különösen azután, hogy elvesztettem a bátyámat.
– Már megint csinálod! – morgott rám.
– Mit? – vontam össze szemöldököm.
Sértődött arcot vágott.
– Szerinted mit? – kérdezett vissza.
Már nyílt volna ajkam válaszra, de mutatóujját némaságra intően nyomta hozzá.
– Most is! – folytatta.
Szememet nagyra nyitva bandzsítottam az orrom előtt lévő ujjára.
– Tökfej! – nevette el magát, miközben elvette arcom elől a kezét. – Kockázatot elemzel a kis buksidban, mi?! Na, tessék mesélni. Nem harap a bácsi – vigyorgott.
– De igen! Pont ezért elemzek kockázatot, Jani, mert a bajok még nagyobbak lesznek, ahányszor csak elhintem őket. Nőnek, vagy mi – hadartam.
– Na jó. Oké – bólintott. – Akkor most kivételesen egy árva szót sem szólok!
– Na persze! – sziszegtem durcásan csücsörítő ajakkal.
Jani nem válaszolt. Csak nézet rám némán. Meghökkentem.
– Ja, hogy már tart is a csendháború? – mosolyogtam. Helyeslően pislantott. – Jó, de akkor félreteszed a fogászkodást is!
– Na, azt nem! – bukott ki belőle. – Mi baj van? Széttörött valami?
– Sokáig bírtad, gratula – fintorogtam felé.
Közel lépett és mélyen rám nézett.
– Mondd mááár! – sürgetett.
– Jó, de nem nyúlsz hozzám! – emeltem felé kezem, ujjaimat támasztva mellkasán.
Szemeit forgatva sóhajtott, és megragadta az alkarom.
– De igen, ha valami olyasmi, akkor igen! – vitatkozott.
Azzal hátat fordítottam, majd rohanni kezdtem. Az iram azonban újabb borulásba torkollt. Feltérdelve a fagyos avarból, egyből vissza is hasaltam a talaj szintjére. Ugyanis észrevettem Zsoltit. Futólépésben közeledett hozzánk. Nagyot szusszantam a késő őszi ködös párába, és a mélyre süllyedő ég felé fordítottam arcom, ahogy a hátamra fordultam.
Egyszerre értek oda. Jani arcát a lábam felől, Zsoltiét a fejem fölött pillantottam meg. Süllyedésért imádkoztam. Vagy legalább láthatatlanságért.
Szinte egyszerre néztek egymásra testem fölött.
– Kellek, srácok? – kérdezte tőle halkan Jani.
Aztán újra rám néztek, és Zsolti mellém rogyott. Először csak ült, a szememet figyelve. Akkor újra mellkasomba szorult a levegő, pedig semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Végül Jani is leült, majd le is feküdt mellém. Aztán Zsolti is, a másik oldalamra.
Ott feküdtünk, a novemberi reggel fagyos levélzetén. Hosszú percekig nem szólalt meg egyikőnk sem.
– Ugye, tudjátok, hogy Ádi ott ül – mutatott Jani az ég felé -, azon a felhőn! És szakad a röhögéstől, ahogy bámul minket.
Ádám! – vágott mellkason a gondolat, ami újra légzésre nyitotta a tüdőm, és fel is pattantam azonnal, ahogy megéreztem homlokomon mennyből rám förmedő szigorát.
Teljesen megőrültél?! Vért akarsz pisilni? Mert minimum annyira fogsz felfázni, húgom…” – szokta mondani…
Szemem egyikükről a másikukra fordítottam. Zsolti mozdult, ám mielőtt ő is felállt volna, Jani felé nyúlt. Némán visszanyomta a földre. Összenéztek. Alig láthatóan forgatta Zsolti felé a fejét. Aztán rám néztek.
– Oké – sóhajtottam. – Jani! – fordultam felé. – Valami neuralgia. De már kicsinált vele Tamás és Zsolti is – mutattam messziről az állam felé – , ha te is hozzáérnél, félek, eltörném a millió dollárt érő kezeidet.
Összeráncolta homlokát, és értetlenül nézett Zsoltira.
– Trigeminus neuralgia. Tamás szerint okozhatja az SLE, de nem tudom – akadt el a hangja -, még nem sikerült beszélnem vele.
– Mindent megmagyarázna – válaszolta neki Jani, majd szemével legyintésképp gyorsakat pislantott. – De előled miért menekül?
Nem válaszolt neki. Tekintetét felém fordította. Már bőgtem.
– Mert, tudod, hogy amióta ő nincs – mutattam az ég felé. – Én nem tudom, azóta én semmit sem tudok – reszkettem.
– Nagyon korai volt! – sóhajtotta. Felugrott és magához húzott.
– Nagyon szeretlek – bújtam a kabátja alá, miközben egyre rázott a zokogás. – De ez… Ez… – hüppögtem.
– Megkérted a kezét? – suttogta a hátam mögül Jani.
Zsolti nem válaszolt, csak állának bólintását éreztem a hajamon.
– Na, akkor én itt sem voltam! Kocogok tovább, mintha itt sem lettem volna – mondta, és mielőtt eltűzött volna, közelebb lépett hozzánk, és megérintette a hátam.
– Később átnézünk hozzátok, jó?

Persze, pontosan tudtam, hogy Ádinak mi lenne a véleménye. Nem ez volt a baj, hanem az, hogy még mindig nem döntöttem el, hogy akarok-e a bátyám nélkül élni.
Az élet azonban nem a halál ellentéte. Az talán a depresszió. Talán a közöny, a sodródás, süllyedés. Az élet valami más lehet. Valami csodálatos, túl sok szépséggel, amit ha képes vagy megélni, már többé nem akarsz kilépni belőle.
Én? Mint egy kitaszított – éreztem magam életem minden percében. Úgy hittem, hogy a menny kapuja előlem hét lakatra zártan létezik. Mert hittem benne, hogy létezik.
Ők, akik körülvettek engem, akik életem főszereplői voltak, értük mindenemet odaadtam volna, mert hittem, hogy számukra igenis létezhet élet – gyönyörű, napfényillatú, varázslatos jövő. De amíg én a közelben voltam, addig őket is kénytelen takarta, és lepte el ez a mérhetetlen, pokolszagú átok.
Tudtam azt, hogy minél messzebb kerülök tőlük, annál nagyobb az esélyük arra, hogy boldogok legyenek. Hogy ezzel kezükbe adom az élet kulcsát. Mellettem mindenki csak süllyedt, és süllyedt.
Amim volt: az a határtalan szeretet. Idővel megtanultam felhasználni a mindennapokban arra, hogy picivel jobbá tegyem a világot. Megtanultam elzárni az emberek elől azt a kegyetlenül sötét vákuumot, amely egy pillanat alatt szippanthatta volna ki a lelküket, életképességüket.
Így hát. Elhagytam őt.
Minél jobban szerettem, annál messzebb kellett magamtól tartanom őt, a saját védelme érdekében. Dávidnak ebben mindvégig igaza volt. A pokol belőlem áradt, hacsak nem zártam saját magam nagyon mélyre.

Öt év nélküle. És öt év mellette, hiszen a tanárom volt, olykor az orvosom. Minél erősebben fájt a tőle való önmegtartóztatás, annál erősebben kellett kitartanom, hogy mást szerethessen. Hogy élhessen.
A huszonhárom évemmel a legfiatalabb orvosnak számítottam. A diplomámmal a sebészeten maradtam. Na, nem azért, mert én így szerettem volna, csak valahogy Tamást is el kellett kerülnöm…
Ráadásul az hírlett, hogy ide, ha tízévente egyszer fel is vesznek nőt, egyből rúgják is ki. Vagy azok menekülnek el – főleg, a balesetsebészeten. Így aztán, naná, hogy oda felvételiztem. Továbbra sem tartottam képesnek magam az orvosi hivatásra. Alig vártam, hogy végre kidobjanak onnan, mert felmondani az orvosi pályát – Ádám emléke miatt, képtelen voltam. Aztán azt is hallottuk, hogy meg is szüntetik magát a „balesetsebészetet”. Átszervezik a többi osztály ambulanciájának ellátását, így nagymértékű leépítés várható.
Hát, én alig vártam a felmondó levelet.
Tamáséknál ötödik baba született. Nagyon örültem neki, bár csak egyszer láttam őt, amikor titokban fellopakodtam megnézni az újszülött osztályra. Erősen reméltem, hogy az új baba majd kitölti Tamás szívében azt az űrt, amit magam után hagytam.
Volt néhány hónap, amikor mindenféle hivatalos levelekkel bombáztak – főleg anyámat keresték, de soha senkinek nem árultam el, végül hogy gyulladt fel a ház, miközben aludt. Így aztán, mivel őt nem tudtam kiadni, tőlem vártak mindenféle aláírást. Miután aláírtam azokat – az ügyvéd szerint csak ennyi kellett ahhoz, hogy a világ elhiggye azt, hogy a Romanov-dinasztia végleg kudarcot szenvedett. Mert általam kudarcot kívánt szenvedni. Természetesen nevet változtattam, és utólag Ádiét is, hogy feloldozzam, és elrejtsem őt a világ gyűlölete elől.
Ruszlana pedig Romanova-ként oszlik valahol, távol a bátyámtól, és csak remélni merem, hogy így teszik a túlvilágon is. Hogy Ádi mindig a legközelebbi felhőről, engem figyel. És anyám, a pokol legmélyebb bugyrában folytatja a szénné-égést, amit a háztűz már megkezdett kegyetlen lényén.
Akkorra Zsolti már a harmadik szakvizsgáját csinálta. Pontosan tudtam, hogy mire pályázik. A főnök kezéből akarta kivenni a szikét, mert sosem viselte jól a rengeteg műhibát. De nem nagyon tanulhatta azt, amit szeretett volna, mert a sürgősségi betegtömb megalkotásával, tehát az ügyeletes ambulanciák összevonásával, időközben tíz sebészt bocsátottak el, emellett még néhányan távoztak is önként.
Állandóan dolgoztunk, de még így sem tudtuk ellátni a napok betegáradatait. Volt idő, amikor az általános sebészet besegített. Akkor már azt sem tudtuk, ki kicsoda, mert például Zsoltinak is voltak ott napjai, félnapjai. Akkoriban az általános sebészek purcantak ki a sok traumától, így aztán volt olyan, hogy többet dolgoztam én helyettük, az ő helyükön, mint ami az eredeti terv volt.
De hát, gondoltam, úgyis csak ideiglenes az egész, úgyis elbocsátanak engem is, hiszen, mindig lentről kezdték a nyirbálást. Így is lett, vagyis én még mindig maradtam, de a többi rezidenstársam mind repült, csak egyedül maradtam elsőéves gyakorló orvos.
Számszerűsítve: hivatalosan heti hatvan órát dolgoztunk, de nem volt ritka, ha a huszonnégyórás ügyelés harminchatra kúszott, vagy még tovább. Mire felébredtünk az orvosi szobában, lehetett tovább dolgozni.
Engem amúgy nem zavart. Nem volt senkim, őt is mindig más csajjal láttam, ha úgy alakult. Akkor volt gáz, amikor engem is műtögetni kellett, hiszen azzal minimum két sebész esett ki a műszakból, és egyszerűen olyan kevesen voltunk, hogy mindenki pótolhatatlan volt. Ezért sem értettem, hogy nő létemre, elsősként miért nem engem bocsátanak el.

