NORA Első könyv (VIII)
26. Miután meghaltál – Fuldoklás
– Nem tudok lélegezni – suttogtam az ablak felé.
Tamás még várta, hogy folytassam. De nem volt mit folytatni. Lassan egy hónap telt el, és én még mindig csak ezt a pár szót hajtogattam.
Ránéztem. Könnyben úszott zöld szeme, akárcsak az enyém. Bár próbálta elpislogni, de észrevettem, miközben újra az ablak felé fordultam.
– Dehogynem – szólalt meg.
Fehér köpenyben ült előttem a belgyógyászat egyik kezelőjében. Ádi második otthona… Akárhányszor benyitott valaki, őt vártam. Pedig tudtam, ő már sosem fog benyitni.
Felálltam, és felé fordultam.
– Nem kapok levegőt!
Ő is felállt, és magához húzott.
– Dehogynem…
– Nem tudok! Értsd meg, hogy nem tudok lélegezni nélküle! – zokogtam a fehér köpenyére.
– Szeretném, ha holnap is bejönnél suli után!
Elhúzódtam tőle, és zihálva néztem a szemeit.
– Nem bírok itt lenni! Tele van az épület a lábnyomaival!
Akkor hirtelen kinyílt az ajtó. A levegő a gyomromba szorult, elviselhetetlenül fájt mindig a második másodperc, amikor újra rá kellett döbbennem, hogy Ádi nem lehet az.
– Bocs! – Zsolti volt. – Kint várlak, jó? – kérdezte.
– Ne… – nyögtem. – Nem kell!
– De csak… Haza viszlek – sóhajtotta, majd magunkra hagyott.
Miután becsukta az ajtót, lehuppantam a padlóra. Tamás követett.
– Ez meg mi volt? – kérdezte. A szemébe néztem, és bátortalanul megfogtam a kezét.
– Mindannyiótokról ő jut eszembe – közöltem.
– Tudod, hogy Ádi olyan volt nekem, mintha a fiam lett volna. Te pedig Norci mintha a saját lányom lennél – mondta megsimítva könnytől ázó arcomat. Felugrottam. Zihálva téptem a pulcsim nyakát.
– Én ezt nem bírom! Nem tudok lélegezni köztetek! Itt vagytok… Itt van mindenki, csak ő nincs, aki a világom volt!
Tamás is felugrott. Ahogy közel lépett, én hátráltam.
– Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna… Én… Én – fuldokoltam –, én nem tudok veletek beszélni. Úgy sajnálom! – zokogtam lihegve, majd kirontottam az ajtón.
A fekete folyosó arany szikrái közül lépett felém Zsolti. Két keze a csípőmet tartotta. Mondott valamit, aztán még valamit… Mindent ellepett valamiféle fojtogató ködmassza. Futnom kellett, ki a kegyetlen téli ég alá.
A kórház terét övező utcalámpák bronz hópelyheiket szórták ránk. Az ég átkaként csillogott köztünk a rettenetes szerelem, ami a bátyám életébe került.
– Kicsi… – kapta el alkarom Zsolti. Maga fele húzott.
– Mi van? Mit akarsz tőlem? – kiabáltam rá.
A tér üres volt. Némán kongva ragyogott a hókristálytól. Még sosem vágytam jobban a halálra, mint akkor. Még sosem fájt jobban a Zsolti iránt érzett végzetes vonzalom, aminek akkor ott véget kellett vetnem.
– Csak… – habozott, barna szemei borostyánként csillogtak a fényben. – Haza viszlek.
És akkor ki kellett mondanom azt, amibe egy hónapon belül másodszorra is belehaltam.
– Szakítani akarok.
– Nem! – vágta rá, és az ölelésébe húzott. – Szeretlek téged!
– Pont ezért – kerülve pillantását elhúzódtam tőle. – Mint Rómeó és Júlia! – jutottak eszembe a bátyám szavai, és az átkot beteljesítő csókunk.
Anyámék még ekkor sem jöttek vissza. Azt sem tudtam, megkapták-e a gyászhírt, hogy anyám nem ölte-e meg magát azon nyomban, amint megtudta, hogy az élete értelme meghalt.
Zsolti kérte, hogy költözzem hozzá, de nem tehettem. A bátyám abban a percben halt meg, amikor először és utoljára szeretkeztünk. Többé nem lehettünk együtt.
Engedte, hogy a házunkban maradjak… Vagyis nem volt más választása. Most, hogy már nem felügyelt a bátyám sem, azt csináltam, amit akartam, és ebbe senki sem szólhatott bele.
Heroin. Annyi volt, amennyit csak akartam. Megtaláltam Ádi szobájában anyám drogkészletét. Ismét boldog lehettem. Újra a bátyámmal lehettem, olyan valóságot teremthettem magamnak, amilyet csak akartam. Ébredés után pedig újra és újra álomvilágba lőttem magam.
Csíkokat szippantva vagy cigivel. Senki nem akadályozhatott meg semmiben még akkor sem, ha fiatalkorú voltam. Hiszen Ádi halálával én voltam az, akiből császárnő lehetett volna, ha a világ egyik része a saját uralma alá dönti a másikat.
A városunkat lezárták. Az egész világból csupán ennyi, egy kis burokba zárt rész maradt: a város, a falu és azon túl a mi kis birodalmunk. A fegyveres határ meghúzásával mindennél jobban vágytam a szabadulásra, legfőképp arra, hogy valaki végre szíven lőjön.
De nem lehetett. Amerre csak néztem, anyám emberei bámultak. A kapumnál, a ház mögött Zsolti, és bárhova próbáltam menni, úgy követtek, mintha mágnesként vonzottam volna őket.
Persze próbált bejutni hozzám Tamás, Ferenc Atya, Janiék, de senkit sem engedtem be. Készültem a halálra, de valahogy nem sikerült sehogy sem túllőnöm magam. Még ez sem sikerült.
A tavasz első napsugarával végre úgy döntöttem, kilépek újra a múlt ösvényére – a házunk mögé – , amely másfél kilométeres távval kötött össze Zsoltival.
Minden port beleöntöttem a vécébe. Napokat hánytam végig ezután. Az életundorom végül drogundorba csapott még akkor is, ha halálosan függővé váltam. Lezártam Ádi szobáját, majd a bejárati ajtót is, és elindultam hátra.
A telek felénél állt. Fekete garbót viselt, és dohányzott. Haja karamellszín sávjait kese szőkévé színezte a tavaszi fény.
Járásom határozott volt, egy másik életből léptem felé.
Éreztem, hogy többé nem vagyok már tinédzser, csak egy nő, aki készen állt új életet kezdeni, egy egész másikat. Készen álltam elindulni, és részt venni abban a sorsban, melyet az ég írt elő számomra.
– Szia!
Ez az egy szó két hónapnyi hallgatás után szólt újra hozzá. Halványan mosolygott rám, majd beleszívott a cigijébe.
– Adsz nekem is? – kérdeztem, és közel léptem hozzá. Elnevette magát.
– Felnőttél – sóhajtotta, és felém nyújtotta a dobozt, aztán tüzet gyújtott.
– Itt találkoztunk először – kezdte. – Feküdtél a földön és… – Szava elakadt, miközben az elhajított csikk után nézett. – Nem gondoltam volna, hogy valaha kijössz onnan a két lábadon. Gondolom, fogalmad sincs, hányszor voltam bent melletted, mikor azt hittem, meghalsz a sok szartól.
Megdöbbenve engedtem le a cigit tartó kezem.
– Befejeztem – mondtam.
– Rendben – bólintott elkomolyodott arccal. – Megvártalak.
A csend hóvirág illatot eresztett tekintetünk közé. Mielőtt újra beszélni kezdtem volna, karjával a hátam mögé nyúlva közel húzott magához.
– Csss… Csak lassan. Nem kell többet mondanod. Majd holnap. Szép lassan, mert nem lesz könnyű! – mondta.
Magához szorított, és hosszú, nagyon-nagyon hosszú ideig nem mentünk vissza a házamba. Így hát, akaratlanul is, de végre valóban összeköltöztünk.
Az élet ismét élhetővé vált. Napokat szeretkeztünk végig. Az ágyban, a kandalló előtt a földön, a mezőn, a kádban. Földön, vízben, levegőben. Közben mindvégig ott dübörgött bennem anyám egyre közeledő dühhurrikánja. De éltünk mint carpe diem, lerázva láncaimat a szerelemben.
Újabb hónap telt el úgy, hogy fogalmam sem volt, mi dúl a világban, mennyországunk fegyverrel őrzött határain túl. Talán nem érdekelt, talán rettegtem még csak gondolni is rá.
Aztán egyik este Zsolti karjaiban fekve, simogatva meztelen testét, újabb lépésekről szeretett volna beszélni.
– Tudod, nagyon szeretnének már látni – kezdte, miközben simogatta meztelen hátam. – És tudom, hogy hiányoznak már neked is. Ferenc Atya, hm? – feljebb húzott, hogy a kanapé tartsa a hátunkat.
Rám terítette a barna kockás pokrócot, és szemével a tekintetemet kereste.
– Tamás, Dávid haverod, Janiék…
– Tudom – válaszoltam. – Sokat gondolok rájuk. De, nem maradhatna minden így? Csak mi ketten a világ ellen? – mosolyogtam fájdalmasan.
– A világ mi vagyunk, királylány – mondta, és ismét magához húzott.
Másnap reggel Zsolti kirakott a templomnál, aztán tovább indult dolgozni. Ahogy álltam a magas, súlyos kapu előtt, úgy éreztem, mintha évek óta nem jártam volna itt. Azt hiszem mégsem lett volna erőm benyitni, de a kapu egyszer csak magától kinyílt.
Percekig álltam ott megdöbbenve, amikor végül Dávid lépett ki rajta.
Tisztes távolságban állt meg, arcán közöny tükröződött.
– Részvétem Ádám miatt – szólalt meg, mire könnyek szöktek a szemembe.
Egyszerre úgy éreztem, mégsem állok készen kilépni a világba, még akkor sem, ha az jelenleg eléggé behatárolt.
Bólintottam, majd hátat fordítva távolodni kezdtem.
– Várj! – kiáltott utánam, és hallottam, ahogy futólépésbe kezd – Norci!
Könnyes arccal fordultam meg, kerülve tekintetét.
– Gyere be, kérlek! – mondta.
– Képtelen vagyok! – sírtam el magam beleveszve rég nem látott, fekete szemeibe.
– Annyira hiányzol – motyogta, amitől még jobban dőlni kezdtek a könnyeim.
– Megölelnél? – kérdeztem. Zölddé sápadt az arca.
Hezitált néhány másodpercig, majd két karja, mint kiszáradt faág kulcsolt körbe. Kis ideig tűrtem a kínos közelségét, majd hozzábújtam és megöleltem úgy, ahogy a normális emberek teszik. Nem mert megmozdulni, talán még lélegezni sem, úgyhogy gyorsan elengedtem.
– Köszi. Tudod, hogy én nem vagyok olyan ölelkezős, mint ti – hebegte, mire arcomon átfutott egy halvány mosoly.
– Tudom – válaszoltam. Kínos csend ült közénk.
– Majd egyszer – kezdte tétován –, talán megérted, miért történt mindez.
„Hogy miért történt mindez” – ismételgettem magamban Dávid bigott szavait. Felnéztem a templom csúcsára, ahol az óriás kereszt a Nap szívébe szúródott – aranysugarakat vérzett a tavaszi kék ég. Ahogy vakulásig bámultam a ragyogó, kegyetlen keresztet, belém villant a gondolat: pontosan emiatt a mondat miatt nem akartam még emberek közé menni.
Tekintetem Dávid arcára döntöttem.
– Mi oka lehetne, nagyokos? – sziszegtem felé – Az életét a tanulásra tette fel, aztán meg arra, hogy olyan idiótákat gyógyítson, mint például te, aki szerint van értelme a halálának! Annak, hogy meghalt! – ordítottam rá.
Meg sem rezzent. Néhány pillanatnyi hallgatás után ugyanazzal a közönnyel folytatta.
– Hova tűnt az önzőséged? Most jó hasznát vennéd.
Összeszorítottam az ajkam, majd sűrűn bólogatni kezdtem felé.
– Bármikor meghalnék, ha azzal visszaadhatnám az életét!
– Igen, tudom, hogy nagyon próbálkoztál a kábítószerrel – motyogta közömbös tekintettel.
