Háló

Megtekintve: 66 alkalommal

NORA Első könyv (IV)

Erkélyjelenet 

Alig tudtam megkülönböztetni a tüneteket egymástól. Égett, csípve mart az alsó szemhéjam, ahogy órák óta bámultam a plafonomra ragasztott, foszforeszkáló kis csillagokat. Minden légvételem izzott, szinte párát leheltem a nyáréji sötétbe. Lángolt az ajkam, a torkom, a mellkasom, talán lázas voltam. Vagy csak végtelenül, őrülten, menthetetlenül szerelmes! Sosem ismert panaszokat produkált a szervezetem. Mint apró kolibri-szárnycsapkodás, reszkettem. Borsózott a bőröm, ahogy a takaró beborított. Minden kicsiny szegletemmel őt éreztem. Fájt a csuklóm. Vagy csak olyan erősen emlékezett a keze szorítására. Az ujjaim jégcsappá hűltek, mint hófésű – túrtam bele a hajamba. Szétrobbanni készültem és mégis léteznem kellett. 
Ádi a szobájában aludt, a szüleim Sehol ország partján üzérkedtek – kivételesen tudtam, hogy Grönlandon vannak. A bátyám a lelkemre kötötte, hogy bármi furcsát is érzek, azonnal szóljak. 
Hát, furcsát. Tűzvonalakban repedt szét a testem, miközben belelebegtem a képzeletbeli ölelésébe. De többé nem mertem orvosi könyvet a kezembe venni, féltem, hogy még egyszer, talán az elektrosokkot sem úsznám meg… Vacogva izzadtam, és nem kaptam levegőt. De ez más volt most. Legalábbis nem tudhattam biztosan, még sosem voltam ezelőtt szerelmes. 
Lihegve ültem fel. Mintha hegedűzenét hallottam volna. Szívbillentyűim húrokat pengettek, csontjaim zongoraütemeket kopogtak. Éltem. Nem érdekelt, milyen betegségem lehet, ahogy a hülye anyám terrorja sem. Nem számított, hogy reggel, és másnap is kitűnő nagydolgozatot kellett írnom, ahogy a röplabda sem. Hiszen tudtam repülni… Több ezer műtéti sebbel is képes lettem volna! 
Feltérdeltem és kinéztem az ablakon. Ott állt a házuk. A másfél kilométernyi táv, most több ezer fényévre volt. Elképzeltem őt, ahogy alszik… Közelebb kúsztam az ablakhoz, arcomat a tenyeremre támasztottam, a másik karomat szórakozottan kilógattam, és néztem, ahogy a könyökömre göndörödik néhány tincsem. 
Magam előtt láttam alvó arcát, ahogy éleit félénken simítja a holdfény. Ujjaim lágyan ringattam a mélység felett. Telt ajka barázdáit láttam, ahogy minden légvételnél mozdul, s mozdul a nyaka, kiugró ádámcsutkája körül hűs illatú bőre, válla. Gondolatban mellé bújtam. Érintésem megreszketett füle felett, ahogy a hajába simítottam ujjaimat… 
És akkor, a legmélyebb sóhaj közepette, fejem hirtelen kicsusszant a tenyeremből, állam súlyosat zuhant a párkányra, fogsorom fájdalmasan összecsattant, és nagyot reccsent az egyik hátsó fogam. Ááá – jajgattam, és megpróbáltam behúzni a karjaimat, amikor elfojtott nevetést hallottam a mélyből. 
– Pszt! Királylány! Ki ne ess az ablakon! 
– Mmm – nyekeregtem az állkapcsomat tapogatva, és lepillantottam. 
Ott ácsorgott, és akkorát dobbant a szívem, mintha mellkason lőttek volna… Ezer foggal vigyorgott felém. És én úgy éreztem, hogy valóban, menten kizuhanok az ablakon. Nem érdekelt volna, ha meghalok. Apró vulkánok morogtak bennem szerteszét, kitörésre készen. 

Visszamosolyogtam, és elfordultam az ablaktól. A lépcsőn minden foknál kapaszkodnom kellett, lábaim reszkettek, térdem erőtlenül rogyadozott. Elhűlt ujjakkal nyomtam be a kódot. Ott állt az ajtóban. Kiszáradt torokkal húztam be magam mögött a kilincset. 
Mosolygott. A mellkasom szét akart nyílni. 
– Miért nem alszol, szöszi? – kérdezte végül. 
És csak remélni mertem, hogy rendesen becsuktam magam mögött az ajtót, mert testem egész súlyával nekitámaszkodtam. Reszkető térdem csak megfeszítve tudtam nyugalomra bírni. 
– Hát – kezdtem és akkor nyelvemre keveredett a letörött fogdarab. Elfordultam, és kiszedtem a számból, majd a földre ejtettem. 
– Ez meg mi volt? – vigyorgott. És a betonon pattogó darab felé nézett. 
– Azt hiszem, eltörött az állkapcsom… – grimaszoltam. 
Szusszanva mosolygott. 
– Láttam, hogy nagyon szenvedsz valamin odafönn – mondta, és hirtelen közellépett hozzám. 
Nagyon közel. Nagyon-nagyon közel! Feszült mögöttem az ajtó, vérvörös lett az arcom, meg mertem volna esküdni rá, hogy ezen az éjjelen még az intenzíven kötök ki heveny szív-felrobbanással… 
Mezítlábas lábfejeim terpesze fogta közre, combunk összeért. Ujjai az arcom felé emelkedtek. A szemem rezzenéstelenül tapadt mosolygó tekintetéhez. 
És akkor hozzám ért! Keze gyengéd volt és forró. Elképzelésem sem volt, mit csinál. Végiggörgette ujjait az állkapcsomon, majd a fülemtől az orromig. 
– Na? – kérdezte végül. Karjait leengedte, de nem lépett hátrébb! 
– Mit na? – nyögtem ki nagy nehezen. 
Elnevette magát. 
– Fájt? 
– Miért fájt volna? 
Zsolti értetlenül összeráncolta a homlokát. 
– Nem azt mondtad, hogy baja van az állkapcsodnak? – mosolygott ismét, és végre hátralépett. Végre levegőhöz jutottam, na meg ép észhez… 
– Nagyon beütöttem – válaszoltam, visszatérve a jelenbe. 
– És az? – mutatott a föld felé. – Eltörött a fogad? – fordult felém vissza, meglepetten. 
– Nem, semmi… – nyökögtem. 
– Hát, figyelj, ha öt méterről, tök sötétben is látom, akkor elég nagy darab törött le, kicsilány… 
Nem válaszoltam, csak gyűlöltem, hogy megint valami bajom van. Ahelyett, hogy itt csókolóznánk ezen a gyönyörű, érzéki, nyári éjszakán, mindjárt bevisz a szájsebészet ügyeletre! 
– De nem fáj? – kérdezte enyhülő hangon. Válaszként megráztam a fejem. – És akkor sem fáj, ha hozzáérsz a nyelveddel? 
Nyelvemmel megkerestem a letörött fogat, és ahogy hozzáértem, mintha villám csapott volna bele. Felsikkantottam, és megbénult a nyelvem. Egyszerre elment a kedvem a csókolózástól… 
– Gondoltam – sóhajtotta. – Mi a frász történt? – kért számon. 
Most mit kellett volna válaszolnom? Hogy róla álmodoztam? Annyira, hogy összetörtem magam?! 
– Annyira béna vagyok, Zsolti. De annyira! – Ajkam sírásra görbült. 
– Elcsúsztál, vagy mi volt? – faggatott tovább. 
– Hagyjál már! Igen, valahogy nekiestem a párkánynak – És akkor sikerült megint bőgnöm előtte. – És most mi lesz? Mi lesz, ha ki kell húzni a fogamat? Én elvérzek! – estem kétségbe. 
– Na, ne pánikolj! – nevette el magát, és magához húzott. – Az unokatesóm fogorvos, reggel elviszlek hozzá! 
– Most aztán megnyugtattál! – sírtam. – Félek a fogorvostól! Utálom őket! – hisztiztem, és kibontottam magam az öleléséből. – Nálatok talán mindenki orvos? – bukott ki belőlem. 
Bólintott, arca komollyá vált. 
– Csak ezért nem tudott anyád kirúgatni… 
Gyomromba mart a lelkiismeret furdalás, és azonnal abbahagytam a gyerekes viselkedést. 
– Azért akart kirúgatni, mert a kocsid a birtokunk előtt állt? – szipogtam. 
– Nem, Norci. Olvasta a naplódat. 
– Mit tudsz a naplómról? És legfőképpen, mit tudsz az egész családomról?! 
A naplóm. A múlt. A kezdet. Olija. A gyilkosság. A koronatanuk. A bizonyíték. Zuhantak agyamban a szavak és nem sok kellett, hogy ájultan essek utánuk. 
Ráadásul hezitált. Nem válaszolt. Az ég megnyílt, és ránk zúdult mennydörögve a júniusi zápor. Most, itt, egy másik dimenzióban, egy másik Zsolti és Norci vadul csókolózik. Fájó fogak és sötét titkok nélkül… 
– Norci, kérlek… – szólalt meg végül. 
– Válaszolj! – sikítottam. 
Próbálta megérinteni a kezem, de elkaptam előle, és újrakezdtem a bőgést. Nem bírtam elviselni, hogy halálosan szerelmes vagyok valakibe, aki nem őszinte velem. A bátyámtól kénytelen voltam eltűrni, na de tőle?! Pont tőle! 
Zokogva hagytam őt faképnél, és becsaptam az orra előtt az ajtót. Még épp csak elkezdtem a lépcsőzést, Ádi már a tetején állt. 