Így aztán igyekeztem csak akkor vinnyogni, ha tényleg nagy bajom volt. Az emberek élete fontosabb volt az enyémnél. Ők… Ti, emberek, csodálatosak vagytok! Egytől-egyig. Célok vezérelnek benneteket, jövőkép, határozott elképzelések, a döntés hozatal képessége. Bennem semmi ilyesmi nem volt. Még csak enyhe szikrája sem az élettudatnak. Most az, hogy kicsit több dolgot tehettem meg a mentősöknél… Akkor is csak egy futószalagon lihegő valaki voltam. Az életek nem az én kezemben dőltek el. Én csak stabilizáltam, aztán dobtam is tovább az általános sebészeknek. És ebben semmi emberi nem volt. És semmi tudatos, csupán hivatástudatos…
Amennyire a kisujjamban volt a szervezet hemodinamikai egyensúlya, és annak helyreállításához szükséges gyógyszerek és beavatkozások, pont ennyire nem értettem az egészet. Az egész harmóniáját. De sosem akartam többet. Sosem akartam érteni, hogy lélek is létezik, ahogy az érzelmek hatnak a szervezetre… Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy a kardioversiónál van, ami durvábban kisütheti a szívet.
A balesetsebészet, illetve a sürgősségi a világom legbiztonságosabb helye volt. Arctalan lehettem. A betegeim többsége erősen alkohol-, drogillumináltan került be, vagy balesetesen – de leginkább e három kombinációjában. Még ha láttak is, többé sosem emlékeztek rám.
Nem akartak tőlem semmit. Nem akarták, hogy egyek, hogy aludjak, hogy menjek hozzájuk feleségül. Sőt, általában azt sem akarták, hogy hozzájuk nyúljak. Az öngyilkos jelöltekről nem is beszélve. De mivel mi, balesetsebészek, avagy traumatológusok voltunk azok, akiknek a betegeken túl az idő volt a legnagyobb ellenségünk – muszáj volt beavatkozni.
Mi voltunk az elosztók. A purgatórium. Kemény és embertelen. A cél csupán annyi volt, hogy működjenek a szervek. Ami mégsem működött, az vagy kibírta az általános sebész műtőjéig, vagy a kezem között halt meg.
Hentesüzem. A jók mennek tovább, a rosszak? Szerencsére ritkán kellett döntenünk róluk. Mentek tovább… Az elhunytak hozzátartozói is ritkán jöttek hozzám. Általában fogalmam sem volt, hogy az én kezem után hova kerültek, és éltek-e vagy haltak-e aztán…
Nem tudtam statisztikát, mert túlságosan szerteágazó volt a kórházi ellátás. Az általános sebészeknél még csak le tudtam kérni a kezeltekről infót. Még az ortopédia, égési osztály, és a fej-nyak-szájsebészetnél is. De utána? Hogy melyikük hova jutott ezután? És a legfőbb kérdés természetesen a „hogyan” volt.
A „hogyan”. Az életminőség aztán igazán nem az én asztalom volt. Bent tartani a vért az érpályában, rábírni a szívet, hogy mozgassa is, át a szerveken, szöveteken, rábírni a tüdőt, hogy oxigénnel dúsítsa. És nagyjából ennyi. Ha ez stimmelt, én már piros pontot kaptam. De ez korántsem jelentette azt, hogy az adott delikvens épp nem csak vegetál-e valami elfekvőn, mert teszem azt, túl sokáig tartott, mire újraélesztettem. Semmi ilyesmiről nem tudtam. Pedig ez lett volna a lényeg, nem? Ez az élet, nem?
Én más voltam, mint a többi kollégám. Ők megmosták kezüket a műszak végén. Elvégezték a dolgukat, és nyugodtan aludtak éjszakánként. Én többet akartam tudni róluk.
Én más voltam, mint a többi ember. Én nem akartam, hogy bárki is megismerjen. Hogy megszeressen, azonban szeretni akartam, talán mindenkinél jobban. És ez így eléggé kivitelezhetetlen volt.
Jani maradt az egyetlen, akivel ha nem is napi-, de rendszeres baráti kapcsolatot ápoltunk. Főként azért is, mert még mindig csinálgattam a fogász szakot. Csak miatta, mert akkor jókat dumálhattunk, miközben segítettem neki a rendelőjében.
Dávid viszont eltűnt az életemből. Nem tudtam, mi lett vele, miután ő is leérettségizett, de biztosra vehettem, hogy papnak készült. Ferenc Atyát sem látogattam, mert… Aki annyiszor szembesül a mindennapokban a halál tényével, mint én, az megérti. Ha minden nap az én kezembe kerül az emberek élete, onnantól kezdve Isten, és az ő csodatévő tehetsége elveszíti legmélyebb értelmét is. Féltem attól, hogy még a végén az én drága jó, szent Atyámat is kiborítom a lét ledegradáló tárgyiasításával.
Azt hittem, már mindent tudok. Hogy már mindenen túl vagyok. Biztonságban töltöm a napokat úgy, hogy végre nem üldöz senki sem. Hogy nem történik semmilyen földöntúli, megmagyarázhatatlan jelenség. Csupán vigyáznom kell az életfunkciók paramétereire. De mekkorát tévedtem!
Hiszen, akkor, annyi gyásztól terhes év után… Megjelent Ádám.
Akkor, első rezidensévem felénél valóban nagy baj lett. Alig tudták újra összerakni a szervezetemet. Minden kór egyszerre csapott le bennem. A tüdőm, a szívem körüli savós hártyákban olyan szintem gyűlt fel a genny, hogy egyszerre állt le a működésük, az egyik vesémmel egyetemben. Test szerte robbantak fel az ereim, vérem olyan iramban hagyta el az érpályát, amilyen gyorsan és amekkora mennyiségben alig tudták pótolni.
Nem irigyeltem őket. Azért ritkán láttam olyan bonyolult esetet, mint amit az én széteső szervezetem produkálni bírt.

7 .Ötven perc

Az időmúlás relatív. Néha siettetnénk, máskor pedig örökre bennragadnánk egy-egy pillanatban. Néha úgy tűnik, megáll, máskor súlyosan kínoznak bennünket a lassan vánszorgó pillanatok.

Láttam, ahogy a monitoron egymást követően változnak a számok. Az EKG görbém egyre szabálytalanabbul cikázott tova és tova. Nem lehetett megállítani. Pici javulások után egyre mélyebb gödrök jelentkeztek. Zuhantam. Sebesen szívott magába az elmúlás, ahogy egyre esett vérnyomásom, szívfrekvenciám, oxigén-szaturációm.

Pám-pám-pám… Le és le, vészesen közelítve a nullához. A nullához, ahol a gyönyörűen szerkesztett, normális EKG görbe csupán egyenesként lapul, és halad tovább, ismeretlen világok felé.

Láttam Zsoltit, Gyulát, a főnökünket, nem is tudom… Mindenki odaért végül, ahogy rohant előre az idő. Tamás, Jácint, az összes kollégám, asszisztensek és nővérek.

Csak én nem voltam ott. És nem tehettem semmit.

Nyugalom és csend váltotta fel az életigenlés ájulásba facsaró fájdalmait.

Már nem éreztem, ahogy a hibásan működő idegpályáim megvadulva rángatják egymást, görcsös földrengésbe rázva a gennytől lüktető testemet. Már nem éreztem a vérhiány okozta nyomó, majd szétrobbantó baltacsapásait tarkótájon.

Már nem fájt. És ez jó.

Már nem maradt érzelem. Már nem is féltem. És ez nagyon jó.

Aztán az időmúlás lassulni kezdett. Minden, amit ismertem a műtőben, mindenki, akit ismertem… És a fény, az a kíméletlen halogén… Akkor, ott minden és mindenki atomjaira vált, súlytalan lett. Lassan megszűnt a mozgás, megszűntek a sarkok, a padló és a plafon, és kezdett eggyé válni: mint lényeg. Mint egész. Mint kezdet és vég. Mint összetartozás. És a határtalan szeretet végre megtalált.

Fájdalom nélkül zokogtam. Gyász nélkül, szabadon folytak könnyeim, amikor megláttam őt. Magas volt és erős, pont olyan, mint amikor utoljára láttam.

Az egész arca mosolygott akkor, amikor megszerelte ajtómon a zárat. Érzem ujjai érintését a tenyeremen, ahogy belehelyezte a kulcsot. Mintha átadott volna akkor Zsoltinak. Mintha tudta volna, hogy nélküle már valóban szükségem lesz zárt ajtóra.

És nem engedtem be a fürdőszobába. Ott zokogtam a földön, mint egy hülye pisis az arcomon vöröslő pillangókiütés miatt. Az utolsó hang tőle… Az utolsó hang a nevemet mondta. De én kizártam, és meghalt.

Én kizártam, és meghalt. És meghalt a világ. És véget ért az életem.

A mennyet sóhajtottam akkor ki tüdőmből, amikor megláttam őt. Tudtam, hogy halott vagyok, és életem legszebb pillanata volt újra vele lenni.

Látás nélkül zokogtam, de ő csak mosolygott.

– Kicsi húgom – szólt végre, és… A hangja… Én bármit megtettem volna mindig, hogy valahogy visszahozzam őt a világba.

– Meghaltam? – kérdeztem.

Aztán valahogy minden elfogy. Az idő. A lélegzet, a szívverés és a könnyek is.

– Tovább élsz – mosolyogta.

