NORA Első könyv (V)

7. 
   
   
   17. Törött szárnyak 
   
   Beégés, beégés, beégés… Megint egy hatalmas beégés! Tehát nagy kár lett volna kinyírnom magam azon a szombaton, főként azért is, mert a szüleim sem jöttek meg. Amikor hazaértünk, egy furcsa távirat várt bennünket: 
   „Néhány pingvin vakká torzult. Ti jók legyetek! ”
   Ádám úgy tette odébb a papírt, mintha érdektelen szórólap lenne, melynek csupán annyi az értelme, hogy jól vannak, csak megváltoztatták terveiket. Őt sosem gondolkoztatta el a tény, hogy mi ihlette a különös üzeneteiket
   Mi van, ha tényleg bántották a pingvineket? Vajon mit követhettek el szerencsétlen, ártatlan állatok? A kicsinyüket védve dühösen hápogtak rá anyámra – vagy mit csináltak?! 
   A padlón feküdtem, törött szárnyakkal, és mellbe vágott a gondolat, hogy vajon velem mit fog tenni? Engem is megvakít? Égő cigaretta parázsvégét tolja majd a szemgolyómba? Vagy savat fecskendez a kötőhártyámra, netán kisollót állít a pupillám közepébe… Émelyegni kezdtem a gondolattól. És akkor többé nem láthatom Zsoltit. A teliholdat, ahogy fényével az arcát simítja, vagy a rekkenő napot, amely színében borostyán-barnává válik az amúgy sötét szeme. 
   Aztán kopogtak. A szívem a torkomba ugrott. Mint keljfeljancsi, úgy pattantam fel ülő helyzetbe, de csak a bátyám volt. Résnyire lökte az ajtóm, nyomán tömény dohányszag szivárgott be. 
   – Gyere! – szóltam. 
   – Mindjárt, csak elszívom – válaszolta. 
   – Gyere – sóhajtottam –, a szoba halálfélelem szagának jót tenne egy kis cigiillat! 
   – Oké – mosolygott, és az ablakhoz sétált, ahol kifújta a füstöt, majd körbemutatott a szobámon. – Utálod, mi? 
   Bólintottam. 
   Az ágyam, a szőnyeggel egyetemben felhőfehér volt. A csipkés, vajszínű baldachint kristálygyöngyök tömkelege díszítette – sosem húztam be. Az íróasztalom a rágógumi pink színével szinte ragadt a nyáltól. A szekrényeim végig a fal mentén babarózsaszínben pompáztak, tömve apróvirágos-ruhákkal, szoknyákkal, pasztellszín, romantikus blúzokkal és topánkákkal. Sosem vettem volna magamra azokat. Néhány pólót bírtam csak elviselni, de még azokon is hol balettcipők, hol türkiz pónik díszelegtek. 
   – Gyűlölöm – válaszoltam grimaszolva –, ez a habcsókos színvilág mindent megtestesít, ami én nem vagyok. Fekete falakat akarok! Plafonig érő Nirvana posztert az ágyam fölé! 
   – Hm – merengett el Ádi –, az lenne a nirvána?! – beleszívott a cigibe, majd gúnyosan nevetve folytatta: – Pedig az angyali létedhez tökéletesen illik a szoba! 
   Végignéztem a jelmezemen, és morogva lehúztam magamról az aljánál fogva, át a fejemen, majd a sarokba vágtam, ahonnan huszonnyolc porcelánbaba bámult. Majd vigyorogva Ádám felé fordultam. 
   Arca lesápadt, kezében megdermedt a félig elszívott cigaretta, amit azonnal kidobott az ablakon, és hozzám sietett. Mellém térdelt, és vizsgálgatni kezdte a bőröm. Pillantását követve, elkapott a pánik. 
   Tűzvörös skarlátfoltok lepték el végtagjaimat, amit eddig a ruha takart. A lángoló foltok között itt-ott bejátszott egy kis sötétbordó hematóma. A látványtól zihálni kezdtem és könnyezni. 
   Ádi azonnal az arcomra pillantott. 
   – Csss! – próbált nyugtatni, de egyre érdesebben érkezett tüdőmbe a levegő. – Hé, hé, hé, Norci, nincsen baj! Nincsen baj! Nyugodj meg! 
   – Hogy nyugodjak meg? Undorító vagyok! – bőgtem el magam, de legalább a zihálásom enyhült. 
   – El fog múlni! Bekenjük krémmel! Ez csak egy allergiás reakció a ruha anyagától, el fog múlni – sorolta a szavakat. 
   – Krém? Nincs szuri? – emeltem fel a fejem reménykedve. 
   Ádám mélyen a szemembe nézett. 
   – Popsiba, nem vénásan – alkudozott. 
   Borzongva forgattam a szememet. 
   – De egyet?! 
   Felállt, felém nyújtotta a kezét, és felhúzott. 
   – Vetkőzz! – utasított. 
   – Nagyszerű… – sóhajtottam, majd lehúztam a pólóm, aztán a gatyám. 
   – Most mit vagy zavarban, a tesód vagyok! 
   – Nem vagyok zavarban! – vágtam rá. 
   – Jó, az arcod eddig nem volt vörös, csak azért… – mormolta, majd végignézte a nyakam, a hasam, a combjaim. 
   Aztán megragadta a csuklóm, és megfordított. 
   – Jézusom, ez meg mi?! – kérdezte, s éreztem, ahogy ujja gerincem mentén csúszik a lapockámtól egészen a hátam közepéig. 
   – Mi van ott? – őrjöngtem hisztérikusan, mire kézen fogott, és bevitt a fürdőbe. 
   A fiókos szekrény mellett egy egy-hetvenötös tükör állt. Behúzott az ajtón, és háttal elé állított. 
   – A szárnyam… – dadogtam, kifordított nyakkal. 
   – Mi van? – dörgött rám Ádi. 
   Ránéztem, és megvontam a vállam. Nem ismételhettem meg azt, ami meg sem történhetett. 
   – Norci! Ki bántott? – rezgett meg a hangja. 
   – Tudod, a templomkert kapuján a rózsaindák… 
   – Beleestél, vagy mi? – meredt rám szigorúan, majd szeme újra az allergiás foltjaimra tévedt. – Ez terjed… – mormolta, majd a káddal szemközti szekrényhez lépett, ahol a gyógyszereket tartották. 
   Egy ideig kutatott, majd felém fordult. 
   – Még mindig várom a választ! – morogta. 
   – Igen, elcsúsztam! 
   – Ó, igen? – kérdezte gúnyosan, majd elővett egy marék fecskendőt, meg tűt, meg ampullás dobozokat, a hideg futkosott a hátamon a cuccoktól. – Basszus, nincsen szteroidkrém – pusmogta maga elé, majd újra felém lépett. Kissé elfordított, hogy háttal álljak neki, de így meg pont láttam a tükörben, mit művel velem. Hozta a bőrfertőtlenítő spray-t, amivel bespriccelte a bugyim alatti részt. Megrezzentem a hidegtől. Tekintetünk a tükörben találkozott. 
   – És most dupla adag szurit kapok, mert nincs krém? 
   – Jaj, nem – simította meg a karom –, mindjárt felhívom Zsoltit, nincs-e neki. 
   A ténytől még jobban megrezzentem. Elfordult, hogy összeszerelje a szurit, reszketni kezdtem, azután mellém lépett, és kezében a tűvel kezdett el beszélni. 
   – Akkor már csak arra válaszolj, húgom, hogy a fenébe alvadt meg a vér a hátadon? – Újra hozzáért, és hatalmasat ugrottam. Nem bírtam levenni szemem a tűről, amivel mellettem hadonászott. 
   – Ez most mi volt? Fáj? – kérdezte meglepetten. 
   – Nem, csak itt lóbálod előttem ezt a szörnyedvényt! – mutattam a szurira. – És szörnyű nem tudni, mikor szúrod… Ááá! 
   – Most – válaszolta, amikor már ki is húzta belőlem a tűt. 
   – Úúú… Miért nem lehet háromra számolósan? – kérdeztem sziszegve, amikor jött a következő szúrás. – Basszameg! Ádám, legalább azt elmondhatnád, hogy hány… Áááú! Már! – És a harmadik. – Három volt – vigyorogta. 
   – Na, nem mondod… – grimaszoltam nyávogva. 
   – Jobb, ha nem számítasz rá, hidd el! – válaszolta együttérzéssel. 
   – Szerintem jobb pontosan tudni, és felkészülni rá! – vitatkoztam vele, miközben vattát ragasztott a szúrások helyére. 
   Aztán felegyenesedett, és tekintetünk újra a tükörben találkozott. 
   – Ó persze, három másodperc alatt már a mező közepén tartanál – vigyorogta. 
   
   Míg felöltöztem, a bátyám felhívta egyetlen szomszédunkat, aki azt üzente, hogy tíz másodperc múlva itt lesz. Hosszú macinacit vettem, és könyékig érő pólót, amin kivételesen semmi óvodás minta nem éktelenkedett. Ádám megdöbbenve nézett rám, amikor megjelentem a konyhában. 
   – Megértem és nem is támogatnám, hogy melltartóban és bugyiban flangálj, de harmincöt fok van – kezdte, és kérdően ráztam meg a fejem. – Jobb lenne a bőrödnek, ha szabadon hagynád – sóhajtotta. 
