Háló

Megtekintve: 63 alkalommal

NORA Második könyv (I)


Az egyetem

 

– Mormonok?! – kérdeztem vissza fennakadt szemekkel.

Elnevette magát, ahogy megkerülte az íróasztalt – széthányva tornyosodott tetején a kartonom, megannyi vizsgálati eredménnyel, nyomtatott lapokkal és előhívott filmekkel.

– HÖ-hormonok – ismételte elém lépve.

– Ja, hormonok! Azt hittem hirtelen, hogy már te is az ateizmusomat firtatod.

Nevetése kételyekkel teli mosolyba csitult. Szemét némán ragasztotta az enyémbe. Tenyere combom mellett támaszkodott, miközben a vizsgálóágyon ücsörögtem.

– Hormonok. Ha nincs több infó, amiről tudnom kellene – meredt a szemembe.

Mögöttünk, az ablaknál Jácint ácsorgott, félig a párkányon ülve. Kezében még legalább annyi lap zizegett, mint amennyi az asztalon volt.

– Nem – szólalt meg.

Én felkaptam a fejem, de Tamás továbbra is az arcomat vizslatta. Jácint felállt, elvett egy lapocot a műszerasztalról, és elém lépett vele, Tamás mellé.

– Mondd Á! – kérte, majd a faeszközzel lenyomta a nyelvem és mindketten belenéztek a számba. – Megint lángvörös – közölte Jácint.

– Még mindig – bólintott felé Tamás.

– Szedjük ki a manduláit! – közölte, és ijedtemben megugrottam a nyakamat nyomogató keze alatt.

Lesápadva tekintettem Tamás felé. A fejét csóválta.

– Nem mikrobiális, inkább iatrogén.

– Na jó, akkor mi az, amit nem mondasz el? – kérdezte Jácint elemelve kezeit rólam, mellém támaszkodva.

– Egy szavatokat sem értem – hebegtem.

– Mondd, te lány! Eszel egyáltalán? – faggatott tovább Jácint, mire Tamás lopva megszorította a karját, maga felé rántva figyelmét.

– Várjunk most egy kicsit! Hadd tanuljon, hadd kezdjen új életet – mosolygott felé Tamás. – Hadd élvezze, hogy mindenki odavan érte – kacsintott rám.

– Halljuk ám, hogy minden ZH-d hibátlan – rázta meg a térdeimet Jácint. – Ez még Ádinak sem sikerült anno.

– Nekünk, halandóknak meg pláne nem – nevetett Tamás.

– Nem a tanulással van bajom, hanem hogy… – fordult egyet a gyomrom, és leugrottam az asztalról. Kérdően néztek rám. – Jövő héten jön a gyilkolás, ahogy Zsolti fogalmazott.

Felnevettek.

– Szegény patkányok, igen. Azoknak annyi! – vigyorgott Jácint. – Ne vedd a szívedre! Senki nem lesz orvos, mielőtt ne nyírt volna ki egypárat közülük. A tied túlélte anno, Tamás?

– Á, én nem nyúltam hozzá! Kaszaboljon az, aki sebész akar lenni.

– Vagy állatorvos – tette hozzá Jácint.

De képtelen voltam a gyilkolás szót ilyen könnyedén venni. Még akkor is halálfélelmem lett volna, ha pókot kell műteni, amit amúgy az ember otthon simán agyoncsap.

– Szóval az sem baj, ha nem állsz neki! Végülis belgyógyász vér kering benned – vigyorgott rám Tamás.

Próbáltam mosolyogni, de belső rettegésem nem igazán tette őszintévé az arcom.

– Egyébként meg a patkánnyal van bajod, vagy hogy Zsolti lesz a gyakorlatvezető? – bökte ki Jácint.

– Tényleg, mi van Zsoltival? – vonta össze szemöldökét Tamás.

Mindketten hatalmas szemekkel bámultak rám.

– Lilla van vele – közöltem, hangomra erőltetve a legnagyobb közömbösséget.

– Milyen Lilla? – fintorgott Jácint. Tamás felé fordult.

– Az a vörös! Harmadéves és… Vörös. Nagyon vörös.

– Jaj, Jézusom! – horkant fel Jácint rám nézve. – A vörös kígyó. Csak így hívják a háta mögött. Az még rám is rám mászott. Azt mondta, nincs az a pasi, aki neki ellen tudna állni, akár hetero, akár nem…

– Mindenkit elneveznek a háta mögött? – kérdeztem közbe.

Összenézve bólogattak.

– Ez a hely rosszabb, mint a pokol – buktam ki összerezzenve. – Rám mit mondanak?

– Angyalka – bökte ki Jácint, mire Tamás pisszegve vállon csapta.

– Szeretnek téged! – folytatta. – Nézzél körül! Minden csaj az öri barid akar lenni, a pasik meg… Ömlik utánad a nyáluk! – mondta lelkesen.

– Ha Zsoltinkra ráférne az agyátültetés, amilyen tökkel ütött, hogy ezt a… – fintorgott Tamás. – Akkor? Élj egy kicsit!

– A végén még átkeresztelünk savanyú ubira – nevetett Jácint.

Néhány pillanatnyi csend után Tamás elküldte Jácintot, és kérte, hogy még üljek vissza a vizsgálóasztalra.

– Szerinted tényleg szeretnek?! A gimiben is utáltak. Azt sem tudom elképzelni, hogy engem lehet szeretni…

– Én pedig azt nem tudom elképzelni, hogy nem lehet téged szeretni! – válaszolta. – És azt sem, hogy a Lilla-ügy létezik-e egyáltalán. Az a kislány úgy tekeredik mindenkire, mint egy…

– Kígyó – fejeztem be a mondatot helyette.

– A torkodat szeretném megnézni még egyszer!

– Oké – rántottam meg a vállam.

Kinyitottam a számat, ő pedig belevilágított egy kislámpával.

– És – kezdte, mikor végzett – , hogy megy az osztályos gyakorlat?

Felrántott szemöldökökkel mosolyogtam rá.

– Ha azt tudjátok, hogy kinek mi a gúnyneve, hogy hány pontosak a ZH-im, na nehogy már, ne legyél képben, hogy mit művelek a kórházban! Az igazgatóhelyettes vagy!

Arca komoly maradt.

– Tudom, hogy ügyes vagy. Engem az aggaszt, hogy túlságosan is.

Döbbenten meredtem zöld szemeibe.

– Az ápolási osztály főnővére örökbe akar fogadni – mosolygott rám, majd arca újra elkomorodott. – Többet vagy bent bárkinél. Puszta önszorgalomból.

Szünetet tartva várta, hogy válaszoljak.

– Többet kell bent lennem bárkinél. A patkány még csak hagyján, de aztán jön a holttestboncolás. A többiek nem lesznek rosszul egy csepp vértől, én meg még mindig.

Bólintott.

– Hogy hat ez az egész az étvágyadra?

– Az sosem volt – vágtam rá kínos mosollyal.

– És hánysz is. Ezért vörös állandóan a torkod.

A torkomnál akkor csak a fejem lett vörösebb. Megszorította a kezem.

– Ez a te döntésed volt, kicsim, vagy…?

Ránéztem, és folytatta.

– Vagy Ádié? – sóhajtott. – Na, meg Zsoltié, Jácinté, Janié és az enyém?

– Döntés? Én nem döntöttem el semmit. Egyszerűen csak megtörtént.

Megrázta a fejét.

– Nagyon tehetségesnek tart mindenki. Komolyan, bámulatos agyad van. De van szíved hozzá, kislányom? Szíved és gyomrod?!

– Nem tudom – válaszoltam a padlónak. – Egyébként meg pont te hajtogattad, hogy majd megszokom! Most akkor? Megváltozott a véleményed? – rivalltam rá. – Már nem bízol bennem?

Lehúzott az ágyról, és átölelt.

– Ha megbetegít, akkor nem éri meg. Elvárások kényszere alatt, kicsi, nem fogod bírni!

Felnéztem rá.

– Így nem fogom bírni, Tamás, ha nem támogatsz…

Akkor egy nővér futott be.

– Mindjárt megyek – szólt neki.

– Öhm, Norci kéne, főorvos úr…

– Túlterhelitek – közölte, majd elengedett. – Ő orvostanhallgató, nem nővér tanonc!

A nő elvörösödött.

– Főorvos úr – szusszantam Tamásra – , ők segítenek nekem, és nem fordítva!

Tamás a nővér felé tekintett.

– Legalább figyeljetek rá, hogy egyen, különben foglalhatunk egy ágyat neki is.

– Tudok menni, kettőig nincs órám – válaszoltam. Mosolygott, aztán kiment.

– Költözz hozzánk – mondta Tamás hirtelen.

– Átgondolom…

– Hónapok óta ezt hajtogatod. Még hány év kell, mire eldöntöd? – Ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Na, gyere át vacsira legalább!

– Nem megy, nyolckor még biofizika előadás van.

A színház méretű előadóban évfolyamunk cirka kétszáz medikusából, körülbelül a tizede tartózkodott, lévén, hogy az előadások látogatása nem volt kötelező.

Elszórva ültünk a nézőtéren. Abból a húsz orvostanhallgatóból, akik megjelentünk, néhányan az első sorokban ülve jegyzeteltek, én középtájon, de a legtöbben valami egész mással foglalkoztak – néhányan már aludtak.

Este háromnegyed kilenc után a pokol kapuja csikorogva nyílni kezdett. Bizseregve, bizonytalanul éreztem hasamban a tompán lüktető fájdalmat. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, jegyzeteltem tovább az előadó mondandóit. Ahogy írtam, tekintetem hirtelen a kezemre tapadt.

Fehér bőröm alatt egyre terebélyesebb halványkék folt tűnt fel. Megdöbbenve néztem rá a másik kezemre. Ott akkorra már három-négy püspöklila tócsa igyekezett egymásba folyni.

Be kellett mennem a kórházba. Hangtalanul álltam fel, ám azonnal visszaültetett a hasba rúgó görcs, és éreztem, ahogy alul is vér buggyan ki belőlem…

Görnyedve araszoltam ki a sorból nem törődve az előadó hatásszünetével. Felrohantam a lépcsőn, ki a teremből, aztán be a legközelebbi mellékhelyiségbe.

Locsogott belőlem a vér, és nagyon úgy tűnt, hogy nem csak a menses-nek kijelölt járaton át… Tamponok hada után a parkolóba rohantam.

Tudtam, hogy nagyon nagy baj van, hogy ekkora még sosem volt. Az őszi, hűvös este rám facsarta felhőit. Ömlött az eső, épp úgy, mintha az égnek sem alvadna a vére.

Bedobtam cuccaimat a kocsiba, aztán őrült iramban szeltem át a szinte tök üres parkolót. A portás srác szokásához híven kihajolt hozzám, míg a sorompó felhúzódott, de most nem csak azért, hogy elbúcsúzzon.

– A kórházba mész? – kérdezte az esőfüggönyön át.

– Igen, miért?

– Mert tömegbaleset volt a belvárosban, kerülj fentről!

Még szerencse, hogy nem kértem mentőt – gondoltam, miközben felhajtottam a meredek úton, a hegy felé. Arra is éppen elég nagy volt a forgalom. Szlalomozva előzgetnem kellett, miközben egyre jobban fájt a hasam.

Néha elcsúszott a látásom az esőmaszatos szélvédő, vagy a vérveszteség miatt, mindenesetre már azt sem érdekelt volna, ha én is kigurulok az útról.

A kórház szűk kis utcája tele volt mentővel, és még több szirénát hallottam a tér felől. De az utca már a beszállítás utáni pillanatokat aludta. A mentőautók elvégezve dolgukat az utcalámpák eső-tompította fényében pihegtek.

A másik oldalon sikerült leparkolnom. Kiszálltam, és hosszú másodpercekig méláztam az idős, sárga épület halogénfénytől vibráló ablakai átellenében.

Imádkozni kezdtem. Rettegő sóhajomat fehérre marta a hideg. Csak egy valamit kívántam ott, bőrig ázva a locsogó ég alatt. Hogy Zsolti ne ügyeljen aznap éjjel.

Behunyt szemmel léptem le a járdaszélről. Amikor újra kinyitottam, az utcasarok feketén gyöngyöző nyálkájából egy autó fordult be fék-csikorgatva, és állt meg közvetlenül a combjaim előtt. Felsikoltottam, és hátraugrottam, bele egy bokáig érő tócsába. Amikor újra felnéztem, láttam, ahogy Zsolti száll ki, és meghökkenve lép elém.

– Ugye, nem ütöttelek el? – meredt rám.

– Nem – nyögtem.

– De jó, hogy itt vagy, segítened kell! – zihálta megragadva vállaimat, és a kapu felé tolt maga előtt.

– Csak a miheztartás végett – mormogtam hátra pillantva rá. – Ügyeltél volna ma? – kérdeztem fintorogva az ég felé.

– Nem, amúgy nem – hadarta. – De valami tömegbaleset volt.

Fél karral döntötte be előttem a kaput. Egy pillanatra megszédültem az előtér látványától. Dugig volt sérültekkel. Faltól falig vérzett a tömeg, padlótól plafonig zengett a jajveszékelés.

– Ne félj, csak ne maradj le! – szólt a fülemhez. Aztán megragadta kezem és magával húzott.

Az első néhány lépés után, egyből el is vesztettük egymást. A látásom elhomályosult és éreztem, ahogy az orromból is szivárogni kezd a vér – langyosan csiklandozva ajkam. Odaérintve ujjam, nagyokat pislogtam a szemem előtt duplázódó vérmaszatos kezem felé.

Amikor a tér végre ismét önmaga valóját mutatta, Zsoltit láttam meg magam előtt. Szeme ijedten kerekedett felém, ajka mozgott, talán mondott valamit, aztán felém nyúlt, de a széthúzódó térben soha nem ért el…

Amikor magamhoz tértem, egy nyíló ajtót pillantottam meg. Ő sietett be rajta. Szemem követte mozgását.

