NORA Első könyv (IX)
31. Ádi-illat
A mellkasán feküdtem. A bőre forróbb volt, mint a kandalló tüze, mely narancscsóvákkal pattogtatta szobánk árnyait. Csupasz vállam felett szőnyegillatú volt a pokróc. Ujjai hullámtáncot siklottak a hajamban.
– Ádi tudta – szólaltam meg.
A fogászat óta először. Napok teltek el azóta. Tanulós, túlórás szótlan napok, teljes némaságban.
Nem tudtam, mi járhat a fejében. Minél inkább próbáltam kitalálni sötétbarna pillantásaiból, annál jobban bezárkóztam. Nem akartam magammal húzni a feneketlen mélybe, ahonnan amúgy is egyre kevesebb esélyt láttam kijutni.
Szerettem vele szeretkezni. Talán az egyetlen dolog maradt az életben, amit élveztem. Könnyű voltam akkor, egészen súlytalan. A sóhajszavak őszinteségét akkor soha nem követték injekciók.
Az érzékek buja tűzcsóvái hét lakatra zárták bennem a múlt kapuit. Maga az öröklét lehettem olyankor. Megrendíthetetlen szenvedélyerő, mely magába követelte a gyönyört. Önző, mohó vágy, mégis bűntelen és megítéletlen. Csupasz őslélek.
Szerettem azt a Norcit, akivel Zsolti szeretkezett. Ahogy az életben sem, más téren a kapcsolatunkban sem találtam a helyem. A reggelek késélű fénye újra és újra gyomron vágott a büntetéssel: együtt kell élnem önmagammal.
És hogy élhettem volna együtt vele, ha önmagammal sem tudtam…
– Tudom – válaszolta. – Mindig nagyon furcsán viselkedett, ha együtt látott titeket.
De akkor, ott, a tűzfény titkába burkolózva – ahol lényem romlottságát teljes egészében elszívta a lángárnyék – végre beszélni kezdtem.
– Kiverte a víz, és folyton az állát dörzsölte. Azt mindig akkor csinálta, ha ideges volt – mondtam.
– Közel engedett hozzá, míg ő messzebbről figyelt titeket. Mintha hasonlóságot keresett volna köztetek – bólintott.
Fejem az arca felé fordítottam, kézfejemre támasztva az állam.
– Most mi lesz? – kérdeztem.
– Beszélned kell vele!
Nem válaszoltam. Arcomat újra a tűz felé fordítottam.
– Beadtam a felvételit az orvosira – böktem ki végül.
Karjaim alá nyúlva odébb görgetett, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Egy hete volt a határidő. Mégis mikor akartad elmondani? – döbbent meg.
– Talán soha – sóhajtottam.
– Jaj, Norci! – ült fel, szemével nem eresztve el a tekintetem. – Mégis mit vársz tőlem? Hm?
– Ezt hogy érted? – ültem fel én is, melleimre húzva a sötétbarna plédet.
Felhúzott térdei közé sóhajtott, majd újra rám nézett.
– Tönkreteszel bennem mindent – vágta el szavaival a torkom.
– Azt hittem, örülni fogsz… – mormoltam felé halkan.
A tűz vérvörös lánggal csapott közénk, megperzselve bőrünket, hamuvá porlasztva minden kimondatlan szót.
Felöltözött. Szemem sarkából gyöngyöző könnycseppekben tükröződött tarrá égett lélekmezőnk.
Hosszú másodpercekig állt előttem, míg szobánk árnyéka el nem nyelte őt végérvényesen.
Akkor az utolsó szikrát is ellélegezte a maradék oxigén. Egyedül maradtam ismét. Egyes-egyedül a fekete valóságban.
Nem tudom hány órát ültem ott a teljes sötétben. Csak agyam zsibongása nyikorgott. Még rajtam volt ölelő plédillata.
Akkor érezni akartam volna valamit. Valami rettenetes fájdalmat. Bármilyen éles, ütőeret átvágó kínt, ami felülírja a hirtelen támadt hiányát.
Felöltöztem. És futni kezdtem. Fájdalmat akartam az izmaimban, a csontjaimban, de semmi. A szélnél is gyorsabban szeltem át szerelmünk haldoklón köhögő rétjét. Amikor elértem a másik házat, tenyerem sercegve csúsztatva végig a szúrós vakolaton, Zsolti hiánya ezred másodpercek alatt ért utol.
Futnom kellett. Tovább és tovább. De valami gyorsabb kellett.
Megkerültem a házat, beütve a garázsajtó kódját betrappoltam a kocsikhoz. Szemem végigfuttattam azokon, majd választottam: Ádi rég nem használt motorját.
Néhány másodpercig toporogtam ott, de a rettenetes szívmegszakadás újra mellkason szorított.
A motorhoz rohantam. A sisakot levágtam a földre, lábamat átlendítettem az ülésen, és a karomba vettem a kormányt. Kerékre állítottam a járgányt, mielőtt azonban berúgtam volna, mélyen behunytam a szemem.
Ádit akartam. Azt, hogy újra itt legyen. Hogy üvöltözve leszedjen a motorról, és órákig tartó hegyi beszédet tartson. Keserűszagú, maró könnyek préselték akkor át magukat hunyorgó szemhéjaim közül. Semmi nem történt. Szemem a mérhetetlen fájdalomtól ragadó valóságra nyílt rá újból.
Többé nem gondolkoztam. Többé nem vágytam, és nem imádkoztam. Csak azt akartam, hogy valami nagyon fájjon.
Lábujjhegyen egyensúlyozva öngyűlöletem indította be a motort. Megkoccintva anyám Bugattiját kacsáztam ki a garázsból. Amint ráhúztam a gázra, a motor kiegyenesedett, karom elszántsága tartotta egyenesben ezután. Ám már a kapu előtt leestem róla…
A fékező gép úgy dobott le a hátáról, mint egy dühös vadló. De én dühösebb voltam. Beütöttem a kapukódot, aztán a motorhoz sietve megpróbáltam fekvő helyzetéből felállítani. Képtelen voltam rá. Tüdőm legmélyebb sikolya sem tette erősebbé karjaimat.
Baszódj meg! – sziszegtem, majd visszarohantam a garázsba a Range Roverért. Amikor beültem, a mélyen felhasadt szívem egyszerűen darabokra porladt. Ádi illat volt…
Összeomlottam. Megsemmisülve gömbölyödtem az ülésre. És akkor egyszersmind elfogytak a könnyek. Sírni akartam, belezokogni a bátyillatú, alkonytól kongó csendbe. De már az sem ment. Kiszáradt pupillákkal bambultam a műszerfal felé – a kulcs a zárban függött.
És akkor tudtam. Ha maradok, előbb-utóbb valaki megtalál, és faggatni kezd, nekem meg beszélnem kell. De az én válaszaim elfogadhatatlannak bizonyultak, így aztán meguntam azt is, hogy a szavaimat mindig csak rendre utasítások követték.
Kihúztam a kulcsot, és a csuklómhoz szorítottam. Mélyen rányomtam, és felszakítottam a bőrt. Mint lyuk a gumimedencén…
És már ömlik is ki az összes vér. Csak így futhattam igazán olyan messzire, amennyire mindig is vágytam.
