Háló

Megtekintve: 82 alkalommal

NORA Első könyv (II)

  1. Fekete balettcipők 

    „Padebure, padebure, demiplie, tendu, demiplie, fondu, écarté, arabesque, sauté, pirouet, éffacé*”
    A szavak mozdulatokként jelentek meg képzeletemben, izmaim feszüléssel követték. A zárórész. Az én részem. Anyám gyűlölni fogja – nyomasztott a gondolat, és a hányás sem segített különösebben a megkönnyebbülésben. 
    Lehúztam a vécét, és újraismételtem magamban a lépéseket. Majd a csaphoz léptem. A tükör melletti polcocskán állt az ásványvizem és a tabletta. Egy korttyal kiöblítettem a számat, majd ittam is. Azután belenéztem a tükörbe. A hajam szorosan hátra volt tűzve, a sminkem már órák óta kész volt. Anyám gyűlölni fogja – szorongatott a gondolat. Fekete-ezüst álarcot festettek rám – könny- és hányásállót… –, a ruha fehérben csillogott, de tütü nélkül, na, és a fekete balettcipő volt a csúcsok csúcsa. 
    Abban az évben, nagyon modern hangulatban volt a táncoktató, és én egyszer sem gondolkoztam el azon, hogy tetszik-e. Hogy nekem tetszik-e, hogy szeretek-e táncolni. Másra sem bírtam gondolni, mint arra, hogy anyám majd mit szól hozzá. És most biztosra vettem, hogy az évzáró előadás után kirúgatja a tanárt. Neki a klasszikus balett a fehér tütüt jelentette, és pont. 
    Kezdtem egyre idegesebb lenni. Ha már a külsőt gyűlölni fogja, esély sem volt arra, hogy a mozdulataimba ne kössön bele. Nagyon féltem. A balett az a tánc, ahol a mozgás légies könnyedsége ötvöződik a precizitással. Egyikre sem tartottam képesnek magam, abban a pillanatban. Görcsös voltam, fájtak az ízületeim. Az évzáró-bemutató előtti napokban gyulladásig gyakoroltunk. Bevettem a tablettát, és mennem kellett, nemsokára kezdődött a show… 
    A mellékhelyiségből kilépve, Ádámba botlottam. A színpadhoz tartozó, kis folyosón ácsorogtunk. Meg is lepődtem, hogy talált meg, de biztos mondták neki a többiek, épp hol hányok a parától. Amint meglátott, elhűlt az arca a csodálattól. 
    – Hű, gyönyörű vagy! 
    Már a csillogó pánt nélküli szaténruha is rajtam volt, és a csillámporos, fekete harisnya, csak a balettcipőm várt a színpadon. 
    Nem örültem a bátyámnak, mert jelenléte biztosított arról, hogy a szüleim is megérkeztek. Egy szőlőcukros zacskóval lépett hozzám. 
    – Ádi, rosszul vagyok. Mi van, ha megrezzen valamelyik mozdulatom? Mi van, ha nem bírom végigcsinálni? Mi van, ha meghalok közben? 
    – Vegyél! – dugta elém a cukrot. 
    – Most tényleg nem megy! – utasítottam el. Nyugtatólag megérintette a csuklómat, majd maga felé fordította a kezem. 
    – Miért vagy ilyen forró? – kérdezte, majd a smink fölötti részen, egészen a hajamnál, megérintette a homlokom. – Szerintem lázas vagy – közölte. 
    – Nem! – nyávogtam. – Csak az anyagcsere gyorsító… – vágtam rá. Ádám szeme kikerekedett. 
    – Hogy mi? Mi a fenét szedsz, Norci? 
    – Jaj, Ádám, hagyjál békén a doktorosdival! Azt mondd meg, hol ülnek anyáék! Hova ne nézzek, még csak véletlenül se. 
    Ádám jó pár másodpercig bámult, mélyre mászott az álarcom alá, de az vízhatlanul Ádám-biztos is volt. 
    – Mit gondolsz, hol?! Középen, középen… 
    – Nagyszerű, örülök – morogtam. Abban a percben, szívből gyűlöltem a táncot, és hogy én kaptam a főszerepet. Utáltam az életet, az egész elcseszett világot. 
    Ádi viszont ügyet sem vetve önmarcangoló hangulatomra, hirtelen széles mosolygásban tört ki. Szemének a színét nem láttam, de még a félhomályban is sejtettem kék csillogását. 
    – Mi van? – mosolyodtam el én is, furcsa, rajzfilmfigurához illő, ujjongó kedve miatt. 
    – Norci! Másfél… – kezdte, de hangja megakadt a nagy hangszóró recsegős zaja miatt. 
    Engem kerestek, még volt egy utolsó megbeszélés a bemelegítés előtt. Szinte láttam anyám arcát a nézőtéren, ahogy gesztenyebarna haja alatt, elpaprikásodik arca a szégyentől, hogy nem vagyok a helyemen. 
    Míg hallgattuk a felhívást, mellbe vágott a gondolat: másfél év – Zsoltiról tud valamit!!!
    Megszorítottam a karját, és ugrálni kezdtem, mint egy óvodás, és nyaggattam, hogy mondja már gyorsan. 
    – Másfél óra, királylány! Kapsz másfél órát, hogy ne gondolj rájuk. Táncolj úgy, ahogy más nem tud! Szabadon, fesztelenül – mondta, és magához húzott, hogy megöleljen. – Gyönyörű leszel! – súgta. 
    Hümmögtem egyet a zakójának, majd otthagytam, hogy a többiekhez siessek. Megdöbbentett az érzés, mennyire lesújtott még most is, ez a reménytelen hiány, a tudatlanság, hol van, mit csinál, látom-e még valaha…. 
    És akkor megtorpantam. Megfordultam, Ádi még mindig ott állt vigyorogva. 
    – Te királylánynak hívtál?! – Olyan vadul rohantam vissza hozzá, hogy az sem érdekelt volna, ha kificamodik a bokám közben. – Mit tudsz? Hol van? Jól van? Itt van?! – vágott belém a remény, és mindenem reszketni kezdett. 
    Majd újra a hangszóró, ezennel anyám hangjával: „Nora! A helyedre! Azonnal! ” – mintha ő lenne a művészeti igazgató, bár mindig meglepődtem, meddig ért a szüleim keze… 
    – Norc – kezdte, és arca elkomolyodott. – Meddig kínzod még magad?! 
    – Akkor meg szemét húzás volt! – köhögtem felé, majd sarkon fordultam. 
    Minden az én hibám volt. Ha nem rohanok el, a hólepte végtelen puszta kellős közepébe, úton a kórház felé, Zsolti soha nem keveredett volna bele az egészbe. 
    Gyűlöltem magam, ebben a pillanatban mindennél jobban. Talán valóban szép voltam, de mit ér a szépség, ha belül sötétségtől kong a lelkem. Gyűlöltem anyámat, miatta hánytam, miatta hajtottam szét magam, most belülről süketített rikácsoló hangjának emléke. 
    De már nem féltem tőle. Már az sem érdekelt, hogy apám soha nem néz a színpad felé, tudtam, még így sem fog, hogy enyém a főszerep. Már Ádira sem haragudtam – hiába könyörögtem hónapokon át, hogy árulja el, hol van Zsolti, és mi történt vele. Nem haragudtam már senkire, minden indulat teljesen hiábavalónak tűnt. Éreztem, hogy a sors úgyis, újra és újra el fog kapni, hogy kicsavarjon belőlem minden életet. 
