Háló

Megtekintve: 116 alkalommal

NORA Első könyv (VII)


23. Hózárlat


Még sosem jártam azelőtt a másik oldalon. Autóval öt kilométer, a mezőn átvágva viszont csak másfél. A ház cseppet sem volt otthonos. Lezárt szobák, lepedővel takart bútorok tették rideggé, mintha senki sem lakott volna itt. Vagy… És akkor döbbentem rá, lehet, hogy épp kiköltözés alatt állt a ház.
– Szóval nem mi megyünk el, hanem Zsolti – leheltem bele a lámpafény sárga porszemeibe.
Ádám rám nézett. Szeme a reszkető testemet vizslatta, emlékeztetve a tényre, hogy a lázam még mindig nem csillapodott. Nem szólt, csak behúzott a nappalinak tűnő helyiségbe, és lerángatta a kanapékról a lepedőket. Az egyikről felemelt egy plédet, rám terítette, és leültetett.
– Jól vagy?
– Jobban lennék, ha elmondanál mindent – válaszoltam.
– Engedek fürdővizet, csupa sár vagy, és le kell vinnünk a lázadat – sóhajtotta.
Majd eltűnt. Hát persze. Lefeküdtem, fejemet a díszpárnára hajtva, és hagytam, hogy a kismillió kérdés, ami kavargott bennem, egyetlen homálymasszává sűrűsödve álomba nyomjon.
Hónapokat aludtam át. A nyarat szinte teljes egészében itt, ugyanezen a kanapén.
A szüleim eltűntek, ahogy Dávid is a családjával. És eltűnt ő is. Ádám szép lassan átpakolta a cuccainkat Zsolti házába. Nem nyaggatott a hazaköltözéssel, ahogy én sem őt válaszokért.
Néha be kellett mennem a kórházba egy-egy vizsgálatra, de végül semmi kórosat nem találtak a testemben. Néha bent maradtam egész napokat, segítettem kórlapokat rendezgetni, írogatni, kávét főzni, ilyesmi. Bár a feneketlenül mély melankóliámból néha kizökkentett Tamás örök derűje, de ez néhány percnél nem tartott tovább. Ha hazaértünk, lefeküdtem és aludtam. Volt, hogy csak délután ébredtem fel, amikor a bátyám már hazaért a munkából.
Az idő nyálkásan folyt mezőnk szikkadtra száradt kóróin át. Az ősz eljövetele megbetegítette az én drága jó Ferenc Atyámat. Elkezdődött az iskola is, és a tanórák után egyből hozzásiettem. Bevásároltam neki, segítettem a templomban és a kertben. Jó pár hétig ment ez így, pedig tudtam, hogy már rég meggyógyult és kutya baja, mégis képes volt náthát színlelni, csak hogy vele töltsek egy kis időt. Nem bántam. A munka segített abban, hogy ne gondoljak Zsoltira a nap huszonnégy órájában.
Anyáméktól ősszel sem érkezett távirat. Nem csak tőlük, senkitől. Senkiről semmi hír. Ádám majdnem minden hétvégén ügyelt. Általában vele tartottam, és ha túl fáradt voltam kötszereket adogatni neki, akkor is bent aludtam.