– Mi van? Mi baj van, Jesszus? – kérdezte rémülten, ahogy látta a kétségbeesett arcomat. 
Zokogva rohantam el tőle is, de az ajtómat soha nem csaptam volna be előtte. Így hát utánam jött. A hófehér párnámba temettem az arcom. 
– Mi az Isten van, húgom?! 
– A húgod vagyok egyáltalán?! – emeltem felé az arcom. 
Egy ideig csak álldogált az ágyam mellett, majd feltérdelt rá. 
– Igen, Norc, sajnos én is anyánk gyereke vagyok… 
Emiatt azért kissé megnyugodtam, de a szívem továbbra is szanaszét hasadozott. 
– Mondjad már, mi van! – dörögte rám türelmetlenül, amitől megrezzentem. 
– Fáj a fogam! – bukott ki belőlem valami köztes megoldás… 
Ádám meglepetten bámult rám. 
– Fáj a fogad? – kérdezett vissza. – Ennyire?! 
– Igen, jó? Letörött belőle egy nagy darab, és most fáj, mit nem lehet ezen megérteni?! – hazudtam. 
– Hogy törött le? – A hangja higgadtabbá vált. 
– Már te is kezded?! Nem kurvára tök mindegy? 
– Hogy-hogy én is? – És akkor az ajtó felé mutatott. – Itt volt Zsolti? 
Na, erre már nem találtam köztes megoldást. 
– Mi történt köztetek? – Hangja újra idegessé vált. 
– El kell mondanod, hogy Zsolti miért ment el! – rivalltam rá. 
– Én sem tudom pontosan. Amit tudok, azt meg pláne nem mondhatom el! – ugrott fel az ágyról, majd én is a másik oldalra. 
– MIÉRT? Megölöm magam, ha nem mondod el! – sikítottam elvesztve az ép eszemet. 
Ádám néhány másodpercig csak nézett, és semmit, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Lemondó tekintettel az ajtó felé sétált. A hátát látva őrületes sikoltozásba kezdtem, és felkaptam egy tollat az asztalról, majd a nyakamhoz nyomtam. 
– Most azonnal átszúrom az aortámat, Ádám! – üvöltöttem felé. 
Egy pillanatig csak bámult, majd elnevette magát… Nem hittem a fülemnek! És egyre jobban hahotázott! 
– Mi van? – kérdeztem, és leengedtem a tollat tartó kezemet. 
– Cica, az aorta a mellkasban van… – pukkadozott. 
Szörcsögve vágtam földhöz a tollat. 
– Tudom! 
– Szóval, mit szúrsz át? 
– Artériát. 
– Az artéria carotis communis-t – bólogatott. 
– Ki nem szarja le! – kaffogtam. 
Néhány pillanatig csak álltam ott, hol reszketve a kiborulástól, hol erőtlenül letargiába zuhanva, de erősen fújtatva. Ádám felém lépett, arca tükrözte érzelmeim háborgó viharát – aggódott, megértett, elfogadott és együtt érzett. Végül megölelt, tenyerét a fejem tetejére nyomta. 
– Mindent megteszek azért, hogy te boldog lehess – kezdte –, legyél az, kicsi! 
Fejem elfordítottam, és felnéztem rá. 
– Ádi, én nem tudok már kételyek között élni. Tudni akarom, hogy kik a rokonaink, hogy miért menekülünk, hogy mit művelnek anyáék, amikor távol vannak! Tudnom kell, hogy Zsolti veszélyben van-e! 
Ádi grimaszolva tolt el magától. Megragadta a vállaimat, és mélyen a szemembe nézett. 
– Lehetnél szerelmes! Élhetnél valódi kamaszként, az őrködést bízd rám! 
De csak ráztam a fejemet… 
– Nem lehet! Én is vigyázni szeretnék rád! Zsoltira! De ehhez mindent tudnom kell! 
Elengedett, az ablakhoz sétált. Karjait elmerengve keresztezte a mellkasa előtt. 
– Ádám! Már nem vagyok kicsi, meg tudnám védeni magamat! – nyaggattam. 
– Fogalmad sincs, miről beszélsz – a szavak erősen sziszegtek fogai között –, hogy mivel állsz szemben, hogy a család kivel és mivel áll szemben! – Villogó szemekkel fordult vissza rám. – Zsolti családjáról sem tudsz semmit… 
Akkor le kellett ülnöm, akkor végre meg tudtam különböztetni a tüneteket. Vad szédülés-forgószél ragadott el. Ádám leült a pink forgós székre, és az ágyhoz húzta magát. 
„Ugye nem vagytok igazi Romanov-ok? ” – rémlettek fel Zsolti szavai. – „Csak nem vagy „igazi” királylány?! ””
– De én miért nem tudhatok semmiről? Mindenki ismeri töriből a Romanov dinasztiát! Én miért nem? 
Ádi felszisszent, amint kiejtettem a számon a nevünket. Néhány pillanatig hezitált, majd sóhajtva válaszolt. 
– Anya kivetette a töri tananyagból… 
Továbbra is kérdően néztem rá. 
– És Zsolti családja? 
– A Rómeó és Júliát is töröltethette volna…