    Már nem féltem az előadástól sem. A bemelegítésem nem volt száz százalékos, ha rajtam múlt volna, ki is hagytam volna. A tánctanár utolsó intelmeit elengedtem a fülem mellett, és alig vártam már, hogy minden mozdulatomból kisikítson e létgyűlölet. 
    Hát elkezdődött. A tanár ment ki a színpadra, a többiek a függöny szélénél sertepertéltek, izgatottan sugdolóztak, ahogy a nézőket mustrálták. 
    – Hé, Norci, milyen gyönyörű az anyukád! – szólt hátra az egyik lány. 
    – Na, és a tesója?! Odavagyok a tesójáért! Olyan iszonyúan szexi – mondta egy másik. 
    Nem érdekelt, mit magyaráznak, már az sem érdekelt volna, ha maga a Pápa ül ott, vagy annak égi főnöke. Csalódást éreztem, mély, kiégésbe torkolló, hatalmas lelki fáradságot. Egyre fesztelenebbül néztem a lányokat, mennyire bizonytalanok, mennyire reszketnek. A fiúk valamivel nyugodtabbnak tűntek, de arcukon a sápadtság nem púder volt… 
    Hirtelen nagy tapsvihar zúdult fent kintről, a tánctanár pedig, feszes mosollyal sietett hozzánk hátra. Mellém lépett, miközben a díszletesek beállították a fények színkombinációit – sötétkék és halványsárga. Néhány másodperc múlva, a színpad előtti zenekar játszani kezdte a prológus első ütemeit. 
    – Norci, innen a pliéket – utasított a tanár, és belemart a csípőmbe. 
    Bólintottam, bár tudtam, hogy úgysem fogom halálra erőltetni a forgóimat. Azt szerettem volna, ha most az egyszer, kivételesen engem lát a közönség, az emberek, akár tetszik, akár nem. Szabadon én. Ha rossz a lábam, akkor lássák azt, de engem lássanak! A szenvedésem, az életfogytig tartó börtönbüntetésem, a kínlódásokkal teli létem. 
    Táncolni akkor olyan érzés volt, mintha a bőröm alól peregtek volna ki a hangjegyek. Én voltam a zene, az arc, a kar, az erő, az egyensúly. A vállam úgy hajlott, mint méla tó partján, a szomorúfűz zsenge ága. Ujjaim végéig pezsegve, áramlott a szenvedély, simult gyengéden, mint apró levelek, ha vízzel csókolóznak. 
    Minden arabesque-em az égig nyúlt. Mint íj, ha feszül, a gyilkolás előtti pillanat voltam. Lélegzet-visszafojtott, festetten merev, maga az időmegállás. Majd úgy szálltam tovább, mint csípős ízű napnyugta felé, a kígyóbűvölő repülőszőnyege. 
    Hajlottam, ízületek nélkül. Fordultam lazán, vonalzó és metronóm voltam, miközben test nélküli lélek. Olyan volt, mintha másfél óra erejéig, nem lettem volna önmagam, pedig éppen máskor takart el a láthatatlan álarc. Valós maszkom most engem mutatott, minden mélységemmel és magasságommal, egészen átszellemülten. 
    De már késő volt. Táncom csupán utolsó szemvillantás volt az életemre, a közönségre. Valós színpadon, főszerepem minden mozzanata engem ábrázolt, leplezetlen. Tudtam, hogy anyám észreveszi majd. Nem kerültem el pillantásommal. A szemrehányás összes lábemelése neki szólt. 
    Padebure, padebure, demiplié, tendu, demiplié, fondu, écarté, arabesque, sauté, pirouette és éfaccé – a zárósor. Az utolsó karemelés után, még néhány percig fenn tartották a függönyt. A színpadon egyedül voltam, a taps most csak nekem szólt. Vastaps. Nem néztem rájuk, csak kitartottam az éfaccé-t, míg le nem gördült a függöny. Lelki szememmel már láttam, ahogy anyám háborogva felugrik a helyéről, sűrű elnézéseket kérve kimászik a sorból. A tök sötétben bukdácsolva szalad felénk, hogy kiverje a balhét. Nem hagyhatta, hogy átéléssel, élvezettel táncoljak. A fájdalmamat szerette nézni, az erőlködő gyötrelmemet, hallgatni a csípőízületem gyulladt ropogását. 
    A vastag, bordó függöny nyekeregve hullt alá. Villámgyors mozdulatokkal ültem a talajra – a függöny pár pillanat múlva újra emelkedni kezdett. Kikötöttem a fekete balettcipőm, felugrottam, és a felfelé húzódó függönynek hajítottam. Mire a közönség újra megtapsolhatott volna, majd a többieket is, már csak egy pár cipőt ünnepelhettek, én már az öltözőben voltam. 
    Hánytam. Kihánytam a semmit. Fehér, habzó tabletta darabok és tömény gyomorsav égette végig a nyelőcsövem. Fekete hátitáskámba tuszkoltam a ruhát és a harisnyát, fekete edző alsót vettem és pólót, aztán igyekeztem elhagyni az egész épületet, mielőtt még végig kellett volna hallgatnom anyám patáliáját. 
    Késő volt. Már a művész folyosóról hallottam a rikácsolását. Néhány lépés után ráláttam az ualakú előtérre, baloldalán a ruhatárral, a nagy kanyarban a tömeggel, és anyámmal a központban. Óvatosan hátráltam, amikor a rengeteg ember között hirtelen Ádi arcán akadt meg a tekintetem. Mozdulatlanná váltam. Értette, nem leplezett le, de arca most is majd’ szétszakadt a vigyorgástól. Ezek szerint jó voltam – gondoltam, legalábbis művészi, és nem technikai értelemben. Mire anyám követhette volna a bátyám pillantását, én már a hátsó kijárat felé rohantam. Kidöntöttem a hatalmas, vaskos, szocreál, sárga üveges csapóajtót, és szaladtam. Világgá akartam menni, vagy meghalni. 

    Néhány lépés után megtorpantam. A piros Marlboro füstillatát azóta sem éreztem… Nem mertem megfordulni. Már annyiszor megcsaltak az érzékeim, és abban a percben valóban nem viseltem volna el, ha valami hajléktalan fetreng ott, mocskos dekket szlopálva. Így aztán továbbindultam. 
    – Királylány, te vagy az? 
    Újra megálltam. Az ő hangja volt. Hát ott volt. Ha megfordulok, ott lesz. Itt lesz megint. A légzésem leállt, az összes ér a nyakamban dobogott. 
    – Csak te lehetsz… Más nem rohangál ennyire fejvesztve! – nevetett. 
    Hát megfordultam… A hátsó kijárat mellett támasztotta a falat. Elegáns volt. A fekete ing szőkébbé tette, arca nem változott semmit. Majdnem megkérdeztem, hogy milyen alkalomból öltözött ki, de akkor eszembe jutott az előző másfél óra, és a festés az arcomon. Mindent látott. E ténytől még idegesebb lettem. Normálisan kellett volna táncolni, amatőrként, kisiskolásként, nem úgy, mint valami dekadens, haldokló hattyú. De sosem gondoltam volna, hogy valaha még viszontlátom. Nekem pedig teljes mértékben betelt, a megfelelni vágyás tizedik pohara is. 