– Sajnos nem sok sikerrel – vágtam rá.
– Pedig ha tudnád – szemében felgomolygott a szokásos ében sötét – , hányszor csattant defibrillátor a mellkasodon…
Megborzongva álltam előtte, és torkomon akadt a lélegzet.
Közelebb lépve lassan rázni kezdte a fejét, és folytatta.
– Gondoltam, hogy a szőke herceg erről semmit sem mesélt. – Szeme feketesége magával ragadt, és teljes mélységemig belém túrt. – De nem fog tudni megvédeni, Norci! Még hányszor mondjam el?
Félrenéztem. Szememben az újra gyűlő könnyfüggöny megrezgette a tavasz templom kertjét. A szemem sarkából láttam, ahogy figyel. Szobor-mozdulatlansága kezdett bennem elfagyasztani minden szimpátia szikrát, ami csak valaha felderengett iránta. Szavai újra magához vonzották tekintetem.
– Isten addig fog büntetni, ameddig meg nem térsz!
– Hát akkor tudod, mit? – Hirtelen torkomba tolult a létgyűlölet csontmaró sava. – Rohadjon meg az a kurva isten! És nyugodtan megrohadhatsz te is vele!
Ferenc Atya lépett ki akkor a templomkapun. Ám semmiféle bűntudatot nem éreztem kinyilvánított haragom miatt. A tavasz szíven szúrtan terült el szemem zöld mocsarában – ahogy az Atyára villantottam tekintetem.
Ő megrezzent, majd a bal kulcscsontjához kapott. Dávid odarohant hozzá, miközben félájultan csuklott a kilépőről a zsenge hóvirágok közé.
– Most is áldod az istent, Dávid? Most is? – üvöltöttem felé.
Ferenc Atya elterülő teste körül szélvihar kezdődött, és fekete esőfelhők tolultak a tavaszi Nap elé.
– Hagyd abba, Norci! Hagyd abba! – sírta el magát Dávid, miközben az Atya szürkülő arcát és nyakát babrálta.
Odarohantam, és combom minden erejével belerúgtam a térdelő fiúba. Elesett, majd rettegő szeme lentről figyelt.
– Te hülye idióta! – ordítottam rá. – Szívrohama van, hívd a mentőket!
Dávid berohant a templomba, én pedig letérdeltem az Atya mellé. Halálra vált arca halkan hörgött felém.
– Semmi baj, Atyám! Nem lesz baj! – suttogtam, majd ahogy remegő ujjaimmal verejtékes arcához értem, elvesztette az eszméletét.
– Dávid! – sikítottam a templom felé.
A mellkasom a torkomba ugrott, ahogy vártam bentről a választ. A másodpercek hosszú haldoklós perceknek tűntek. Tekintetem újra az Atya ájultan sápadt arcára fordítottam.
– Atyám! Ha meghal itt nekem, esküszöm, megölöm!
De nem jött válasz. A templom is magába zárkózott, és Ferenc Atya sem mozdult.
– Jól van, jól van – nyugtattam magam, és próbáltam lenyelni a rettegésemet.
De csak nyeldekeltem, a gombóc bekövült a nyelőcsövem egész hosszába.
– Oké… Szóval, mi kell az élethez? – mormoltam magam elé. – Levegő! – jutott eszembe, majd közel hajoltam az Atya arcához, és figyeltem az orrát, hogy mozdul-e.
Arcomat egészen az orrcsúcsához toltam, és összeszorított szemekkel reménykedtem, hogy érezzem a kilélegzett levegőt a bőrömön, de semmi. Fejemet felkaptam, majd tüdőm minden levegőjét belefújtam az orrába.
– Mit művelsz? Megölöd! – rohant oda Dávid, és félrelökött.
– Ennél már nem lehet halottabb! – tápászkodtam fel, és löktem vissza, majd újra belefújtam az orrába.
– Megölted őt! – kiáltotta.
– Dugulj már el! Nyomkodd a mellkasát! – szóltam rá, majd újra fújtam.
– Mi? Hogy? Én nem tudom, hogy kell!
– Miért, én talán igen?! – rivalltam rá, majd találomra egyik kezemmel nyomva a másik tenyeremet, pumpálni kezdtem a mellkasát. – Fújd akkor a levegőt te! Levegő kell és szívmozgás!
– Inkább várjuk meg a mentőket… – nyivákolta Dávid.
És akkor a tenyerem alatt egy hatalmasat roppant Ferenc Atya mellkasa. Az egész karom lezsibbadt. Akkor már biztos voltam benne, hogy eddig nem, most biztos, hogy megöltem őt.
– Ugye, én megmondtam – kezdett Dávid dünnyögni, de szavai már nem jutottak el hozzám.
Ránéztem, és egyszerre csak tudtam. Meghalt. Akármit is teszünk, meghalt.
– Folytassuk – suttogtam Dávid felé, majd újra fújtam, és nyomkodtam.
– Te meg vagy húzatva, Norci! Csak még jobban széttöröd a mellkasát! – nyafogta, de már mindegy volt…
Amikor a mentősök megérkeztek, már én is sírtam. Addig nem lehetett, mert nem maradt volna levegőm az Atya tüdejének. Zihálva gurultam a hátamra, és Ferenc Atya mellett fekve bámultam, ahogy a két mentős mellé térdel.
Miközben a nyakát tapogatták, és oxigén maszkot tettek az arcára, lopva megérintettem a földön heverő kezét. Forró volt. És akkor egyszer csak kinyitotta ráncokkal ölelt szemeit. Felkönyököltem, de abban a másodpercben a karomban érzett fájdalom újra a földre lökött. Eszembe jutott a horzsolás, amit akkor szereztem, amikor Dávid ellökött.
– Norci! Hé! – hirtelen Dávid hajolt közel hozzám. – Van pulzusa, van pulzusa! – mosolygott, amennyire tőle azt a furcsa grimaszt annak lehetett nevezni.
– A lány vérzik – fordult vissza az egyik mentős.
– Ő Nora, Ádám húga – mondta a másik, és mire feleszméltem volna már engem is beraktak a mentőbe, Ferenc Atya mellé.
Egy szót sem bírtam szólni. Lélegezni is csak óvatosan, nehogy elszívjam az Atya gyenge tüdeje elől a levegőt…
Csak néztem fáradt szemeit, ahogy engem figyel. Közben valamelyikük bekötötte a karom, és vénán szúrt a faktorral.
Az elmélyült csendben akkor közel hajoltam az Atyához, és a kórházig folyamatosan a „miatyánkot” suttogtam neki.
27. Újraéledés
Még akkor sem bírtam abbahagyni az imádkozást, amikor az autó megállt. Először csak miatta suttogtam a szavakat, tudtam, neki mennyit számít. Neki, aki Isten szolgája volt.
Majd azon kaptam magam, hogy a szavaknak súlya lett. Akaratlanul is, őszinte imába sodortam magam.
Miután a mentősök kigurították a kocsiból, a nyelvem újra kiszáradt. Egyedül már nem tudtam hinni abban a felsőbb hatalomban, aki elvette a bátyámat. Megnémultam.
Amikor kiszálltam a mentőből, Zsoltival találtam szemben magam. Hirtelen, mintha mindent elzártak volna bennem: a könnyeket, a hangokat.
Pedig ő sürgetve várta, hogy megmagyarázzam a kötést a karomon. Az egyik mentős világosította fel, hogy nem komoly, a plazmát is megkaptam, viszont Ferenc Atya továbbra is életveszélyes állapotban volt.
– Nora élesztette újra! – csíptem el a valóság néhány szavát, a mély sokkból kizökkenve.
Zsolti kikerekedett szemekkel bámult rám néhány pillanatig, aztán elsietett a másik mentős után, aki gurította Ferenc Atyát.
– Én öltem meg… – mormoltam utána.
Hosszú percekig csak álltam ott. Hát, újra ott voltam. A vajszínű, klasszicista épület előtt, és újra rám tört az érzés, hogy a bátyám most is ott van bent, és dolgozik…
Az a kényszerképzetem támadt, hogy ha soha többet nem lépek be a belgyógyászati szárnyba, akkor továbbra is él. Ott él, és dolgozik – csak én nem láthatom.
Bárcsak becsaphattam volna magam annyira, hogy ne kelljen szembesülnöm újra halálának tényével. De nem sikerült megőrülnöm. Nekem még ez sem sikerült.
Így hát lépkedni kezdtem, mert egyre hülyébben éreztem magam a tétova ácsorgás közepette.
Még hosszú percekig toporogtam az előtérben, mert fogalmam sem volt, mihez is kezdhetnék. Nem mertem belegondolni abba, hogy Ferenc Atyát is elveszíthetem. Mindennél jobban szerettem volna megállítani az időt, hogy senki ne mondhassa végül: ő is halott. Nem bírtam volna ki.
Az élet eddig szimplán szar volt, a kegyetlen szüleim és a betegségeim miatt, de most, hogy Ádám is meghalt, olyan érzés volt létezni, mintha az űrben két bolygó közt kifeszített hajszálon egyensúlyoznék.
Egyszer csak Tamást vettem észre, ahogy a fotocellás ajtó mögül lépked felém. Sietett, mintha attól félt volna, hogy hónapokig megint nem láthat majd. Én mint egy zombi, egy érzelmi hulladék, lemerevedett arccal néztem rá, amikor közel ért hozzám.
– Norci – mondta a nevem, és hosszú másodpercig nem is bírta folytatni.
Kezével óvatosan megérintette az alkaromon lévő kötést.
– Ja, semmi, csak Dávid ellökött – bukott ki belőlem végre.
– Micsoda? – kérdezett vissza meglepődve.
– Ferenc Atyának szívrohama volt, és ott feküdt haldokolva, és próbáltam, én próbáltam – szöktek a könnyek a szemembe, míg soroltam egymás után a szavakat –, de én nem tudom, hogy kell újraéleszteni valakit.
Tamás a kötés felett simította meg a karom. Zöld szeme fölött aggodalomtól ráncolódott a homloka.
– És most hol van az Atya? – kérdezte nyugodttá erőltetve a hangját.
– A sebészeten. Mentővel jöttünk és… De azt hiszem, megöltem őt!
Egy ideig hallgatott, majd magával vitt a belgyógyászati szárny felé. Leültetett az egyik kezelőbe, és letekerte karomról a kötést.
– A faktort megkaptad? – kérdezte. Bólintottam, és tekintetem a sebre tévedt.
– Fúj! – nyögtem, és émelyegni kezdtem a roncsolt, véres bőröm láttán.
– Újraélesztetted Ferenc Atyát, de elájulsz itt nekem egy sebtől? – mosolygott felém.
Elrántottam a kezem, és a vizsgálóágy felé szédelegtem.
– Nem élesztettem újra, hanem megöltem! Már mondtam!
Tamás az ágy mellé gurult, és az arcomat nézte.
– Jobban vagy? – kérdezte végül.
Ránéztem, nagyot sóhajtottam, és bólintottam.
– Nem bírom a vért. Sem a sebeket, meg a felszakadt bőrt, és… – borzongtam.
– Tudom – mosolygott, majd törölgetni kezdte a sebet valami kórházszagú cuccal – Miért gondolod, hogy megölted? Mi történt?
– Széttörtem a mellkasát – válaszoltam.
Tamás mozdulatai néhány pillanatra megálltak a levegőben, majd elmosolyogta magát.
– Miközben masszáltad a szívét, eltörött a bordája?
– Nem tudom. Gondolom.
Felállt, és egy nagyméretű ragtapaszt nyomott az alkaromra.
– Az nem baj! Majd összeforr! A lényeg, hogy pumpáltad a szívét!
– De széttört benne minden, nem? – értetlenkedtem továbbra is, majd felültem.
– Csak a bordája, Norci, nem lesz következménye – mosolygott, és megsimította az arcom. – Utána kérdezek, mi van vele, jó?
Bólintottam. Egyedül hagyott. Mire ismét belemerültem volna a bátyám iránt érzett borzalmas veszteségpánikba, Jácint sietett be az ajtón.
– Édes Istenem, Norci! – Szinte futott, majd megölelve álló helyzetbe húzott. – Nagyon hiányoztál, kislány! Jól vagy? – tolt el magától, hogy az arcomra nézzen.
– Basszus, mi történt a karoddal? – emelte magához a kezem.
– Semmi, elestem.
– És hogy vagy? Tízezerszer kerestünk! – faggatott, és ismét a mellkasához szorított.