Apró földrengés rázta meg párnám, ahogy fölém hajolva rátámaszkodott. Olyan közel láttam, mint már nagyon rég. Nem pislogott. Csak ajka rezzent meg, mielőtt megszólalt.

– Mi történt? – kérdezte mozdulatok nélkül.

– Vérezni kezdtem.

Szeme nagyobbra nyílt, aztán megrezzenve összeszűkült.

– Ki volt az?

– Ki?

– Ki bántott? – rezzent meg karja a párnámon.

Nyelni próbáltam, de a szám olyan száraz volt, mintha homokkal lett volna tele.

– Senki.

– Norci… – ült le mellém, szeme még mindig szorosan az enyémekbe ragadva.

– Biofizika volt, és fájni kezdett a hasam – úsztak be lassan az emlékképek…

És akkor tűzforróvá vörösödtem. Akkor egyszer csak összeállt a kép, mire gondol, mit akar tőlem hallani. Látta. Ott, alul, látott mindent. Ájuldozva fordítottam el tekintetem róla, orrom előtt a csuklója tartott fogságban, így aztán mégis csak az arca felé néztem.

– Nem értek semmit, kicsi… Ömlött a vér belőled, de mindenhol a világon! Mi a frász történt? – faggatott idegesen, pattogó hangon.

– Meg fogok halni! – reszkettem felé, és elsírtam magam.

– Nem, nem fogsz! – kiabált rám, és kezét az arcomhoz illesztette.

– De sosem véreztem spontán! – borultam ki.

Nyakából a fülébe tolta a fonendoszkópot, a membránt pedig a mellkasomra nyomta.

– Ne sírj, nem hallok semmit! – mondta halkan. – Sóhajts! Mélyeket…

Tudtam, hogy baj van. Láttam a szemében. Én is hallani akartam, amit ő hallott.

– Jó, nyugi – mondta végül, bár úgy tűnt, inkább saját magának.

Újra a nyakába dobta a fonendoszkópot, és ő is mélyet sóhajtott.

– Szóval spontán, ugye? – mászott újra a tekintetembe.

– Igen!

– Meg kell kérdeznem, és neked el kell mondanod, hogy szex…

– Veled. Utoljára veled – vágtam közbe.

Mindketten szénné égtünk a szituáció közepén. Én a szégyentől, ő a rémülettől. Baromi egyszerű lett volna, ha csak szokásos traumatikus vérzésem lett volna. De nem az volt.

– A faktor benned van – mutatott az állványra. – A tüdőd tiszta, normális a légzésed, a szívműködésed. Ha véreznél belül, annak lenne hallható tünete. Ha vér lenne a pleurádban vagy a pericardiumodban, ami a mellhártya és a…

– Zsolti! – érintettem meg a kezét. – Nem kell ezt az éjszaka közepén megtanítanod.

Bólintott.

– Azért rád nyomom az ultrahangot, hogy lássunk is valamit, jó?

– Oké, nyugi… – mosolyogtam.

Akkor vettem észre, hogy az intenzíven vagyok.

– Már megint leállt a szívem? – meresztettem felé a szemem.

– Mit gondolsz, miért vagyok a pánikroham határán?! – mormogta, miközben húzogatta hasamon az érzékelőt. – Szép a pocid – mondta, miközben a képernyőt figyelte.

Lenéztem a hasamra és majd’ a plafonig ugrottam.

– Mi a…?! – sikítottam.

– Mi? – fordult felém értetlenül, majd a hasamra nézett, aztán újra rám. – Semmi! Hematómák! Semmi… – válaszolta nyugtatóan.

– Hülyéskedsz? Olyan, mintha egy úthenger ment volna keresztül a testemen! – bőgtem el magam újra.

Elmosolyodott. Letette az érzékelőt, és visszatakarta a hasamat.

– Gyönyörű vagy, érted? Ez csak… – kereste a szavakat. – Csak Tamás! Tőle örökölted. De… – hajolt újra közel. – Nekem a legszebb vagy.

Még mindig homokot nyeldekeltem. És legszívesebben szíven szúrtam volna, hogy mostanság inkább a vörösökre bukik, de inkább eltereltem a szót.

– Ma voltam Tamásnál, szerinte csak a hormonok.

Megrázta a fejét.

– Kérlek, ígérd meg, hogy szólsz, ha bárki bármiért vizsgálgat. Én is ott akarok lenni!

Bólintottam, aztán folytatta.

– Ezután az éjszaka után tuti, hogy megváltozik a véleménye!

– És mi van azzal a rengeteg sebesülttel? Sokan meghaltak?

– Igen – dörzsölte meg az arcát. – Pedig a főnököt is behívtam. Bár talán pont ezért…

2. A második bál és az első műtét

 

Aznap reggel még az intenzíven ébredtem. Ültem az ágyon, és valami súlyos dolog törött bennem szilánkokra. Hajtincset csavargatva számláltam magamban, hányszor léptem át élet és halál határvonalát.

A határ. Hajszálon egyensúlyozó határérték voltam. Időzített bomba, mely bármikor kivérzésbe robbanhatott. Tehettem bármit, vizsgálhattak halomra, pótolhatták hiányzó vérfehérjéimet, én akkor is újra és újra meghaltam. Az idő sem nem segített. Nem tűnt belőlem az, aminek a hormonokkal együtt csitulnia kellett volna.

Elegem lett. Végérvényesen beleuntam. Szabadulni akartam a fájdalomtól, a rettegéstől. Attól, hogy nem tudják, mi bajom van. Mindez semmit sem számított, amikor állandóan újra kellett indítani a szívemet.

Önmagamat kerestem mind e mögött. De én nem az az angyalka voltam, aminek a többiek láttak. Hogy mi, arról fogalmam sem volt. Mindez mögött senkit sem találtam.

A szüleim áldozata voltam. A bátyám nevelése. Ferenc Atya báránya, Zsolti játékszere, Dávid céltáblája, a többieknek pedig csak egy medikus. Akkor, ott, miután a ködös hajnal napsütötte reggelre tisztult, letéptem láncaimat a vénámba kötött infúzióval kezdve.

– Szia! – Gyula lépett be, az egyik sebész szakorvos.

Fekete szemöldöke homloka tetejéig szaladt, amikor meglátott felöltözve, indulásra készen.

– Szia – köszöntem vissza, miközben gyorsan végignéztem a termen, nem hagyok-e ott valamit. Aztán bevillant: mégis mit számítana.

– Az infúzió…? – kérdezte az ágy felé mutatva. – És CT-ről volt szó, én úgy tudom… – nézett bele a kartonomba, majd rám kerek szemekkel.

– Inkább vigyél el randizni! – bukott ki belőlem.

Néhány pillanatig vártam, hátha sikerül kizökkennie döbbenetből, aztán elsiettem mellette az ajtó felé.

– Randiznál velem? – kérdezte végül.

– Igen – válaszoltam, majd ott hagytam a kórteremmel együtt.

Aztán persze Hercegh doktorba is belefutottam. Már a folyosó végéről észrevett. Megtorpant, és nagy kargesztusokkal fejezte ki mély felháborodását.

– Norc! Mit művelsz? – kérdezte, amikor mellé érkeztem.

– Nem várok rád többet! – közöltem, és megnyomtam a lift hívógombját.

– Nem mész el addig, amíg nem biztos, hogy nincs belső vérzésed! – szikrázott felém a szeme.

– Ó, gondolod?! – sziszegtem hátat fordítva, és a lépcső irányába siettem.

Elém ugrott, és megfogta a vállaimat.

– Bármelyik percben meghalhatsz! Mi ütött beléd?! – fröcsögte.

– Hát, pont ez… – nyögtem, és ott hagytam.

Akkor még nem tudtam, hogy a láncokhoz – amiket lerázni próbáltam – bilincsek is tartoznak. Bilincsek, amelyeket kulcs nyit. Azok hollétéről pedig csak az ég tudhatott.

Nem ráztam én le semmit, csupán a szőnyeg alá söpörtem, amitől szabadulni vágytam. És erre még akkor sem jöttem rá, amikor új tünetek kezdtek megjelenni a szervezetemben.

Teljesen biztos voltam abban, hogy így is-úgyis meghalok. A maradék időmet nem akartam tovább az álszent életemre fecsérelni.

Aggódtam anyámért. Még mindig a halálát kívántam, de csak azért, mert akkor az aggódás nem nyomta volna a gyomromat. Kerültem Tamást, és vele együtt a többi orvost is, amennyire csak a helyzet kínossága lehetővé tette. Ám bujkálásban is legalább olyan jó voltam, mint futásban.

Lassacskán azonban ezt is abbahagytam. Ezt a láncot is igyekeztem ledobni. Bár laborértékekkel alátámasztva is igyekeztem negligálni a betegségemet.

Tudtam, hogy haldoklom, ahogy azt is, hogy valójában Zsoltit szeretem, mégis Gyula ágyában ébredtem reggelente. Ha ő szórakozhatott Lillával, én miért ne tettem volna?! Bár ezt is nagyon benéztem akkor.

Szerencsére a múltból senki nem bukkant fel, így kaptam néhány hetet, hogy igazán kitomboljam gyerekkorom börtönét.

– Lillát hozod a bálra?

Pillantása a szemembe ugrott. Nem válaszolt, csak tovább nyomkodta a nyakamat. Arca sápadt és nyúzott volt.

– Választhatnál mást is, akit csak ismerek, mind beléd van zúgva – csacsogtam.

Hosszan rám pislantott. Aranybarna szemeiből kiveszett a csillogás. Érintése a vállam felé haladt. Felszisszentem.

– Az összes nyirokcsomód meg van duzzadva – közölte. – Nem jó ez így…

– Nem bírom a csajt. Olyan, olyan… – kerestem a szavakat. Egyszer csak elemelte kezét megigazítva pólómat.

– Olyan, milyen? – A hangja fájdalmasan szólt.

– Olyan, vörös… – rántottam meg a vállam. Arca keserűen rángott.

– Vérvételhez mit szólsz? – kérdezte, és a fiókokhoz lépett fecskendőért.

– Hát, szóhoz sem jutok – nyeltem egyet, majd folytattam. – Ő akkor is egy kígyó! – bukott ki belőlem.

Hátat fordítva a pultra támaszkodott, és hosszú másodpercekig meg sem mozdult. Ijedten ugrottam le az ágyról, és odasiettem. Kezem a hátára tettem, és a pult lapját fixáló arcát figyeltem.

– Hé, jól vagy? Csak nem vagy beteg?! – kérdeztem aggódva.

Felém fordította fejét. Arca beesett és fásult volt. Felegyenesedve mélyen a szemembe nézett. Elém lépett, és kézfejét homlokomhoz nyomta.

– Legalább harminckilenc fokos lázad van. És te aggódsz értem? – meredt rám, majd fejével a vizsgálóágy felé intett. – Feküdj le!

– Nem kell lefeküdnöm a vérvételhez! Már több százat csináltam! – vágtam vissza, miközben visszasétáltam.

– Ahogy gondolod – motyogta utánam lépve.

Arca még mindig nem fejezett ki érzelmet, miközben rám húzta a gumiszíjat. Feljajdultam, amikor óvatosan maga felé fordította a karom. Futólag az arcomra pillantott, majd belém szúrta a tűt.

– A csuklód fáj? – kérdezte, miközben figyelte az ampulla telődését.

Bizsergő arccal néztem fel rá. Hiába bírtam egyre jobban elviselni az emberek testneveit, a sajátomtól még mindig, változatlanul rosszul voltam.

– Feküdj le! – sóhajtotta. – Lassan! – morogta ujjai közt a tűvel.

– Kész vagy már? – nyávogtam elfordított arccal.

Nem válaszolt. Vattát ragasztott a karomra.

– Szorítsd! És maradj fekve! – utasított.

Aztán kezébe vette a kezem, és nyomogatni kezdte a csuklóm.

– Fáj?

– Fáj – válaszoltam felé fordulva.

Közelebb hajolt.

– Nekem is – suttogta.

– Hogy? – kérdeztem értetlenül, majd felültem.

Keserű vonásokkal rázta meg a fejét, majd ajkába harapott.

– Láz, nyirokcsomó duzzanat, ízületi gyulladás. Diagnózis?

– A csuklómat biztos csak megerőltettem – próbálkoztam.

– Sántítasz. A térded fáj, vagy a csípőd? – szúrt meg tekintetével.

Edzőcipős lábait terpeszbe támasztotta, karjait mellkasa előtt keresztezte.

– Reumás láz, lymphoma, juvenilis idiopathiás arthritis, vagy Lyme-kór… – soroltam a tankönyv szavait.

– Négyötöd – vágta rá.

– Mi? Mit hagytam ki? – kérdeztem.

– Hát, így belegondolva, elég sok mindent. Azt is, amire én gondolok.

– Na, ne! – álltam fel, és magamhoz szorítottam a köpenyem. – Egyáltalán nem akarom tudni!

Zsolti felém lépett.

– Nem is mondanám el, amíg nem biztos!

Hosszú percekig álltunk egymással szemben. Tekintete alatt megrogyott frissen támadt öntudatosságom, és rádöbbentem, hogy ez sem én vagyok. Ez is csak egy megjátszott szerep, egy álarc.

Végül ő mozdult. A gyógyszeres szekrényhez lépett, és kipattintott egy lázcsillapító tablettát, majd felém nyújtotta.

– Nem válaszoltál – mondtam, miközben lenyeltem a gyógyszert.

– Én nem megyek. Ügyelek.

– Hogy-hogy ügyelsz? – meredtem rá fintorogva a keserű íztől. – Hány éjjelt ügyelsz már zsinórban?

– Cseréltem Gyulával, hogy elvihessen téged a bálba.

– Kössz – válaszoltam közömbösen.

Akkor végre megjelent arcán egy apró mosoly.

– Ennyi? Csak egy morcos kössz?