Hozzám lépett. Ujjaim lassan emeltem vállai felé. Bőre forró volt. Először megrémisztett a gyorsaság, amellyel a karjába kapott, majd határtalan hála itatott át – hogy ez még egyszer megtörténhetett.

Amikor elengedett, újra beszélni kezdett.

– Most már megismerlek. Csak mindig annyira megváltozol. Minden életben teljesen más vagy – szólt.

Szeme ragyogott, haja tejfehér szőkén fénylett a minket körülvevő hófehér világosságban.

– Tessék? – rémültem meg szavaitól. – Ki vagyok?

Ajka még szélesebb mosolyra húzódott.

– Tudod, hogy ki vagy: Olga. A hegy névadója – bólintott.

Elmosolyodtam.

– Most már Norci maradok. Mindig is a te Norcid.

– Minden életben leveted magad arról a hegyről. Ez a végzeted – beszélt. – Talán jobb is, ha elégetted a naplókat. Talán, jobb nem tudni a játékszabályokat.

– De hiszen, vége van?! – meredtem rá, aztán hátraléptem.

És lezuhantam.

Egyenetlen hangerejű emberbeszéd, hozzám közel, tőlem távol. Műtőhang, a lámpa hangtalan sistergése. Mellkasomba hasító fájdalom, tüdőmbe szoruló ököl… Aztán újra csend.

A fény csendje.

Ádám égkék szeme. Halványszín ajka. Ujjai a vállamon.

– Hogy lenne vége? Nincsen vége. Soha semminek sincs addig vége, míg be nem teljesíted a jóslatot – süllyesztette pillantását az enyémhez közel.

És akkor barna szemek.

– Norci! Norci! Ide figyelj! – Zsolti ajka, valami kellemetlen fájdalom arca jobb oldaláról.

Kezem felemeltem, és meg akartam simítani. De csak nyakáig jutottam. Láttam bőre alatt a töltényt, ahogy hegszövettel körbevéve furakszik szövetei, erei közé.

– Figyelj! Nem tudjuk megcsinálni! – Reszkető ajkai között zihálva sírt nyelvén a levegő. Szeme könnyekben ázott. – Nem tudom megcsinálni. Figyelj – nyelte le zokogását. – Figyelj! – Megszorította kezemet a nyakán. – Akarnod kell, jó? Ezt most kurvára neked kell megcsinálnod!

Zsolti könnyein át néztem újra Ádi napfény-csillogó arcára.

– Neked kell döntened – mondta a bátyám.

– És ha nem? És ha én nem tudok dönteni, akkor mi lesz?

– Akkor újra anya gyereke leszel – válaszolta.

– Akkor az leszek. És megölöm újra.

– Akkor újra üldözni fog, ahogy most is teszi.

– De meghalt.

Tenyere mellkasomon csattant, és voltokat égetett a mélyére.

– Ő sosem hal meg! Be kell teljesítened, csak akkor válhatsz szabaddá.

Mellkasomon újra az égő csattanás.

– Ugorjak le a hegyről? – meredtem a bátyámra.

Ingatni kezdte a fejét, majd bólintott.

– Tudni fogod. És ha megtudod. Tedd!

„Tedd” – csattant testem újra.

– Nyisd ki végre a szemed, és láss! – Ádám hangja Zsolti ajkaiból.

És őrületes zokogás horpasztgatta torkomban a lélegeztető csövet. Zsolti barna szeme bólintva távolodott. Amint rádöbbentem, hogy hol vagyok, egyből testembe vágott az elviselhetetlen fájdalom. Újra ájultam.

A műtőben álltunk. Ádám és én. Figyeltük az idő újraindulásának kezdetét. Az emberek még gyorsabban tevékenykedtek, mint amikor a számok csökkenni kezdtek.

– Nem olvastad a búcsúlevelem sem – suttogta arcát felém fordítva.

– Zsoltinál van – sóhajtottam. – És nem álltam készen rá sosem.

– Helyes. Zagyvaságok, égesd el azt is, mielőtt elolvasnád.

Elé léptem, háttal a testemet felügyelő team-nek.

– Miért? Miket írtál?

– Jelentéktelen dolgokat. Tudod, ilyen moss-fogat-minden-este – szarságokat – mosolygott.

– Túl fogom ezt élni?

Kínos mosollyal vonta meg a vállát.

– Hallottad a sebész doktor urat, te döntesz!

– Veled akarok maradni.

Akkor eltűnt a műtő. Egyszerre mintha leoltották volna a fényt, úgy tűntek el körülöttünk az emberek. Sötét lett, teljes űrfekete.

– Én már itt létezem, kicsim – ingatta a fejét, miközben a mellkasomra mutatott. – Az emlékeitekben. Ha meghalsz, ez is, én is, és a világ is veled hal. Ebben az életben kell megtenned.

– De mit? – rökönyödtem felé.

Szemem egy kórteremre nyitottam. Fehér köpenyben állt az ablaknál, állát ujjaival dörzsölte, miközben tekintete mozdulatlanul függött az üvegen túli külvilágon.

Elmosolyodtam. Szólni próbáltam, de akkor nyílt az ajtó. A főnővér sietett be, mindannyiunk nagymamája. Neki is köszönni akartam, de rám sem nézett.

Zsoltihoz lépett, egyik tenyerét felé nyújtotta, másikkal magasra kellett nyúlnia, hogy elérje a vállát.

Zsolti a nő felé fordult, nekem háttal. Kivette a kezéből, és a szájába tette – nyilván valami gyógyszer volt.

Megijedtem. A szívverésemet rögzítő hang erősen pittyegni kezdett. Rémülten fordultak felém, és mellém futottak.

Úgy néztek rám, mint aki szellemet lát. Zsolti szeme pislogás nélkül meredt az enyémbe, miközben a szívemre nyomta a fonendoszkópot.

– Norci! Norci, kislányom, fent vagy? – döbbent felém Erika.

Szememből ömleni kezdtek a könnyek, és tovább száguldottak a számok, ahogy rám tört a pánik.

– Fáj valami, aranyom? – faggatott a főnővér, és céltalanul futkosott az ágyam körül.

Zsolti szeme még mindig az enyémben.

– Vért vegyél, és neurológust hívj – suttogta Erika felé, tekintete aztán újra az enyémbe tapadt.

Észre sem vettem, mikor vette elő a kislámpát, már csak az éles fényvillanást érzékeltem a szemeimben. Aztán szó nélkül felállt, és a monitorhoz lépett. A szememben vibráló fényköröktől akkor csupán annyit láttam, hogy a főnővér még mindig rohangál, leginkább az ágyneműt igazgatva.

– Mi baj van? – kérdezte tőlem Zsolti.

Felnéztem rá, a fénykörök lassan múlni kezdtek.

– Láttam – tátogtam, aztán vadul köhögni kezdtem, mire Erika keze jelent meg arcom előtt egy pohár vízzel.

– Lassan-lassan! – szólt rám a főnővér.

Zsolti az ágyamra támaszkodott, és felém hajolt.

– Láttam, hogy gyógyszert vettél be. Mi a baj? – kérdeztem alig-hanggal.

Akkor összenéztek, és elnevették magukat. Erika ráhuppant az ágyamra, könnyek közt kezdett kacagni, és össze-vissza puszilgatott.

– Édes kislányom, hozok egy kis arcpírt és szemfestéket, és megszépítünk.

Az etetésen kívül még ez volt a leggyakoribb, amit kiváltottam az emberekből. A negyvenöt kilómat növelni, a hófehér bőrömet festegetni szerették volna.

– Era! Vér, neurológus – szólt rá vigyorogva Zsolti -, részt vennél, kérlek?!

– Részt-részt! – kacagta. – Alig várom, hogy kürtölhessek! – ugrott fel, de még mielőtt kiszaladt volna, Zsolti megint rászólt.

– És a vér?

A főnővér hátrafordult, és ciccentve az orvosi szekrény felé legyintett.

– Zsoltikám, csak le tudsz venni egy vért, nem?

– De én?! – nevetett Zsolti, majd felém fordult.

– Hm, ne vedd magadra, csak próbálom összetartani a hierarchia rendszert, teljesen esélytelenül – mormolta maga elé, miközben megtöltötte az ampullát.

Aztán felegyenesedett.

– Gondolom, kómában voltam – suttogtam.

Kérdően nézett rám, kezében pörgetve a vért.

– Hogy neurológus is jön… – folytattam.

Bólintott.

– Mindenki jönni fog – sóhajtotta.

– Akkor gondolom, mínusz egy vese… Más?

– Te itt voltál közben, vagy mi van?! – kérdezte meglepetten.

– Ádi búcsúlevelét odaadod majd?

– Nem! – vágta rá, és még mindig nem mozdult az ágyam végéből. – Nem hagyom, hogy elmerülj a halálban, most jöttél vissza.

Akkor végre újra közel jött.

– Szarul nézel ki – vigyorogtam felé.

– Te viszont gyönyörű vagy – mosolygott. – Mint aki átaludt öt napot – komolyodott el, majd szabad kezével megdörzsölte szemeit.

– És te mennyit aludtál, Hercegh doktor? – kérdeztem.

Ajkába harapva forgatta felém a fejét.

– Öt nappal tartozol, remélem tudod – válaszolta végül.

– Itt rostokoltál öt napot?

– Igen – ült az ágyamra, és óvatosan megfogta a kezem. Aztán tekintetét a padlóra döntötte, miközben simogatta az ujjaim. – És nem csak én – fordult vissza. – Most már döntened kell – vágta hozzám, aztán felállt.

– Tudom – válaszoltam. – Tudom – néztem fel meggyötört szemébe.

Aztán fölém hajolt, és homlokon puszilt.

Mivel elmondható az, hogy elméletileg és gyakorlatilag is, állandóan orvosi felügyelet alatt léteztem, szerencsére nem kellett hosszú heteket töltenem ágyban. Mondjuk én már másnap dolgoztam volna. Zsolti támogatta is, hogy minél hamarabb visszaálljak, állítása szerint jobban tudott volna figyelni rám, ha mellette állok, mintha távol valamelyik kórteremben létezem. De ő sem dönthetett semmiben a főnökünk nélkül.

Aznap reggel a kórház az alapzatáig rengett bele a főnök üvöltésébe.

– Nóraaa!