14. Méregzöld sávok bronz erezettel 

Ahhoz képest, hogy a szüleim messzi-messzi tájakon jártak, és csak ketten laktunk a házban, már hajnali hatkor nagy volt a nyüzsi. 
Majdnem lezúgtam a lépcsőn, amint félálomban a konyha felé csámpáztam. Szerencsére a korlát még idejében elkapott, azaz hogy én azt. Lógtam egy ideig, míg csípőm a lépcső élén támaszkodott, aztán valahogy mégis sikerült feltápászkodnom. 
Nem láttam őket. A hajam az arcom elé zuhant, de vihogásuk menten felébresztett. Hátradobtam a göndör zuhatagot, majd morcosan hunyorogtam feléjük. A lépcső alján álltak. 
– Sajnálom, hugi, elfelejtettem behúzni a gyerekzárat! – röhögött Ádám. 
– Ha sokáig vihogsz, bátyám, elvágom álmodban az artéria carotis communis-odat! 
Zsolti elismerően hümmögött. 
Zsolti! Basztikuli! Csak akkor tudatosult bennem, hogy ott van és én is ott vagyok, ő felöltözve, én póló-bugyiban! Hátrahőkölve perdültem meg, kezemet széttárt ujjakkal a fenekem mögé szorítva robogtam fel. 
Néhány perccel később már szalonképes állapotban libbentem be a konyhába. Az asztal rogyásig állt, telerakva orvosi könyvekkel. 
– Fúj, mit csináltok? – kérdeztem rápillantva az asztalra. A hűtőhöz léptem, és tejet vettem elő. 
– Agyalunk – válaszolta Zsolti, és bocsánatkérően rám mosolygott. 
Ránéztem, és sértődötten hátat fordítottam. Müzlit és tejet öntöttem össze egy kis tálba, aztán kanalat vettem elő, és ismét feléjük fordultam, kezemben a reggelivel. 
– Norc, megbeszélhetjük? – kérdezte Zsolti, mire Ádi kíváncsian pillantott felé a könyvből. 
És akkor, alig hajnali hat előtt, csengettek. Ádám meglepettség nélkül pattant fel, és indult az előszoba irányába. 
– Norci? – szólt rám Zsolti. – Várj, mit eszel? – kérdezte ijedten. 
– Műfvit – válaszoltam teleszájjal. 
– Ööö… És jó ötlet? 
– Mié… – És én teljesen elfelejtettem a szerencsétlenül széttört fogamat, amivel akkor pont ráharaptam egy kemény müzlikarikára. 
Nyüszítve küzdöttem le a torkomon, ami a számban volt, a tál többi tartalmát úgy öntöttem a mosogatóba, mintha lángra gyúlt volna. 
– Áú! – nyávogtam Zsolti együtt érző arca felé, mert még hosszú másodpercek után sem múlt el az éles fájdalom. 
– Úh, nagyon fáj? 
– Hát miért ver engem állandóan az a rohadt Isten?! – borultam ki. 
Ami pont telibe találta Ferenc Atyát és hű követét, Dávidot… Ádám mögöttük állt, a végletekig megrökönyödő, néma metakommunikációval fejezte ki mély felháborodását. Tenyere nyomot hagyott arcán, ahogy homlokától az ajkáig csúsztatta azt. 
– Atyám! – végül Zsolti törte meg a csendet feléjük lépve. Én katatón-sokkos állapotba dermedtem. 
Ferenc Atya rémülten tekintett Zsoltira. Annyira lesújtották a történtek, hogy egy hang sem jött ki a torkán. Hol rám, hol Zsoltira pillantott. 
– Atyám, Norcinak nagyon megfájdult a foga, kérem nézze el neki! – próbált kimenteni Zsolti. 
– Ne haragudjon Atyám! – kértem bocsánatot alig hallhatóan, mire elmosolyogta magát, és hozzám lépett. 
Jobb karját a homlokom felé emelte, hüvelykujjával keresztet rajzolt rá. A kettő, egymásra merőleges vonal szinte égette a bőrömet, különösen a keresztezőpont. 
– Lányom, ő mindig megbocsát, ahogy én is – kezdte, és megfogta a kezemet. – Mihamarabb menj el orvoshoz, nem szabad halogatni! 
– Zsolti elvisz rögtön, jó? – szólt Ádám, mire bólintottam, és megszeppenve szlalomoztam ki a tömegből, a lépcső felé. 
Lopva Dávidra pillantottam. Összeszűkült szemekkel rázta a fejét, mély megvetést üzenve, majd utánam lépett. 
– Nem fájna a fogad, ha félévente megnézetnéd! 
Megtorpantam a lépcsőn, és egy pillanat alatt ment fel bennem a pumpa. Visszafordultam, és felé léptem. 
– Menj a picsába! – sziszegtem. 
Önelégülten vigyorgott. 
– Na, és hogy vagy? Szanaszét vagdosott már a pasid? Talált már valamit? – felnevetett. – A sötét lelked, Nora, nem látszik a röntgenen. De attól még ugyanúgy megöl! 
– És te hogy vagy? Beakasztottad már a farkad a másod-ministránsfiú seggébe? Nem? Csak nehogy megelőzzön. 
Újra megrázta a fejét. 
– Alpári vagy, gonosz és romlott – fröcsögte. – A hajad angyali gyűrűkben ugrál, a bőröd rózsaillatú, és még áll a szűzhártyád. A világ azt hiszi, szent vagy, mint a dédnagymamád. De én átlátok rajtad, Olija. Hamis vagy. A bukott angyal valós mása. 
Már megint ő győzött. A torkomra fagyott a lélegzet. 
– Norci, menj már fogat mosni, az Isten szerelmé… Ööö… Légy szíves! – szólt a konyhából a bátyám hangja. 
De csak álltam ott megbabonázva. Szemem valami furcsa erő vonzotta az éjfekete íriszéhez. Mindent tudott. Éreztem. De honnan és hogy? És anyám miért nem őt pécézte ki? Ő ugyanúgy ott volt azon az estén… Ki ő? – ömlöttek rám gondolatban a kérdések, de a bátyám ismételt utasítása visszahozott a fogfájós jelenbe. 
Mire újra lecammogtam az emeletről, vállamon a sulitáskával, az egyházi látogatásnak már vége szakadt. 
– Este kóruspróba lesz, Norc – lépett felém Ádi egy köteg kottapapírral –, Ferenc Atya azt kéri, nézd át ezeket. Egy kis módosítás! 
– Hajnalban fogorvos, aztán biosz nagydoga, aztán belgyógyász-kurkászás, majd énekkar? Úgy, hogy két napos a műtéti sebem?! – fortyogtam. – Bátyám, ezt nevezed te valódi kamasz létnek?! 
– Igazad van – sóhajtott –, a templomot lemondom neked, hogy tudj tanulni a holnapi dolgozatra. 
– Ó, mily’ nagylelkű vagy… A fogorvost mondd le! – hisztiztem. 
A templomot ki nem hagytam volna a mai történtek után. Talán mégis Dávid a kulcs, még akkor is, ha folyton halálra gyalázott. 

Délután ott ültem a belgyógyászat többnyire kiürült várótermében, a bátyámra várva. Néhány percen belül nyílt a lift, ő és Tamás doki siettek ki azon. Felpattantam. Míg a bátyám jelenlététől csak idegesebb lettem, a főorvos kedves mosolya most is megnyugtatott. 
– Örülök, hogy itt vagy, Norci! – simított vállon, aztán tovább mentünk az árnyékos folyosón, be egy vizsgálószobába. 
– Ülj fel az ágyra! – kérte Ádi. 
Ledobtam a táskám, és felmásztam a magas, kemény vizsgálóágyra. A doki közben néhány dolgot magához vett, és bepakolta azokat a köpenye zsebeibe. 
– Szóval, mondta Ádi, hogy kemény napod van – kezdte, miközben hozzám lépett. – Hogy fogorvoshoz kellett menned reggel! – grimaszolt. 
– Úhh… – juttatta eszembe. A bátyámra fordítottam a tekintetem. – Ádi, ne akadj ki – kezdtem, mire idegesen zsebre tette a kezeit. 
– De?! – morgott rám. 
– Leléptél a váróból, mi? – vigyorgott felém Tamás. 
Ádira néztem, kikerekedett szemekkel bámult, a haja füstölt. 
– Norci, tizenhat éves is elmúltál– förmedt rám. – Azt gondolná az ember, hogy nem kell elmagyarázni, mennyire fájdalmas következményei lesznek a kezeletlen fogaknak! 
– Ádi, én negyvenkettő leszek, mégis mindig elmenekülök – kacsintott rám a doki. 
Nevettem, egészen addig, míg a bátyámra nem néztem. Vérben forgó szemei megnémítottak. 
– Szóval nemcsak ez a közös bennünk, Norci – folytatta, mire közelebb hajolt, mintha súgni akarna valamit. 
A szeme színe! Az írisze ugyanolyan volt, mint az enyém. Méregzöld sávok, bronz erezettel. 
– Na, kitalálod? – kérdezte. 
– Ugyanolyan a szemünk – válaszoltam alig hallhatóan. 
Egy pillanatra megdöbbent, aztán mélyen a szemembe nézett. 
– Jé, tényleg! – mosolygott. 
Ádám eltámolygott a szoba másik felén lévő gurulós székig, majd rászédült. 
– Nekem is hemofíliám van – folytatta –, bár enyhébb, mint a tiéd. Így aztán tapasztalatból is tudom, hogy apró sérülések belül – ujja a hasam felé mutatott –, furcsa és rendkívül fájdalmas dolgokat tudnak előidézni. 
– Akkor miért nem láttak semmit a sebészek? 
– Mindent láttak, Norci! – mosolygott, és ő is odébb lépett egy székért. – De ami másnál normálisnak tűnő műtéti sebvérzés, az nálad lehet, hogy mindennek az oka. 
Bólintottam. 
– Fájt azóta bármi? – leült a székre, és a vizsgálóágyhoz húzta. Lejjebb engedte, hogy egy magasságba kerüljünk. 
– A seb, de nem nagyon – ráztam meg a fejem. 
– Az álladdal mi történt? Ez friss – kérdezte, és óvatosan megemelte az arcomat. 
– Azt én is szeretném tudni – morogta Ádám, és ő is közel gurult. 
– Éjjel így törött le a fogam – kezdtem –, nekiestem az ablakpárkánynak. 
Tamás elengedte az arcom, és rám mosolygott. 
– Ó, és kiről álmodoztál az ablakban? – vigyorgott, majd gyorsan hozzátette. – Ha a fogad is beletörött, remélem, megérdemli a srác! 
– Tamás, ne csodálkozz majd a csípőjén sem, reggel elcsúszott a lépcsőn – szólt közbe Ádi. 
A főorvosnak kikerekedett a szeme. 
– Hm – agyalt egy kis ideig, majd folytatta –, én úgy tudom, hogy táncolsz! – nézett rám kérdően. 
– Klasszikus balett, igen – válaszoltam, mire homloka összeráncolódott. 
– Egy lábon forgás, emelések, különösen nagy egyensúlyérzéket igénylő tánc… Te, Ádi! – fordult a bátyám felé. – A balerinák nem szoktak esni-kelni! 
– Pedig Norci elég szerencsétlen, ha szimpla járásról van szó. Egy lábon pörögni szerintem órákig is képes volna botlás nélkül. 
Összenéztek, és megsejtettek valamit. 
– Minden idegrendszerit nézzünk meg – közölte Ádámmal, aki vizsgálati listát kezdett írni a kórlapomra. Egy-egy szónál visszafojtotta lélegzetét, és megreszketett a keze. Őt figyelve én is félni kezdtem, rettegni attól, hogy a fogászat mesemaraton lesz az „idegrendszeri vizsgálatokhoz” képest… 
De a kezdet nagyon vicces volt. Vagy talán csak Tamás tette azzá. Csukott szemmel orrérintés, reflexvizsgálat kis kalapáccsal. Behunyt szemmel egyenes vonalon járás, és nagy meglepetésükre egy állóspárgát is bemutattam. Az ultrahang csikizett, a látótér vizsgálatot is elég érdekesnek találtam. Nem volt kellemetlen a nyirokcsomók és a hasam végignyomkodása sem. 
– Oké, de csak ha tényleg nem fáj a sebed, akkor ha még egy olyan egy lábon forgást is bemutatsz, hazaengedlek – mosolygott a főorvos. 
– Hajrá, Norc! Ne gondold, hogy a nyolcvan éves nénikkel nem csináltatjuk meg! 
Röhögtek. Így aztán a dupla és tripla piruette-t váltogattam legalább két teljes percen át. 
– És nem szédülsz? – képedt el Tamás. – Jézusom, nekem le kell ülnöm… – mosolygott, és valóban le is ült. 
– Nem, csak gyakorlat kérdése – lihegtem. 
– És például a lépcsőzésnél jobban figyelned kell? Vagy ha egy bútort kerülsz meg, vagy egy ajtófélfa mellett mész el, sokszor beleütközöl? 
– Előfordul – válaszoltam. 
– Állandóan – javított ki a bátyám. – A biztonsági kódot is csak akkor nem üti el, ha éjnek évadján titokban lopózik ki – vigyorgott felém. 