– Hát, tudod… Sehogy – dünnyögtem a köpenyébe, mire elengedett, majd az ágyhoz húzott, és leültünk.
Annyi minden volt a szemében, annyi tőle ismeretlen érzés csillogott az arcán, hiszen megszoktam Jácint bohókás stílusát – mély tekintetűnek még sosem láttam.
– Mi van a hernyóval? – kérdezte szemrebbenés nélkül.
Először elvörösödtem, majd lepörgött előttem a mai nap. Ahogy kiléptem a házból, máris valaki haldokolt…
– Kár volt abbahagyni – válaszoltam végül.
Jácint feszülten fújtatott egyet, majd beszélni kezdett.
– Valami nagyon elromlott benned, picike!
– Meghalt a bátyám – válaszoltam. A szavak fuldokoltak a dühtől.
Jácint bólintott.
– A bátyád volt, de nem az életed. Tudod, mit csinálna, ha látta volna, mit művelsz? – A hangja szigortól pattogott.
– Mégis mit számít? Már nincs itt és soha nem is lesz.
– Aha – vonta meg flegmán a vállát. – Akkor ennyi volt? Minden nevelőszándékú, erkölcsi példamutatása hiába volt? Hiába volt a bátyád, Norci?
– Baszd meg! – bukott ki belőlem, és zokogni kezdtem.
Minden szó igaz volt. Dávid szavai is. És most az övé is. Gyűlöltem, hogy én mégsem találhatom meg a saját igazságomat, de legfőképpen azt, hogy még semmilyen igazsággal nem akartam szembesülni. Főleg most, hogy az Atya is haldokolt.
– Értsd meg, hogy semmi sem történik hiába! – Folytatta úgy, mintha bármilyen joga lett volna keresztül gázolni a gyászomon. – Rettenetesen kikészült mindenki, aki ismerte őt, de csak úgy élhet bennünk továbbra is, ha tiszteljük a befolyását, az életünkre gyakorolt hatását. És ez főleg rád vonatkozik.
Tartott néhány másodperc szünetet, majd halkabban folytatta. Látta, hogy felfogom mondandója súlyát, még akkor is, ha jelenleg nem tudok vele mit kezdeni.
– A legjobb barátom volt. Erre a húga! Drága, kicsi királylány! Nem veszthetlek el téged is vele együtt! Meg tudod ezt érteni?
Bólintottam, letörölve a könnyeket az arcomról.
– Az a sok szar, Norci! Azt sem tudjuk, miért borul fel a szervezetedben az ingerület-vezetés, hogy miért súlyosbodik a hemofíliád. Sok baj van a testedben, te meg még rápakolsz ezerrel…
– Befejeztem, Jácint – suttogtam felé.
– Az nagyon helyes! Csak akkor ne mondj ilyet, hogy kár volt kijönni belőle, és hogy semminek semmi értelme. Kell legyen, te lány! Meg fogjuk találni a válaszokat, ígérem!
– De én jól vagyok… Most már rég nem volt semmi!
– Szerinted érezted volna a heroin fájdalomcsillapító hatása alatt?!
– Szóval gondolod, hogy vagy drogfüggő leszek, vagy újra visszatér a fájdalom?
Nem válaszolt, de a szeméből pontosan ki tudtam olvasni a választ.
– Abbahagyod a drogot, és folytatjuk a vizsgálatokat. És persze nem tűnsz el!
Nem válaszoltam, de a rettegést ő is pontosan látta az arcomon.
– Na! – mosolyogta el magát. – Nem kezdünk el pánikolni! – lökött oldalba. – Érezd magad izgis kísérleti nyúlnak!
– Nyúl? – nevettem el magam, majd körbenéztem a vizsgálóteremben. – Addig nem szállsz le rólam, míg le nem csapolod a vénámat, mi?
– Hát, nem ártana…
Miután Jácint levette a véremet, Tamás érkezett vissza.
– Jó hírek, srácok, jó hírek – mondta, majd megdöbbent, hogy megint félájultan fekszem az ágyon.
– Nem halt meg? – kérdeztem vissza meglepődve.
– Ilyenkor a következő napok kritikusak. – Arca komolyra vált, majd újra enyhült. – De vehetjük úgy, hogy megmentetted az életét!
Jácint ragtapaszt tett a könyökhajlatomra, majd meglepődve Tamás felé fordult.
– Miről maradtam le? – kérdezte.
– Amíg a mentők kiértek, Norci szorgalmasan csinálta az újraélesztést – újságolta büszkén Tamás. Így aztán még nagyobb lett a bűntudatom a bordatörés miatt.
Jácint úgy fordult vissza felém, mintha szellemet látott volna.
– Ugye kamupara részedről ez a tűfóbia, meg a vérfóbia… Meg a fogorvos fóbia? Ugye csak szórakozol velünk, amikor ájuldozol?!
– Ja, Jácint, mert baromira élvezem ezeket a sokkreakciókat – grimaszoltam felé.
– Komolyan újraélesztetted? – faggatott. Felültem, és megvontam a vállam.
– Levegőt fújtam az orrába, és nyomkodtam a mellkasát. Nem lélegzett és… Hát azt nem is tudom, hogy vert-e a szíve. Talán inkább én okoztam a rohamot is…
– Norcikám, ezt hívják resuscitatio-nak… – vágott közbe Tamás.
– Egészségedre – nyögtem felé.
Jácint még mindig hitetlenkedve nevetett Tamás felé.
– Ez hihetetlen – sóhajtotta, és akkor hirtelen megváltozott a tekintete. – Várjunk csak, mi is a felvételi jelentkezések határideje? – kérdezte, majd először rám, majd Tamásra nézett.
– Még csak harmadikos vagyok – válaszoltam.
– Március harmincegy – szólt közbe Tamás –, holnap.
Jácint felállt, gondolkozva lépett néhányat, majd mellém lépett.
– Be kell adnod az orvosira!
Elmosolyodtam, majd nevetni kezdtem.
– Mi van? Heló, én vagyok az, aki egy sebtől is elájul! Vagytok ti, akiket orvosnak szánt az ég, és vagyok én, akit nagyon… Nagyon-nagyon nem!
Nem mozdult, és nem reagált. Szeme továbbra is komolyan tekintett felém. Akkor Tamás felé mosolyogtam.
– Rám ne nézz, én már mikor megmondtam neked, hogy orvos leszel – nevetett.
– Na állj! – felálltam én is. – Még van egy évem eldönteni.
– Lópikulát! Simán leérettségizel idén! – szajkózta Jácint.
– Minek?
– Mert nem csinálsz semmit, Norci! – emelte fel a hangját ismét. – Színkitűnő vagy, és nem is tanulsz…
– Dehogynem!
– Unatkozol, az a baj! Neked nem kihívás a gimi, és a drogba kerget a semmittevés…
Jácint a sarokba szorított. Szó szerint.
– Most mondtad, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, lehet, hogy meg sem érem a nyarat – próbálkoztam.
– Na! – Tamás felhördülve állt fel. – Kérlek, hagyj magunkra Jácint! Valakinek úgyis dolgoznia kellene, nem?
Jácint még bólintott egyet felém nyomatékosításként, majd az ajtó felé sétált.
– Leviszem Norci vérét a laborba – mondta Tamásnak, aztán felém fordult. – Ne menj már sehova, kettőkor végzek, aztán összeszedlek.
– Nem megyek sehova, amíg Ferenc Atya nem gyógyul meg.
Amint Jácint kiment, Tamás az ágy mellé gurult – tétován visszaültem rá.
– Itt az ideje, hogy a tieid legyenek az Olga-naplók.
– Meghalt az anyám? – kérdeztem vissza megdöbbenve.
Tamás megrázta a fejét.
– Ádámnál voltak mindvégig – kezdte, majd kezét az enyémre tette. – Tudod, hogy csak meg akart védeni az egésztől…
Bólintottam. Nagyot sóhajtott, mielőtt újra folytatta volna.
– Én biztosra veszem, Norci, hogy hagyott neked levelet arra az esetre, ha… – elcsuklott a hangja -, szóval erre az esetre. Úgy érzem, hogy most állsz készen arra, hogy elolvasd.
– És ha mégsem állok készen? Ha soha nem is fogok?
Tamás megrázta a fejét.
– Bízz bennem! Most kell elolvasnod azt, amit elmondani már nem tud.
– Be kell mennem a szobájába? – kérdeztem lesápadva.
Meghatódottan elmosolyogta magát.
– A te szobádban rejtette el.
– Az enyémben? Az én szobámban voltak? De hiszen az egész házat felforgattam értük…
Elnevette magát.
– Pontosan tudta, hogy csak a saját szobádban nem keresed majd.
28. Biopszia
Tarthatsz szünetet az élet nevű játékban. Kimaradhatsz a dobásokból, de ez nem tarthat örökké. Amikor pedig visszatérsz, rá kell eszmélned, hogy a dolgok még kuszábbak lettek, mint azelőtt voltak.
Használhatsz tudatmódosítókat, amelyek megmachinálják szervezeted boldogság érzékelését. Új világot teremtenek, olyat, amilyet csak megálmodsz magadnak. És nem tűnik fel, nagyon sokáig egyáltalán fel sem tűnik, hogy ez nem a valóság. Még csak nem is a menny, hanem maga a pokol. Örökké függő maradsz. A legkisebb bökkenő után is a drog az első gondolatod. Ha valami nem sikerül, ha valami fáj, vagy… Ha csak lekésed a buszt. Talán addig megy ez így, míg élsz. A drog-teremtette világ kapukilincse örökké ott reszket majd a markodban.
De Zsolti sem tehetett semmit. Anyám közvetlen szolgái többségben voltak a ház körül. És anyám azt akarta, hogy megöljem magam. Amikor neki nem sikerült, akkor mindig mindent elkövetett, hogy én tegyem meg helyette. Hiába volt fizikailag nagyon messze, a gyémántgyűrűs keze mindig elért. Az elvonási tünetek az ő pofonjai voltak… És az, hogy rászoktam: csontos ujjai szorítása a nyakamon.
Ám saját maga volt a legerősebb drog, amivel egész életemben találkoztam. Minél nyilvánvalóbb volt az irántam érzett gyűlölete, én annál jobban szenvedtem az anyahiánytól. Annál jobban szerettem őt?!
– A szív vérellátását a koszorúerek biztosítják.
Ferenc Atyát bámultam a nyitott kórterem ajtaján át. Mellettem Zsolti állt.
– Ha ezekben az erekben valahol elzáródás alakul ki, akkor a szívizomszövet nem kap oxigént a véráramból, és elhal.
Tekintetem unottan fordítottam felé.
– Már mondtam. Épp javában szidtam istent, amikor kilépett a kapun. Amikor felfogta szavaim súlyát, akkor lett rosszul. Én tettem.
Fogait ajkába mélyesztve rázta a fejét.
– Te nem láttad, mennyire be vannak szűkülve az artériái. Az, hogy pont akkor… Na bumm! Úgy kell felfogni, hogy jókor voltál, jó helyen.
A szemem könnyel telt meg, miközben újra az Atyára néztem.
– Én vagyok a halál angyala. Mindig én teszem tönkre a körülöttem élők életét – válaszoltam.
Ujjaival a hajamat kezdte babrálni. Ránéztem, ajka lágy mosolyra húzódott.
– Úgy szeretném, ha csak néhány percre úgy látnád magad, ahogy én látlak…
– Néha elképzelem, milyennek láthatsz – sóhajtottam.
– És?
– Olyankor kívánom azt, hogy bár szétnyílna a föld, és elnyelne a mély – Még a válaszba is belevörösödtem.
Kezével maga felé emelte az arcomat. Akárhányszor így tett, annyira beleestem borostyánbarna tekintetébe, hogy a szavait is alig tudtam felfogni…
– Szeretlek téged. Ha az én szememmel látnád magad, szerethetnéd önmagadat.
– Azt sem bírom felfogni, mit lehet bennem szeretni…
– Tehát én vagyok a hülye?
Feszültnek tűnő kérdése egyből visszaadta tisztánlátásomat. Gyönyörű vonásairól egyből elvonta figyelmemet.
– Mi? – kérdeztem.
Karját keresztezte mellkasa előtt, és az ajtófélfához dőlt.
– Ha szerinted nem lehet téged szeretni, akkor én hülye vagyok, hogy szeretlek?
– Most veszekedni akarsz? – kérdeztem döbbenten.