Az erkélyen cigiztem, pizsiben, papucsban és télikabátban…

Basszus-basszus-basszus – dobtam el azonnal a cigit, és csattogva rohantam vissza a kórterembe, ahonnan ordítozott felém.

Nem nézve rá rohantam be a szobába, és az ágyba ugrottam. Megszokásból még a takarót is a fejemre rántottam.

Utánam sietett, a vizitelő tömeggel egyetemben.

– Hova tűntél? – hallottam bizonytalan hangját.

A csapat felröhögött, majd gondolom a szikrázó főnöki szemek tekintélye alatt, nagyon gyorsan elhalkultak. Óvatosan húztam le fejemről a takarót.

– Hát itt vagy – mormolta maga elé, miközben leült a székre, kezében a hatalmas kórlaphalmazommal. – Nincs dohányzás! – morogta rám sandítva.

– Akkor nincs élet – böffentettem, mire lassú mozdulatokkal emelte ismét felém a fejét.

Ám Zsolti épp akkor rohant be.

– Nagyszerű – bökte hozzá a főnök, miközben hajára tolta a szemüvegét. – Halálos bűn lekésni a vizitet – szidta Zsoltit, aki terpesze előtt kulcsolta össze ujjait.

A főnök felém fordult.

– Nórikám, ez rád is vonatkozik. A betegnek is a helyén kell lenni hat óra harminc perckor – lágyult el felém.

– Bocs, főnök…

Morrantott, aztán újra Zsoltihoz fordult.

– De lekésni a saját beteget, Zsoltikám? Most mi a frászt csináljak veled? – Zsolti tétován masszírozgatta a vállát, és döntögette fejét nyakát ropogtatva. – Na, mondjál már valamit, mi bajod van?

Nem válaszolt, csak keserű ábrázattal megvonta a vállát.

– Plusz hatvan óra büntit akarsz?

Kérdezte a főnök, miközben keresni kezdte a szemüvegét, ami a feje tetején támaszkodott. Néhányan kuncogni kezdtek.

– Tudnom kell, ha valami bajod van – folytatta. – Ugyanis nagyon szarul nézel ki. Nem látta valaki a szemüvegem?

– Nincs semmi bajom – nyögte ki végül Zsolti.

– Jó, akkor plusz hatvan óra, fiam – közölte a főnök, miközben minden zsebét átkutatta a szemüvegéért.

– Az immunosnak vitte át a leleteimet, főnök – vágtam rá.

Hirtelen mozdulattal fordult felém, így aztán orrára zuhant a szemüvege. Meghökkenve megigazította azt.

– Ja, jól van – vonta meg a vállát, majd Zsolti felé nézett. – Akkor is valami bajod van. Ennyit miért nem tudtál hozzám vakkantani? – meredt rá a százhúsz kilós főorvos. – Újra összejöttetek?

Ezt a kérdést hetente biztos, hogy valaki elsütötte nagy közönség előtt. A legszebb az volt, hogy ilyenkor nem érdekelte őket, hogy ő és én mit mondunk, egymás közt kezdték el megbeszélni, hogy ki mit látott, hogy hányszor ügyeltünk éjjel kettesben, hogy ki szerint melyikünk hogy nézett a másikra. Megszoktuk válasz nélkül hagyni a kérdést.

– Nórikám, ismét fogalmam sincs, mi volt ez az egész veled – sóhajtotta. – De egy kis pihenés nem fog ártani – sorolta a szavakat.

– Jaj, ne, főnök! Kérem, hadd dolgozzak! – vágtam közbe.

– Mondtam már, hogy a kedvencem vagy? – mosolygott rám. – De francnak se hiányzik még ez a horror, amit a testeddel kellett csinálnom.

Kikerekedett szemekkel néztem Zsoltira. Hunyorítva forgatta a fejét, üzenve, hogy hál’ Isten, hozzám sem nyúlt.

– Mikor akarsz kezdeni?

– Megcsinálom Zsolti büntijét.

– Jól van, látom, újra összejöttetek – konstatálta, és behúzkodta a hétre a nevem, az ölében lévő munkarendtáblába. – És kapsz egy piros pontot is – nevetett egyedül a saját hülyeségén. – És oda is pontozott a nevem mellé.

Alig vártam, hogy hazamenjen, nem akartam, hogy még egyszer üvöltözzön velem a cigi miatt. Amikor leszállt a téldélutáni sötét, megpróbáltam kilopózni az erkélyre. Amikor először, gyorsan felmértem a terepet, nyugodtan szusszantam, mert senkit nem láttam. Azonnal meggyújtottam a cigim, és olyan mélyre szívtam, hogy minden egyes dohánymolekula felszívódhasson tüdőm kapillárisaiban.

– Szia!

A felém szóló hang azonban elrontotta. Az ijedtség megrázta a tüdőmet, a füstöt felhasználatlanul köhögtem ki.

Az erkély bal oldalán állt, a sarokban, ahol derékszögben találkoztak egymással a korlátgerendák.

– Basszus, Zsolti, a frászt hoztad rám.

– Hm, rossz a lelkiismereted, mi? – szólt felém, és mellé lépdeltem az erkély szélére.

– Persze, hogy az! – nevettem, miközben végre nyugodtan cigizhettem.

Könyöke a korláton támaszkodott. Kezében félig elszívott cigi, amit akkor el is dobott. Meghökkenve néztem rá.

– Mi van, már neked sem szabad? – mosolyogtam.

Fejét a mély felé hajtotta, aztán hirtelen megfordult, és hátával támasztotta meg a korlátot.

– Hm? Mi van veled? – mosolyogtam rá értetlenül.

– Kurvára fáj a fogam – sóhajtotta grimaszolva.

– Kurvára? – kérdeztem vissza meglepetten.

– Aha.

– Pedig annyi a szép, kis medika, nővérke… Épp kurvára? – próbáltam felvidítani, de még csak nem is értette először.

– Jaj, Norc, ne szívassál már! – morogta amikor leesett neki. – Tényleg nagyon fáj!

– Jó, és mikor végzel? – kérdeztem, miközben cigiztem. Aztán én is eldobtam szolidaritásból…

– Már csak a posztoposok vannak, aztán finító – mormolta, miközben homlokát dörzsölte.

– Ha szeretnéd, szívesen megnézem őket, hogy rögtön elmehess Janihoz…

És akkor egy pillanatra meghökkent.

– Mi ez a posztop-mánia nálad? Ez csak nyűg, nekünk, normális sebészeknek…

– Ja, engem mégis öt napig figyeltél!

Mélyen a szemembe nézett.

– Te jó ég, Zsolti, azóta fáj? Azért nem mentél még el Janihoz?

Megrántotta a vállát, aztán ajkába harapott.

– Pedig, gondolhattad volna, hogy a kómából nem futok csak úgy el – próbálkoztam ismét, de tényleg nagyon kínlódott.

– Jaj, édesem, nálad ezt sosem lehet tudni… – vágott vissza.

– Hát, igen – sóhajtottam, és feszült bűnbánat tekeredett a nyakam köré.

Aztán újra visszafordult, így könyökünk összeért.

– Te mikor leszel Janinál?

– Á, majd csak jövő héten. Láttam, hogy a péntek és a szombat éjszaka az enyém – fújtam az ajkam előtti, téli párába.

– Akkor együtt leszünk – mosolygott végre egy apró leheletnyit, aztán arca újra fájdalmassá vált. – Szép kezdés, Norc…

Az arcát figyeltem, másodpercenként húzódott szenvedő grimaszra.

– Na, menj már! – löktem meg könyökömmel.

– Mmm – fordította felém arcát. – Majd ha te is ott leszel…

– Ne viccelj, Zsolti! – förmedtem rá. – Nem várhatsz jövő hétig! – egyenesedtem fel, és rosszallóan néztem a szemébe. – Jézusom, mi van veled? El sem hiszem, hogy ezt pont én magyarázom neked! Mi a fenének kellenék én oda?

Ő is felegyenesedett, és felém lépett.

– Mindig megnyugtatsz – válaszolta.

– Csak nem félsz? – húzódott ajkam döbbent mosolyra.

– Már mindentől félek, kicsi, amióta… – És akkor újra megdörzsölte a szemét. – Nem bírok távol lenni tőled, mert nagyon félek, hogy közben…

– Meghalok – fejeztem be a mondatot.

Síri csend szállt közénk. Lopva figyeltük egymás rezzenéseit, jó lett volna egy ölelés. De mindketten tudtuk, hogy mindig minden egy öleléssel kezdődött…

– Járd végig a betegeidet, én addig összecsomagolok, és elszívok egy cigit végre!

Szeme felcsillant, és zsebéből elővette a telefonját, hogy felhívja Janit.

– Aztán… És ha kiderül, hogy te szöktettél meg? Akár százhúsz órás büntit is kaphatsz. Tisztában vagy a kockázattal? – vigyorogtam felé, miközben cigit vettem elő.

– Többet is vállalnék – suttogta, aztán elkapta a nyakam, és puszit lehelt a homlokomra.

A kóma, mintha valamit felnyitott volna bennem. Valami lazaságot?! Valahogy… Visszalépni a halál széléről, olyan érzést keltett, mintha az élet kicsit másmilyen is lehetne, mint véresen komoly.

A rettenetes dolgok bár még mindig vastag lepelként függtek felettem, mégis talán mint egy búra, távolodott, szilárdabb huzalban feszült messze tőlem.

Kicsit több levegőt éreztem a borzalmak íve alatt, és úgy éreztem, a döntés mégsem biztos, hogy mindig halálos. Akár még játékos is lehet, talán egy kicsikét.

Jani még dolgozott, amikor odaértünk. Röhögve Zsolti kezébe nyomtam egy plüss nyuszit, amikor leültünk a váróba. Ciccentve vágott vele fejbe, aztán mégis magához szorította.

– Nyugodtan menj ám be! – mondta.

– Biztos? – kérdeztem.

És akkor elmerengve mosolygott felém.

– Norci? Hova tűnt ez a rengeteg év?

Melankolikus vonásai az arcomba húzódtak.

– Emlékszel, hányszor ültem itt veled?

– Igazad van – mosolyodtam el. – Maradok.

– Emlékszel, mennyire féltél? Hova tűnt mindez? Mikor nőttél te fel? Mikor múlt el az orvos iszonyod? – öntötte rám a kérdéseket.

– Honnan veszed, hogy elmúlt? – vigyorogtam felé, kezemmel lazán a rendelő ajtaja felé intettem. – A bölcsesség fogaimban akkora lyukak vannak, hogy egy ürge család is vígan ellene benne.