   – Jobb lenne, ha meghalnék – kaffogtam, és levetettem magam a fenyő étkezőasztalhoz tartozó székre. 
   – Figyelj csak – kezdte, miközben leült az asztal másik oldalához –, még nem is volt alkalmam elmondani, hogy mennyire gyönyörűen énekeltél! – csillogott a szeme. 
   – Tényleg? Nem volt hamis, vagy fülsüketítő kornyikálás? – mosolyogtam. 
   A fejét rázta. 
   – Gyönyörű volt! Hogy csináltad? – kérdezte. – Amikor gyakoroltatok, bizonytalan és csúszkáló volt a hangod. De ott, Norci, egyszerűen lélegzetelállító volt! 
   Megvontam a vállam. 
   – Biztos megszállt valami őrangyal. Látod, iszom is a levét rendesen! 
   És akkor csengettek. 
   – Jaj, már! Ne rontsd el! – lépett hozzám, és összeborzolta az amúgy is mindenfele göndörödő hajam, majd rám nézett. – Hihetetlen volt, Zsolti nem is vett levegőt! – nevette el magát, majd az ajtóhoz sietett, de még visszakiabált. – De mi a fenéért rohantál el? Ez nálad valami megrögzöttség? 
   – Csá, hogy van? – hallottam meg Zsolti hangját az előszobából. 
   – Beadtam neki muszkosan a hármas kombót, de nem ment anafilaxiáig. 
   – Miért nem vénásan? 
   – Mert ő Norci. 
   – Ja, igaz. 
   És akkor ott volt. Egy pillanatra sikerült elfelejtenem, mennyire borzalmasan néz ki a bőröm. Hogy a szüleim édi, kis pingvineket marcangolnak. Hogy Jézus vérezni kezdett, amint meglátott. Hogy miért van mindenkinek gyönyörű fogsora, csak nekem nem – és minden mást, ami kavargott addig a fejemben. 
   Zsolti elhúzott egy széket az asztaltól, és leült elém. Mondott valamit, de annyira elmerültem a szívdobogás, légzésmegállás és gyomorrángás hármas kombójában, hogy nem is fogtam fel. Majd Ádámra nézett, beszéltek valamit, csak akkor sikerült visszatérnem a valóságba, amikor a bátyám rám szólt. 
   – Hallod? Most vagy átöltözöl, vagy gatya lehúz! 
   – Ez csak egy krém, egyedül is menni fog – morogtam –, vagy mostantól a testápolót is te akarod rám kenni? – fordultam a bátyám felé. 
   – Sejtettem, hogy világvége van – mosolyogta el magát Zsolti. 
   Hümmögve kikaptam a kezéből a krémet, és a lépcső felé slattyogtam. 
   – Látnom kell, hogy terjed-e! – mordult rám a bátyám. – Ez most nem kívánságműsor! Kis pólóban, kis gatyában jössz le! 
   – Nem jövök le, kiugrom az ablakon! 
   – Kiváló ötlet, ha életed végéig kerekes székben akarsz lavírozni! – kiabálta vissza. 
   A tégelyes krémet letettem a kád szélére, míg vetkőztem. Amikor nagy puffogások közepette lehúztam a nadrágom, nem hittem a szememnek. Hajolva bámultam a combomra, ami nem sokkal ezelőtt még vörösben lángolt, mostanra már csak pár apró pont maradt az összefolyó foltokból. Kivágtam az ajtót, és lerobogtam a lépcsőn. 
   – Ádi-Ádi-Ádi! 
   Mikor berohantam a konyhába, készen arra, hogy a bátyám nyakába ugorjak hálálkodva a csodaszurik miatt, hirtelen megtorpantam. Már hárman voltak. Ott termett a barna hajú lány, aki elvileg Zsolti nővére volt. Szembenézve vele meghökkentem, és kiszaladtam. 
   – Mi van, már lányok előtt is szégyenlős vagy? – morogta Ádi, és utánam jött. – Állj meg! 
   – Nézd! Eltűnik! – vigyorogtam rá az előszoba közepén pörögve-forogva. 
   Ádám kikerekedett szemekkel bámulta a lábaimat. 
   – Zsolti, idejönnél egy pillanatra? 
   – Ne… – ráztam suttogva a fejem. 
   Összevont szemöldökkel rázta ő is a fejét válaszként. Zsolti a bátyám mellé lépett, és értetlenül szemlélt minket. 
   – Láttál már ilyet? – kérdezte végül a bátyám. 
   – Ööö… Nőt bugyiban? – kérdezett vissza, majd a combom elé térdelt, és ujjával végig simította az egyre halványuló pöttyöket. – Mit kéne nézzek, ezek purpurák is lehetnének. 
   – Mik? – vágtam közbe, de senkit sem érdekelt. 
   A barna hajú a konyha ajtófélfájának dőlve szemlélt minket. 
   – Általában ezt csinálják – mosolyogtam felé kínosan –, itthon is orvososat játszanak. 
   – Tudom – válaszolta elnevetve magát, tökéletes fogsorral –, ha nem ellenkezel, hamarabb békén hagynak! 
   – Ő a nővérem, Szilvi – hadarta felfelé nézve Zsolti, majd újra a bőröm felé fordult. 
   – Nem azok! Tűnő skarlátfolt – szólalt meg a bátyám. 
   – Ilyen gyorsan képtelenség, Ádi! – állt fel Zsolti, és a pólóm felé nyúlt. 
   – Na – morogtam rá –, majd én! – A melltartómig húztam a fehér szövetet, majd lenéztem a hasamra én is, ott még annyi pirosas pont sem volt. 
   – A seb rendben van? – kérdezte Áditól, mikor meglátta a kötést a csípőm felett. 
   – Aha, tegnap kiszedtem a varratokat. 
   – Te láttál már ilyen gyorsan visszahúzódó bőrreakciót? – kérdezte a bátyámtól. 
   – Nem. Egy hét, de minimum négy nap! 
   Zsolti bólintott, majd felém fordult. 
   – Szóval égett, csípett, viszketett a ruha alatt? 
   – Nem, nem éreztem semmit. 
   – Nehezebben kaptál levegőt? – kérdezte, válaszként a fejemet ráztam. – Mi a fene? – fordult a bátyám felé. – Autoimmun? 
   Kérdezte végül, mire a bátyám majdnem összeesett. 
   – A ruha vonala volt a reakció határa is – nyomatékosította Ádám, kapkodva a levegőt. 
   – Szóval az angyali lét inkompatibilis veled, Norc? – vigyorogta el magát végül Zsolti. 
   – Apropó, angyali lét… Fordulj meg! – kérte Ádi, majd megmutatta neki hátamon lévő hosszanti, szakított sebet. 
   Néhány másodperc után letűrtem a pólóm, és feléjük fordultam. 
   – Elég volt! Úgy érzem magam, mint egy cirkuszi gnóm! – morrantam rájuk, majd felmentem a szobámba. 
   A szőnyeg közepén hagyott rövid gatyát húztam magamra, majd letérdeltem a sarokba hajított angyal jelmez elé. A kezembe vettem. Valamiért úgy képzeltem, hogy azonnal megráz majd, vagy ilyesmi, de puha, kellemes érintése volt. Forgattam ide-oda, címkét keresve benne. 
   Majd kopogtak. 
   – Gyere! – szóltam. 
   
   Zsolti volt. Szó nélkül ült le mellém, lábait törökülésbe húzva. Egy ideig csak nézett, az arcomat, a kezemet, a jelmezt, majd megszólalt. 
   – Miért érzem azt, Norci, hogy őrületesen mély benned a halál iránti vágy? – Szeme kérdőn meredt az enyémbe. 
   – Mély? Hogy mély? – dadogtam, mint valami szerencsétlen, amikor kikapta kezemből a ruhát. 
   – Ha valamire allergiás vagy – kezdte, mire nyakam hátrabicsaklott, a plafont fennakadt szemekkel néztem. – Szóval nem érdekel? 
   Államat újra felé döntöttem. 
   – Nem! Hallani sem akarok allergiáról, anafl… – botlott bele nyelvem a szóba –, szteroidról meg pp… purpmicsodákról! 
   – Miért? – kérdezte komolyan. 
   – Mert ma három szurit kaptam két másodperc alatt, az elmúlt hónapban húszat, az elmúlt évben pedig kétszázat. 
   – Hát, ezért utálod annyira az orvosokat… 
   Megvontam a vállam. 
   – Csak azt akartam mondani, kicsi, hogy ha így kiütött a ruha, akkor nem kellene fogdosnod! – grimaszolt mosolyogva, majd ő is a cetlit kereste benne. 
   Beégés ismét… 
   – Nincs benne cetli, de majd utána kérdezünk Ferenc Atyánál – sóhajtotta, és az ajtó elé dobta a ruhát, kérdően néztem rá. – El fogjuk előled pakolni, még a végén az angyalok ölnek meg. 
   És akkor csend szállt közénk. Benne is és bennem is annyi kérdés kavargott, annyi lezáratlan beszélgetés és csók, hogy egyikőnk sem tudott belekezdeni. 
   – Szerinted mi az a hátamon? – kérdeztem végül. 
   – Seb – fogta rövidre, mire értetlenül bámultam rá. – Most mi van? Az előbb azt mondtad, nem akarsz orvosi dolgokról hallani?! – közölte szinte sértődötten. 
   – Ühüm. Szóval orvosi dolog? 
   – Muti még egyszer! – kérte, és feltérdelt. 