    Egyetlen hangot sem bírtam kipréselni a torkomból. Még a köszönés sem ment. Álltam ott, edzőruhában, maszkrajzzal az arcomon, mozdulatlanul, arckifejezés nélkül. 
    Eldobta a cigit, majd közelebb lépett hozzám. 
    – Gyönyörű vagy – mondta halkan, és egy elszabadult, szőke tincset próbált a fülem mögé tűrni. 
    Ezer kérdésre próbáltam ezer választ kiolvasni, édesbarna szeméből. De egyszerűen csak könnyezni kezdtem. Légzése megakadt, ahogy sírásba hajló szemeimet nézte. 
    – Már nem vagy kislány – mondta. Végül együttérző, borongó tekintete halvány mosolyba hajlott. 
    Tudtam, hogy marad. Tudtam, hogy a tizenhat évem ezennel nem lesz vészesen kevés. Éreztem, hogy velem más lesz, mint a többi fruskával, hogy én többet jelentek, hogy nem vágna át. Tudtam, hogy az ég küldte, hogy keresztezze az öngyilkosságba rohanó életutamat. 
    – Te pedig? Orvos lettél? – kérdeztem, bólintott. Ezer foggal vigyorgott a lesajnáló arckifejezésemre. 
    – És jól vagy? – kérdezte. 
    De erre nem válaszolhattam. Öld meg az anyámat, akkor jól leszek – ha erre célzott. Ha az egészségemre?! Stimulálókon és gyulladáscsökkentőkön éltem. Az utóbbi hetekben úgy éreztem, hogy a csapvíztől is hízok. Nem érdekelt. Beleegyeztem az anyám által kínált halálmódozatba: belehalni a tökéletességbe. Csak már valamibe belehaltam volna! 
    – Visszaköltöztetek? – kérdeztem, és az időközben rendeződött pulzusszámom újra elszabadult. 
    – Anyu meghalt. 
    – Úristen! – bukott ki belőlem végre valami álarc nélküli, őszinte megnyilvánulás. 
    És akkor magához ölelt. Engem meg gyomron vágott a lelkiismeret-furdalás. Részvétnyilvánító ölelés helyett, bőrének illatát ízlelgettem. 
    Annyiszor elképzeltem a viszontlátás pillanatát. Kerestem őt, a zöldellő tavasz rózsabokrai mögött, a telken. Számtalanszor képzeltem oda közeledő alakját, mikor órákon át az ablakban lógtam. Az a végtelen nyár, minden perce nélküle! És mindeközben az önmarcangoló gondolataim: de hát ki ő nekem?! Egyetlen csók volt az egész. 
    Rettegtem, hogy most megint elrontok mindent. 
    – Hosszú ideje volt már beteg – szólalt meg, és valahogy sikerült újra felnéznem a szemébe. 
    Komoly volt, álomszép, és most is mérhetetlenül nyugodt. Megbénult nyelvem ismét elzárta a hangom útját.
    – De a tiéddel mi van? 
    – Az én anyámmal? – kérdeztem felébredve öleléséből. – Az anyám! – vágott fejbe a gondolat. – Azonnal mennünk kell, hol a kocsid? 
    A mosolya sem változott semmit. Ahogy rohantunk az épület melletti parkolóhoz, az úttest közepénél megfogta a kezem. 
    – Hé, nem vagyok dedós! – lihegtem felé, belül persze majd’ belehaltam az ujjongásba. 
    – Azelőtt mindig kergetni kellett téged – röhögött. – Nagyot fejlődtél! 
    A humora is a régi volt, de most még ezt is megbocsátottam. Ahogy a nyolcsávosról ráugrottunk a gyalogjárdára, megragadta a derekam, magához húzott, és meg akart csókolni. Nem lehetett. Az egész napot végighánytam! 
    – Heló! 
    A hangra úgy rebbentünk szét, mint ijedt kis verebek. Dávid termett ott a semmiből, és Zsolti már megint félreértette a helyzetet. 
    Ami Dávid és köztem folyt, az sem változott semmit az elmúlt másfél év alatt. Állandóan utánam koslatott. Feltűnt itt-ott, mint egy kukkoló elmebeteg. Az igaz, hogy gyerekből ő is felnőtté vált. Magasabb lett, arcéle markánsodott, de az a fekete, furcsa, rémisztő erő, ami körbevette, ugyanúgy halálra ijesztett. 
    – Ne haragudj, Norci, nem tudtam, hogy együtt vagytok! – hebegte Zsolti, és azonnal elengedte a derekam. 
    És nem ő volt hülye. Dávid állandóan ezt éreztette a világgal. Mindig megzavart, mindenütt megjelent, halálra idegesített, nem volt elég gondom a balfék családommal, még ő is állandóan bekavart. 
    – Azóta sem lettem kretén… – morogtam Zsoltira. 
    Arca megkönnyebbülten mosolygott vissza, tétován az ajkába harapott, és tekintetem nem bírtam levenni a szájáról, a fogairól, az arcáról. 
    – Itt vagyok ám, mindent hallok – sziszegte felém Dávid. 
    – Akkor ne legyél itt! Mikor hagysz már békén? – rivalltam rá. 
    – Bárcsak békén hagyhatnálak… 
    És minden egyes alkalommal, ilyen érthetetlen hülyeségekkel jött. 
    – Mert mi van, Dávid? – kérdezte hirtelen Zsolti. Én pedig belepirultam a ténybe, hogy valójában sosem próbáltam meg beszélgetni vele. Megértetni azt, hogy nem bírom, hogy zavar a jelenléte, de soha nem is kérdeztem rá konkrétan, hogy mit akar tőlem… 
    – Ő egy angyal – válaszolta. 
    Mindketten úgy néztünk rá, mint a borjak. Akkor már nem őrlődtem azon, hogy miért nem álltam vele szóba soha. Őrült. 
    Még néhány másodpercig bámult, majd szó nélkül sarkon fordult, és ott hagyott minket. 
    – Hát, igaza van. Angyal vagy – használta ki a bókolási lehetőséget Zsolti, mikor már hazafelé tartottunk a kocsijában. 
    – Egy bukott angyal maximum – nevettem felé. 
    – És… Van valakid? – kérdezte, hangjában félénkséggel. 
    Ránéztem: szemeit az útra szegezte. Nem tudtam, mennyire bonyolódhatok bele újra, mert még egyszer nem tudnék végigszenvedni másfél évet – vágott belém a felismerés. 
    – Hát van egy srác, aki tetszik – kezdtem. 
    Nem válaszolt, borongós arccal figyelte a város forgalmát, amint egy piros lámpánál rostokoltunk. 
    – Csak egy baj van vele – mosolyogtam, mire aggódóan felém pillantott. 
    – Mi? 
    – Orvos. És én úgy utálom az orvosokat! 
    Nevettem. Elmosolyodott, ujjaival megérintette a nyakam, és tudtam, hogy néhány másodperc múlva megint megcsókolna. Nekem pedig még mindig hányásízű volt a szám. 
    Hirtelen az ölembe kaptam a táskám, és kutatni kezdtem rágó után. Ekkor szerencsémre a lámpa is zöldre váltott. 
    – Neked van valakid? – kérdeztem, miközben még mindig kutattam. 
    Bugyi. Még egy bugyi. Egy doboz tampon. Egy ébresztőóra?! Imádkoztam Istenhez, csak nehogy kirepüljön valami cikis cucc az utastérbe, vagy az ő ölébe! 