Egy novemberi éjszakán épp gumikesztyűlufikat fújkáltam és rajzoltam tele a gyerekeknek, Ádám pedig írogatta az elmaradt adminisztrációit, amikor végre történt valami.
Fehér köpeny volt rajta és fekete fonendoszkóp lógott a nyakában. Szőke haja kócosra zselézve, arca ragyogott a vigyortól.
– Na, srácok! – perdült be a kezelőbe. – Amerikából jöttem, mesterségem címere… Ööö… A fonendoszkóp!
Felugrottam, lesöpörve lendületemmel a lufi-kezeket, hozzá rohantam, és a nyakába ugrottam. Nevetett.
– Merthogy hallom, valakinek már nagyon elege van az ügyeleteim helyettesítéséből. Aztán hallom még, hogy angyali segítséggel megy a gyógyítás?!
– Jani is itt van? – kérdeztem, amikor elengedtem a nyakát. – Azonnal látni akarom!
– Zsolti? – lépett oda Ádám, és lepacsizott Jácinttal.
Kikerekedett szemekkel bámultam a bátyámat. Én végig azt hittem, mindenkiről tud mindent, csak engem nem avat be.
– Jani-mackó is igen – mosolygott rám. – Az igazak álmát alussza épp. Holnap vár a rendelőjében.
Néhány másodpercnyi síri csend szállt ránk. Feszült hallgatásunkkal lefagyasztottuk Jácint arcáról a mosolyt. Végül megrázta a fejét. Szédülni kezdtem.
– A bál után láttuk utoljára – válaszolta végül, szinte suttogva.
– Megsérült? – kérdezte Ádi. Jácint a halálsápadt arcomra pillantott, majd legyintett.
– Pár karcolás.
Ádám vette a lapot, majd megérintette a vállamat.
– Ideje lefeküdnöd, Norc!
– Na, azt aztán nem! Tudni akarom, mi történt! Hol van mindenki?
Jácint a bátyámra nézett, majd rám. Megérintette a karomat.
– Most már mindenki hazaszállingózik lassan! – válaszolta nyugtatóan, majd Ádi sürgetve toloncolni kezdett az ajtó irányába.
– Jól van, megyek már – morogtam, és Jácint még utánam szólt.
– Édes álmokat, királylány!
Visszafordultam, és újra a nyakába ugrottam.
– Ugye… Ugye megmondanád, ha… – suttogtam a fülébe. Jácint megfogott és eltolt magától.
– Fogalmad sincs, hogy mire képes, ugye? – tekintett mélyre a szememben, majd elnevette magát. – Egyedül is képes lenne leverni a világháborút!
– Világháború?! – kérdeztem vissza döbbenten, mire kihúzta magát, és a bátyámra nézett.
– Jó éjt, Norc! – nyögte a bátyám, majd ismét az ajtó felé tolt.
Kicammogtam, és elindultam az orvosi szoba felé. A folyosó kihalt volt, üres és csendes, csak a két fiú hangjának morajlását hallottam. Megtorpantam. Lábujjhegyen osonva visszalépdeltem az ajtóhoz hallgatózni.
– Bostonnál nem jutottunk tovább.
– Anyáék?
– Az összes hírvivőt elvesztettük.
– Jézusom. Megsérültetek?
– A védvonalban senki.
– Többiek?
– Csak Zsolti maradt a tűzvonalban. A vállát több golyó is súrolta, a nyakát el is találták.
– Rendben van? El tudtátok látni?
– Tudod, milyen.
– Nyugatra mennyit vesztettünk?
– Százezreket…
És akkor hirtelen kinyílt az ajtó. Jácint meredt rám döbbenten, majd biccentett lágy mosollyal az arcán, hogy iszkoljak, ha nem akarok szembesülni a testvéri haraggal.
Másnap iskolába kellett mennem. Dávid helye még mindig üresen tátongott. Egész nap bámultam az osztálytársaimat, a tanárokat, hogy egy-egy magukról megfeledkezett pillanatban vajon felfedezem-e arcukon a rémületet. Ha világháború lenne, nyilván minden anyám által megparancsolt, színészi képesség csorbát szenvedne, de ennek senki, semmi jelét nem mutatta. Minden olyan volt, mint szokott: unalmas.
A padra strigulákat húztam minden tanóra végeztével. Alig vártam már, hogy eljussak Janihoz, remélve, hogy Ádám jelenléte nélkül többet megtudhatok majd.
Ültem a váróban, és reszkető kézzel kapcsolgattam a tévét. Ha háború dúlta volna fel világunkat, nyilván másról sem szólnának a műsorok, mint a hírekről. De semmi. Úgy éreztem, mintha két dimenzióban léteztem volna egy időben. A távirányítót idegesen ejtettem a kanapéra, és reszkető izgalommal ugrottam fel, ahogy Jani megjelent a kezelő épp kinyíló ajtajában.
– A kedvenc betegem! – vigyorgott rám whitening mosollyal. Odarohantam hozzá, és szorosan átöleltem. – Óha, valakinek nagyon hiányoztam! – nevetett.
– Anyám és a bátyám keze az orvosi titoktartásba is belenyúl? – hadartam felé, miközben sietve berántottam magam után az ajtón. Hezitált.
– Mindent el kell mondanod! – könyörögtem könnybe lábadt szemmel. – A bátyám elzárt a világtól! Lezárták a hírcsatornákat! Eltűntetek!
Kínosan mosolyogva felém lépett, vállon simított, és a szék felé tolt.
– Zsolti szakított velem! Szakított, érted? Miért? Miért gondolja úgy, hogy nem lehetünk együtt? És megsérült? Ugye nem halt meg?
Leültem, majd leült ő is, és mellém gurult a székével. Gondterhelten rázta a fejét, ajkába harapva.
– Figyelj, Jani! Tudod, hogy mennyire utállak… – Megráztam a fejem. – Mármint, hogy fogorvos vagy, ettől itt mindentől kitör a frász – mutattam a széket körülvevő eszközökre, ő elnevette magát, és megfogta a kezem – , de mint a beteged, kérlek… Mert csak van… Lennie kell köztünk valamiféle bizalmi kapcsolatnak, ami fontosabb anyám politizálásánál és a bátyám zsarnokoskodásánál!
Bólintott.
– Okos érvek, kicsilány! – Megszorította a kezem. – De Ádi az eljövendő világ királya. Császár lesz! Ez merőben felülír minden orvos-beteg bizalmi kapcsolatot.
Lehidaltam.
– Mi?! – meredtem rá döbbenten.
Fújtatva forgatta a szemeit, miközben az arcomra kapcsolta a fogászati lámpát, és közel húzta a műszereit.
– Most meg mit csinálsz? – rémüldöztem felé.
– Szóval semmit sem tudsz – sóhajtotta. – Így hát már akaratlanul is elszóltam magam. Tiszteletben kell tartanunk Ádi akaratát.
Egész közel gurult és a kezébe vette az eszközeit.
– És most épp azt akarja, hogy megkínozz? – pánikoltam. Elnevette magát.
– Mondta, hogy egyre többet nyafizol esténként – válaszolta a számra irányítva a lámpát.
– Jó, de ez nem jelenti azt – dadogtam –, hogy most azonnal… Én erre nem készültem fel. Csak most jöttetek vissza!
Kérdően mosolygott. Sóhajtottam.
– Gondolom, akkor ez császári rendelet – nyögtem.
Nevetett, és belemászott a számba.
– Na jó, cica – kezdte, miközben piszkálta a fogaimat. – Köthetünk alkut. Te elmondod, mit tudsz…
– Ááá – ugrottam ki a kezei közül, de nem szállt ki a számból.
– És ha jó kislány leszel, esetleg kiegészíthetem egy-két infóval.
És akkor nagyon beletalált a fájós fogamba.
– ÁÁÁ!!! – sikítottam, és megdöbbenve kihátrált a számból.
– Na, ehhez szinte hozzá sem értem!
– Akkor talán ne matass többet! – nyafogtam. – Mmm, utálom az egészet! Visszavonom az ölelkezést!
Feszülten szusszant.

– Most még jobban fogsz utáni… – mondta, még inkább rám hozva a frászt.
– Ki fogod húzni? – fintorogtam. – Nincs nálam faktor! Én nem… Én nem akartam fogorvoshoz jönni!
– Nem – sóhajtotta –, nem akarom kihúzni. Csak azért mondta, amit mondott, hogy biztosan kimenj utána a terepre.
– Zsolti?
– Nem! Az Úristen öreganyja! Ki másról beszélnénk?!
– Jó, csak – hebegtem –, most nagyon fáj, amit megpiszkáltál, és legszívesebben…
– Kiugranál az ablakon, mi?! – állt fel kínosan mosolyogva, hogy szurit hozzon.

– Meddig fogtok még ezzel szívatni? Hát nincs elég bajom?! – dőltek a könnyek a szememből, ahogy újra mellém lépett a tűvel.

– Ameddig nem fejezed be az öngyilkos merényleteidet – válaszolta halk hangon. – Most pedig nyiss, hadd adjam be a szurit!
– Nem akarom! Utálom! – hisztiztem reszketve. Félretette a fecskendőt, és leült mellém.
– Pedig jobb lesz, kislány, ha hozzászoksz – mondta tényszerűen –, mert komoly lyukak vannak mindenhol. Holnap is jössz, meg azután is. Legalább életed végéig! – közölte szigorúan.
– Nagyon hiányzik! – bőgtem el magam. Jani értetlenül pislantott.
– Zsolti?
Akkor akaratlanul elvigyorodtam.
– Nem! Az Úristen öreganyja! – vágtam rá.
– Semmit sem változtál – sóhajtotta mosolyogva. Újra a kezébe vette a tűt, mire dacosan megráztam a fejem. Elnevette magát. – Na figyelj, tuti üzletet ajánlok – kezdte, majd egy pici tégelyt adott a kezembe. – Van kókuszos zselém. És elmondok mindent, amit tudni akarsz.
– Mindent? – kérdeztem vissza felcsillanó szemekkel.
– Minden kezelésnél kérdezhetsz, és én válaszolok. – bólogatott.

– Hű! Nem hangzik olyan nagyon rosszul!
– Vagy marad a kétely, na meg a fogfájás…
– Jól van – döntöttem végre, és a kezébe adtam a zselét.