   Akkor hátat fordítottam neki. Néhány pillanatig hezitált, majd közel térdelt a hátamhoz. Kézfejével balra simította nyakamból a hajamat, ujjaival lágyan végigsimítva a bőröm. Előrehajtottam a fejem, majd állam a vállamhoz szorítva hátranéztem rá. Ajka félmosolyra húzódott. Lassan felhajtotta a pólóm, majd visszatakarta. Ujjait felcsúsztatta a gerincemen egészen a tarkómig. Sosem ismert borzongás kapott el. A fülem előtt érintése a mellkasom felé csúszott, megakadva a dekoltázsomon tovább gördült a köldökömig. Behunytam a szemem. Vállai az enyémhez simultak, arca a nyakam jobb oldalához közeledett. 
   – Tudod, mit gondolok? – suttogta forrón a nyakamba. 
   – Hm? 
   – Hogy valódi angyal vagy, aki repülni próbál – kezdte, és ajkait a bőrömhöz érintette –, törött szárnnyal is… De repülni próbál. 
   Hangtalan csókokat simított a bőrömre, majd megfordultam és feltérdeltem. Ujjait lassan az enyémek közé fűzte. Nagyot nyeltem. Szemem égett, halántékom pulzált. 
   – És ez nem veszélyes? – kérdeztem. 
   Kiegyenesítette gerincét, és fölém magasodott, majd közel hajolt. 
   – Szerinted az? – kiszabadította egyik kezét, és megsimította az arcom. 
   Lángoltam. 
   – Ha velem vagy, akkor nem – válaszoltam. 
   – Hiányoztál, kicsi – ajkát az enyémhez érintette. 
   Feljebb emeltem az arcom. Ajkaival átfogta az alsó ajkam. 
   – Hogy vannak a fogaid? – suttogta. – Semmi sem zsibbad, semmi nem fáj? – kérdezte, miközben homlokunk és orrunk összeért. 
   Elmosolyodtam, és ajkam az övé felé emeltem.
   
   
   18. Hófehér paripák és a déli kastély 
   
   „Kedves naplóm… Kedves titkos naplóm! 
   A tények. Isten mégis létezik, és nem is gyűlöl annyira! Tudok énekelni! Az összes szenya osztálytársam hallotta, amiért valószínűleg még többet fognak csúfolni, de nem izgat. 
   Dávid mindig is ott lesz célpontnak helyettem. Őt azért utálják, mert furcsa. Engem? Talán én is az vagyok, de Dávid fényévekkel leköröz – mondjuk az énekben is. Hihetetlen hangja van! Talán nem is utálom annyira, és talán ő az egyetlen az osztályból, aki szeret – az ő kretén módján természetesen. Történt köztünk valami. Valami megmagyarázhatatlan, füllel nem hallható, hihetetlen gondolatátvitel, vagy mi a fene. Vagy csak hallucináltam. A betépéseim óta azért ez elég gyakran megesik. De valóban a hangját hallottam, ahogy beszéd nélkül hozzám szól. Talán csak Isten tudja, megtörténhetett-e ez. 
   A hallucinációkról… Láttam vérezni a Jézus szobrot. Csorgott sebeiből a vér! Egy szobornak?! Ez viszont csak Isten műve lehetett! És a seb a hátamon! Magától megalvadt a vérem, ami lehetetlen. Ádám ezerszer magyarázta el a véralvadási kaszkádot. Ami hiányzik belőlem, az nem alakul ki egyik napról a másikra?! Vagy ki tudja, bár a kedvenc orvosaimnak sem volt egyetlen használható ötlete sem, valójában köpni-nyelni nem tudtak. Szintén Isten műve! És talán most, hogy megmutatta magát, talán anyám soha többé nem jön haza! Talán segít, hogy békén hagyjon mindörökre. 
   Vagy túl sokat kívánok tőle? Vajon egy évben hány kívánságot teljesít? Csak nagyobb szuper erő, mint egy aranyhal?! 
   Mert-mert-mert, a legnagyobb vágyam talán-talán-talán teljesítette… Megcsókolt! De nem csak úgy egyszerűen! Az ölelésében feküdtem, ezer simogatás közepette! ”
   – Mit csinálsz? 
   A rohadt, működésképtelen ajtó, basszus. 
   – Semmit! – vágtam rá, és dugtam a hasam alá a naplót. 
   – Nem drogot rejtegetsz, ugye? – Ádám szigorú szeme villant rám az ajtóból. 
   – Nem – forgattam a fejem. 
   Egy pillanatig hezitált, hogy megmotozzon-e, de aztán annyiban hagyta. 
   – Gyere le, az Atya van itt, és Dávid. 
   – Megyek – sóhajtottam. 
   És meg sem mozdult, így én sem indulhattam. 
   – Na! – sürgetett. 
   – Jól van már! – hasaltam még mindig a naplón. 
   – Na, mi van? – vigyorogta el magát sejtelmesen. – Álmodozunk-álmodozunk? – gúnyolódott. 
   Elvörösödtem. 
   – Zsolti úgy szédült le a lépcsőn, mint egy elsőszerelmes kis srác – nevetett felém. – Csókolóztatok? – Jaj, Ádi, szállj le rólunk! – morogtam egyre vörösödő arccal. 
   – Jaj-Ádi-jaj-Ádi – ismételte gúnyos fejhangon. – Na, szedd össze magad, és gyere le! – utasított, és szerencsére végre előrement. 
   Felugrottam. Összecsuktam a füzetet, és bemásztam vele az ágyam alá, majd felraktam a titkos rekeszbe. 
   – Mit csinálsz? – szólt a hang. 
   A rémülettől bevágtam a fejem az ágygerendába. Nyögtem, majd előmásztam. Dávid volt. Mosolygott, és ebben azért bőven volt valami hátborzongató. 
   – Miért bujkálsz az ágy alatt, mit rejtegetsz? – lépett közelebb. 
   – Istenem, magánéletet adj, magánéletet – dünnyögtem a szőnyegre, miközben felálltam. 
   – Foglalj helyet, ha már ily’ hívatlanul átléped a küszöböm… – mutattam a gusztustalan pink szék felé, én felültem az ágyra. 
   Körbenézett. 
   – Hűh – döbbent meg –, gyönyörű a szobád! Bájos… Bűbájos és olyan… – kereste a szavakat –, szelíd?! 
   – Aha – vakkantottam, és még mindig nem bírt betelni a látvánnyal. 
   Körbeforogva szédült le a székre, majd rám nézett. 
   – De egy szentkép sincs? Semmi kereszt? Keresztény ereklye? 
   – Épp eleget tocsogok a magam vérében is… 
   Értetlenül, majd rosszallóan bámult, de nem szólt semmit. 
   – Ez maga a mennyország, nem? – néztem körbe én is. – A plafonon felhők – mutattam felfele –, galambok, és most is egy hatalmas felhőn ülök – mutattam az ágyra –, te meg az egyik szent kicsulázott rágógumiján – röhögtem. 
   A feje füstölögni kezdett, így lenyeltem a vihogásomat. 
   – Ja és az ajtóm?! – folytattam. – Ide mindenki kérés nélkül kap bebocsátást… 
   Még mindig nem szólt. Dávidon a humorérzék legkisebb morzsája sem mutatkozott. Rosszalló pillantása enyhült, majd mélyen rám nézett. 
   – Te is láttad, ugye? – kérdezte halkan. 
   – Az osztálytársaink sárgábbak voltak a kínaiaknál, annyira szépen énekeltél! – bólintottam. 
   – Norci, nem vagy idióta plázacica, ne viselkedj már tök agyatlanul! 
   Megszeppentem, és elromlott a kedvem. 
   – És neked miért kell állandóan rontanod a közhangulatot? Tudsz tök normális is lenni! 
   – Nem értem, miről beszélsz! 
   És akkor vigyorogva odaugrottam hozzá, és a két mutatóujjammal mosolyra nyomtam a szájzugait. A következő pillanatban a hónaljamig robbanó, elektromos villanás teljes önkívületbe lökött. A következő kép, amire emlékeztem, az volt, ahogy hajol felettem. 
   – Mi a picsa volt ez? – reszkettem a pillantása alatt. 
   – Norci! – Ádám unott hangja a nyíló ajtó után, majd ijedt tekintetű léptei a magasból. – Mi van veled? Mi van vele? – fordult Dávid felé, aki hátralépett. 
   A bátyám meg mellém térdelt, és bámult. Egy szó se jött ki a torkomon hosszú másodpercekig. Majd újra Dávidra nézett. 
   – Egy délután alatt két pasi vesz le a lábadról, vagy baj van? – kérdezte újra a szemembe nézve. 
   – Jól vagyok – fintorogtam –, látod, kitől tanulom?! – fordultam Dávid felé, aki végre képessé vált egy apró mosolyra! 
   Felültem és az ágyamhoz dőltem, Ádám mellém ült. 
   – Elájult, Ádám, az arcodba hazudik! 
   A bátyám megdöbbent tekintettel nézett. 
   – Ettél ma egyáltalán valamit? Bármit? 
   Megráztam a fejem. 
   – És mit gondoltál, elég a testednek a mennyei áhítat, a templomi fény? – morogta, miközben felállt. – Hozok fel kaját! 
   – Kösz, bátyó! – vigyorogtam rá angyalian. 
   Majd rémülten fordultam Dávid felé, amint Ádi kiment. 