    Aztán a nagy kutatásom közepette feltűnt, hogy még mindig nem válaszolt. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy van barátnője. Leengedtem a karjaimat, és még pár percig bámultam őt. Majd meguntam, és megesküdtem magamnak, hogy többé nem fog sírni látni. 
    – Vigyél haza, légy szíves! – dünnyögtem az ablaknak. 
    – Nem lesz baj? – kérdezte. 
    – Nem fogom kinyírni magam miattad, ha erre célzol – dühöngtem. 
    – Hát, nem erre céloztam – habogott. 
    – Tudod, mit? Állítsd le az autót, majd busszal megyek! – vágtam közbe. 
    Tényleg félreállt. Ám nem tudtam kinyitni az ajtóm, én pedig nem jöttem rá, hogy kellene feloldani a zárat. Idegbeteg módjára rángattam az ajtót, miközben a táskám tartalmának felét akaratlanul is az ölébe ráztam. 
    – Engedj már ki! – fordultam felé dühöngve. 
    Egy apró zacskót tartott a kezében, tele fehér porral és tablettákkal. 
    – Ez mi? – kérdezte idegesen. 
    Ki akartam venni a kezéből, de hol maga mögé, hol a feje fölé tartotta. Bárcsak a tamponok hullottak volna rá! 
    – Vagy megmondod, vagy bevizsgáltatom – közölte, mire teljesen elszállt az agyam. 
    – Nincs jogod hozzá! – kiabáltam, majd váratlanul mégis visszaadta. 
    – Azt hiszed, nem tudom, mi ez? Amfetamin, Norci?! Hogy teheted ezt magaddal, kicsilány? 
    Az esküm pont eddig tartott. Sírni kezdtem. 
    – Te is csak egy ostoba orvos vagy, semmi más!


  2. Az angyal báránya 

    Végül hazavitt, de közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ő biztos a nőjére gondolt, én meg arra, hogy mi lesz, ha elmondja Ádinak. Bezárnak valami drogelvonóra, és azzal kész, vége az életemnek. Ha a szüleim megtudják, akkor meg tuti fix. 
    Ültem az ágyamon, ujjaim közt pörgetve a kicsi zacskót. Nem állhattam le vele, most nem! A balettévzáró után a röpi döntő jött, a kettő között két nagydolgozat. A hétvégén a kórusverseny, majd egy nagydoga, két napra rá a gimis tanulmányi verseny, még két nagydoga, majd a sulibál. Szemem az íróasztalom felett csüngő időtáblázaton ping pongozott. Csupa piros felkiáltójel, másfél hétig. De aztán vége! Aztán itt a nyár! Hófehér rubrikák sorakoztak, egészen szeptemberig. Anyám azért majd telefirkálja, de az már legalább nem lesz piros felkiáltójeles. A kínfekete az ő színe.
    Makulátlannak kellett lennem. Tökéletesnek és még annál is jobbnak. „Ne hozz szégyent a nevemre! ” – szokta mondani anyám. Kellett a fenének a neve, de ezt dobta a gép. Ádámnak bezzeg nem esett nehezére megfelelni. Sőt, ő mindig túlszárnyalt mindenféle elvárást. Én voltam az, aki állandóan pengeélen táncoltam. Nem tudtam kitűnő tanuló, élsportoló, táncos, énekes lenni egy személyben, gyorsító nélkül. Így is iszonyú nehezen. Most nem állhattam le! 
    Gondolataim örvényét a családom szakította félbe, megérkeztek. A kis zacskót a párnám alá rejtettem, majd ráfeküdtem – így várva anyám ítéletét. 
    Az első útja természetesen hozzám vezetett. 
    – Nem táncolhatsz többé! – vágta ki az ajtómat, mutatóujját felém szegezve. 
    – Gondoltam – böfögtem magam elé. 
    De arra igazán nem számítottam, hogy eme megnyilvánulásom, teljes egészében kiveri nála a biztosítékot. Rám ugrott, rajtam térdelve csapott, ahogy csak bírt, ahol csak ért, alig bírtam eltakarni arcom az ütései elől. Amikor megunta, hogy tenyere nagyrészt az alkaromat éri, a hajamba kapaszkodott, úgy húzott le az ágyról. Akkor feladtam. Könyörögtem Istenhez, hogy sikerüljön végre halálra vernie. 
    Összegömbölyödtem, karjaim a fülemhez szorítva kanyarodtak a fejem tetejéhez. Már nem hallottam, mit pocskondiázik, csak a saját zokogásom zúgott. Aztán egyszer csak abbahagyta, csend lett. A pánik továbbra is zihálásra késztette a tüdőm. Ahogy csitulni próbáltam, Ádám hangját hallottam, de nem érdekelt, végképp letettem arról, hogy egy nappal is tovább éljek ezen a világon. 
    Anyám rikácsolt, a bátyám hangja nyugodt volt és határozott. Néhány percig dulakodtak és vitatkoztak, majd újra csend lett. Akkor még jobban féltem. Vihar előtti csendet éreztem, vártam, hogy még nagyobbat kapjak, vagy a konyhakést végre a hátamba. Egy puha simogatás ért végül, amitől legalább annyira megrémültem, mintha fájt volna. 
    – Csss… 
    Felnéztem, a bátyám térdelt mellettem. Megöleltem volna, zokogtam volna a vállán, ahogy ilyenkor mindig, de elegem lett. Az egész elkúrt világomból. Az elmúlt tizenhat évem alatt annyit sírtam, hogy már én is untam saját magamat. 
    – Szerinted képes lennék megölni? – kérdeztem. 
    Ádi közelebb csúszott hozzám, magához fordítgatta a végtagjaimat, hogy szemügyre vegye, vérzek-e valahol. Még ha most nem is volt nyílt seb, reggelre mindig belilult mindenem. Már ezt is megszoktam. 
    – Igen – közölte komoly arccal. 
    Válasza poklot rengetett bennem. Néhány percig még néztük egymást, de sem ő, sem én, nem mertük folytatni a témát. 
    – Zsolti visszajött – szólaltam meg végül. 
    – Tudom – vigyorgott pont úgy, ahogy egész nap tette. 
    – Mióta tudod? 
    Olyannyira gyűlöltem az életem, hogy képes voltam azonnal a szőnyeg alá söpörni, az egész anyámféle horrordrámát. Nem büntetlenül. Utána még órákig liftezett a gyomrom, és nem bírtam ellazítani ökölbe görcsölt ujjaimat. Bármiféle étvágyról nem is beszélve. Az életigenlésem akkoriban az amfetaminfüggésemben merült ki. 
    Ádi nem válaszolt, csak mosolygott. 
    – Mit vigyorogsz? Csaja van! És egyébként is, pontosan emlékszem még arra, amit róla mondtál… Ha valaha is kikezdene veled, péppé verném! Ezt mondtad, bátyó! 
    – Jaj, Norc, tizenöt voltál, akkor még mindenkit péppé akartam verni, aki csak megközelített! – nevetett. – Az meg hogy csaja van? Ja, van valaki, de nem fontos – legyintett, mire rámeredtem. 
    – Hogy-hogy nem fontos? Na, álljunk meg! Jól értem, hogy össze akarsz boronálni vele? 
    – Na, azt azért nem, de tudom, amit tudok. 
    – A rohadt életbe már! Elegem van belőletek! Miért rángattok úgy, mint egy bábut? – borultam ki ismét. 