– Na, csak nehogy nekem kelljen kihúzni azokat…

Összeszorítva ajkam igyekeztem túllendülni a témán, és nem belegondolni.

– És ha minden szarért nyavalyognék, ami piszkálja a testemet, tényleg ki sem jutnék a kórtermekből.

Akkor hirtelen elkapta mindkét kezem, és felém fordult. A plüss nyuszi bánatosan ücsörgött Zsolti ölében.

– Soha többet ne csináld ezt! – sziszegte. – Azonnal szóljál, bármit is érzel, mert kibaszottul rezgett a léc, Norci! Nem tudom, nézted-e a kórlapodat?! A műtéti naplót?!

– Hát, belepillantottam, de akár egy regény… Kivert tőle a víz…

Némán forgatta fejét.

– Ötven perc, cica – bökte ki végre.

És ötven percet senkiért sem küzdünk. Se szülőért, se testvérért, se gyerekért. Lehetne. Persze, hogy lehetne, hiszen, valami csoda folytán, én mégiscsak életben maradtam. De az ilyesmi maratoni, heroikus küzdelem szinte egész biztosan kinyírja az agyat.

Annak már négy perc is durva fulladást jelent, idegsejtek halálát okozva. Ellentétben a szervezet többi sejtjével, ezek nem képesek a sejtosztódásra, tehát ami elpusztult, annak helyére nem kapunk többet.

Illetve nem lehet. Nem engedi a szabályzat, hogy bizonyos mennyiségű életmentő gyógyszereknél többet használjunk. A költségvetés adott, szigorúan behatárolt keretekkel. Rizikóelemzésnek megfelelően kellett döntenünk életekről. Néha körülbelül hasracsapás-szerűen, intuitíve. Ha túl sok időt, és szert pazaroltunk valakibe, aki végül zöldségként vegetált élete hátralévő részében – így nem hogy adót nem fizetett, még az államnak kellett keményen fizetnie az ellátásáért – azért fekete pont járt.

Nem csak fekete pont… Azzal kockáztattuk azt, hogy a többi betegre nem maradt elég gyógyszer. Na, és idő. Akkor más osztályoktól kellett anyagokért könyörögnünk, vagy lopkodnunk. Akik aztán más osztályoktól vették el azt, amit mi elvettünk…

Az életmentés kemény üzletpolitika volt. Öltönyös miniszterek által behatárolt ellátás. Valóban inkább pokol, mint purgatórium…

Könnyek szöktek a szemembe. Mert ha valaki, én aztán pontosan értettem, mi az az ötven perc. A teljes esélytelenség.

– Hogy jöttél vissza? – súgta felém.

Akkor megrohantak az emlékek. A zavaros képek, hangok, amit a testemen kívül töltöttem.

Ádám! – vágott belém újra a defibrillátor szívet égető emléke. Zokogásban törtem ki.

És akkor nem volt más választásunk. Megöleltük egymást. Zsolti úgy szorított, mint ahogy akkor küzdött az életemért – nem törődve a következményekkel.

– Nem tudom, srácok, hogy sírjak, vagy nevessek…

Rebbentünk szét Jani hangjától. Előttünk állt, támasztotta a falat. Egyáltalán nem hallottuk, mikor ment el az előttünk lévő beteg, és hogy ő mióta bámult minket.

Egy ideig csak néztük őt. Én próbáltam elnyomni az érzelmi vihart, amit a halálon túlról hoztam magammal.

– Öcsi, nem neked fáj? – kérdezte Zsoltitól.

– De – állt fej sóhajtva.

– Akkor meg miért ő bőg? – futott át arcán egy röpke mosoly, és hozzám sietett.

Ölelésébe húzva állított talpra, és a fülembe suttogott.

– Neked fogalmad sincs, te el sem tudod képzelni, mit éltünk át. A világháború ehhez képest smafu volt, kicsilány.

Próbáltam hátrébb húzódni, de akkor még erősebben tartott.

– Ugye nem zártad magadba ezt a rettenetes háborút, hogy most a szervezeted a harcszíntér?!

Eltolt magától, és komolyan nézett rám.

– Tudod, hogy szinte semmit nem árultatok el arról, hogy mi zajlott akkor a világban! Csak a fantáziám alkothatott dolgokat egy-két elejtett megjegyzésből.

Jani arca elkeseredett.

– Vége van. Ennek is, annak is… – mosolygott végre, aztán újra magához húzott. – Meg gondolom, Zsolti fájós fogának is.

– Igen. Annyira fáj neki, hogy cigizni sem tud.

Akkor mindketten ránéztünk. A nyuszit az arcába húzta, csak egyik szeme pislantott ki a szürke plüss fülek közül.

Kinevettük.

– Azért örülök, hogy nem rángatta ki valamelyik szájsebész kollégád, öcsi – mondta Jani, miközben már bent voltunk.

– Az megfordult a fejemben, hogy kiszedem én, csak gondolom, megsértődtél volna, bátyó – vigyorgott Jani felé a székből.

Akkor Jani morranva leült, és rám nézett.

– Ez a hülye unokaöcsém, az összes sebét magának varrta össze.

– Jáj! – borzongtam Zsolti vigyorgó arcába.

– Ja – folytatta Jani –, teljesen kikészültünk tőle.

– Tudjátok, mint az önostorozó papok – reagálta le Zsolti, miközben mindent odapakoltam Jani tálcájára, amit használni szeretett. – Ruszlana uralma alatt, kellett valami bűntudat levezetés…

– Nem tudom, neked miért volt bűntudatod, amikor mindenki tudta, hogy még csak véletlenül sem ölnél meg senkit – válaszolta Jani, és lejjebb engedte Zsoltit a székben, aztán közel gurult hozzá a sajátján. – Ott rohangáltál az orvosi tatyóddal, ellátva mindenkit, még azokat is, akiket mi puffantottunk le…

Felkapcsolta a lámpát, és a kezébe vette a tükröt.

Zsolti másik oldalához léptem.

– Nagyon sok embert öltetek meg? – kérdeztem Janitól.

És gyomromba mart a lelkiismeret-furdalás. Minden-minden pokol az én szülőanyám miatt.

Rám nézett.

– Leginkább azokat, akik Zsoltit vették célba. És a legtöbben őt. – nézett Zsoltira, miközben a lámpa sáv az ajkát világította. Aztán rám nézett. – Anyád őt tette előre. A hadvezér volt abban a háborúban, ahol képtelen volt gyilkolni. A rohadt kurvája szánt szándékkal küldte őt a tűzvonal legelejére, nyilván, hogy megszabaduljon tőle.

– Mindez a naplóm miatt – sóhajtottam.

Összevont szemöldök alól nézett rám mindkettő.

– Azért, Zsolti, mert beléd szerettem. Minden amiatt történt. Vagy ha legalább hallgatok Ádira… Aki megtiltotta, hogy naplót írjak. De nem. Én sosem hallgattam senkire, és minden emiatt történt. Minden tragédia az én lelkemen szárad.

– Jézusom, Norci! – szólalt meg Zsolti. – Hogy veheted a lelkedre az egész elkurvult világot?

– Anyád maga a sátán… – szólt közbe Jani is. – Vagyis volt, de sose felejtsük el, hogy minden kegyetlen tette ellenére a világra hozta Ádit, és téged.

Távolabb lökte magát Zsoltitól, a tükröt mazsoretti ügyességgel pörgette ujjai között.

– Ez mindig így van. Az igazi varázslat nem mennyei fényből áll – folytatta. – Mindig kell bele árnyaltság. A fény is csak a sötéthez képest világít. Önmagában nincs sok értelme. Sem a mennynek, sem a pokolnak.

– Aszta, Jay – bólintott felé elismerően Zsolti. – Ez milyen költői volt!

– Tudom, öcsi, hogy ha nem a székemben ülnél, azt mondtad volna: buzis.

Elröhögtük magunkat.

– De most fosol, mi?! – vigyorgott Jani, aztán újra rám nézett.

– És ahogy én nem tehetek arról, hogy férfit szeretek… Ami tudjátok, mekkora bűnnek számít egyházunk szemében. Ti miért lennétek hibásak abban, hogy egymást szeretitek?

Két másodpercig tartott, mire mindketten atom-gyorsan igyekeztünk túllendülni a zavaron.

– Nagyon fáj, ám! – hadarta Zsolti. – Nem akarod már megnézni?

– Hozok szurit – spuriztam messzebb tőlük. – Jobb alul – szóltam Janinak, miközben feltörtem egy ampullát.

– Hát, ezt meg honnan tudtad? – kérdezte Zsolti, amikor visszafordulva a tálcára tettem az injekciós tűt.

– Mindig ezt csinálja – bökte ki Jani, miközben piszkálgatta Zsolti fogát. – Röntgen szeme van, vagy mi.

– Csak megérzés – vontam meg a vállam, és leültem az asszisztensi székre, onnan nézve Zsolti fogait.

– Az nem gondolom, hogy mindig bejönne – válaszolta Jani elkomolyodó szemmel. – A kórházban nem csinálja? – kérdezte Zsoltitól, miközben kiszállt a szájából.

– Merné, szegény – grimaszolt Zsolti, miközben ujjait fájdalmasan az arcához nyomta. – A főnök egy ritka hülye fasz. Sosem osztom be mellé Norcit, nehogy hülyeségeket lásson.

– Te csinálod a műtéti beosztást? – döbbentem rá.

– Mindent én csinálok – sóhajtotta, majd Janira nézett. – Csinálj már valamit te is, Jay, mert kibaszottul fáj!

Amint Jani beadta neki a szurit, Zsolti hirtelen kiugrott a székből, és felém mutatott.

– Te jössz!

– Én? – meredtem rá.

– Lyukas bölcsesség fogak – kommentálta Jani felé, aki szigorúan a székre mutatott.

– Basszus, már – bukott ki belőlem. – Néha igazán befoghatnám… – mormogtam magam elé.

De Zsolti rákontrázott, ahogy a székhez engedett.

– Inkább többet kellene beszélned…

– Minden héten vele dolgozom – kezdte Jani, de Zsolti közbevágott, miközben bereszkettem magam a székbe.

– Én minden nap vele dolgozom. És akkor az egyik percben még sebeket varr össze, a másikban meg már leáll a szíve.

– Jobban kell rá vigyáznunk – sóhajtotta Jani, aztán az én számba is belematatott.