Miután beadta a szurit, még pár percig szipogtam. Megpróbáltam úrrá lenni a reszketésemen, és ránéztem.
– Nem fáj már? – kérdezte mosolyogva. Megráztam a fejem. – Azért ne híreszteld a mi kis egyezségünket, hadd higgye Ádi, hogy végre felelősségteljes, bátor nő lett a húga – vigyorgott. Grimaszoltam.
– Hogy értetted azt, hogy csak azért mondta, amit mondott? – értetlenkedtem.
Jani a föld felé hajtotta a fejét, majd újra rám nézett.
– Ha minden rendben lett volna, akkor talán tudod – nyökögött –, akkor talán sosem jössz ki a házból, csak eltáncolgatsz ott egészen hajnalig. És akkor a bolsevikok végül beözönlöttek volna a bálozó tömegbe, ott pedig nem tudtunk volna megvédeni sem téged, sem senkit. Lemészárolták volna a két királyi családot.
– Hazudott nekem. Én voltam a csali…
Bólintott.
– Kérlek, ne haragudj rá! Minden, amit tesz, csak érted teszi. Hogy megvédjen!
– Akkor nem hisz a jóslatban sem? Olga naplójának jövendölésében?
Jani elmosolyogta magát.
– A mi családunk csak egy dologban hisz.
Kérdően néztem rá.
– Na jó, hagyjunk legközelebbre is! Zsibbadsz már?
– Várj! – ragadtam meg a kezét. – Ha ez igaz, akkor a bátyám miért hagyta, hogy hosszú hónapokig azt higgyem, vége köztünk mindennek?
– Ádi nem tudhatott erről! Nem bírt volna ellenállni a kishúga könnyeinek és tuti, elszúrt volna mindent. Ki sem engedett volna Dávidék házából! Hiába volt Zsolti kettős ügynök, azért ez egész más, mint amikor motorozni engedett vele.
– Kettős ügynök?
– Igen, ő mindig az! – vágta rá. – Jézusom, te semmit sem tudsz! És ennyi infóért cserébe, már öt fogadat is megcsinálhattam volna – rázta a fejét.
– Szóval, ott volt velem, amikor elraboltak?
– Hát persze! – válaszolta a legnagyobb természetességgel.
– De most hol van?
– Oka van rá, hogy nem akar üzenni, hidd el!
– Mi van Dávidékkal? Anyámék? – faggattam.
– Elég! – nevette el magát. – Jössz holnap? – kérdezte, majd újra rám kapcsolta a lámpát, és kezébe vette a fúrót.
– Holnap? – fintorogtam. – Ahhoz minimum pisztolyt kell szorítanod a fejemhez – sóhajtottam.
– Az megoldható – nevetett.


Jani és Jácint hazaérkeztével a hetek sokkal hamarabb teltek. Bár életnek nem nevezhető vonszolást jelentettek a napok így is. Hamarosan a tél is elérkezett. Óriási hó szakadt a falura. A városvezetés szünetet rendelt el az iskolákban, így aztán még nagyobb csend szállt üres óráimra. A templomig sem tudtam eljutni, Ferenc Atyával csupán telefonon tudtunk érintkezni, azt is csak addig, míg a hóhelyzet minden kommunikációs csatornát meg nem bénított végleg.
És akkor újra lecsapott rám a rejtélyes kór. Furcsa bizsergéssel kezdődött. Szúrt a ruha, égetett a fürdővíz, villámló érzést keltett, ha bármi a bőrömhöz ért. Nem bírtam aludni. Ahogy az ágynemű hozzányomta testemhez a ruhát, borzalmasan égett, mintha a puha pamut smirglipapírral sikálta volna le bőrömet, egészen a csontomig hatolva. És nem múlt. Egyre erősödött. A bizsergő lüktetés fej- és hasfájásba csapott, az ízületeim villogtak, a csontjaimat mintha klopfolóval csapkodták volna.
– Ádi!
– Hm?
A konyhaasztalnál ült, lábait a tetején támasztva hintázott a széken, miközben újságot olvasott. A papírhalmot bámulva nyúlt a bögréért, miközben futólag rám pillantott. És akkor talpait a talajra csattintotta. Egyszerre mindent letett a kezéből, és rám nézett.
– Mi a baj? – kérdezte aggódó arccal.
– Valami nagyon nem stimmel – nyögtem.
– Hát, azt látom, szörnyen nézel ki! – állt fel, és elém lépett, hogy megérintse a homlokom. – Nincs lázad. Fáj valamid?
– Mindenem – válaszoltam fintorogva.
– Jól van, ne ess kétségbe! – próbált nyugtatni, miközben a nyakamat nyomkodta, aztán megnézte a torkomat.
– Biztos, csak megfáztál, valami vírus lesz – hadarta, majd a faliórára pillantott. – De nem merlek így itthon hagyni, a telefon sem működik – motyogta maga elé. – Öltözz, bejössz velem!
A faluból beérve a város központjába még a Range Rover is rendesen kifulladt. A parkolóban futottunk össze Tamással.
– Ja, hát így könnyű, kérem szépen! – kiáltott felénk a terepjáróra mutatva.
– Áh – forgatta fejét a bátyám –, hókotróval kellene inkább közlekednünk!
– Milyen igaz! – mosolygott Tamás, majd lefagyott arcáról a derű, amikor rám nézett. – Jaj, te is beteg vagy?
Megvontam a vállam.
– Valami bujkál benne, és kivételesen most nem a kisördög – gúnyolódott a bátyám.
– Nem csoda – sóhajtott Tamás –, ez az időjárás nem fehér embernek való! – És akkor tüsszentett egyet.
– Nem, nem, nem tüsszenthetsz! – morgott rá Ádi. – Te nem dőlhetsz ki! Tamás… Esküdj meg, hogy nem hagysz egyedül, mert megzavarodok!
Tamás elnevette magát, és rám nézett, miközben elindultunk befelé.
– A körzeti rendelők bezártak, csak mi rendelünk, és mindenki beteg. Az egész város nálunk tolong orrcseppért!
– Jácintról tudsz valamit? – kérdezte Ádi.
– Pont ezt akartam kérdezni én is – sóhajtotta, majd újra felém fordult. – És az orvosaim is betegek. Otthon teázgatnak, míg mi a bátyáddal megváltjuk a világot – És akkor újra tüsszentett.
– Nem, nem! Fejezd be a tüsszentést, főorvos úr! – nevette el magát Ádám.
– Jaj, nem akartam gondot okozni még én is – néztem a bátyámra, mire belém karolt.
– Viccelsz, hugi? Most legalább szemmel tarthatlak!
– De Norcit lestoppolom! – nevette el magát Tamás. – Ádámkám, légy jó rezidens, és törődj a többi piros torokkal.
Ádám Tamásra mosolygott.
– Nem tudom, melyikünk jár rosszabbul!
Még csak reggel fél nyolc volt, de már akkor alig lehetett átjutni a sok köhögő-prüszkölő ember között. Beljebb, jobbra a belgyógyászati szárny felé sorakoztak, egyetlen nyüglődő, hatalmas kígyóként. Balra néztem, a sebészet felé. Egy árva lélek sem lézengett arra. Zsoltira gondoltam. Minden nappal egyre jobban vártam őt, hogy ismét felbukkanjon a semmiből. Talán ma, most, mindjárt kilép a sebészet fotocellás ajtaján – gondoltam. Akkor Ádi utánam nyúlt, a tömeg kezdett elsodorni mély álmodozásom közepette.
Néhány perccel később Tamás egy csésze kávéval lépett be a kórterembe. Végül sikerült kiharcolni nekem egy sajátot. Ültem az ágyon, és felé mosolyogtam.
– Képzeld, a sebészek átjöttek segíteni – kezdte, és vigyorogva leült az orvosi székre, amit magával hozott. – Lealacsonyodtak hozzánk – gúnyolódott grimaszolva. – Úgy viselkednek, mintha egyetemistaként kellene általános iskolás dolgozatot írniuk! Majd kíváncsi leszek, hány telefont kapok a gyógyszertártól, hogy nem stimmel a recept…
Erőtlenül mosolyogtam. Én csak egyetlen sebészre tudtam gondolni, és Tamás átlátott rajtam. Mellém gurult a székével.
– Persze tisztelet a kivételnek, akit mindannyian nagyon hiányolunk…
Bólintottam.
– Ne aggódj! Most már bármelyik nap betoppanhat!