Visszakucorodtam az ülésre betakarózva bátyám emlékével. És csak néztem, ahogy csuklómból folyamatosan szivárog a vér. Aztán behunytam a szemem. Aludni akartam, elaludni örökre.
Először édes illattal simított az álomlét, aztán szédülni kezdtem. Halántékomat egyre élesebben szorította, verejtékkel reszkette a vérvesztés. Minél közelebb éreztem magamhoz a halált, testem annál jobban kapaszkodott az élethez.
De én nem. Akármennyire is fájt – mert fájt: a levegő mint korcsolyacipő hasította végig tüdőmig az utat, szűkülve, el-elakadva. Tüdőm minél inkább kívánta a levegőt, izmaim annál renyhébbé váltak. Nem gyengéd karokkal ölelt át a vágyott halál…
Vértelen fuldoklásom elhozta azt a fájdalmat, amely felülírt mindent, amely pillanatában az ember mindig meggondolja magát. Mindig. Csak már nagyon késő volt.
Létezik egy hely, ahol a magány vág magának duzzasztó vákuumteret. Nem létező helyet lét és nemlét között.
Nincs mozdulat, érzés, fény vagy sötét. A részleges halál. A lehetőség. Amikor még időn belül van a vég. A csodák helyszíne. Az Akheron folyó. Ahol döntenek rólad. Isten és az orvos. Az egyik szemében mindvégig élő voltál és maradsz, a másik aláírja a halotti bizonyítványodat.
De én ott voltam. A lelkem szétszivárogva vibrált. Darabokra hasadt akkor minden fájdalom, minden gyász. A nemlét megszűnt. A lét tovább élt.
Mégis. Hozunk onnan magunkkal valamit. Talán valakit. És soha nem felejtjük el, hogy ki döntött felettünk, ahogy azt sem, mit jelent az élet.
Mit jelent a fájdalomnélküliség, a lélegzet. És egyszerre csak megtudjuk a nagy titkot. Mi is az élet értelme: a szív összehúzódó és elernyedő képessége. Nem több.
Megtudjuk, hogy minden igaz. Minden tündérmese és minden rémtörténet. Egyszerre válik világossá a génszintre kódolt akarat bennünk: nem vagyunk halhatatlanok, de Isten hegyeket mozgat meg, ha élni akarunk. És mindannyian ezt akarjuk. Itt, az utolsó utáni pillanatban, mindannyian.
Az ébredés rossz. A halál tiszta és ésszerű. Az élet? Bonyolult és félelmetes. A gép egyenletes ütemben tart életben. Az érzések kavalkádja borítja fel a keringést. A létre való ébredés pillanatában mégis, mindennek ellenére visszavágytam.
Újraéltem volna a halál fájdalmát, a nemlét értelmetlenségéért cserébe. Talán génszinten volt bennem a hiba.
Amennyire távol akartam magamtól tudni Tamást, akkor épp annyira volt közel. Az ágyamon ült, keze forrósága jeges ujjaim szorongatták. Hatalmasat sóhajtott, amikor meglátta nyíló szemem.
– Norci, drága kislányom…
Kezem elrántottam, és sírni akartam. De nem sikerült. Iszonyú fejfájás hasított át az agyamon. Mikor újra kinyitottam a szemem, két világ csúszott hirtelen egymásba. Mindkettőt egyszerre imádtam és gyűlöltem: megrettent apaszemek.
– Miért tetted?
– Nagyon fáj a fejem!
Egy tablettát és pohár vizet nyújtott felém. Akkor eszembe jutott a nagyobb fájdalom, amire nem volt hatásos gyógyszer. Ami meg lehetett volna, az… Ezek szerint nem sikerült.
Elvettem a kezéből, és mohón magamba nyeltem. Felhajtva a pohár vizet vettem észre a kötést a karomon. Tekintetem újra fájdalmas arcára emeltem.
– Itt van? – kérdeztem könnyek nélkül.
Bólintott.
– Nem akart itt lenni, amikor felébredsz…
A szavak jégujjakkal martak a nyakamba.
– Mi történt? – kérdezte újra mellém ülve.
– Ő mit mondott?
Megrázta a fejét.
– Semmit! – vágta rá idegesen. – Egy rohadt szót sem tudtam kiszedni belőle!
Bólintottam. A kezemért nyúlt, óvatosan megszorította.
– Mondd el, kérlek! Tudod, hogy semmi sem hagyja el a szobát!
– Felvételizek az orvosira… – kezdtem. Alig láthatóan bólintott, szemei kérdőn reszkettek felém. – És én nem tudom, hogy lehetnék más… Másmilyen…
Kérdőn rázta a fejét.
– Velem semmi sem stimmel – folytattam.
Tamás egy ideig még mindig próbálta összerakni a történteket a mondanivalómmal. Aztán végre megszólalt.
– Miért érzed ezt?
– Semmi sem jó, amit és ahogy csinálok. Mindenki sorolja a bölcsességeit, más, egymástól tök ellentétes tanácsokat. És mindenki megsértődik, hogy… Nem hogy nem hallgatok rájuk, hanem, hogy nem tudtam már évekkel ezelőtt, mit kell tenni olyankor, ha az ember elveszti a testvérét a kamaszkor közepén.
– Emlékszel arra, én mit kértem tőled? – zökkentett ki.
– Hogy lélegezzek…
Elmosolyodott, és megsimította az arcom.
– Zsolti is azt mondta, hogy nem kell beszélnem. Most meg állandóan ezzel nyaggat.
Tamás bólintott. Gyengéd vonásai elkomorodtak.
– Lélegezni már tudsz. Most már beszélned kell. Igaza van! Én is szeretném végre hallani a hangod…. – Mélyre pillantott a szememben, majd folytatta. – Tehát összevesztetek…
Megrántottam a vállam.
– Azt hiszem, a végét tapossuk…
Megrázta a fejét.
– Azt láttam volna rajta, kicsim!
– Most mondtad, hogy nem akar látni…
– Félreértettél! – nevette el magát. – Persze, hogy látni akar, csak valamiért nagyon erősködött, hogy én legyek az, aki itt van, ha felébredsz – A hangja elhalkult a mondat végére. – Miért?
– Mert azt akarja, hogy beszéljek veled a múltról – sóhajtottam.
– De ez nem azért van, mert ő nem akarja átbeszélni veled. A legfontosabb ember szeretne lenni az életedben. Én csak a szakvizsgám miatt jövök a képbe.
Hitte ő… Megdermedve kövült tekintetem az övébe. „Hát nem tudja”
– Mert egy belgyógyász jobban ért az emberi lélekhez, mint egy sebész? – értetlenkedtem.
– Elvégeztem a pszichiátriát – válaszolta tényként.
És akkor végleg megnémultam. Csak azért volt itt, mert öngyilkossági kísérletet hajtottam végre. Csakis azért, mert ő pszichiáter is. Nem azért, mert szeret. Nem azért, mert a lánya vagyok. Csakis kötelességből.