– Én veled mennék… – sóhajtottam félhangosan, majd otthagytam.

Egy ideig az udvaron ácsorogtam. Egyik kezemben cigi, másikban egy üveg bor. Késett. Míg a kaput bámultam eszembe jutott életem első bálja.

Könnyes szemekkel mosolyodtam el, amikor felrémlett Ádi vihogó arca, ahogy meglátta a gusztustalanul habos, rózsaszín ruhámat. Akkor is magas lázam volt, anyám meg itatott velem valami pezsgőt, amitől kihánytam a jövő hetet is. Maga a bál azzal kezdődött, hogy elájultam. Azzal folytatódott, hogy Zsolti szakított velem, majd lövöldözéssel zárult, és azzal, hogy eltűnt fél évre.

Meghúztam az üveget, majd rágyújtottam még egy cigire. Talán a bortól, talán a múlt emlékeitől, vagy mindkettő miatt, de nem bántam, hogy Gyula késik. Úgy döntöttem, nélküle megyek.

Bőrszoknyában szerencsétlenkedve motoroztam be a városba. Már a parkoló vége is zúgott az egyetem aulájából kiszűrődő báli hangulattól.

Néhány csoporttársamat pillantottam meg az épülethez közeledve. Örültek nekem. Mindannyian évekkel voltak idősebbek nálam, mégis megdöbbentett gyerekes sikítozásuk. Az egyikük belém karolt, aztán a fülembe duruzsolta:

– Azt hittem, együtt vagytok Gyuszival! A nyelve egész este Lilla szájában van – lihegte felém.

Megtorpantam, és kikaptam a kezéből a poharat. Megszagoltam. Whisky-kóla. Felhajtottam, aztán betrappoltam otthagyva a lányokat.

Nem kellett sokat keresgélnem… Akkor is épp nyalták egymást a táncparkett szélén. Átmasíroztam a tömegen, egy mozdulattal választottam szét mellkasukat. Még mielőtt bármelyik is bármit mondhatott volna, karom minden erejével pofon vágtam. Lillát. Aztán, ahogy jöttem, úgy távoztam – sietve. Hát, így zajlott életem második bálja.

Visszarohantam a parkoló végében várakozó motoromhoz, és elszívtam egy cigit. Nem bírtam volna hazamenni. És csak egy helyre mehettem.

Fent, az erkélykorláton támaszkodott. Amikor meglátott közeledni a téren át, felegyenesedett, aztán eltűnt. A sebészet nővérpultjánál futottunk össze.

– Mi ez a csend szombat éjjel? – A szavakat nehézkesen gyúrta össze a nyelvem.

Megragadta a kezeimet.

– Mi a baj, vérzel? – kikerekedő szemei közel hajoltak arcomhoz.

– Csak részeg vagyok – vigyorogtam felé.

– És motorral jöttél?! Jézusom! – döntötte arcát ujjai közé, aztán röpke mosollyal újra rám nézett. – De mi történt? Azért dolgozom, hogy te…

– Hogy boldog legyek azzal a faszfejjel? – kiabáltam felé.

– Csss – nézett körbe, de senki nem volt látóhatáron belül. Viszont azt pontosan tudtuk, hogy a falnak is füle van. A kórházban különösképp.

– Mi történt? Bántott? – villant rám a szeme.

– Összejött a Lilláddal – suttogtam.

Egész közel lépett, és mélyen rám nézett.

– Kiborultál?

– Én? Inkább te! – böktem hason.

Megragadta a kezem, és elnevette magát.

– Csak kiheverem valahogy – válaszolta vigyorral az arcán.

– Nem is szereted? – tettem fel a kérdést, melyet alkohol befolyásoltság nélkül sosem mertem volna.

– Nem volt köztünk semmi.

– Ezt hogy érted?

Rám zuhant a szokásos érzés. A talpam alatt repedezni kezdett a talaj.

– Hát pont így – bólintott lassan.

– Semmi? Még az sem? Meg sem dugtad? – kiabáltam el magam megint.

– Jézusom, Norci… – morgott, és bevitt az orvosi szobába.

– Nem, nem feküdtem le vele! – fordult ismét felém, miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Úgy érted, hogy én voltam az utolsó, akivel…?

Bólintott. Az ajtóhoz rohantam. Megragadta a kilincset tartó kezem.

– ÁÁÁ! – nyavalyogtam a gyulladt csuklómat feszítő keze felé.

– Jaj, ne haragudj… Be kéne rögzíteni, nem? – Óvatosan elengedett. – De akkor sem mész sehova!

– Miért nem mondtad, mielőtt…? – fordultam arca felé, könnyes szemekkel.

– Azt hittem, hogy szereted Gyulát!

– Csak téged szeretlek! És… – nyúltam újra a kilincs felé. – El kell engedned, mert ezt nem viselem el! – zokogtam.

Magához rántott.

– Nem fogsz részegen motorozni! Jobb, ha belenyugszol!

– Abból tudod, mi lesz… – ziháltam.

– Semmi! – vágta rá. – Te lefekszel szépen aludni, én meg kimegyek dolgozni. Vagy ha szeretnéd, még rád is kötök egy vitamin infúziót, hogy kijózanodj!

– Egy fia beteg sincs – léptem hozzá simulva.

Az órájára nézett.

– Mert még tart a bál, még nyitva vannak a diszkók, még nem elég részegek az emberek a kocsmai verekedésekhez, és még nem ültek az autójukba, vagy fel a motorjukra! – emelete fel a hangját a mondat végére.

– Tehát még van időd – suttogtam az arca felé, míg ő bizonytalanul tartotta a vállaimat.

– Norci! Norci, nem! Ez most nem fog megtörténni! – szólt rám.

Sértődötten léptem hátra.

– Akkor engedj el – kértem hangok nélkül, szinte tátogva.

– Nem tudlak! Próbáltam, de nem megy!

Akkor ő lépett hozzám. Az ajkamhoz hajolt. Ajkam simította az övét.

– Hívok egy taxit, ha nem akarsz maradni – súgta.

– JÓ! – rántottam el dühöngve a fejem.

*****

– Te, most hogy van ez, hogy mindkettő szakra felvettek? – kérdezte, miközben a számban matatott. Próbáltam nyitott szájjal nyökögni a választ, de értetlen arckifejezéssel pillantott rám, majd folytatta.

– És most hogy van ez? Csinálod mindkettőt? Egyáltalán hogy és miért, ha utálod az összes orvosi cécót?

Ismét nyökögtem. Ismét nem értett egy szót sem.

– És most akkor milyen orvos leszel? És melyik fogad fáj? Semmit sem látok a gyönyörű szép töméseimen kívül.

Nem válaszoltam. Kérlelőn pislogtam rá, hogy pakolja ki végre cuccait a számból.

– Na?

Nagyot sóhajtottam.

– Az osztályfőnököm elszúrt valamit, ezért vettek fel mindkét szakra – magyaráztam. – Természetesen meg sem fordul a fejemben, hogy fogorvos legyek. De mivel a beiratkozást is elcsesztem, ezért majd csak a következő félévben törlik a másik szakot.

– Akkor meg már nem tök mindegy? – vonta meg vállait. – Harmadévig ugyanaz a tananyag. Addig ráérsz eldönteni.

– Ezen nincs mit eldönteni, Jani. Hetek óta fáj itt jobb alul valami – mutattam az arcomra – , aztán néhány napja bal alul is, a hétvégén meg elkezdett bal felül fájni. De nagyon! Gyűlölöm a fogakat! Ez ugyan nem fog megváltozni!

– Jól van, na! – emelte engesztelően a kezeit, majd ismét belemászott a számba. – Az még soha nem jutott eszedbe, hogy ne szenvedj heteket, mielőtt eljönnél?

Nyögve tekertem meg a fejem.

– Jó, ha fogorvos nem akarsz lenni… – sóhajtott. – Szólj, ha fáj! – piszkálta közben gőzerővel a fogaimat. – Akkor? – rám pillantott, majd kiszállt a számból.

– Mindegy, mert úgysem fog menni – ráztam meg a fejem. – Múlt héten megint rosszul lettem, mikor Zsolti lecsapolt.

– És milyen lett a vérképed?

– Valami célzottat csinált, de nem mondta el, hogy hova küldi.

– Bőrgyógyász látott már? – kérdezte.

– Igen, de nem nagyon tűnnek el a foltjaim a kencéitől – sóhajtottam.

– Figyelj, én sem látok semmit. Menj el egy röntgenre, hozd vissza, és próbáld meg kitalálni, melyik fáj.

– Szuper, gyűlölöm az életem – szusszantam, miközben kiszálltam a székből.

– Na, és mi a helyzet amúgy…?

– Az is legalább olyan bonyolult, mint a szervezetem. Már ha kedvenc unokaöcsédre célzol.

– Rá, hát…

– Rohanok, az ő gyakorlatáról csak nem késhetek el.

Mosolygott.

– Jó műtögetést!

– Inkább gyilkolászást…

Alig jutottam el a kórházig, pedig már a tömegközlekedést használtam, annyira fájt a bal csuklóm, jobb csípőm és a bal térdem. Ráadásul, amint beértem az épületbe, egyből rohannom kellett hányni.

Ahogy kezdett újra maga alá gyűrni a mindenemre kiterjedő fájdalom, a szőnyeg-alá-söprő mechanizmusom úgy csökkent, átvéve helyét a rettegés. De akkor volt valami, amitől még a halálnál is jobban féltem: tanrend szerint gyilkolni.

Azon a délutánon át kellett vágni az állatok aortáját, majd összevarrni. Tudtam, ha a kezemben hal meg a kis szerencsétlen, abba én is belepusztulok. Így aztán sejtésem sem volt arról, miért hányok. Ez is egy tünet volt, vagy csak a stressz? Minden folyamat bennem – akár fiziológiás, akár kóros, mint farkába harapott kígyó tekergett.

Vele szombat éjszaka óta nem találkoztam. Plusz stressz, újabb ok a hányásra.

Szerencsére elértem a korábbi buszt, így volt időm fogat és arcot mosni, aztán magamra kenni egy kiló sminket elfedve vele a kiütéseimet. Csak így tudtam felvenni azt az álarcot is, ami társadalom-kompatibilis volt.

Mert amint beléptem a gyakorlatos terembe, rendszerint még az óra kattogása is azonnal megnémult…

A teremben három évfolyam tartózkodott egyszerre. A medikusokkal, gyakorlatvezetőkkel, technikusokkal, boncmesterekkel együtt ez több mint száz embert jelentett.

Amikor még táncoltam, nem voltam lámpalázas. Tudtam, mit figyelnek rajtam az emberek, és az is világos volt, hogy én mit fogok adni cserébe. Egyszerű volt, tervezett, és ami talán a legfontosabb, ott volt köztünk a színpad. Onnan nem mentem közéjük, ők nem jöttek fel. De most?

Fogalmam sem volt, miért bámulnak. Talán túl világos volt a hajam. Túl göndör. Talán mégis látták a kiütéseimet, vagy a véraláfutásaimat vizslatták. Vagy ha mindent láttak? A kóros véremet, gennyet az ízületeimben. De ami a legfélelmetesebbnek hatott: mi van, ha engem akarnak látni? Ha az álarc alatti Norcira kíváncsiak?

Nem néztem senkire, csak gyorsan lehuppantam az utolsó asztalhoz, ahol csak egy csoporttársam ült. Mosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy a magánéletem is reflektorfény megvilágítás alatt zajlik.

– Miért bámulnak? – suttogtam Briginek, amikor a szokásos, néhány másodperces hatásszünet már kezdett a végtelenségig nyúlni.

Kuncogott, és fejével a terem végében álló tanári asztal felé intett. Lopva követtem tekintetét. Gyula és Lilla ácsorgott egymás mellett. Mindkettő tekintete villámokat szórt felém. Mindkettő szeme alatt monokli díszelgett. Döbbenten fordítottam vissza tekintetem a lányra.

– Mindkettőt te verted el? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Tudod, mit? Nagyon is megérdemelték! – érintette meg a karom.

Lillát én pofoztam fel, igen, de Gyulát?! Ám nem volt időm tovább agyalni a szituáción, mert Zsolti sietett be.

– Mnya! – rágózott látványosan. – Elsősök, patkányra fel! – mondta, majd lelketlenül elénk dobálta az elkábított állatokat. Aztán elvonult a tanári asztalhoz a többi gyakorlatvezetőhöz.

– Nem mond semmit? Hogy mit kell csinálni?! – suttogott felém Brigi.

– Hát, gondolom, ami a tanrendben áll…

– És te elolvastad? – meredt rám.

Nem hogy elolvastam… Hetek óta rémeket álmodtam az egészről. Pontosan bevágtam a patkányok anatómiáját és a műtét-technikát.

Bólintottam.

– A legfontosabb, Brigi, hogy amint ébredezni kezd, ebből nyomj a combjába! – mutattam a fecskendő felé. – Nehogy felébredjen a műtét közepén!

– És szerinted muszáj megcsinálnunk? Nem úgy néz ki, mint akit érdekel… – mutatott Zsolti felé, aki valami magazint tartott a kezében. Pillantásunk találkozott.

Nem csak ő vette félvállról a gyakorlatot. A cirka száz hallgatóból csak az egytizede állt neki a feladatának. A többiek úgy viselkedtek, mintha nem is lenne tanóra. Őrjöngtek, egymást kergették, hangosan vihogtak. Pedig a felsőbb évesek már valóban sok évvel voltak idősebbek nálam.

Megrántottam a vállam.

– Én megcsinálom – mondtam, és gumikesztyűt húztam.

– Oké, ha te is… Én is! – mosolygott.

Mielőtt felvágtam volna az állatot, újra felé néztem. Kezemben megreszketett a szike, mert Lilla ismét ott tekergett körülötte.

Amikor újra az állatra néztem, eldöntöttem, hogy kizárom a külvilágot, és minél gyorsabban próbálom véghezvinni, amit a tanrend előírt.