Nem tette. Újabb hetek teltek el nélküle. Szilvi viszont telefonált biztosítva minket arról, hogy minden rendben vele, újra otthon van, az Államokban. Azonban Zsoltiról ő sem tudott semmit. Anyámék is üzentek keletről: „még folyik a munka” – ahogy írták.
Engem pedig újra elnyelt a kórház, ismét teljes körű vizsgálatok végeláthatatlan során estem át, eredménytelenül. Voltak jobb napjaim, amikor a testem minden részére kiterjedő fájdalom tompa, elviselhető szorítássá csitult, ám ez nagyon hamar átcsapott veszettül hasogató kínlódásba. Azt kívántam, bár rákos lennék, hogy kivághassák belőlem, de továbbra sem sejtették a fájdalom okát. A szenvedésem csúcspontja egy december közepei napon ért. Már hajnalban felébresztett az ismerős érzés, mintha ötven emelet magasból ejtettek volna téglát a hasamra. Sikítva ébredtem. Összegömbölyödve adtam át magam a hasamat széttaposó fájdalomnak.
– Norci!
A fájdalom egyre erősödött. Zokogás fojtogatott, az éles, széttépő érzés katatón, görcsös kucorgásba kényszerített.
Akkor egy kéz nyúlt be a takaróm alá, az oldalamon bekúszva a pólómhoz. Perzselve csúszott a köldökömhöz, ahol öt jégvillámot robbantott belém. Sikítva zokogtam fel. A másik keze a hátamat nyomta.
– Csss… Nincsen semmi baj, haldokolsz…
Megszorítottam a hasamon lévő csuklóját, és az iszonyú görcsös, villámló lüktetés az ájulás szélére sodort.
A vár romokban hevert. Óriás mételyek falták nyálkájukkal a falak odvait. Járatokat fúrtak a hegy gyomrába, mélyen fertőzték minden rétegét a gennyköpetben fuldokló hegynek.
Szakadt a tér, sötét rohadásba borult az oszló táj.
Földrengés, hóhideg villámeső rázta elektrosokkal, morzsáit a széteső mélynek. Friss vérpatakok bugyogtak tisztítva a föld közepét, úsztatták folyékonnyá a hegy fertőzött szövetét. Majd megfagyott minden.
Rózsaszín kristályjég dermedt a jégburok alatt.