– Mély vagy. Érzékeny, kedves, lelkis… – sorolta a szavakat, és én úgy éreztem, mintha egész más valakiről beszélne.
– Inkább sekélyes, önző, hisztis, durva és lelketlen – szólalt meg mögöttünk Dávid hangja.
Zsolti fenyegetően lépett felé.
– Hogy merted fellökni őt?! Félrelökni? Hogy mertél egy ujjal is hozzáérni? – esett neki.
– Norci nem a tulajdonod, csak egyedül felelős a tetteiért – válaszolta Dávid.
– Tudod, hogy vérzékeny! Mégis hogy tehetted? – folytatta.
– Ő tehet az infarktusról…
És akkor közéjük kellett ugranom. Zsolti láthatóan szívesen letekerte volna Dávid fejét a helyéről.
– Gyerekek…
Szólalt meg a kórteremből az Atya fáradt, de mindig jóságra csitító hangja. Mindhárman ledermedtünk, és felé néztünk. Zsolti kilépett a folyosóra, hívott egy nővért, Dávidot és engem pedig kiküldött.
A kórterem előtti padra ültünk, a lehető legtávolabb egymástól. Végül persze ő szólalt meg.
– Még hányszor kell szembeszegülnöd vele ahhoz, hogy rájöjj, csak az ő országa valós? – kérdezte.
– Isten? Dávid… – sóhajtottam lelkem legmélyéről. – Ha egyáltalán létezik a te istened, az kegyetlenebb, mint a pokol ördöge.
Megrázta a fejét, és sértődötten elfordult.
– Jó, oké, akkor mondd el, hogy szerinted miért kellett Ádinak meghalnia – bukott ki belőlem.
– Amíg ő élt, te mindig csak az árnyékába rejtőzve létezhettél – válaszolta.
Nem értettem, mit akart ezzel. Naná, hogy az árnyékába rejtőztem, illetve ő rejtőztetett oda, hiszen a kishúga voltam. Szeme feketén villant felém, majd bólintott.
– Még nem állsz készen a válaszokra – szólt, és közelebb csúszott hozzám.
– Nagyon nem állok készen – sóhajtottam helyeslően. Gyomrom megfeszült az izgalomtól, amikor eszembe jutott, hogy Ádi búcsúlevele otthon vár.
Csend ült közénk. Próbáltam kihallgatni, mi zajlik a kórteremben, amikor hirtelen akkora villámcsapásszerű ütést éreztem a kezemben, hogy lecsúsztam a padról.
Dávid azonnal felsegített, még mielőtt tudatosult volna bennem, hogy a puszta érintése vágott a padlóra…
Rémülten zihálva ültem vissza mellé, tekintetem a kezünkre tapadt, amely egymásban lapult.
– Miért nem engedtél be, amikor kerestelek? – kérdezte.
– Annyira depressziós voltam, hogy ki sem keltem Ádi ágyából…
– Szerettem volna melletted lenni – mondta tőle szokatlan közvetlenséggel.
Erre nem tudtam válaszolni. Torkomat újra perzselni kezdte a bűntudat. A tény, hogy a játékba visszaszállni sokkal nehezebb, mintha nem maradtam volna ki a dobásból három hónapra.
– Szóval hogy-hogy te és Zsolti nem voltatok ott a balesetnél? – kérdezte hirtelen.
Még a szemgolyóm is beleremegett, amikor rémülten az arcára néztem. Láthatatlanul bólintott, mint aki már a kérdés feltevése előtt tudja a választ.
Aztán elnézett mellettem, és elengedte a kezem. Követtem tekintetét, Tamás jött felénk. Felálltunk. Megérintette a karom könyéktájon, majd Dávid mellkasához szúrta a mutatóujját.
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy kezet emeltél rá – sziszegte. – És remélem a csillagokat is lehozod neki az égről, hogy a bocsánatáért méltón esedezz…
– Azért, mert megpróbáltam a gyűlöletét távol tartani az Atyától? – kérdezett vissza Dávid.
Tamás összevonta a szemöldökét. Rám, majd újra Dávidra nézett.
– Azért, mert ellökted. Ez ilyen egyszerű, fiam.
– Ne haragudj! – bólintott felém, mire Tamás úgy vállon veregette, hogy majdnem eltaknyolt.
– Pedig azt gondolná az ember, ennél jobb vagy bűnbánásból, de hát… – csóválta még mindig rosszallóan a fejét. – Zsoltit keresem egyébként – fordult felém, és akkor vettem észre kezében a frissen nyomtatott papírt.
– Az Atyánál van – mutattam az előttünk lévő ajtóra -, felébredt! – válaszoltam izgatott mosollyal.
Tamás vonásai azonban meg se rezzentek, csak egy hosszabb, aggódó pillantást hagyott a szememben.
– Az az enyém? – kérdeztem a papír felé mutatva.
És akkor kinyílt az ajtó. Zsolti és a nővér lépett ki.
– A revaszkularizáció tökéletes – lépett Tamáshoz Zsolti -, nincs aritmia, hipertónia, jó a kapilláris telítődés. Komolyan, mintha nem is történt volna semmi…
– Ügyes vagy, Zsoltikám! – érintette vállon, majd ezzel a lendülettel odébb is húzta tőlünk.
– Az a tiéd, és nagy baj van – dünnyögte mellettem Dávid.
Ahogy fejbe kólintott a pánik, lehuppantam a padra.
– Rák, ugye? – kérdeztem felnézve a mindig fekete ruhába öltözött fiúra.
– Majd azt fogják vizsgálni – bólintott.
– Miért kellett nekem ma elhagynom a házat… – reszkettem.
Zsolti elvette Tamás kezéből a papírt, szempillái megreszkettek felette.
– Egyszer úgyis el kellett volna, ne hisztériázz! – korholt le.
– Honnan tudod már megint, hogy mi bajom van? – nyávogtam felé. – Nem is láttad a lapot!
Grimaszolva leült mellém.
– Nem a lapot kell látnom, hanem téged, te… Honnan tudnék a számokból bármit? Az az ő feladatuk – mutatott Zsoltiék felé.
– Ez akkor is… – sóhajtoztam a pániktól. – Valami természetfeletti erőd van?
Mielőtt válaszolhatott volna Tamás és Zsolti elénk léptek. Mindketten Dávidra néztek.
–Pár percre bemehetsz Ferenc Atyához, aztán látni sem akarlak egy darabig – morogta Zsolti.
Dávid szó nélkül felállt, és bement a kórterembe.
– Norc… – szólt Zsolti, majd gyorsan közbevágtam.
– Én nem mehetek be hozzá? – ugrottam fel.
Egy másodpercig hezitált, majd megfogta a kezem.
– Kicsit később, jó? El kéne végeznünk még egy vizsgálatot – válaszolta szinte suttogva.
A kezem jéggé fagyott a kezében.
– De miért te mondod? Te sebész vagy… Ki kell vágni belőlem valamit?
Feszülten szusszant egyet. Tamásra néztem, vártam a szokásos mosolyát, de nem érkezett meg…
– Keresek egy üres vizsgálót, jó? – fordult felé Zsolti, majd elviharzott.
Tamás bólintott. Lehúzott maga mellé a padra, és elém nyomta a vérvételem eredményét.
– Látod a thrombocyta számot? – kérdezte, és a szóra mutatott, aztán a mellette lévő értékre.
– Mi az a trombo cica? – reszkettem felé. Ajka aggódó mosolyra húzódott.
– Nem cica, hanem cyta, mint sejt. Vérlemezkét jelent. A vér alkotórésze, ami sebeknél elzárja a hasadást – magyarázta, mire bólintottam.
– Húszezer – olvastam le a számot, kérdőn Tamásra nézve.
– Minimum százötvenezernek kellene lennie – válaszolta.
– Ez mit jelent? – kérdeztem újra, miközben felugrottam, ahogy észrevettem Zsolti közeledését.
Mellém lépett, grimaszolva húzott az ölelésébe.
– Ez azt jelenti – folytatta ő, miközben arcát a hajamba túrta –, hogy kell még egy vérvétel, vagyis olyasmi…
– Olyasmi? – húzódtam el tőle, hogy lássam az arcát. – Mert te miért tudsz jobban vért venni a belgyógyászoknál?
– A csontodból kellene minta – A hangja szinte nyikorgott.
A szemem kikerekedett. Egyszerre zöldült és kékült el a világ.
– A csontomba akarsz szúrni egy tűt? – sápítoztam, és szédülni kezdtem.
Megérintette a derekam, de elugrottam.
– Na, azt aztán nem! Úristen! Mekkora tű lehet az, ami átszúrja a… – Nem tudtam befejezni a mondatot, le kellett feküdnöm a padra. Leguggolt mellém.
– Muszáj, Norc, baromira életveszélyesen alacsony a thrombocyta számod.
– És aztán! – vitatkoztam. – Minek nekem vérlemezke, ha amúgy sem alvad a vérem?!
Akkor kinyílt az Atya szobájának ajtaja. Dávid lépett oda hozzánk.
– Norci, csak… – hebegett rosszallóan –, csak nem tudnád egy ici-picit megkönnyíteni az orvosaid életét? Csak mínusz egy gramm hisztivel?
– Nem a te csontodba akarnak tűt szúrni – vetettem oda.
– De az Atyának egy csövet vezetett szívébe! – mutatott Zsolti felé.
– Fúj, basszus, mindjárt hányok! – ültem fel, és rosszallóan néztem Zsolti barna szemébe.
– És most él – vonta meg a vállát –, orvosnak lenni pont ilyen…
Tamásra néztem.
– Jó. Mehet a tű, de többet egy rohadt szót ne halljak a felvételiről! – nyávogtam.
Rábólintás helyett azonban csak mosolyogva rázta a fejét.
Már az asztalon hasaltam, amikor tekintete még mindig szorosan az enyémbe kapaszkodott. Mellettem ült, és mindkét kezemet fogta.
– Ugye tudod, hogy nem csinálnánk, ha nem lenne égetően fontos, Norc… – szólt a hátam mögül Zsolti, miközben steril kendőt takart a jobb csípőm fölé.
– Akkor meg sem kérdezem, mennyire fog fájni… – sóhajtottam, és szemem még mindig Tamás arcára koncentrált.
Hallatlan nyugalommal lélegzett. Minden porcikámmal könyörögtem, hogy valamelyikük azt mondja: á, dehogy, csak mint egy szúnyogcsípés. Tamás megszorította a kezem, és közel hajolt az arcomhoz.
– Nagyon fog fájni – pislantott hosszan. – De a fájdalom csak egy szubjektív érzet, különítsd el magadtól, ezt megteheted. Távolítsd el! Bízd ránk a testedet, és hagyd itt nekünk – bólintott kérdően.
– Gondolj arra, hogy vége lesz – tette hozzá Zsolti.
A szemem könnybe lábadt. Éreztem, ahogy a pánik minden porcikámat reszketésre inti. Tamás felnézett, és bólintott Zsolti felé.
– Oké, kezdtem, Norc…
Tamás erősen szorítani kezdte a kezemet. Arcomat a kezére szorítva, ragasztottam pillantásomat a szemébe.
És akkor felhasított. Egyszerre nyílalt belém az emlék, amikor először találkoztam Tamással. A rettenetes, szikrákat lövellő fájdalom éle képeket villogtatott elém.
Kockás ingét cirógató anyalokni. Járomcsont koccanás. Bűzparfümgőz mögött, a tömegből kikockázódó belgyógyász főorvos.
Mély lélekig ölelő hangmosoly, ujjai csattanása anyám csontcsuklóján. Fehér báli ruhakeringő éjfekete frakkhópelyhek. Angyal és démon. Végzetes vonzalom.
– Jól vagy? – úszott be Zsolti arca kettőnk zöld pillantása közé.
– Jól – tértem vissza a valóságba. – Kibírható volt! – mosolyogtam együttérzően sóhajtó ajka felé.
– Kicsim, ez még csak az érzéstelenítő volt. A neheze most jön…
– Mi? – döbbentem meg. – Na ne… – könyököltem fel. – Az érzéstelenítő? Annak egyáltalán nem volt kibírható! – nyafogtam.
– Folytatnunk kell – húzta a száját Zsolti.
– Jó, de ha érzéstelenítő volt, akkor most már nem fog fájni, nem? – Tamásra néztem.
– Ez így is még sokkal rosszabb lesz – sóhajtotta Tamás.