Lejjebb csúsztam az ágyban, fejem hanyatt fektetve a párnán. Ő fölém hajolt. Próbálta elkapni a tekintetem.
– Kérlek, Norci!
Ránéztem. Csak ennyi voltam neki. Egy zöldszemű hemofíliás lány, aki megőrült.
– Nem akartam meghalni, csak bénáztam egy sort a kulccsal, aztán meg bepánikoltam a vértől…
Nem hitte el. Még ha így is lett volna, akkor sem hitte volna el. Senki nem hitt nekem sosem, mert a normális emberek nem akarnak meghalni. Én meg máson sem erőlködtem azóta, hogy megszülettem.
Sóhajtott.
– Talán Zsolti azt gondolja, pszichiáterre van szükséged – kezdte lesütve pillantását. – Neki sosem volt apja – tette hozzá halkan, aztán rám nézett. – Én tudod mit gondolok? Hogy apaként van rám szükséged – bökte ki végül.
A szívem leállt – kénytelen indult újra útjára.
– Mit szólsz? – mosolygott rám.
– Már egy csomó gyereked van, miért kellene még egy kolonc a nyakadba?
– Te vagy a kedvencem – hajolt oda suttogva.
Hát mégis tudja?! Csak azt nem tudja, hogy én tudom, hogy tudja? És ha azt is tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja? Vagy hogy ha tudja, én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom?! – kezdtem összezavarodni az oxigénhiányos homályhurrikánban…
Mindenesetre reszketni kezdtem.
A karomra húzta a vérnyomásmérőt, a fonendoszkóp tappancsát pedig a karomra nyomta. Az értéket nézte, majd mosolyogva szedte le rólam. Aztán felállt, és fölém hajolt, hogy a mellkasomat is végighallgassa. Amikor végzett, összehajtotta a fonendoszkópot, és az éjjeli szekrényemre tette. Újra leült.
– Én örülök, hogy így történt – kezdett beszélni. – Lehet, hogy nem rakunk ilyen könnyen össze, ha a motorral indulsz neki az éjszakának… Van jogsid egyáltalán? – mosolygott, majd hozzátette. – Gondoltam.
– Szóval mi történt? – kérdeztem végül.
– Zsolti felhívott, hogy menjek át. Azt mondta, talán jobb lenne nálatok beszélgetni, mert nem gondolja, hogy a biopszia után lenne kedved csak úgy bejönni a kórházba.
Bólintottam elmosolyodva. Eszembe jutott a hiszti, amit akkor is levágtam.
– De mire odaértem, már senki nem volt a házban. Tudtam, hogy baj van. Észrevettem, hogy a másik ház ki van világítva, így aztán odamentem…
Akkor Zsolti nyitott be. Zöldben volt. Ujjai megreszkettek a kilincsen. Nem szólt, nem mozdult, nem lélegzett. A kórteremre ráfagytak a visszahőkölt másodpercek.
– Visszajövök – szólt végül a padlóhoz, majd húzta volna be magával az ajtót.
– Kérlek… – pörgettem vissza az ajtó záródást. Felnézett. – Gyere!
Tamás rám mosolygott, majd kiment.
Hosszú ideig ácsorgott ott. Arca semmit nem árult el. És én tudtam, hogy vége. Egyszerűen csak mindent porrá kellett zúznom ahhoz, hogy újra épülhessek. Az ágyam mellett felfüggesztett vértől vártam, hogy felfrissíti ereim mérgezett halálfolyóját.
– Semmi baj – mosolyogtam rá.
Bólintott. Ő könnyekkel, én anélkül.
Végül az ágyam mellé lépett. Remegő kézzel ragadta meg az arcom, míg a másik oldalára egy utolsó búcsú puszit lehelt.
– Csak… – A hangja elszorult. – Csak gyógyulj meg, jó?
Elfojtva magamban az őrületes szakadékot, bólintottam.
És ezzel véget ért.
A szerelmünk nem. De nem lehettünk többé együtt.
Háború, betegség, öngyilkosság… Ki kellett takarítanunk a világot, mielőtt elporladt volna a saját mocskában.
Mindketten tudtuk. Szavak nélkül, éhes parlagon maradt vággyal, de itt volt a vége.
És én végre megbocsátottam. Elfogadtam azt, hogy ember vagyok. Aki hibázik. Aki mások hibáinak levét issza. De él. Még él. És ameddig ez így volt, vigyáznom kellett rájuk.
Tamásra, aki még nálam is depressziósabb volt, csak sosem láttam túl a saját nyomorultságomnál.
Vigyáznom kellett Dávidra. Valahogy meg kellett találnom vele a közös nyelvet ahhoz, hogy ne haljon bele a túlvilág iránti vágyba.
Meg kellett tanulnom hallgatnom Janira és Jácintra. Meg kellett tanulnom azt, hogy szülők nélkül is fel kell nőnöm. El kellett fogadnom, hogy vigyáznak rám.
És… Lopva az éj titkába pillantva… Hátra, szerelmünk mezejére, láttam őt. Ott állt mindig, hogy még az álmaimat is vigyázza. Még akkor is, ha olyan messzire löktem magamtól, amennyire ez emberileg még csak nem is lehetséges.
32. Az Olga-tó
– Van valami a szádban?
Tengerészcsíkos ruhában ácsorgott előttem. Arcát furcsa kifejezéssel emelte felém.
– Neked van valami a szádban! – rémültem meg. – Tamás! – egyenesedtem fel körbekiáltva a tóparton.
– Köpd ki azonnal! – hajoltam le újra hozzá.
Nem reagált. Összeszorított szájjal ingatta a fejét.
– Tamás! – sikítottam a távolba.
Kezemet napellenzőként használva emeltem homlokomra. Akkor végre megláttam, ahogy fut felénk.
– Mi van? – lihegte.
– A gyerekednek van valami a szájában!
– Melyiknek? – kérdezte.
A kettő legkisebb között ácsorogtam.
– Neked meg mi van a kezedben? – fordultam a másik felé.
Pici öklét felém nyitotta. Hatalmasat sikítva ugrálni kezdtem. Tíz-húsz pók kalimpált az apró ujjakon.
– És ha Tomi szájában pók van?! – nyafogtam, és Tamás mögé bújtam. Karjába kapaszkodva néztem vissza a picire.
Lehajolt a négy éveshez.
– Pók van a szádban?
A gyerek nagyra nyitotta a száját, és akkor kirohantam a világból… A kereszteshátú pók komótosan kapart Tomi nyelvén.
– Azt a kurva! – bukott ki belőlem. – Na, most hagytam abba a babysittelést…
Sarkon fordultam, és elsiettem.
A napernyő védelmében pihegő Ferenc Atyához léptem, és leültem a mellette lévő székre.
– Mi történt, lányom? – kérdezte.
– Pók képében öltött testet a gonosz, Atyám…
Összevonta szemöldökét, majd a kezében lévő pohárra tekintett.
– Finom ez a limonádé, kislányom – dicsért. Elnevettem magam.