Este nem mehettem el a templomba, Ádi elvitt fogorvoshoz. Már hazafelé tartottunk, amikor láttam, hogy keze meg-megremeg a kormányon. Észrevette, hogy figyelem, kínosan mosolygott felém. 
– Ádám, szerinted valami súlyos bajom van? – A szavak nehézkesen jöttek ki az elzsibbasztott számon. 
– Ma is minden jól ment, Norc! A sebészek már csináltak MRI felvételt, szóval, nem lehet rák például, ha erre gondolsz. Ez a sok vizsgálat elővigyázatosságból kell, valószínűbb, amit Tamás mondott, hogy egy kis bevérzés volt… – válaszolta, mégsem múlt el a rejteni kívánt aggodalma. 
– Akkor miért vagy ennyire ideges? – kérdeztem rá. 
– Lesznek, kicsim, kellemetlen vizsgálatok is, és persze még nem tudunk semmi biztosat – pillantott felém. 
Nem akartam többet tudni. Pánik kúszott fel a gyomromból a torkomig, majd átváltozott valami egész más, de ugyanolyan furcsa érzésig, amikor megpillantottam Zsoltit cigizve a házunk előtt. A kutyák mit sem törődve vele, hömpölyögtek körülötte. 
Amikor a bátyám leállította az autót, rám nézett. 
– Szerelmes vagy? – kérdezte hirtelen. 
– Jaj, Ádi… – morrantam rá zavarom mérhetetlen vörössége alól. 
Elmosolyodott. 
– Szeretnék beszélni vele négyszemközt, te addig pihenj le, jó? 
– És mit akarsz, lefektetni a szabályokat, bátyám? 
– A lefekvés szabályait?! Igen, lehet… – Nem vártam meg, míg befejezi a mondatot, iszonyú zavarban voltam. 
Kirúgtam a kocsiajtót, és rohantam a házhoz. 
– Norci, hé! – szólt rám Zsolti, mikor látta, hogy nem ő száguldásom célpontja, hanem a bejárati ajtó. 
Később az ágyamon hintázva, tűkön ülve alig vártam, hogy végre bejöjjön a szobámba, hogy újra lássam. Talán ő is így volt vele, mert nem tartott negyed óránál tovább a nagy beszélgetés… 
Kettőt kopogott. Az ajtóhang megragadta a szívemet, és bepréselte azt a hangszalagjaim közé. 
– Gyere! – Rekedtesen, reszketve szóltam. 
– Kicsilány… – sóhajtotta, majd elém húzta a pink széket, amire leült. – Ne haragudj, nem sejtettem, hogy tényleg ennyire félsz, hogy… – És akkor elnevette magát. – Hogy elszöksz a váróból?! Ha tudtam volna, inkább lekésem az első műtétet! – vigyorgott. 
A torkom még mindig tele volt, talán azt is elzsibbasztották. Elvörösödve vontam meg a vállam. 
– Na, és jól vagy? Fájt? Fáj? – kérdezte aggódva. 
– Én meg nem sejtettem, Zsolti, hogy az unokatesód ennyire kedves. Nem szöktem volna el – válaszoltam szégyenkezve. 
– És kórházunk nagy tudású belgyógyászai? – faggatott tovább, míg a szék egészen az ágyig koppant. Térdtől bokáig összeért minden porcikánk. 
– Tamást nagyon megkedveltem! Tök sokat bohóckodott. Képzeld, piruetteztem is neki! 
– Na! – mordult fel, és a székről hirtelen mellém ugrott az ágyra. – Mostantól csak nekem piruettezhetsz, királylány! 
Kezével maga felé fordította az arcom, vigyorgása enyhe mosolyba lágyult, és olyan gyorsan történt… Behunytam a szemem, majd néhány másodperc múlva újra kinyitottam. Arcomról a nyakamra csúszott a keze, szeme kérdően mélyült a tekintetembe. 
– Mi az? – kérdezte, gondolom a nem várt arckifejezésem okán. 
– Te most megcsókoltál? – kérdeztem meglepetten, és hátrébb húzódtam. 
Zavarában nyelt egyet. 
– Miért, talán nem volt jó? – kérdezett vissza bátortalanul. 
És akkor felpattantam az ágyról. 
– Te most csókoltál meg? – rivalltam, és még mindig értetlenül bámult – Nem éreztem semmit!!! 
– Ennyire reménytelen volt? 
– Zsolti, a fogorvos! Az érzéstelenítő! Semmit nem érzek!


Dicső bizsergés 

Hát, eddig is megvolt az oka, amiért utáltam fogorvoshoz menni, de ezek után meg! 
Csak ültem a töri könyv felett. Egy szót sem bírtam felfogni, rettenetesen lesújtottak a történtek. Arcom felemeltem a lapról, majd ellepték a könnyek. Hatalmas, súlyos cseppek áztatták a nyomtatott betűket. 
A másfél év alatt, plusz ebben a néhány napban, amikor újra életem főszereplőjévé vált, körülbelül százezercsillióbilliószor képzeltem el a mi nagy, csinnadrattás, visszatérő csókunkat. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni, hogy az egészből semmit sem éreztem! 
Akkor kopogtak az ajtómon, és mivel a zár még mindig ramaty állapotban volt, Ádám keze egyszerűen csak belökte azt. 
– Norcim, te már megint szenvedsz – sóhajtotta, amint meglátta, hogy szorgosan törölgetem az arcom. 
Bejött, és végignyúlt az ágyamon. 
– Hozzak egy fájdalomcsillapítót? A fogad fáj? – kérdezte végül, mire újra kezdtem a bőgést. 
– Nem, még mindig zsibbadok! 
– És az ilyen tragédia, húgom? – bámult rám értetlenül, majd az éjjeliszekrényen álló balerinaórámra pillantott. – Négy óra telt el, most már múlni fog! 
– Most már mindegy! – vágtam rá. 
Egy ideig csak figyelt, összeráncolt szemöldöke alól, majd folytattam. 
– Megcsókolt… 
– Ó! – húzódott mosolyra a szája. – És akkor meg mit bömbölsz? – vigyorgott. 
– Tudod, Ádi – fújtam ki az orrom –, az ember azt gondolná, hogy egy sebész és egy belgyógyász tisztában van a Lidocain hatásával. 
– Elmondjam, hogy zárja le az érzékelést sejtszinten? – vágott közbe felcsillanó szemekkel. 
– Pont erről beszélek! Látod, neked sem esik le… 
– Ó, kicsi – ült fel megvilágosodott arccal. – Hogy nem érezted! Jaj, ne hibáztasd Zsoltit, általában másfél-két óra alatt elmúlik a hatása, nem tudhatta, hogy… – És akkor elnevette magát. 
– Igen, ez a bajom. Hogy lehetek ennyire szerencsétlenül szánalmas? Tuti, hogy a műtét alatt is már mindenemet látta… 
– A hasadban matatott – próbálkozott. 
– Hát, Ádám, ez is nagyszerű! Elképzelem, ahogy turkál a beleim között – forogni kezdett a gyomrom, ahogy a horrorkép megjelent előttem. – Aztán meg a tükrözések, tudod! A… Ööö, szóval honnan? Tehát oda dugták a csövet, alulról? – próbáltam kipuhatolózni, mennyi titkolni valóm van még Zsolti előtt. Ám láttam, hogy nem képes azonosulni a problémámmal. 
– Norci, ő ott orvos volt, és ez nem… – kezdte. – Figyelj, ez neki egész mást jelent. Ha meglátsz egy tűt, vagy csak megemlítek bármilyen orvosi dolgot, te már ájuldozol. Egy sebésznek a műtő olyan, mint neked a színpad. Amikor az égbe dobálnak, te arra gondolsz, hogy kinyújtsd a lábad, megfeszítsd a derekad, mi meg halálra rémülünk, hogy leesel, elesel, széttörik a koponyád, kitörik a nyakad, és nyekk. 
– Úhh – vágott fejbe az együttérzés. 
– Neki ez nem undorító, ahogy neked sem félelmetes a színpad. Ez a munkája, nekünk ez nem… – kereste a szavakat. 
– De Ádám! Ne mondd már, hogy ha megláttok egy pucér nőt orvosként, nem gondoltok arra, hogy milyen a melle, vagy az én esetemben, ott lenn… 
Ádám elnevette magát. 
– Miért, te is megbámulod a balettos fiúk szűk harisnyája alól kidudorodó micsodájukat? 
– Nem, mintha csak kellékek lennének a táncunkhoz – döbbentem rá. 
– Majd, ha eljön az idő, Norc, nem szabad, hogy ilyesmikre gondolj! Az első alkalom… 
– Ádi! Most ugye nem fogsz nekem a szexről beszélni? – vágtam közbe megrettenve. 
– Miért? – kérdezett vissza a legnagyobb nyugalommal, egyszerűen nem hittem el, hogy őt ez az egész nem hozza zavarba. 
– Mert mindent tudok már róla! – vágtam rá, mire Ádám lesápadt. – Mármint elméleti szinten… 
– Hát, húgom, a szex az minden, csak nem elméleti szint – sóhajtotta megkönnyebbülten, majd lemászott az ágyamról –, ha bármilyen kérdésed van… 
– Nem tőled fogom megkérdezni! – zártam le idegesen a beszélgetést, majd újra a töri könyv fölé hajoltam. 
Ádám még ácsorgott egy darabig az ajtóban, aztán halkan megszólalt. 
– Nem leszek mindig melletted… 
Nem törődve szavai mélységével, elnevettem magam. 
– Reméltem is, bátyó, hogy nem ülsz majd te is az ágyon, kommentálva a cselekményeket… 