    – Most mi rosszat mondtam? – Ádi arca értetlenül meredt rám, amitől még idegesebb lettem. 
    – Pont ez a baj, hogy semmit sem mondasz. 
    És persze erre sem válaszolt. 
    – Na, ettél ma már valamit? – kérdezte. 
    – Látod? Már megint csak úgy témát váltasz. 
    – Nézd, én értem, hogy vékonynak kell lenned, de megvolt a bemutató, most már ideje enned. Legalább tíz kiló mínuszban vagy, még a balett mérleghez képest is. 
    – Ádi, nem veszed észre, hogy én ezt már nem bírom tovább?! 
    A bátyám felállt, majd az ablakhoz sétált. Kezdett alkonyodni. Arcán a nap mély narancs sávokat húzott. Már megint túl messzire mentem. Tekintetét most ugyanaz a létgyűlölet sötétítette, ami az enyémet is. 
    – Még bírnod kell – sóhajtotta az ablaknak, aztán újra felém fordult. – Gyere, menjünk el kajálni! 
    – Tanulnom kell! A genetikába még bele se néztem. 
    – Utána elmondom az egészet. 
    – Nem akarom elhagyni a szobámat! – vitatkoztam. 
    – Anya már nincs itthon, Apa is lép mindjárt. 
    – Akkor sem! – erősködtem. 
    – Jól van, akkor hozok fel valamit, de eszel. Nincs vita! 
    – Vagy? Te is megversz? – pampogtam, és már én sem értettem, hogy mondhatok Ádinak ilyet. 
    Tekintetét rám tapasztotta, ahogy elfordult az ablaktól, és felém lépett. 
    – Mit szedsz? 
    – Semmit – sóhajtottam –, fogyókúrás cucc. 
    Másodpercekig nem szólt, nem mozdult, csak bámult. 
    – Honnan van? – faggatott tovább. 
    – Hagyjál már, le fogok állni vele, ha vége az évnek. 
    Rettegve néztem fel rá ezután, szemöldöke sűrű ráncokba rendeződött. Mindent tudott a gyógyszerekről. 
    – Miért kéne év végéig fogyóznod? – És akkor lebuktam. – Szóval nem fogyókúrás cuccról van szó. Gyorsító. Illegális? Speed? 
    A szőnyeget bámultam. A fehér, habkönnyű bojtokat. Térdre esett, megragadta az állam, és maga felé emelte az arcom. A szememet nézte, a kitágult pupillámat. 
    – Édesem… Miért? – kérdezte, de tudta a választ. 
    Szemeimet elfordítottam és megvártam, míg elenged. Elém ült, hosszú másodpercekig csak kereste a szavakat, amiket nem találhatott. 
    – Le kell állnod vele azonnal! – Végül az orvos szólt ki belőle. 
    Újra ránéztem, és még bíztam abban, hogy tud segíteni. 
    – Akkor nem tudom befejezni az évet… 
    Tudta, hogy igazam van. Én csak sejtettem, hogy milyen lehet az élet lassabban, ő pedig minden más elvonási tünettel tisztában volt. 
    – Akkor sem hagyhatom, hogy drogozzon a húgom. Egyáltalán honnan szedted? 
    – Akkor sem, ha anyánk kibelez? 
    – Picsába, Norci! 

    Tudta, hogy igazam van. Abban a pillanatban apám döntötte be az ajtót. 
    – Itt a pap, Nora, beszélni akar veled! – dörögte felém. 
    – Istenem… – sóhajtottam. 
    – Majdnem ugyanaz – próbált jó fejeskedni, de egyikőnk sem volt vicces kedvében, így tovább folytatta. – Szörnyen nézel ki! Én nem is tudom… Zuhanyozz le, vagy mi van, beteg vagy?! – Arca tömény undorral telt meg. – Mindegy is, told le a segged! 
    Feltápászkodtam, majd összenéztünk Ádival. Még mindig a földön ült, ajkába harapva szemlélt. 
    – Kitalálok valamit – ígérte, de már nem hittem, hogy segíthet. 
    És akkor, egy percen belül másodszorra sóhajtottam égi parancsolónkért. Ferenc Atya még csak hagyján lett volna, de mellette állt Dávid is, aki mostanra már valamivel magasabb lett, mint a pap, az én százhetvennégy centim közelébe azonban még mindig nem ért. 
    Megtorpantam. Ádám követett, bizonytalan lépésekkel botorkált ki a szobámból, ujjai rövid, sötétszőke haját túrták. 
    – Na gyere… – sóhajtotta, átfogta a vállam, és elindultunk lefelé. 
    – Kislányom! Gyere ide! – Ferenc Atya vénséges szemei kristálykéken csillogtak, ahogy felém lépett. – Nagyszerű voltál! Gyönyörű szép, angyalkám! – ujjongott, majd átölelt a hosszú csuhás karjával. 
    Már ő is az angyalokkal jön – zsörtölődtem gondolatban. Válla felett, Dávid sötét tekintetével szembesültem. Egy pillanatra sem bírta volna levenni rólam a szemét. 
    – Norcikám, és haladsz-é a dalokkal, gyermekem? – kérdezte, amint elengedett. 
    – Ó, hogyne, Atyám! Angyalok élesítik hangszalagjaimat éjszakánként – vetettem oda. 
    Ádám oldalba lökött. 
    – Nem inkább a nyelvedet köszörülik, húgom? 
    – Azt már rég felvágta a Jóisten! 
    – Jól van, kicsim! – hagyta ránk az Atya, nem értve a szarkazmust. – Ádámkám, kínálj már meg, légy szíves, egy kis lélekerősítővel! 
    Ádám elnevette magát, majd a konyha felé invitálta az Atyát. Hiába tátogtam rémülten, hogy ne merjen egyedül hagyni Dáviddal, csak a vállát rángatta. 
    Még fel sem ocsúdtam, a fiú már bele is kezdett az idegeim rángatásába. 
    – Túl sokszor veszed hiába a szádra az Úr nevét – közölte. 
    – Baszd meg! – közöltem én is, aztán sarkon fordultam, és lépcsőzni kezdtem. 
    Ő meg beszélni. 
    – Te vagy az angyal, de én a bárány – kezdte, és nem bírtam otthagyni. 
    Megfordultam, karjaimat flegmán összekulcsoltam a mellkasom előtt, és a vajszínre mázolt korláthoz dőltem. 
    – Na, Isten báránya, regélj! – röhögtem, de ő olyan volt, mint egy zombi. Egyetlen vonása sem rezdült soha, pedig nem kíméltem szegényt. 
    – Én bontom a pecséteket – folytatta, majd szünetet tartott. 
    – Hát figyelj, nagy mázlid van, hogy itthon van a tesóm. Majd megméri a vérnyomásodat, vagy hőmérőt dug a seggedbe, mert valami nagyon nem stimmel a fejedben – szívattam, és ujjammal a halántékomat böködtem. 
    És valóban, mintha egy értelmi fogyatékossal próbáltam volna szót érteni: semmi reakció. 
    Jöjj és lásd, mondja a négy lovas. Négyen vannak. A vörös árvíz holdfénnyé sápasztja a bőröd, nyomán kiapad könnytavad medre. Szemed zöldje üvegessé ürül, pupilládon át a pokol szabadul ránk… 
    És itt volt az a pont, ahol a sírógörcs kerülgetett. Borzalmasan megrémisztettek a szavai. 