   – Te is érezted?! – kérdeztem. 
   – Soha többé ne érj hozzám! – sziszegte, majd ő is az ajtó felé indult. 
   Felálltam, és utánaléptem. 
   – Várj! Érezted? 
   Megfordult, rám meresztette szemeit. Sárgán villant a pupillája. Hátraugrottam. 
   – Soha többé! – morogta. 
   Egy ideig csak álltam ott, letaglózva, kavarodott bennem a sértődöttség, a düh, értetlenség és a rémület. Utána kellett mennem. 
   Mindenki a konyhában volt. Az Atya tárt karokkal közeledett, hogy ölelésébe zárjon, és elmondja, mennyire tetszett neki az előadásunk. A válla fölött is Dávidot bámultam, ahogy keresztezett karokkal támasztotta a konyhapultot. Az arca látszólag nem fejezett ki érzelmet, egy futó, sértődött, vagy inkább csalódott pillantást kivéve, mely után elfordította rólam tekintetét. Ádámnak feltűnt, hogy valami nem stimmel, de szerencsére nem mászott bele, csak tányérral a kezében vizslatott minket. 
   – Gyere, egyél – szólt végül. 
   Már azzal jóllaktam, ahogy az asztalra néztem. A tizenkét fős asztalunk felét egy hatalmas szögletes torta tette ki, közepén egy angyal-marcipánfigurával. A többi részén csokik, desszertek, virágcsokrok, és ismét csokik és desszertek… 
   – Norci, hát tudod-e, hogy megnyertük a versenyt? – engedett ki Ferenc Atya az öleléséből. 
   – Ja, hogy ez a nyeremény?! – mutattam az asztal felé. 
   – Ne beszélgess, ülj le és egyél! – adta Ádám a kezembe a tányért, melyen csirkesali csücsült. 
   Leültem, majd a többiek is, de alig láttuk egymást a sok díszcsokor között. 
   – Ó, ez csak az intézményvezetők ajándéka, a nyeremény a renoválás! – legyintett az Atya. 
   – Ó, Atyám! Renoválás?! Fenének óvtuk annyira oktávjainkkal az ablakokat! – vigyorogtam. 
   Ádám elröhögte magát, majd a tányéromra mutatott. 
   – Jól van már! Felcsaptál éhségellenőrnek? 
   – Ha nem akarsz kórházba kerülni, elkezdesz enni! – rivallt rám, majd vágott a tortából mindannyiunknak. 
   – Én nem eszek édeset – közölte vele Dávid, majd rám biggyesztette ajkait, mintha ő mindannyiunknál jobb lenne, mintha fölöttünk állna, egészségtelen pórnép fölött. 
   – Ádámkám, én meg egy kis szíverősítőt előtte, ha lehet – szólt az Atya. 
   – Én sem eszek édeset – vontam meg a vállam, mire Dávid rám robbant. 
   – Te semmit sem eszel – közölte. 
   – Már a felét megettem – sziszegtem vissza. 
   Ádám a tányéromra nézett, de nem firtatta, csak odanyújtotta az Atyának a félcentest, és koccintott a sajátjával vele. 
   – Nem, nem etted – vitatkozott. – Csak összetúrtad! 
   – Ettem belőle, ez nem igaz! Ne tudd már jobban, és mi a frászt érdekel amúgy is? 
   – Csak összenyálaztad a villát, de nem volt rajta étel – folytatta. 
   – Mi bajod van, miért nem eszel? – kérdezte Ádi, mikor ő is leült. 
   – Semmi… Eszek – morogtam. 
   – Sosem eszik – szólt Dávid Ádám felé. – Úgy csinál, de csak átrendezi az ételt a tányérján, és szófosást kap, így nem veszed észre. De nem eszik. 
   Lecsaptam az evőeszközt a tányérra, és felháborodva ugrottam fel az asztaltól. 
   – Aztán meg kiveri a hisztit valami miatt, hogy jogosnak tűnjön a távozása. 
   – Visszaülsz, és eszel! – dörrent rám Ádi. – Dávid jó megfigyelő vagy! 
   Visszaültem, és ettem. 
   – De tudod, nem? – kérdezte a bátyámat. – Hogy anorexiás! 
   – Fogd már be! 
   Ádám rám meredt. 
   – Faszságokat beszél! – mentegetőztem. 
   – Óhó, Lányom! Ne átkozódj! – szólt közbe az Atya, amire csak még idegesebb lettem. 
   Egy ideig csend lett, de mindannyian azt vizslatták, ahogy eszem. 
   – Szóval, Atyám, mivel kezdik a renoválást? – váltott témát a bátyám. 
   – A Szentháromság szobrot cseréljük! – válaszolta. 
   – Amit megeszik, azt ki is hányja! – szólt közbe hirtelen Dávid. 
   – Mi? Ez igaz? – rivallt rám a bátyám. 
   Füstölgő fejjel ugrottam fel, kikaptam a torta közepéről a marcipán angyalt, és tiszta erőből a szeme közé hajítottam. Megugrott, kezét odaszorította, az ujjai között vér kezdett szivárogni, és még ekkor sem hagyta abba. 
   Ádám felugrott, és odarohant. 
   – Norci, megőrültél, teljesen hülye vagy?! – kiáltotta. 
   – Kérdezd meg a fogorvost, kérdezd meg a fogorvost, ő látja a fogain, ő látja… 
   Felrohantam a szobámba, bevetődtem az ágyam alá, kihúztam a naplómat, és ötvenszer firkáltam át azt a részt, amiben róla írok. 
   „GYŰLÖLÖM-GYŰLÖLÖM-GYŰLÖLÖM… ” – És írtam le vagy ötvenszer, mire lecsillapodott a dühöm. 
   A hátamra fordultam, és belém hasított a lelkiismeret-furdalás. Mi van, ha megvakult? Amíg anyám pingvinek látását veszi el, én emberekét? Dávidét?! 
   Felpattantam, hogy lerohanjak, de az ajtóban a bátyám mellkasába ütköztem, és seggre ültem. 
   – Beviszem a szemészetre, össze kell varrni a szemhéját – mondta idegesen. 
   – Én is megyek! – mondtam, és újra feltápászkodtam. 
   – Nem, itt maradsz, és elgondolkozol a történteken! – sziszegte, majd kilépett az ajtón. 
   Sírni kezdtem. Ádám visszalépett, és teljesen váratlanul megölelt. 
   – Semmi baja nem lesz – mondta, mire rám tört a zokogás. – Te meg… Ez, ami veled van, vagy nincs, vagy mi van – hebegett –, megbeszéljük! 
   Mondta, aztán elviharzott. Percekig álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, tördelve a kezem, de képtelen voltam otthon maradni. 
   
   Futni kezdtem. Ki a földútra, majd fel a dombra, oda, ahová minden út vezet… Bedöntöttem a súlyos kaput, majd üvöltözni kezdtem, nem törődve a csendben imádkozó nyugdíjassal. 
   – Atyám, Atyám! Hát, hol bujkál? – köptem ki a tüdőm. 
   Ferenc Atya a legsötétebb sarokból bukkant fel. 
   – Nem bujkálok, lányom. Isten szeme elől nem lehet elrejtőz… 
   – Jól van, jól van, csak jöjjön, Atyám! Pattanjon! Izzítsa a tűzbogarat, és vigyen el Dávid szüleihez! – lihegtem. 
   Az Atya csak állt ott, értetlenül rángatta a vállait, mire megfogtam göcsörtös kezét. 
   – Atyám a Volkswagenről beszélek, hozza a kulcsot, és vigyen el! Kérem! 
   – Ó! – esett le neki végre. 
   – Ó, hát! Menjünk! 
   Zötyögött, tötyögött a tűzbogár, köhögve, prüszkölve, míg én lerágtam idegességemben az összes ujjam. Az Atya néhányszor rám szólt, nehogy vérzésig rágjam, de mit számított. 
   – Atyám, gázpedál nincs ebben a szerkezetben? Hát, futva gyorsabb lennék! – fakadtam ki végül. 
   A pap elnevette magát. 
   – Lányom, te futva? Leköröznél egy olyan poloskát is! 
   – Mit? 
   – Olyan porskát! 
   – Porsche Atyám, Porsche! 
   És akkor gyorsítani kezdett. A bogár fuldoklott, én tikkeltem az izgatottságtól. 
   – Messze vagyunk még? 
   Kérdeztem századszorra, és ő kilencvenkilencszer is azt válaszolta, hogy: „ejj, a türelem rózsát terem”, de most a várt „ejj” nem érkezett. 
   – Már itt vagyunk – mondta. 
   Földút. A falu keleti része a miénk volt, övéké volt a déli. Körbenéztem, majd az ablakhoz nyomtam az orrom, hogy jobban lássak. 
   – Vadlovak, Atyám? – hunyorogtam a fehér jószágok felé, amik a távolban vágtatva hamar lehagyták a kocsit. 
   A pap elnevette magát. 
   – Nem kislányom, ezek nemesvérű lovak! Kisebb testű, szívós vérmérsékletű állatok és gyorsak, mint a szél! 
   – Hű! – ámultam a távolba. 
   A hófehér paripák olyan kecsesen vágtattak, mintha patáikkal még a földet sem érintették volna. Sörényük aranylóan csillogott a napfény alkonyhoz közeledő színeiben. Aztán tekintetem újra az előttünk fogyó útra fordítottam. Szerencsére. 