– Ezt nem hiszem el! – fújtattam.
Akkor kinyílt az ajtó. Hátranéztem Jácint besiető alakja felé.
– Muszáj az egész kórháznak az én seggemet bámulnia? – sziszegtem felé.
Megtorpant.
– Biopszia? Mi a baj? – ugrált tekintete Zsolti és Tamás között.
– Kevés a trombitáló cica – válaszoltam.
Jácint összerántotta szemöldökét, és Tamáshoz lépett a vérkép eredményemért. Sóhajtva nézett rám.
– Pedig munka után el akartalak vinni Janihoz. Motorral! – nyomatékosította.
– Igen? Ma? Még fogászat is? – nyávogtam.
– Jaj, nem fogászat, csak úgy hiányzol neki is.
– Nem hiszek neked! Ahányszor betettem oda a lábam… Csak meglátogatni őt, egyből a székben találtam magam!
Nevettek.
– De ez rátok is igaz! – néztem körbe sértődötten. – Ide se tudok úgy bejönni, hogy ne szurkálnátok össze-vissza. Most is csak… Csak egy horzsolás – mutattam a karomra. –Más kap egy ragtapaszt, vagy még azt sem, és én? – Zsoltira néztem.
– A medencémet vagdosod, ahelyett, hogy… Csak hogy – elsírtam magam –, a barátnőd legyek. Nem akarok a beteged lenni! Nem akarok beteg lenni! Nem akarom, hogy Ádi halott legyen. Én akarok az lenni… – buktam ki.
– Te Zsolti, nem emlékeztet ez a hiszti valakire? – mosolygott Jácint Zsoltira. Mindketten Tamásra néztek.
– Most mi van? – kérdezte tőlük Tamás.
– Mi van-mi van… – nevetett Jácint. – Te ugyanezt csinálod, főorvos úr!
– Tamást is állandóan szurkáljuk – magyarázta Zsolti vigyorogva –, mindig megsérül valamije. Hányszor varrtalak össze az elmúlt hónapban? – fordult Tamás felé.
– És a fogorvos para? Egész nap itt nyafog, ha oda készül! – kontrázott rá Jácint.
– Na elég! – nevetett Tamás. – Én nem is hisztizek!
A két fiú hangosan hahotázott.
– Hogyne, nem… – Vigyorogva rázta a fejét Jácint. – Ugyanez a lemez! Ez a „nincs értelme az életemnek hemofiliásan.”
Én is elnevettem magam.
– Te meg ne felejtsd el, ki fogja a kezed! – nevetett felém ujjával fenyegetően hadonászva.
– Nem vagytok ti véletlenül rokonok? – bökte ki végül Jácint, majd mellém lépett, és rácsapott a kendő alól kilátszódó fenekemre. – Szép kis popsid van! Legalább ennek örülj!
– Jácint, ha nem lennél meleg, most eltörném a kezed – morogta Zsolti.
Jácint az ajtó felé lépdelt.
– De az vagyoook! – válaszolta fejhangon énekelve. – Menthetetlenül! – tette hozzá, miközben rácsapott Zsolti fenekére.
– Hű… Aszta! – fordult vissza az ajtóból, aztán kiment. – Hercegh doktornak van a legjobb segge a sebészeten, nem lányok? – hallottuk a folyosóról.
– Tamás, nagyon elkanászodtak az orvosaid – mosolygott Zsolti.
– Két hónap múlva meg jönnek az új rezidensek – sóhajtotta Tamás. – Azok szinte még gyerekek! Egy óvóbácsinak könnyebb dolga van!
– És a medikusok? – kérdezte Zsolti. – Inkább miattuk olyan a kórház, mint egy ovi!
– Kéne valaki, aki nem a tévésorozatok miatt lesz orvos. Valaki, aki őstehetség…
– Amilyen Ádi volt – szólt közbe Zsolti, és egy pillanatra összeakadt a tekintetünk.
Gyorsan el is fordultam, mert gumikesztyűt húzott. Tudtam, hogy folytatni fogjuk.
Tamás a kezemért nyúlt, megragadtam, és rettegve magamhoz húztam.
– Majd a húga! – kacsintott rám.
– Ne kezdjük újra… – morogtam, majd arcomat kezeire hajtottam.
– Na nem! – szólt a hátam mögül Zsolti. – Norci sebész lesz, nem belgyógyász!
– Hát ezt nem hiszem el… – pusmogtam magamban.
– Kész vagy, kicsi? – kérdezte Zsolti.
– Úgysem érdekel senkit, én mit akarok…
Felsikítva zokogni kezdtem. Tamás felugrott, arcomat és vállamat forró ölelésébe takarta. Szikrázva dőltek elém ismét a múlt képei.
„Na kitalálod, még mi a közös bennünk?” A szeme! Ugyanolyan a szeme! Méregzöld sávok, bronz erezettel.
„Én is hemofiliás vagyok” „Lány csak úgy lehet vérzékeny, ha az apja is az” „De hát apa nem beteg!”
„Okos lány vagy. Rájöhettél, hogy mi is Rómeó és Júliát játszottunk…” „Olyan vagy nekem, mintha a saját lányom lennél.”
„ Nem vagytok ti véletlenül rokonok?”
És akkor a fájdalom egyszer csak merőben enyhülni kezdett. Kinyitottam a szemem. Tamás fehér köpenye távolodott, arca az enyém elé hajolt. Ez volt az a pillanat, amikor felismertem benne édesapámat.
– Abszolút megértem, Norci, ha iszonyúan gyűlölsz… – hajolt elém Zsolti.
Tamás kérdőn mosolygott rá, aztán ismét rám.
– Klassz csajod van, Zsoltikám. Nézd… Hiszen mosolyog!
29. Édesapa
Ha annyi forintom lett volna, ahányszor a fejemhez vágták: „kiköpött anyád vagy”, a világ leggazdagabb embere volnék. Ebben nőttem fel.
Megszólalásig hasonlítottam a sátánra. Így aztán nem csoda, ha az egész életemet önelemzéssel töltöttem. Minden tettem, gondolatom, megnyilvánulásom mögött anyámat kutattam.
Orrvérzésig erőlködve küzdöttem azért, hogy a külsőmön kívül, semmi másban ne hasonlítsak rá. Sokáig azt hittem, hogy belső egyezést azért nem találok, mert nem is ismerem. Folyton távol voltak, ő és a vadbarom apám. Ha hazajöttek, napokig vertek, terrorizáltak, majd újra leléptek.
Sosem találtam a helyem, önmagamat a világban. A bátyám halálával pedig végérvényesen megszűnt bennem a remény, hogy valaha is ép önértékelésű, életszerető emberré válhatok.
Ádi volt az egyetlen családtagom, aki az első tizenhat évemben példaértékű jövőképet vetített elém. Aztán ez is megszűnt.
Tökéletes súlytalanságban lebegtem eztán a semmi közepén. Minden kietlen bizonytalanságba fulladt. Ezután csakis a saját bőrömet érő tapasztalások taposhatták utamat.
De azon a napon, azon az iszonyú csípőfájós napon újra megtaláltam istent. Faktorhiányos vére félrészt keringett bennem.
És ha anyámé a külsőm, felcsillant bennem a remény, hogy mi van akkor… Ha a belsőm teljes egészében apámé. Az igazi, a valódi, a biológiai génkészlet-donor édesapámé. De ha nem is teljesen, ha csak egy picurkát is hasonlíthatok rá – gondoltam akkor az életem újra értelmet nyer.
Ha korábban – még mielőtt minderre rájöhettem volna –, kívánhattam volna magamnak álomapát, akkor is Tamást választottam volna.
Már az első perctől fogva, valami megmagyarázhatatlan és különleges kapcsolat fűzött hozzá. Bármikor és bármilyen körülmények között találkoztam vele, mérhetetlen nyugalmat árasztott felém lénye. Örökké derűs kedve biztonság érzettel töltött el. Egyszerűen csak szerettem őt. Rajongva, feltétel nélkül.
Úgy éreztem magam akkor, mintha az összes szülinapi kívánságom egy pillanatban vált volna valóra.
Miután felesküdtem a mennyország összes szentjére, hogy nem zajongok, nem csapkodok, nem ugrálok, nem mocorgok, egyszersmind sóbálvánnyá válok, megkaphattam Ferenc Atya kórtermében a szomszédos ágyat.
Mivel nagyon fájt a csípőm, úgysem volt kedvem mozogni. Csacsogni pedig azért nem, mert mélyen át akartam élni az új szerepemet, Tamás lányaként.
A múlt útját újrajárva, át akartam írni minden olyan eseményt, ahol kitaszítottnak éreztem magam. Meg akartam nyugtatni azt a kislányt, aki a végletekig kétségbe volt esve a rengeteg támadástól, a valóság rettenetesen rideg zordságától.
Rá akartam döbbenteni, hogy van apja. Valaki más az, mint akit annak vélt. Valaki, aki csodálatos és fantasztikus, akinek a lányaként lesz majd kedve élni. Élni… Még akkor is, ha elsüllyed a világ, benne a rajongásig imádott bátyjával.
Sosem ismert békébe süllyedtem a kórházi ágy valójában. A fénynek is más színe lett, ahogy az ablakon át becsicsergett világosságával a tavasz. Még a kórházi szorongásom is egész normális szintre csillapodott, hiszen mindenkim itt volt, aki csak számított.
A nap végén Zsolti kerekes székben tolt ki a kórteremből.
– Várj! – állítottam meg, amint elhaladtunk a belgyógyászat előtt.
– Hm?
Az előtér sötétszürkeségében hajolt felém. A nyaka mentolesővel áztatott harmatillatú volt. A délutáni kórház árnyékossága a szemét is sötétebbre színezte.
– Tamás még bent van? – kérdeztem, mélyen magamba szippantva közelségének aromáját.
– Biztos. Miért?
Hogy pontosan miért, arra nem tudtam válaszolni. Egyszerűen csak látnom kellett. Most már mindig látnom kellett őt.
– Csak meg akarom neki köszönni, hogy fogta a kezemet.
Aprót rezzent szürkeségbe burkolózó arca.
– Megköszönni? Azt hittem, dühös leszel ránk – egyenesedett ki, majd elém lépett.
A belgyógyászat felől szökkenő fény most beszínezte valóját. Középkék farmer, sötétszürke, ölelős garbó. Arcát mosolyogva döntötte oldalra.
Összeszorított ajkak közül morogtam a választ.
– Rád dühös is vagyok! Te szúrtad a tűt, ő csak ölelt közben.
– Értem – nevette el magát. – Mit gondolsz, hány bocsánatkéréssel tudom majd tisztára mosni magam?
– Kezdetnek jó lesz, ha megkeresed őt nekem.
A kórház kihalt volt. A néhány percnyi várakozás alatt csupán egy-két embert láttam lézengeni. Ám amikor megláttam őt közeledni a fotocellás ajtón át, hirtelen minden megváltozott bennem.
Távoli örömfényből zuhant bele az árnyék-lepte valóságomba. Őrületes félelem vágott torkon. Azonnal szétporladt az egész napos felhőtlen boldogságom.
Akkor döbbentem rá, hogy nem lehetek a lánya úgy, hogy ő nem is tud róla.
– Na, hogy érzed magad? – kérdezte leguggolva a kerekes szék elé.
Köpni-nyelni nem tudtam. Hatalmas rettegés szorította össze hangszalagjaimat. Akkor döbbentem rá, hogy sosem tudhatja meg. Amint a lánya lennék, többé már ő sem szeretne. Mert a szülők ilyenek – gondoltam.
– Norci? Minden oké? – kérdezte mosolyogva.
Bólintottam kerülve a tekintetét. Zsolti felé fordultam. Értetlen pillantása kérdően mustrált.
– Haza szeretnék menni – nyökögtem felé. Még jobban ráncolni kezdte homlokát.
– Várj, hadd mutassak be neked valakit – állt fel Tamás, és elviharzott. Vissza a távoli fény felé, oda, ahol újra az apám lehetett…
– Ez meg mi a frász volt? – suttogta felém Zsolti. Megvontam a vállam. – De mi a… Norci, ugye megmondanád, ha rosszul lennél? – szólt felém szigorúan. Mosolyának hűlt helye sem maradt.
– Jól vagyok, csak fáradt… Érted?
Bólintott, és megsimította az arcom.
– Hazamegyünk, beraklak az ágyba, és kifulladásig horrorfilmet nézünk, jó? – mosolygott újra.