A kicsi állatka ott szuszogott, leborotvált és fertőtlenített mellkassal. És tudtam, amint átvágom az aortáját, és leáll a szíve, senki másra nem számíthat majd, csak rám.

Vágtam. Szövetelválasztóval beletúrtam, míg meg nem sejtettem a nyakizmokat.

Egyszer csak Zsolti hangját hallottam meg magam mellett.

– Mit látsz?

– Megvan a musculus sternocleidomastoideus.

– Jó! Vágd át a többi nyakizommal együtt!

Tekintetem döbbenten emeltem felé.

– Mi?! Vágjam át?! De akkor hogy fogja utána mozgatni a fejét?

– Azt sehogy.

– Hát akkor nem vágom át, hanem kikötöm…

– Ha szarakodni akarsz egyesével – szusszant rám, majd ott hagyott.

– Jó ég, ha már nem ölöm meg, csak nem akarom lebénítani sem, nem? – néztem Brigi felé.

Döbbenten láttam, ahogy már nincs a helyén, és a patkánya sem lélegzik.

Körbe néztem. Akik egyáltalán nekiálltak, már azok sem dolgoztak. Az első percekben kinyírták a patkányokat…

Tudtam az okát, és én is féltem tőle. Az aorta közvetlen közelében futott a szakadékony véna. A damil vastagságú aorta mellett a vena jugularis – még mikroszkóp alatt is – szinte láthatatlannak tűnt. Ha az megsérül, akkor vége. Egyből elvérzik az állat, azt összevarrni nem lehet.

Mivel már régóta csak én ügyködtem, a hangzavar még nagyobb lett.

Összenéztünk.

– Menjek? – tátogta, miközben Lilla a nyaka körül tekergett.

Az állat fölé fordítottam a mikroszkópot. Elkötöttem az aortát, majd átvágtam a leszorítások között.

Spriccelt a vér. Felfordult a gyomrom. Nyílalt a csuklóm, égett a bőröm, és egyszerre lüktetett számban az összes fogam. Aztán pár pillanat alatt csend lett. Körülöttem és a testemben is.

A szív leállt, a vérzés elállt. Vattával nyomogattam a szívét. Megszűnt a világ. Semmi sem létezett akkor, csak a halál közeledése mozdulataim alatt. Összevarrtam az aortát, és elbontottam a kötéseket. Folytattam a kompresszálást… Minden másodperccel egyre jobban lüktetett az én mellkasomban is az aorta.

Amikor elengedtem a szívét, láttam, ahogy a patkány ere is rendben működik. A megkönnyebbülés szédüléssel távozott a tüdőmből.

Felálltam, és akkor vettem észre, ahogy mellettem állt. Szeme csillogott, szája ezer foggal vigyorgott.

– Milyen érzés? – nézett rám mélyen. – Érzed, ugye?

Ahogy a plafon felé emeltem tekintettem, egyszerre járta át testem minden porcikáját az Istentől származó katartikus extázis. Szemem könnyel telt meg.

És a szabadság, amit egész életemben veszettül kutattam – a mozgásban, az éneklésben, a tanulásban, a heroinban, a sebességben – , akkor egyszerre csak megtalált.

Hozzá léptem, és megcsókoltam. Tudtam, hogy pontosan tudja, érzi és érti, mi zajlik bennem. Még azt is elfelejtettem, mekkora volt a nagyközönség…

Lassan kúsztak felém a külvilág hangjai…

– Le kéne őket fotózni!

3. A lány, aki farkast kiáltott

 

– Norci! – Kávéillatú hangja.

– Alszom!

– Látom, de indulnunk kell! Előtte pedig el szeretném mondani, hogy mi ez a gyógyszer, amit éjjel adtam. Hatott?

– Még mindig éjjel van! – förmedtem rá.

Résnyire nyitottam a szemem, arca egyik felét a mélysárga olvasólámpa világította meg, míg a másik fele árnyékba veszett. Mosolygott.

– Hat óra van! – erősködött, és kibontott a takaróból. Felültem, nyögve a fájdalomtól, de nagy meglepetésemre csak megszokásból nyöszörögtem.

– Hatott, igen! Már alig érzem az ízületeimet!

– Gyere reggelizni! – állt fel az ágyról. – Aztán elmondom, mi a helyzet.

– Majd este elmondod! – Sóhajtva keltem fel. – Élettan ZH lesz nyolckor, és most muszáj arra koncentrálnom.

– Ó, élettan? – kérdezte, és egy kulcsot vett elő a zsebéből. – Figyelj csak, add már oda az állatház kulcsát az oktatónak, mert akkor nem kell napközben átmennem az egyetemre!

Az állatház kulcsa! – csillant fel a szemem. Megdobogtatta szívem a lehetőség, hogy meglátogathatom Farkast – így neveztem el a patkányomat.

– Ha végeztél, bejössz a kórházba? – kérdezte, miközben átölelte nyújtózkodó testemet.

Nem is emlékeztem, mikor tudtam ezt fájdalmas feszülések nélkül megtenni. Kezeim vállán landoltak.

– Miért, mit tervezel? Gyertyafényes vacsit, vagy engem terítékre rakni? – nevettem felé. Nem viszonozta. – Vagy a műtőasztalra… – dermedtem meg a karjaiban.

Nem válaszolt.

– Kiderült valami, ugye? – kérdeztem.

– Még be kell mennem az eredményért az immunológiára. Ha valami van, akkor jó lenne megbeszélni a belgyógyászokkal.

Nyeltem egy hatalmasat, és elengedtem a vállait.

– Ha nincs, akkor igen… – vigyorogta el magát. – Akkor megeszlek vacsira!

Amint kitett az egyetem előtt, valaki valahogy valamiért fejbe dobott egy tojással. Mire ráeszméltem, hogy mi történik, egyből kaptam még hármat az arcomba. Ujjaimmal törölgetve a nyúlós trutyit fordultam vissza Zsolti felé.

– Buzi állatvédők! – sziszegte. – Évente három-négyszer megrendezik ünnepélyes tüntetésüket. A hátsó bejáraton menj!

Megkerülve az egyetem elméleti tömbjét, Brigibe botlottam, vagyis ő futott nekem. Elkapott, mielőtt a betonra zuhantam volna, majd magával húzott. A tömeg akkor a hátsó bejáratokat kezdte célba venni. Betoppanva a szűk alagsorfolyosóra felém nyújtott egy törölközőt. Hálálkodva vettem el a kezéből, miközben az épület belseje felé kanyarogtunk.

– Mindig legyen nálad törölköző! – kezdte nevetve. – „A törülköző, írja az Útikalauz, a lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt, komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk… Heverhetünk rajta… felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat…; takarózhatunk vele…; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Ploskapattintó Fenevadjának pillantását”*

Mikor értetlenül pillantottam rá, csak legyintett.

– Van terved estére, angyalka? – kérdezte, miközben leültünk egymás mellé a nagyelőadóban.

Kihalásztam nadrágzsebemből a kulcsot, és egy pillanatra, ujjaim szétnyitásával megvillantottam felé a markomban.

– Ami azt illeti, van! – mosolyogtam.

– Hű, ez minek a kulcsa? Betörünk valahova? – pusmogta közel hajolva.

– Csak annyit mondhatok, csillagközi-lány, hogy ezután nem fogsz angyalkának hívni…

Megvártuk, míg leszáll az est. Csak akkor indultunk el az élettan intézet állatházába, amikor biztosak voltunk abban, hogy az összes dolgozó hazament.

– És ha bajba kerülünk, ha kirúgnak? – aggodalmaskodott a nyakamba suttogva.

Megfordultam. Barna, félhosszú haja az arcába lendült, ahogy megtorpant mögöttem.

– Látnom kell, mi van Farkassal! – magyaráztam suttogva. – Mi van, ha éheztetik? Vagy ha a koponyájába azóta már szegeket csapkodtak, vagy mit tudom én… – Zsebemből elővettem egy zacskót. – Csak megetetjük őket, és már megyünk is, jó?

– Miért olyan fontos neked ez a patkány? Hiszen, csak egy patkány!

Így zajlott az osonásunk. Ő faggatott, léptünk kettőt, én megfordultam, aztán újabb két lépés után megint kérdezett.

– ÉL. Érted? Miért lenne az ő élete kevésbé fontos egy emberi életnél? – Ismét fordultam, megint két lépés.

– Az orvosok nem így gondolják. Így az állatvédők gondolkoznak. Te végül is melyik oldalon állsz?! – A hangja csalódottan szusszant.

Ismét stop, fordulás, suttogás.

– Attól még lehetsz jó orvos, Brigi, hogy másképp gondolkodsz, mint ők! Hát neked sosem volt háziállatod, akit imádtál?

Fordulás, két lépés, és megérkeztünk az állatház ajtajához. Mellém lépett.

– De… – lehelte bizonytalanul. – De az macska volt, nem patkány!

– És ha nem csak patkányokon kísérleteznek? – tettem fel a fődíjért járó kérdést.

Bólintott, és nézte, ahogy próbálgatom a kulcsot a főzárhoz.

– Amúgy ne aggódj, sosem kevernélek bajba! Engem meg ugyan nem érdekel, hogy ide járok, vagy sem…

És akkor nagyot kattanva kinyílt az ajtó. Egymásra néztünk. Visszafojtott lélegzettel nyomtuk be azt magunk előtt.

– Hülyéskedsz?! A legjobb vagy az évfolyamon… – suttogta, majd belépve elakadt a szava.

A hatalmas ablakokon tompaszögben dőlt be a hold fénye. Mentén ketrecek végeláthatatlan sora alkotott folyosót. Iszonytató bűz terjengett, és biztosított minket arról, hogy az állatok gondozása biztosan nem előírás szerint történik.

– Én megkeresem Farkast, te addig etesd őket! – nyomtam kezébe a zacskót. – Brigi! Csillagközi-lány! – szólítgattam, mire nagy nehezen felém fordult ámultságából, és elvette tőlem.

Tíz-tizenöt nyúlsor után, öt-hat sor macska következett. Pesszegve nyivákoltak felém. Aztán több ezer egeret több száz patkánnyal teli ketrec követett. A terem végében pedig négy majom zárta a sort.

Elővettem az elemlámpámat, és tétován járkáltam fel-alá a patkányok előtt. Egyetlen olyan ketrec volt, melyben egyedül gubbasztott egy kis szőrös.

A ketrec tábláját olvasva : I. évfolyam, műtét techn. Vivisectio – azonban elbizonytalanodtam, fogalmam sem volt a szó jelentéséről. Ám a többi táblán álló információ teljes egészében nyilvánvalóvá tette, hogy ő az én kis túlélőm. Amint a ketrec zárját vizsgáltam, megszólalt táskámban a mobil.

Az állatok őrjöngeni kezdtek, csattanva vágódtak neki a rácsoknak. Térdre esve kutatni kezdtem a könyvek, füzetek között, míg meg nem találtam a zölden világító eszközt. Zsolti hívott. Kinyomtam, és ki is kapcsoltam.

Ám a hangzavar még inkább elszabadult. Kiléptem a sorból, és majd’ leesett a fejem a helyéről.

Az állatok özönleni kezdtek. Egymás hegyén-hátán menekültek kifelé.

– BRIGI!!! – kiáltottam, és az ajtó irányába futva láttam meg, ahogy egyenként nyitogatja ki a ketreceket.

– Mit művelsz? – morogtam felé.

– Igazad volt – lihegte, és egyre gyorsabban engedte szabadon a rabokat. – Meg kell mentenünk őket!

– Basszus! – hörögtem.

Visszarohantam a patkányomért, kivettem a helyéről, aztán magamhoz rántottam Brigit, és a buszmegállóig meg sem álltam vele. Felugrottunk az éppen odaérkező járatra. A busz végébe rángattam, és lelöktem az ülésre. Elővettem a telefont és bekapcsoltam. Lélekszakadva lihegett mindkettőnk.

Az arcát bámultam, míg a telefon magához tért. Rám mosolygott.

– Igazad volt! Rengeteg cica volt!

– Úristen, Brigi… – nyögtem felé.

Aztán Zsoltit hívtam.

– Hol mászkálsz? – szólt a vonal másik végén.

– Buszon vagyok, tíz perc!

– Tamáshoz gyere, ott vagyunk – közölte.

A torkom azonnal görcsbe rándult. Baj van – szorult össze a mellkasom.

– Hallod? Norc? Rendben?

Hangja erőltetett kimértségtől halkult. Akkor megmozdult kabátom alatt a pici patkány.

– Uhh, Zsolti. Lehetne, hogy négyszemközt beszéljünk?

– Persze. Kimegyek eléd.

Alig vártam, hogy letehessem a telefont, és megbeszéljük a dolgot Brigivel. Ám fészkelődni kezdett, ahogy közeledett a következő megálló.

– Kiengedsz?

Felálltam. Csak annyi időnk maradt, míg a busz meg nem állt.

– Te ott sem voltál, érted? Nálam volt a kulcs, nálam van a patkány, te ott sem voltál – ismételtem.

Megszeppenve bólintott, majd leszállt.

Már nem ültem vissza. Bekukucskáltam a kabátom alá. Farkas negédesen aludt. Nagyot sóhajtottam, és a következőnél én is leszálltam.

Egy ideig tétován toporogtam, de sehol sem láttam Zsoltit, így elindultam a kórházba átvágva a téren.

Az előtérben futottunk össze, már utcai ruhát viselve lépett vissza az ambulanciára.

– Keresünk egy üres szobát – motyogta, miközben a folyosón lépdeltünk, egyre beljebb. – Ez az!

– Jaj, itt csináltad a biopsziát – Visszafordulva ütköztem a mellkasához, de beljebb tolt.

– Na, látod, és nem is lett belőle leukémia. Úgyhogy maradjunk, ez egy szerencsés szoba.