Amint Ádi kiment, borzalmas fáradtság lepett el. Tétován böködtem az érzéketlen arcom, és a könyvre sóhajtottam – rengeteg tanulnivaló volt még. A balerina gnóm lábai – az egyik az órát, a másik a percet mutatta, most éjfélben csúsztak egymásra. Egyik kezem a könyvön, a másik az arcomon dobolt. 
Rápillantottam az időtáblámra. A piros bejegyzéseket azóta zöldek egészítették ki, melyek a bátyám kézírásával az orvosi vizsgálatokat jelentették. Nagyot sóhajtottam, és éreztem, hogy megint nem bírom tovább. Halkan felálltam, és kilopóztam a folyosóra. Megtorpantam, amikor láttam Ádi ajtaja alatt kiszűrődni a lámpafényt. De aztán gyorsan tovább lépkedtem befordulva a fürdőszobába, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Szemben egy plafonig érő fiókos szekrény állt, anyám egész kozmetika ipart tartott ott. Kihúztam a legalsó fiókot, bal hátulról előástam a kicsi, sminkes dobozt, belőle a drogot. 
Bassza meg! – suttogtam magam elé. A kicsi zacskóban tabletta helyett most csak por volt, és én el sem tudtam képzelni, mit kezdjek vele. Nagyot sóhajtva magamhoz vettem, és visszalopóztam a szobámba. A folyosón megkönnyebbülten vettem észre, hogy Ádi már lekapcsolta szobájában a villanyt. 
A zacskót megdöntve csíkot húztam a töri könyvre, majd jó néhány percig bámultam azt. Hezitáltam, miközben egyre álmosabb lettem. Meg kellett tennem… 
Gyors mozdulatokkal szétszedtem egy tollat – még mielőtt meggondoltam volna magam –, majd ahogy a filmeken láttam, befogtam az egyik orrlyukam, és összeszorított szemekkel nagyot szippantottam. De a levegőt már nem tudtam kifújni. 
Eleredt a hó… Apró, hűs pelyhek pöttyöződtek bennem egyszerre, mindenütt a bőröm alatt. Bizseregve csiklandoztak, majd langyos, kristályillatú patakként csordultak össze. Áramlottam, lassan előre, hátra, két oldalra. Vízzé váltam, csendesen csermelylő hullámokká. Egyszerre szívtam magamba a víztükörre simuló, lágy napot, a szunnyadó eget, karommal könnyedén magamhoz öleltem a csillagokat. A talpamból hullámos indák nőttek, lábujjaim között a forró nyár hűvös tóparti sara, majd a homok lassan peregni kezdett bennem, esni hangtalan, lentről fel, majd mint homokóra, fordult meg bennem minden. Életeket számoltam a homokszemekben, szívem környékén csillagokkal pároztattam azokat, gyönyörű tavirózsákat ellett az ölem, bizsergetve ágyékom legmélyét. Aztán tudtam csak kilélegezni. Messzire fújtam tüdőmből az akaratot, a kapaszkodást, az állandó rettegést. Eltávozott a fájdalom, a nyomasztó múlt, a szorító aggodalmak. Semmi sem maradt, csak én. A vár alapzatig, kertjével és környékével, lecsupaszítva, tökéletesen megtisztult. 
Egy ideig még lüktetett bennem, ereimben, mint dicső szenteltvíz, majd az érzés még éhesebbé tett. De akkor, tisztuló látásom észrevette a töri könyvet, ugyanakkor rám zuhant, mint lavina – tört be ablakomon a vágy, hogy újra beszippantsam ezt a gyönyörédes, nyugodttá halkult világot. 