– Jól hangzik – válaszoltam belezuhanva a mosolyába, aztán eszembe jutott Ádi levele és az Olga-naplók. De nem volt idő visszakozni, mert Tamás újra megjelent. Egy gyerekkel.
– Csá Pajti! – pacsizott le Zsolti a tíz év forma kis sráccal.
A világ akkor újra darabokra hullt… Tudtam, hogy van egy tucat gyereke, de csak most, a fiát látva szembesültem az apalétével. Gyomorszorongató érzés volt.
– Norci, ő a legidősebb fiam, Ákos.
A fiú megszólalásig hasonlított Tamásra. Talán még az övénél is dúsabb, sötétbarna haja volt. Vékony orr és tündérien kedves mosoly. De a szeme barna volt.
– Szia! – köszönt felém a fiú. – Lebénultál? – kérdezte ijedten.
– Nem, fiam – válaszolt helyettem Tamás. – Ilyet amúgy sem illik kérdezni.
Pedig valójában tényleg lebénultam. A csípőmben érzett konstans fájdalmon kívül minden porcikámból elszállt az élet. És akkor végre találtam valamit, amit tuti fix, hogy anyámtól örököltem.
Rettenetes gyűlölet vágott gyomron. Iszonyú mély, irigy féltékenység, amiért ő hivatalosan is Tamás gyereke lehet.
– Miért? – kérdezte apjától. – Miért ülsz akkor ilyen székben? – fordult felém.
Nem válaszoltam. Gyűlöletem egyre burjánzott.
– Látod, meg is sértetted Norcit. Kérj bocsánatot! – nézett rám Tamás.
– Ha nincs is semmi baja, akkor miért kell tologatni? Talán ennyire lusta? – folytatta a gyerek.
És akkor nem bírtam tovább. Tízezer nyíllal a csípőmben álltam fel, és szó nélkül sántikáltam a kapuhoz. Bár hallottam mögöttem a nagy felhördülést, mégis, mielőbb el kellett onnan tűnnöm.
Nem bírtam elviselni a gyötrelmesen sötét érzést. Hiszen szegény gyerek semmiről sem tehetett. Ahogyan én sem.
Már nyitottam a főkaput, amikor a padló és a plafon helyet cserélt egymással. Tüdőmbe szorult a lélegzet, ahogy Zsolti az ölébe kapott. Egy szót se szólt, míg be nem ültetett az autóba. A könnyek lassan, visszafojtva buggyantak ki a szememből. Megkerülte a kocsit, beült ő is, és felém fordult.
– Ez mi volt? – kérdezte.
– Semmi – válaszoltam az ablaknak, miközben próbáltam elfojtani a sírást.
– Norci… – Karja az államért nyúlt, és óvatosan, de erősen maga felé fordította az arcom. – Mondd el… Bármi is van, mondd el! – kérte, aztán elengedett.
Kezemmel ledörzsöltem a könnyeket.
– Nagyon sok volt ez így egyszerre… – válaszoltam. És újra dőlni kezdtek a könnyek.
– Igen – válaszolta. Szeme várta, hogy folytassam. – De Tamással mi volt ez az egész? Ez nem megköszönés volt, hanem… És miért álltál fel? Biztosan nagyon fáj!
– Ő és Jácint azt akarják, hogy érettségizzek le idén, és felvételizzek az orvosira – ferdítettem egy óriásit a valóságon.
– Támogatom – vágta rá lelkes mosollyal.
– Már te is ellenem vagy? – morogtam csalódott arccal. Sóhajtott, és beindította az autót.
– Senki sincs ellened, Norci… Egyedül csak te magad. Hogy segíthetnék abban, hogy egy kicsit kibékülj önmagaddal? – kérdezte, miközben elhagytuk a kórház parkolóját.
– Miattam halt meg Ádi – bukott ki belőlem. Rám nézett.
– Ha valaki hibásnak érezheti magát, az én vagyok. Talán tehettem volna valamit a helyszínen… – Szavai súlya áthasította alattunk a belváros autókkal zsúfolt betonútját.
– Azonnal meghalt, Zsolti, mit tehettél volna? – próbáltam rögtön megnyugtatni.
– Amit ma te Ferenc Atyáért…
– Jácint ott volt – vágtam rá.
Tekintete egy pillanatra ott hagyta az előttünk haladó forgalmat, és rám nézett. Talán akkor, látva szívszaggató pillantását… Talán akkor szembesültem először a ténnyel, hogy másnak is iszonyúan fáj. Percekig nem szóltunk egymáshoz.
A faluba vezető főút kereszteződésénél csak balra lehetett haladni. Jobbra: fegyveres katonák tobzódtak, ameddig csak a szem ellátott. Fekete páncéljukon úgy pattogott a tavaszi nap éles sugara, mintha éji csillagok szikráznának felénk. Belefájdult a fejem.
Amint az egyikük meglátott minket, a többiek felé fordult. Akkor a többség újra felénk kezdett mozgolódni, miközben mintha intettek volna.
– Kicsilány – vonta magához tekintetem, aztán padlógázzal vette be a kanyart, és úgy gyorsított, ahogy az autó csak bírta. Hátrafordulva figyeltem a sebesen távolodó őr rajt. – Rengeteg medikus és rezidens dolgozik a kórházban – folytatta –, és hidd el nekem, több éves gyakorlattal sem lettek volna képesek arra, amit te megtettél az Atyáért.
– Jaj, semmi különöset nem tettem – fújtattam. – Csak próbáltam helyettesíteni a tüdejét, meg a szívét.
– Még mindig nem érted? – rivallt rám. – Hát pontosan ezt csináljuk!
Tekintete innentől egészen hazáig az útra tapadt. Rettenetes sebességgel száguldottunk a falu felé, majd azon át – csak ahogy általában.
– Te igen – vitatkoztam. – Valami csővel helyrehoztad a beszűkült szív-koszorúját…
Elvigyorodott.
– Koszorúér… Coronaria… – javított ki, aztán folytatta. – Sokkal kisebb lenne az esélye a túlélésre, ha nem csináltál volna semmit.
– Kérlek, ne mondd ezt csak azért, hogy megjöjjön a kedvem az orvosihoz… –sóhajtottam.
– Csak azért? Biztos Jácint és Tamás is elmagyarázta már!
– Jó, és ha valami összeesküvés? – kérdeztem nevetve.
Ezen a ponton már valóban elhittem, hogy valami fontosat tettem az Atyáért.
Hangyalábnyi lelkesedésem azonban azonnal összetörte rádöbbenésem: semmiképp sem lehetek orvos, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy ezek után rá sem bírok majd nézni Tamásra.
– Azért ez jó hír… – zökkentett ki az újra rám telepedő letargiából.
– Mi? Ja, a felvételi – válaszoltam mély lemondással, miközben beértünk a faluba. – Nem, Zsolti, dehogy. Nekem még az sem menne!
– Mi? Ne viccelj! Kirázod a kisujjadból – vonta meg a vállát.
– Jaj, de elegem van ebből, hogy zseninek hisztek, csak azért, mert Ádi az volt… Amúgy meg nem a fizika aggaszt, hanem az a rengeteg vér! – fintorogtam felé.
– Majd megszokod – nevetett.
A karjában vitt be a házba, egyből fel a hálóba.
– Most csak beadod, aztán szeptemberig még lesz időnk eldönteni, hogy… – mondta, miközben óvatosan betett az ágyba. – Esetleg elkezded, aztán ha nem tetszik… – folytatta, miközben lehúzta a farmerom.
Megbűvölt keze mozgása a sliccem felett.
– Vagy, nem muszáj ám vérben tocsogni, lehetsz éppen rákkutató is. – Betakart, és ő is levette a pulcsiját, aztán a nadrágját.
Mozdulatait lassítva érzékeltem. Magamon éreztem bőre forróságát, még akkor is, ha két-három méter távnyira vetkőzött tőlem. Ledobta a ruháit, és mellém, a takaróra huppant.
Nézett. Gyönyörű, mélybarna szemekkel. Minden alkalommal zavarba jöttem közelségétől, pont ugyanúgy, mint legelőször. Tőlem karnyújtásnyira, arcát kezére támasztva, oldalt fekvésben figyelt.
Mosolya ellapult, amikor meglátta arcomon a pírt, melyet csókízű lélegzete festett rám.
– Ne nézz így rám – szólt.
Éreztem, ahogy nagyobbakat dobban a szíve. Egyre erősödő pulzusát, mely megvibrálta a köztünk lévő levegőt.
– Norci! Elég! – nevetett, de tekintetét nem bírta levenni a szememről.
Az ajkát figyeltem. A fogait, ahogy orra mellett finoman megreszketett egy izom.
Nyelt egyet, és tenyerét a szememre tapasztotta. Elkaptam csuklóját, és nevetve a takaróra szorítottam. Egy pillanat alatt fonódott méllyé újra a pillantásunk.
– Mit művelsz? – kérdezte vigyorogva.
– És te mit művelsz?
– Megyek, bekapcsolom a tévét – válaszolta, de visszarántottam a kezét. Közelebb gurult.
– Ne tedd ezt velem… – sóhajtotta.
Elengedtem, és ujjaimmal akarón beletúrtam a hajába. Hosszan pislantott felém. Kínlódva fekvőhelyzetbe tornáztam magam.
– Jaj, ne mozogj – morgott rám halkan.
Testem mellkasa alá csúsztattam. Kezét puhán az oldalamhoz szorította. Fölém hajolt, és mélyen a szemembe nézett. Nem mosolygott. Nem mozdult. Akkor sóhajtva megrázta a fejét.
– Teljesen megőrjítesz, de pontosan tudom, mennyire fáj a csípőd!
– Nem érdekel, akarlak… – suttogtam megragadva a tarkóját, és magam felé húztam. Elnevette magát, kibontva nyakát a szorításomból. Aztán megcsókolt.
Mélyen, felkavarva a cseresznyevirágos világunkat… Majd hirtelen mégis elhajolt.
– Állandóan a kísértésbe viszel – zihálta, majd messzebb gurult tőlem, egészen az ágy másik szélére.
– Ááá – jajgattam, ahogy utána fordultam. – Jól van, felfogtam. Nem gerjedsz a béna, rákos csajokra – gurultam vissza a hátamra.
A plafont fixálva vártam, hogy enyhüljön a csípőm hasogatása, és az egész testemet felborzoló, forró éhség. Zsolti újra mellém mászott, párnákat rendezett, és ülőhelyzetbe húzott.
– Rák? – kérdezte magyarázatkövetelőn.
– Az, nem?
Nem válaszolt. Tekintete a szememben ugrált.
– Leukémia – böktem ki.
– Honnan…? – megdöbbent. Közelebb csúszott, és kezébe vette az enyémeket.
– Mindig elfelejted, hogy Ádival nőttem fel.
– Én ezt sosem fogom elfelejteni… – válaszolta halk szavakkal. – Két hétnél előbb nem lesz eredmény, úgyhogy addig ne gondoljunk rá, jó?
Ajkamba haraptam, és megrántottam a vállam.
– Úgyis gondolsz rá – böktem oda. Bólintott.
– Nem gondoltam volna, hogy bármit sejtesz majd belőle, kicsi. – Szavai mély lélegzettel törtek felém.
– Többet sejtek, mint azt gondolnád…
És akkor feszülten törökülésbe húzta a lábait.
– Beszélnünk kell. Végre meg kell szólalnod!
Értetlenül bámultam rá.
– Beszélned kell róla. Tudnom kell, hogy mitől félsz. El kell mondanod, hogy mit érzel, hogy mi fáj. Annyira kétségbeesett, rohadt zsákutcában járunk, hogy el sem hiszed.
– Nem állok készen erre, Zsolti – suttogtam összeszorult szívvel a szavakat.
Ujjaival megdörzsölte ajkát, és oldalra döntötte fejét.
– Ma azt mondtad nekem, hogy nem akarsz a betegem lenni – mondta, mire bólintottam. – Csak a barátnőm. Norci, a helyzet az, hogy én nem lehetek csak… Én nem lehetek csak ennyi… Csak a…. – kereste a szavakat, ölébe ejtve tekintetét.
– Csak a szerelem? – mosolyogtam fájdalmas szemeibe.
– Csak a szex – bökte ki végül.
Ledermedtem.
– Szeretlek téged – vágtam rá, mire nagyot sóhajtott.
– Én nem tudom – húzta a száját.