– Meghiszem azt, Atyám! A fiúk teleöntötték vodkával…
Jó nagyot kortyolt belőle, míg Dávid fintorogva tette az övét az asztalra.
– Atyám, nincs melege ebben a csuhában? Isten nem engedi, hogy néha lazítson? – kérdeztem. Dávid morrant egyet, majd a tó felé tekintett. Az Atya elmosolyodott.
– Így érzem magam teljes egészében Isten követének.
– De ugye Isten nem akarja, hogy hőgutát kapjon? – faggattam aggódva.
– Jaj, Norci – förmedt rám Dávid. – Az Atya isteni elköteleződést hord. De te ugyan mit? – szúrt meg fekete tekintetével.
Végignéztem fekete rövidnadrágomon és pólómon.
– A gyászt, te barom! – sziszegtem vissza.
– Csss, gyerekek! – intett közbe az Atya – Norcikám, inkább egyél! – mutatott az előttünk álló piknikasztalra.
De akkor eszembe jutott a pici, rózsaszín nyelven az a hatalmas pók…
– Blehh, elment az étvágyam!
– Mintha valaha lett volna… – vágta rá Dávid.
Ránéztem. Dühöm villáma azonban értetlen kíváncsisággá csitult. Egy idegen férfit láttam meg közeledni az út széléről.
– Mindenki fogadott, hogy ma milyen bajod esik – vonta magához Dávid újra a figyelmem.
– Pszt, Fiam! Ne cukkold Norcit!
– Mi? Mire fogadtatok? – lepődtem meg. Dávid azonban engedelmeskedett. Összecipzározta száját.
A tó felé fordultam. Zsolti, Jani és Jácint bent labdáztak Tamás két idősebbik gyermekével. Akkor hirtelen összenéztünk Zsoltival.
– Te mire fogadtál? – rántottam el pillantásom.
– Hogy vízbe fúlsz…
Az Atya tüdeje elakadt. Ijedten néztem rá kezemet a vállára téve. A szívroham óta állandóan aggódtam érte. Ám csak felháborodása kerregett mellkasa felől.
Hirtelen egy hatalmas loccsanás vitte figyelmem újra a tó felé. Zsolti támaszkodott a stég vízbe érő végén…
Napbarnított bőrét ezüstben fürdették a vízcseppek. Minden izma megfeszülve duzzadt, ahogy feltolta testét a faépítményre.
– Még mindig oda vagy érte… – pusmogta Dávid.
– Szállj le rólam! – villantam felé.
Újra a stégre néztem. Zsolti rohanni kezdett. Gyönyörű combizmai dobogtatták végig a léceken. Ahogy futott, fröccsenő párába olvadtak testéről a cseppek.
Elolvadtam én is… Szemem követte mozgását, az idegen felé rohant.
– Ki ez? – lépett hozzánk Tamás a távolt szemlélve.
Zsolti majdnem felöklelte a férfit, aki kezeivel szabadkozva hadonászott, majd egy borítéknak tűnő papírt adott át neki. Akkor végre hátra lépett tőle.
Anyám halálhíre – dobbant meg a szívem. Elmélázva a történteken észrevettem, hogy valami egyre jobban csikizi a combomat.
A két kis kópé kuncogása zökkentett ki a szemlélődésből. A combomra néztem. A kölykök tízesével öntötték rá a pókokat.
Felugrottam, seggre esve a székben. A pók ezred akkor a pólómhoz, a melleimhez szaladt. Sikítozva gurultam a hasamra – füllel hallhatóvá vált a pókok kipukkanása a bordáim alatt. Próbáltam felállni, de amerre csak támasztottam volna a kezem, mindenütt pókok buckáztak.
Egyszer csak valaki felkapott a földről. A július vakító nyárfényével égette ki a látásom. Arany és fekete foltok tobzódtak eltakarva a valóságot. Dobott rajtam egyet, akkor arcom vállához csúszott. Napbarnított illata volt… Orrom nyakhajlatába rázkódott, ahogy futott velem.
– Zsolti! – nevettem arcához emelve arcom.
Futás közben felém pillantott. Szája minden foga felém nevetett.
– Majd én megmentelek a mérges pókoktól – lihegte, aztán zuhantunk.
Egyszerre lett sötét. Sárgászöld jégzuhany. Megálló gravitáció, elfolyó múlt. Szemében arany sávot festett a víztükörről alászűrődő fény. Arca folyékony időlassulásban hullámzott előttem.
Forogtunk… Egymáson, egymás körül. Nevető buborékok simították körbe ajkait, melyeket ajkaim csókoltak el.
– NEM TUD ÚSZNI!!! – Dávid hangja egy másik világból hallatszott tompán.
Akkor mélyre lélegeztem a békalencsés tóvizet. Zsolti megragadott, és magával húzott az egyre fényesedő felszín felé. A felhajtó erő útján tüdőm egyre csak szívta a vizet. Kitörve a forró Nap alá sem jutott oxigén. A tüdőm színültig megtelt.
– Nem tud úszni!
A stég tetején Dávid rekkenő alakja hullámzott az égető levegőnélküliségben. Testem magasra emelkedett, aztán végignyúltam a kemény aljzaton. Orrom sípolt, tüdőm vonaglott, víz ömlött ki a számon. Testem mellett dobogó talpak képe közé köhögtem a sárillatú vizet.
– Két évig voltatok együtt, és nem tudod, hogy nem tud úszni? – Dávid hangja.
Majd a többieké. Feszült hallgatás és ideges férfihangok közé köhögtem ki egész mellkasom. Aztán csend lett. Csak mély lélegzetvételem szuszogott a tűző nap alatt.
Felnéztem. Akkor Zsolti újra felkapott. A válla fölött láttam, ahogy keze lök egyet Dávid mellkasán.
– De te tudsz, ugye?
És loccs. Dávid eltűnt a stég végén.
Az asztalhoz vitt, a napernyő árnyékába.
– Jól vagy? – kérdezte. Kezeimmel letöröltem arcomról a vizet, és kicsavartam a hajam.
– Jó volt – mosolyogtam körbe rajtuk.
Akkor mindenki leült. Tamás négy gyereke kaját rámolt le az asztalról. Kisvártatva Dávid is megjelent köztünk, hajából darabonként szedegetve ki a hínár darabokat. Senki nem bírta ki nevetés nélkül, még Ferenc Atya sem. Aztán hirtelen csend lett. A négy gyerek hatalmas barna szemekkel meredt rám, miközben csámcsogtak. Mindenki engem nézett.
– Jól vagyok! – nevettem feléjük.
– Norc – szólalt meg mellettem Zsolti, felém fordulva a széken. Alig bírtam ki, hogy ne tapadjon rá tekintetem meztelen felsőtestére – , a postás volt az a srác – mutatott az út felé.
Jani elröhögte magát.
– Zsolti majdnem letekerte a fejét szerencsétlennek.
– Jó, hát honnan tudhattam volna… – szólt vissza Janinak, majd újra felém fordult. – Megjött a felvételi eredménye…
Akkor a tűző napot hirtelen felhők lepték el. Mindannyian az asztalon heverő levélre bámultunk – az eszegető gyerekek kivételével.