– Csak várd ki a végét – susogtam.

– Hogy?

Leültem az ágyra, ő pedig bizonytalanul álldogált előttem.

– A fonid? – kérdeztem végül.

– Fonendoszkóp? Kell? Hallgassalak meg? – kérdezte aggódva.

– Kell.

A műszerasztalhoz lépett, és leemelte róla.

– De akkor vetkőzz! – szólt rám, még mielőtt a fülébe tette volna.

Meglátva Farkast sikítva ugrott hátra. Legszívesebben elröhögtem volna magam, de pontosan tudtam, mekkora bajban vagyok.

– Ez meg mi? – hajolt újra közel, aztán a döbbenet és harag határán emelte tekintetét az arcomra. – Ez az a patkány, ugye?! – mutatott a szendergő állatra. – De hogy…? – dadogott.

És akkor rádöbbent. A sápadtságtól a vörösig minden szín megjelent az arcán.

– A kulcs! Norci! – kiabált rám. – Betörtél és elloptad, ugye?

– Vizsgáld meg! – kértem. – Túlságosan aluszékony. Talán ki van száradva, vagy mégsem jó a keringése!

Felegyenesedett. Arcát megbocsátóan ringatta, majd újra elkomolyodott.

– Hogy is nevezted el? Farkas?

Bólintottam, és a markomban felé nyújtottam.

– Na, gyere, Farkas – sóhajtotta, és elvette a kezemből. – Tudod, mi latinul a farkas?

Egy kézzel tartotta, míg a másikkal a fülébe illesztette a fonendoszkópot.

– Nem, de volt valami a táblájára írva… – Rám nézett, miközben hallgatta a patkányt. – Valami viviszekció.

Megdöbbent, majd berakta az állatot egy üres gumikesztyűs dobozba.

– Ezt írták rá az élettanosok? Vivisectio?

– Mit jelent?

– Na, Farkas lélegzik, ver a szíve.

– Ennyi?

– Ennyit értek hozzá, igen! – nevetett. – Gyere, menjünk át Tamáshoz.

******

– Lupus – közölte Zsolti.

– Ja, tényleg! Lupus latinul a farkas. – döbbentem rá.

Tamás értetlenül nézett.

– Ez a bajod… – folytatta Zsolti. – Lupus.

– A patkány? – értetlenkedtem.

– Milyen patkány? – kérdezett közbe Tamás.

És mi úgy némultunk el, mint a gyerekek, kik rossz fát tettek a tűzre. De akkor leesett.

– A vérvétel eredménye?

Bólintottak.

– Szisztémás lupus erythematosus – magyarázta Tamás. – SLE.

– Most ez biztos, vagy egy újabb elmélet?

Összenéztek, és láthatóan egymástól várták a választ.

– Szóval nem biztos.

– Figyelj – kezdte Tamás. – A hemofília az tiszta sor. A thrombocytopeniádra ráfogtuk az ITP-t. A hasfájás egyfajta neuralgia. És most pozitív lett az antinukleoszóma elleni antitest.

– Nem értem… – fintorogtam.

Tamás bólintott, és leült mellém.

– Mi az, amit nem értesz? Tudod, mi a lupus?

– Igen. Sejtbioszból volt szó róla. Splicing-gal lesz premRNS-ből érett a transzkripció során úgy, hogy az intron-szakaszok leválnak. SLE-ben autoantitestek képződnek az snRNP ellen, így a spliceoszóma nem tud felépülni a premRNS-en. Így nincs splicing és funkcióképes mRNS.

És akkor lefagyasztottam a termet. Tekintetük összeakadt.

– Te értesz ebből valamit? – kérdezte Tamás Zsoltitól.

– Én már akkor sem értettem semmit, amikor kellett volna – rázta meg a fejét.

– Amikor én tanultam, még nem is tudtak semmit a sejtmagról. A sejtbiosz nem ezer oldal volt, csupán egy füzet.

– Azt nem értem, hogy lehet ennyi bajom. Régen csak a hemofília volt, és az sem járt spontán vérzéssel. Miért jön egyre több? Hát nincs elég bajom a kurva vérzéssel? – kérdeztem végül.

Tamás megszorította a kezem.

– Nekem is pont ez a furcsa. Ennyi alapbetegség együttes jelenléte szinte lehetetlen. Vagy ennyire peches vagy… Vagy még mindig nincs elég infónk…

– Úgy meg főleg, hogy az ITP és az SLE is autoimmun – tette hozzá Zsolti.

Felálltam.

– És mennyi időm van hátra?

– Ó, bármennyi! – legyintett Tamás. – Eddig minden kontrollálható, gyógyszerelhető.

– Kár! – sóhajtottam.

*******

– Akkor is aggódom érte! Még semmit nem evett!

Térdeltem a konyhában, a kipárnázott lavór előtt, amit Farkasnak rendeztünk be. Mellém térdelt, és a hátamat simította.

– Miért, te ettél?

Grimaszolva ráztam meg a fejem.

– Kedvenc unokabátyám mondta, hogy jártál nála.

– Igen. Vittem neki röntgent, és akkor is azt mondta, hogy semmi baja a fogaimnak.

Szusszant egyet, majd a konyhaasztalhoz húzott.

– Most is fáj? – kérdezte.

– Nem, a tegnap esti gyógyszer után már semmim sem fáj – mosolyogtam felé.

– Jó, de akkor miért nem eszel? – Leültünk. Elém tolt valami salátát, amire finnyogva bámultam.

– Mi van, inkább steak-et kérnél? Jó véresen? – nevetett.

– Vááá… – fejeztem ki gyomorforgató hányingerem, és inkább neki álltam a salinak.

– Tamás mondta, hogy szerinte sokat hánysz…

Lecsaptam a villát az asztalra.

– Csak hanyagolhatnánk legalább itthon a témát? Egész nap, egész álló nap azon erőlködök, hogy ne dobjam ki a taccsot, ahányszor csak meglátok egy sebet. Olyan undorító ez az egész! – szorítottam ujjaim a szememre. – És olyan sok! Olyan sok, hogy most meg majd leállnak a szerveim a SLE miatt, hogy… – Újra ránézem. – Teljesen felesleges beszélnünk erről, tudom, hogy… Mert ott, ahol eddig a vér pangott bennem, most a genny is fog?!

A kezemért nyúlt.

– Nem az undorító, amit egész nap látsz, Zsolti! Hanem én! A testem minden elképzelhetetlen undormány helyszíne! Bűzölögve fogok elrohadni!

– Jézus, kicsim! – Felállt, magához húzott, és felvitte a zokogástól reszkető testem a hálóba.

– Meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni – kántáltam.

– Csss… Holnap minden szebb lesz… – suttogta, majd összebújtunk.

Forrón ölelte át a hátam. A hajam elsimította tarkómból, a helyére puszikat lehelve.

– Zsolti? – szipogtam.

– Hm? – lélegzete bizsergetőn futkosott nyakam bőrén.

– Mi az a vivisectio?

– A rohadék élettanosok! Megérdemelnék, hogy rájuk szabaduljon az egész állatház!

Ülésbe ugrottam. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, és felkönyökölt.

– Azt jelenti élveboncolás.

– Élve akarták Farkast felboncolni???

– Nem! Szemétkedés. Arra utal, hogy nem műteni próbáljuk őket, hanem kinyírni. Hogy élve boncolásra küldik a gyakorlatra.

Nyeltem egyet.

– Valahol igazuk van, nem?!

Ő is felült. Bólintott.

– Neked van igazad! Megismételjük a műtétet! És addig csináljuk, amíg mindenkinek nem sikerül! Majd én megtanítom a csoportomat műteni! Még a pszichiáter-tanoncokat is! – lelkesedett fel.

– Ó, édes istenem, Zsolti… Új felirat lesz akkor az évfolyam helyett is:<i>„Sorozatgyilkosok”</i>

A holnap… Zsolti keze görcsöt kapott a kormányon, amikor beértünk az egyetemre.

Olyan volt az egész, mintha valami rettentő abszurd álomba cseppentünk volna. A parkosított udvar tele volt fehér köpenyes oktatókkal, akik a szabadon garázdálkodó állatokat próbálták befogni. Ki gügyögve énekelve, ki dühösen ordítva próbálta elkapni azokat. Némelyikük négykézláb a fűben, mások fára mászva, az ágakról lógva próbálkoztak. Teljessé vált a zűrzavar.

Zsoltit figyeltem. Néhány pillanat elteltével felém kezdett fordulni. Tüdeje összeszorulva préselte ki magából a levegőt, amikor összeállt számára a kép.

Gyorsan kipattantam az autóból, és rohanni kezdtem. A főbejárat felé száguldottam, néha átugorva egy-egy egér családot, vagy kikerülve a tétován ugrándozó nyulakat.

Amikor bejutottam a nagy előadóba, gondoltam, hogy óriási a baj. Maga a dékán jelent meg a színpad közepén. Még messze volt a nyolc óra, és még csak folydogáltak be a hallgatók az ajtón, ő már javában üvöltözött…

– Nem érek rá gyerekes csínyekre! Maguk itt orvosok lesznek! Felelősségteljes döntések birtokosai! Élet és halál urai! Aki állatvédőnek tartja magát, az már most jobb, ha takarodik innen! Az állatok segítik az orvostudomány fejlődését! Nélkülük semmilyen, ismétlem semmilyen új terápiás eljárást nem engedélyeztethetünk emberi gyógyítás céljára! Maguk hülye, ostoba, idióta óvodások!

Tartott egy kis szünetet, de csak addig, míg mély levegőt vett, hogy újabb szusszal fél percig ordítson.

– Én erre nem érek rá! Több száz milliós a kár! De a rendőrséget nem fogom bevonni, mert ők is a félkegyelmű állatvédők pártját fogják állandóan! És mi ezeket gyógyítjuk! Most jegyezzék meg, az orvosi hivatás a leghálátlanabb dolog a világon! Gyűlölni fogják magukat a betegeik! Kételkedni, ellenállni, okoskodni fognak, és mindent megtesznek majd azért, hogy tönkretegyék magukat! Ezért kell nekünk is összetartanunk Ellenük, ellenük!

Vörös feje kifulladva reszketett. Újabb levegőt véve folytatta.

– Ez egy háború! Nekünk az a célunk, hogy segítsünk rajtuk. Az állatkísérletek csakis az emberiség egészségét szolgálják. Az emberek meg meg akarnak halni! Mi nem hagyjuk! Hát erről szól! – tekerte a fejét. – De nekem nincs erre időm! – ismételte magát. – És mivel erős a gyanúm, hogy az első évfolyam műtéttechnikai alapismeretek gyakorlatának köze van az egészhez… – Szünetet tartott, majd halkabban hozzátette. – Na, az tényleg vitatható, hogy oda van-e értelme állatokat küldenünk egyáltalán… – Újra emelve hangerejét fejezte be a mondanivalóját. – Átadtam az ügyet a sebészeti igazgatónak. Ameddig nem jelentkeznek a felelősök, beszüntetek mindenféle gyakorlatot, és emiatt aztán mindenki megbukik! Az egész évfolyam! Megértették? – Majd hozzátette. – Most pedig mindenki induljon állatokat gyűjteni!

Az első voltam, aki felállt. Brigi rémülten nézett rám. Ujjam az ajkamra téve bólintottam felé, aztán elhúztam a csíkot. Bebuszoztam a kórházba, hogy a sebészeti igazgatónak minél hamarabb színt valljak.

A külvilág akkor foltpacákba maszatolódott körülöttem. Csak a tipegő tornacipőimet figyeltem, az aszfaltot bámulva. Fél szemmel láttam csak, ahogy egy mentő épp beáll, talán Zsolti szőke haja is feltűnt a tömegben. Tudat alatt mintha néhány ismerős múltszagú bűzmolekula is befészkelte volna magát az orromba. Ám célomtól semmi nem távolíthatott el egy pillanatra sem.

– Én voltam! – rontottam be az igazgatóhoz.

Íróasztala mögött ült. Rám nézett, és ismét oldalamba mart a fájdalom, amit vastag ujjaival évekkel ezelőtt a hasamba nyomott.

– Nóra! – állt fel. – Gyere, ülj le!

Besiettem, leültem, és megismételtem.

– Én voltam!

Ő is leült. Elhízott könyökeit kitámasztva, állát összekulcsolt ujjaira nyomta.

– Mi voltál te?

– Én engedtem szabadon az állatokat – válaszoltam.

– A Szigligeti Lilla panaszt tett ellened, hogy megütötted őt – váltott hirtelen témát.

Meghökkenve pislogtam.

– Igen, az is én voltam.

– Hát, valakinek meg kellett már tennie… – mormogta. – De az állatház ügye nem ilyen egyszerű, Nóra… Ki kell csapnom azt, aki mindezért felel.

– Értem – álltam fel.

Ő is felállt, és rám emelte a hangját.

– Évente egy patkány éli túl az aorta újraegyesítést. Most hiánytalanul mind a szakorvosaim és a rezidenseim azok, akik ezt meg tudták csinálni. És anno természetesen nekem is sikerült! – csillant büszkén a szeme. – És egy nap te is sebész leszel – közölte.

– Kizárt – suttogtam. Úgy tett, mint aki meg sem hallja…

– Na, már most. Megkérdezem, hogy te vagy-e a felelős az állatház ügyében!

– Igen.

– És most megkérdezem úgy, hogy te azt válaszolod, hogy nem.

Akkor leesett, hogy el akarja sikálni az egészet… Összeszűkült szemekkel sziszegtem felé.

– Én vagyok a felelős az állatok szabadon engedésében és egy patkányt el is loptam.

– Köztünk marad.

– Mi? Rúgjon ki! – szóltam rá.

– Nincs miért kirúgjalak, semmit sem tettél. A dékánt meg hamar legyűröm, ne aggódj, nem lesz itt semmiféle szankció, ameddig én nem akarok ilyesmit.

