Megtekintve: 362 alkalommal

---

NORA Első könyv (VI)

20. Zuhanás 

Anyám sokkal kisebb dolog miatt is elvágta volna a torkomat, mint amit tettem azon a vasárnap estén. Több rendbeli kihágást követtem el. Ferenc Atyán és Dávidon kívül csak a mentők, tűzoltók hajthattak be a kapunkhoz vezető földútra – bár ez utóbbi kettőre egyáltalán nem mertem volna a fejemet tenni. 
Zsolti motorral vitt be a kapunkig. Nem is értem, hogy lehettünk ilyen bátrak. Vagy talán már egy fejlövéstől sem riadtunk volna vissza, én legalábbis biztosan nem, az új tények tükrében… Így tehát halálos bűnt követett el azzal, hogy magával vitt. Amint megláttuk a kocsijukat, fejvesztve lepattantam a mociról, és sietni kezdtem a kapuhoz. 
– Nem hagylak itt! – kiabálta utánam a durrogó motorról. 
Közben a kódot ütöttem, már másodszor, ekkor is elhibázva. Anyám jött is a ház felől. 
– Gyere velem! – szólt újra. 
Anyám közeledett, torkából eget rázó hang visított. Ujjaim szürkén reszkettek a gombok felett. A harmadik próba volt az utolsó esély. Ha elhibázom, a ház lezárja magát, anyám visítozhat a golyóálló fal mögül, én meg lelépek Zsoltival. Elmotorozunk a lenyugvó nap narancs fénye felé. 
– Micsináljak-micsináljak-micsináljak? – reszkettem, és azért imádkoztam, hogy elrontsam a gombok beütési sorrendjét. 
– Norci, bántani fog! Én nem védhetlek meg tőle! Gyere velem! 
Az utolsó gomb. Anyám hatalmas torka. 
– Nem lesz baj! – mosolyogtam kínosan Zsolti felé, miközben szédültem a rettegéstől és valami új, egészen más érzéstől. 
Zsolti akkor mert csak otthagyni, mikor látta Ádit kirontani a házból. A kód végül sikerült. Belépve úgy kúsztam ki anyám karmai közül, mint pikkelyes hal a jegesmedve markából. 
Üvöltözött, én rohantam. Futásban jó voltam. Sokat kellett gyakorolnom… De a szobám volt a végcél, onnan nem volt tovább. Az ajtón pedig nem volt zár. 
Micsináljak-micsináljak-micsináljak? – reszkettem az ágyamon. Megölni magam már késő volt. És akkor megértettem, hogy mi az az ismeretlen erő, amely addig még soha nem kerített a hatalmába. Felálltam. Anyám ordítva berontott, és én akkora pofont kevertem le neki, hogy a földre esett. Apám és Ádi követték. A diadalom fél másodpercig tartott, anyám újult erővel kelt fel, az egész poklot az öklébe gyűjtve. Apám lökött akkor az ágyra, Ádám nekiesett, de anyámat akkor már nem maradt, ki megfékezze. 
Kiugrottam az ablakon… 
És akkor végre csend lett. Szétmállott térdem a füvet nyomta, elmosolyodtam. Álltunk itt Zsoltival… Lélegezni tanított… Már nem akartam lélegezni sem. Még Ádám hangját hallottam az ablakból, majd eldőltem. Szemem az égre meredt, majd rám zuhant felhőstül, mennyestül. 
Sötét. Lópaták. Dávid fekete hátú csótányszemei. Üvegtestében a csápok. A hangja: „Ne érj hozzám! Sosem érhetsz hozzám! ” Keresztet cipel. Mindene fekete. Rózsák. Bordó rózsaszirmok, az orromba tömik, nem kapok levegőt. Illatfulladás. 
Kinyitom a szemem, a koponyacsontomig vésik a babérkoszorút. Három szem. Ádám két kékje és egy fényalagút. 
Újra sötét. Az Olga-hegy, a mélybe zúduló gennyzöld vízesés. Irtózatos szag, mögöttem vértől buggyanó talajfekélyek. Majd elektromos vihar. Ki akarok jutni, ki akarok jutni, ki akarok jutni… 
Iszonyú pánikkal ébredek, ami ülő helyzetbe lök. Zokogok. Tudatosul bennem, hogy nem haltam meg. Orvosok. Pittyegő szarok. 
– Norci! Hallasz? Hallasz? Hallasz? 
Hallom őt. Látom őt. Én még sosem jártam a szobájában. Gyomorforgató szentkép szag van. Kereszt alakú tollal ír, teljesen megszállott. Egy herceg, aki puritánabb bármely szegénynél. Rám néz. Érzem, hogy lát. Azt mondja, ő is egy lovas a négyből. Ő segíthet. De nekem nem lehet segíteni. 
Végül csend. Rózsa illat. Rózsavíz csordul a szívemből. Mérhetetlen fájdalom, iszonyú szomorúság könnyeivel ébredek. 

– Norc? – A bátyám. 
Zokogok. Az ágyam mellett ül, a könnyeimet simítja. 
– Hogy érzed magad? – A sebész főorvos. 
Alig tudtam megszólalni a fájdalmas könnyek közül. Végül kipréseltem magamból egy „jól vagyok”-ot, majd újra a rémület. 
– Ádi, lebénultam? 
– Nem, szívem, nem – válaszolta és még mindig simogatott. – Még csak nem is törött el semmid. Egy csúnya seb van a jobb combodon, de ennyi – nyugtatott szorgosan. 
És akkor körbenéztem. Rengeteg kék- és zöld ruhás, fehér köpenyes ember. Zsoltit kerestem. 
– Ő hol van? – kérdeztem. – És anya? 
– Mire emlékszel? – kérdezte a nagy kövér ember, az ágyam mellett. 
Én továbbra is Zsoltit kutattam. 
– Kiugrottam az ablakon. 
A tömeg felhorkant. 
– Agyrázkódás – közölte a bátyám a fejét rázva. – KIESTÉL az ablakon! – javított ki. 
A szemébe néztem. 
– Ugye nem ment el megint? 
– Nóra, pihenj most, és szóljál, ha bármire szükséged van, ott az a gomb az ágyad felett!
– Maradok – szakította félbe a bátyám. 
– Szeretnék beszélni veled, aztán visszaengedlek! – mondta Ádámnak a főorvos. 
Akkor megsimította a kezem a bátyám, és felállt az ágyamról. Mintha villám csapott volna a kézcsontjaimba, ami gyenge bizsergésbe váltott. Aztán mindenki elhagyta a szobát. 
– Nóra, a gomb! – szólt vissza a főorvos, majd felnéztem az ágyam fölé. 
A gomb – sóhajtottam. Csuklóm megreszketett, amikor felrémlett előttem a kapunkon lévő biztonsági ablak, a gombokkal. Fel akartam kelni, hogy kinézzek az ablakon. Érdekelt, vajon a kórterem milyen magasan van. Újra a mély látványára vágytam, belenézni, méregetni. És akkor, kiszállva az ágyból egy szúrást éreztem a karomban. Kicsúszott a vénabranül. Felnéztem az állványra, és láttam, hogy még mindig nyomták belém a vért – túlnyomással valószínűleg, mert másodpercek alatt öntötte el az ágyam és a padlót. Át akartam hajolni az ágy felett, hogy megnyomjam a gombot, de talpam elcsúszott a vértócsán, és térdre estem. Akkor egy hatalmas éles fájdalom hasított combon, amitől seggre ültem, és sírni kezdtem. 
– Norci? – Zsolti hangja. 
– Itt vagyok – szipogtam a vérben ülve… 
Ő megkerülte az ágyat, és döbbenten nézett le rám, majd egyből fel az infúziós állványra. Áthajolt felettem és mint csapot zárta el. Hátrafordult, és az üvegszekrényből kivett egy nejlon terítőt, amit a szomszéd ágyra terített, majd leguggolt hozzám. 
– Véletlenül nem fél másodperce mentek ki az orvosok?! – vigyorodott el, és a karom felé nyúlt. A vénámból kilógó tűt ragasztotta le egy vattával. – Na, gyere! – nyúlt értem. 
– Állj! Ne! Ne! – szóltam rá stopot mutatva a másik kezemmel. 
Kérdően nézett rám. 
– Véres leszel! 
– Ó, igen?! – nevette el magát, majd felkapott a talajról. – Tudod, néha előfordul velem, itt a sebészeten. De csak nagy ritkán! – vigyorgott gúnyolódva, és rátett a szomszéd ágyra. 
Újra hátrafordult, elővett egy tiszta hálóinget, amit a mellettem lévő székre tett. Meg valami szivacsféle volt nála, amit bevitt a szobához tartozó fürdőbe. 
– Zsolti, légyszi, mondd el, hogy mire készülsz! – szóltam utána. 
– Csak átöltöztetlek! – válaszolta. 
– Egyedül is át tudok öltözni – morogtam. 
– Nem kéne többet ugrálnod, mert tönkreteszed a gyönyörű varrataimat! – mondta, miközben visszaért. 
– Te varrtad össze…? 
Bólintott, majd a szivaccsal törölgetni kezdte a bőröm. Kikaptam a kezéből, és rámeresztettem a szemem. 
– Fordulj el! – sürgettem. 
– Szóval mi volt? – kérdezte, miközben hátat fordított. A szoba sarkában lévő szekrényhez lépett, és átvette a zöld pólóját. 
Szemem a meztelen hátára tapadt. A jobb lapockáján egy nagyobb tetoválás díszelgett. Szabályos kör, szimmetrikus felosztással és alakzatokkal. Míg próbáltam kitalálni, mit ábrázolhat, hirtelen felém fordította a fejét. 
– Szóval csak te leskelődhetsz?! – vigyorogta, majd lángvörös arccal elfordultam. 
Mikor mindketten felöltöztünk, Ádám libbent be, majd megtorpant. 
– Hát itt meg mi történt? 
Zsolti az állványhoz lépett, mellém húzta, és újra összeillesztette a karomban lévő tűvel. Nem bírtam odanézni. 
– Kicsúszott a tű – válaszoltam. 
– Nem, a szerelék jött szét. Ádámkám, hát nem tudsz bekötni egy vért? 
– A főnököd csinálta – vetette oda, majd közelebb jött, kikerülve a vértócsát. 
– Ja? Akkor nincs több kérdésem… 
– Norc! Fejfájás, szédülés, émelygés, kettős látás? – kérdezte a bátyám. – Bármi? 
Megszeppenve ráztam meg a fejem. Zsolti Ádámra nézett. 
– Szóval mi történt? – kérdezte a bátyámat. – A hivatalos verzión túl… 
– Kettőt találhatsz! – morogta a bátyám, aztán mindketten felém fordultak. 
– Kiugrottál az ablakon?! – kérdezte végül Zsolti. 
Bólintottam. 
– Ugye tudod, hogy nagyobb esélye lett volna, hogy lebénulj, mint hogy meghalj? 
– Nem akartam meghalni! – vágtam rá. – Csak nem akartam, hogy hozzám nyúljon… 
– Apa száznegyven kiló, anyánkat már nem tudtam megállítani – tette hozzá Ádi. 
– És most kint ül ez a szemét picsa, rágva a műkörmeit, és úgy viselkedik, mint egy aggódó anyuka – rázta a fejét Zsolti. 
– Téged meglátott? – kérdezte Ádi. 
– Még kint van a nevem az ügyeletes táblán. Tudja, hogy én láttam el Norcit. Csinálhatsz a papírokkal bármit. 
Egyszerre sóhajtottak. 
– Ööö… Zsolti? – törtem meg a csendet. – Azt hiszem a varrataidat is tönkretettem… 
– Jaj, húgom, fél percre hagylak egyedül! – morrant rám Ádi, és feltépte a kötést a combomon. 
– Úristen – nyögtem. Kezem a számra szorítottam, és sírni kezdtem, ahogy megláttam, mennyire borzalmasan fest a lábam. 
Ádi visszahajtotta a kötést és rám nézett. 
– Jól van, nem kell feltétlenül odanézned – váltott kedvesebb hangnemre. – Ez csak egy seb! 
Közben Zsolti mindenféle kütyüt hozott, és leült a combom mellé. Hanyatt feküdtem, és a bátyámra néztem. 
– Amikor azt mondtad, ez csak egy seb, nem pont így képzeltem el! Az egész lábam EGY seb! Hány varrat van benne? Százhuszonnyolc?! Hány óráig csináltad? – meredtem Zsoltira, aki épp szurit szívott fel. – Istenem, szuri?! 
Tekintetem a plafon felé fordítottam. 
– Bárcsak meghaltam volna… 
– Pici szúrás… – szólt Zsolti. 
– Ja, pici! Gondolom olyan lesz, mint a „csak egy seb” – grimaszoltam Ádám felé, de valóban pici volt, alig éreztem. Megdöbbenve bámultam Zsoltira. Mosolygott. 
A végszóra Jácint lépett be. Hirtelen nem is értettem, mit keres itt, de aztán eszembe jutott, hogy belgyógyász, biztos ő is Ádi és Tamás kollégája a kórházban. 