– Most szakítani akarsz? – meredtem rá gyűlő könnyekkel. – Nem gondoltam volna, hogy tudsz ma még nagyobb fájdalmat okozni a csontszurinál!
– Nézd, akárhányszor beszélgetni szeretnék…
– Rád mászok – bólogattam. Akkor még közelebb ugrott, és szorosabban tartotta a kezemet az övében.
– Őrületesen vonzódom hozzád! Tudod, hogy így van! Ugye tudod?
Sírni kezdtem. Aznap sokadszorra. Maga felé fordította az arcom.
– De ugyanennyire vágyom a lelkedre is, meg tudod ezt érteni?
Elhúzódtam tőle. Letöröltem könnyeimet, hogy felöltsem magamra a kőkemény álarcomat. Választ várva figyelte az arcomat.
– Azt akarod, hogy beszéljek? Hát tessék, beszélek. Meg akarok halni. Nem akarom, hogy kiderítsétek, mi bajom van, mert nem akarok meggyógyulni. Míg más gyerekek el voltak tiltva a lövöldözős filmektől, én abban nőttem fel, hogy segítettem eltakarítani a szüleim által lepuffantott embereket, akiket a szemem láttára nyírtak ki. Szétdurrant az agyuk. Fröcsögött, ömlött a vér. Idegen emberek teste ömlött az arcomra. Még hat éves sem voltam, amikor én is lepuffantottam valakit, és nekem kellett kimosnom a vérben úszó plüssmackókat. Gyilkos vagyok. Egy antikrisztus. Bűnös, és most bűnhődnöm kell. Isten ezért szabadította rám a halál lovasait. És ebbe nem nyúlhattok bele! De jól van ez így. Ennek így kell lennie – zokogtam.
– Erről beszélned kell Tamással…
– Miért? Miért vele? Miért kell beszélni? Állandóan csak beszélni? Jó helyen van az a mély múltban. Most már vége lesz, Zsolti. És azt akarom, hogy vége legyen, hogy újra Ádival lehessek…
– Mert Tamás… – akadt el a szava.
– Tudom – reszkettem –, Tamás az apám.
– Mi? Hogy micsoda?
30. Iskolafogászat
Két nap múlva újra iskolába kellett mennem. Utoljára ősszel jártam itt. Aztán közbeszólt a hetekig tartó hasfájás, utána pedig a megmagyarázhatatlan láz, a furcsa pillangóalakú kiütésekkel. Majd a hónapokig tartó őrület – elsüllyedve bármiben, ami meg tudta állítani az időt.
Egyelőre azt sem tudtam, nem rúgnak-e ki, vagy nem kell-e évet ismételnem… Nemhogy érettségi tizenhét évesen!
A téglavörös épület rács-udvarkapuját négy fegyveres őrizte. Megtorpantam, és hosszan elmélázva figyeltem őket. Eddig fegyvereseket nem lehetett látni a belvárosban.
– El fogsz késni! – sietett el mellettem Dávid, kizökkentve álmélkodásomból.
Futólépéssel értem csak utol.
– Te is – ziháltam mellette.
Amint beloholtunk a kapun, hirtelen nagy robaj zúgott fel mögöttünk. Megrémülve fordultam meg. Az őrök behúzták mögöttünk a rácsot.
– Gyere már! – ragadta meg a karom, és magával rángatott.
Automatikusan balra fordultam, az épület bejárata felé, amikor Dávid rám szólt.
– Állj már meg, itt az osztály!
Megperdülve láttam, hogy az osztályunk a beton focipályán gyülekezik.
– Mi folyik itt? – kérdeztem tőle megtorpanva.
– Fogászatra megyünk – válaszolta a legnagyobb természetességgel.
– Mmmi? Hogy hova?!
Azt hittem nem hallok jól. Az ég rám zuhant, és az összes fogam fájni kezdett.
– Nem kaptad meg az értesítőt?
– Szerinted itt lennék, ha megkaptam volna?! – sipítoztam.
Feszült arccal sziszegve lépett felém.
– Hát, még mindig nincsenek rendben a fogaid?!
– Ó, basszameg… – csúszott ki a számon, aztán hátat fordítva a kapuhoz rohantam.
Az őrök felém fordulva rázták a fejüket, és mutogattak, hogy menjek vissza. Szoborrá dermedtem jéggé fagyasztva cipőm alatt a talajt.
– Gyere már, még a végén lepuffantanak… – szólalt meg Dávid a vállam mögül. Szédülve fordultam felé.
– Istenem, bárcsak lelőne valamelyikük! – motyogtam.
És akkor a mozgolódó kamasz tömeg mellett az igazgatót láttam meg felém sétálni. Amikor közel ért, megérintette Dávid vállát.
– Dávid, csak rád várnak, menjél légy szíves az osztályhoz! – szólt tekintetét az arcomra tapasztva. – Nekem beszélnem kell Norával.
– És Norci marad? Ő az, akinek tényleg kell fogorvos!
– Gyűlöllek! – tátogtam felé.
– Jaj – torzult el az igazgatónő arca -, akkor menjél csak! Majd holnap megbeszéljük.
– Nem lehet! – vágtam rá. – Ma van a felvételi határidő. Le akarok érettségizni, és az orvosira felvételizni! Most kell beszélnünk!
Akkor egy hosszú pillanatra még a bolygó is megállt forgásában. Dávid vihogása indította végül újra az időt.
– Mire nem vagy képes… Csak hogy… – röhögött rám.
– Dávid! – szólt rá a nő az osztály felé mutatva hosszú karjával.
– Jó szórakozást! – nevettem utána, mire én is szembesülhettem az igazgató szigorú tekintetével.
Miközben az irodája felé gyalogoltunk, még pislogni sem bírtam a döbbenettől, hogy mit tettem. Hogy mit tett velem a helyzet kelepcéje. Minden egyes lépcsőfokkal azt kívántam, bárcsak ne pánikoltam volna be ennyire. Inkább bírtam volna ki bármilyen kezelést, mint hogy orvos legyen belőlem!
Mély megrendültséggel ültem le az igazgatóiban. Zúgó fejjel bámultam, ahogy az igazgatónő papírokat tesz elém. Alá kellett írnom azokat, miközben bőszen dicsért, micsoda tiszteletreméltó a döntésem, hogy a bátyám nyomdokaiba lépjek.
Minden tintavonal után egyre jobban gyűlöltem magam, a hazugságra épülő teljes lényem.
Megreszketett kezemben a toll, amikor Dávid hangja szólalt meg a fejemben:<i> „ a világ azt hiszi, szent vagy, mint a dédnagymamád. De én átlátok rajtad, Olija. Hamis vagy. A bukott angyal valós mása.”</i>
Nagy sóhajtva álltam fel az utolsó kénytelen tollvonás után. Halántékom ugrált Dávid szavai súlya alatt. Legszívesebben azon nyomban, puszta kezemmel téptem volna ki saját szívem. De nem lehetett. Annyira késő volt már mindenhez. Elrendeltetetten hazug lényem újra és újra bemocskolta a jelen tiszta lapjait.
– És az igazgatónő mit szeretett volna velem megbeszélni? – kérdeztem.
Összegyűjtve a lapokat borítékba tette, és futólag rám pillantott.
– Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy viseled… De látom, találtál új célt – mosolygott.
– Ja – grimaszoltam. Még mindig nem hittem el, hogy ez az egész megtörténhetett…
– Most pedig siess, az osztály megvárt!
– Tessék? Megvárt?! – sikítottam hátralépve az asztalától. – Mégis mennem kell?
– Igen-igen, hamar végeztünk. Futhatsz! – mosolygott.
– Telefonálnom kell! – ziháltam.
Az igazgató megdöbbent, de sietve felém emelte a fekete készüléket, majd a vállamra tette a kezét.
– Sok sikert kívánok neked, Nora! És ha bármiben, bármilyen segítségre lenne szükséged, szólj nyugodtan! Felkészítünk az orvosira, ne aggódj!
– Szuper… – böffentettem oda.
– Nekem most mennem kell órára, te pedig igyekezz! – mondta. Búcsúzólag hosszan rám mosolygott.
Reszkető kézzel tárcsáztam a kórház számát, és teljes áhítattal imádkoztam azért, hogy Zsolti épp ne a műtőben rostokoljon. Felhevült fújtatásom kiszáradt ajkamra pattant vissza a telefonkagylóról, miközben a búgásokat hallgattam. Ám Isten meghallgatott, ugyanis Zsolti vette fel a telefont.
– Sebészet. Hercegh Zsolt.
– Zsolti, azonnal értem kell jönnöd! – hadartam rémülten. Egy másodperc csend után válaszolt.
– Norc! Mi a baj? – A hangja rémülten szólt.
– Óriási életveszélyes vészhelyzet van! – drámáztam.
– Mondd már! Mi történt?
Akkor egy másodpercre én némultam meg.
– Norci! – sürgetett idegesen.
– Iskolafogászatra megy az osztály… – sóhajtottam számítva arra, hogy kinevet.
– Menjél csak velük – mondta végül.
– Nem lehet! Ki fogják húzni öt fogamat, és elvérzek, és meghalok – pánikoltam.
– Öt fogadat? – kérdezett vissza, majd hallottam, ahogy a háttérben valami infúzióról magyaráz, aztán újra közelivé vált a hangja. – Melyik fogaddal van baj?
– Hát, melyikkel nincs…
– Jézusom, Norci – fújtatott –, pont ezért kell elmenned!
– Kérlek szépen… Kérlek-kérlek-kérlek! – sírtam el magam.
– De nem tudok érted menni! Itt vannak a népegészségügyiek, minden nővér takarít, még az ágytálakat is nekem kell cserélnem, na meg a telefont…
– Ha már úgyis csak telefonálgatsz, legalább hívd fel őket, hogy engem hagyjanak békén. Mondd, hogy szóbeli orvosi igazolás.
– Ó! – nevette el magát. – Azt nem lehet, kiscicám!
– Mi? Miért?
– Két napja fejtetted ki, hogy nem lehetek az orvosod.
– Ááá! Zsolti! Visszavonom! Nem hagyhatod, hogy valaki barbár vadállat meggyilkoljon!
És akkor egy pillanatra abbahagyta a nevetést.
– Várjál, mi ez? Iskolafogászat? Milyen nap van ma?
– Kedd.
– Még csak véletlenül is tudom, ki ott ma a doki. Kedvelni fogod, ne aggódj!
– Nem! Neeem! – sikítottam. Újra nevetni kezdett.
– Jól van, elintézem. De akkor…
– Tudom-tudom! Még ma elmegyek Janihoz.
– Az nagyon helyes! Maradj az iskolafogászaton, elmegyek érted.
– Köszi-köszi-köszi! – ujjongtam.
– Később pedig írásba foglaljuk, hogy a te kérésedre lettem az orvosod! – nevetett.
– Jól van… – sóhajtottam.
Amikor leértem az udvarra, Dávid annyira kárörvendően vigyorgott felém, hogy gondolatban azt kívántam, fúrják szét a nyelvét is.
Gyalog mentünk a fogászatra. Próbáltam mindvégig elkerülni őt. Iszonyúan pánikolós napom volt, féltem attól, hogy a végén még úgy felcukkol, hogy kárt teszek benne.
A rendelő várójában azonban már nem tudtam elbújni előle, mert ABC-sorrendbe ültettek le minket. Az én nevem pedig közvetlenül utána következett.
Miután leültünk, az asszisztensnő rikácsolva jött ki a váróba. Elkéstünk.
Az osztályfőnök hiába próbált szabadkozni, az ő fejét is egyből leüvöltötte a középkorú, alacsony, sovány, zsíros hajú nő. A névsor elején álló két osztálytársamat szinte úgy rángatta be maga után.
Síri, klórszagú, sikító csend lett. Mindenki engem bámult. Ha tekintettel gyilkolni lehetne, akkor sortüzet kaptam volna, hiszen miattam késtünk el.
– Nagyszerű, Norci! Most már az is retteg, aki soha nem is félt. Gratula! – sziszegte a fülembe Dávid.
Alighogy befejezte a pusmogást, újra kivágódott az ajtó. A hisztérika asszisztens kiáltotta el magát.
– Nora Romanova?
Próbáltam elbújni Dávid mögött, de amint észrevette szándékom, megfogta a kezem, és lehúzott a székről. Botladozva álltam a lábamra.
A nő odajött.