– Nem érti, hogy vállalni akarom a felelősséget? Büntetést érdemlek! – kiáltottam rá.

Megrázta a fejét.

– Törődj bele!

– Ághrrr… – dühöngtem, majd elrohantam.

Hiányzott anyám. Most mindennél jobban. Verést akartam, a gyémántgyűrűs pofonjaira szomjaztam.

Lerohanva a földszintre, berontottam a belgyógyászatra. Lélekszakadva kutattam Tamás után.

– A főorvosiban van, Norci! – segített az egyik nővér.

Végigrohanva a vizsgálószobák tömkelege előtt, a folyosó végén bedöntöttem Tamás irodájának ajtaját.

– Norci… – sóhajtott.

Megtorpanva figyeltem az arcát, mintha számított volna rám. Elém lépett, és mielőtt mondhatott volna bármit, én szólaltam meg.

– Vágj pofon!

Mintha szellemet látott volna, olyan tekintettel lépett hátra. Elsírtam magam.

– Anyám börtönben. apám felszívódott. A bátyám meghalt. Neked kell megbüntetned!

Akkor közel lépett, és átfogta vállaimat.

– Kicsim… Akkor még nem hallottad…

– Mit?

– Apád a műtőben van, és anyád is itt van. Az ambulancián várja a híreket…

Megjegyzés:

*Douglas Adams: Galaxis utikalauz stopposoknak

(*2)Krónikus autoimmun-betegség. A megtámadott szervek begyulladnak és károsodnak. A ‘lupus’ latin szó, farkast jelent. A lupus erythematosus (vörös farkas) elnevezés a betegséget kísérő bőrpírra utal (pillangó alakú vörös elváltozás és/vagy hámló, kerek, élénkpiros színű bőrkiemelkedés).

AZ SLE minden szervet érinthet (szisztémás), mégis leggyakoribb célpontjai a bőr, a vesék, és a szív.

Általános tünetei a láz, gyengeség, rossz közérzet, fáradékonyság, testsúlyvesztés.

Nagy százalékban érinti az ízületeket – elsősorban a boka, térd, ujj, és csuklóízületeket – és az izmokat is.

(*3)Alacsony vérlemezke szám.

(*4)Idiopátiás thrombocitopéniás purpura: alacsony vérlemezkeszámmal járó vérzéses bőrtünet.

4. .Jó otthon

 

Nem érzékeltem az idő múlását. A múltba mélyedve a jelenlét óramutatói végtelen időtlenségbe kattogtak.
Az ablaknál álltam. Az égre rózsaszín alkonysávokat szántott a nyugvó nap. Lángtestét a krematórium tisztító füstje lehelte szürkévé. Az este eljövetelével a színek mélyebbé váltak, míg végül mindent ellepett az ébenfekete.
Akkor az ablak már csak kettőzött tükörképemet mutatta. A kórteremben a halogén világított, kint az élet.
A szobában egy ágy volt, apám feküdt rajta, a gusztustalan, vadállat nevelőapám. Már nem élt. Agyembóliában halt meg, és tudtam, hogy mostantól imádni fogom ezt a kórképet. Bárkit imádtam volna, aki megöli őt.
Néha rápillantottam. Szemei még nyitva voltak. Utoljára engem látott, mielőtt opálos íriszei a végtelenbe nem révedtek.
Az érme jutott eszembe, amivel égetés előtt letakarták a holtak szemét kifizetve az alvilág révészét.
– Érd be azzal, amit már elvettél – szóltam az ablakhoz félhangosan.
Órákat töltöttünk akkor kettesben: én és apám hullája. Az oszlás pedig megállíthatatlan. Csak egy valami fájt: ez neki már nem fáj.
Két kopogás után Tamás nyitott be. Megfordultam. Az óriási hájtömeg már elernyedt a hullamerevség elmúltával. Komor arccal pillantott rám Tamás, aztán lépett csak a halotthoz. Tenyerével megérintve örök sötétre zárta a szemeit.
– A világ kevesebb egy mocskos féreggel – ömlött belőlem.
Bólintva hozzám lépett, és átölelt.
– Bár mindig te lettél volna az apukám. Most nem lennék ennyire elcseszett – mormoltam a köpenyére.
– Vége. Most már mindig csak én leszek az apukád – válaszolta megszorítva testemet. – Gyere, menjünk innen!
A kórterem előtt anyám ült. Feltételesen volt szabad és távoltartási végzése volt ellenem. Alig ismertem rá. Halottabbnak tűnt, mint a férje. Csupa csont, csupa bőr, fénytelen szemek. Egy pillanatra megálltam előtte. Tekintetemmel a pokolra küldtem, majd tovább indultam – nem nézve vissza.
– Mit érzel? – kérdezte Tamás, miután leültünk az irodájában.
– Nem mondhatom el. Félek, hogy azzal rád szabadítom a poklot. És ezt nem tehetem veled, hiszen te a mennyből vagy.
Nevetett.
– A gyerekeim vannak a mennyből. A szemeteken át látom magam örökké fiatalnak. És valóban… Valóban megrémít az a mély gyűlölet, amit önmagad iránt érzel. Az autoimmunitásnak sem ismerjük az etiológiáját, csak annyit tudunk róla, hogy az immunrendszer a sajátja ellen termel ellenanyagokat. Te gondolati szinten is ezt teszed.
– És ez már nem fog változni. Hiába halt meg, anyám hiába nem jöhet a közelembe, valahogy örökké belém vésték azt, hogy engem csak gyűlölni lehet. Lehetnek bármilyen távol, sosem fognak eltűnni belőlem. Sőt… – És itt abbahagytam.
A pokol csúszott a nyelvem hegyére.
– Sőt? – kérdezett vissza rátámaszkodva asztalára.
Megráztam a fejem.
– Képtelen vagyok döntést hozni. Minden, ami történik az életemben, egyszerűen csak rám tör. Benyomul. Rám telepszik, és sosincs választási lehetőségem.
– A szabad akarat pedig Norci, az egyik legfőbb ismérve emberi mivoltunknak…
– De hogy? Most már mit csinálhatnék?
Kétségbeesetten fordítottam felé arcomat.
– Mire gondolsz? Mit szeretnél másképp csinálni? – kérdezett vissza.
– Nem ez a kérdés – sóhajtottam. – Hanem az, hogy honnan tudhatnám, hogy mi a jó és mi a rossz? Halvány lila gőzöm sincs…
– Sokat segítenél, ha elmondanád, mire gondolsz – kérte újfent.
– Felvágnám az ereimet, Tamás! Ha azt kérdezed, mit szeretnék.
Elsírtam magam. Kezemmel össze-vissza hadonásztam kifejezve zavarodottságom.
– De honnan tudhatnám, hogy van-e értelme élnem?
Nem lepte meg a kirohanásom. Még nem telt el egy egész év azóta, hogy csuklón szúrtam magam a slusszkulccsal. Ujjait szorosan egymásba fűzte. Talán legszívesebben ekkora erővel láncolt volna engem is az élethez.
– Vannak napok, amikor én is szívesen felakasztanám magam – közölte.
Rosszul lettem. Valami mély mintha szétzúzott volna a belsőmben mindent.
– És most mit érzel? – kérdezte.
Zokogásban törtem ki.
– Hogy téged is elveszítelek!
Odasietett, és az ölelésébe húzott.
– Akkor most már érted, milyen érzést váltasz ki ilyen gondolatokkal. – Az arcára néztem. – És tudod, hogy képes vagy szeretni. És azt, hogy én is pont ennyire szeretlek téged.
– Szóval kamuztál? – kavargott bennem a szörnyű rettegés. – Csak szemléltetés volt?
– Ha annyira szeretsz valakit, hogy a lelkedet is odaadnád, csak hogy élhessen… Akkor el kell tudnod dobni érte a halálvágyat is – válaszolta.
És én újra megnémultam. Nyilvánvalóvá tette, hogy mégsem tudok ennyire szeretni. Lelkiismeret-furdalással mardosott a tény, hogy mindennél és mindenkinél jobban vágyom a halálra. Arra, hogy örök kárhozatban szenvedjek az idők végezetéig. Nem érdemeltem meg az életet. Zsoltit, Tamást és a többieket. A halál menyasszonya lettem volna, a halál lánya abban a reményben, hogy végre kaphatok méltó büntetést az állandó ámokfutásaimért. A szabadság napkeltefényeit már nem látja meg az a szem, aki oly’ sokáig volt rab…
– Aludj ma nálunk, kérlek! – vetette fel az ötletet. – Zsolti ügyel, és nem szeretném, ha ma egyedül lennél abban a nagy, kísértetjárta házban!
– Nem is tudom… – vonakodtam.
Hátrálva felült az asztal tetejére, és mosolyogva folytatta.
– Pedig kicsim, amit ajánlani tudok, azt nagyon nehéz visszautasítani! – Ránézett az órájára. – Hat óra van. Fél hétkor betoppanunk, és a feleségemből csak annyit látsz majd, ahogy elrohan mellettünk aerobic-ra, vagy kocogni, vagy ilyesmi. De hamar rájöhetsz, hogy ez csupán menekülés a lakásban eluralkodó pokoli hangulat elől.
A hűtőre ugyan minden hajnalban írunk listát, de az estére már miszlikekben hever. Így elő kell venni valami földöntúli memóriát és kreativitást, hogy uszkve kilencven perc alatt Ákos és Anna megírja az összes házit, az le legyen ellenőrizve, ki legyen kérdezve. És ez nem ilyen egyszerű. Ákost rendszerint össze kell szedni valamelyik osztálytársától, rohangálva utána foci- vagy kosárpályán, míg a többieket sem hagyhatom egyedül otthon. Mire befognám Ákost, bedugnám az autóba, rádöbbenek, hogy a többiek már rég szélnek szaladtak onnan – nevetett.
Bennem pedig egyre mélyült az irigység, és törtek elő a rémemlékek, hogy nálunk mi volt a protokoll a régi időkben…
Nem barátkozhattunk senkivel. Estig különórák, balett. Késízű, feszült néma vacsora után ájulásig olvasni kellett anyám által előírt kötelező olvasmányokat. Nem mehettünk sehová. Ádámot néha elengedték könyvtárba, de akkor is lefigyelték, hogy vajon tényleg odamegy-e. Néha próbálta átverni őket, ám abból mindig iszonyú balhé lett, és még nagyobb szigor.
– Aztán ha sikerül teljes létszámmal hazaszállítanom a csapatot, jön a szokásos hiszti Anna részéről, mert nem engedem telefonálni az osztálytársnőivel tanulás előtt. Hétévesen mi a fenéről akar beszélni velük, ami nem ér rá másnapig?! És közben a két kisördög már azt a rendet is szétbarmolta, amit a feleségem próbált megalkotni délután. Akkor még nincs bevásárolva, és nincs étel sem a hűtőben. Hát itt tartunk általában este fél kilenc körül…
Akkor hirtelen felugrottam.

– Mennem kell, ne haragudj…
Döbbenettől csalódottan állt fel.
– Megrémisztettelek, ugye? – legyintett. – Tudom, kicsim, hogy tizenhét évesen egész más az élet. Megértem – sóhajtotta. – Fuss csak nyugodtan!
Futottam. A belgyógyászat közepén hasra esve, aztán a földön kapálózva kutattam a telefonom a táskámban. Amikor megtaláltam, nyomkodni kezdtem, aztán feltápászkodva a fülemhez nyomtam.
– Mondd, hogy tudsz főzni! – szóltam bele a telefonba.

******

– Jézusom… – bukott ki Brigi, amikor kiszálltunk a hófehér Volvóból.
Szeme a körülöttünk tespedő gettóra dermedt. Aztán újra rám nézett, amikor lezártam a kocsit.
– Nem tudtál volna kevésbé feltűnő autóval jönni? – rivallt rám.
– Nem tudtam, hova jövünk, csak a címet árulta el a titkárnő – morogtam. – Egyébként meg ennél csak feltűnőbb kocsik állnak a garázsban…
Megkerültem az autót, és még jó néhány percig csak némán bámultuk a leforcant panelnegyedet.
– De az tuti, hogy Tamás megkapja az egyiket karácsonyra… – dünnyögtem.
Brigi rám nézett vigyorogva.
– Hm, és én mit kapok?
– Talán neked adom Farkast – nevettem a grimaszoló arcába.
Elővettem a cetlit, amin a pontos cím állt, majd elindultunk.
Brigi volt az Univerzumban az egyetlen, aki még nálam is többet bírt beszélni. A szokásos módon haladtunk. Két lépés-egy kérdés-két lépés-egy kérdés:
– Mondd már, mi volt, bementél a sebész igazgatóhoz?
– Be -sóhajtottam. – Rendes volt, azt mondta, köztünk marad.
– Hogy? Milyen alapon?
– Ha a barátom leszel, Csillag-lány, akkor szokj hozzá az alaptalan elsikálásokhoz…
– Ja! Mindig elfelejtem, hogy királylány vagy… Vagy mi… Tudod, mert egyáltalán nem úgy nézel ki! – csúszott ki a száján.
Megragadta a karom, és maga felé fordított.
– Tornacsuka, rojtos farmer – kezével becsmérlően mutogatott felém – , és ez a kabát?! Semmit sem mutat a nőiességedből!
– Mert nekem olyan nincs is…
És akkor cuki retiküljébe nyúlt, és elővett valamit, amivel pingálni kezdte a számat.
– Epres szájfény – kommentálta. – Minden napos használata szigorúan kötelező!
– Vez vost fomoly?
– Tessék! – nyomta a kezembe.
– A gettó közepén állsz neki sminkelni? – kérdeztem, miközben mutatta saját ajkával, hogy kell eloszlatni.
A szemétkupacoktól hemzsegő térről a szorosan egybeépített épületek felé siettünk. A legtöbb utcalámpa nem égett, ami mégis, az zizegve pislákolt csupán. A fényt a lakásokból kiszüremlő tévé villódzása adta. Vizeletszag csapta meg az orrunkat, amikor a kapuhoz értünk. Brigi fuldokolva köhögött, míg zseblámpát vettem elő a táskámból.
– Zseblámpa? Mi minden nincs nálad! – ámuldozott.
– Fontosabb is, mint a szájfény – nevettem felé.
A végtelennek tűnő lakólista közepén találtam meg Tamás nevét és a feleségéét: „Joó Tamás dr. Joó Enikő dr.”
– Jesszus, a felesége is orvos? – fordultam Brigihez, miközben felcsengettem.
– A te mostohaanyád. Neked kéne tudni, nem?
– Még nem is találkoztam vele…
– Ez lesz az első? – bámult rám. – Mit nem árultál még el?
– Ja, ma meghalt az apám – vontam meg a vállam.
Torkán akadt lélegzettel meresztette rám világoskék szemeit.
– Igen, tessék? – Női hang a kaputelefonban.
– Őh… Csókolom… Nora vagyok… Én csak – dadogtam.
– Norci? – lepődött meg a hang. – Végre! – Nevetés után nyílt a kapu.
Csak álltam ott, szédelegve a zizegő ajtógomb felett. Végül Brigi keze úszott be a látóterembe, benyomva a kaput. Lassan emeltem rá a tekintetem.
– Félsz? – kérdezte.
– Mégsem megyek be! – meredtem rá.
– Jaj, dehogynem, imádni fog! – mosolygott, és betolt a rohadó lépcsőházba.