– Sziasztok, jó reggelt ezen a balesetes reggelen! – üdvözölt minket, és a lábamra nézett. – Na, kislány, hogy vagy? 
– Uhh, nem tudok elmenni Janihoz! – döbbentem rá, majd elvigyorodtam. 
– Látom, nagyon bánod! – nevetett. – De ha te nem tudsz menni, jön ő! – Akkor az arcomra fagyott a mosoly. Kinevettek. – Ne aggódj, nem nyúl a szádba, csak meglátogat, ha végez.
– Ha végez? Hát meddig kell benn maradnom?! 
És akkor belém villant a tény: inkább hazamennék? Anyámmal?! Itt legalább nem mer újabb hematómákat verni a testemre. Bár erre sem tettem volna szent esküt. 
Senki nem válaszolt. 
– Ádi, ugye hazaviszel ma? – meredtem a bátyámra. 
Ádám egyik szememből a másikba tekintett, karjai a mellkasa előtt összefűzve reszkettek meg. 
– És Tamás is bejön, amint végeztünk a vizittel. 
A szívem nagyokat dobbant. Szerettem Tamást. Bár még csak egyetlen-egyszer találkoztam vele hosszabb időre, mégis… Volt benne valami határtalanul kedves és megnyugtató. 
– Apropó, vizit – szólt Jácint –, nem muszáj jönnöd, ha… – fordult a bátyám felé. 
– De, megyek – sóhajtotta. – Bár nyugodtabban hagynám itt a húgom, ha le lenne szíjazva – morogta. – Jövök, ahogy tudok – simította meg búcsúzóul a kezemet. 
Majd kettesben maradtunk Zsoltival. Ránéztem, akkor ragasztotta le újra a combom. 
– Nálatok nincs vizit? – kérdeztem. 
– Nálunk korábban van, fél hétkor kezdődik, mi nem vagyunk olyan lusták, mint a belgyógyászok! – mosolygott. – Az a sok ember azért volt bent nemrég. 
– És te hol voltál? 
– Én? – kérdezett vissza nevetve. – Jó, én lustább vagyok még a belgyógyászoknál is, elaludtam. 
Nevettem. 
– Nem, igazából tömegbaleset volt az éjjel. Rengeteget dolgoztam, közben meg téged is figyeltelek. Szóval hagytak aludni – válaszolta. 
– Zsolti, miért lettél orvos? – bukott ki belőlem. – Nem lenne könnyebb mást csinálni? 
– Én pontosan ugyanabban a helyzetben vagyok, mint te! A családom köti a kezemet. Nálunk mindenki orvos, és pont. 
– Jól van, de sebészet? Erre is köteleztek? – faggattam. – Ez a legnehezebb, nem?! 
– Azt tudod, hogy téged mire fognak kötelezni, Norc? – komolyodott el. 
– Hogy Dávid felesége legyek…? 
Keserű mosolyra váltott az arca. 
– Ja. De ha csak ennyi lenne, akkor anyád esküvői meghívó mintákat nézegetne, és nem gyűjtené másvilágra a demokrácia híveit. 
Kérdően bámultam rá, mire egy ápolónő rémülten betrappolt. 
– Zsolti! Vagyis Hercegh doktor! – helyesbített miattam. 
– Már nem dolgozom! – fordult felé sóhajtva. 
– Tudom, de nekem egy férfi kell! – válaszolt a nő, és a véres ágyhoz lépett, hogy eltakarítsa. 
Zsolti értetlenül vigyorogva bámult hol felém, hol a nő felé. 
– Most már abban sem segíthetek… – kacsintott rám, mire a nő döbbenten fordította felém tekintetét, majd elhessegetve sejtéseit, folytatta. 
– Egy hatalmas pók mászik a felvételi pultján! – bukott ki belőle. 
Zsolti szemforgatva fordult felém. 
– Igazad volt, Norc! Ez a legnehezebb szakág! Most meg egy hatalmas, mérges pókkal kell megküzdenem. Teljes életveszély! – állt fel vigyorogva. – Sietek vissza! 
– Vigyázz magadra! – nevettem, mire megtorpant. 
– Nem, kérlek… Te vigyázz! Ne ugrálj, jó? 
Bólintottam. 

És eljött az idő. Anyám néhány perc múlva besasszézott. A ruhája méregzöld volt. Az arca is. Kevély, gőgös és rettenetesen hideg. Megborzongtam. 
– Na? Hogy vagy? – kérdezte, miközben a távoli ablakhoz lépett. „Gy”-i erősen pottyantak a plafonról, tottyantak a padlóra. 
– Jól. Ne haragudj, anya – tettem hozzá gyorsan. 
A nyári nap hányássárgán sávozta zöld arcát. Válaszként hümmögött. Majd felém fordult. Lépdelni kezdett, elegánsabban, mint bármelyik topmodell a kifutón. A haja szőkébb volt a szokásos vörös árnyalatnál, és szoros kontyban húzta hátra arcbőrét. 
– Ha még egyszer, Nora – kezdte sziszegve –, ha egyszer is… Ha csak a gondolat is megfogan abban a hülye, elcseszett, debil agyadban… 
Mint vulkán, mely kitörésre készül, remegett meg a gyomrom. Nem a félelemtől, nem a halálvágytól. Gyilkolni akartam. Őt akartam megölni. 
Az ágyamhoz lépett. Habzó nyála az arcomra fröcsögött. 
– Megkínozlak, aztán elevenen elégetlek! MEGÉRTETTED? 
Tamás lépett be. Anyám megszédülve felé fordult, majd vissza rám. 
– Utazunk… De hidd el nekem, kislányom, lesz, aki szemmel tart ezután. A kis barátodon és a korrupt bátyádon kívül! – mondta fenyegetően. – Megszüli őket az ember, és ilyet! – pusmogta, majd Tamás felé vakkantott valami köszönésfélét, és elhúzta a csíkot. 
Alapesetben biztos, hogy kidobtam volna a taccsot, egy kis gyomorvérzéssel spékelve. De ott volt Tamás, aki kedvesen mosolygott, így azt hiszem, bármilyen nyugtatónál jobban hatott rám. 
Az ágyam melletti székre ült. 
– Nincs jó kedve ma anyunak – hümmögte. 
Bizonytalanul ráztam meg a fejem. 
– Tudod, én régről ismerem őt, nagyon régről – kezdett mesélni –, még nem is voltál. Ádám még kisfiú volt, égetnivaló rossz gyerekként bosszantotta folyton a környezetét. És anyád – bár most is rendkívül csinos nő, de akkoriban lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Nem az évek, nem! Valami belső feszültség tartja fogságban a vonásait. Ahogy pörgött, szállt a hosszú szőke haja… Tudtad, hogy szőke volt? Szőkébb, mint te! Megállította a föld forgását, ha megjelent. Megszédültünk tőle, és mindenkit bevont az ő varázslatos életvidámságába. 
Ahogy hallgattam őt, már biztos voltam benne, hogy viszonyuk volt. 
– Na, ne haragudj! Te vagy a lényeg! – zökkent ki az álmodozásnak tűnő mesélésből. – Hogy vagy? 
– Jól! – vágtam rá sokadszorra ezen a napon. 
– Na, és igazából? – hajolt közel. 
A szeme! Ismét megdöbbentem a szeme mélységétől. 
– Hát, iszonyúan zavar a karomba kötött vezeték, és láttam a sebet… Undorító! 
Mosolygott, és két másodperc alatt kihúzta belőlem a tűt. Döbbenten néztem rá. 
– Már lefolyt! 
Tenyerét a combomon lévő kötés fölé helyezte, majd körbe-körbe mozgatta, mint aki varázsol. 
– Kész, meggyógyítottam – nevetett. 
– Mágia? – mosolyogtam felé. 
– Hm – bólintott, majd közel hajolva suttogott. – És csak akkor működik, ha két hétig egyáltalán nem nézed meg. 
Elnevettem magam. 
– De semmi kukucs! – tette hozzá. 
– Oké, ígérem. 
Mosolyogva hátradőlt, egyik lábát áttéve a másik felett. 
– Folytasd csak, varázserőm teljében vagyok! 
– Utálom a kórházat, a szagát, az éles, fényes eszközöket, amiket tök váratlanul szúrtok belém, a vért, ahogy ömlik, a fájdalmat, a fehér falakat, a fehér ágyat. Mindent utálok! – grimaszoltam. 
– Ja, most képzeld el! Nekem meg minden nap itt kell lennem! 
Nevettem. 
– Na, de mesélek még, ha szeretnéd! 
– Nem kell dolgoznod? – kérdeztem vissza. 
– Majd telefonálnak, ha kell. Vagy sikít valamelyik nővér. De amióta Ádi is a csapat tagja, nyugdíjba is mehetnék. 
– Ádám zseni, mindig is az volt – válaszoltam büszkén. 
Bólintott. 
– Szóval van egy lányom – rázta meg a fejét –, vagyis valóban van egy, na meg három fiam, nagy gyerekgyáros vagyok, mi?! – mosolygott. – Na, de ez a lány, az egyik nővérke nálunk, és nagy a bánata, sehogy sem tudom felvidítani, el tudod ezt képzelni? 
– Nem! – vágtam rá nevetve. 
– Aztán kiderült, hogy a nővérek közt bőszen tombol ez a melankólia, na meg a fiatal hölgy rezidensek között is. 
Kikerekedett szemekkel vártam a vicces csattantót. 
– Na, már most, és én nagyon bírom a krimiket, kiderítettem, hogy mi itt a bökkenő… 
Megállt, és kérdően nézett rám, de nem értettem, hova akart kilyukadni. 
– Van ez a híres sebész gyerek… – folytatta. 
Akkor már leesett.
– Aki egyfelől azért híres, mert a létező összes egészségügyi miniszter, kórházigazgató és regionális sebészvezető rokona, másfelől azért, mert veszettül tehetséges. Aztán meg mert a takarítók nem győzik a lányaink nyálát törölgetni, ha felbukkan… Na, érted, mire célzok? 
Égett az arcom a vörösségtől. 
– Rómeó és Júlia?! – kérdezte végül, mire gyomron vágott az idegesség. 
Mégis mennyit tudhat Tamás?! Nem válaszoltam, csak megszeppenve bámultam az arcát. 
– Erkélyjelenet? – rázta meg a fejét kérdően. – Összefügghet, Norci? A múltkori fogtöréses ablakbaleset és a mostani? 
Az ölembe ejtettem a tekintetem, a kék pöttyöket bámultam a kórházi hálóingen. 
– Csak mert azt pedzegetik, hogy te ejtetted rabul a szívét! 
Újra felnéztem rá. 
– Anya tiltja – sóhajtottam. 
– És apád mit szól az egészhez? – kérdezte. 
– Az apám? 
És abba, hogy ő még csak nem is az apám, igazán nem akartam belemenni. 
– Ő mindig ugyanazt, amit anyám. 
– Lehet véleményem? 
Bólintottam. 
– Ne higgy a pletykáknak, jó gyerek a Zsolti. És kicsim, valahogy próbáljatok kevesebb erkélyjelenetet rendezni, ez neked nagyon nem megy! 
– De ismered anyámat. Meg fog ölni – bukott ki belőlem. 
Elnevette magát. 
– Egyenesági örökös vagy! Jelen helyzetben a legfontosabb vagy az életében! 