Majd szinte felsikoltott, amint meglátta a két alsó, leghátsó fogamat.

– Ez mégis mikor?

– Szerintem már lyukasan nőttek ki – vontam meg a vállam.

– Jaj, gyerekek – szusszant Jani. – Annyira kéne még egy fogorvos a családba. Szilvi nem szeretne visszajönni? – kérdezte Zsoltitól, mire felállt érzéstelenítőt intézni, de Zsolti már a kezébe nyomta. – Teljesen lestrapáltok – mosolyodott el.

– Azt szeretné, ha én mennék – válaszolta Zsolti. – Egyébként meg mit hisztizel, Norci csak elvégzi nemsokára?!

Rám néztek. De én a székbe fagytam. Akaratlanul is Zsolti arcára zöldült a szemem.

– Csak az államvizsga van neki hátra, de nem úgy néz ki, mint aki nagyon sürgetné.

– Ja, végül is minek. Csak valami hobbi neki, nem? Vagy a sebészet a hobbi?

– Lassan döntenie kell.

Ismét felém fordultak, de én még mindig beleszorultam a ténybe, hogy talán Zsolti Amerikába költözik.

– Norcim, melyik fáj? Ha mindkettőt beszúrom, leharapod a nyelved – vonta magához végül Jani a figyelmem.

– Egyik sem fáj, és nem akarom, hogy most megcsináld – válaszoltam.

– Jaj, tudod, hogy nem azért mondtam…

Így mintha semmit sem számított volna, hogy az öt nap kóma után a hátam közepére sem kívántam tűt, nem hogy a számba, a jobb oldalt választotta.

Miután helyet cseréltünk Zsoltival, elszabadult a pokol. Nagyon fájt neki, kettesével kapta az újabb szurikat, de semmit sem hatott neki. Az én számból már rég kiment a zsibi, mikor Jani még mindig próbálkozott.

– Akkor húzzuk ki – sóhajtotta végül Jani, mert egyáltalán nem tudott érdemben hozzányúlni a fogához.

– Oké, persze – bólintott Zsolti.

– Na, nem! – morrantam fel, és rányomtam tenyerem a nyakára.

– Itt! Itt egy golyó van! Nyakon lőttek, az Isten szerelmére!

Felálltam, és odébb rúgtam a széket, hogy mellé álljak. Közel. Nagyon közel.

– És itt! Itt! – kezem a szíve fölé nyomtam. – Ez a golyó a tüdőm felett ment át, átlőve subclaviát, artériát, vénát. Vitte a véremet beléd. És te mit csináltál? Mit? Pisszentél is akármit? A mellkasodban a golyóval vittél be a kórházba, és ezzel a sebbel raktad össze a testemet. Amikor újra magamhoz tértem, csak egy rohadt tapasz volt a seben, állítom, még ki sem lett tisztítva, össze sem lett varrva, semmi! Egy rohadt tapasz!

Bólintott.

– Csak addig fog fájni, míg Jani ki nem szedi az ideget. És ezt te ki fogod bírni! Mert kibírtad a lövéseket, és egy rohadt háborút…

Kezével megszorította csuklómat.

– Érted tettem! Hogy anyád engedje, hogy vigyázzak rád! Hogy a közeledben legyek! Hogy visszamehessek hozzád! És itt! – kezét a vállam alá nyomta. – Minden másodpercezrelék számított! Túl kellett élned! Kettévágva is helyrehoztalak volna!

– Akkor most is tedd meg értem. Bírd ki! Emlékszel a csípő biopsziára? El tudod képzelni, mennyire fájt? Én is kibírtam, mert azt akartad. Kibírod most te is!

– Mégis mit számít? Csak egy fog. Te pedig… Már nem vagy… Már semmi sem számít. Már nincs értelme semminek.

– Lennie kell, Zsolti, ha ötven perc klinikai halál után nem lettem zöldség!

– Szóval, csak addig fáj, míg bent van az ideg? – sóhajtott.

– Kibírod. Néhány másodperc.

– Oké – bólintott.

Bólintottam én is, és elvettem a kezem, hogy visszahúzzam a széket, amit kínomban elrúgtam. De nem hagyta. Utánanyúlt, és szorítani kezdte.

– Ne félj! – mosolyogtam.

És akkor Janira néztünk. De csak az üres székkel szembesültünk. Döbbenten kerestem, végül hátrafordulva láttam, hogy az ablaknál áll, és bőszen törölgette az arcát.

– Jay doki? – vigyorogtam felé.

– Én ezt nem bírom lelkileg köztetek, srácok – fordult vissza bőgve, kezét a mellkasára szorítva.

Zsoltira néztem, végre mosolygott.

– Most meg te buktál ki? – kérdeztem Janitól, miközben visszajött. – Kikészülök tőletek! Én fertőztelek össze titeket a hiszti-vírussal?

– Csak ez olyan szép volt, és megható – mondta, miközben összeszedte magát. – A legkegyetlenebb romantikus film vagytok, ami valaha is létezett.

8. Éjszakai ügyelet I.

 

Dönteni. Sosem tudtam dönteni. Még ha az élet keresztútjain isten választáshoz is terelt, rendszerint arra mentem, amerre a szél fújt. Én inkább csak úgy belekeveredtem a dolgokba. Aztán onnan valahogy kisodortak a hullámok. Gondolom. Az élet csak úgy megtörtént.

Nem mondtam igent, de nemet sem. Azt sem igazán értettem, hogy bizonyos dolgoktól miért ódzkodtam ösztönszerűen.

A halálélmény talán annyit változtatott mindezen, hogy amíg eddig távolodni, most közeledni szerettem volna. Még akkor is, ha ugyanúgy veszélyesnek ítéltem, és féltettem azok életét, akik örültek ennek. Mindenesetre sokkal kevesebbet őrlődtem ezután a nagy miérteken. Mintha egyszerre olyan szemüveg került volna szemem elé, amely a valóságot láttatta. És abban sokkal több minden volt, mint a rettegés.

– Min gondolkozol? – kérdezte.

Az egyes számú ambuláns műtőben lógtunk. Lógattuk a lábunkat. Ő a műtőasztalról, amin heverészett, én a pultról, amin ücsörögtem.

– Hogy most már úgy megvizsgálnék valakit – vágtam rá.

Elmosolyodó szeméből a faliórára pillantottam. Fél kettő. Péntek éjjel. És este hat óta senki és semmi nem volt. Már többször felhívtam a telefon központot, hogy él-e egyáltalán a vonalunk. Vagy hússzor caplattam át a mentősökhöz, hogy jó-e a rádiójuk, és biztos tudnak-e hívást fogadni a központosok.

A portást is többször zaklattam, hogy nem zárta-e véletlenül be a kaput, hogy ellenőrizze le a vészcsengőt. Még a térre is kinéztem olykor, hátha valaki élet és halál között tengődik, ájultan összeesve valahol, csak nem jutott el a kapuig.

Aztán újra az óra felé néztem.

– Szerinted mi van ma az emberekkel?

– Hát, talán Isten ma lenézett rájuk. Vagy kettőnkre, hm… Talán azt szeretné, ha szeretkeznénk! – vigyorgott rám.

– Jaj, Zsolti – morogtam, mire csak röhögött. – Neked nincs valami bajod? – kérdeztem reménykedve. Együtt érzően csóválta meg a fejét, aztán ismét elnevette magát.

– Vagyis de! Krónikus adminisztráció undoritis-em van!

– Á, már megírtam – legyintettem.

– És az enyémet nincs kedved megírni?

– A tiéddel kezdtem, Hercegh doktor! Egyébként nagyon furcsa az a kunkor a „g” betűiden. Vagy csak én érzem így?

Felkönyökölt, egyik lábát átvetette a másikon.

– Biztos a G-pontod érezteti ezt veled, tudat alatt.

– Zsolti! – horkantam fel vigyorgó arca felé.

Visszafeküdt az ágyra, jobb karját a feje fölé hajtotta.

– Akkor írd meg a többiekét, szentté fognak avatni, az tuti!

És akkor felmutattam ujjaimat, amin számolni kezdtem.

– Már mindenkiét megírtam – sóhajtottam.

– A főnökét is? – meredt rám. Bólintottam. – Mennyit hibázott? – kérdezte, aztán egyből megrázta a fejét. – Mennyit csinált jól?

Megvontam a vállam.

– Honnan tudjam?! A diagnózis alapján írtam le a műtéttechnikát.

– Hm. Elronthattad volna, hogy valósághű legyen – sóhajtotta.

– Mi van köztetek, mit szívatjátok egymást folyton?

Nem válaszolt. Tekintetét a plafonra illesztette.

– Ez is valami családi elvárás?

– Mi? – fordult az oldalára, kérdően rám nézve.

– Hát, gondolom, nem véletlen, hogy az ő szakvizsgáját csinálod…

– Mire célozgatsz, kicsi Norci? – A hangja már-már sértődötten csengett. – Arra, hogy ki akarom túrni, hogy én legyek az osztályvezető? Vagy netalántán a sebészeti igazgató?

– Ja – bólintottam bizonytalanul.

– Jó, hát eltaláltad – huppant ismét a hátára. – De nem a család… – sóhajtotta, aztán ismét rám nézett. – Te nem látod, mert ahogy tudlak, távol tartalak tőle, de teljes mértékben alkalmatlan. Illetve, a sebészetre az. Gyilkolásban nagyon is profi.

– Miért nem panaszolod be? Mindenki a rokonod odafenn, nem?

– Mert akkor ideküldenek egy hasonszőrű bénát, akinek még a típushibáit sem ismerem, így aztán még többen halnának meg – válaszolta, aztán elmosolyodva fordult az oldalára. – Vagy valami szépfiú plasztikást, akibe majd jól belezúgsz…

Hümmögve forgattam felé a szemem.

– Én akarom csinálni – váltott újra komolyra. – De ahhoz tényleg el kellene utaznom, cikkeket publikálni, PhD-zni.

Akkor szédülni kezdtem. Cipőim alatt a sebészet talaja ingázni kezdett. Reszkető térdekkel ugrottam le a magas pultról.

– Nem hagyhatlak itt, Norc! – mondta lágy hanggal.

Mire újra ránéztem, már ült a műtőasztalon.

– Ki rak össze, ha újra elszabadul a pokol?