– Norci! 
Ajkam mosolyra húzódott. Az ágyában vagyok – éreztem. Hátamat a testközelsége simította, arcomat melengette a függöny közül beszűrődő napfény. Hozzám ért, a testem alá nyúlt, és a plafon felé emelt. Nevetve nyitottam ki a szemem. Arcát pillantottam meg, de valami nem stimmelt. 
– Hát szia! – mozgott az ajka, felette a kék ég látványa kólintott homlokon. 
Fejem a talaj fele dőlt, vakká szédültem egy pillanatra, majd újra látni kezdtem: napfénytől csillogó fűszálakat. Felkaptam a fejem, a karjában vitt. Egyik combomat kihúztam a szorításából. 
– Jól van, ébren vagyok – nyávogtam, ahogy próbáltam mindkét lábam a földre tenni. 
Letett, és készenlétben várta, összecsuklom-e. A nyári napfény pulzálva tolult felém, égetve szememen át az agyam – lüktetve fájt a fejem. Ujjaim a homlokomhoz nyomtam árnyékot húzva szemem elé, és ránéztem. 
– Elmondanád kérlek, miért szundikálsz a mező közepén? – kérdezte végül, a szokásos mosoly nélkül. 
– Én… Nekem fogalmam sincs, hogy kerültem ide – válaszoltam, majd körbenéztem. 
A tér duplát fordult körülöttem. Valahogy újra Zsolti karjaiban találtam magam. Reszketett a hőség, a nap lángcseppeket izzadt megolvasztva az eget. Pár pillanat múlva újra kitisztult a látásom. Felnéztem rá, majd kibontottam magam az öleléséből. 
– Szédülsz? – kérdezte. 
– Jól vagyok – válaszoltam, és a valóság kezdett végre a helyére zökkenni. 
Megfogta a kezeimet és mélyen a szemembe nézett. 
– Biztos jól vagy? 
– Igen! – nyomatékosítottam, majd a földre huppantam, és kidobtam a taccsot. 
– Milyen lenne, ha nem lennél jól… – hümmögte. 
Mire összeszedtem magam, nem bírtam ránézni, csak elindultam a házunk felé. 
– Most meg hová mész? – kérdezte halkan, mire ráförmedtem. 
– Töri doga lesz, sietnem kell! – fordultam vissza, majd sietősre vettem a lépteim, és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. 
– Norci, állj meg! – szólt rám, mire megtorpantam, és felé fordultam. 
– Mi van?! – üvöltöttem ingerülten. 
Elképzelésem sem volt arról, miért éreztem úgy, hogy mérhetetlen szomorúságtól könnyezik a szívem. Fájt a fény, elérhetetlenné vált a pillanat, amelyben mindig létezni szoktam. Valami nagyon furcsa és rossz előérzetem támadt. Sikított bennem a kétségbeesés, de nem volt időm önelemzésre, be kellett érnem a suliba. 
– A házatok a másik irányban van – közölte vizslató szemekkel. 
Nyögtem egyet, megfordultam, majd elsietve mellette a másik ház felé lépkedtem. De megállított, megragadta a csuklómat. 
– Kicsilány, délután négy van, már nem lesz töri doga – sóhajtotta. 
– Úristen, mit tettem?! – sikoltottam, és a tér dübörögni kezdett. 
A verőfényes eget végeláthatatlan esőfelhők kezdték takarni. Halántékon kapott a szél, mérhetetlen feketeség kezdett kúszni felénk a távolból. 
– Mit? – kérdezte, és közelebb lépett. 
Ránéztem. Szerethetném – húzott egyre mélyebbre ez a megmagyarázhatatlan letargia. Szép, mint egy álom. Kedves és törődő. Több volt, mint amit szavakkal meg tudtam volna fogalmazni. Vonzott. Nem kellett hozzám érnie ahhoz, hogy érezzem létének megnyugtató erejét, biztonságot adó ölelését. S ha megérintett mégis, derekamon lángolt az édes megsemmisülés, önmagamtól való megmenekülés beteljesült vágya. 
– Halott vagyok – kúszott a gyomromba a rettegés. 
– Mi történt, miután eljöttem? 
Szemem az égre szegeztem. Egyre húzódtak a felhők, távoli dörgés moraja hallatszott. És akkor bevillant. Nem speed volt. Valami isteni szer, valami gyönyörű kábulat, ami olyan ajtókat szabott fel bennem, melyek létezését még csak nem is sejtettem. Elfogott az emlékezés bizsergése. Újra akartam. Jobban, mint Zsoltit… 
– Tanultam, aztán kicsit kijöttem kiszellőztetni a fejem, majd elaludhattam – hazudtam rezzenéstelenül. 
A feketéllő menny éles ingáját lebegtette felettem a viharra készülő szél. 
– És a fogad? Bevettél valamit? 
– Nem. 
És akkor mintha a föld alól keveredett volna fölénk a hatalmas égcsattanás. Megrezzentem. 
– Elaludtál vagy elájultál? – faggatott szüntelen. 
– Nincsen semmi bajom, Zsolti. Egyszerűen csak kimerültem. 
Bólintott. Majd újra torkon vágott a következő dörgés. Anyám meg fog ölni – döbbentem rá. 
– De ez nem lehet! – estem kétségbe, nagyot zuhanva egyik hegyről, a másik völgybe. – A töri doga… – sírni kezdtem. 
– Nincsen semmi baj! – Ő volt az egyetlen, aki ezt úgy tudta mondani, hogy ne tűnjön üres frázisnak. – Ki kell deríteni, miért fájt úgy a hasad, addig semmi mással ne törődj! 
Elrántottam kezemet a szorításából, és ráförmedtem. 
– Neked könnyű, nincs anyád! 
Akkor csapott közénk az első villám. Akkor határoztam el, hogy puszta kezemmel fogom kitépni a nyelvem. Megrezzent szavaim kegyetlenségétől, majd értetlenül rázta a fejét. 
Elrohantam. Futottam a vihar elől, ami már előttem volt, körbevett. Talán belőlem indult, és forgatta fel a világot. Zokogtam, amikor megpillantottam Ádit fent a szobámban. 
– Norci! – A hangja átordította a dörgést, a kezében tartva valamit. 
A kis zacskó. Megpördültem, Zsolti távolodott, a vad fű hullámzott, ordított az ég, kanyargott fenyegetőn a szél. Pörögtek a felhők, egyetlen gigantikus, halálfekete vattacukorrá tekeredve. 
– Ne haragudj! – sikoltottam az ég felé.


A bűnök sötét kamrája és Jézus patakzó vére 

Hova futhattam volna ezután? Fogalmam sem volt, céltalanul rohantam. A tüdőm megállt, csak cipőtalpam csapdosott villámgyorsan a földúton. Ki kellett jutnom onnan. 
Hova mehettem volna? Nem volt múltam, és már jövőm sem maradt. Jobbra fordultam, fel a dombra, engedve, hogy az út vigyen, hogy ne én válasszak. De a faluban minden út a templomhoz vezetett… 
Lélekszakadva torpantam meg hatalmassága előtt. Akkor végre eleredt az eső, az ég sürgetve bekergetett az ódon, nehéz kapun. A hűs, áhítatillatú rést lágy zenére nyitottam. Dávid a főoltárnál állt, és ministránsruhában hallelujázott. Visszafojtott kuncogással bújtam be a legutolsó bal oldali padsorba. Sípcsontom nyomta a kényelmetlen térdeplő, ahogy próbáltam minél lejjebb csúszva elrejtőzni. 
Öt „halleluja” után azonban állam az ölembe zuhant. Gyönyörű hangja volt! Mély, kissé rezes és olyan szívbélien őszinte, hogy egy pillanatra még én is elkezdtem hinni Istenben. 
A megdöbbenéstől térdeim egyre lejjebb csúsztak, majd lezuhanva nagyot dobbantak a kemény fatérdeplőn. A robaj hallatán Dávid felém fordult. Felismert. Az én világos hajam a legsötétebb sarokban is virított. Hangját azonban még ez sem törte meg, egész testével felém fordult, és mélyen rám nézve énekelt. A szavak, a dal, a hangja… Csak nekem szólt. Belevörösödtem. 
„Tudod, jártam már régen itt, 
ismerem szobádnak sarkait, 
magányon át vitt hozzád a véletlen útja. 
A díszkapun láttam a címeredet, 
de a szerelem nem dicső fáklyásmenet, 
csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja. “*

Aztán hirtelen abbahagyta, és átkiabálta az egyre halkuló, majd megálló aláfestő zenét. 
– Nocsak, a mi elveszett báránykánk! – A hangja elsötétedett, újra ő volt, a kegyetlen Dávid. 
Aztán Ferenc Atya hirtelen előbukkant. Annyira elámultam Dávid éneklésétől, hogy egészen addig észre sem vettem, hogy ő is ott van a főoltár környékén. A korosodó pap lábujjhegyre állt, vaksin pásztázta a sorokat – a legutolsóig nyilván már el sem látott. 
Előmásztam, és hozzájuk sétáltam. 
– Dávid, tök jól énekelsz – próbálkoztam. 
– Igen? – sóhajtotta flegmán, majd felém lépkedett, le a főoltárról. – Hát, akkor nagy kár, hogy nem én fogok énekelni szombaton… 
– Lányom, jól vagy? – lépett hozzám az Atya, és magához vette a kezemet. – Úgy aggódtam érted, ez a lehetetlen műtét, a kórház, a fogászat, túl vagy mindenen épségben? 
– Jaj, Atyám… – sóhajtottam. És mivel robbanásig volt tele a fejem további gondokkal, inkább bele sem kezdtem. 
Dávid felé fordultam. 
– Miért nem te énekled? Tényleg jó hangod van! 
– Na, mégis mit gondolsz, királykisasszony?! – húzta grimaszra színtelen ajkait. 
– Lányom, te fogsz énekelni! – vágott közbe az Atya. – Ádám nem adta át a módosításokat, melyeket küldtem? 
Nagyot nyeltem, és rémülten dadogni kezdtem. 
– Ferenc Atya, azonnal gyónnom kell… 
– Ó, lányom, akkor valami igazán nagy baj lehet – mormolta, lévén, hogy még soha nem gyóntam neki… 
– Atyám! ÉN NEM TUDOK ÉNEKELNI! – bukott ki belőlem. 
Dávid belehahotázott a képembe… Ferenc Atya értetlenül pislantott egyik szememből a másikba. 
– De hát, lányom, egy éve énekelsz a kórusunkban?! 
Dávid a térdeit csapkodta, úgy röhögött. 
– Haló! Atyám, ébresztő! Tátogtam! 
– Miért nem lepődök meg? – vihogta a főministránsfiú. 
Az Atya térdei kissé megrogytak, halkabb hangon folytatta. 
– Gyermekem, akkor is neked kell énekelned! – reszketett a hangja, mire Dávid kiborult. 
– Miért, Atyám, miért?! Miért ő a sztár mindig, mindenhol? Miért kell folyton őt ajnározni, meg babusgatni?! Csak egy önző, elkényeztetett, tiszteletlen… 
– Jól van, fiam, jól van – csitította őt nyugalomra intő kézmozdulatokkal, aztán újra felém fordult. – Nora, az anyád… 
– Ja, hogy az anyám! – vágtam közbe miután leesett a tantusz. – Dávid, tégy meg egy szívességet! Vágd el a torkom, mindkettőnknek az lesz a legjobb! 
Néhány pillanatig megdermedve bámultak rám. Kissé túllőttem a templomi etikett amúgy is szűk határain. 
– Ketten énekeltek! – emelte mutatóujját Ferenc Atya az ég felé. 
– Azt már nem! Én nem égek be miatta! – dühöngött Dávid. 
– Na, gyere ide! – fogott karon az Atya, és felhúzott a szent főoltár elé. 
A mi templomunk nem csak berendezés tekintetében volt szegényes. Máshol a névadó szentek képe szokott lógni a főoltáron. Nálunk csak a szokásos Jézus szobor díszelgett, vérfestékkel áztatva a koszorúja alatt, az összeszegezett végtagjain és az átszúrt mellkasán. A templom neve is baromi kreatívan: „Isten háza” volt. 
– Tessék, itt a kotta, nézzük, hogy megy ez, lányom! – adta a kezembe Dávid papírjait, ami a szószéken hevert. 
A szobor felé mutattam. 
– Újra indul a vérzés, Atyám! – És ezt már ő sem bírta ki nevetés nélkül. 
Dávid bekapcsolta a magnót, és jelzett, amikor el kellett kezdenem énekelni. 
„Hallom létezett egykor egy titkos akkord, 
amit Dávid játszott s az Úr kedvére volt”