Miután Tamást elhívták, még agyalni sem volt időm, Ferenc Atya ballagott be a szobába. Felpattantam és az ölelésébe rohantam – varratszakadás ide vagy oda. 
– Lányom, ne sírjál, kicsi gyermekem, most már jól vagy! – simogatta ölelésében a hajam, majd visszatoloncolt az ágyhoz. 
Betakart, és keresztet húzott a homlokomra, amely most még jobban égetett, mint máskor. 
– Na, és hogy vagy? – kérdezte, miközben ráncai aggodalomtól reszkettek. 
Megtöröltem az arcom, és bólintottam. 
– Amúgy jól, Atyám! Inkább csak örömkönnyek, hogy jött! 
– Örülök, gyermekem! Hát a lábad? Telefonált Ádi, mondta, hogy kiestél az ablakon, és hogy mennyit zuhantál! Ó, egek! – illesztette imára a kezét. 
– Csak egy seb, Atyám. Két hét és meggyógyul – mosolyogtam. 
– Jaj, lányom, de hát hogy estél ki? – faggatott. 
– Tudja, milyen béna vagyok, Atyám… – hazudtam a Szent Atyám képébe. 
– Tudom, lányom, tudom… Vagyis – legyintett elmosolyodva. – Dehogyis vagy béna! Csak szeleburdi vagy! Az vagy! – simította meg az arcom, majd leült az ágy melletti székre. 
– Dávid nem jött? – jutott eszembe. 
– De-de – mutatott az ajtó felé –, jön mindjárt, csak összefutottunk Zsoltival, én viszont siettem, minél előbb látni akartam, hogy biztos jól vagy-e! 
– Ott hagyta őket? És nem veszekednek? 
– Miért veszekednének? – kérdezett vissza. 
– Hát, tudja, milyen Dávid! Indulatos, önfejű, ki-ha-én-nem… 
– Hiszen Romanov – vigyorgott rám szélesen sárgás-szürkés fogaival. 
Néhány pillanatra csend szállt közénk, de a mondandója komolyságáról mosolygó azúrkék szemei elvonták a figyelmem. Kissé előredőltem. 
– Atyám! Ez csak nem…? Csak nem viccelődés volt? 
Bólintott mosolyogva. Rácsaptam a kezére, majd megszorítottam azt. 
– Jól van, alakul ez! Végre rájött, hogy a humor nem a sátán fegyvere? 
– Túl sok időt töltök köztetek, fiatalok között, nem tehetek róla – mosolygott. 
És akkor nagy robaj. Dávid jelent meg az ajtóban. Egyik szeme villogott, a másik leragasztva. Nyomán viharszél rengette meg a kórház ócska ablakait. Megrémültem. 
– Atyám, magunkra hagyna minket egy fél perc erejéig? 
– Fiam, ne feledd a… – állt fel a pap tétovázva. 
– Norci szokta elfelejteni, én sosem!
Bólintott az Atya, majd kiballagott a kórteremből. Dávid a becsukódó ajtó után bámult, majd felém fordította éjsötét tekintetét. 
– Te senkire sem hallgatsz? – kérdezte végül. Szavai elfojtott, kitörésre kész feszültségtől zengtek. 
Nem válaszoltam. Meghagytam költői kérdésnek. Ő is annak szánta. 
– Mit gondolsz, miért téptem le a szárnyad? 
– Hogy megállíts – suttogtam. 
A fejét rázta, és meg sem mozdult. Egész végig az ajtóban ácsorgott. 
– Mindig csalódom benned. Minden egyes nap! 
– Kezdődik – mormogtam az orrom alatt. 
– Láttam a baletted, látlak a suliban, többet értesz az egészből, mint bármelyik tanár. Együtt énekeltünk, éreztem a szíved a hangjegyekben. Talán írogatsz is.
Megvontam a vállam, majd rám dörrent. 
– METAFORA VOLT! Szárny, repülés, azt hittem, te érteni fogod, azt hittem, hogy a párkányon majd eszedbe jutok!
A szívem a torkomba ugrott, a gyomromat kemény düh töltötte ki. Felálltam, felé léptem. Még mezítláb is alacsonyabb volt nálam. 
– Te? – sziszegtem. – Tudod, mire gondoltam? A halálra. Úgy tűnik, ez az egyetlen út, ahová anyám elől menekülhetek. 
Ajka sötét mosolyra húzódott. 
– Anyád fantasztikus nő, az evilág anyja. Ahogy apám is, világapa. Elhivatott emberek. De te és én… Nem is sejted, mennyire hasonlítunk! 
Ajakbiggyesztve forgattam a szemem. 
– Nekem is a halál jár a fejemben. Pontosabban a túlvilág. Én Isten szolgája vagyok. A túlvilág pedig, Norci, ezt az evilágiak sosem fogják megérteni. Hogy ki győz? Aki elhivatottabb. És hidd el, én még a szüleinknél is céltudatosabb vagyok. Te? Te nagyon buta vagy – csóválta a fejét –, egy kapálózó drámakirálylány, nem csoda, ha állandóan felhergeled anyádat. Nincs az a világfejedelem, aki elbírna a hisztijeiddel. 
– Nem akarok mást, mint normális lenni. Mint buta tinilány! 
– Sajnálom, hogy ezt mondod. Te vagy a kulcs, Norci! És nem érdemled meg, hogy az legyél – sóhajtotta. 
– Örülnék, ha mindenki leszállna rólam, és új kulcsot keresnének… Ááh! – szorította meg hirtelen a csuklóm. 
– Itt ütötték át Jézus kezeit vasszögekkel! És a lábait, majd keresztre feszítették. Neked még fogalmad sincs a fájdalomról! 
Kirántottam a kezem, ujjai nyomán hematóma kezdett gyűrűzni. 
– Mit gondolsz? Ő választhatott sorsot magának? Nem! Kiválasztott volt! És arról tudsz, Norci, hogy kudarcot vallott? Hogy a halál vállalása helyett megtagadta Istent a kereszten? Megváltóként szólnak róla az evangéliumok, de valójában nem sikerült. A világ azóta is mocskos, bűnös hely. 
– És ez is az én hibám, mi?! – flegmáztam. 
Megrázta a fejét. 
– A te hibád az lesz, ha ez alkalommal sem sikerül! És több esélyt nem kapunk. Elveszi tőlünk a mennyet. Ránk uszítja a poklot és… 
– És mi? Nem kell többet templomba járni? Hű, de fogom sajnálni – gúnyolódtam. 
De akkor könnyel telt meg egyetlen szeme harag helyett. 
– Világvége lesz, Norci! 
Röhögni kezdtem, egyenesen a képébe, míg ő csak hadarta és hadarta, mint valami bigott hittérítő. 
– „Azután látám, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér. És az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték. ”(*1) 
Majd csak a vihogásom maradt, ami rombolta az ő szent csendjét. Akkor abbahagytam, és aggódva néztem rá. Biztos, hogy beleőrült a sok csaj nélküli matyizásba – gondoltam. 
– Mit gondolsz, ki segít majd cipelni a keresztet? 
– Ezt nem hiszem el – törölgettem a röhögés könnyeit. 
– A sebész doktor úr hiába varrja majd össze a sebeid, rendre újra fog indulni a vérzés! De csak – hebegte –, csak azt szerettem volna mondani, ezek után, hogy mégsem értettél meg engem… Ha majd nagyon fáj, jussak eszedbe! Legközelebb. 
Egy szavát sem értettem. És szerencsére a sebész doktor úr megzavart minket. Dávid rá nézett, majd elviharzott. 

– Te szemen nyomtad egy marcipán-figurával? – mutatott utána félig kérdően, félig vigyorogva. 
– Akkor én még szerencsés voltam a bokarúgással! De mégis mit tett, hogy ezt érdemelte? 
– Jézusom, Zsolti, ebbe ne menjünk bele – sóhajtottam. 
Ha megtudja a kajabajomat, mindennek vége lesz!
– Vigyázzál rá, csak nem akarsz félvak férjet! 
– Ő Isten férje lesz – válaszoltam, nem sejtve, milyen hülyén jön ki. 
– Na, Janiéknak csak igazuk lesz a „miért ne lehetne Isten homokos” teóriájukkal. 
Valahogy nem bírtam már Istennel poénkodni. Felkavart Dávid hülyesége. 
– És miért álltál fel? – morgott rám. 
Megfordultam, és az ágy felé léptem, majd bebújtam. 
– Nehogy trombózist kapjak – vontam meg a vállam. 
Zsolti meghökkent. 
– Mi van? Ádi mellett nőttem fel, a vacsoraasztalnál is a hüvelygombákat ecsetelte.
– Jól van, de hogy kapnál már trombózist, ha nem alvad a véred? 
– Mindent én sem tudhatok.
Röhögött, majd adott egy hőmérőt. 
– Ugye nem kell fura helyekre dugdosnom? – kérdeztem rémülten. 
– Nem, sima hőmérő – nevetett, és leült mellém. 
– És ha lázas vagyok, akkor mi lesz? – faggattam. 
– Akkor lázas leszel – vigyorgott. 
– Jaj, de akkor lázcsillapító kell, meg antibiotikum? 
– Bizony – helyeselt –, na? Beteszed? 
– Jó, de ezek tablettában is vannak, nem? 
Nem válaszolt. Idegesen beraktam a karom alá, ujjaimmal tétován zongoráztam a másik vállamon, és igyekeztem nem nézni rá. Ő meg igyekezett elkapni a pillantásomat. Kezével elkapta az egyre hevesebben doboló ujjaimat. Ránéztem. 
– Hogy…? – kezdte. – Hogy gondoltad, hogy ez rendben van? – nyögte ki végül. 
– Nem tudtam hova futni. 
Nagyot szusszant. 
– Miért nem jöttél velem? 
– Ahogy mondtad, beelőzött volna.
Közelebb ült, megsimította az arcom, és megcsókolt. 
– Sosem mernék kiugrani az ablakon, hihetetlen vagy! Tudod mekkora mákod volt? – felállt, és a szoba másik felében lévő orvosi cuccokban kezdett matatni. 
– Ja – morogtam. – Az igazi mák az lett volna, ha kinyiffanok. Sosem fog leszállni rólam, igaz? 
Két szurit szívott fel. 
– Anyád teszi a dolgát, és mi is azt fogjuk tenni – válaszolta, és egy tálcán hozta oda a két förtelmet. 
– Valaki igazán elmagyarázhatná pontosan, hogy az én dolgom mi – morogtam a szurikat bámulva. 
Rám mosolygott, és újra mellém ült. 
– Egyikőnk sincs beavatva. Unalmas lenne tudni a játékszabályokat, nem? – kérdezte, és a vállam felé nyúlt a fertőtlenítővel. 
– Állj, még meg sem nézted a hőmérőt?! 
Mozdulata megakadt. 
– Na, nehogy a szuritól parázz! Nem fogom elhinni az ablakugrás után – morogta. – Biztos, hogy lázas vagy. Túl forró volt a csókod. 
– Ó, remélem, nem így ellenőrzöd mindenkinél… – Jeges ujjakkal húztam ki a műszert, és az ölembe ejtettem. 
– Na? – kérdezte, és felé tartottam a vállam. 
– Mennyi kell, hogy ma hazamehessek? 
Elfordítottam a fejem, és összeszorítottam szemem, ajkam. Zsolti nem válaszolt. Óvatosan hunyorogtam felé, majd a vállamra néztem, amin már a vatta is ott tapaszkodott. A hőmérőt nézte. 
– Mikor szúrtál meg? – kapkodtam a tekintetem a vállam és az arca között. 
– Ez túl sok, Norc – sóhajtotta pár pillanat gondolkozás után. – Rá kell írnom a kartonodra, a főnök tuti, hogy az ágyhoz láncoltat. 
– Hát, hamisítsd meg! – vágtam rá. 
– Ezt meg se hallottam – morogta. 
– Otthon is tudok szurikat kapni – nyávogtam. – Bár ezek után csak te szúrhatsz meg, a bátyám dartstáblának néz. 
Elmosolyodott. 
– Belgyógyászok… – sóhajtotta. 
És akkor Jani és Szilvi lépkedtek be. 
– Na, a fogorvos szekció – fordult feléjük Zsolti, majd vissza felém. – Körbekonzultálok meg könyörgök, de ne várj túl sokat! – érintette meg búcsúzóul az arcom, majd elkaptam a kezét. 
– Nagyon haza akarok menni, nagyon! 
– Ezek szerint anyuék elutaztak? 
Bólintottam. 
– Előre szólok, hogy Ádival nem vitatkozom! 
– Tudom, vele nem lehet – válaszoltam, majd otthagyott. 
Szilvi leült mellém, Jani meg a székre, és körülbelül egyszerre tették fel a negyven milliós kérdést. 
– Hogy vagy? 
– Jól. 
Majd egy bólintós kínos csend. 
– Jácint azt mondta, munka után jössz, már olyan késő van? 
Jani elnevette magát. Whitening fogkrémreklám mosoly… 
– Azért a biztonság kedvéért lemondtam az utánad lévő betegeket. 
– Jaj, bocs, hogy nem tudtam elmenni – nevettem kínosan. 
– Ugyan. Hozzám jöhetsz még százszor, de most fontosabb, hogy meggyógyulj. Így meg legalább volt időm Szilvi szájára! 
– Uhh, neked is fájt? – fordultam a csaj felé. 
– Nem – legyintett –, kifehérítettük – mosolygott rám ő is. Esküszöm megvakultam egy pillanatra a virítóan fehér fogai csillanásától. 
– Hát persze, fehérítés! Csak én vagyok ennyire lúzer, hogy gyökérkezelni kelljen a fogaimat?! 
– Majd jössz minden héten, és rendbe teszlek – válaszolta Jani. 
– Minden héten? Jézusom! Inkább újra az ablak… 
Ciccegve rázta meg a fejét. 
– És ha mindig hazaviszlek motorral? 
– Oké, akkor alkuképes leszek! 
Zsolti robbant be. 
– Oké, öltözz! Még a délutáni vizit előtt el kell tűnnünk, különben nincs esély hazamenetelre!

21. A bál előtt
Anyámékat szombatra vártuk haza, emiatt voltam egészen biztos abban, hogy részt fognak venni a bálon. Így aztán én sem bújhattam ki a – kimondatlan – kötelesség alól. Még akkor sem, ha a lázam sehogy sem akart csillapodni, és a hatalmas seb a combomon is inkább otthonülésre sarkallt, mint széttáncolni a cipellőimet. De sejtettem, hogy bénán is ott kellene lennem, ahogy Dávidnak is félvakon. A sulinak vége lett. Az évzáróra nem mentem el, de minden létező oklevelet és dicséretet megkaptam. Anyámtól ezután minden nap érkezett távirat, a szokásos kötelező olvasmányokkal, így nem unatkoztam…

A bál előtti pénteken a következő állt az aktuális levélben: „Лев Николаевич Толстой После бала”* Összeráncoltam a szemöldököm és azon tűnődtem, vajon valódi üzenetnek szánja-e, vagy csak puszta véletlen-e a választás.