– Vannak jó sebészeink, Zsolti… Miattam igazán ne…

– De én úgy vagyok a testeddel – vágott közbe -, mint ahogy tudtad, melyik fogam fáj. Már a bőröd színéről tudom, hogy ha vérzel. A szemed színéről megmondom, ha gyulladás van benned.

Szívemet facsarták a szavai.

– És… – leugrott az asztalról, aztán hozzám lépett. – Rád sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, fáj-e valamid.

– Ugyanolyan vagyok, mint az anyám – válaszoltam, felnézve a halogén festette aranybarna szemébe. Meghökkent. – Miattam hal meg egy csomó ember.

Homloka egyre ráncolódott. Ujjával tétován megsimította a karom.

– Hát nem? Ha én nem lennék, elmennél, és megcsinálnál mindent, ami ahhoz kell, hogy a főnök többé ne gyilkolhasson – Szeme döbbenten aranylott. – De mivel mellettem akarsz lenni, ezért sztorno. A főnök marad. Az emberek meghalnak.

– Tamással mikor beszéltél utoljára? – kérdezte hirtelen.

– Most meg pszichiáterhez akarsz küldeni?

– Hát, nem ártana – morogta, aztán gyorsan utána kiabálta. – Ő az apád! Az egy dolog, hogy engem nem szerettél annyira, hogy… – harapta el a mondat végét, miközben elfordult, és visszafeküdt a műtőasztalra. – De vele mi bajod van? Hiszen, rajongásig oda voltál érte.

Nagyot fújva ugrottam vissza a pultra. Egy ideig csak némán bámultam a térdem, majd folytatta.

– Miért? Mondd meg, hogy miért, hiszen te mondtad azt akkor, hogy életed végéig…

– Tudom, hogy mit mondtam, Zsolti, nem kell a fejemhez vágnod. Hiba volt.

– Mi volt hiba? – förmedt rám.

Megvontam a vállam.

– Megszületnem…

Zsolti arcára nyomta a kezeit, aztán erősen húzta ujjait a halántéka irányába.

– Komolyan olyan akarsz lenni, mint az anyád?

– Nem gondolom, hogy van választásom.

– Ő meghalt, érted? – ült fel újra. – Vége! Nincs már senki, aki utálna! Senki, aki bántani akarna! Nagyon szeretünk, nagyon szeretlek – bukott ki belőle, aztán visszahanyatlott, kezeivel befogva szemeit.

Leugrottam a pultról. Aztán a csaphoz léptem, és mosni kezdtem a kezem.

– Na, mi van? Szirénát hallasz? – kérdezte, és felült.

– Kiveszem a nyakadból a golyót – közöltem.

Nem szólt, és még a lélegzet is a torkába hűlt, ahogy néztük egymást.

– Na, Norci! Ugye csak viccelsz?

– Azt mondtad, ha sebész leszek, kiszedhetem! – mosolyogtam rá kérdőn.

– Jó, de akkor úgy képzeltem, hogy… – akadt a szó is a torkán.

– Hogy sosem leszek az – próbáltam befejezni a gondolatát.

Megrázta a fejét, és arca kedves mosolyra húzódott.

– Ehhez tényleg agyturkász kell, Norc!

– Hm? – ráztam meg értetlenül a fejem, miközben mostam a kezem.

– Nem tudom, én nem tudok rá megfelelő szót… Félszavakból is arra gondolsz, hogy nem hittem volna, hogy orvos leszel.

– Öngyűlölet?

– Pf – fújt felém egy nagyot. – Ez is nagyon durva… Talán csak kishitűségnek neveztem volna.

Kínosan bólintottam, majd fertőtlenítőt nyomtam a kezemre.

– Ugye tudod, hogy mint a főnököd, simán elküldhetlek hozzá? Tök hivatalosan.

– Nem kell szenyáskodnod, beszélni fogok vele – mondtam.

Nyelt egyet, amikor mellé léptem.

– Ne csináld már, nem műthetsz meg, amikor dolgozom?!

– Pedig valakit már nagyon meg kell műtenem, és te vagy a legközelebb – vigyorogtam.

– Te tényleg komolyan gondolod… – nyögte, amikor a bőrfertőtlenítőt a kezembe vettem.

– Amúgy meg tényleg keményen dolgozol. Ég a kezed alatt a munka – gúnyolódtam. – Ez a cucc meg mindenféle idegentest-reakciót fog elindítani benned. Úgyhogy feküdj le!

– Ezt nem hiszem el! – nyávogta, de végül lefeküdt, és pisszenés nélkül hagyta, hogy lekenjem a nyaka jobb oldalát.

– És nem fejezted be a mondatot, mit képzeltél akkor? – kérdeztem, miközben narancssárgára pacsmagoltam a bőrét.

– Hogy a feleségem leszel.

Akkor távolabb léptem. Tekintetét a plafonról rám fordította.

– Már értem… – suttogtam. – És teljesen jogos, hogy én nem nyúlhatok hozzád, csak majd az a lány, akit végül elveszel – léptem még távolabb.

Csak két lépés volt, de annyira még sosem éreztem magam távol tőle.

Felkönyökölve meredt rám.

– Egyáltalán nem erről van szó, Norci – rázta meg a fejét -, csak ez a golyó meg arra emlékeztet, amikor először együtt voltunk… Ha kiveszed, még távolabb kerülsz majd. – Újra a hátára dőlt, de tekintete az enyémet figyelte.

– Sosem beszélsz a háborúról. Soha. Pedig azt hajtogatjátok, hogy vége van. Hogy végre minden rossz elmúlt. Akkor miért nem beszélsz róla?

– Felkavarna – bökte ki.

– Most akkor kinek kell agyturkász?! – dünnyögtem felé.

– Mármint téged. Téged kavarna fel…

– Na jó, mindegy. Ha egy kedves macifigura lenne a nyakadban, akkor is ki kéne venni. De ez… Jaj, Zsolti, nehogy már egy golyóhoz kapcsold az első szeretkezésünket.

– Még mindig jobb, mint amihez te kapcsolod, ugye… Azt hiszem, emiatt nem tudsz, emiatt nem akarsz velem lenni. Talán engem hibáztatsz Ádi haláláért.

– Te csak rosszkor voltál, rossz helyen – válaszoltam.

– És ha épp jókor, jó helyen? Sok mindent át kellene strukturálni a fejecskédben. Mi van akkor, ha minden épp úgy történik, ahogy történnie kell.

Egy pillanat alatt ment fel bennem plafonig a pumpa.

– Na – förmedt rám felkönyökölve -, és mielőtt még leüvöltenéd a fejemet a helyéről… – És akkor egy hatalmasat sóhajtott. – Tudod, mennyire imádom a kis buznyákokat! Bár Jani népszerűségi indexe most komolyan lezuhant, amiért halálra kínzott – nevette el magát. – De a bátyád! Ádi volt a legjobb fej a világon! A leges-legjobb barátom volt, Norci!

Meg-megremegve mosolyogtam felé, kilélegezve magamból a hirtelen támadt haragot.

A világ gyűlölte a bátyámat. Őt okolták a háborúért, a rengeteg halálért, amit nem is ő, hanem anyám okozott. Ádi bűne csupán annyi volt, hogy az ő méhében fogant. És fogalmam sem volt, a világ még hány éven át beszél majd a háborúról, mert az elmúlt öt év mástól sem visszhangzott. Reflexszerűen robbantam, ha bárki Ádi halálának sorsszerűségéről hadovált.

– Én arra célzok, hogy végre be kéne látnod azt, hogy mi ketten… Az nem volt hiba. És most sem lenne az.

Nem tudtam válaszolni. Mozdulni sem, lélegezni sem, csak a járomcsontom feletti égő érzésre, amint fellángolt a zavartság vörössége. Akkor újra beleszerettem a mélybarna pillantásába.

– Na, jól van. Most, hogy ezt elmondhattam, már nyakon szúrhatsz a szikével – vigyorodott el.

Visszamosolyogtam, és leterítettem a nyakát, majd fölénk kapcsoltam a műtőlámpát.

Amikor elfordultam, hogy újra lefertőtlenítsem a kezem, elnevette magát.

– Te, Norc! Ugye nem az van, hogy azért nem láttalak pasizni az öt év alatt, mert akárhányszor csak szerelmet vallottak neked, te nyakon szúrtad az ipséket?

Dörzsölve a kezem, felé fordultam.

– Hát, Zsolti, ki tudja?! – incselkedtem. – De ha nem is, lehet, hogy ezt csak neked tartogatom – nevettem.

– Akkor elkezdek félni – mosolygott.

– Bárcsak meg nem történtté tehetném a háborút – sóhajtottam, mikor újra mellé léptem, és steril kesztyűt húztam.

Pillantását elkapta, és a plafon felé fordította.

– Zsolti!

– Hm? – nézett rám újra, de semmi érzelem nem tükröződött az arcán.

– Mire gondolsz? – kérdeztem elmélyedve tekintetében.

– Hogy hányast kaptál fej-nyak régióból! – vigyorogta el magát újra.

– Apropó! Nyakizmok, Hercegh doktor? – villant belém az emlék. – Emlékszel, amikor azt mondtad, vágjam át Farkas nyakizmait, és ne szarakodjak az eltartással?

– Ú, nagy bajban vagyok, mi?! – nevetett.

Rosszallóan ráztam felé a fejemet, miközben beérzéstelenítettem a nyakát.

– Fájt? – kérdeztem.

– Mi? – pillantott rám. Értetlenül vontam össze homlokom. – A szuri? Az nem. A nélküled töltött évek, Norci?

– Miért nem lépsz tovább? – kérdeztem halkan.

– Mondtam már. Nekem csak te kellesz. Mondd meg, hogy mi történt! Mit rontottam el?

– Jézusom, te semmit. Én vagyok ennyire elcseszett.

– Csodálatos vagy, nem elcseszett – suttogta a plafon felé.

Fújtam egy nagyot, aztán folytattam.

– Jól van, mondd meg, hogy csináljam! Milyen bemetszést akarsz? Hogy legyen?

– Nem tudom, mondjuk kezdhetnéd egy tengeri csiga bemetszéssel.

Rémülten néztem komoly tekintetébe, mire elröhögte magát.

– Jaj, azt hittem már, valamit nem tudok – dühöngtem.

– Tudod, ilyen spirál alakban, mondjuk milliméternyi távra egymástól a kacsok – mutatta ujjával a spirál egyre szélesedő ívét.