– Dávid? – röhögtem el magam. – Atyám, ez tényleg az ő dala! 
– Hahaha, aranytorok! – forgatta a szemét a fiú. 
– Csitt! Norci, jól megy ez! – biztatott Ferenc Atya – kezdjük még egyszer! 
– Atyám, jól van… De ha nem akar tetőt cseréltetni, akkor a „lúú-úú-ú-úja” – k hadd maradjanak a mélyben – alkudoztam. 
Ferenc Atya bólintott, majd komolyan elgondolkozott a tető állapotán, ahogy felfele pillantott. 
– Jaj – ciccegte a ministránsfiú –, az olyan, mint csokifagyiból kihagyni a csokit! 
– Inkább, mint hogy visszanyaljon a fagyi, Dávid… 
És akkor egyszerre szélesre nyílt a templom ajtó mindkét szárnya. 
– EZ HEROIN VOLT, BAZD MEG!!! 
Hát, Ádám megtalált. 
– Atyám, ha nem jön be velem most azonnal a gyóntatószékbe, bízz Isten, többet nem lát sem gyónni, sem járni, sem lélegezni! 
– Menj, lányom, megyek mindjárt! – válaszolta, értve a helyzet súlyosságát. 
Villámgyorsan slisszoltam be a bűnök sötét kamrájába, majd hangtalanul nyitottam résnyire mögöttem az ajtót, hogy halljam a történteket. 
– Dávid, menj kérlek az öltözőbe – küldte ki az Atya a ministránsfiút. 
– Ádámkám, drog ütötte fel a fejét a faluban? 
– Nem, nem Atyám, csak megdöbbentő, hogy újabban mennyi a drogos az ambulancián. A húgom meg csak úgy elrohan otthonról, még a végén a vénájába akad egy aids-es tű, ahogy sprintel ide-oda. Képtelen vagyok vigyázni rá! 
– Hát, itt van, és jól van – válaszolt bizonytalanul a pap. – Ne szidd össze, ha Isten házába menekül. Fiam, itt mindannyian menedékre lelhetünk. 
– Atyám, nagyon kérem, beszéljen vele, talán maga az egyetlen, akit még tisztel! 
– Ádámkám, de könyörögve kérlek… 
– Tudom, sajnálom, bocsánat, hogy megint átkozódni hallott. 
Néhány néma másodperc múlva mozgolódást hallottam a gyóntatószék másik oldaláról, majd el is húzódott a kis ablak. 
– Dicsértessék Atyám, a bocsánatát kérem, mert vétkeztem – kezdtem úgy, ahogy tanultam. 
– Sorold gyermekem a bűneid! 
– Az összeset, Atyám? 
– Igen, gyermekem, amire emlékszel az utolsó gyónásod óta. 
– Ez most komoly? Mert még sosem gyóntam, és remélem, ebédelt… Elájul itt nekem majd étlen-szomjan. 
– Lányom, nem szabadna nevetnem, de állandóan a kísértésbe viszel – kuncogott. – Sorold hát! 
– Oké. Hazudtam. 
– Hányszor? – kérdezte automatikusan. 
– Óránként három-négyszer. Súlyosan megbántottam azokat, akiket szeretek… 
– Igen. 
– Loptam. 
– Kitől és mit? 
– Anyámtól, kábítószert. 
– Hányszor? – kérdezte elhaló hangon. 
– Hetente három-négyszer, használtam, és eladtam belőle a többi balerinának. 
– Édes Istenem! – bukott ki belőle. 
– Atyám? 
– Hm? 
– Hogy áll a vérnyomása? 
– Még bírom, gyermekem… Folytasd! 
– Gyűlöletet érzek a szüleim iránt, és a halálukat kívánom. 
Valami nagy robaj rémisztett meg Ferenc Atya oldaláról. Azt hittem, elájult, de végül megszólalt reszkető hangon. 
– Még valami, gyermekem, amit megosztanál velem? 
És akkor kibukott belőlem. 
– Megöltem valakit… 

A héten már nem mentem suliba. Már nem érdekelt. Tudtam, hogy a töriért úgyis kicsinál az anyám, akkor meg tök mindegy. Így is ötös lettem a tárgyból, de ez nem menthetett fel a kegyetlen büntetés alól. Szerencsére a kórházi vizsgálatokat is halaszthattuk, és Ádám nem szólt senkinek a hernyóról. Csak Ferenc Atya tudta, hiszen összeállt neki a kép. Minden este átjöttek, hallelujáztunk, amitől több ízben megpattantak az ablakok. Tudtam, hogy szombaton meghalok. Anyám megérkezik, meghallja, hogy nem tudok énekelni, majd kiszimatolja, hogy szinte semmi mást nem teljesítettem a héten. 
Ferenc Atya profi pap volt, a vallomásom óta egy fikarcnyit sem változott meg a felém irányuló szeretete, talán tudta is. Talán még ő is többet tudott nálam. 
Minden éjjel az ablakomban lógtam, várva őt, de nem jött. Így úgy döntöttem, akkor átmegyek én… Már a csillagesős rét közepéről láttam őt az emeleti kivilágított szobájában, ahogy egy barna hajúval röhögcsél… 
Eldöntöttem, hogy szombat lesz a nap, amikor megölöm magam. Arra tartogattam a legalább egy grammnyi adagot, amit sikerült Ádám elől elcsennem, miután drogmentesítette a házat. 
Eljött a szombat. Felszabadult megkönnyebbülést éreztem, ahogy a tükörben végignéztem magamon, indulásra készen. Ádám jelent meg mögöttem. Ő volt az egyetlen, akiért még maradtam volna, de tudtam, vagy én ölöm meg magam, vagy anyám engem. Az édes lebegést választottam a brutális halálra verés helyett. 
– Anyáék a templomba mennek? – kérdeztem tükörbéli bátyámtól, aki hátulról megszorította a vállaimat. 
– Már négyszer kérdezted meg – sóhajtotta gondterhelten. – Mi van Zsoltival? 
– Már négyszer kérdezted meg – ismételtem gúnyolódva. – És negyedszerre is azt válaszolom, hogy… 
– Semmi, ja – vágott közbe. – Ha elmondanád, tudnék segíteni. 
Várt néhány másodpercet, majd folytatta. 
– Egész héten elkerültük egymást a kórházban. Vele sem tudtam beszélni. 
– Már nem számít – válaszoltam. 
– Mi az, hogy nem számít?! – rivallt rám. – Látom, Norci, hogy néztek egymásra. Majd’ felgyújtjátok a szobát, ha egy légtérben vagytok – választ várva bámult. Elvörösödtem. – Szóval az a baj, hogy orvos…? Hogy megműtött? 
Megfordultam. 
– Ádi, az a lehetőség fel sem merül benned soha, hogy velem van baj? Hogy én taszítom el magamtól az embereket? 
Továbbra is kérdően nézett rám. 
– Talán anyának van igaza, hogy így bánik velem. Talán mindent megérdemlek! 
– Ma nem nyúl hozzád. Esküszöm neked, hogy kitöröm a karját, ha megpróbálja. 
– Ha kitöröd a karját, akkor téged öl meg – sóhajtottam, majd újra a tükör felé fordultam –, egyikünk ma így is-úgy is meghal. Hadd legyek én az, te embereket gyógyítasz. 
– Nem kell félned, megvédelek – válaszolta, s állát bánatosan a fejtetőmre nyomta. – Indulnunk kell, angyalka. 
Angyalka. Fehér lepel és csillámporos szárnyak. Még egy kibaszott glória is tartozott a jelmezhez. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a ruha alatt tele lettem skarlát kiütéssel, annyira égetett az angyali lét… 
A város és vonzáskörzetéhez csupán öt templomi kórus tartozott. Az egyik lemondta, így négy maradt versenyben. Ádám arcon puszilt, amikor elváltunk. Nekem a hátsó bejáraton kellett bemennem, neki a padokhoz a főkapun át. Furcsálltam tőle a puszit. Ha nagy ritkán kaptam tőle mégis, azt a homlokomra kaptam. Talán megöli anyát?! – vágott mellkason a gondolat, ezzel együtt a megőrülésem kezdetének a ténye, amit szintén a jelmezre fogtam. 
Még utoljára halkan elénekeltük az öltözőben a dalt. Végül úgy egyeztünk meg, hogy Dávidé egy versszak, egy közös, a többi meg rám marad. Ja, és nincs „lúú-úú-ú-ja” magasan! 
– Szép volt, Norci! – dicsért meg a fő-fő-fő-főpróba végén, mire két szemöldököm frontálisan ütközött egymással. – Na, mégsem vagy annyira reménytelen, mint gondoltam! 
– Most miért vagy ilyen kedves hozzám? – Norcinak sem hívott még sosem. 
– Induljatok! – szólt hirtelen Ferenc Atya. – Ahogy megbeszéltük, először a kar, majd Dávid, végül Norci. 
Beálltunk vonulási sorba, majd Dávid hátrafordult felém. 
– Ne tedd! 
– Ne aggódj, nem próbálkozom a magas „lúú-úú-ú-jákkal”! 
Nem reagált. Újra előre fordult, majd közvetlenül az indulás előtt, újra vissza rám. 
– Ne öld meg magad! – suttogta. 
Dávid kiment, én megtorpantam. Ferenc Atya érintett vállon sürgetően, így aztán követtem én is a kart. Jobbra vonultunk be a kisajtón át. 
A tizenhét főből álló kórus a szentély távolabbi részén, a nézők baloldalára csoportosult. Dávid egészen lent, jobb oldalon állt, nekem kellett a főoltár elé állnom. Ahogy felléptem a kis lépcsőkön, Jézussal találtam szembe magam. Lassan patakzott sebeiből a friss vér… 
Szemem kikerekedve bámulta. Nagyokat pislogtam, hátha helyreáll a valóság, de nem így történt. 
A zene viszont elkezdődött, meg kellett fordulnom. Rémülten néztem Dávidra, és láttam, hogy ő is a szobrot bámulja. Már kezdenem kellett volna, de akkor még futólag Jézusra pillantottam – még mindig vérzett. 
Végül, néhány ütemmel később Dávid kezdte el énekelni a dalt, miközben fellépett mellém az oltár elé. Arca nem fejezett ki érzelmet, csupán próbálta ébenfekete szemével magához rántani a pillantásom. Sikerült. Mélységesen megbűvölt a hangja, gyönyörűbb volt, mint bármikor. 
„Hallom létezett egykor egy titkos akkord, 
amit Dávid játszott s az Úr kedvére volt
s bár téged nem érdekel, elmondom újra. 
Az ötös követte a négyeset, egy moll, egy durr s máris megszületett
a király zavarban súgta: Halleluja
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja. ”