– Akkor most eszek – jelentettem ki, és elvettem az asztalról egy szendvicset.
Olyan csend ült közénk, hogy még a nyáltermelésem is hallhatóvá vált. Hirtelen Jácint pattant fel, és kapta magához a levelet.
– Ne! – álltam fel, és szóltam rá teli szájjal.
Kibontotta és olvasni kezdte.
– Tisztelt Felvételiző! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert…
Jácint szavait egyszerre ugrálták át az örömujjongások. Egymás felé örültek, csak nekem akadt torkomon az étel…
– Egyetemünk általános orvosi és… – Akkor Jácint szeme kikerekedett, majd tovább olvasta. – Fogorvosi szakára?
És akkor reccs. A zsemle alatt, a hír hallatának súlyától összetört az egyik fogam. Ismét. A szemek rám szegeződtek, mikor nagyot nyikkanva az arcomhoz kaptam a kezem.
Jani szólalt meg végül.
– A fogad?
Könnycseppekkel az arcomon bólintottam. Sóhajtott, és a többiek felé tartotta a kezét.
– Gyerünk, srácok, tejeljetek!
A többiek morogva rakták tele kezét papírpénzekkel.
– Pedig majdnem nyertem – sóhajtotta Dávid, mire Ferenc Atya oldalba lökte. Aztán ő is adta a pénzt.
– Na, de Atyám! Hát maga is?! Ezt nem hiszem el! – förmedtem rá, miközben nyeldekeltem a számban lévő ételt.
– Inkább vágtad volna el valamidet – pusmogta felém Zsolti.
– Szuper, köszönöm, bazi rendes tőletek, hogy… Mindegy… – törölgettem a könnyeimet.
– Majd ünneplünk, ha rendbe hoztam a száját – zárta le a délutánt Jani.
– Na, mesélj! – mondta, miközben izompólóban és rövidnadrágban sürgött a fogászati szék körül.
Nem válaszoltam, csak figyeltem a rettenetesen éles eszközök ide-oda csoportosulását. Rám nézett. Várta, hogy beszéljek.
– Mit meséljek? – kérdeztem reszketve.
– Mégis mit gondolsz, mire vagyok kíváncsi?! – motyogta, majd tovább pakolt. Szurit szívott fel, és beállította a széket.
Amikor úgy tűnt, minden a helyére került, felkapcsolta a fényt, és a tálcáról a kezébe vette a tükröt és azt a helyes izét.
– Megnézem akkor… – mosolygott közel lépve hozzám.
– Inkább mesélek – akadt meg a szemem a kezén és az eszközein.
– Időnk mint a tenger – vonta meg a vállát. Lerakta a cuccokat, és leült.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… – mosolyogtam felé. Vigyorgott rázva a fejét.
– Egy Norci és egy Zsolti – vágott közbe.
Kérdőn rángattam a vállam.
– Mi ez az egész? – mosolygott grimaszolva.
– Az élet – sóhajtottam.
– Az élet egy nagy lószart! – legyintett. – Dráma hegyek!
Keserű ábrázattal húztam az ajkam. Tovább rázta a fejét.
– Három hónap telt el. Azt hittük, hogy csak pillanatnyi nézeteltérés. De három hónap!
– Barátok vagyunk.
Heves mozdulattal dőlt hátra székén, kezeiről letépve a gumikesztyűt.
– Barátok?! Állandóan flörtöltök, állandóan… Szóval mi ez? Szex?
Vörösizzóvá vált az arcbőröm.
– Nem.
– Neeem?! – Talpaival közel gurította magát mellém. – Akkor szerelem.
Még vörösebbé váltam. A szó éleset hasított mellkasomban.
– Inkább nézd meg a fogamat – sóhajtottam.
Pillantása rám tapadt.
– Ennyire fáj?
– Széttörött, Jani!
– A szívedről beszéltem.
– Én is…
Szusszant egyet, majd új kesztyűt húzott, és nézegetni kezdte a fogaimat. Azonnal megtalálta a széttörtet. Egy-két másodperc múlva megdermedt csuklója a kesztyű alatt. A szemembe nézett.
– Ez az, amit először kezeltem. Emlékszel? – kérdezte, majd kivette az eszközöket a számból és újra leült.
– Ja. A szurid miatt nem éreztem Zsolti legelső csókját.
Együtt érzően mosolygott.
– Ki kell húzni, ugye? – kérdeztem.
– Bölcsességfog, nem fog hiányozni.
– És ha mégis…? – szöktek könnyek a szemembe.
Jani bólintott.
– Te döntesz. Még megmenthető. El kell döntened, van-e értelme…
– Fájni fog?
– Igen! – vágta rá. – Ameddig szereted, fájni fog! Erre nem hat a Lidocain, cica…
– Húzd ki – döntöttem – , nem akarok többet szenvedni vele.
Bólintott, majd a hűtőhöz lépett a vérkészítményért.
– Jani! – szakítottam meg mozdulatsorát.
– Hm?
– Felhívnád Zsoltit? – kérdeztem szinte suttogva.
Kivette a hűtőből a tasakot, letette a pultra. A szélére rátámaszkodva nagyot sóhajtott.
– Azt hiszed, nem ül kint?! – mutatott az ajtó felé.
Megdöbbentem.
– Kint? Miért ülne kint?
– Istenem… Rómeó és Júlia – mormogta maga elé, majd feltépte az ajtót.
Kinézett, aztán újra felém fordult. Közömbösen rázta a fejét. Aztán megjelent Zsolti. Hát tényleg itt volt.
– Adj egy cigit! – állította meg az ajtóban.
– Nem is dohányzol – meredt rá Zsolti.
– Hát most már igen. Én ezt nem bírom köztetek – erősködött, és kikapta Zsolti kezéből a dobozt meg az öngyújtót, aztán magunkra hagyott.
Zsolti tétován fordult felém.
– Ideges a doktor úr? Mi baja van? – kérdezte. Majd szeme a pulton heverő vértasakra szegeződött. – Úhh, ne… – lépett mellém, és leült Jani székére. – Ki kell húzni?
Mélyen a szemébe néztem.
– Ez az a fogam, ami akkor törött le először, amikor…
Hirtelen megragadta a kezem.
– Túl kockázatos! A thrombocyta számodat sem tudjuk! Először meg kéne nézni, és ha alacsony, kellene kapnod azt is. Aztán meg a faktort. De utálom a thrombocyta pótlást, mert immunizációt okoz. De még ha az rendben is lenne, a faktorral is olyan alacsony mostanában a prothrombin időd, hogy a béka segge alját alig éri el – hadarta, mintha egy szót is értenék az egészből. – Biztos, hogy vége?
Szeme aggódón siklott ajkamról a szememre. Csak az utolsó kérdést értettem.
– Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza.
Megrázta a fejét.
– Helyre kell hozni! Újra fel kell építeni!
– És ha én nem szeretném?
– Félsz, hogy fájni fog? – kérdezte. Bólintottam.
– Nem fog. Már ki van tisztítva!