Lelketlenül lóbáltam végtagjaimat lefelé a lépcsőn. Az előszobából jobbra nyílt a nappali, onnan a könyvtárszoba. Ahogy elhaladtam a plafonig érő polcok mellett, tekintetem megakadt az R-betűt jelző cédulán. Belém villant a gondolat, miről olvasnék szívesebben. Persze halott ügy volt az otthoni könyveket átnézni, így úgy döntöttem, hátha a városi könyvtárban több mindent találok.

Visszalépcsőztem, átöltöztem, aztán hagytam a hűtőn Ádinak egy üzenetet arra az esetre, ha hamarabb érne haza a kórházból. Majd bebuszoztam a belvárosba.

A könyvtár egy kétszintes épület volt a város főtere torkában, ahová minden más fontos épület is nyílt. A földszinti ruhatártól bordó szőnyeges lépcső vezetett fel az emeletre, amely a polcok között is folytatódott. Amint felértem, egy hetven körüli néni szólított meg.
– Nora! – Hangja kedvesen csengett. – Bármit is keresel, angyalom, az nálatok nagyobb eséllyel van meg. Háromszor annyi könyvetek van, inkább ott kellene dolgoznom – csicseregte.
Zavarba jöttem. Jobban örültem volna, ha én nézhetek körül, segítség nélkül.

– Nem találtam semmit az 1900-as évek történelméről – nyökögtem.

Az apró, dauerolt hajú, molyirtószagú néni először rosszallóan bámult, végül enyhülve válaszolt.

– Mindjárt küldök valakit, hogy segítsen, angyalom!

– Igazán nem kell!– szóltam utánalépve, de bámulatos gyorsasággal húzta el a csíkot.

Sóhajtottam, és gondoltam nem várok senkire, gyorsan utánajárok egyedül a dolognak. A lépcsővel szemközti falon egy óriási tábla mutatta, hogy A-tól J-ig jobbra vannak a könyvek – amerre a néni is spurizott –, K-tól Z-ig bal kéz felől. Így megperdültem, és hirtelen valami feketébe ütköztem. Megbotlottam, és már dőltem is a lépcső felé. Elkapta a plafon felé lendülő karom, és beljebb húzott.

– Ha a világon egyetlen gödör lenne, te azt is megtalálnád, és szilánkosra törnéd benne a bokád – sziszegte felém. – Majd másnap a másikat is!

– Te mi a frászt keresel itt? – döbbentem bele Dávid fekete szemeibe, immáron mindkettőbe, az egyiken egy apró hegkülönbséggel.

– Itt dolgozom. Te mit keresel itt? Könyvtáratok van otthon! – rázta meg kérdően a fejét.

– Mikor került le a kötés a szemedről? – kérdeztem a heg maradandóságán töprengve.

– Reggel. És a combod hogy van?

– Jól – válaszoltam, majd mosolyra húzódott az ajkam. – Jól megjártuk!

– Az a különbség, hogy mindkettőért te vagy a hibás – dünnyögte. – Na, és még az, hogy te nem vagy jól. Majd’ kicsattansz a láztól. Pedig egy pillanatra megdöbbentem, milyen szép vagy, de most már látom, hogy csak lázas.

– Te aztán tudsz bókolni! – vette el az élettől is a kedvem.

– Szóval, milyen könyvet keresel? – kérdezte.

Megrántottam a vállam, majd felé suttogtam.

– Rólunk… Romanovokról akarok olvasni.

Egy ideig csak bámult, majd lesajnálóan csóválta meg a fejét.

– Te mindig olyan ajtókat akarsz nyitogatni, amin hét lakat van?!

– Neked meg muszáj állandóan rébuszokban beszélned? – fintorogtam.

– A pasikkal is ez a helyzet. Neked az kell, aki nem érdemel meg.

Megugrottam a felháborodástól.

– Sosem leszek a feleséged, ne is álmodj róla! – bukott ki belőlem, mire csuklón fogott, és maga után vonszolt két könyvespolc-sor közé.

– Rémálmaimban történjen ilyesmi – sziszegte felém, majd az ablakhoz tolt.

A könyvtár emeleti ablaka a kórház egyik oldalkapujára nézett. Négyen voltak. Zsolti és három csaj. Cigiztek és vihogtak. Dávid felé fordultam.

– Most mi van, csak beszélgetnek!

– Öt, négy, három, kettő… – mutatott az ablak felé.

Az egyik Zsolti nyakába ugrott, aki megsimította a derekát.

– Tudom, hogy ti ilyen ölelkezősök vagytok, de ez a csaj tíz percen belül most ugrik rá negyedszerre.

Rémülten néztem Dávidra, és elfelejtettem lélegezni. Kerregtem, sipítottam, pánikgörcs fojtotta a torkom.

– Na! Jól van, na! – vonta maga felé a tekintetem. – Ő egy Voronov, ezek ilyenek…

– Mi? – ziháltam könnyes szemekkel, mire arca ledöbbent.

– Én is így éreztem magam, amikor mondtad, hogy Romanovokról szóló könyvet keresel – mondta. – Miért nem kéred meg a bátyádat, hogy meséljen? Vagy a Casanova-pasidat? Mindkettő képben van.

Szipogva ráztam meg a fejem.

– Mesélj te!

Hezitált, majd bólintott.

– Mire vagy kíváncsi?

– Hogy lehetsz te is Romanov? Talán rokonok vagyunk?

– Amennyire bárki – vonta meg a vállát –, az ük-ük-ükapánk volt közös – majd nevetve folytatta. – Gondolom nem sejted, hogy vele közelebbi rokonságban vagytok! – mutatott az ablakra.

Kivert a víz, megfordult a világ.

– Le kell ülnöm – nyökögtem.

– Már megint nem ettél semmit! – szólt rám. Elkísért a másik sorban lévő székekhez, és egy könyvet hajított elém.

Nagyot csattant az asztalon: „Evészavarok lelki okai” – ha nem tűzött volna el hirtelen, kivertem volna vele a másik szemét is… Összeszedtem magam, aztán felálltam, és sietni kezdtem a lépcső felé. Egy szendvicset nyomott hirtelen a kezembe.

– Ezt hogy érted? Hogy érted, hogy Zsolti közeli rokonom?

– Hát, állítólag a nagymamátok közös.

Fuldokolva émelyegtem.

– Hogy? Az unokatesóm…?!

Rohantam. Őrült iramban, hogy megkeressem Ádámot, és meggyilkoljam. Hogy megfogjam a fejét, és letépjem a helyéről!

A nap tüze alatt robogtam át a főtéren, a sok gondtalanul fagyizgató, nyáriszünetelő között. Néhányan rám köszöntek, néhánynak nekiütköztem, aztán berontottam a kórház főkapuján, balra a belgyógyászati szárny felé. Tamás meglepetten fordult meg kényelmes ballagása közben.

– Norci! – olvastam le szájáról a nevemet, majd hozzá trappoltam. Ijedten nézte az arcom.

– Muszáj beszélnem a bátyámmal! – fújtattam felé.

– Mi a baj? – kérdezte, és megérintette a könyököm.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Nagy baj van! Nagyon nagy! – reszkettem rémülten.

– Jól van, gyere! – mondta, és bevitt az egyik vizsgálóba. – Ülj le! Megkeresem fél másodperc alatt! – hadarta.

Bólintottam, miközben fel-alá járkáltam a kék csempés, kórházszagú teremben. Tamás tényleg hamar visszaérkezett.

– Mindjárt jön – mondta, miközben becsukta maga mögött az ajtót. – Azt üzeni, nekem is nyugodtan elmondhatod addig.

Zihálni kezdtem, és csak akkor vettem észre, hogy morzsáira fojtogattam a kezemben lévő szendvicset. Idegesen beledobtam a szemetesbe.

– Miért nem ülsz le? – kérdezte. – Norci!

– Hm? – fordultam felé zaklatott reszketésem közepette.

– Ülj le! – mosolygott lágyan.

Magam mögé néztem, ott volt egy gurulóskerekű szék, ráomlottam. Tamás a másikra, és elém gurult. Nem szólt, csak aggódva nézett.

– Az történt, hogy… – kezdtem, majd az ablak felé pillantottam, aztán újra rá. – Nem orvosi dolog – sóhajtottam.

– Azért adnék egy lázmérőt, gyanúsan csillognak a szemeid – válaszolta, majd a mellette lévő gyógyszeres asztalhoz lépett, és onnét felém nyújtotta azt. Tétován elvettem és beszorítottam a hónom alá.

– Mennyire ismered anya családját? – böktem ki végül.

– Mindent tudok – bólintott mosolyogva. – Minden, amit mondasz, köztünk marad. Ebből a szobából nem távozik. Bízhatsz bennem!

Sírni kezdtem. Hüppögve zihálni.

– Zsolti az unokatesóm?

Tekintete mély, szeretetteljes komolysága nem változott.

– Már hogy lenne az unokatesód?!

– Azt hallottam, hogy közös volt a nagymamánk! – reszkettem.

Tamás erőteljesen rázta a fejét, és egész közel gurult hozzám.

– Norci! Az kizárt!

– Miért? – szipogtam.

Hezitált. Egyik szememből a másikba nézett ugyanolyan színű szemével.

– Te is megbízhatsz bennem! De megölöm magam, ha ez igaz lehet! – drámáztam.

Akkor megérintette a kezemet, és szigorúan tekintett rám.

– Komolyan kérlek, felejtsd el Rómeó és Júliát, kicsim! Az öngyilkossággal világmerényletet követnél el. Feladatod van. Nekem pedig az – pittyegett a lázmérő, kihúzta a karom alól –, hogy vigyázzak rád. Tartsuk ezt tiszteletben!

Elkaptam a hőmérőt tartó kezét.

– Kérlek!

És akkor Ádám sietett be. Elém állt, megfogta a homlokom, majd ránézett a hőmérőre.

– Szent Isten! – rémüldözött. – Azonnal feküdj le! – mutatott a vizsgálóágy felé.

– Jól vagyok – nyávogtam –, nem ezért jöttem…

– Nem érdekel! Mindjárt lázgörcsöt kapsz!

– Engem meg az nem érdekel! – ugrottam fel.

– Norci – szólt közbe Tamás, fejét rázva, mire megenyhültem, és szót fogadtam.

Csendben könnyezve tűrtem a lázcsillapító szurit, és azt hogy megbeszéljék, nem jó az antibiotikum, másik kell.

– A bál ugrott, húgom – szólt végül a bátyám, de tudtam, hogy ezt nem ő fogja eldönteni.

– Magunkra hagynál Tamással egy percre?

Megdöbbent szemekkel nézett rám, majd a főorvosra. Aztán ismét rám.

– Szóval rájöttél, hogy…? – suttogta felém a bátyám.

– Igen, és mivel te sosem mondasz semmit, Tamással szeretném megbeszélni!

Még mondott volna valamit… Majd Tamásnak is, de végül nem tette.

– Pár perc, és visszajövök – mondta, aztán végül mégis visszafordult Tamáshoz.

– Kérlek, ne hagyd, hogy elrohanjon!

– Csak a testemen keresztül!

Ádám elmosolyogta magát, majd lelépett. Tamás egy textilruhát vizezett, majd tette a homlokomra. A jéghideg szinte lefagyasztotta az agyam.

– Egy bálon láttam meg először – kezdte, majd mellém húzta a széket, és leült –, gyönyörű fehér ruha volt rajta, rózsaszín pántokkal. A haját hosszú dísztollak tűzték hátra és… – Elmosolyodott. – Hihetetlen, mennyire hasonlítasz rá!

Morcosan hümmögtem válaszként.

– Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem, és ezzel mindenki így volt. Azt éreztem, hogy ilyen szépség nem is létezhet a valóságban, teljesen megbűvölt! – Egy pillanatra elveszett emlékei sűrűjében, majd újra felém tekintett. – Végigkeringőztük az éjszakát, az elsőtől az utolsó táncig!

– És apám ehhez mit szólt? – kérdeztem közbe.

– Valójában örült annak, hogy valaki elvégzi helyette ezt a feladatot – fintorgott és folytatta. – De okos lány vagy. Rájöhettél, hogy mi is Rómeó és Júliát játszottunk…

Bólintottam, és most is elképzeltem a rettenetes anyámat a tündérkedves Tamással. Vagyis elképzelhetetlen volt!

– Biztos tudsz arról, hogy a hivatalos élet mellett, ami a kivégzés óta… Istenem, de gyűlölöm ezt a szót! Tehát titokban folyt, amellett minden női felmenőd önkéntes nővérként tevékenykedett – És akkor elnevette magát. – Anyád kivétel volt, ő rosszul volt a kórházaktól, ismerős?!

– Hm – morogtam újra.

– És én akkor ifjú titán voltam a belgyógyászaton, annyi idős, mint most Ádi, tehát a legtöbb éjszakát nekem kellett ügyeletben töltenem.