– Telefonált az orvosod, hogy vérzékeny vagy – vette vissza a hangerejét, de még így is elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki hallja. – A doktor úr azt üzeni, hogy ez nem mentesít fel téged a kezelés alól. Úgyhogy nincs kibúvó, természetesen te is sorra kerülsz.
Lesápadva, megsemmisülve ültem vissza Dávid mellé. Szemével követte minden mozdulatom.
– Félsz? – kérdezte.
– Nagyon – reszkettem.
– Akkor hogy akarsz orvos lenni? – vágta hozzám a kérdést.
Felpattantam, de az osztályfőnök azonnal rám szólt.
– Norci! Ülj vissza azonnal, nem okoztál még elég galibát?
Galibát? Dehogynem. Rajtam sosem múlt volna egy befejezett öngyilkosság, de úgy tűnt, a világomnak ez sem lett volna elég a bűnbocsánathoz. Maradnom kellett, és tűrnöm a szenvedést.
– A tűt sem bírod, a vért sem… – kezdett neki ismét. – Mégis hogy jutottál erre a döntésre? – fordult felém.
– Nem vetted még észre, hogy mindent elrontok? – vontam meg a vállam.
– És feltetted már magadnak a kérdést, hogy miért?
– Ez van. Egy szerencsétlen lúzer vagyok, akinek nem kellett volna megszületnie.
És akkor eszembe jutott anyám. Anyám és Tamás. Végre leesett a tény, miért gyűlöl annyira az, aki a világra hozott. Nem a férje az apám. Ez volt a legelső dolog, amit elszúrtam…
– Olyan vagy, mint egy süketnéma. Évek óta magyarázom neked, mégsem fogsz fel belőle semmit.
– Egy csomó ember van, aki nem hívő, mégsem basztatják a vallásosak! Mikor esik már le végre, hogy szabad akarat van, szabad hitgyakorlat?
Pupillái egy pillanatra sárgán villantak felém.
– Már mindent elmondtam. Már láttál mindent. Majd akkor szólj hozzám legközelebb, ha készen állsz tudni a válaszokat.
Ezután békén hagyott. Másra sem vágytam épp, mint hogy tovább rágja a lelkem, ami aznap nélküle is olyan volt, mint egy szita – hatalmas lelkiismeret-furdalás kráterekkel.
Az osztálytársaink kettesével váltották egymást. Fogytak a lyukas fogak, szaporodtak a tömések. De az óra nagyon lassan vánszorgott. Le sem bírtam venni szemem a karórámról. Egyetlen reményem még mindig Zsoltiban volt. Hogy ideér még az R-betű előtt. De nem így történt.
Dáviddal már az ajtóban ácsorogtunk, amikor az asszisztensnő kiszólt, hogy engem utoljára akarnak. Nem akarják, hogy a többiek lássák a vérfürdőt – gondoltam. Mindenesetre nagyon jól jött még egy kis időhúzás.
A több órás halálfélelem már mindenemet görcsbe rántotta. Annyit feszengtem, hogy már olyan izmaim is sajogtak, melyek létezéséről nem is tudtam. Amikor végre tényleg csak én voltam hátra, elküldtem az osztályt. Mondtam, hogy itt hagyhatnak, jönnek értem.
Miután egyes-egyedül maradtam a váróban- ami gyakorlatilag egy folyosó volt- egész testemben reszkettem. Tekintetem hol az kezelőajtóra tapadt, hol a bejáratira. De nem ért ide. A kezelőajtó nyílt.
Halálra vártan indultam el, amikor is szembetaláltam magam Janival.
A lábam egyszerre földbe gyökerezett. Egyáltalán nem értettem, mit keres itt. És amennyire pánikoltam, még azt is elfelejtettem, én mit keresek ott.
– Na. Se puszi, se semmi? – vigyorgott felém, hintázva az ajtókilincsen.
De semmi. Talán sokkot kaptam a rettegéstől, mert se szólni, se mozdulni nem bírtam.
– Na?
Arca komollyá vált, és elém lépett. A könnyek hangtalanul hullani kezdtek a szememből. Ahogy átölelt, kitört rajtam a zokogás. Egyszer csak az asszisztens szólt ki bentről.
– Gondoltam, hogy nem ússzuk meg a napot bőgés nélkül…
– Fogd be a kicsi szádat, Juditka! Ő a fogadott húgom.
Akkor sikerült végre felfognom, hogy tényleg Jani az! Ő volt bent egész végig…
– Te vagy az iskolafogorovos? – néztem fel rá.
– Legalábbis keddenként – mosolygott.
– Órák óta itt pánikolok, és gyötröm magam, hogy valami vadbarom lesz az, aki majd kihúzza a fogaimat! – vágtam hozzá ébredezve a transzból.
– Most ezek öröm könnyek, vagy…? Vagy engem is vadbaromnak tartasz? – vigyorgott. Válaszként megkönnyebbülésem határtalan erejével öleltem át.
– Viszont ha eltöröd a gerincem, nem tudok ám dolgozni! – kuncogott.
– És Zsolti? – kérdeztem, miközben elengedtem, és bementem az ajtón.
– Igen, hívott. Azt mondta, öt fogadat húzzam ki.
– Mi?! – szédültem felé újra.
Vihogott, és megsimította a vállam.
– Jól van, nem szívatlak többet…
– Tudta, hogy te leszel – döbbentem rá. – Nem hiszem el, hogy ezt tettétek velem!
Megkönnyebbülésem egyszerre sértődésbe csapott.
– Az egész napomat elrontottátok, az egész életemet! – jutott eszembe a pánik határán születő döntésem. Jani arcára kiült az értetlenség.
– Na, csücsülj le! – utasított.
Leültem, ő pedig mellém, aztán folytatta.
– Meséld csak el, mit is rontottunk el?! – vont kérdőre.
Tekintetem sértődötten fordítottam felé, majd újra az ölemben egymást tördelő kezeimre ejtettem. Hirtelen megfogta azokat.
– Elmondom, cica, én hogy látom… Na, nézz rám!
Felpillantottam rá, majd folytatta.
– Megijedtél, hogy idézlek… Valami vadbarom nyúl bele a szádba. Egész végig azon gyötörted magad, miért nem engedted, hogy én kezeljelek.
Lángvörös lettem igazsága súlya alatt.
– Azt kívántad, bár én lennék itt, és esküdöztél az égnek, hogy mostantól minden nap fogsz jönni hozzám, csak megúszd a vadbarmot.
Nem bírtam ránézni.
– Na, igazam van, vagy igazam van? – Szigortól pattogó hangja kedvessé lágyult. – Jó, szenyaság volt tőlünk, igen. De van jobb ötleted, hogy lehetne rád vigyázni?
– Nem kell rám vigyázni, nem vagyok már gyerek – suttogtam az ölem felé.
– Azt nem az éveid száma határozza meg, hanem a viselkedésed.
Szavai újra keményen csattogtak. Ránéztem.
– Nagyon gyorsan futsz – sóhajtotta elmosolyodva. – Nem tudunk elkapni, hacsak nem kergetünk vissza magunkhoz – szusszant. – Mondd meg, ki vigyázzon rád, ha nem mi?
Zárta le a beszélgetést, és felkapcsolta a fogászati lámpát.
– Na, dolgozzunk, Juditka! – szólt a nő felé.
– Végre… – lökte oda a nő, Jani kezébe eszközöket adva.
Hosszú, nagyon hosszú ideig nézegette a fogaimat. Próbáltam leolvasni az arcáról valami elborzadásfélét, de komoly vonásai meg sem rezdültek. Néha át-átállította a fényt, innen-onnan vizsgálódott nem érve hozzá a fogaimhoz. Még akkor sem hagyta abba, amikor Zsolti két kopogás után belépett.
– Uram! Kint várakozzon! Éppen dolgozunk, nem látja? – sikoltott felé Juditka.
– Uram-uram – morogta Jani. – Ő az unokatesóm. Anyám néhai ikernővérének második gyermeke. Nora orvosa és párja. Világos, vagy magyarázzam tovább? – hadarta.
– Elnézést, doktor úr! – csitult le végre az asszisztens. – Akkor mit írhatok? – kérdezte Jani mögül szinte suttogva.
A másik oldalamon jelent meg Zsolti. Lehuppant az asszisztens székére, és ő is bebámult a számba. Akkor nyögtem egyet, és eltoltam Jani kezét.
– Te ne nézd! – förmedtem Zsoltira.
– Miért? – döbbent meg.
– Mert… Nem tudom, csak ne! – hebegtem.
– Doktor úr, mit írjak? – sürgette újra az asszisztens.
– Istenem… Nők… – sóhajtotta Jani Zsolti felé. – Juditkám, túlórát írjon! Itt leszünk estig.
– Te meg nyissál! – szólt rám, és újra belematatott a számba.
Zsolti is újra belenézett, mire felmorrantam, és szembesült dühös tekintetemmel.
– Ennyit arról, hogy az orvosod vagyok – sóhajtotta, majd felállt. – Rágyújthatok?
– Gyújtsál. Érezd otthon magad – válaszolta Jani. – Mi van, gyerekek, kapcsolati hullámvölgy? – kérdezte még mindig turkálva.
Zsolti kitárta az ablakot, és dohányzott.
– Mindenkivel baja van – mondta végül Zsolti. És akkor Jani végre kimászott a számból.
– Melyik fáj? – kérdezte. Nem válaszoltam. Zsoltit figyeltem. Dühös voltam rájuk amiatt, ahogy ma megszívattak.
– Zsolti? – fordult hátra Jani.
– Én nem tudom. Nekem semmit nem mond el – sóhajtott, majd kihajolt az ablakon nekünk hátat fordítva.
Jani tekintete hosszan a szememre tapadt.
– Juditka, hazamehet! – szólalt meg végül, és lekapcsolta a fogászati lámpát. – Zsolti, te meg köpd már ki azt a rohadt halálrudat! – fordult az ablak felé.
– De mit írjak a kartonra? – akadékoskodott az asszisztens.
– Adja, majd én! – vette ki a kezéből a lapot. – Most menjen!
Miközben írogatott, Zsolti visszajött az ablaktól. Levette fekete bőrkabátját, és leült mellém. Figyelt.
Miután a nő elviharzott, síri csend ült közénk. Csak a toll sercegése és a nyitott ablakon át becsicsergő madárdal hallatszott. És csak nézett. Jani néha lopva ránk pillantott, aztán újra írt.
– Norci nagyon zokon vette, hogy megvicceltük – szólalt meg végül Jani nem nézve fel a papírról.
– Nagyon nem volt vicces! – morogtam Zsoltira.
Arca még komorabb lett.
– Csak bíznod kellett volna bennem – válaszolta. – Mondtam, hogy ismerem a dokit.
– Na, elég – szólt közbe Jani, és a pultra hajította a lapomat, az ott tornyosodó papírtorony legtetejére.
– Hülye vicc volt, Zsolti! – bólintott Jani. – Tudod, hogy mennyire fél. És bízik benned, te tökfej! Te vagy az egyetlen, aki maradt neki ezen az elbaszott világon. Hogyne bízna benned?! – kelt ki magából. Aztán felém fordult.
– Te meg… Hát nem volt elég az az egy hónap tök egyedül? – rázta a fejét. – Ideje, hogy újra beengedj minket. Minket és az egész világot.
Megszeppenve tűrtük Jani hegyi beszédét.
– Te eddig csak szórakoztál a csajokkal – fordult ismét Zsolti felé. – Ha valami nem tetszett, már léptél is tovább. Fogalmad sincs a nőkről, Zsoltikám… Azt akarja, hogy szépnek lásd! Nem állandóan betegnek. Ezt vagy elfogadod, vagy el fogod őt veszíteni!
Zsolti közbe akart szólni, de Jani intően felemelte mutatóujját.
– Te pedig – fordult felém -, ha nem akarsz beteg lenni, ahhoz meg kell gyógyulnod. Elmenekülni nem fogsz tudni a betegség elől, úgyhogy jobb, ha beletörődsz, hogy meg akarunk gyógyítani. Különben meghalsz! – És akkor Zsoltira mutatott. – Abba meg ő hal bele. Felfogtad?
– Te is felfogtad? – kérdezte Zsoltitól.
Akkor Zsolti keze az enyémért nyúlt, és megszorította azt. Jani elmosolyodva tette hozzá.
– Norcinak mást jelent a sok orvosi cécó. Ő nem orvos. És nem úgy néz ki, mint aki valaha az akar lenni.