– Úgy érted, hogy már halott…
Ledermedt. Percekig néztük egymást. Végül nagyot ugorva zökkentünk ki egymásból, mikor Jani belépett. Megállt egy pillanatra, tekintetét ide-oda forgatta.
– Na? Mi a végleges döntés?
Zsolti felállt, és felé lépett.
– Meg akarjuk menteni!
Rám nevetett.
– De érti a metaforát?
– Áh – legyintettem. – Csak az orvosom. Fél, hogy elvérzek.
Jani Zsoltihoz lépett.
– Öcsém, még nagyon sokat kell tanulnod! És nem a véralvadásról…
33. Ruszlana
Az ég tüze mindig napnyugta előtt égetett a legerősebben. A süllyedő alkony magába szívta fűszálaink kilélegzett páráját. Magamhoz gyűjtve könnyeiket, végigfuttattam tenyerem simogató élükön.
A legtöbb este ott ültünk. Ketten, a lemenő nap vér-arany színeiben. Órákon át beszélgettünk, míg arcunkon a fény szürkületbe nem hajlott.
Aznap este kértem, hogy vigyen a falu határán túlra. A saját szememmel akartam megbizonyosodni arról, milyen pusztítást vitt véghez anyám akarata.
Nem vitt. Nem akarta, hogy szembesüljek a hullafertőzött ingovánnyal, de megígérte, hogy mindent elmesél, amiről Ádi soha nem akarta, hogy tudjak.
– Semmit nem csinálnak addig, amíg te nem beszélsz – mondta. Karjával térdein támaszkodott, ujjaival a rét füvét fésülgette.
– Nekem mi közöm az egészhez? – kérdeztem hangomra nyugalmat erőltetve.
Széles mosollyal fordult felém.
– Anyád.
– De neki mi köze az egészhez? – szusszantam rá fogyó türelemmel.
– Hát, hogy Romanov…
És csak ennyi volt a válasz. A világom haldokolt. Egy ember, egy családi örökség döntésének súlya alatt. Egyetlen kőkemény szív szívta magába bolygónk létkönnyeit. És én e páncélszív alatt fogantam – megpecsételve sorsommal.
Egyik szememből a másikba tekintett.
– Nem azt kérem, hogy magyarázd el az agysebészet alapjait – sóhajtottam fejtekerve. – Csak mondd el, mi közünk van a háborúhoz, ha van egyáltalán… – tettem hozzá kételyekkel telten.
Itt, a földi mennyországunk mélyén, egyszerűen képtelen voltam hinni nekik, hogy milyen borzalmak zajlanak a határokon túl. Burokban tartottak, akárhol is éltünk. A bátyám féltve őrzött apró ékszere voltam, díszdobozba rejtve.
– A világ megváltozott. Nagyon rossz irányba mozdult el. A családod mindig is vissza akarta venni az egyeduralmat ahhoz, hogy helyreállítson mindent, amit az emberiség szabad akarat jogcímen barmolt szét.
Vonásai akkor megrémisztettek. Bár mindig is tudtam, hogy anyám emberei közé tartozik. Tudtam, hogy cárnői parancsra őrzi ablakom alatt az álmomat…
Ám mint a háború tényét, őt sem tudtam elképzelni, ahogy anyám akarata szerint gyilkol, csak azért, mert nem működik tökéletesen a világ.
Azokban a pillanatokban, amikor kikukucskálhattam pici ékdobozomból, a világomra azonnal sötét lepel hullt. Nem tudtam, ki az igazi… A vadállat szüleim, akik valójában csak egy jobb világért harcolnak?! Szigoruk pedig csak azért ennyire kegyetlen, hogy biztosan ne másszak ki a védett, pasztellszínű, habos-babos burokból?!
Ezzel együtt Zsolti szerelmében is állandóan kételkednem kellett. Csak egy testőr volt? És míg a szüleim kegyetlenséggel tartottak fogva, ő érzelmekkel manipulált? Vajon miért, és mennyire fontos az én életem?!
Igyekeztem az ékszerdobozban maradni… Ott tiszta haraggal gyűlölhettem a szüleimet, és igaz szerelemmel szerethettem Zsoltit. Színességében a világom mégis fekete-fehér volt. Átlátható, laboreredményekkel igazolható, egyszerű.
Létezésem megkövetelte a válaszokat, és csak úgy élhettem, hogy ismerem azokat – még az sem volt igazán fontos, hogy mekkora igazságtartalommal bírnak.
Ádi halálával azonban minden megváltozott. Felszakadt a határ a kamasz- és felnőttkor között, a világok egybe olvadtak. A túlélésért azután a teljes igazságra volt szükségem. Az abszolút szembesüléssel, a felnőtté válással.
– Te mit gondolsz? – suttogtam felé.
A nap pink gőzcsóvákat lehelt arcunk közé. Elmosolyodva rázta meg a fejét.
– Én egy senki vagyok. Te mit gondolsz?
– Hogy nem lehet anyám kezében a világ…
Elnevette magát.
– Az övében sosem lesz! Téged akar vezetőnek – válaszolta barna hangján.
– Ő? Ő engem? Kizárt, Zsolti – hitetlenkedtem. Lopva megérintette alkarom.
– Nézd… Tudod, hogy én nem hiszek Olga dédmamád jövendölésében…
Mielőtt folytatta volna, kezem a kezére tettem.
– Én azt sem tudom, mit jövendölt!
Mélyen a szemembe nézett, és közelebb csúszott hozzám.
– Nem találtad meg a naplókat?
– Félek – suttogtam – , hogy akkor megtalálom Ádi búcsúlevelét.
Zsolti az ég felé nézett. Hátunk mögül egyre hangosabban mormogott az ég. Rekkenő, dohos, vihar előtti csendbe zavarodtak a nyár madarai.
– Az nálam van – válaszolta újra a szemembe nézve.
A torkomon akadt a lélegzet. Borzalmas fájdalom vágott gyomron.
– Gyere ide – suttogta, és az ölelésébe húzott.
Még akkor sem mozdultunk, amikor a felhevült felhők zokogni kezdtek felettünk. Az ég forró nyárkönnyei egymásba áztattak minket.
– Nem akarok hazamenni – suttogta a fülembe.
– Én sem – motyogtam esőillatú pólójába.
Ahogy távolodott a zápor, halkult a zokogás, szívem felett éreztem szívdobbanása lassulását – az enyém inverz szaporázását. Amikor végre egymásra néztünk, az alkonyat szürkére festette körülöttünk a mezőt. Az eső lábnyoma fekete-fehérre pecsételte a tájat. A rét teljes tüdővel, színtelen lélegzett.
– Te mit akarsz? – kérdezte.
– Amit Ádi akart volna…
Tekintete ajkamra tapadt, aztán a szemembe nézett.
– Holnap odaadom – mondta.
– Most akarom – dobbantam felé.
– Abból tudod, hogy mi lesz… – A hangja elhalkult.
– Szeretem ezt… – zuhantak a könnyeim, mint vihar utáni végcseppek. – Ami most köztünk van.
Bólintott.
– Én is – mosolygott. – Csak félek, hogy így sosem foglak tudni elengedni – mart szíven.