24. Dávid


A hetekig tartó iszonyú kín a következő reggelen már csak szörnyű rémálomnak tűnt. Másodszorra ébredtem azon a hajnalon – most fájdalom nélkül. Minden idegsejtemmel a hasamra koncentráltam várva, mikor hasít belém a szokásos halálos érzés. Nem mertem mozdulni. Testem minden porcikája lesben állt, mikor feszít meg újra. De a fájdalom egyszer csak elszállt. Tompa lüktetést sem hagyott maga után, mintha soha nem is létezett volna.
Talán egy óráig is feküdtem, mozdulatlanul, várva a testemet szétszaggató vihart, de végül a csendet nem a fájdalom, hanem egy hang törte meg.
– Jobban vagy? – kérdezte.
– Dávid! – A hang irányába mozdultam, kissé oldalra.
A hajnali sötétkék derengés fekete árnyként világította meg lényét. Az ablak előtt ácsorgott, onnan az ágyamhoz lépve kapcsolta fel az éjjeli fényt.
– Dávid! – mosolyogtam felé.
Nem viszonozta, csak szemét a szemembe mélyesztve, leült mellém.
– Hol voltál, mi történt? – kezdtem faggatni. Lassan csóválta a fejét.
– Nehéz volt visszajönnöm. A harag, amit érzek irántad, szinte felemészt – sziszegte.
Nem válaszoltam. Elegem volt mindenből és mindenkiből. Dávid állandóan engem hibáztatott mindenért, amikor semmi rosszat nem tettem szándékosan.
– A világ gyomrát fegyvereitek hangja rázza. Több százezer halomra kínzott lélek vére csorog feszítve a mélyet. Bomlanak a testek, szerteszét fertőzik anyaföldünk méhét. Beteg a bolygó, dühödt erőszakkal mérgezitek az összes rétegét. És ez fáj, Norci. Rettenetesen, halálosan fáj! Ismerős ez a fájdalom, királylány?
– Ez őrültség, Dávid! Nem fájhat a hasam azért, mert…
Hatalmas hévvel közbevágott.
– Most komolyan…? Emlékeztesselek a vérző Jézus-szoborra? Vagy a hátadon felszakadt sebre, amin a vér magától megalvadt? Ez is mind őrültség volt, nem?
Belém fojtva a szót folytatta.
– Vagy esetleg… – gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – Találtak valamit az orvosok, ami okozhatja a fájdalmaidat?
– Te tudod, hogy mi bajom van? – kérdeztem suttogva. Bólintott.
– Jó helyen tapogatóznak a doktor bácsik, csak nem látnak az önteltségüktől – válaszolta.
– Vagyis? – kérdeztem a fejemet rázva.
– Ne várj tőlem pontos diagnózist – mosolygott–, nem vagyok én orvos. Jelenleg az üzenettovábbítással van a legnagyobb gond.
Sóhajtottam.
– Tudom. Te tudsz valamit Zsoltiról?
– Norci, néha olyan buta tudsz lenni, hogy az már nekem okoz fizikai fájdalmat. Én a testedről beszéltem!
Sértődötten forgattam a szemem.
– Zsolti meg… Tudod, elég vicces – vigyorogta el magát.
– Mi? Mit tudsz róla? – ültem fel azonnal.
– Hát szerinted nem vicces, hogy ő a hadvezér abban a háborúban, ami téged pusztít? Egy sebész, aki életeket ment, közben meg kegyetlen gyilkos?!
– Te vagy a kegyetlen – sziszegtem. – Hogy? Mégis hogy ömölhet belőled ennyi kegyetlenség, ilyen rövid idő alatt? – meredtem rá. Felállt, és elnevette magát.
– Rám haragszol, amikor én szüntettem meg a fájdalmad?
– Na, ezt mégis hogy csinálhattad úgy mégis, amikor semmilyen fájdalomcsillapító nem használt?
Megvonta a vállát.
– Inkább a bátyádat kérdezd meg erről, vagy az apádat, tudod, én nem vagyok orvos – válaszolta, majd az ajtó felé kezdett lépdelni.
– Várj! Hogy-hogy az apámat? Neki mi köze van úgy mégis az orvosláshoz?
Megtorpanva fordult meg. Egy ideig csak bámult, mint aki szellemet lát.
– Gyógyulj meg, Norci! – sóhajtotta végül. Kinyitotta az ajtót, ahol beleütközött a bátyámba.
Ádám Dávidra nézett, majd rám, azután ismét a fiúra.
– Dávid! – suttogta felé. – Visszajöttetek?
– Szia! Igen, vissza.
– Hol voltatok? Nem esett bajotok? – kérdezte, miközben visszatolta a kórtermembe.
– Nem, minden rendben. Ruszlana végül úgy látta jobbnak, ha mi is eltűnünk egy időre.
Ádi bólintott, majd rám nézett. Fáradt tekintete pillanatról pillanatra enyhült.
– Elmúlt, igaz? – kérdezte halkan.
– Igen! – nevettem.
Hozzám sietett, meg akart volna ölelni, ami szerencsétlen simogatásba torkollt – mintha félt volna, hogy összeroppant. Aztán leült mellém az ágyra, majd óvatosan megnyomkodta a hasamat. Vigyorogva ráztam a fejemet. Arca szigorúvá vált.
– Nincs ugrálás, rohangálás, mászkálás, elesés – sorolta. – Nincs könnyes, kis kutya-szemes könyörgés hazamenetelért, továbbá…
Nevetve ugrottam a nyakába, és nevetett ő is.
– Ez már ugrálásnak számít! – szorított magához. – Úgy örülök, hogy jobban vagy!
– Minden jó, ha a vége jó – szólalt meg hirtelen Dávid, hangjában mérhetetlen gúnnyal. – Kár, hogy ez nem a vég, csupán a kezdet.
Ádámot figyeltem. Összeszorított fogsora megrángatta arca oldalán az izmokat, ahogy Dávid fele fordult.
– Mit értesz ez alatt? – dörrent rá.
Dávid közelebb lépett.
– Te jó vezető leszel, Ádi, de fölötte sosem uralkodhatsz – mutatott felém.
Ádám komoly tekintettel bólintott.
– A bátyja vagyok, én csak vigyázni próbálok rá – válaszolta meglepő nyugodtsággal.
– Igen és az orvosa is.
Ádám kérdően ráncolta szemöldökét.
– Mi baja van? – kérdezte végül Dávid.
– Nem tudom – sóhajtotta a bátyám.
– Hiszen, ismered őt! Ugrál, rohangál, csapong, csapkod, hadar. Sír, zokog, drámázik, retteg, és az egész világ gondját a szívére veszi. Állandóan valamiféle felfokozott érzelmi állapotban izzik. Ugyanakkor – akkor rám nézett, majd újra Ádira –, gyűlöli önmagát.
– Jobb, ha mész – reszkettem felé, ahogy elnéztem a bátyám egyre feszülő izmait.
– Igen – válaszolta Dávid, és még visszaszólt az ajtóból. – Vigyázz rá nagyon!
Miután Dávid elment Ádám magába zárkózott. Világoskék szemével az arcomat vizslatta. Állát dörzsölte, a szőke borosta sercegett ujjbegyei alatt.
– Na jó… Mit tud, amit én nem?
Megrántottam a vállam.
– Norci? – nyaggatott. – Drogozol megint? – kérdezte nyugodt tónusban.
– Persze, Ádi! Hetek óta itt kínlódok, honnan szednék drogot, úgy mégis?!
– Akkor is tud valamit ez a kis kretén, amit én nem! Mi az?
– Nem tudom, Ádi! – nyafogtam.
– Akkor mi a fenéről beszéltetek ennyi ideig? – vont kérdőre. – Az éjszakás nővér szerint órák óta bent volt nálad!
– Zsoltiról beszélt. Hogy mekkora gyilkos sebész létére…
– A kis kretén! – morogta maga elé, majd tekintetével újra belemászott az arcomba. – Valami akkor is bűzlik nekem. Sumákolsz! Elég gyanús, hogy hetek óta semmit nem tudunk kezdeni a hasfájásoddal, erre megjelenik ő, és egyből semmi bajod. Mi folyik itt, Norc?
Nyeltem egyet és megpróbáltam megértetni a tudós bátyámmal azt, ami megérthetetlen.
– Szerinte a háború miatt vagyok beteg – nyökögtem halkan.
– És amiatt vagy? – kérdezett vissza.
– Mi van Ádi? Te is megbolondultál? – Erre megrázta a fejét, ujjaival rövid haját dörzsölte.
– Igen – mosolygott felém kínosan. – Nem tudok én már semmit!