   – Atyám! – sikítottam, és lábam átlendítettem a térde fölött, rátaposva a fékpedálra. 
   A hatalmas állat az autó előtt ácsorgott, nyakszőrén rózsaszínben csillogott a fény. Megdermedve lihegtem felé. Majd mintha mi sem történt volna, tovább ballagott. 
   – Mi van magával? Megártott a misebor?! – rivalltam a papra. 
   – Mindig megjárom! Ezek itt úgy lófrálnak, ahogy kedvük tartja! A semmiből tűnnek elő, szabadon, át az úton, az ember meg rémüldözzön – bosszankodott. 
   – Isten útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd tüdőmbe szorult a lélegzet. 
   Mert elénk tárult a látvány. Egy hatalmas, égig érő, döbbenetes mértékű, gyönyörű palota! Tornyokkal, csúcsokkal, boltívekkel, szobrokkal. A tornyok az ég pink felhőit simították. 
   – Aszta! – hüledeztem. – Miért rólunk hiszik, hogy a leggazdagabbak vagyunk a faluban? – gondolkoztam hangosan. 
   – Gyönyörű, igaz? – tért magához az Atya is. – A tizenhetedik század óta a család tulajdona, a századforduló előtt lett renoválva. 
   – Te jó szagú úrist… – haraptam el a végét, miközben kiszálltunk. 
   Nem volt kapu, nem volt kerítés. A hatalmas előkert derékig érő sövényesből állt, ami labirintust alkotott, közepén fehér rózsabokrokkal és egy szoborral. Megkerülve a parkot, a fehér kavicsos részen rengeteg autó parkolt a miénken kívül. Körülbelül ötven lépcső vezetett a bejárati kapuig, melynek mindkét szárnya tárva-nyitva állt. Nagy volt a nyüzsi. Az Atya fújtatva bár, de tartotta lépcsőzésem iramát. 
   Belépve senkinek sem tűntünk fel. Emberek rohangáltak ember nagyságú virágcsokrokkal és vázákkal. Az előtermi lépcső olyan messze volt a kaputól, hogy egy nagyszabású bált, csak az előszoba elbírt volna könnyűszerrel. A padlón, mint sakktáblán váltakoztak a méterszer-méteres fekete-fehér burkolólapok. Leesett az állam. 
   Az Atya a lépcső felé grasszált, így követtem, bámészkodva forogva. Legalább tízméteres belmagasság nyúlt a galériáig, a korlátok alatt négy méteres szent képekkel. Elnevettem magam. Itt aztán vannak szentképek – jutott eszembe, amit Dávid hiányolt a szobámból. 
   Az előszoba közepén egy üveg körasztal ácsorgott, fehér rózsa csokorral, ami az egész házat behintette illatával. Bódulatos, bődületes döbbenet ragadott el. Az asztalnak majdhogynem minden sertepertélő ember nekiütközött, aki véletlenül mégsem, az sikkantva nyomta a padlóféket, kezében szerencsétlenül rázva kristályvázák hadát. 
   – Atyám, mondja, hogy ez egy múzeum, és Dávid szülei csak dolgozók! – rántottam meg a lépcső alján a csuháját. 
   – Nem, kicsim, a tulajok, ez az otthonuk. 
   A lépcső közepén – a lépcső, amely úgy tűnt, a mennyekig vezet – egy sötétbarna hajú, negyvenes nő ácsorgott, és akkor már biztosra tudtam, hogy ő Dávid anyukája, mivel a többi ember húszezer kérdéssel zaklatta. Mikor észrevette az Atyát, bájosan elmosolyodott, majd szeme felém siklott. 
   – Norci! – ujjongott a meglepetéstől, és vállon simítva az épp kérdezőt, faképnél hagyta, majd felém lépett. Farmer rövidnadrágot viselt és mezítláb volt – már akkor megkedveltem! 
   Amint a körülöttünk lévők meghallották a nevemet, döbbenten bámultak rám, és udvariaskodva távolodni kezdtek. 
   – Gyere, menjünk nyugodtabb helyre! – szólt, vállon érintett, és lementünk a lépcsőn, onnan jobbra egy otthonosabb méretű nappaliszerűségbe. 
   – Csücsülj le! Bocsi a felfordulásért, Dávid szülinapjára készülünk! – mondta, majd leültünk az egymással szemközti, fekete bőrkanapékra, az Atya az egyik fotelba. 
   – Jaj, de bunkó vagyok! – pattant fel újra, és a kezét nyújtotta felém. – Glinda vagyok, Dávid anyukája! 
   – Nora – mutatkoztam be, mire ajkai újra mosolyra húzódtak. 
   – Elképesztően gyönyörű a hajad! – ültünk le újra, majd néhány pillanatig még figyelte a fejemen lévő szénakazalt, aztán folytatta. 
   – Odaadta Dávid a meghívót? 
   Az Atyára pillantottam, és könnyek szöktek a szemembe. 
   – Jaj, ismét bocsánat – bosszankodott fejét rázva, majd elviharzott. 
   – Atyám, a pokolra jutok, igaz? – fordultam felé. 
   – Nem, lányom. Még nem láttam bátrabb tettet kamasztól, mint amire készülsz. 
   – Maga, túlságosan elnéző, Atyám – sóhajtottam felé. 
   Akkor Glinda lépkedett felénk újra. Egy nagy tálca süteményt tett az előttem lévő dohányzóasztalra. – Ágnes mindjárt hoz teát – hadarta, majd a pap felé fordult. – Drága Atyám, önnek pedig egy kis szíverősítőt. 
   Az Atyára néztem. 
   – Hát nem lesz túl sok, Atyám? Már nálunk is erősítette a szívét! Nem ám elpatkol itt nekem, hova futok majd, ha maga nem lesz? 
   – Belefér még, gyermekem – mosolygott. 
   – Isten óvja a lovak életét – motyogtam felé. 
   Majd Glinda felé fordultam. 
   – Nem hívott meg Dávid, és most már biztos nem is fog… 
   – Úgy örülök, hogy megismerhetlek végre – vágott közbe –, régóta szerettem volna már egy jót beszélgetni veled! – csicseregte, mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondtam. 
   – Azért jöttem, hogy bevalljak valamit. 
   – Várj! Majd’ el is felejtettem, hogy sikerült a kórusverseny? – vágott közbe újfent. 
   – Kórházzal végződött – ráztam a fejem. 
   Meghökkent, és kérdően nézett rám. 
   – Hogy bevalljak – folytattam –, és hogy kifejezzem mérhetetlen, óceánnyi sajnálatomat. 
   – Tudom, Norci, hogy a fiam eléggé mufurc, és szókimondó… 
   – De én szemen hajítottam egy marcipán figurával, és a bátyám bevitte a szemészetre, ahol összevarrják a szemhéját. Talán az egész szülinapi buli ugrik miattam. 
   – El tudom képzelni, mennyire megbántott, hogy ezt hozta ki belőled – válaszolta. 
   Meghökkenve bámultam rá. 
   – Erre akkor sincs mentség. Sajnálom! 
   – Én biztos vagyok benne, hogy semmi komoly baja nem lesz, Norci! És nagyon szeretném, ha szombaton délután háromra átjönnétek a családoddal. 
   – A családdal? – rémültem meg. 
   Elnevette magát. 
   – Már ha épp itthon lesznek, úgy értem. De te és a bátyád, mindenképp gyertek el! 
   Szarul éreztem magam. Értetlenül néztem az Atyára, aki épp akkor kapta meg a löketet, én pedig a teát. Megköszöntem, és reszkető kézzel beleittam. Glinda a másik véglet volt anyámmal szemben. Büntetésre, leszidásra szomjaztam, erre csak sütit kaptam teával. Töprengésem közepette Ádám lépett be Dáviddal, akinek le volt ragasztva a bal szeme. 
   – Megvakult? – ugrottam fel, kidöntve a teát a térdemre, és a minden bizonnyal a drága szőnyegre. 
   – Nem, csak három öltés – sóhajtotta a bátyám. – De neked nem megmondtam, hogy…? Mindegy… – legyintett. – Kérjél bocsánatot, és menjünk! 
   – Azt már megtette, Ádi! Többször is, mint kellett volna! Igazán úri hölgy a húgod. 
   Ádám döbbenten bámult, és láttam az arcán, hogy kedve lett volna megcáfolni az ő gunyoros, szarkasztikus stílusában, de visszafogta magát. 
   – Anya, nem megmondtam, hogy ne kezdj el szervezkedni? Mondtam, hogy balesetem lesz! – nyavalyogta Dávid Glinda felé. 
   – Jól van, jövő szombatra nyoma sem lesz! Nem igaz, Ádi? – válaszolta Glinda. 
   – Jegeljétek, és majd én kiveszem pénteken a varratokat! 
   Dávid a bátyám felé fordult. 
   – Köszi, hogy elvittél! 
   Ádám megsimította a vállát, majd felém intett, hogy menjünk. Óvatosan lépkedtem feléjük. 
   – Igazán sajnálom, ne haragudj – súgtam Dávidnak. 
   – Kikísérlek – bólintott. 
   
   A kapun túl hihetetlen látvány fogadott. Körülbelül száz hófehér ló tolongott a lépcsők előtt és az előkertben. Megtorpantam. Dávid lépcsőzni kezdett, majd kérdőn felém fordult. 