– Van valakid? – kérdeztem ömlő könnyek közt szipogva.
– Hát, nem pont úgy nézel ki, mintha hidegen hagyna.
– Jaj, ne hagyj el megint – próbáltam elviccelni.
– Én? Na álljunk csak meg – tolt el magától. Felállt, és felhúzott az egyre hűlő fűszálak közül. – Te szakítottál velem!
Kezem a kezeibe fonódott. Fentről csillagporos sötét hullt ránk.
– Azt mondtad, tönkreteszek benned mindent. Ez mégis mi mást jelent?! – vontam kérdőre.
– Kétségbeesést, Norci! Hogy mindennél jobban megnehezíted azt, hogy vigyázni tudjak rád. És nem csak én várom a döntésed. Az egész világ áll. Romokban áll Ádi halála óta… És nekem minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Még Tamásban bíztam, hogy szót tud érteni veled, de épp csak megemlítettem neked, te mindjárt felvágtad az ereidet…
– Még szeretsz?
– Sokkal jobban vagy azóta, hogy szakítottunk.
– A klinikai halálra gondolsz? – gúnyolódtam.
Rosszallóan tekergette a fejét.
– Az lesz, amit te akarsz – A homlokomhoz hajolt, és forró puszit lehelt rá, majd a szemembe nézett. – Nem, nem, hülyeséget mondtam… Az lesz, ami a legjobb neked. A halálmániád miatt ez a két ügy merőben különböző – fintorgott.
– És te mit akarsz?
– Hát ezt – vágta rá. – Ami most van köztünk. Ez neked a legjobb…
Közelebb léptem. Bokáink között hűvös szellő támadt.
– De neked mi lenne a legjobb…?
Mintha csak erre a kérdésre várt volna. Megragadta a derekam, és szorosan magához húzott. Akkor nagyot lélegzett a méregzölddé alkonyodott rét. Szeme feketén ragyogott, haját szürkén simogatta az eső illat. Mondott volna valamit, vagy talán megcsókolt volna…
Keze fülem mögött rezzent meg, ahogy reflektorfény villant közénk.
– Menj haza, nagyon gyorsan! – mormogta a házamhoz érkező autót bámulva.
Lábam reszketve gyökerezett földbe. Rám nézett.
– Bízz bennem! Menj!
Bólintottam, és rohanni kezdtem.
– Norci! Norci, ne! – kiabálta utánam elfojtott hangon.
– Most mi van? – léptünk újra egymás felé.
A háta mögé mutatott, ahol az ő háza állt.
– Hozzánk haza!
„Hozzánk” – tépte fel a szó múltunk ajtaját.
Vitatkoztam volna. Nem akartam menni, három hónapja nem jártam ott. Szíven vágott a rengeteg pillanat emléke, melyet együtt töltöttünk ott. Megannyi szeretkezésünk összes orgazmusa egyszerre futott át megborzongó testemen.
– Gyerünk! – szólt, vitát nem tűrve. Megragadta karom, és a ház felé lökött.
Futni kezdtem. Bele a vak fülledt párába. Távolodva tőle egyre harapni lehetett a teret belepő ködöt.
Megtorpantam. Semmit sem láttam szemem előtt a fehéren gomolygó párakísérteten kívül. Egy pillanatra megfordultam. Arra tiszta volt a lég. Épp hogy megláttam Zsoltit, ahogy rohan a másik ház felé, őrült iramban vágott nyakon a hirtelen feltámadt szél. Göndör hajam a szemem előtt cikázott, és kis híján térdre lökött, akkorát taszított rajtam a hűvös áramlat.
Gondolkozás nélkül fordultam vissza, követve őt. A házhoz érve a mögöttem orkánló, megvadult szél mennydörgésként csapott anyám parfümszagába. Az udvarlámpák sárga fénye elzöldült anyám kegyetlen kék szaga alatt.
Csak a hangját hallottam, ahogy a nyitott ajtóhoz bújtam. De pontosan tudtam, mi folyik itt. Sosem hallottam olyan halálos csendet, mint akkor, ha valakire ráfogta a fegyvert…
– A fiam meghalt. Miattad – pattogott kristálytiszta hangja. – A lányomat megrontottad. Aztán majdnem meghalt. Miattad. Nincs szükségem rád.
Aztán a másodperc, amikor még a csend is elnémult. Pontosan tudtam, mennyi időm van. Egy másodperc. Ennyi elégtételt követelő mosolyra volt szüksége a gyilkolás előtt.
Én az ezredtöredéke alatt rontottam be, és fogtam fel, hogy Zsolti szívét vette célba. Odaugrottam, és a fegyver elsült.
Nem sikerült. Zsolti megrázkódva esett össze a hátam mögött. Mellé estem. Kezem reszketve lebegett a szíve fölött, majd az arcához ért. Akkor éjsötétre és vérvörösre nyitotta a szemét. Kikerekedett szemhéjakkal bámulta mellkasom bal felét, ahonnan súlyosakat cseppent rá a vér. Valahonnan.
– Édes kislányom! – térdelt anyám mellénk, arcát ujjai közé szorítva.
Zsolti felült, lerántotta magáról a pólóját, és a testemre tekerte, majd ugyanezzel a mozdulattal kapott fel, és vitt anyám kocsijához. Beültetett az anyósülésre. Semmit sem értettem.
Anyám szédelegve botladozott ki a házból kapaszkodva az ajtófélfába.
Zsolti újra mellém ért, és valamit a mellemhez nyomott, amit újra körbetekerés követett. Aztán újra eltűnt. Anyám a kocsihoz botladozott. Közben Zsolti bepattant mellém. Tűzforró kezével maga felé feszítette a karom, és az udvarlámpák ködfénye alatt szúrt rá a vénámra. Nem éreztem.
– Üsd el… – suttogtam anyámat bámulva. A motorháztetőn támaszkodott, és onnan bámult. Arcán fekete esőmaszatban folyt el a smink. – Hajts át rajta! – fordultam felé. A vértasakot ragszalagozta az ülés fejtámlájára.
– Ne beszélj, ne mozogj! – szólt rám, majd áthúzta testem felett az övet.
Sebességbe tette az autót, és anyámra nézett. Anyám rá. Senki nem mozdult. Aztán indított… Néhány centit előre, majd rükvercbe rántotta, és fénysebességre gyorsította a kocsit.
Az út egy pillanat alatt nyelte el a pergő tölgyfákat. A falu apró házai föl-alá hullámoztak, majd egyesével zuhantak bele a sötétség torkába.
– Norci, Norci!
Motoszkálás a karomon. Újra fény. Országút és merev villanyoszlopok. Egymásból kieső ködfoltos tér darabok.
– Norci! Norci! Nézz rám!
Zsolti. Majd a mély.
– Figyelj! Nyisd ki a szemed!
Zsolti és a mellette eldőlő Olga hegy-távol. Sötét.
– Meséld el az első találkozásunkat! Mondd el, hogy volt! Hallod?
– Nem… – szuszogtam felé.
– Mi? Mi az, hogy nem? Beszélj hozzám!