Zsolti kivételével tehát mindenki előkerült. Felszabadultnak tűntek még akkor is, ha a levegőben ott ugrált a világ szétszakadásának veszélye.
Nekem újra suliba kellett járnom, de többé már nem csúfoltak, ahogy Dávidot sem. Néha elméláztam a tanórák végeláthatatlan unalmában, és őt figyeltem, mindannyiszor azonnal viszonozta pillantásom. Fekete szemei kérdőn meredtek felém, egészen addig, míg újra bele nem temetkeztem a tankönyveimbe. A szünetekben gyakran maradtunk kettesben az osztályteremben. Én rendszerint szívecskékkel rajzoltam tele a füzetem, belemélyedve Zsoltival töltött esték emlékébe, amikor egyszer csak a padom előtt termett. Lassan néztem fel rá, míg ő a rajzaimat fürkészte, amit aztán azonnal eltakartam előle.
– Jól rajzolsz – bökte ki végül.
– Kösz – válaszoltam bizonytalanul, aztán csak néztük egymást.
Már kezdtem zavarba jönni átható pillantásától, amikor váratlanul enyhe mosolyra húzódott az ajka. – Szóval, hogy vagy? – kérdezte végül.
– Jól – válaszoltam.
– Az jó – mosolygott tőle szokatlan módon.
Kínos csend szállt közénk. Rágni kezdtem a cerkámat, ő pedig tétován lesimított néhány radírszemcsét az asztalról.
– És – kezdte ismét –, jössz ma gyakorolni a karácsonyi éneket?
– Nem lehet, ma fogorvoshoz kell mennem.
– Értem – hümmögte, majd lelkesen hozzátette –, az nagyon helyes! Úgy értem, ha fogorvoshoz jársz.
– Jár a halál, csak ha már nagyon fáj – válaszoltam elhalkítva a mondat végét. Dávid arca hirtelen gerjedt haragra.
– És ha kicsit fáj, mit gondolsz, magától meggyógyul? – morogta.
– A hasam is meggyógyult – rángattam a vállam, mire rádobbantotta tenyerét a padomra.
– Gyulladás van a szervezetedben! Azért, mert nem fáj, attól még ott van! És nem használ, Norci – fújtatta –, nem használ, ha a fogaid is be vannak gyulladva!
– Jól van! Jézusom – dőltem hátra a széken. – Mit érdekel ennyire amúgy is? Hetek óta hozzám se szólsz! – förmedtem rá. – Most épp mi van? Újabb háború? – gúnyolódtam.
– Hát, így is fogalmazhatunk – válaszolt, majd hirtelen feltűrte karomon a pulóvert.
Egy lepkealakú, vörös foltra pillantottunk a bőrömön. Kérdően néztem fel az arcába.
– Tele vagyok ilyenekkel, Dávid. Nem tűnt még fel?
A fejét rázta, és a foltra mutatott.
– Ez nem hematóma, Norci!
– Hát, mi a nyavalya? – kérdeztem vissza, mire Dávid hezitálni kezdett.
– Én… Én nem tudom – dadogott, és tett egy fél lépést hátra a padomtól. – Én csak azt tudom, hogy ez valami más, valami rossznak a kezdete.

Igaza volt. Nem sokkal később ismét belázasodtam. Ágyban töltöttem a szentestét, és az egész karácsonyi szünetet. Aztán a szilveszter előtti napon hirtelen elmúlt a láz, és úgy ébredtem megint, mintha mi sem történt volna.
Dörzsölve a szememet lépkedtem le a lépcsőn. A közepénél tartva belém nyílalt a gondolat, hogy a konyhából kiszűrődő hangos zsivaj talán azt jelenti, megérkezett Zsolti is. Így aztán annyira akartam sietni, hogy valahogy összegabalyodott a két lábam. A sietésből pedig zuhanás lett… Volna, ha két erős kar el nem kap…
– Ó-hó-hó, Norcicica!
Jani volt. Kábultan szedtem össze magam alatt a lábaimat, majd ránéztem.
– Nehogy kitörd nekem a fogaidat, szilveszterkor nem dolgozom! – vigyorgott rám hófehér mosollyal.
– Ne hozd rám ilyenekkel a reggeli émelygést – morogtam, majd újra hókon vágott a gondolat, hogy hátha Zsolti… – Itt van? – kérdeztem reménykedve.
– Hogy? – vigyorgott még mindig. Ádám sietett oda hozzánk.
– Megmentettem a húgodat egy-két csonttöréstől – mondta a bátyámnak, miközben elengedett.
– Csúcs vagy! – válaszolta, majd felém fordult.
– Hogy érzed magad? – kérdezte. Ekkor már biztos voltam abban, hogy Zsolti itt van.
– Hogy? Hogy érzem magam? Te hogy érzed magad? Üvöltöznöd kellene, hogy miért keltem fel, aztán meg azért, hogy miért vagyok ennyire béna, hogy majdnem lezúgok a lépcsőn… blablabla – képedtem el. – Ahogy szoktad. Szóval, mi folyik itt?
– Semmi! – vágták rá egyszerre vigyorogva.
– Itt van, ugye? Ugye itt van? – ugrándoztam tovább a lépcsőn berohanva a konyhába, mit sem törődve Tamással és Jácinttal. Aztán kifele majdnem feldöntöttem a felém lépkedő Ferenc Atyát, végül Dávid állított meg.
Kezei megszorították a vállaimat, tekintete mélyen villant felém, majd „nem”-et intett a fejével.