    – Elég, te beteg állat! Mi a büdös faszról hadoválsz itt?! 
    De ő csak mondta és mondta… 
    – Tested szárad, bűneid pórusaidba ragadnak, és csak dagadsz és dagadsz, mint dagály, ahogy apályba fogy szívedből az élet… 
    Sírva fakadtam, és azon agyaltam, mivel érdemeltem ki, hogy még ő is kínoz. Hogy ezen a rohadt világon mindenki csak bánt! 
    Ádám és az Atya értetlenül jöttek ki hangoskodásunkra a konyhából. Egy ideig ők is csak némán hallgatták Dávidot. 
    – Az alvatlan vér hamarosan rohadni kezd, de meg nem halsz, míg be nem jut a többi lovas. 
    – Mi a fasz folyik itt? – dördült el Ádám hangja, aztán halkan Ferenc Atyához fordult elnézést kérve. – De akkor is? Mi ez az egész? 
    Összeomlottam. De Dávidot ez sem zavarta, csak ömlött a mocsok a szájából. Fejemet a térdem közé hajtottam, még zokogásom sem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja a hangját.


  3. Hemofília 

    Tehát kiderült, hogy Ádám sem tudott mindenről. Az amfetamint anyám kínálta ezüsttálcán. Legalábbis így hittem. Önvédő mechanizmusból, vagy tényleg így történt, már sosem fogom megtudni, mindenesetre pontosan tudta, melyik sminkes fiókjában szoktam kotorászni… 
    Talán mindvégig szeretett. Az ő beteg, skizó, ambivalens módján. Mert milyen anya az, aki drogot ad a lányának? De ő végül is nem adta, moshatja kezeit. Másrészt talán, létezett egy emberibb Ruszlana, mélyen, ahol az ösztönök hangja csendesen, tudattalanul dereng fel, aki segíteni akart nekem, teljesíteni az elvárásokat. 
    Az elvárásokat, amelyeket nem lehetett teljesíteni. Akkor még nem tudtam, hogy szándékosan emeli túl magasra a lécet. Akkor még úgy hittem, én vagyok a béna, a buta, a szerencsétlen lúzer. 
    Aznap valóban túllőttem a cuccot, de legalább a táncom fenomenális volt. Később megtudtam, hogy a Táncművészetiről látott egy muksó, aki azonnal belém szeretett – rossz lábak ide vagy oda. El akart vinni, felreptetni egészen a csillagos égig, ahol fiatalságom végéig nagy csillagként ragyoghattam volna. Vagy addig, amíg rá nem jönnek, hogy csak egy szánalmas kis drogos vagyok. Mindegy is, anyám zsarnoksága alatt többé nem táncoltam. Többé senki sem táncolt a városban, az oktató meg korai nyugdíjazásra kényszerült. 
    Aznap aludni sem bírtam. Éjfélig a szer pörgetett, később pedig valami egészen más. 
    Az asztalomnál ültem, a nemi kromoszómákhoz kötött öröklődést próbáltam a fejembe verni, de Dávid szónoklata rettenetes horrorképek alakjában úszott a biosz könyvem betűi elé. 
    Holtan rohadó testemet tiporta a négy lovas. Ömlött a vér, bugyogott a genny, az idegvégződéseim szikrázva jártak haláltáncot. Remegő gyomromhoz kapva szusszantam egy nagyot, és a gyűlölt balerinaórámra pillantottam: negyed kettő. Amikor újra a tankönyvre néztem, szemem megakadt a „hemofília” szón. 
    „Hemofília, azaz vérzékenység, melynek oka, hogy a beteg szervezetéből hiányzik egy véralvadási faktor, emiatt sérülések következtében hosszabb ideig véreznek, mint az egészségesek. ” – futtattam szemem a betűkön. Amíg e magyarázat az osztálytársaim számára, csupán egy száraz definíciót jelentett, nekem a mindennapokat tette vértől tocsogóvá. 
    „ A férfiak nemi kromoszómája XY, a nőké XX. A hemofília az X-kromoszómához kötötten, recesszíven öröklődik. Ha tehát a betegséget okozó gén jelen van a férfi nemi kromoszómáján, akkor vérzékeny lesz, a nők kettő X kromoszóma okán csak hordozóvá válnak, bennük a betegség nem manifesztálódik. ”
    – Hogy? – emeltem fel fejem döbbenten a könyvből. Idegesen lapoztam egyet, de a következő oldalon nem volt folytatás, már más téma kezdődött. 
    Elolvastam újra és újra, de hiába. Nem értettem, akkor én mégis hogy lehetek vérzékeny. 
    – Úristen! Férfi vagyok! Egy hermafrodita! – sikoltottam felpattanva. 
    A székem hanyatt dőlve, nagyot csattant az ágytámlának csapódva. Megrémültem egy pillanatra, és gyorsítva forgott le szemem előtt a kép, ahogy felébresztem a szüleimet. Éreztem arcomon az elképzelt pofonokat. Aztán eszembe jutott, hogy nincsenek is itthon. 
    – Hermafrodita! – emlékeztettem magam, és szélsebesen robogtam át Ádihoz. 
    – Ádám! – döntöttem be az ajtaját kiabálva. 
    – Mi van? – ugrott ki azonnal az ágyból. 
    – Mindent mondj el a hemofíliáról! 
    – Mi van? – Ugyanaz a kérdés, most fáradt fásultságba torkollt. 
    – A vérzékenység, mindent tudni akarok róla! 
    Ádám szeme aztán újra kikerekedett. 
    – Mi bajod van? Rosszul vagy? 
    – Nem, a biológia dogára tanulok. 
    – Holnap vasárnap, majd holnap elmondom – nyekeregte, visszamászva az ágyába. 
    – Akkor adj egy könyvet róla! – hadartam. 
    Rám nézett, fejcsóválva pusmogott valami olyasmit, hogy: még mindig pörögsz, mint egy… – nem hallottam, hogy mi. Nem ismételte meg. Odavánszorgott a polchoz, levette, és a kezembe nyomta az ezeroldalas hematológia könyvet. 
    – Hát, kellemes olvasgatást! – nyögte, és nyikorgott az ágy, ahogy rávetette magát. 
    A kezem jegesre hűlt, ahogy siettem vissza a szobámba. Felugrottam az ágyra, és felcsaptam a hatalmas könyvet a tartalomjegyzéknél, majd eszeveszetten lapozni kezdtem. 
    „Ha az apa egészséges és az anya hordozó… ” – olvastam az öröklődésmenetet. 
    Minden lehetőség fel volt sorolva. A biológia könyvemben csak annyi volt, hogy a férfi beteg génnel biztos, hogy beteg, ő hordozó nem lehet, az csak a nő. 
    Először az bátyámra vonatkozó részt találtam meg: 
    „Ha az apa egészséges, és az anya hordozó, a fiúgyermeknek 50% esélye van arra, hogy hemofíliás lesz. ”
    – A mázlista tökfej! – konstatáltam félhangosan. 
    Majd egyből alatta, a rám vonatkozó rész: 
    „Hemofíliás apa és hordozó anya utódainál előfordulhat, hogy lányuk hemofíliás lesz. Ez az állapot nagyon ritka, mivel két kóros X kromoszóma többnyire életképtelenséggel jár. ”
    Hosszú percekig ízlelgettem a szavakat. Azt jelentette, hogy lány csak úgy lehet vérzékeny, ha az apja is az, az anya meg hordozó. Ráadásul többnyire nem is maradnak életben az ilyen kombinációk. 