– Azt mondtad, ne…
– Hogy ne beszélj? Igen, de most beszélj! Meséld el! Jó?
– Jó…
Véreres örvény hurrikánok… Pörgő pestis-foltok…
– NORCI!!!
– Hó… Hold… Fázom, Zsolti, nagyon…
– Mit látsz még? Látod az eget? Milyen?
– Ezüst és szúr…
És akkor hirtelen rám zuhant múltunk teliholdja. Egy pillanat alatt roncsolta szét mellkasom, lapította össze tüdőm.
– Kicsim! Nézz rám!
– Fáj a… Hold… Megfagyok…
– Érzed a kezem? Fogom a kezed! Érzed?
– Szeretlek…
– Én is szeretlek! Norci! Bassza meg!
Hordágybukkanás. „Zsolti, megsérültél!” „Ezt vegye fel, doktor úr!” Csúszásgátlós tűhegykanyar. „Vért, vért, vért, rengeteg vért!” Műtőasztal-koppanás, hematómaáramlás.
– Norci? Norci, hallasz? – vonatzuhogó fényalagút.
– Itt van Ádi…
„Még vért!” „Az utolsó kettő csoportazonos” „Azonnal szóljatok Tamásnak!” „De az övéből hiányzik a IX-es!” „De ő az apja!” „És az anyja?” „Ő lőtte le, küldjétek a különlegeseket a házhoz, de ne a rendőröket!”
„Altassátok már el, ébren van!“
Sikítva ébredtem. A ködös éjt hirtelen váltotta fel a kórházi fehér – közepén zöldben Zsolti. Felugrott mellőlem, és a vállamhoz lépett.
– Vége van! – mondta.
Szemem ide-oda cikázott a fehér csempéken, Zsolti közeledve próbálta elkapni pillantásomat. Minden sarkot többször szemügyre vettem, majd a plafon zugait is – anyám után kutatva.
– Nincs vége! Soha nem lesz vége! Majdnem megölt téged! Legközelebb sikerülni fog! – zakatolt az agyam. Egyszerre élt bennem a fegyver csattanó – és a jelen Zsolti hangja.
Leült, és átölelt. Reszketve kapálóztam a vállain. Tekintetem akkor megtalálta az ajtót, gondolatban szélesre tárta, és ott találta anyámat a folyosón, gyilkolásra készen.
– Vége van! Lecsukattam.
– Te nem csukathatod le! Őt soha senki nem kaphatja el! – ziháltam el-elakadó szavakkal.
– Csss… Lélegezz…
– Nem akarok lélegezni! – toltam el végre magamtól. – Míg él, én nem akarok lélegezni! Visszajött! És majdnem megölt! – hajtogattam pánikzihálással.
– Nyugodj meg! Ne ugrálj már, fel fognak szakadni a varratok– szusszant rám, majd folytatta. – Börtönben van! Nem fog kijutni! – hajolt közelebb rémült arcomhoz.
– Mi? – fogtam fel végre szavait. Még utoljára átnéztem a szobát, biztos nem rejtőzik-e mégis itt valahol…
– Döntöttem helyetted – közölte ajkába harapva.
– Meg kellett volna ölnöd! Miért nem tetted? Azt akartam, hogy megöld! – tetőződött testemben akkor a pánik. Kocsonyaként reszketett minden porcikám.
Akkor megszorította kezeimet.
– Még sosem öltem embert, és nem most akartam elkezdeni…
Tovább fuldokoltam.
– Hogy lehet harcolni egy háborúban gyilkosság nélkül?!
– Nehezen.
– Gyűlölöm az életemet! – borultam ki, de légzésem lassan nyugodni látszott.
– Vége! Érted, vége! – hangsúlyozta. – Szabad vagy! – nevetett rám.
– Zsolti, te ezt nem értheted, neki mindenhol vannak emberei.
– Kicsim, nekem is.
– Akkor sem hiszek neked – suttogtam.
Szeme színe akkor haragos barnává vált.
– Elment az eszed, hogy utánam jöttél?!
– Mégis mi a franc történt? Téged lőtt le! Nem neked kéne itt feküdnöd?
Ujjával megsimította vállam alatt a kötést.
– Itt ment át a golyó – Majd megragadta a kezem, és a szíve fölé nyomta a tenyerem. – És itt állt meg.
– A szívedben van a golyó? – rettentem meg. Elnevette magát.
– Akkor tényleg én feküdnék a helyeden, bár inkább a patológián. Itt van a bőröm alatt, valahol a kötőszövetben.
– Úristen, és mikor veszik ki? – rémüldöztem még mindig.
– Hm – rántotta meg a vállát. – Zavarna, ha megtartanám? Gyűjtöm őket.
Kezemet a nyakához nyomta.
– Érzed? – kérdezte.
– Nem – nyomogattam, aztán ujjaim mégis kitapintottak valami keménységet.
– Váá! – kaptam el a kezem. – Nem fáj?
Nevetve megvonta a vállát.
– Majd ha sebész leszel, kiszedheted.
– Ne szórakozz, addig elfertőződik!
– Jól van, na! Egy kicsit mást is hagyj a halállal barátkozni!
Néhány pillanatig csak mosolyogtunk egymásra, majd újra ráeszméltem.
– Száz százalék, hogy anyám ki van iktatva? – És nem bírtam ki, hogy még egyszer körbe ne nézzek.
– Ezer – bólintott.
– És apám? Mármint, tudod…
Kezeivel megdörzsölte arcát.
– A nevelőapádról semmit sem tudunk. A biológiai… – mosolyogva felnézett. – Nos, ezt is eldöntöttem helyetted…
– Hogy?! – A pánik újra szorongatni kezdte mellkasom.
– Vér kellett, és nem értette, miért ő volt a legelső gondolatom.
– Elmondtad?!
– Muszáj volt. És bejött – tette hozzá – , azonos a vércsoportotok.
– Jézusom! – hulltam a párnára. Felszisszentem a vállamba szúródó fájdalomtól. – És mit szólt?
– Mondtam, hogy ne ugrálj! – pirított rám. – Már tudta – húzódott mosolyra az ajka.
– Te jó ég! Nagyon szédülök… És-és – néztem rá a párnáról –, mióta tudja?
– Ne haragudj, cica, de a második és harmadik szívleállásod között nem igazán volt alkalmam ezt megtárgyalni vele.
– Micsoda? Megint leállt a szívem?
– Emlékszel, miért féltettelek annyira a foghúzástól? Hát most nagy artéria és véna sérült. Ha csak néhány centivel magasabb lennél, tüdőn lőtt volna. Életemben nem láttam ennyi vért – Szemében tükröződni láttam a mindenfele spriccelő vérgejzíreket.
– Szóval megint megmentetted az életem? – kérdeztem, miközben próbáltam elpislogni a szörnyű vérzés iszonyatos rémképét.
Megrázta a fejét.
– Te mentetted meg az enyémet! – Arca elkomolyodott. – Elém ugrottál. Te! Kis negyven kilós, vérzékeny tizenhét éves! Most a halálba vagy ennyire szerelmes, vagy…
vége