– És egyik éjjel mégis csak megjelent az anyám. Hirtelen elmúlt a kórháziszony! – folytattam.

Bólintott.
– Rettenetes nővér volt! – nevetett. – Semmihez sem mert nyúlni, igazából ki sem merte nyitni a szemét, egy ragtapaszt sem tudtam rábízni!

– Pedig régebben mindig ő adta be a faktort! Vénát szúrni komolyabb, mint egy ragtapasz!

– Ezek szerint mégis sikerült a terápia! – nevetett.

– Terápia?

– Nálad is el fog múlni ez a kórházfóbia, majd segítek! Aztán majd azon kapjuk magunkat, hogy talárban besétálsz hozzám az orvosi diplomáddal – kacsintott.

A gondolattól is felfordult a gyomrom.

Aztán komoly tekintettel folytatta.

– Lopott perceink voltak csupán, tudtuk, mekkora bajba sodort minket a szerelem.

Bólintottam, mire Ádi benyitott. Tamás intett neki, hogy még kell idő.

– Anyád megszállott naplóíró volt, és ez is hagyományként öröklődött nálatok! A bizonyos Olga-naplók – nézett rám kérdően.

Megráztam a fejem.

– Onnan tudjuk, hogy bár Voronov volt a dédnagymamád igazi szerelme, aki Zsolti dédpapája, mégis plátói maradt ez a vonzalom – jutottunk el végre a lényeghez.

Felugrottam, és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal, minden lázas erőmmel megöleltem Tamást, majd indulni akartam, hogy kinyírjam Dávidot, hogy letépjem a fejét a helyéről!

– Na állj! – szólt rám. – Visszatolod a kis segged az ágyra, és megmérjük újra a lázad! – Az órájára tekintett. – Ádám haza is fog vinni!

Morogva sóhajtottam, és visszacsámpáztam a hőmérőért. Mire lecsipogott, Ádám bekéredzkedett, és elbúcsúztunk.

– Lehet, hogy találkozunk holnap a bálon? – mosolygott felém Tamás.

– Az kizárt! – vágta rá a bátyám.

– Azért gondold át, Ádikám… Egyszer élünk!

Az autót kínos csend lepte el, miközben hazafelé tartottunk. A bátyám arcát bámultam, de nem bírtam leolvasni róla semmit.
– Ádi, dühös vagy rám? – kérdeztem alig hallhatóan.

Szinte látni lehetett, ahogy vonásai átalakulnak. Egy pillanatra felém fordult, majd újra az útra, és ismét rám.

– Nem Norc, vagyis persze, hogy dühös vagyok! A combod… Lázasan bebuszozol, Isten tudja, hová?! Tényleg, hol voltál?

– Könyvtárban – válaszoltam. Döbbent szemét fordította újra az útról felém.

– Mert hogy? – kérdezett vissza. – Kiolvastad a házunkat?

– A családunkról akartam olvasni! Te soha…

– Semmit nem mondok, tudom, Norc! Még nincs itt az ideje! – vágott közbe.

– Bezzeg Dávid mindent tud!

– Dávidnak sosem kellett félnie semmitől!

– Miért? Azt mondta, hogy az apja ugyanolyan világapa, mint amilyen anya nőben.

Újra rám meredt.

– Az más – fogta rövidre.

– Miért?

Rám nézett, sóhajtott.

– Jól van, jól van! Mindent elmondok a bál után. Tényleg semmi értelme, ha úgyis megtudsz mindent, csak közben elájulsz a főtér közepén lázasan.

– Most akkor mennem kell a bálba? – kérdeztem vissza. Mosolygott.

– Azt hittem, szeretnél?!

– Zsoltival szeretnék menni! De mivel anyánk is ott lesz, erre esély sincs. Bár az sem biztos, hogy ő velem szeretne jönni – bukott ki belőlem, miközben könnybe lábadt a szemem.

– Most ezt hogy érted? Mi történt már megint? – rivallt rám.

– Láttam ölelkezni egy lánnyal.

– Na és?

– Hát, mit ölelget mást?

– Na jó. És hol volt a keze? – kérdezte Ádi.

– Az egyikben cigi volt, a másik a csaj derekán – válaszoltam értetlenül.

Ádám bólintott, majd rám nézett.

– Ha nem csúszkált a keze a csaj segge irányába, akkor az a pasiknál közömbösséget jelent.

– Ó, hát, én kérek elnézést! – fintorogtam. – Akkor sem hívott el még!

Megdöbbent.

– Pedig alkalma lett volna, minden este bezárkóztok a szobádba – morgott, majd gyanakodva bámult.

– Jaj, bátyó! Csak zárkóznánk, ha lenne zár! Egyébként meg biztos akkor fogok lefeküdni vele, amikor szét van szaggatva a lábam!

Megkönnyebbülten mosolygott felém.

– Azt mondta, még vár valamire – folytattam. – Biztos arra a lányra!

Ádám megrázta a fejét.

– Anyára vár, hogy üzenjen neki.

– Mi? Pont ő tiltott el minket egymástól! Miért üzenne neki?

– Én biztos vagyok benne, hogy minden után is azt akarja majd, hogy Zsolti vigyázzon rád.

– Istenem, ez a nő tiszta skizó! – buktam ki. – Zsolti valamiféle testőr, vagy mi?

Semmit nem értettem az egészből!

– Valami olyasmi – pillantott rám komoly szemekkel, majd elvigyorodott – , több, mint testőr!

– Haha, Ádi! Poénhegyek, hova legyek! – morcogtam.

– Szóval – kezdte, miközben behajtottunk a földútra – , és Tamás?!

– Ő meg azt hiszi, hogy orvos leszek – sóhajtottam, de Ádi másra volt kíváncsi.

– És még?

– Ez nem elég meglepetésnek?

Elnevette magát.

– Egyértelmű, hogy az leszel!

Nem válaszoltam, csak folytattam magamban a puffogást.

– Ismerlek, Norc… – kezdte sóhajtva. – Ha az ölelgetős csajjal lett volna bajod, hozzájuk rohantál volna. A csajt megrángattad volna, Zsoltinak meg letépted volna a… Na jó, bele sem gondolok inkább, de a sebészeten pampogtál volna, az fix. Erre hozzám rohansz, és felteszem, nem lázcsillapítóért könyörögni! Mi történt?

– Jézusom, Ádi! – És akkor hirtelen újraéledt bennem a gyanú, hogy mégis Dávid tudja jól… – Miért aggódsz annyira a szűzhártyám miatt? És anya mióta ismeri Zsoltit?! Zsolti ugye nem rokonom???

– Nem! A családban egyetlen-egyszer sikerült gyereknemzés tiszta szerelemből – vágta rá. – De mi ez az egész kombinálás? Hogy a rokonod? Gondolod, hogy engedtem volna, hogy ti ketten… Jézusom!

– És ki az a gyerek? Ki az az egyetlen? Ha a nagyanyánk sem Voronov-lány? – faggattam.

Ádi leállította a kocsit, és döbbenten bámult rám.

– Úristen, mi mindent derítettél ki?

– Hol vannak az Olga-naplók?

Ádám a fejét rázta.

– Anyánál, és gondolhatod, hogy nem a bugyis fiókjába rejtette…

– Olvastad valaha?

– Már hogy olvastam volna? Én férfi vagyok! Az a család nő tagjaié. Majd egyszer megkapod, de felejtsd is el, amíg anyánk él, nem veheted a kezedbe.

Még mindig az autóban ücsörögtünk.

– Szóval? – faggatott.

– Dávid azt mondta, Zsolti az unokatesóm, de Tamás mesélt az Olga-naplókról.

Bólintott.

– Anyáról is mesélt?

– Igen.

– Most hozzak egy harapófogót, vagy elmondod már, mi volt! – rivallt rám.

– Csak ennyi…

– Jó – sóhajtott egy hatalmasat.

– Ádi! – morogtam rá, mert egyből kiszimatoltam, hogy valami többet tud anya és Tamás kapcsolatáról – Na, ezzel fogod kezdeni a bál után!

Bál után… Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben felcsaptam a Tolsztoj-kötetet. Mintha Tamás és az anyám ugyanazon a napon mesélték volna el a viszonyukat. De vajon nekem mi közöm van ehhez a múltbéli románchoz? Feküdtem az ágyamon, arcom a tenyereimben, és olvasni kezdtem.

„(…) az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, minden a környezeten múlik (…) Még ötvenéves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges. Mindig rendkívül egyenesen tartotta magát, mintha nem is tudná másképpen, fejét kissé hátra vetette, s ez a tartás – sovány, csontos alkata ellenére – valósággal királynőivé tette szép, sudár termetét.”

Felnéztem a könyvből, egyenesen a hópárnáimra. Ez anyám! – döbbentem meg, majd szemem falni kezdte a sorokat.
„Tartása talán riasztotta volna az embereket, ha nem lett volna kedves, örökké vidám mosolya: mosolygott a szája, gyönyörű, ragyogó szeme, egész bájos, fiatal lénye.”

Tamás meséje után, az ő szemével látva anyámat, még ez is pontosan ráillett.

”(…) farsang utolsó napján bálba voltam hivatalos a kormányzóság nemesi marsalljához (…) ”

Ismét felnéztem. A bál! Ahol megismerkedtek…

”A bál csodálatosnak ígérkezett: pompás, erkélyes terem (…) Szerettem a pezsgőt, mégsem ittam, hisz anélkül is részeg voltam a szerelemtől, ellenben végkimerülésig táncoltam. (…) Rózsaszín öves fehér ruha volt rajta, fehér atlaszcipellő és fehér glasszékesztyű, amely nem ért fel egészen sovány, négyszögletes könyökéig. “

Még a ruha is stimmel!

„(…) nem láttam mást, mint a magas, karcsú, fehér ruhás lányt, sugárzó, kipirult, gödröcskés arcát és gyengéd, kedves szemét. Nemcsak én, mindenki őt nézte, benne gyönyörködött, a nők csakúgy, mint a férfiak (…) Lehetetlenség volt nem gyönyörködni benne. (…) A legkisebb zavar nélkül, az egész termen át egyenesen felém jött, s én felugrottam, meg sem várva felszólítását, ő pedig mosollyal hálálta meg találékonyságomat. (…) Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka-figurát, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szól: “Encore… ” És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet…”

Ó, a végigtáncolt éjszaka! Mosolyogtam, amikor visszaemlékeztem Tamás csillogó szemeire. Talán anya is boldog volt! Talán még mindig az lenne Tamás mellett.

„– Tehát szupé után az első négyes az enyém? – kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.

– Ha nem visznek haza – válaszolt mosolyogva.

– Nem engedem – mondtam én.

– Adja ide a legyezőmet.

– Sajnálom visszaadni – feleltem, és átnyújtottam neki olcsó fehér legyezőjét.

Tessék, hogy ne sajnálja – kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem. “

A toll, anya haja azzal volt feltűzve…

És akkor kopogtak. Megugrottam, tekintetem követte a földre csúszó könyvet, majd az ajtóm felé fordultam.

– Tessék?

Zsolti lépett be. Becsapta az ajtót, majd az ágyhoz sietett. És én elfelejtettem mindent. Belevesztem a jelen szomjas pillanatába. Feltérdeltem. Megragadta a derekam, felkapott, és úgy tett le az ágyra, mintha törékeny porcelánbaba lennék. Az ajkamhoz hajolt, csókért nyújtóztam felé, de elhajolt – érintetlenül hulltam az ágyra. Kinyitottam a szemem, szélesen vigyorgott rám, majd újra közel hajolt, és megcsókolt. Keze végigsimította az arcom, a fülem, a nyakam, és testem az ujjai közé hullámzott. A combom felett megállt az érintése, majd hajszálaink közt, összeérő homlokkal néztünk újra egymásra.

– Szia! – suttogta. – Hiányoztál, zakkant lány!

Kezemmel lefogtam a simító karját, és ellökve magamtól fölé kerekedtem. Nevetett. Kezeim bilincsként csattantak csuklói körül, hajam hajára hullt, ölem az övét érintette.

– Te is, nővérkék kedvence – súgtam az ajkára.

Reszketve nyúlt szájával az enyém felé. Elkaptam, éhesen harapott saját ajkába, majd visszahajoltam, és csókolózni kezdtünk. Puhán, majd egyre követelve. Könnyet préselt nyelvem nyomán a vágy, lüktetve zihált a nyáreste fülledt lelke.

– Hé… Hé-hé – suttogta, és lefogta vállaimat, majd maga alá fordított. Nevetett.

– Mindjárt felgyullad a baldachin, kicsi! – lihegte.

Átfogtam hátát, és újra magamhoz húztam. Lassítottunk. A decrescendo hosszúra nyújtotta csókjaink, keményebbé váltak az érintések. Lábaimmal magam felé húztam derekát.

– Állj-állj… – lihegte a nyakamba, majd a szemembe mosolygott. – Engedj el, Norc, mert… mert…

Elengedtem. Felállt, és elkóválygott a székig. Leült, és onnan vigyorgott.