    – De hát apa nem beteg! – tekintettem fel a könyvből. – Én pedig élek! Hogy-hogy ezt még senki sem magyarázta el nekem? 

    És akkor leesett… 
    Becsaptam a könyvet, és rohantam volna újra Ádihoz, de az ajtaja előtt megtorpantam. Hirtelen tört rám a rosszullét. A mellkasomhoz kaptam, ami sokkal, de sokkal gyorsabban mozgott, mint ahogy lélegeztem. Úgy éreztem, menten megfulladok. Ki kellett jutnom a levegőre. Fulladva, köhögve baktattam le a lépcsőn, zihálva ütöttem be a biztonsági kódot, majd a ház oldaláig vonszoltam magam. 
    Éreztem, hogy hűvösen friss a levegő, ami bár bejut a tüdőmbe, de valahogy mégis fulladtam. Mintha minden légmolekula kevés lett volna. Hátamat a rücskös vakolatnak támasztottam, majd előrehajoltam a térdemhez. Egy pillanatig jobb volt, de akkor meg úgy éreztem, hogy kilélegezni nem tudok. Köhögtem, sípoltam, az éjfekete sötétségébe neonlila cakkok bevillanását láttam. Szorított a fejem, görcsölt a hasam, fel sem fogtam, mi történik velem. 
    Szerencsére ott termett Zsolti. Azt hiszem, leginkább a hangja alapján ismertem fel. Bár a telihold most is, reflektorként világított a háta mögül. A haját láttam, amit ezüsttel fésült át a fény, arca és teste árnyékba burkolózott. Vállaimat erőteljesen a falhoz nyomta, és csak beszélt és beszélt. Néhány szót hallottam ugyan, de jelentésüket nem értettem. Mintha testem minden porcikája az ájulásért harcolt volna, alig tudott egyenesben tartani Zsolti karja. 
    Aztán tenyerét hirtelen a mellkasom közepére tapasztotta, majd pár másodperc múlva lazított a nyomáson. És megint az erő, aztán az elengedés. Akkor tértem vissza a valóságba, és értettem meg, hogy az elvadult légzőmozgásomat igyekszik visszahozni normál ritmusba. 
    – Ki… Be… Ez az! Ki-be – ismételte. – Nahát itt vagy! – A hangja mosolygott, és egészen addig folytatta, míg meg nem ragadtam a csuklóját. 
    Karját eltoltam a mellkasomtól, de ujjaim úgy fonódtak az övéi közé, mintha mindig is így lettek volna. 
    – Mit keresel itt? – lihegtem. 
    – A… Kutyákat hoztam vissza, a házunk körül vinnyogtak – dadogta, és valóban, csak akkor vettem észre a körülöttünk csaholó állatokat. 
    – Most tudtam meg – vágtam bele egyből a közepébe –, hogy apám, nem az apám. 
    – Azért, mert ő százharmincnyolc kiló, te meg csak harmincnyolc?! 
    A kezénél fogva a fal mellé húztam, hogy lássam az arcát, majd elengedtem. 
    – Én vérzékeny vagyok, de ő nem! – hadartam, figyelmen kívül hagyva szokásos poénkodását. 
    – Aha. Szóval ezért a pánikroham. Na, és hol van a belgyógyásznak készülő bátyád, hogy felhomályosítson? 
    – Miért, te minek készülsz, nőgyógyásznak?! – vágtam vissza. 
    Röhögött. És tette ezt egészen addig, míg rá nem jött, hogy komolyan kérdeztem. 
    – A sebészeten fogok dolgozni – válaszolta. 
    – Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy nők combjai közt szeretnél majd matatni.
    Ismét röhögött, de közbevágtam. 
    – Most olvastam a hematológia könyvben, hogy… – soroltam nagy hévvel a szavakat. 
    – Hematológia?! – vágott közbe. – Nocsak, a végén még belőled is orvos lesz? – vigyorgott. 
    – Jaj, soha – legyintettem, majd folytattam abban a reményben, hogy képes lesz normális orvosi magyarázatot adni erre az egészre. – Azt írja, hogy hemofíliás lánynak az apja is az! 
    – Mert van a családban más hemofíliás is? – kérdezte, végre összeszedve magában minden komolyságot. 
    – Mit tudom én! – vágtam rá. 
    – Királylány, a hemofíliások egyharmada nem örökli a betegséget, génhiba okozza. 
    – Ó! – És ismét az érzés: hatalmas dráma a semmi miatt, a totális beégés! 
    Elmosolyogta magát, de kivételesen nem a szokásos gúnyos, kiröhögős módon. Kedvesen.
    – Na, rendben vagy? – kérdezte, és zsebéből cigit vett elő. 
    – Azt hiszem – válaszoltam. – Szóval pánikrohamom volt? Ultra ciki! – nyögtem, vállammal a falnak dőlve, őt figyelve. 
    – Azért egy kicsit a speed is rásegített ám – mondta, miközben rágyújtott. 
    – Na, jó éjt! – vetettem oda sértődötten. Hátat fordítva igyekeztem faképnél hagyni. 
    – Várj! – Szabad kezével a csuklóm után nyúlt, és maga felé perdített. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani! 
    Szívott a cigiből, és megpróbálta hátrafelé fújni a füstöt, mintha bármit is számított volna az egészségem szempontjából. A kezünk ismét, hosszú másodpercekig egymást fogta. 
    – Ádi tudja? 
    – Ma buktam le – sütöttem le a szemem. 
    – Akkor biztos elmondta, hogy működik. 
    – Nem, mert… – makogtam. Nem mondhattam a belgyógyásznak készülő bátyámról olyat, hogy enged drogozni, de az okok súlyosságát sem ecsetelhettem. – Közbejött valami. 
    Összenéztünk. Szenvtelenül futtatta végig tekintetét a testemen. Alig volt rajtam valami a nyári hőség miatt: kis gatya, kis póló. Beleborzongtam a pillantásába. Szívott a cigiből, és folytatta. 
    – Közbejött Apád tenyere? – bukott ki belőle a kérdés, és mélyen a szemembe nézett. 
    Lenéztem a lábaimra, és eszembe jutott anyám tenyere. Nyomán feketén festenyződtek a foltok, ahogy az éjszaka átszínezte a lila vérömlenyeket. „Pestis, a fekete halál, a fekete lovas” – jutott eszembe a Jelenések könyve, a hatodik fejezet. 
    – A lovasok! – vágott fejbe a gondolat. Döbbenten jutott eszembe Dávid maszlagnak tűnő, esti szentbeszéde. – Úristen, pestises vagyok! – bukott ki belőlem. 
    Szemem Zsoltira meredt, az ajka mosolyra húzódott, benne a cigivel. 
    – Pestis? – eldobta a csikket, majd folytatta. – Lovasok? Norci, ez most sima spuri, vagy megfejelted egy kis ekivel is? Vagy trippel? 
    – Tripper?! – Egy szavát sem értettem. 
    Nagyot röhögött ismét. 
    – MDMA? LSD? Gőzöd sincs, hogy miről beszélek, mi? – nevetett még mindig, majd arca elkomolyodott. – Na, anyádék itthon vannak? 
    – Szerinted mernék itt heherészni veled? – rivalltam rá. 