Magasan énekelte a végét, olyan könnyedén, mintha nem lenne orrvérzően nehéz. Még közelebb lépett és megfogta a kezem. Inkább megszorította, de még mindig dermedten álltam, hol a szemeit, hol az ajkát figyelve. 
„Bizonyság kellett, bár volt hited, 
a háztetőn állt, s hosszan nézhetted, 
a hold fényében fürdött, kivirulva. 
És megbűvölt, és levágta hajad, 
leláncolt, széttörte trónodat, 
és ajkadról ellopta végleg: Halleluja. 
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja. “

A hangok eddig szépen búgón hagyták el száját, de most… Most már minden szónak kemény értelmet adott hangosabb hangsúlyozása. Csak most kezdtem felfogni, miről is szólnak a sorok. 
Jézusra pillantottam. Zöld szeme az enyémbe meredt. Készen álltam. Együtt énekeltük a következőt. 
„Tudod, jártam már régen itt
ismerem szobádnak sarkait, 
Magányon át vitt hozzád a véletlen útja. ”

Hangom halk volt, de meglepően tiszta. Az övé is. Mintha ő tisztította volna ki, és csengette volna meg valami varázslattal. Alig láthatóan bólintott felém, és valahogy ének közben hallottam, ahogy gondolattal sugallja: „Szívből”. Szinte tisztán, beszédhanggal hallottam a szót… 
„A díszkapun láttam a címeredet, 
de a szerelem nem dicső fáklyásmenet, 
csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja. 
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja. ”

Mosolygott. Szívből énekeltem, de fogalmam sem volt, hogy nem hamis-e, vagy fülsüketítő. Mégis mit számít – gondoltam. Egyszer csak megéreztem torkomban, tüdőmben, gyomromban és a szívemben is azt a szenvedélyt, amit annyira szerettem a táncban. Erőt, szenvedélyt, érzelmet – mindezen felül a szabadságot – eltáncolni, és most már megénekelni is. 
A következő három sort egyedül énekeltem. A templom összes ereklyéje csillogott, a vaskos falak beleragyogtak a hangom tiszta őszinteségébe. 
„És volt idő, mikor elmondtad még, 
hogy ott benn milyen a helyzet épp, 
de ezt már sose hallom tőled újra. ”

Még sohasem láttam Dávidot azelőtt mosolyogni, gyönyörűek voltak a fogai. Majd velem énekelte a versszak végét. 
„Pedig úgy költöztem én beléd, 
hogy galambot hoztam, hogy: nézd, de szép. 
És együtt lélegeztük: Halleluja. ”

Majd jött a négy halleluja, és én tudtam, hogy képes leszek kiénekelni a magasat. Visszasétált a helyére, imádkozásra illesztette a kezeit. A lépcső szélére álltam, behunytam a szemem, összeillesztettem én is a tenyeremet. Tűzforrón, mint mágnesek ellentétes pólusai tapadtak egymáshoz. És olyan tisztán, olyan magasan, olyan könnyedén harsogta az üvegfestett mennyezet a halleluja-t, hogy biztosra vettem, valami isteni mágia van a dologban. Lúdbőrzött a testem mindenütt, talán még az álszárnyaim is verdesni kezdtek… 
Akkor hirtelen egy füttyentés és hangos taps zengett fel a padok közül. Mosolyogva nyitottam ki a szemem, hát Ádám vigyorgott, és tátogta a felé fordulóknak: „Az én húgom, az én húgom ez az angyal! ”
A többit már én énekeltem. Bátran, egyre zengőbben. Erőteljesen, értve és átadva a sorok értelmét. 
„Mondod, a nevet csak bitorlom, 
és én azt a nevet még csak nem is tudom, 
de mit számít neked ha bárki tudja. ”

És akkor mosolyom a vigyorgó bátyámról Zsoltira ugrott. Mellette ült. Jobb keze a mellkasa közepét nyomta, és áhítattal mosolygott. Neki énekeltem ezután, bár nem sokáig… 
„Mert minden szóban fény ragyog, 
És mindegy melyiket hallgatod, ”

Majd megláttam mellette a barnát, amint a nyakához hajol, hogy súgjon neki valamit. 
„Hogy szent vagy összetört a Halleluja. ”
Az utolsó szót már csak suttogtam. A halleluja összetörött… A többi négy halleluját kihagytam. Amint a csaj újra előre fordult, én már a templomkertet szeltem át, rohanva. 
A kórus fejezhette be az utolsó versszakot és a vég-hallelujákat, mert Dávid is elrohant, a kertben utolért. 
A derékig érő kertkaput egy sötétbordó, majdnem fekete rózsafa indája szőtte be. Kilépve azon, Dávid a szárnyamnál fogva elkapott, és egy erőteljes mozdulattal letépte a hátamról. Sikítottam, mintha valóban a testrészem lett volna. Térdre estem, és szinte éreztem a gerincem mentén a hosszanti, mély szakadást. Jó pár pillanat kellett, mire felfogtam, hogy nem fájhat, ez csak egy ruha… 
Dávid elém térdelt. 
– Fogd már fel, hogy szeretlek! 
Megdöbbenve bámultam rá, mire ő forgatni kezdte a szemeit. 
– Ja, mert azt gondolod, hogy beléd az összes pasi halálosan szerelmes, mi?! Hogy bárhol felbukkansz, a végzet asszonyaként mindenki csak téged akar, nem?! Nem tudom, miből gondolod… Mert tudod, van, aki nem csak a külsőt látja. Én csak a belsődet látom, emiatt aztán sosem szeretnék beléd. Nagyképű vagy, elkényeztetett… 
– Tudom, Dávid. Értem – megfogtam a kezét. 
Most ő döbbent meg. 
– De szeretlek! Ahogy a Megváltót, ahogy Istent. A világom része vagy, és nem szakadhatsz ki belőle! Fontos vagy… 
Zsolti jelent meg a kapuban, kezében a szárnyammal. 
– Neked fogalmad sincs a szeretetről, Dávid! Aki szeret, az nem gázol bele a másik érzéseibe. Az nem tépi le a szárnyait! 
– És ezt pont te mondod?! – villantottam rá a szemem, miközben feltápászkodtunk a földről. 
– Én mivel bántottalak meg? – kérdezte döbbenten. 
– Van pofád idehozni őt?! – estem neki. 
– A nővéremre gondolsz?! 


Megjegyzés: *Leonard Cohen: Hallelujah, magyarra fordította: Zöldi Gergely

Vélemény, hozzászólás?