– Istenem, el kell égetnem a Gucchi ruháimat – nyávogta mögöttem.
– És ha nem? – rémüldöztem, miközben kikapta kezemből a lámpát, hogy villanykapcsolót keressen. – Akkor majd Tamást is elveszítem!
– Ezt te sem gondolhatod komolyan! – mormogta, miközben a lakólistát böngészte, hányadik emeletre kell menni.
Testen kívüli állapotban lépcsőztem felfelé. Néha ösztönösen a korláthoz nyúltam egyszerre visszarántva a kezem. Minden négyzetcenti ragadt a mocsoktól.
A másodikra érve a szint két lakásából az egyiknek tárva állt az ajtaja. Megtorpantam. A szívem hevesen zakatolni kezdett, és nem kaptam levegőt.
– Ne pánikolj már! – húzott tovább Brigi.
És akkor ott volt. A teltkarcsú, barna hajú nő, akinél kedvesebb teremtéssel az életben nem találkoztam. Széttárt karral lépett felém, és magához húzott.
– Édes kislányom! Végre megismerhetlek!
Mézeskalács-illatú volt az ölelése. Amikor elengedett, megölelte Brigit is.
– Ugye nem vagy anorexiás, szentem? – kérdezte, miután behívott minket, és előre ment.
Akkor megint ledermedtem. A bordó, kígyóbőr-mintás szőnyeg foszlani kezdett alattam készen állva a föld-megnyílásra… Visszalépett, és komolyan tekintett rám.
– Máris megbántottalak… – suttogta fejét rázva, és elém állt ujjait tördelve.
– Tényleg nem szeretek enni – mosolyogtam.
– Miért nem? – kérdezte.
A másodpercek hosszú percekké nyúltak, miközben egyikünk sem mozdult. Gondoltam majd megunja, és békén hagy, de nem így történt. Szemei olyan mozdulatlanul kerekedtek rám, mintha minden újabb perc a kérdés utáni első másodperc lett volna. Akkor az jutott eszembe, hogy csak történik már valami, ami megzavarja a farkasszem-nézést. Ám semmi sem történt.
– Nem ízlenek az ételek – böktem ki végre.
Még néhány pillanatig csak szemlélt, majd széles mosolyra húzódott a szája. Az egész arca! Szeme egészen összeszűkült tőle, és nem lehetett nem viszonozni, annyira sugárzott lényéből a derű.
– Nem akartalak így lerohanni! – simított karon, majd újra eltűnt.
Óvatosan lépkedtem beljebb. Valami furcsa rögeszme kerített hatalmába, ahogy a lakás minden négyzetcentinyi otthonosságát magamba szívtam. Valami olyasmi, mintha halkan ébredezni kezdett volna a falakból az, ami nem hagyhatja, hogy ittlétemmel bemocskoljam ezt a családias légkört.
Megugrottam, ahogy Enikő újra felbukkant.
– Ugye, itt alszotok, lányok? – kérdezte közben kabátot húzva. – Nekem most el kell mennem, de a többiek valószínűleg most már mindjárt hazaérnek.
Vállára dobta a táskáját, és arcon puszilt, aztán elviharzott. Behunytam a szemem. Minden porcikám belereszketett az illatába.
– Norci! Ideje hozzákezdenünk! Enyém a vacsi, tiéd a takarítás! – zökkentett ki Brigi.
Könnyekre nyílt a szemem.
– Mi van? – Meglepődött arca egyből mosolyra váltott. – Mi van?! Hát, imád! – nevetett.
Bólintottam, aztán belekezdtünk a munkába. A lakás még hetven négyzetméter sem volt. A két háló közül a nagyobbikban kettő emeletes ágy nyomorgott a sarkokban. A másikban kihúzhatós kanapé, íróasztal és ruhásszekrények sorakoztak. Apró volt a nappali is, mely a folyosó végéről nyílt, csupán egy nagyobb kanapé volt az erkélyajtó mellé húzva. A szoba falai mentén plafonig érő könyvespolcok tolongtak, az egyik közepén egy tévével. És mindenhol ódivatú, de melegszínű szőnyegek sorakoztak, még a falakon is, amitől aztán még kisebbnek hatott az egész.
Már Brigi is rég elkészült, megterítve a konyhasarokba préselt asztalt.
– Mikor jönnek már? – susogta a sötét ég alá. Az erkélyen álltunk, én cigiztem, ő párát sóhajtott a hidegbe.
– Nagyon sajnálom az apukádat! – fordult hirtelen felém.
Beleszívtam a cigibe, és ránéztem.
– Tamás az apukám! – mosolyogtam.
– Igen, de mégis csak más nevelt fel… – folytatta.
Megráztam a fejem.
– Tamástól többet kaptam az elmúlt másfél évben, mint attól a pszichopata baromtól egész életemben. Az csak elvett tőlem.
A késő őszi zimankóban akkor újra hálát adtam az égnek, hogy elvette őt az élők sorából. És hálát azért, hogy itt lehettem Tamás ölelő otthonában.
– Mit tett veled? – faggatott. – És ha azt nézzük, Tamástól kaptad a hemofíliát…
– A világ összes fájdalmát a szüleinktől kapjuk. Te is!
Összevonta szemöldökét, és megtekerte a fejét.
– Ami elmúlt, az elmúlt, nem? Nem kell ennyire sötéten látni a dolgokat…
Elmosolyodtam gyermeki lelkének felcsillanásán. Brigi négy évvel volt idősebb nálam, mégis úgy éreztem, sosem voltam olyan gyerek, mint ő most.
– Te hogy látod? – szívtam bele a cigibe.
Megvonta a vállát.
– Szerintem nagyon kedves ötlet volt, hogy főzzünk a családodnak vacsorát, és segítsünk nekik a házimunkában egy kicsit. Minden nap történhetnek rossz dolgok, de jók is, Norci!
– Persze… – forgattam a szemeimet. – De ha minden nap oltári gáz dolgok történnek, akkor nincs erőd már a jóra koncentrálni. Csak arra, hogy legszívesebben kinyírnád magad…
Megrettent szavaim súlyától. Csóválni kezdte a fejét.
– Te elég fura vagy, hallod! Már akkor tudtam, amikor állatvédőt játszottál. Orvosként a halál ellen kellene tevékenykednünk. Te meg a sajátodat kívánod?
– Khm! Aztán végül ki engedte szabadon az összes kis nyamvadtat? – nevettünk össze.
– Ezért hordasz csak fekete ruhákat? Ilyen halálmániás dark gót vagy?
Arca gödröcskéket formázott szájszegleteiben, ha mosolygott. Ajka telt volt és még a krémszínű szájfény rétege alatt is sejthető volt, hogy élénkebb vörös, mint az átlagé. Arca kerek, bőre gyönyörű. Valamicskével alacsonyabb volt nálam és mindene gömbölyű volt. És mindene mosolygósan ragyogó.
– Tavaly szilveszterkor meghalt a bátyám – közöltem.
Sűrűn bólogatott.
– Mindannyian elvesztettük őket…
– Hogy? – kérdeztem meglepetten, miközben rágót kerestem a zsebemben.
– Én a nagybátyámat és unokatestvéreimet. Mások apákat, testvéreket…
– Miről beszélsz?
– A bátyád halálával lett vége a gyilkolászásnak. Neki a gyászunkat, neked az újrakezdést köszönhetjük – szikrázott a szeme.
Fogaim alatt megdermedt a rágó.
– Egy szavadat sem értem, Csillag-lány!
– A háború?! – rázta fejét kérdően.
– A világ örül a bátyám halálának?
Brigi bátortalanul, de határozottan bólintott. Megragadtam az erkély korlátját, és áthajoltam rajta.
– Azonnal lépjél hátra! – szólt valahonnan a mélyből egy hang.
Talpaimat újra a talajra támasztottam, és hunyorítva bámultam le a sötétbe.
– Ott vannak! – mutatott Brigi kissé oldalra.
Egy kisebb hadsereg szállt ki Jani kocsijából.
– Jaj! Remélem, nem hiszik azt, hogy le akartam vetni magam…
– Akkor meg mit csingálsz?! – korholt le Brigi.
Jani és Jácint, egy barna és egy szőke fej fordult felénk, ahogy az erkély alá értek.
– Ne is lássalak ott, azonnal menj be! – kiabált Jani.
– Jól van már… – válaszoltam, majd visszamentünk a lakásba.
Most porszag helyett édes citrom illat keveredett – a tisztító szer – valami paradicsomos hús szaggal.
– Ki ez a két srác? – kérdezte Brigi, mikor behúztam magunk után az ajtót.
– Jácint belgyógyász, Tamással dolgozik. Jani meg Zsolti unokatesója – válaszoltam és már csengett is a kaputelefon.
– Én rámelegítek a kajára – dünnyögte futva Brigi, én a telefonhoz rohantam.
Összeszorított szemekkel, magamtól a lehető legtávolabbra emeltem le a kagylót – hátha ott tovább folytatja a kiabálást -, és nyomtam azonnal a gombot.
– Amúgy ne lepődj meg, sisteregnek, olyan melegek! – kiabáltam Briginek a konyha felé.
Akkor kétfelől jött a válasz…
– Dehogyis! Teljesen kihűltek! – kiabálta Brigi.
És mivel a beengedő gomb helyett a beszélőt nyomtam meg, a kagylóból:
– Kösz, Norci, eddig nem voltunk tisztában a homoszexualitásunk mértékével, de most…
Félbeszakítva Jácint monológját gyorsan rányomtam a másik gombra. És lüktetett az arcom a ráboruló beégés bíbor színeitől…
– Na, mi van? – kérdezte Brigi megjelenve mellettem.
– Csak azt próbáltam közölni, hogy melegek…
– Igen? – kerekedett ki a szeme. – Hát, kár… És nincs Zsoltinak más, hetero rokona véletlenül? – vigyorgott.
Nyílt az ajtó. A két égimeszelő lépett be.
– Cica… – húzott magához Jácint. – Részvétem! – ölelt át.
Majdnem megkérdeztem, hogy miért, de aztán csak vágtam egy „ez van” grimaszt. Aztán visszahajolt az ajkamhoz, és megszagolt.
– Hmm! Eper! – mosolyodott el. – Csini szájfény!
– Ő tehet róla – mutattam Brigi felé. – Brigi, csoporttárs.
– Szia Brigi, csoporttárs, van még abból a szájfényből? – lépett beljebb Jácint.
Mögötte Jani rázta a fejét felém rosszallóan. Mosolyát összeszorított ajkai közé zárta. Megölelt.
– Fogaid? Még meg akarok nézni valamit! – kérdezte a nyakamba sóhajtva, miközben elsuhantak mellettünk a gyerekek. Eltoltam magamtól, és utánuk mutattam.
– Nézd meg az övükét! Négy gyerek! Annyi foguk van, amennyit csak akarsz! – morogtam.
És akkor Tamás lépett be. Vagy hat táska lógott a nyakában. Lehajolt, és egy mozdulattal dobta azokat a fogas alá.
– Onnan jövünk – sóhajtotta, majd felegyenesedve rám nézett. – De te?! Azt hittem, sietsz valahova! – csillant fel a szeme.
– Fogorvoshoz vitted a tesóimat?! Hát milyen apa vagy te! – nevettem felé.
Jani újra magához húzott.
– Ennyi lyukas fogat egész héten nem láttam, mint ami a gyerekeid szájában van – mondta Tamásnak, aki bezárta az ajtót, annak öt darab zárját egyenként. – Kivétel a legidősebb lányodat! Gyönyörű, csodaszépek lettek a fogai! Büszke vagyok ám rád! – vigyorgott.
– Igen? Pedig tök úgy hangzik, mintha magadra lennél büszke – vágtam hozzá. – Van egy rózsaszín és egy kék tömésem is. Nem bírt magával! – fordultam Tamáshoz.
– De akkor is meg akarok még nézni valamit – ismételte.
– Jó, de most?!
– Most!
– Te fogorvos vagy? – törte meg a pillantásunkat Brigi.
Kézen fogtam Janit, és a lány felé rántottam.
– Brigi! Itt van Brigi! Az ő fogait még biztos nem láttad! Ott, jobbra van a fürdőszoba! – intézkedtem sebesen.
Tamás beljebb lépett. Végre ketten maradtunk a folyosón.
– Te is fonendoszkóppal mászkálsz, és nyaggatsz mindenkit, hátha valami szívbetegsége van?! – mosolyogtam felé.
– Örülök, hogy vagy egy Janink. Tőle a gyerekek sem félnek – válaszolta, majd belépett a konyhába.
– Vacsora? És… – A levegőbe szippantott. – Citrom illat?
– Gondoltam, segítünk egy kicsit! – vontam meg a vállam. Aztán megszólalt a tévé.
– Jaj, ne! – sóhajtotta Tamás. Elsietve mellettem megszorította a kezem, és a fülembe súgta. – Te vagy a kedvenc gyerekem!
Egy ideig csak ácsorogtam ott. A mosoly könnyeket préselt a szemembe. Mérhetetlenül hiányzott a bátyám, de Tamás még mindig olyan volt számomra, mint egy valóra vált álom. És mint álom, szinte vártam a kegyetlen ébredést.
Amint a tévé elhallgatott, a két kicsi őrületes hisztibe csapott. Jácint rohant be a konyhába.
– Na, hol az az epres szájfény? – kérdezte gyerekes csillogással a szemeiben.
Míg elfordultam, sikerült elszipognom a könnyeimet.
– Na, gyere! – nevettem, és bekentem vele a szoborívű ajkait.
– Köszi! – Ajkait összedörzsölve puszit cuppantott felém, majd kiabálva elrohant.
– Jani-maci, most már az én számban matass!
– Jesszus! – lépett be Brigi Jácint után tekintve.
– Én szóltam előre! – nevettem.
A két kicsi ajak-biggyesztve somfordált be, és ültek le az asztalhoz. Durcásan tekintettek maguk elé. Eközben a két nagyobbik hangját hallottuk, ahogy vitatkoznak, nyávognak, könyörögnek, alkudoznak. Brigivel ételt szedtünk a gyerekeknek, de arra sem reagáltak.
– Miért nem esztek? – kérdeztem.
Nándi, az öt éves emelte rám hatalmas, nagy szemeit.
– Mert még apu nem könyörgött! Csak azután eszünk, miután könyörög! – közölte. Csillag-lánnyal összenevettünk.
– Légy szíves, fiúk, legyetek jó gyerekek, és kezdjetek enni! – nyávogtam nekik.
Erre már a négy éves Tomi is felfigyelt. Egy pillanatig csak bámultak, aztán Tomi szólalt meg.
– Azt hiszed, ennyi elég?!
– Ez elég gyenge könyörgés volt! – kontrázott rá Nándi.
– Tessék enni! Nincs vita! – szóltam rájuk szigorúan.
Aztán susmusolni kezdtek egymás között. „Ne egyél, ez még semmi volt” „De éhes vagyok, már könyörgött ő, most már lehet enni”.
Már majdnem elkezdték, amikor Ákos berohant, és elvette Nándiét.
– Én ehetek a szobában, bibibiiii!!! – kiabálta elrohanva.
Erre a két kicsi utána.
– Naa! – jött be nyávogva Anna, a hét éves, dörzsölve a karját.
– Te eszel, Anna? – kérdeztem, miközben Brigi csak töltögette a tányérokba a sajtos makarónit.
– Nem, csak az epres szájfényért jöttem – közölte tenyerét felém nyújtva.
– Na, hát az nem úgy megy! – tekertem a fejem. – Először ráveszed a tesóidat, hogy mindenki leüljön vacsizni, de most!
Akkor Jani és Jácint sétáltak be. Már Janinak is epres illata volt. Szó nélkül leültek, és enni kezdtek.
– Hm – csücsörítette Anna a száját. – Tetszik a fülbevalód! – ingatta előttem szoknyás kis csípőjét.
– És melyik?
– Butus! Ami egyforma! – gondolkozott egy ideig, aztán folytatta. – Ha ráveszed aput, hogy nekem is lehessen több lyuk a fülemben, akkor ráveszem Ákost, hogy írjon házit, mindenkit a fürdésre, fogmosásra, és egy szó nélkül fog mindenki aludni menni.
– De az fáj ám! Egy tök nagy tűt szúrnak az ember fülébe! – próbálkoztam.
Jani és Jácint hümmögve nyeldekelni kezdték az ételt, minél hamarabb szóhoz akartak jutni.
– Te hogy bírtad ki? – vigyorgott felém Jani. – Csak Lidocain spray-t használnak, az meg még annyit sem zsibbaszt, mint a kókuszos zselé.
– Ismét egy újabb bizonyíték, hogy csak kamuzol a tűfóbiáról! – nevetett Jácint.
Annához léptem, és befogtam a füleit.
– Nem volt sem zselé, sem spray. Anyám szúrta át ötször felforrósított tűvel – vetettem rájuk a tekintetem. – Ötször, mert egyszer öt gyíkot vittem be a házba.
Azonnal abbahagyták az evést. Mindkettejük arcán ugyanaz a döbbenet: haraggal kevert sajnálat tükröződött. Brigi lépett elém.
– Kezdem érteni, hogy értetted az oltári gáz dolgokat. Úristen, ez tényleg giga-oltári gáz…
– Ne haragudj, kicsi! – állt fel Jácint. – A helyedben én is rettegnék a tűktől.
Elengedtem Anna fülét.
– Nem baj, ha fáj! Nem vagyok félős! – emelte felém barna szemeit az egyetlen húgom.
És akkor kint újra kezdődött minden. A tévé, a kicsik, Ákos „bibibiii”-zése. Sóhajtottam.
– Egy hónapig minden este rend lesz, aztán elintézem.
Anna ugrálni kezdett, kirohant a folyosóra, és fél percen belül csend lett.
– Ülj le enni! – mondta Jácint.
– Te is Brigi! – adta át a helyét Jani, miközben elpakoltak a mosogatóba.
Hihetetlen volt, hogy ennyi ember egyszerre elfért ebben a kicsi konyhában, ennél az apró asztalnál. Szerencsére én már nem fértem oda, totálisan elment a kedvem az ételtől anyám megemlítése után.
– Addig kimegyünk cigizni?! – kérdeztem a két Dzsiájdzsót.
Tamás felhorkant.
– Te mióta cigizel??? – sikoltotta felállva az asztaltól.
– Cigi? Most komolyan ezen vagy fennakadva? Nem emlékszel a… – Végignéztem a gyerekeken. Ennyi fület nem tudtam egyszerre befogni.
– Herci-merci – dünnyögte Jácint a heroint becézve.
– Én mikor cigizhetek? – kérdezte Ákos.
– Soha! Norci sem cigizik, csak kikíséri a fiúkat… – Szemét forgatva biccentett a fejével, hogy beleegyezik.
– Igen, apu! – vigyorogtam rá.
– Sálat is veszel és sapkát is! – kontrázott rá nevetve.
Brigi is jött velünk.
– Mi az a herci-merci? – kérdezte.
A fiúk rám néztek. Mindegyikünk toporgott a késő esti fagyos hidegben.
– Heroin – válaszoltam.
Brigi hosszú percekig meg sem bírt szólalni. Én biztosra vettem, hogy ez volt az utolsó dobásom nála. Nem lesz a barátom. Ha szerinte nem lehet orvos az, akit érzékenyen érintenek a patkányok sorsai, a suicid-hangulat, akkor a tűfóbia és a drog után már tuti biztos, hogy nem fog velem többé barátkozni. Gondoltam, miközben farkasszemet néztünk egymással.
– Akkor rendben vagy, kicsilány? – kérdezte Jani.
– Hogy apuci kipurcant? Abszolút… – mosolyogtam.
Bennük bíztam. Tudtam, hogy ők megértik ördögi valóm mély okait. Ezt a részét talán Csillag-lány is elfogadta, bár ebben sem lehettem biztos.
– Minden ilyen agresszív, gyerekeit bántalmazó fasz megdögölhetne – közölte Jácint.
– És te, Brigike, hogy csöppentél a képbe? – kérdezte Jani. – Norcink nem az a barátkozós fajta…
Tudtam, hogy most elválik, Brigi mit gondol valójában.
– Hát – mosolyodott el -, kiderült, hogy egyikőnk sem angyal. Norci, olyat tett értem, amit szerintem soha senki nem tett volna meg az életben.
– Na, mit? Mesélj! – vigyorgott Jácint! – Szeretjük a pletyiket!
Brigi rám nézett engedélyt kérve.
– Bízhatsz bennük – mosolyogtam cigizve.
– A fogadott hugim – lökött oldalba Jani.
– Én engedtem ki az állatokat. Norci meg magára vállalta az egészet – vallotta be Csillag-lány.
– Te??? Én meg mertem volna esküdni, hogy ekkora őrültségre csak a királylány képes – hőzöngött Jácint.
– Szóval úgy érzi, tartozik nekem, csak ezért van itt – sóhajtottam grimaszolva.
– Dehogyis! Örülök, hogy itt lehetek, nagyon jó fejek vagytok! – vágta rá.
– Én tényleg az vagyok! – mondta Jácint, miután beleszívott a cigibe.
– Miért én nem? Én még nálad is sokkal jobb fej vagyok, nem Norci? – kérdezte tőlem Jani.
– Mind a ketten szoktatok szurkálni, így erre nem válaszolhatok… De imádlak, mindkettőtöket! De nagyon!