– Akarlak – suttogtam felé. Szemem égett az éhségtől.

– Sürgősen váltsunk témát! – nyögte. – Ádám kérte, hogy nézzelek meg, mert negyven fokos lázad volt délután?!

– Majd Ádi megnéz – sóhajtottam. – Gyere vissza… – súgtam.

Megrázta a fejét.

– Elvitte a nővéremet randizni.

– Szóval miénk a ház!

– Nem, Norci nem! – nevette. – Ezt meg kell beszélnünk, meg kell terveznünk, ezt… Nem lehet csak így!

– Ó, írjak forgatókönyvet? – morogtam. – Hát ezt kapd ki! Hercegh doktor lefeküdt az ügyeletes nővérkével, mert a barátnője nem tudta kielégíteni szexuális vágyait – dühöngtem.

Zsolti arca lefagyott.

– Mi van? Most miért mondasz ilyeneket?

– Megesik az ilyen, nem?

– Meg. Amíg az ember nem lesz szerelmes, addig igen.

Csend fagyott a szobára. Majd anyám és Tamás jutott eszembe.

– Hacsak bele nem szeret az ügyeletes nővérkébe, teszem azt…

Felállt, és leült mellém az ágyra. Megsimította a homlokom.

– Téged szeretlek – mondta, majd megcsókolt. – De most nagyon sürgősen elkezdek komoly orvosként viselkedni, mert megint magas lázad van.

– Jaj, már – sóhajtottam szemforgatva –, szedem a gyógyszert, majd elmúlik, majd meggyógyulok.

– És ez azt jelenti Norc, hogy te meg betegként kezdesz el viselkedni! Ne próbáld meg el- „jól vagyok”-oskodni, ahogy szoktad.

– Jó – vágtam rá sértődötten.

– Oké, akkor hozok valami lázcsillapítót. Ádi mondta, hogy a fürdőszoba szekrényben vannak a gyógyszerek.

Bólintottam, majd utána kiabáltam.

– De tablettát hozz!

Persze nem azt hozott…

– Nálatok valami perverzió ez a szurkálódhatnék? – nyávogtam, amint megláttam a kezében a fecskendőt.

– Tedd be! – adta oda a hőmérőt. – Sokkal jobb a szuri! Gyorsan hat, kikerüli az emésztőrendszert, nincs mellékhatás.

– Hogyne lenne! A pánikot minek neveznéd?! – vágtam vissza.

– Jól van, ha kilenc alatt van, tabit kapsz – mondta, majd leült mellém az ágyra.

– Ó, doktor úr, átlátok magán! Pontosan tudja, hogy fölötte van!

Kínosan elmosolyogta magát, és bólintott. Miután megkaptam azon a napon a második szurit is, kicserélte a kötést a combomon.

– Most már megnézheted, nem olyan ronda! – szólt felém, és akkor elnevettem magam. Tamás jutott eszembe.

– Nem lehet, akkor nem hat a varázslat – vigyorogtam felé.

Értetlenül bámult.

– Nem fontos. Tamás és az én titkom – mosolyogtam.

– Belgyógyászok… – sóhajtotta. – Na jó! Szépen gyógyul a combod, ide nem kell sebész. Szóval mondd meg, miért vagy lázas! – mosolygott felém. Elnevettem magam.

– Most akkor ki az orvos?

Megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs, mi bajod – mondta, majd ülőhelyzetbe húzott, és a nyakamat kezdte nyomogatni.

– Nem fáj sehol?

– Nem.

– És máshol? – kérdezte, majd elengedett.

Megráztam a fejem. Tekintetét az enyémben hagyta, és éreztem, ahogy gondolkodik.

– Torkod?

– Nem – majd elnevettem magam –, de logikusabb lett volna először orvosnak lenned, mielőtt benyeled a számból a bacikat.

– A te hibád. Ellenállhatatlan vagy! – Közelebb csúszott, hogy belenézzen a számba. – Na, hadd nézzem meg azért!

– Bingó! – mondta, miközben a torkomat nézegette, majd elengedett és a szemembe tekintett. – Lángvörös a torkod, cica! Mi az, hogy nem fáj? Mi az, hogy Ádi még nem mászott bele a szádba?! – Megvontam a vállam.
– Ez az új antibiotikum a torkodra is jó lesz – mondta végül, majd a szőnyegemen heverő könyvre tévedt a szeme.

Felvette és beleolvasott.

„Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta- és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne – de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.

“Mi lehet ez? ” – gondoltam, s megindultam a hangok felé a mező közepén átvezető síkos úton. Amikor megtettem vagy száz lépést, a ködben már meg tudtam különböztetni sok fekete alakot. Katonák voltak. “Alighanem gyakorlat” – gondoltam, s megindultam feléjük, nyomon követve egy bekecses, kötényes kovácsot, aki valamit vitt a kezében. A fekete egyenruhás katonák két sorban álltak egymással szemben, lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul. ”

* Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Bál után (Szőllősy Klára fordítása)

22. Olga szívszakajtó jövendölése

Álmomban anyám hangja szólt hozzám. Kedves volt, csicsergős, amilyennek még sosem hallottam.

– Nora!

Szemhéjamon átderengett a nyári napfény, arcbőrömön éreztem hajnali simogatását.

– Nora-Nora!

Anyám hangja a fülem mellett, majd fölöttem a gördülő függönyrobaj. Felugrottam.

Először a kezét pillantottam meg, csontos ujjait, ahogy egy talpas poharat az éjjeli szekrényemre rak, benne szőlőillatú, szénsavas üdítővel. Csuklóján arany karkötő, kör alakú gyémántamulettel. Hátrahőkölve kúsztam az ágyban, amennyire lábam rugaszkodása engedte. Rettegve bámultam hosszú hattyúnyaka felé.

Lenge pasztell-zöld ruhát viselt, sárga tollfülbevalóval. Újra magához vette a poharat, majd felém nyújtotta.

– Reggel van, Nora! Ideje készülődnünk! – mondta. Mozdulatlanul bámultam.

Belém villant a gondolat, hogy ez nem is az anyám. Vagy épp tudathasadása van, vagy egy ismeretlen ikertestvér. Az előző nap lidércnyomása miatt már bárkiről bármit el tudtam volna képzelni.

Hajáról már egészen lekopott a vörös színező, most bronzszőke fürtök libegtek a vállán. Arca gondtalannak tűnt, mindez merőben megfiatalította vonásait. Mint ‘ki szellemet lát, meredtem rá.

– Na, gyere! Ma bulizunk! – tolta közelebb a poharat.

És… Mosolygott. Na, ilyet sem láttam tőle még. És valóban, elképesztően gyönyörűnek véltem most én is.

– Mi ez? – vettem el a poharat, majd beleszagoltam.

– Cristal Methuselah – válaszolta affektálva. Elég nyilvánvaló volt, hogy nem gyerekeknek való gyümölcslét próbál rám tukmálni.

– Anya, erről meg kell kérdeznem Ádit – motyogtam óvatoskodva, és az ágy másik felén keltem ki, menekülésre készen – , rengeteg gyógyszert belém nyomtak az elmúlt napokban.

– Ugyan! – kerülte meg csípőringatva az ágyat, és elém lépett.

Reszketett mindenem a közelségétől, arcbőröm jéghideggé fagyott érintése nyomán.

– Egyszer élünk – mosolyogta, és hajam megpróbálta ujjaival hátrafésülni. – Ma elfelejtünk mindent – szuszogta, szemével a hajamat mustrálva – , a tragédiák kísérteteit, az injekciókat, a lélekszakadásokat. – Arca fájdalomtól vált sosem látott őszintévé, aztán újra kisütött a nap. – Kicsinosítunk, lent vár tizenöt stylist, hogy ruhát válasszunk. Hat szabó, öt sminkes, és… Hát, azt hiszem, nem lesz elég a négy fodrász. – Vonásai elfintorodtak, ahogy a kezelhetetlen tincseimet mustrálta.

Majd a kezemben lévő pohárhoz nyúlt, és az ajkam felé erőltette.

– Az első bálod, Dávidnak le fog esni az álla!

Nem mertem megszólalni, hátha visszaváltozik szörnyeteggé. Inkább felhajtottam a piát. Ha tudtam volna, hogy mi vár lent, helyből kértem volna repetát… A tizenöt stylist nem csupán „stylist” volt, ahogy anyám ledegradálta őket, az akkori leghíresebb divattervezőkkel volt tele a világvégi házunk. Próbáltam elámulni, vagy valami, ahogy a sikongató plázacicák tennék, de valójában a divathoz fűződő elképzelésem mindig is kimerült a póló-farmer-tornacipő formációban. Néha a suliba kellett ünneplőt venni, akkor naphosszat húzgáltam a szoknyámat, vakaróztam a selyemblúztól, botladoztam a kopogós cipőben. Bár el tudtam képzelni dögös báli ruhát! Éjfekete strasszokkal, térdalatti hullámokkal, fekete csipke kiegészítőkkel, de úgy tűnt, anyám már előzőleg leadta nekik az elképzeléseit.

Fájt a látvány! Tehát tizenöt ruha: vajszínű, világossárga és narancs, babarózsaszín, halvány pink, téglapiros, ciklámenlila, halvány kék, alig-türkíz, éleszöld. A többi öt pedig vegyesen. Sikítófrászt kaptam magamban, képzeletben kitéptem az összes hajszálamat – már nem lett volna szükség fodrászra –, amikor szememmel végigpásztáztam a megannyi ruhakölteményt, melyek inkább süteményekre hasonlítottak színben és habos-babosságban egyaránt.

Nem csoda, hogy rögtön rohannom kellett hányni. Így, mielőtt anyám bemutatott volna, mint alkotásra váró madárijesztő hölgyet, sarkon fordultam, és az emeletre rohantam. Csak a szemem sarkából láttam, ahogy a bátyám épp akkor mászik elő a szobájából.

– Veled meg mi van? – kérdezte álmos hangon, miután belelottyantottam a gyomrom tartalmát a vécékagylóba.

– Az a sok gusztustalan… – kezdtem, majd jött ismét.

Egy ideig még térdeltem a padlón, majd lehúztam a vécét, és ülőhelyzetbe fordultam.

– Ocsmány ruha – folytattam, mire Ádi odanyújtott egy törölközőt. Összeráncolt szemöldökkel méregetett az ajtófélfának támaszkodva.

– Ruha?! – kérdezett vissza, mire újra kidobtam a taccsot.

És így ment ez egy ideig. Egy-egy szót egy-egy taccs követett, míg el nem fogyott belőlem minden. Ádám leguggolt elém, mikor már jó pár perce gyomornyugalom volt.

– Beszedtél valamit? – morgott rám.

– Hát, hajnalban azt a gyógyszert, amit tegnap adtatok – válaszoltam liftező gyomorral.

– Aztán?

– Mit aztán?

És akkor kissé hátrahajolt.

– Ittál vagy ettél azóta valamit?

– Anya belém erőszakolt valami kristálymetet.

– KRISTÁLYMET??? – sikított fejhangon.

Bólintottam. Elrohant. Én pedig újra hánytam… Volna, ha jött volna bármi. Majd feltápászkodtam, és fogat mostam. Aztán erőtlenül indultam újra a megpróbáltatások elé.

Akkor Ádi sietett fel a lépcsőn, egyik kezében a kedvenc bögrém, a másikban egy literes kancsót hozva. Vihogott.

– Gyere! – mondta, miközben visszafojtotta a röhögést.

Egyenesen a szobámba ment, és lepakolt az asztalomra.

– Ezt idd meg, és tedd be a lázmérőt! – utasított vigyorogva.

Szó nélkül öntöttem magamnak, és kortyolás közben értetlenül szemléltem mosolygó arcát.

– Ilyen vicces, hogy szenvedek? – morogtam, majd megborzolta a hajam, és megölelt.

– Olyan jó, hogy még annyira pici vagy! – szorongatott, majd elengedett.

– Nem vagyok pici! – kaffogtam rá, és leültünk az ágyamra.

– Az antibiotikumra tilos inni, Norc! – mondta.

– Muszáj volt – válaszoltam, majd újra kortyoltam.

– Tudom, mint az ablakon kiugrani. Az őrületbe kergetsz! – sóhajtotta. – Hú, de hosszú napunk lesz, ha már így kezdődik… Na, letusolok – állt fel –, majd üvöltsd be a számot!

– Ja! – juttatta eszembe a lázmérést.

– Aztán iparkodj pudliruhát próbálgatni – vigyorgott.