   – Nem bántanak? – toporogtam. 
   Elnevette magát. 
   – Miattad gyűltek ide. Ne félj tőlük! 
   Bátortalanul léptem közéjük, és hunyorogva, összeszorított ajkakkal hagytam, hogy az óriás állatok nyakon prüszköljenek. Amikor a lépcső aljához értünk, Dávid hátranézett. Mikor látta, hogy Glinda, Ádám és Ferenc Atya még bőszen társalognak, újra felém fordult. 
   – Vért fakasztottál a szememből – kezdte. 
   – Úgy sajnálom, nem tudom, hogy tehetném jóvá… 
   – Láttad? 
   – Ne haragudj! – szajkóztam, és a könnycseppek végül kibuktak a szememből. 
   Megrázta a fejét. 
   – Vért fakasztottál Jézus sebeiből! Ugye te is láttad? 
   A szobor. A főoltár előtt lévő keresztre feszített Jézus-szobor. 
   Bólintottam. 
   – Úgy gondolom, kvittek vagyunk – folytatta hirtelen. – Én leszabtam az egyik szárnyad, míg te a szemembe vágtál egy mini angyalt – mondta és mosolygott. 
   Lesütöttem a szemem. Ádám mellém lépett. 
   – Szent a béke, fiatalok? – kérdezte. 
   Kérdőn néztem Dávidra. Mélyen nézett a szemembe, majd válasz nélkül visszasétált a kastélyba. 
   Kéztördelve léptem a szobámba. Leültem a nyálszékre, majd észrevettem a szőnyegen felejtett naplóm. Lehajoltam érte, és az íróasztal felé fordultam. Felkapcsoltam az olvasólámpát, és akkor vettem észre a borítékot az asztalon. 
   Kibontottam – egy pillanatra megreszketett a kezem, mikor eszembe jutott, hátha anyám küldte… Levélbomba mondjuk. Ám egy kemény lapos meghívó volt. 
   „Szeretettel meghívlak a tizenhetedik születésnapom alkalmából tartandó bálra, amely június 20-dikán (szombat) 15 órakor veszi kezdetét. “
   A nyomtatott szöveg alá Dávid saját kezével írta oda: (Norci, ha tornacipőben jössz, nem foglak beengedni) 
   Elnevettem magam, majd bevéstem a naplómba: „Mégis van humorérzéke! ”
   Azután kopogás az ajtómon. Fogtam a naplót, és a felső fiókba csúsztattam. Ádám lépett be. Felé fordítottam a gurulós, pink csodát. 
   – Ne haragudj! De képtelen voltam itt maradni, annyira rohadtul megbántam! 
   Ádám megrázta a fejét, majd a térdeimhez guggolt. Összevont szemöldökkel bámultam rá. 
   – Igazat mond Dávid? 
   Értetlenül meredtem rá, mire megszorította a térdem. 
   – Tényleg nem eszel? – kérdezte komolyan. 
   – A balerinák nem esznek – vágtam rá, majd kék szemeivel átvilágította az enyémeket. 
   – A drogot sem vettem észre, és most ezt sem? 
   Megrántottam a vállam. 
   – Hánysz? – kérdezte újfent. 
   Elfordítottam az arcom. 
   – Norci! Belekeveredtél ebbe az eszek-nem eszek-hányok dologba? 
   Felállt, és az asztalomra ült. Újra ránéztem. 
   – Tehát igen? – sóhajtott. – Mindenképp meg akarod ölni magad? 
   És akkor kibukott. 
   – Amióta csak megszülettél, Norci, a fél világ azért él és dolgozik, hogy életben tartsunk. A világ másik fele meg azért, hogy… – megakadt. 
   – Ugyan mit számítok én? – vontam meg a vállam, és a könnyek elárasztották az arcom. 
   Kínos nevetésbe kezdett. 
   – Így? Kergetve a halált, húgom… Minden reményünk hanyatlását.
   
   
   19. Meseszép motorcsődör 
   
   Másnap valami őrületes robaj rázott fel álmomból. Amint felültem, tudtam, mi az. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha leesett volna az első hó – annak örültem még legalább ennyire rettenetesen. Az emeleti galériaablakhoz rohantam, a bátyám már ott ácsorgott. 
   – Motorok… – grimaszolt felém. 
   – NEEE! – ugráltam vigyorogva. – Ez Isten hangja! – sikítottam, majd orrom az üveghez nyomtam, hogy jobban lássam őket. – Apriliák, csodaparipák! – fordultam Ádi felé, aztán újra az ablakhoz. 
   – Ja – húzta a száját. 
   Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy leszállnak a motorokról, és leveszik bukósisakjaikat. Ádám rám nézett. 
   – Szőke herceg fehér lovon? – kommentálta, amikor megláttuk Zsolti szőkés haját. 
   – Jaj, Ádi, olyan ünneprontó tudsz lenni! – hunyorogtam rá álmos szemmel a reggeli, nyári napfényben. – A fehér lovak Dávidhoz tartoznak, ő meg soha nem lesz a hercegem! – vihogtam. 
   Először furcsán méregetett, majd helyesbített. 
   – Értem. Lassan itt a huszonegyedik század, most a motorszerkó a menő, meg a piros Aprilia… 
   – Igeeen! – ugráltam tovább, majd újra kifelé tekintettünk. 
   – Az ott Szilvi! – ugrott meg a bátyám, és egymásra néztünk. 
   – ENYÉM A FÜRDŐ STIP-STOP! – kiáltottuk egyszerre, aztán futóversenyt rendeztünk a fürdőszobáig. 
   Természetesen én győztem. Futásban még soha nem hagyott le senki. Még utánam zörgetett. 
   – Hiába rohansz, olyan Isten nincs, hogy felülhess a motorra! 
   Dühömben hatalmasat sikoltottam, egy törölközőt csavartam magamra, hogy ne pucéran üvöltsem le a fejét. Amikor résnyire kinyitottam az ajtót, és dühösen fújtatni kezdtem felé, váratlanul azonban belökte azt, valahogy kihúzott, és már csak azt vettem észre, hogy a folyosóról pislogok a bezárt ajtó előtt. 
   – ÁÁÁGHrrr!!! Öt perced van, Casanova! – üvöltöttem. 
   – Addig engedd be a vendégeket! – kiáltotta pöffeszkedően. 
   – Legalább a fogkefémet dobd ki! 
   Résnyire nyílt az ajtó, bicepszig nyúlt ki Ádi keze a rózsaszín, csillámporos fogkefémmel, fogkrémmel gondosan megkenve. Majd az ajka jelent meg a résben, miközben kikaptam a kezéből. 
   – Nehogy békává változtasd a herceged a szájszagos csókoddal! – vihogott, majd bevágta az ajtót. 
   – Úgy utállak! – dühöngtem. 
   – Tudom! – válaszolta idiótán énekelve, miközben megengedte a tust. 
   Amint beraktam a fogkefét a számba, őrületesen nyáladzani kezdtem, így sietnem kellett a lenti mellékhelyiségbe, ahol ha kád nem is, legalább egy csap volt. Lépcsőzés közben egy kézzel tartottam a törölközőt, a másikkal szerencsétlenkedtem a fogkefével, miközben csöngettek. Berohantam a csaphoz, sikáltam ezerrel, amikor Ádám üvöltött, hogy menjek már, mert elmennek. Visszakiabáltam, hogy nincs rajtam ruha, mire ő azt, hogy rajta sincs, és én közelebb vagyok… 
   Ráharaptam a fogkefére, és megfordult bennem a világ is, mikor eszembe jutott, hogy elromlott a távzár, a kovácsoltvas kódját csak a kapun lévő gombokkal lehetett kinyitni. 
   – Fe fi fell memmi a papuhof! – sikoltottam, fogkrémet köpködve és nyeldekelve. 
   – Norci! – kiabálta vissza. – Ki kell menni a kapuhoz! – ismételte meg. Nyilván nem hallotta, amit kinyögni próbáltam. 
   Hümmögve forgattam a szemem, és úgy ahogy voltam, számban a fogkefével, két kézzel szorítva hátamon a törölközőt kicaplattam a kapuig. A motorozásért bármit!
   Igyekeztem nem nézni rájuk… Igyekeztem süketté zárni a füleimet, és villámgyorsan beütni a kódot. Harmadszorra sikerült is, minden gombnál egyre jobban lángoló fejjel. Persze hallottam a röhögést, meg a poénkodások hangsúlyát, de szemem a feladatra tapasztottam, majd sarkon fordultam, és visszabotorkáltam a házba. 
   Ádám már a lépcsőről jött. 
   – Fefévt finyívvlak! – morogtam, mire vihogni kezdett. 
   – Fefefefefe, semmit sem értek! 
   Már nem siettem a zuhannyal. Az arcomra kentem a legvilágosabb alapozót, mert tudtam, hogy szanaszét ég majd a fejem, ha újra lemegyek közéjük. 
   Mire felöltöztem, és újra az emeleti ablakhoz léptem, már az udvarunkon álltak. Három meseszép motorcsődör. A látvány kissé megvigasztalt. Nézelődni nagyon nem volt időm, mert Zsolti felfelé pillantó széles vigyora szinte azonnal betalált az üveg mögé. Lágy mosollyal válaszoltam, majd sóhajtva lementem. 