25. Az átok csókja

És akkor az a pillanat végleg megölt. Feladtam. Éreztem, ahogy fejem felől süllyedni kezd bennem a remény. A temérdek hónap emléke – minden napját, minden percét feltüzelt állapotban töltöttem várva, mikor toppan be végre – most végigborzongatta testem, majd végképp elszívta belőlem a padló. A szilveszter előtti nap volt az utolsó, amikor apró gyomorcsomóba ugrott bennem a vágy, hullámokat rázva testembe. Többé nem bíztam abban, hogy visszajön…
Másnap bár láztalanul és fájdalom nélkül ébredtem, de a mérhetetlen üresség teljes kietlenség-érzésbe lökött. Órák óta bámultam az ablakomat betemető havat, mely tömbbé gyűlve újra és újra a mélybe zuhant. Végül az ajtóm zörgetése zökkentett ki a mély nihilből.
– Gyere! – sóhajtottam a hang felé fordulva. Vártam néhány másodpercet, de az ajtó nem mozdult.
– Gyere! – ismételtem hangosabban, és erőtlen lábaimat a padlóra ejtettem.
– Nem tudok! – szólt vissza a bátyám hangja.
Meghökkenve lépkedtem az ajtó felé, hiszen a zár azóta nem működött, amióta csak beköltöztünk.
Próbáltam húzni, majd nyomkodni a kilincset, végül rángatni, aztán Ádi a másik oldalról vihogni kezdett, majd egy kattanó hang után benyitott.
– Na, húgom, az újévi ajándékom neked! – mondta, miközben a kezembe nyomta a kulcsot.
– Megszerelted a zárat? – emeltem felé a tekintetem megdöbbenve.
– Ja – vigyorgott.
– Oké, köszi – válaszoltam fapofával. A zárba toltam a kulcsot, és újra bemásztam a párnáim közé.
Ádám döbbenten ácsorgott egy ideig még az ajtóban, majd beljebb lépdelt.
– Most mi van? Azt hittem, ez volt minden vágyad?
Nem válaszoltam. Grimaszolva fordítottam felé az arcom. Bólintott, amikor megértette, hogy a minden vágyam egész más, mint az ajtózár.
– Figyelj – kezdte, miközben leült az ágyam végébe – gyere el velünk bulizni!
– Ez most parancs? – kérdeztem vissza bizonytalanul. Az ágyra döntötte a fejét, majd újra felém.
– Nem hagyom, hogy szilveszter éjjelén itt szomorkodj egyedül.
– Szóval az – villantottam felé tekintetem. Néhány pillanatig csak néztük egymást, majd sóhajtva megszólalt.
– Az – válaszolta. Méltóságteljes mozdulatokkal állt fel, mellém lépett, és kezét a hajamra tette. Kötelességtudóan tűrtem érintését.
A nap hátralévő részét egészen az utolsó pillanatig ágyban töltöttem. Amikor meghallottam a hangos zsivajt a földszint felől, nagy nehezen kimásztam, és készülődni kezdtem. Kinyitottam a szekrényem, a kidőlő ruhahalom tetejéről kiemeltem egy farmert és egy pólót. Épp hogy magamra húztam, amikor kopogtak az ajtón.
– Gyere – sóhajtottam, miközben igazgattam a ruháimat.
És akkor, ahogy megláttam Szilvit belépni, egyszerre minden porcikám jéggé fagyott. A nyelvem belebénult érintésébe, mikor a hajam leemelte a vállamról. Ajka vörösen mosolygott felém, de sem mozdulni, sem lélegezni nem mertem.
– Vetkőzz! Hoztam ruhát! – súgta a fülembe.
– Nem mindegy?
Arca együtt érzően mosolygott. Nem volt erőm vitatkozni. Kérdezni sem… Még arról sem, hogy ő mikor és miért döntött úgy, hogy átutazza ismét a fél világot, nem hogy Zsoltiról. Gyorsan magamra kaptam a ruhát, és kilépve az ajtón Ádámba botlottam.
– Na, kész vagy? – kérdezte, miután visszapattanva a mellkasáról felnéztem az arcára.
– Kész – válaszoltam alig hallhatóan.
Hatalmas kék szeme még nagyobbra kerekedett, ahogy az arcomat bámulta.
– Tudom – kezdtem –, de ne is erőlködj! Ha már ruhát kellett vennem – morzsolgattam combom felett a fényes anyagot –, a tornacipő marad! – nevettem felé.
De nem reagált. Továbbra is úgy bámulta az arcomat, mintha szellemet látott volna.
– Ádi, én azt hittem, hogy erről a kiütésről beszéltél! – szólalt meg mögöttem Szilvi, majd a bátyám mellé lépett.
– Milyen kiütés? – kérdeztem vissza reszkető hangon, de Ádi csak állt, bámult mozdulatlanul.
Hátat fordítottam, és berohantam a fürdőszobába. Megmarkoltam a csap szélét. Tekintetemet lassan emeltem fel a tükörbe. Szemem kikerekedve bámulta a képet: pillangó. Egy óriási, undorító lepke égett rá az arcomra. Vörösen gyulladt szárnyai belepték járomívemtől egészen a szemem alatti bőrt, hernyós testét az orromra égetve. Összeomlottam. Hátamat nyomta a kád, cipőmmel dühösen rúgtam a csap alját. Zokogva próbáltam levakarni a gusztustalan szörnyet az arcomról – mindhiába.
A kopogás görcsbe rántotta az egész testem, homlokomat térdeimhez szorítottam, karjaimmal közrefogtam a hajam.
– Norci… – Ádám sóhajtó hangja.
– Hagyjál békén! – kiabáltam vissza.
És akkor hirtelen csend lett. Újra a kietlen üres nihil, ami elszívott mindent. A könnyeket, a zokogásomat. Mikor már azt hittem, Ádám békén hagyott, újra kopogás rázta meg a fürdőt.
– Mondtam, hogy szállj le rólam! – kiáltottam.
De akkor mégis benyitott. Egy törölközőt rántottam le a fejem fölötti fogasról, és betakartam vele a fejem. A lépések közeledtek, majd mellettem állt meg, lekuporodott, és húzni kezdte a törölközőt. Visszarántottam.
– Ne! Annyira ronda vagyok!
De erősebb volt. Magához vonta a törölközőt. Akkor szorosan a térdeim közé rejtettem az arcom. Éreztem, ahogy közelebb csúszik hozzám. Keze bekúszott az állam alá és gyengéd érintéssel, de karja minden erejével kiemelte onnan az arcom.