Amikor ismét lementem, valami miatt közröhej tárgya lettem, de volt nagyobb bajom is, mint hogy az okán idegeskedjek. A rózsaszín ruhára emelték összhangúan a poharaikat, de alig mertem ránézni. Rettegtem, hogy lehányom, és anyám kinyír. Szóval eddig azt hittem, egy ruhát felvenni öt másodperc. Nekünk öt egész órán át tartott, mire kitalálták, milyen legyen a harisnya, a cipő, az ékszerek és a hajdísz – esküszöm, hogy még a bugyit és a melltartót is ők választották…

Sírtam, zokogtam belül, míg kívül: az arcomra olvadt az udvariaskodás egyre hamisabb mosolya. Amikor a társaság vér-pezsgő szintje az egeket kezdte hasítani, benyomtak valami transzilluminális zenét, és előkerültek az ezüsttálcák porcsíkokkal, meg mindenféle színes lapokkal, bogyókkal. Anyám persze tolt elém ezt-azt, de mivel mozdulatai egyre inkoordináltabbá váltak, tekintete pedig egyre zavarosabbá, nem vette észre, hogy szórok mindent a ruhám alá…

Valahol a smink és a harisnyakötő között jelent meg Ádi, és torkunk szakadtából röhögni kezdtünk egymáson. Megtehettük, a ház vonyított a furcsa közelkeleti zenemotívumoktól. Talpig terepmintás katona hacukában pukedlizett felém. Valamelyik fodrászlány pörgött elé, és gond nélkül betolta nyelvét a szájába.

– Hú, de hosszú napunk lesz, ha így folytatódik – üvöltötte felém, majd néhány másodpercre odarohant. – Nekem dolgom van, kérlek ne fogadj el tőlük semmit! – kiabálta a fülem mellett.

Bólintottam, majd a körülöttem gyűrűző, engem festegető, és a hajamat bizergáló tömeg kihányta magából a bátyámat. És akkor Zsolti jelent meg. Alig ismertem fel. Talpig feketében volt, a testszoros kabát az álla alatt záródott cipzárral. Fekete nadrág és cipő, övén kettő Taurus. És abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire égő a puncs-süti ruhám, döbbenten néztem rá. Apám lépett oda hozzá, ő is terepszín cuccban, miközben körülöttem már mindenki csókolózott egymással, nők nőkkel, férfiak férfiakkal. Teljessé vált a felfordulás.

Jobb lett volna, ha én is betépek – gondoltam, miközben azt vizslattam, mi zajlik Ádi, apám és Zsolti között. Valamit adogattak egymásnak, de nem láttam, mit. Zsolti fekete kesztyűje minden fényt elnyelt. Néha összenéztünk. Amikor Ádi és az apám eltűntek a bejárati ajtóban, Zsolti átvágott a zenére hajlongó embereken, és átölelt.

– Ne fogadj el semmit tőlük! – ismételte a bátyám intelmét. – Figyelj Szilvire, Dávidéknál találkozunk! – hadarta és óvatosan a szoknyám alá nyúlt.

Rémülten néztem körbe, hogy figyel-e minket bárki, Szilvit is csak ekkor vettem észre. Egy széken ült és hagyta, hogy ketten is dörgölőzzenek hozzá, csókolgatva a nyakát. Minket figyelt.

– Te hol leszel? – kérdeztem. Levette a kesztyűjét, és megérintette a homlokom, mintha a lázamat nézné.

– Mindenhol – válaszolta, majd keze az állam alá csúszott, és megcsókolt.

Rémülten bámultam rá, majd kedvesen elmosolyodott, és a fülemhez súgta.

– Gyönyörű vagy, habcsók kisasszony!

Majd elsietett. A bejárati ajtó előtt még elkapta anyám, és mint egy vámpír, úgy cuppant rá a szájára. Kész fertő! – dühöngtem. Zsolti még hátrafordult egy grimasszal, majd eltűnt. És csak akkor éreztem meg a nehéz tárgyat… A harisnyakötőmbe rögzítve a Taurus-ok egyikét. Égette a kezem még a ruhán át is. Életem első bálja? Lőfegyverrel a szoknyám alatt?! – leginkább a hányáshoz támadt kedvem, de már nem maradt rá idő. Szilvi fölém hajolt, és a tömeg kezdett kiszivárogni az ajtón.

– Gyere, menjünk bulizni! – villantotta rám hófehér mosolyát, és kézen fogott.

Az utolsók voltunk, akik kigurultunk a főkapun, mégis valahogy lezáródott a ház, és a kutyák is kiszabadultak az autóbejáróig. A tény, hogy a golyóálló plexifal is felhúzódott, semmi jót nem jelenthetett.

– Szilvi, mi ez az egész? – meredtem rá az anyósülésről, miután láttam, hogy távirányítás nélkül működik a házunk.

– Hát Romanov bálba megyünk! – legyintett, majd felém vigyorgott.

– Aha, fegyverrel a szoknyám alatt?

Nevetett. Esküszöm, embereket vakított meg a fogaival!

– Ez az első bálod, úgyhogy nem tudhattad. De ez így szokás.

– Ja, oké, most már nyugodt vagyok – dünnyögtem flegmán.

– Az is szokás, hogy a bátyám Rambo-nak öltözik, az öcséd meg ninjának? Ja, anyám meg totál kikészíti magát valami tudatstimulánssal? Be sem fognak engedni minket így, hogy csak mi ketten vagyunk józanok.

– Ó, meglátod, anyád hogyan fog Glinda és Sándor elé lépni, leesik majd az állad!

– Félpucéran, habot nyáladzva?!

Nevetett.

– Ki tudod biztosítani a fegyvert, igaz? – kérdezte hirtelen.

Nem válaszoltam, csak kérdően pislogtam felé. Elvörösödött.

– Bocs, ne haragudj. Elfelejtettem. – Kínosan mosolygott, aztán átmutatott a mellettem lévő ablakon. – Odanézz! Basszus, de gyorsak!

Mutatóujja felé fordítottam a fejem. A horizont hófehér lovakkal telt meg, a távolból özönlöttek felénk. Amikor úgy hittem, már látom a csorda utolsó egyedeit, mintha hirtelen újra sokszorozódtak volna.

– Na, nézzük, mennyit tudtok! – morogta Szilvi, és padlóig nyomta a gázt.

Villámgyorsan hagytuk le az előttünk haladó autósort, mire a lovak irányt váltottak. Nyilvánvalóan minket követtek. Amikor már rég leelőztük a többi kocsit, a lovak utolértek minket. Ellepték mögöttünk a betonutat, ami a kastélyhoz tartozó földútra vezetett.

– Látod ezt, Norci? Ilyen a világon nincs! – Szilvi száznyolcvanig gyorsította Zsolti kocsiját, a lovak pegazusként repültek mellettünk és mögöttünk.

Reszkettem a lehetetlen látványtól. Mint a szél, úgy hussantunk be a rezidencia előkertjébe. Szilvi hiába nyomta tövig a féket, így is elkaszáltuk a díszsövény felét… A lovak játszi könnyedséggel ugráltak be a labirintusba. Fújtatva prüszkölve vették körbe a kocsit. Szilvi keze reszketett a kormányon, összenéztünk.

– Ezek nem lovak, Norci! Ezek nem lovak…

Egy ideig csak ültünk ott, döbbenten a lóforgatag közepén. Kisvártatva azonban úgy tűnt, kezdenek oszlani, akkor megkíséreltem kiszállni az autóból.

– Hé, nem félsz tőlük? – ragadta meg Szilvi a karom.

– Dávid azt mondta, nem bántanak – válaszoltam. – És már találkoztam is velük.

Így aztán elengedte a kezem, de ő még hezitált. És akkor hihetetlen dolog történt. Ahogy megnyitottam az ajtót, olyan tömény rózsaillatra léptem ki, amilyen a világon nincs! A levegő vörösben hullámozva, szinte folyékonnyá vált. A lovak először csak bámultak, majd fejüket mellső lábuk közé döntve, a föld felé hajoltak. A több száz ló, mint eldőlő dominósor, követték az első meghajló paripákat. Zokogásban törtem ki, rettenetesen megdöbbentett a látvány. Felnéztem. A kapuban, a cirka ötven lépcső tetején Dávid állt a szüleivel. Glinda férjébe kapaszkodott, akinek arcára fagyott a döbbenet, Dávid pedig lopva törölgette könnyeit. Körbefordultam, és akkor én is a számhoz kaptam a kezem, mert a több száz lovon túl, melyeket eddig láttam, még annyi volt, ameddig a szem ellátott. Elájultam.

Mire újra magamhoz tértem, fehér lólábak magasodtak körülöttem és kiabálásfoszlányok kezdtek felém szűrődni, melyekkel próbálták a lovakat odébb terelni. Az eget bámultam. A rózsaillatú eget, melyet a naplemente pinkre színezett. Egyszer csak Zsolti arca kúszott be a látóterembe. Rémült némasággal meredt rám. Rámosolyogtam.

– Tehát igaz a jóslat? – kérdezte ajka.

– Jóslat? Ha az ember egész nap nem eszik, akkor elájul?!

Vonásai nem enyhültek.

– Hóparipák szárnyat növesztve kísérik a világ angyalát, s vérszín rózsát zokog az ég, ahogy hajol meg előtte mindahány… – suttogta felém.

– Má’ te is kezded? – fintorogtam.

– Olga így kezdi szent naplóját – folytatta, és könny gyűlt barna írisze alá –, és ez azt jelenti királylány, hogy többé nem lehetek veled…

Felültem. Orrunk szinte összeért.

– Miről hadoválsz? – Szívem majd’ kiugrott a mellkasomból. Hátrált.

– Egy nap majd megérted – suttogta, és újra közel hajolt, hogy megcsókoljon.

Aztán mégsem tette. A fekete ruhás szerelem a fehér lólábak között vált köddé. És én meghaltam abban a percben, amikor ismét elhagyott.

– Rohadj meg, büdös dög! Takarodj odébb, az istenit már! – jelent meg Ádám a lovakat rugdosva. – Nem tiportak agyon? – guggolt le hozzám aggódva.

Zokogva ráztam meg a fejem.

– Mi van? – rémült meg Ádi.

– Zsolti elhagyott – válaszoltam rángatózva a kiborulástól. Ádám egy ideig csak bámult, majd vörösödni kezdett a feje.

– A balfasz barom! Nem hiszem el, hogy bedőlt a buzi lovak trükkjének… – sziszegte. – Ne aggódj, a bál után meggondolja magát! – mondta, és felém nyúlt, hogy felszedjen a földről.

– Nem! Nem lesz bál, és nem lesz „bál után”! Nem lesz semmi, nem lesz élet! – kiabáltam, és felugrottam, hogy eliszkoljak valahogy, de aztán elkapott. Percekig kapálóztam a karjaiban, míg teljesen ki nem fáradtam, és már csak lógtam rajta hüppögve.

– Ez most hivatalos – mondta végül, mély keserűséggel.

Ránéztem, és tudtam, akár beleőrülök, akár nem… Ha leszakad az ég is, ez most „hivatalos”. Így hát, maszkot fel! Vagyis, le, mert a szétfolyt sminket el kellett távolítani az arcomról.

Még hosszú percekig álltunk egymással szemben, miközben törölgette az arcom. Hamarosan tömeges üvöltözés hallatszott, a lovakat próbálták elterelni – hasztalan.

– Szeret téged, csak most szerintem nagyon beleélte magát a látványba – kezdte. – Egész éjjel figyelni fog, veled lesz.

– És a bál után mi lesz? Megint nem látom évekig csak azért, mert furcsa dolgok történnek körülöttem?

– Nem fogja kibírni – rázta meg Ádám a fejét. – Menjünk, jó? – kérdezte, mikor az utolsó festékmaszatot is ledörzsölte az arcomról. Bólintottam.

– De hogy? – mutattam a lovak felé.

– Ezt csak te tudhatod – mosolygott felém kínosan.

– Oké! – böködtem meg az egyik hátát. – Most, hogy sikerült romba dönteni az életem, húzzatok odébb!

A lovak másodpercek alatt oszlottak szét. A földek felé vágtáztak.

– Hogy dögölnétek meg, szemét rohadékok – pusmogtam, miközben a lóhadat embertömeg kezdte felváltani. És én mindvégig csak őt kerestem. Miután a lovak leléptek, a többi autó is le tudott végre parkolni. Anyám valóban úgy lépett ki az egyikből, mint egy királynő…

A szél is megállt, a tömeg egy emberként fordult felé. Mintha szabad füllel nem hallható, dob- és cári harsonaszó csengett volna léptei között. Fehér gyémántberakásos ruhája gyöngyházfényben ragyogott, ahogy az alkonyodó napfény rávetült. Karcsú derekán rózsaszín selyemövvel, bronz fürtjei között átlátszó üvegtiarával, karján hószín tollakból tűzött karékkel vonult. Csak akkor vettem észre, hogy apám és Ádám sem visel már Rambó-hacukát. Fekete frakk és fehér csokornyakkendő volt rajtuk, ahogy minden férfin.

Anyám felém intett, arca repedezett a műmosoly fennköltségétől.

– Elnézést Ruszlana, hogy nem a karzaton fogadunk benneteket – szólt Dávid apukája. Ő és Glinda épp akkor léptek elé, amikor mi is odaértünk Ádival – , volt egy kis kavarodás a lovainkkal.

– Ugyan, gyönyörű állatok – hazudta anyám. És valóban semmi jele nem volt alkohol- és drogbefolyásoltságnak.

Körbenéztem, mire Ádi láthatatlanul oldalba bökött. Szerencsére nem kellett pukedliznem, kezet csókolnom vagy ilyesmi… Glinda hirtelen felém nyúlt, belém karolt, és a ház fele sasszézott velem.