   A bátyámat kutattam, akire mindent foghattam volna, de elvonultak beszélgetni Szilvivel. Zsolti állt az egyik motor mellett, Jani – aki Zsolti unokatestvére, a fogorvos – a másiknál, és egy harmadik srác a sajátjánál. 
   Álltam ott néhány másodpercig, mint egy rakás szerencsétlenség, hagyva, hogy a poénhegyek mint sortűz, átlyuggassanak. Jani szólalt meg végül. 
   – A fogmosás fontos dolog, bár mindenki ilyen lelkes volna, hogy még akkor sem hagyják félbe, ha kaput kell nyitni – bólintott vigyorogva. 
   – Igen – helyeselt Zsolti –, és a zuhanyzás is fontos dolog! – fordult felém. – Ruha nélkül amúgy is jobban tetszel – vihogta, mire sikerült felengednem, és jól bokán rúgtam, majd a motorja felé fordultam. 
   – Uhh, jó ég! – húzta fel Zsolti a lábát. – Balerina lábak, tudjátok, milyen erős?! – sziszegte a többiek felé. 
   – Úristen, ez egy SXV, ilyen nem is létezik, csak a mesékben! – vigyorogtam Zsolti felé. – Jaj, de szép vagy – simogattam meg, akár egy valódi pónit. 
   Nevettek. 
   – Látod, te meg azt mondtad, rózsát hozzak! – mondta Zsolti Janinak. 
   – Nem, öcsi, én azt mondtam, hogy énekeld el neki a Kiss from a rose-t! – vigyorgott felém Jani. 
   – Az olyan buzis – ciccegett Zsolti. 
   – Buzis-buzis, pedig van hangja a srácnak, még gitározni is tud! – mondta rám nézve Jani. 
   – Na, ne égess! – szólt vissza. 
   – Ha már a buziknál tartunk – nevette el magát Jani –, bemutatom a páromat, Jácintot. 
   – Hoppá! – bukott ki belőlem. – Mármint bocsi! – Köpni-nyelni nem tudtam, azelőtt csak filmekben láttam férfit férfival… 
   Kezet fogtam a sráccal, ő és Jani valamivel még magasabbak voltak Ádinál és Zsoltinál. Mintha valami égimeszelő találkozón lettünk volna. 
   – A két dzsí áj dzsó – kommentálta Zsolti. 
   – Te is fogorvos vagy? – böktem ki végül. 
   – Nem, kettő is bőven sok a családban! – mosolygott. 
   Nem értettem. 
   – Ki a másik? – kérdeztem alig hallhatóan. 
   – Szilvi – szólalt meg mögöttem Ádám, miközben bőszen ölelgették egymást Zsolti nővérével. Hátraugrottam, mint aki szellemet lát. 
   – Figyelj, Norci – szólt hozzám a csaj –, én a helyedben rögtön elkezdenék azon gondolkozni, hogy bosszuljam meg ezt az incidenst – vigyorgott Ádám felé. 
   – Ó, ezt nagyon meg fogja bánni, azt elhiheted! – sziszegtem, de mintha nem is hallotta volna, súlyosan elvesztek egymás tekintetében. 
   – Ádám, vigyázz, nagyon erőset rúg! – szólt Zsolti a bátyám felé, de hasztalan. 
   Csak bámulták egymást, ezen aztán összenevettünk Zsoltival. 
   – Egyáltalán mi visz rá embereket, hogy más szájában turkáljanak? – szólalt meg végül Jácint. 
   – Jácint is belgyógyász – pusmogta felém Zsolti. 
   – Seggekben turkálni jobb, Jácint? – vágott vissza Szilvi, mikor sikerült kilépnie a bátyám bűvköréből. 
   – Óh, igen… – hümmögte Jácint. 
   – Szakmát váltok! – vihogta Jani. 
   – Fúj, perverz homók! – gúnyolódott Zsolti. 
   – Mégis mi visz rá embereket, hogy bárkiben turkáljanak? – kérdeztem, a hirtelen leült csend közepébe. 
   Úgy láttam, mindenkinek lett volna komoly válasza is, de a befelé tekintés pár másodperce után még nagyobb vihogás tört ki. 
   – És itt a pont! – mutatott felém Zsolti. 
   – Na, majd meglátjuk, húgom, te miben fogsz turkálni! 
   – Turkálhatna az államkasszában például! 
   – Ott több a kaki, mint bármelyik seggben… 
   És így tovább… Úgy tűnt, már soha nem fogunk motorozni. Sóvárogva tekintettem a gyönyörű gépezet felé. 
   – Figyelj, Norc, azért hívtam el Janit, hogy ne félj tőle annyira! – zökkentett ki Zsolti az álmodozásból, és juttatta eszembe a fogászatot. Paprikavörös lettem. 
   – Nem-nem-nem! – szólt Jani. – Mi már kibékültünk! Azt mondta, hogy tőlem már nem fog félni – Ijedten lépett felém. – Szent ígéretet tettél! 
   Torkomra fagyott a szó. Zsolti elnevette magát. 
   – Mert volna szegény mást mondani? 
   Jani nagyot sóhajtott, majd megérintette az alkarom. 
   – Mikor is jössz legközelebb? – kérdezte. 
   – Holnap… – sóhajtottam. 
   – Látod? Ez a sóhaj semmi jót nem jelent – kommentálta Zsolti. 
   – Mennyi ideig tartott, mire kifúrtam a fogad? – kérdezte tőlem Jani. 
   – Hm… Óráknak tűnt – grimaszoltam, mire a bátyám felé fordult. 
   – Ádi? Te ott voltál. 
   – Öt perc – vonta meg a vállát. 
   – Jó, és mennyi ideig könyörögtem? 
   – Tíz percig? – haraptam meg az ajkam. 
   – Na, az tűnt óráknak, Norc! – mondta a bátyám. 
   – Könyörgök én neked szívesen órákat, csak akkor úgy alakítom a holnapot – mosolygott. 
   – Szerintem nyugodtan mondd le a többi beteget! – vágta rá Ádi vigyorogva. 
   És akkor tömegvita alakult ki a fogaim állapota fölött… 
   – De miért fél ennyire? 
   – Miért, mindenki fél! 
   – Én nem félek! 
   – Jaj, mi volt múlt karácsonykor? 
   – Volt egy brutál állat fogorvos… 
   – Jani, biztos te is brutál állat voltál! 
   Az égre néztem. Égkéken vigyorgott rám Isten. Ádám orvosi szarságai is a rémületbe szoktak kergetni, de ennyi orvos közé hogy a francba keveredtem?! Hangosan hahotázott az ég. Mikor újra odafigyeltem, még mindig én voltam a téma. 
   – Hogy bízna meg bennem, ha már egy brutál állat fogorvos megkínozta? – kérdezte Jani. – Teljesen jogos akkor, hogy fél.
   – Megbízom benned – döntöttem el hirtelen. 
   – Tényleg? – kérdezett vissza meglepetten. 
   Bólintottam, de nem volt elég. Indokot könyörgött tőlem a mély csend. 
   – Nagyon türelmes voltál – kezdtem, mire elmosolyodott –, kedves, és ezt senki nem tette volna meg – kerestem a szavakat –, ennyit könyörögni… És ennyire megértő sosem lett volna senki. 
   – Még sosem kaptam szebb dicséretet – suttogta felém, őszintén csillogó szemekkel. – De valld be nyugodtan, hogy a kókuszos zselé volt a tuti! – nevetett. 
   – Az epres sokkal finomabb! – vágta rá Jácint. 
   – Emlékszel, mi volt, amikor megkóstoltad, egy óráig ömlött a nyálad? 
   – Az nem azon az esküvőn volt? 
   – Esküvőn? Mit keres esküvőn érzéstelenítő zselé? 
   – Gondoltam, hátha szar lesz a kaja! 
   – Rányálzottál a vőlegény vállára! 
   – Amúgy is összenyálaztam volna, amilyen cukorfalat volt! 
   Zsolti odébb húzott. Mélyen a szemembe nézett, amitől elolvadtam.
   – Bízol bennem is? – kérdezte végül, és tudtam, hogy most már a mocizás a téma. 
   Bólintottam ujjongva, majd a kezembe nyomta az egyik bukósisakot. 
   – Ültél már motoron? – kérdezte közben. 
   – Na állj! – lépett oda hozzánk Ádám. 
   – Ádi, kérlek-kérlek-kérlek, ne tedd tönkre az életem! 
   – Nem vihetlek el, ha Ádi nem engedi! – szólt rám Zsolti. 
   Ádám kissé feljebb húzta a vádliig érő halásznadrágját. 
   – Na, sebészkém, ehhez mit szólsz? – kérdezte a bátyám. 
   Mindkét térde környékét átlóban és félkörben egymást szelő hegek hasították. Kissé előredőlt, és megmozgatta jobb térde közepét. A porckorong úgy lötyögött, mint egy gyümölcskocsonya. 
   – Hát hol vannak a keresztszalagjaid? – kérdezte Zsolti. 
   – A balban még porc sincs. Elszállt az is. 
   – Hogy-hogy nem hozták még helyre? 
   Ádám megvonta a vállát. 
   – Talán azért, hogy mindig emlékezzek a napra, amikor majdnem megöltem az akkor tíz éves húgomat, aki mögöttem ült. 
   Akkor az összes szem rám szegeződött. 
   – Jézusom, és te a fogászattól félsz? – rivallt rám Jani. 