És akkor a Föld megállt forgásában. A lélegzetem mélyre szorult. A világ minden mozgása megtorpant. Ő volt az. Tényleg ő. Aggódó barna szemei és gyönyörű mosolya.
– Meseszép vagy – búgta felém mély hangján.
– Álmodom? – kérdeztem suttogva. Keze hátrasimította a hajamat, elkente könnyeimet.
– Itt vagyok – válaszolta halványan mosolyogva.
Mélyről tört fel belőlem újra a zokogás, akkor szorosan magához ölelt. Erősen tartott, és próbálta csitítani mindent elsöprő megkönnyebbült érzés-viharomat. Végül én húzódtam el tőle, hogy láthassam az arcát.
– Hol voltál? Annyira féltem! – Ujjaimmal végigsimítottam a jobb arcfelén húzódó hegeket, majd lejjebb, a nyaka oldalán egy nagyobbat. Elkapta a kezem, és az állához illesztette.
– Tudom. De most már itt vagyok, és nem megyek el. Érted? Ugye tudod, hogy mindent csak érted tettem. Hogy sosem hagynálak el?
Bólintottam. Bár mellkason vágott a bál éjszakájának emléke, amikor még azt hittem, komolyan gondolja a szakítást. Gondolataim mélyéről érintése zökkentett ki. Kézfeje és ujjai az arcomat simították, ami eszembe juttatta az iszonyú foltot. Elkaptam az arcom, és újra a térdeimre szorítottam a fejem.
– De miért épp most? Amikor olyan ronda vagyok – sírtam el magam ismét.
– Gyere! – sóhajtotta, és felemelt a talajról.
Arcom a nyakához szorítottam, és úgy kapaszkodtam, mintha ismét bármelyik pillanatban eltűnhetne. Kivitt a fürdőszobából, be a szobámba, és olyan óvatosan tett le az ágyamra, mintha porcelánból lennék. Felkönyököltem, mikor láttam, hogy újra az ajtó felé sétál.
– Várj, most hova mész? – rémüldöztem.
Megfordult, elnevette magát, majd bezárta az ajtót. És akkor tudtam. Egyszerre csak tudtam, hogy ez lesz a mi legelső éjszakánk.
Ahogy újra felém lépett, reszketni kezdtem. Feltérdelt az ágyra és fölém hajolt. És én már azt sem tudtam, miért patakzik még mindig könny a szemeimből. Az arca semmit sem változott. Sem a tekintete, ahogy a szemembe szokott nézni.
– Kicsit félek – suttogta felém egy apró mosollyal. Elnevettem magam, és átkaroltam a nyakát.
– Te félsz? Te nem félhetsz! Te vezeted az egész…
Akkor hirtelen az én torkom is görcsbe rándult. Ajka az ajkamhoz simult. Karommal a mellkasomhoz húztam, miközben érintése felkúszott a ruhám alá. Félni kezdtem én is. A reszketésem lágy hullámokba rendezte tűzforró teste. A végtelen apró csillagai szikráztak körülöttünk. A csókok mohó forgatagát suttogása szakította meg.
– Fáj?
Reszketve hajába túrtam, és magamhoz húztam nyakát, hogy ajkunk újra eggyé váljon. Lábaimmal a hátát, amilyen közel csak engedte a pillanatnyi éles fájdalom. Borzongva hagytam, hogy szapora sóhajai apró puszikká csituljanak a nyakamban. Azután mellém feküdt, és szorosan átölelt.
És akkor, mint egy hatalmas villám, úgy hasított belém valami rettenetes érzés.
– Zsolti, valami nem stimmel – bontottam ki magam a karjaiból, és felé fordultam.
– Tudom – bólintott –, biztosan vérzel, be kell adnunk neked a plazmát.
– Uhh… – fújtattam, majd felültem. – Még csak most jöttél, és máris vénán akarsz szúrni?
– Ne haragudj! – Szemei bűntudattól csillogtak felém, miközben öltözni kezdett.
Miután lement a hűtőhöz vérért, kiugrottam az ágyból. Egy másodperc alatt húztam le az ágyneműt – mely foltja sokkal inkább egy gyilkosság helyszínére hajazott. Berohantam vele a fürdőszobába, betuszkoltam a mosógépbe, majd felöltöztem. Tekintetem megtorpant a tükörképemen. Közel hajoltam. Még mindig az az iszonyúan vörös lepke terült el fehér bőrömön. Kétségbeesetten rogytam a kád szélére, amikor Zsolti besietett a vérkészítménnyel.
– Hű, már el is takarítottad a bizonyítékot? – mosolygott felém, majd a fürdőszoba szekrényhez lépett szerelékért.
Képtelen voltam titkolni, hogy mennyire szégyellem az arcom. A kétségbeesés és a bűntudat úgy harcolt bennem, mint a családom odakint. Bűntudat. Hiszen hazajött. Itt volt megint, és végre neki adhattam azt, amit mindig is neki szerettem volna. Aminél nagyobb ajándékot nő nem adhat. Láthattam a gyönyörű arcát és átölelhettem a forró testét, de én mégis az arcommal voltam elfoglalva. Az élet nem lehetett rettenetesebb.
– Hé, királylány… – guggolt elém, szemével elkapva tekintetem – Ugye, nem bántad meg? Nagyon fájt?
– Nagyon ronda vagyok! – sírtam el magam, miközben megráztam a fejem. – Nem is értem, hogy bírsz rám nézni egyáltalán?
Keze közrefogta a csuklómat és tétován simogatni kezdte azt.
– Most azért mert kiütés van az arcodon? – nevette el magát – Ha nekem lenne, becsaptad volna előttem az ajtódat?
– Jaj, dehogy! Azt hittem, hogy meghaltál! – bukott ki belőlem még több könny, majd mohón magamhoz csókoltam az ajkait.
Csókot csók követett, míg testemben újra szikrázni kezdett közelségének a vágya.
– Hé… hé… – tolta el mosolyogva magától az arcom. – Még a végén tényleg beveszem, hogy aggódtál értem – vigyorgott.
Lecsúszva a kád széléről közelebb bújtam hozzá a talajon. A könnyeken átderengett valami mosolyféle az arcomon. Szorosan magamhoz öleltem.
– Kicsi lány… Itt vagyok, jó? Már nem lesz semmi baj! – vigasztalt, majd ismét eltolt magától – De most, ha nem akarsz elvérezni, akkor… – pillantása a karomra tévedt és végigsimította azt, mielőtt ráfújta a fertőtlenítő spray-t.
Bólintottam, és ájuldozva hagytam, hogy belém szúrja a plazmát.
– Jól vagy? – kérdezte néhány másodperc múlva.
– És te?
Bólintott.
– El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól! – nevetett. – De mondj már valamit, hogy neked… biztos nagyon fájt…
– Nem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál!
Próbáltam volna megölelni, de a tű a karomban mozdulatlanságra intett. Mosolygott, majd közelebb csúszott hozzám, és apró puszikat lehelt az arcomra. A szabad kezem ismét a hegekre tévedt az arcán, majd a nyakán.
– Meglőttek, ugye? – kérdeztem mélyre tekintve a szemeibe.
– Semmiség – hangsúlyozta –, viszont Ádi mondta, hogy kórházban voltál, megint fájt a hasad.
– Igen. Senki sem tudja, mi bajom van, Zsolti.
Megrázta a fejét, majd halvány mosollyal az arcán magához húzott.
– Kiderítjük..

Miután bement a vér, Zsolti bekente az arcomat, majd együtt aludtunk el. Hiába ölelt szorosan és hallgattam légzését a fülem mellett, olyan volt az egész, mint egy álom. Sokáig nem is mertem elaludni, valami szörnyű érzés motoszkált bennem. Azt képzeltem, hogy reggelre Zsolti megint eltűnik, vagy ami még rosszabb, hogy az egész csak egy gyönyörű álom volt.
Az éjszaka közepén egy hatalmas robajra ébredtem. Zihálva ültem fel az ágyban, majd tekintetem Zsolti hűlt helyére szédült. Felugrottam, és csak néztem az üres ágyat. Majd újabb dörgések rémisztettek meg. Éjfél volt. A falu felől színcsóvák suhantak a téli ég felé.
Kirohantam a szobámból, és őt kerestem. Átkutattam az egész házat, de sehol sem találtam. Kabátot vettem, és kiléptem a havas új évbe.
Ott volt. És ott volt Jani is. A két rettentő erejű, magas férfi egymás karjaiban zokogott.
– Mi történt? – kérdeztem.
Lassan elengedték egymást, és rám néztek. Felettünk zúgtak a színek. Zsolti elfordult és rágyújtott, Jani hozzám lépett, és megfogta a vállaimat, majd visszafordult Zsolti felé. Hosszú ideig nézték egymást, mintha gondolatban beszélnének, végül Zsolti eldobta a cigit, zsebre dugta a kezeit, és ő is közel lépett.
– Mi van? – kérdeztem reszketve.
Végül Jani mondta el…

Vélemény, hozzászólás?