– Norci! Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy! – duruzsolta a fülembe. – Láttad a lovakat? Felismertek téged! Hihetetlen volt!

Nem bírtam válaszolni. A szemem sarkából mustráltam a mellettünk özönlő tömeget, hátha kiszúrom Zsoltit.

Glinda és én léptünk először az előterembe. Szemem akaratlanul is a karzatra emelkedett, Dávid ácsorgott ott, egyedül. Még ötven méter távolságból, és tíz méter mélyből is észrevettem forrongó tekintetét. Na, már megint elbaltáztam valamit – fintorogtam az arca felé.

A kastély rózsaszínben úszott. Glinda pink ruhát viselt. Éreztem mögöttünk anyám lesajnáló pillantását, ugyanis még én is meg tudtam állapítani, hogy koktélruhát viselt, és nem nagyestélyit. Ahogy közeledtünk a kastély belseje felé, Dávid lépcsőzni kezdett felénk.

– Norci! Szép a ruhád! – Közömbös hangon szólt.

– Kössz – válaszoltam. Ám rám se hederítve húzott el előttem, bunkón faképnél hagyva, hogy kinyalja a szüleim seggét. Tökéletes sikert aratott.

Amikor anyám az egész termet a bűvkörébe varázsolta, Dávid hirtelen megfogta a kezem, és felrángatott magával a lépcsőn. Senkinek nem tűnt fel.

A folyosó olyan hosszúnak tűnt, mintha kilométereket gyalogoltunk volna. Aztán hirtelen befordultunk az egyik szobába. Dávid elengedett, és becsukta mögöttem az ajtót. Megdöbbentett a látvány, mintha már jártam volna korábban a szobájában. Szentkép-szag volt. Körbesétáltam, majd kinéztem az ablakon.

És akkor ott állt ő. Terpeszben, kezében egy cigivel, és engem nézett.

– Nézz csak ki az ablakon! – fröcsögött felém Dávid. – Idejöttök, és lezárjátok a birtokunkat!

Zsoltira mosolyogtam, és azt terveztem, itt töltöm az egész estét, csak őt bámulva. Ha eltűnik, kivetem magam az ablakon…

És akkor Dávid hirtelen a csípőmhöz simult. Elugrottam, és felháborodva méregettem.

– Fegyverrel a szoknyátok alatt! – dünnyögte.

Felrántottam a ruhám, kivillantva a harisnyakötőm, és lecsaptam az íróasztalára a Taurust, közvetlenül a kereszt alakú tolla mellé.

– Tessék, most boldog vagy? – villantottam felé a szemem.

Megrázta a fejét, és az ablak felé mutatott.

– Fegyveres katonák torlaszolták el a határt! A tiéd ugyan mit számít?

Újra kinéztem az ablakon, Zsolti még mindig ott állt, de a távolban semmit sem láttam.

– Hol?

– Jaj, vaksi! Nézd meg jobban!

– Csak bokrok vannak és tuják – hunyorítottam.

– De nekünk nincsenek bokraink és tujáink! Képesek voltatok kertet ültetni, ami közé el tudjátok bújtatni a fegyvereseket!

– Jól van, mit dühöngsz? Csak egy éjszakáról van szó!

És akkor belevihogott a képembe.

– De ez az éjszaka a háború kezdete lesz…

– Nekem hiába mondod, én semmiről nem tudok, és befolyásolni sem tudok semmit.

Ismét röhögött.

– A te kezedben van minden. Most tehát dönts! Gyilkolnál az életedért?

Már megtettem egyszer – vágott belém a gondolat. De nem, soha többé nem lennék rá képes.

Megráztam a fejem. Elmosolyodott.

– Akkor menjünk, bálozzunk, amíg ki nem robbantjátok a balhét…

– Várj! Maradjunk még egy kicsit – sóhajtottam, majd az ablak felé néztem. Úgy éreztem, most láthatom őt utoljára. Dávid mellém lépett.

– Sajnálom – lökött oldalba, mire elbőgtem magam. – Isten útja nehéz, de az egyetlen út.

– Inkább menjünk – sóhajtottam.

Inkább, minthogy annyira belegázoljon az érzéseimbe, hogy kedvem legyen felkapni az asztalról a fegyvert, és lepuffantani…

Amikor leértünk az előterembe, már csak pincérek és szobalányok rohangásztak ott, Dávid bevezetett a bálterembe. Amint beléptünk a rózsaszín díszítésű nagy hodályba, a trottyos zenekart azonnal leintették, és Dávid szülei siettek hozzánk. Az asztaloknál ülő tömeg felé fordítottak minket, és Sándor elkezdte nagyszabású beszédét.

Én akkor is csak az ablakra tudtam figyelni. Néha a szónokló Sándorra néztem, majd a vigyorgó Glindára, párszor a sóvárgásomat rosszalló Dávidra, majd a tömegre, ahogy poharaikat kisvártatva felemelték. Még akkor is csak Zsoltin járt az eszem, amikor sorra elindultak táncolni. Anyámat Dávid apja kérte fel, ők kezdték a sort, majd követte őket az egész tömeg. A párkányhoz húzódtam.

Ott volt, most is talpig feketében. Összenéztünk, majd megfordult, és távolodni kezdett. Őrületes fájdalom hasított a mellkasomba, és minden lépésénél egyre mélyebbre vágott. Vállam felett megjelenő, fekete frakk jelenléte zökkentett ki, az egyre kevésbé kendőzhető pánikzihálásból. Felnéztem. Zöld szemével figyelt, majd mindent megértett, amikor ő is kinézett a végtelen puszta felé.

– A lovak? – kérdeztem tőle. Rám nézett.

– A világ angyala szíve szakadékony, ereit nyári alkony dallama hasítja, fiatal karjait tehetetlenség markolássza, ahogy figyeli vércseppes útját a beteljesületlen szerelemnek – szólalt meg végül Tamás. Sóhajtottam.

– Nem bírom ki… – buggyant ki szememből a könny. – Én ezt nem bírom ki!

– Mindenki abban hisz, Norci, amiben akar.

– Te is azt hiszed, hogy a világ angyala vagyok, akinek meg kell váltania az emberiséget, és cserébe ezt kapom? Meg vérzékenységet, brutális szülőket, megmagyarázhatatlan fájdalmakat?

Ajkai lágy mosolyra húzódtak.

– Én romantikus alkat vagyok. A szerelem erejében jobban hiszek!

Szemem hirtelen a tömegre fordult. Tamás tekintetemet követte. Anyám…

A legkisebb zavar nélkül, az egész termen át, egyenesen felénk tartott. Tamást figyeltem. Nyakán az artéria egyre gyorsabban dobogott kidomborítva bőrét.

– Főorvos úr! – lépett oda hozzánk. – Felkérne egy táncra? – kérdezte kacéran. Tamás rám nézett.

– Csak a lánya után, hercegnő!

– Csak balettozni tud, másról fogalma sincs… – sziszegte.

De Tamást ez nem zavarta. Kézen fogott, és megpróbálta kipörgetni belőlem a rettenetes mélabút. Táncolni vele ugyanolyan érzés volt, mint a puszta közelében lenni: elrendeltetett. Mintha egy tüdővel lélegeznénk, mintha kitalálnánk egymás gondolatait. Amikor az alkony az esti szürkület határára lépett, felemelt. A magasból nevettem felé, mintha csak értené, mennyire imádok a magasban lenni, és onnan alázuhanni. Fellendített, majd elengedett, és csak a szabadesés végén kapott el. Nevetve öleltem meg, majd újra eszembe jutott az ablak.

– Ha nincs büszkeség, akkor nincs balítélet sem – súgta a fülembe. Ránéztem, majd az ajtót helyettesítő hatalmas boltív felé.

– Szerinted még itt van?

– Menj, nekem úgyis ki kell engesztelnem anyádat, na, aztán meg a feleségemet! – nevetett.

És most nem követtem el a hibát, hogy rohanni kezdtem volna. Óvatosan kioldalogtam a tömegből, láthatatlanná válva a ruhám színével egyező díszletben. Az előtérbe érve mint forgalmas úttesten át, sietve ugráltam a suhanó személyzet tagjai között. Mikor már csak pár lépésre voltam a kaputól, amikor Dávid hangja állított meg. A fülembe suttogott.

– Bátorság!

Megpördültem, de Dávid nem volt sehol. Tekintetem a karzat felé emeltem, a tetején ácsorgott. Összenéztünk, majd elindult felfelé. Néhány pillanatig még ácsorogtam ott, reszketve a hallucinációnak tűnő valós intelemtől, majd attól, hogy valaki mégis megállít. De senki, még csak rám sem nézett.

Dobogó torokkal léptem ki a rózsaszín fényben úszó verandára. Lépcsőzni kezdtem le, egyre gyorsabb tempóban. Az előkertben átrohantam a megszámlálhatatlan autó között, melyek színezése a kastélyhoz közel, még visszaverte a veranda fényeit. Hamarosan, már csak a homályos szürkület tátongott előttem. Bizonytalanul lépdeltem, míg szemem hozzá nem szokott a sötéthez. És akkor, mint számtalan óriás kobra a fűből, emelkedtek felém terepszínmintás katonák. Hátrahőkölve megbotlottam, sikolyomat az arcomra húzott zsák tompította. Felkaptak a földről, miközben végtagjaimat villámgyorsan csatolták egymáshoz. Egy autóba tettek, ami azonnal elindult, ahogy elengedtek. Hosszú percekig tartott, mire torkom belerekedt a sikolyba, és testem kimerült a vonaglásban. Pánikzihálásom közepette, akkor felfigyeltem a beszédhangokra. Nem ismertem a nyelvet, csak délszláv eredetét sejtettem.

És akkor képszakadás. Elájulhattam, mert a következő snitt, amire emlékeztem, hogy az autó ajtaja óriási robajjal szakad fel mellettem. Nyomban kikaptak onnan, idegennyelvű üvöltözés közepette leszabták fejemről a zsákot, és ide-oda lökdöstek. Az egyikük végül felkapott, néhány méternyit futott velem, majd az ég felé fordított.

Lövöldözéshanggal robbantak felettem a csillagok, miközben autófékek csikorgása üvöltötte túl a hangzavart. Szemembe reflektorfordulások villantak, majd hátrahajoltam, amennyire csak hajlott derekam. A kéz jobban szorította hasam. Feneketlen mélység felett lógtam. Újra felemeltem mellkasom, és próbáltam megnézni fogva tartóm, de az autófényben zajló tűzharc teljesen leárnyékolta. Kezemmel megragadtam ujjait, és próbáltam kibontani magam a szorításából, hogy minél hamarabb túl legyek a zuhanáson. Akkor levágott a talajra, és ülepével a csípőmre ült. Feljebb küzdöttem magam, combommal érzékeny ponton rúgva. A szakadék széléhez kúsztam ezután, hogy levessem magam. Az utolsó rugaszkodásom előtt elkapta a bokám, és visszahúzott. Kibontotta csuklómon a szorítást, majd a hátamra fordított. Akkor ismertem fel a hangját – még mindig fájdalmasan nyöszörgött.

– Zsolti? – meredtem rá, de sötét sziluettjén kívül semmit sem láthattam az arcából.

Akkor elszakítottak minket. Éreztem, ahogy nagy lendülettel gurul távol tőlem, mintha megrúgták volna, és más kapott el, aki felemelve megpörgetett. A kocsi reflektorok párájában anyámat pillantottam meg, ahogy egyesével lövöldözi a katonákat. Az emberek agya úgy placcsant szét, mint vízzel telt lufik, ha földet érnek.

És akkor megsüketültem. A lövés a fülem mellett dörrent, mozdulatlanná esett össze a fogva tartóm, de újra elkaptak. A földre nyomott, és újra rám feküdt.

– Te vagy az? – suttogtam reszketve.

– Én, maradj csendben – válaszolta.

Lassan csend lett. Legurult rólam, és fekvő helyzetben, egyik kezében Taurus-szal a tűzharc felé célzott, másik kezével nyomta a hátam a talajhoz. Reszketve néztem felé. Tényleg ő volt.

Hamarosan mozdulatlan némaságban füstölgött az Olga-hegy teteje.

– Senki nem mozdul! – hallottam meg Ádám halk kiáltását. – A szakadékhoz megyek!

– Jól vagytok? – suttogta guggolva mellettünk.

– Jól! Mehettek! – válaszolta Zsolti.

– Te mész, én tisztítok! – szólt vissza a bátyám.

– Ádám, ne felejtsd el, ki vagy… Mennetek kell!

– Csak te tudod megvédeni! Megváltoztatom a tervet! – vitatkozott Ádám.

– Rád nagyobb szüksége van! Induljatok! – mondta Zsolti, és simítva engedte el a hátam.

Ádám felkapott. Ugyanabban a pillanatban záródott a többi autó ajtaja is. Engem betett a fehér Volvóba, bekötött, majd őrült tempóban száguldani kezdtünk.

– Jól vagy?

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy menekülünk. Megint.