Miután a fiúk hazamentek, a gyerekek valóban pikk-pakk megcsinálták a feladataikat, hiper-szuper gyorsan megfürödtek, és elhúztak csicsikálni. Csak pislogtam, mert halvány lila gőzöm sem volt arról, miben rejlik Anna varázsereje…
Tamás a nappaliban lévő kanapét húzta ki nekünk, és nagyon kinevettük, amikor automatikusan tőlünk is megkérdezte, hogy „biztos, hogy mostatok fogat, és nem csak bevizeztétek a fogkefét?”.
Sokáig beszélgettünk Csillag-lánnyal. Ám még ezek után sem hittem abban, hogy van valaki, aki őszintén a barátom szeretne lenni.
Az éjszaka közepén azonban sikítva ébredtem. Talán a hang az álomban ragadt, mert Brigi meg sem mozdult.
Annyira fájni kezdett a fogam, hogy úgy éreztem, leszakad az állkapcsom. Legszívesebben kiugrottam volna az erkélyről, de mégis Tamásék hálójába osontam. Szerencsére nem kellett hangosan szólnom – azt sem tudtam, hogy Enikő hazaért-e -, mert egyből felriadt arra, ahogy az ajtóban nyüszögtem.
– Norci? – suttogta. Susogott az ágynemű, ahogy mozdult.
– Tamás! – sírtam el magam.
Óvatosan húzta be maga után az ajtót, így biztos voltam abban, hogy Enikő is ott van.
Alig bírtam ki, hogy ne törjön ki belőlem egy hatalmas üvöltés. Minél halkabban próbáltam kinyögni, elfojtott zihálással, mennyire fáj a fogam.
– Ezt nem értem – húzott be a fürdőbe. – Hetek óta ez van, Jani mégsem talál semmit.
– Ne haragudj! – reszkettem. – Nem akartam gondot okozni! Itt van a millió gyereked…
– A millió gyerekemmel átvirrasztottam az éjszakákat, ha fájt valamijük! Most hadd legyek melletted, ha eddig nem tudtam! – nézett mélyen a szemembe.
Szipogva bólintottam.
– Melyik fáj? – kérdezte.
– Nem tudom – estem kétségbe. – Itt alul – mutattam az arcom jobb oldalára.
– A prednizolont mikor hagytad abba?
– Mit? Nem tudom. Két napja talán. Miért?
– Más nem fáj? A hasad?
– Nem! A fogam nagyon-nagyon! – És akkor már nem bírtam zokogás nélkül.
– Jól van, nyugi! Jani valamit meg akart ma nézni. Mit?
– Nem tudom! Nem engedtem.
– Semmi baj, kislányom! Ha a fogad az, akkor felhívom Janit! Tudod, hogy semmi baj nem lesz! – próbált megnyugtatni, visszahúzni a pánikból.
– Hogy-hogy, ha a fogam? Az fáj! – hajtogattam.
– Jó, oké, de most már én is szeretném megnézni! Nyissál, kicsim! – kérte, és a fény felé fordította a számat.
Belenyúlt, és végig nyomogatta az ínyem, és próbálta mozgatni a fogaimat.
– Így semmi?
– Nem.
A következő pillanatban viszont majdnem elájultam. Az államon nyomott meg egy pontot. Torkom minden erejével felsikoltottam, és zokogva a talajra huppantam.
Enikő nyitott be.
– Mi a baj?
És abban a pillanatban hirtelen hason taposott a fájdalom. A földre dőltem, és alig bírtam felfogni, mi történik körülöttem. A fájdalom tíz ujjával szorította a testem.
– Enci! Ez valami neuralgia! Okozhat SLE trigeminus fájdalmat?
– SLE? Trigeminust? – Enikő keze a hátamon. – Talán, ha érintett a fossa pterygopalatina. Igen, akkor elméletileg, igen!
– Azonnal kell szteroid i.v. Van itthon? Norci, van nálad gyógyszer?
– Nincs…
Már nem sírtam. A fájdalom az álom-ébrenlét központomba kúszott egyre az ájulás felé ostorozva.
– Hozok! – Tamás hangja.
– Majd én hozok, te maradj a lányoddal!
Tamás felkapott, és bevitt az ágyukba.
– Kicsi Norcim, mindig elfelejteted velünk, hogy beteg vagy. De ígérem, sokkal jobban fogok vigyázni rád, hogy ne kelljen állandóan olyan fájdalmakat megtapasztalnod, amik ki sem bírhatóak…
Norci! Ébredj! Tudom, hogy rossz! De muszáj még egy kicsit tűrnöd! Hallod? Nézz rám! Tudsz mondani valamit?
– Azért fáj, mert örülök, hogy meghalt…
– Itt vagyok! – Enikő hangja.
A halál fájdalma. Véna- szúrás. Tamás ölelése. Álom Tamásban. Tamás az álomban. A fájdalom halála. A halál halála.

Vélemény, hozzászólás?