   – RSV Mille, ezer köbcenti – folytatta Ádi –, pedig én is előbb motoroztam, mint jártam… 
   – Uhh – sóhajtott nagyot Zsolti –, én ebbe nem szólhatok bele, Norc! – nézett rám. 
   Csend szállt közénk. 
   – Akkor nem mehetek, ugye? – kérdeztem végül a bátyámat, aki Zsoltira nézett. 
   Hosszú ideig nézték egymást, majd Ádám bólintott. 
   – Menj! 
   
   Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor megértettem, a bátyám mennyire bízik Zsoltiban. A pillanat, amikor megértettem, hogy engem mennyire szeret. Hogy Zsolti mennyire bízik önmagában, abban, hogy tud rám vigyázni. És én? Én kiszálltam a testemből! A motoron ülve csupán az első másfél másodpercig tartózkodtunk a világban, utána a gyorsulás kitépett belőlem mindent. A moci három másodperc alatt szakította a százat! Száznegyvenig még csak bírtam követni, hogy körülbelül merre megyünk. Akkor még Jani ment előttünk, Jácint pedig legelöl. Mikor tüdőm hozzászokott volna a bukósisak nyomta oxigénhez, hirtelen, mint ágyúgolyó lőtte ki magát a moci. A hegyek felé mentünk. Még százhetvennél is a két srác ment elöl, aztán Zsolti levette egyik kezét a kormányról, megszorítva mellkasába kapaszkodó kezeimet. Pontosan értettem, mit szeretne: hogy bújjak még jobban, gyorsítani fog. 
   Akkor a „pillanat” mint fogalom elvesztette értelmét. Semmi idő alatt hagytuk le őket. A motor eleje felemelkedett, és nem is tudom, visszadőlt-e egyáltalán. Úgy éreztem, mintha a hátulja is lebegett volna, mintha nem is érintené az aszfaltot. 
   A táj eltűnt, az ég szintén. Nem volt távolság, sem idő. Dimenziók estek egymásba, és minden sokszorozódásban csak ketten voltunk. Megszűnt a világ, minden mocskával együtt. Reszketni kezdett a bokám, újra és újra meg kellett szorítanom a mellkasát, hogy tudjam, nem lebegtem-e el messze tőle, a súlytalanság hideg végtelenségébe. 
   Akkor lassítani kezdett. De a mindenség tetején voltunk már. A gázszabályzó olyan érzékenyen reagált Zsolti keze alatt, mint szűz lány clitorisa… Ugrált, és belehátrált az előretoluló időmúlásba. Újra összecsúsztunk, majd megállt, és letámasztotta a gyönyörű gépet. 
   Akkor már combig reszketett a lábam. Amikor levette a sisakot a fejemről, aggódó arca egyből széles vigyorra váltott. 
   – Azt hittem, rosszul vagy, de úgy tűnik, nem! – nevetett. 
   Továbbra is csak vigyorogtam. Mindenem reszketett, de nem bírtam abbahagyni a belső ujjongást. 
   – Jól vagy? – röhögött. 
   – Ez! – próbálkoztam, mire leszedett a motorról, és leültetett a fűbe. 
   – Hallgatlak! – vihogott. 
   Vigyorogva néztem körbe. Az ég fölött voltunk, a hegy legtetején. Eufóriától könnyező szemekkel fordultam felé. 
   – Jó volt? – próbálkozott szóra bírni. 
   – Hű… – reszkettem, majd újra a tájat ölelte tekintetem. 
   – Az Olga-hegy – mondta váratlanul. – Gyönyörű, mint a névadója.
   Szavai megdöbbentettek. Rá akartam kérdezni, hogy mit tud minderről, de akkor ránéztem, és akartam őt. Minden részem őt és csak őt. Felé hajoltam, magam felé húztam a nyakát. Felhőízű volt a csókja. 
   – Mégis mennyivel mentünk? – kérdeztem számtalan felhőpuszi után. 
   Mosolyogva vonta meg a vállát. 
   – Az Ádi-nem-tudhatja-verzióra vagy kíváncsi? – nevetett. 
   – Olyan rossz vagy! – nyávogtam. – El fog tiltani tőled! Múltkor már pedzegette Rómeót meg Júliát! 
   – Rómeó és Júlia… – ismételte bólintva. Arca elkomorodott. 
   Felállt, és engem is felhúzott. 
   – Mi a baj? – kérdeztem. 
   Vonásai fájdalmasan rángtak felém. 
   – Kétszáznegyven – szeme mélyen tekintett rám. 
   Értetlenül ráztam a fejem. Elfordította arcát, a felhőket felkavarta valami ismeretlen, mégis eleve elrendelt, sötét erő. Majd újra rám nézett. 
   – A mocim végsebessége: kétszáznegyven. – Ajka félmosolyra húzódott. 
   – Ne! Brutál! – szörnyülködtem borzongva. 
   – Az a baj, kicsi, hogy az anyád még ezt is beelőzi. 
   Pukkadoztam a nevetéstől, ahogy anyámat elképzeltem egy motoron. Magassarkúban, bársony szoknyában. Már a bukósisakkal is komoly problémái akadnának. Tönkreteszi a haját, a sminkjéről nem is beszélve. 
   – A Bugattival talán, Zsolti, de nem tud autót vezetni. Persze, ő azt hiszi, hogy igen.
   Kinevetett. 
   – Balerina kóristalány, aki adrenalin függő, és néha beszippant egy kis port – rázta meg a fejét. – Első pillantásra beléd szerettem… – sóhajtotta. 
   És ez a vallomás megint olyan volt, mint a Lidocainos csókunk. Nem zengtek felettem tűzijáték csóvák, helyettük átokfelhők kanyarodtak a bokáink közé. Majdnem elsírta magát, de nem meghatódott érzelmi túlcsordulástól. Valami baj volt. 
   – Hogy lehet első látásra belém szeretni?! – faggattam, mert eszembe jutottak Dávid szavai arról, hogy szerinte mennyire romlott a belsőm. – A szőke hajam? A zöld szemem? A didkóim? 
   Összeráncolta homlokát. 
   – Már akkor tudtam, hogy zakkant vagy! – rázta meg nevetve a fejét. – A Holdhoz beszéltél, miközben mínusz tízben ölelted a havat. A legtöbb lány bele sem mer lépni a hóba, mert tönkremegy a csizmájuk, nyafognak a hidegtől, félnek a náthától. – Beszélt, majd arcán újra megjelent a korábbi fájdalom. – Te úgy feküdtél ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És talán az is. 
   – Tüdőgyulladásom lett – vágtam közbe. 
   – Az hát! Zakkant vagy! – Végre egy pillanatra felvillant a mosoly az arcán. 
   – Szóval lehet engem a belsőmért is szeretni…? 
   Értetlenül nézett hol az egyik, hol a másik szemembe. 
   – Dávid azt mondta, hogy semmi szerethető nincs bennem a külsőmön kívül. 
   Amint befejeztem a mondatot, nagyot sóhajtott, és elsétált egészen a fennsík széléig. Ujjait belemártotta a mélybe zuhanó légfodrokba, aztán újra felém fordult. 
   – Zsolti, mi a baj? – kérdeztem ismét, majd felé sétáltam. Melléléptem a rettenetes mély párkányára. 
   – Az, hogy – A szakadékba tekintett, aztán újra rám. – Nekem csak te kellesz! 
   – Na jó, ez most nagyon nehezen megy – sóhajtottam. – Pedig elolvadnék ám… Minden szavadtól – bújtam a nyakához, mire azonnal odébb tolt a meredek földszéltől, aztán ő is beljebb lépett. 
   Kezei felkaromat simították. 
   – Találgassak? Oké. Mégiscsak tudtok valamit, ugye? Valami halálos kór. Meg fogok halni heteken belül, igaz? 
   – Nem – válaszolta, majd megölelt. – Norci, az anyád… – kezdett beszélni végre, bár azonnal belé akadt a szó. 
   Elhúzódtam tőle. 
   – Jaj, ne aggódj, anyám épp pingvineket gyilkolászik valahol északon – mosolyogtam. 
   Nem jött be ez sem. 
   – Hm, bár azokat gyilkolászna inkább. 
   Szavai ereimbe fagytak. 
   – Mit tudsz anyámról? 
   – Én egy senki vagyok – ködösített megint –, már mondtam neked. Egy senki! 
   Nagyot sóhajtottam, és a szakadék szélére léptem. Mielőtt lenézhettem volna, hirtelen szél csapott homlokon, idegen szagú légáramlat. Megfordultam, és beljebb léptem. 
   – Én is első látásra szerettem beléd – vallottam én is. 
   – Tudom. 
   Előttem állt, a füvet piszkáló cipőjére tekintett, majd újra rám. 
   – A naplód. Anyád elolvasta, és megfenyegetett, hogy maradjak távol tőled. 
   – Anyám sok mindent megtehetett az életemmel, de előbb ölöm meg, mint hogy ezt is elcsessze. 
   Kikerekedett szemekkel bámult rám. 
   – Kicsi Norci, tudod, te egyáltalán, hogy ki az anyád? Hogy mi mindent tehet, és fog megtenni az életeddel? 
   Választ várva meresztettem rá a szemem. Sóhajtott. 
   – Neked herceghez kell férjhez menned, Romanov herceghez! Hiszen, miatta költöztetek vissza. 
   – Ki miatt? – kérdeztem értetlenkedve. 
   – Hát, miatta… Aki letépte a szárnyadat…