– Na, jó. Akkor babérlevél – közöltem, nem díjazva a humorát.

– Na, Norci! Legyél már kreatív! Nem akarok sima heget! Legyen cakkos, vagy hullámos…

– Te akartad… – mosolyodtam el, aztán a kezembe vettem a szikét.

– És?

– Mit és? Ezt érzed? – karcoltam meg a bőrét, mire nemet hümmögött. – Csak nem gondolod, hogy elmondom! Sőt! Egy hétig meg sem nézheted! – nevettem, miközben vonalban vágni kezdtem a bőrét.

Miután az utolsó varratot is megcsomóztam, és letapasztottam a sebet, hátrahajoltam a fémedényért, amiben a golyó úszkált. Zsolti felkönyökölt, és belenézett. Akkor arca olyan sápadt lett, mint még soha, szinte szürkére váltott.

– Atyaég! Feküdj vissza! – szóltam rá, és hátradobtam az edényt, meg távol löktem az eszközkocsit.

Lerántottam a kesztyűimet, és az arcára simítottam ujjaimat.

– Esküszöm, nem vágtam át semmilyen eredet! – mentegetőztem. De arca még a fekvéstől sem rózsásodott vissza. – Mondj már valamit, szédülsz, vagy mi bajod van? – faggattam idegesen.

Egy ideig nem is válaszolt, csak rémült tekintetem tükröződését láttam a szemében.

– Zsolti!

– Norc… A golyó… – suttogta, és még azt is elhaló hangon.

– Igen? A golyó? Láttad, kint van, egészben, teljesen tiszta volt a környezet, minimális heg és granuláció – soroltam a szavakat, miközben azon agyaltam, hogy mégis mi baja lett Zsoltinak egy pattanáskinyomás-szintű beavatkozástól. – Jesszus-isten! – ugrottam fel. – Valami méreg, vagy mi?

– Norc – szólt végre nyugtatóan, és a kezemért nyúlt. Erősen megszorította, és maga felé húzta. – Ez anyád golyója volt.

– Hogy?! Anyámé? Honnan tudod, talán parfüm illatú volt? Vagy bele volt gravíroz… És akkor felugrottam. Hátraléptem, és egy csipesszel megpiszkáltam a golyót.

<i>„R. R.”</i> – fúrt szemen a hegyes monogram, amitől teljesen kikészültem. Mintha valóban halhatatlan lett volna, és még akkor is közénk furakodott volna.

Mikor újra Zsolti felé fordultam, már nem kaptam levegőt a pániktól.

– Nyugi! Gyere ide! – szólt meleg, barna hangján.

Hozzá siettem, és a mellkasához bújva feküdtem le mellé.

– De hogy? Mit keresett a hadszíntéren? És miért téged…? – törtem ki zokogásban.

– Csss… – ölelt át, és simogatta a hajamat. – Kivetted, már nincs bennem.

Kezem a szíve fölé tettem.

– De itt még benned van – estem teljesen kétségbe.

– Na, nem kaszabolsz össze egy éjszaka kétszer! – nevette el magát, amitől hamar visszaállt a légzésem normál ritmusa.

A légzésem normál ritmusa… Zsoltiéhoz közelített, ahogy a simogatása közepette elaludtam a mellkasán. Reggel azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, amikor a megszokhatatlan, őrületes hang felrázta épületünket.

– Nóraaa!

A főnök mennydörgő hangja már erős agyi elváltozásokat okozott nálam. Alvajáró üzemmódban is képes voltam mozdulni, tudatalatti ideg-impulzusok hatására egyből ugrani, és közelíteni az irányába. Minél gyorsabban, hogy minél hamarabb elhallgasson.

A folyosóból csak fehér foszlányokat láttam, ahogy fordultam ki az orvosi szobából. Valószínűleg inkább csukott szemmel közlekedtem, mint ébren. A folyosó vége felé hunyorítottam kissé megkönnyebbülve, hogy egy szinten vagyok vele, és nem kell plusz lépcsőket mászni, vagy zuhanni…

– Na, jó reggelt – morogta felém, halkítva hangján.

– Hm – viszonoztam a köszönést, aztán álló helyzetben újra álomba merültem.

– Nóra! – Újabb dörgése azonban felpöccintette a szememet.

Egy hajgumit nyújtott felém.

– Hány óra? – nyögtem. – És rózsaszín? Meg csillámporos? – nyávogtam, aztán visszanyújtottam felé a hajgumit.

Akkor vettem észre, hogy még nincs is vizit, tök üres a folyosó, sehol senki: orvos, nővér. Morogva a köpenyébe nyúlt, és felém nyújtott egy sötétkéket.

– Pedig ez is a tiéd, tele van a sebészet az eldobált hajgumiiddal.

– Hány óra? – nyávogtam újra, miközben összegumiztam a hajamat.

– Hat húsz – válaszolta.

– Mi? Akkor meg minek keltett fel? Még aludhattam volna tíz egész percet – hisztiztem.

– Azért, mert mindjárt jönnek a hallgatók vizsgázni, és legalább előttük tűnjön már úgy, hogy nálunk szigor van.

– Hm. Az van. Mindenért üvöltözik velem. Nóra, miért nem frissítetted a táblát… Nóra, miért hagytad a hullát öt óráig a teremben… Nóra, hajgumi, hol a köpenyed, nem egyszínű a két zoknid… – soroltam, aztán nagy nehezen kinyitottam a szemem. – Most mi a baja?

– Hát – A pólóm felé mutatott. – Ugye nem ebben a ruhában dolgoztál tegnap? – kerekedett ki a szeme – Acédécé?

– Éjszídící – forgattam a szemem, majd megszeppentem. – Nem-nem, ez csak a pizsim! – füllentettem.

És akkor kiemelte zsebéből, csupán mutatólag a discman-em.

– Szóval maga lopta el! – förmedtem rá.

– Raktam bele új zenét, értelmeset, nem ilyen zajongást… És majd akkor kapod vissza, ha erre értelmes magyarázatot adsz! – lendítette karját a betegtábla felé.

Ajakbiggyesztve bámultam rá, majd a táblára.

– Zsolti, igen, és? – Az egyetlen név a táblán.

– Te megműtötted a főnöködet? Az én Zsoltimat?

– Hát, Hercegh-ből csak egy van, nem?

Aztán ezzel betelt a főnök pohara. Elvörösödött a feje, füstöt fújtatott, és szikrákat pillantott.

– Mi az úristen történt? – sikította.

– Eltávolítottam belőle egy idegentestet – szóltam alig hallhatóan.

– Bocs, főnök, hogy munkaidőben – rezzentem meg Zsolti hangjától, a hátam mögött.

Hátrapördültem, és láttam, hogy egyre szállingóznak felénk a többiek is.

– Idegentest? – sikította még magasabb hangon.

– Mi volt az? – sóhajtotta a főnővér, aki akkor lépett a főnök mellé a jegyzetével.

– Ezt én is szeretném tudni, és azt is, hogy miért nem dolgoztatok?!

Mielőtt válaszoltam volna, Zsolti megérintette a karom, és hátrébb húzott.

– Kínos ügy, főnök, nem tárnánk nyilvánosságra – szólt Zsolti, és csak akkor vettem észre, hogy a zöld pólója alatt garbót visel.

– Beleültél a vécé-pumpába, vagy mi? – dörgött a főnök, mire mindenki nevetni kezdett.

– Durvább – suttogta felé Zsolti.

– Na, ne szórakozz velem, fiam, tudnom kell, mi van veled, mi van veletek! Nóri? – fordult felém.

Pukkadozva vontam meg a vállam.

– Mi mászott a seggedbe, Zsolti? – kezdtek poénkodni hátulról, miközben a főnök mögött a vizsgára kiöltözött medikusok is kezdtek beszállingózni.

– Beszorult a műbroki?

– Csitt! Biztos valami kellemetlen dolog, ne röhögjetek rajta!

– Múlt héten egy srác vázával a seggében jött be…

– Na elég legyen! – üvöltött ránk a főnök. – Mindjárt itt lesz a sok szerencsétlen – mutatott vakon a háta mögé, ahol valójában már hét-nyolc hallgató is ácsorgott. – Most milyen posztoperatív betegből fognak vizsgázni? Zsolti segglyukából? – ordította, mire felharsant a háta mögött a röhögés.

Zsolti felé fordultam.

– Mit szívatod már, mindjárt agyvérzést kap! – suttogtam felé.

– Nem vizsgázhatnak fej-nyak régióból, Norc! Kivágja az összeset a saját szakterületéből! – sziszegte felém.

– De nem áldozhatod fel a popsidat, csak hogy levizsgázzanak?! – A gyűlő medikusok felé néztem, aztán újra Zsoltira. – Húsz kezet akarsz a seggedbe?!

Akkor lefehéredett.

– Segíts már gyorsan, mit tudnak?

– Én ötöst kaptam fej-nyak régióból is – vontam meg a vállam.

– Te kis-kedvenc, mákos stréber vagy. De… De Brigi például, ő min ment át?

És akkor belevesztem a múlt rögös útjainak emlékébe, miközben a főnök már a vizsgát szervezte.

– Hát, gyerekek, úgy alakult, hogy Zsolti – köszörülte meg a torkát. – Illetve Hercegh doktor úr volt az egyetlen páciens az éjszakai ügyelet során. Ő lesz a beteg, akin be kellene mutatni a diagnózishoz kapcsolódó vizsgálatokat, és válaszolni a témához fűződő kérdésekre – Akkor felénk mutatott. – Tehát a proktológia témakörből legyenek szívesek számítani kérdésekre.

Akkor Zsolti jól oldalba lökött.

– Pók! – böktem ki.

A folyosóra akkor döbbent csend szállt.

– Egy pók volt a fülében – nyögtem.

– Fül-orr-gége? Gyűlölöm a fül-orr-gégét – dünnyögte felénk a főnök, majd közénk mutatott. – Vizsgáztassátok le őket, rátok bízom, mit bánom én, ki, meg hogy… Gyűlölöm a fül-orr-gégét – pusmogta, aztán átvágott a megkönnyebbült medikusok között.

– De a fütyidet megnézte volna? – vigyorogtam Zsoltira.

– Mmm, azt te is megnéznéd, nem?!

– Jaj, már! – morogtam. – Hagynom kellett volna, hogy egy-páran jól prosztatán nyomjanak… Lehiggadnál kicsit.

Vélemény, hozzászólás?