    Komoly vonásai aggódóvá váltak. 
    – Nagyon szigorúak veled? – kérdezte, de ebbe nem mehettem bele. 
    Szemem a földre szegeztem. Közellépett hozzám, és mindkét kezével megfogta az enyémeket. Felnéztem rá. 
    – Holnap itthon lesznek? 
    Megráztam a fejem. 
    – Csak a hétvégi kórusversenyre jönnek vissza. 
    – Jaj, tényleg! – vigyorgott csillogó szemekkel. – Hallottam, hogy ministráns angyal lettél! 
    – Hm – morogtam rosszallóan –, anyám kényszerített. 
    Arca újra elkomolyodott. 
    – Mindenre ő kényszerít? Kezdem érteni az amfetamint – sóhajtotta. 
    A pánik majdnem újra elkapott. Félszavakból találta ki az egész életem. Még egy perc vele, és még nálam is többet fog tudni – gondoltam. 
    – A baletted egyszerűen fenomenális volt! Még sosem láttam senkit, ekkora szenvedéllyel táncolni! – dicsért túlzóan elfogultan. – Erre biztosan nem anyád kényszerített! Szívből jött! – Szeme csodálattól csillogott. 
    – Mert biztos annyi balettet nézel! – És persze nekem muszáj volt agyonvágnom a pillanatot. Legalábbis csak próbáltam. 
    – Téged minden nap néznélek! – válaszolta. Tekintete nyomán rám olvadt a hold… – Akkor holnap átjövök drogfelvilágosítást tartani! 
    – És mi lesz a barátnőddel? – jutott eszembe a keserű valóság. 
    – Majd elmegy az egyik barátnőjével moziba – vonta meg a vállát. 
    Hiába fogta az éjszaka közepén az én kezemet, hiába látszódott vonásain az a mérhetetlen közöny a csaj iránt – amire Ádám is utalt – számomra ebben a pillanatban lett valós a lány. 
    Bólintottam. Kedvetlenül elvettem kezemet az övéből, és indulni készültem, amikor még utánam szólt. 
    – Hé, Norci! Ugye nem vagytok igazi Romanov-ok?! 
    Visszafordultam, és döbbenten kérdeztem vissza. 
    – Miért? 
    – Hát, azt mindenki tudja töriből, hogy a dinasztia tele volt vérzékennyel! 
    – Jól van zsenikém, nem mindenki olyan okos, mint te – vágtam vissza. 
    Ráncolta a homlokát, majd rátett még egy lapáttal: 
    – Csak nem vagy igazi királylány?!


  4. Doktor Zsolti 

    Már hajnalodott, amikor beértem a házba. Egyáltalán nem lettem jobban. Hibás gének, törött kromoszómák képei kavarogtak bennem, émelygésbe kergetve a gyomromat. 
    Néha elképzeltem, hogy egyetlen seben keresztül – mint kilyukadt gumimedence – perceken belül kifolyhat az összes vérem. Azon viszont soha nem agyaltam, van-e más hemofíliás is a családban. 
    Tulajdonképpen semmit sem tudtam a felmenőimről. Nem ismertem nagybácsit, nagynénit, unokatestvéreket. Amióta az eszemet tudom, mindig menekültünk és bujkáltunk, de a pontos okát sosem kötötték az orromra. 
    Még fel sem értem az emeletre, már a lépcső közepén iszonyú hányinger kerített hatalmába. Tömör bizonytalanságba gyűlt bennem a gyanú, hogy apám lánya vagyok-e. Ha választhattam volna, inkább anyám rokonsága alól kerültem volna ki. De azt nem lehetett, nagyon hasonlítottam rá. Apámra viszont valóban nem, de ahogy Zsolti mondta, nem biztos, hogy örököltem a betegséget. Kidobtam a taccsot, majd néhány pillanat elteltével ismét. Fenomenális! Legalább egy órát ültem a fürdőszoba kövén, lamentálva a rokoni viszonyokon, és azon, hogy kell-e még hánynom… 
    Amikor végül felálltam, az émelygésem szédülésbe és fejfájásba csapott. A hasammal is volt valami furcsa: itt-ott szurkáló érzés. Besiettem a szobámba, és még sokáig nem tudtam elaludni. Bíztam benne, hogy még azelőtt felkel a bátyám, mielőtt álomba merülnék. Ki akartam faggatni, de végül elkésett. 
    A várkert ostrom alatt állt. Hamuból gyúlt a tűz, koromlelkei láthatatlan világok felé szálltak. A semmi hangja sikolyba torkollt, borzadálytól élesedett, kántálva rengette a várfalakat. Lópaták nyomán ömlött a vörös lé, macskakövön szennyes pocsolyákká gyűlve, és hullt a fehér lisztpor, rá a két lovas vörös és fehér gyilkos csuhájára. 
    – Norci, már dél is elmúlt – Ádám hangja a távolból –, nem szeretnél felkelni? 
    – Beszélnünk kell – nyekeregtem a takaró alól. 
    – Mondjad gyorsan, mert be kell mennem a városba! 
    Válaszként csak nyöszörögtem, és a fejemre húztam a takarót. 
    – Akkor majd később, gondolom… 
    Alig lépett ki az ajtón, lábra pattantam, rettenetes hányinger tört rám. Nem törődve a hirtelen felkelés okozta szédüléssel, rohantam a fürdőbe. Toccs – és igazából csak ekkor tudatosult bennem, hogy lefekvés előtt is mennyire rosszul voltam. 
    – Jaj, ne! Beteg leszek! – nyávogtam félhangosan, és betámolyogtam Ádi szobájába. 
    Az övé a fürdővel szemben volt, így nem is próbálkoztam eljutni a sajátomig. Bevetődtem az ágyába. A plafon forgott, a szoba hullámzott. Ha behunytam a szemem, mindez csak fokozódott. Égetett a bőröm, a hasamban bolyongó, szúró érzés egyre inkább a jobb oldalra húzódott. 
    Meg fogok halni – rémisztett meg a gondolat, és már az sem érdekelt, kinek a lánya, fia, borja vagyok. Kezdtem igazán rosszul lenni. 
    Amikor kissé enyhült a szédülésem, az éjjeliszekrényen álló, kis órára pillantottam. Ádi alig egy órája ment el. Fantasztikus! Amikor orvos kéne, lelép. Tekintetem újra a plafon felé fordítottam. Fájt a hasam. Mintha apró lángnyilak fúródtak volna belém, egyre mélyebbre, egy pontba sűrűsödve, alul, a csípőm felett. 
    Biztos a csípőm fáj, a „rossz lábam” végleg feladta a harcot! – gondoltam, majd megmozgattam a combomat. Hiba volt. A fájdalom úgy csapott bele a hasamba, hogy alattam az ágyat is kettészelte, nyüszítve gurultam a jobb oldalamra esküdözve, hogy soha többé nem mozgok. Inkább kérek karácsonyra egy kerekes széket. 
    Hol van már Ádi? Mire hazaér, meghalok – villant belém a gondolat. Lelki szemem előtt megjelent saját holttestem, ahogy megmerevedve, hullafehéren, üveges szemmel hever a bátyám ágyán. Tekintetem hirtelen a könyvespolcra tévedt, azon egy könyvre, nagy, piros betűkkel állt a borítóján: „Hasfájás”
    El kéne kúsznom odáig – gondoltam, és pont eddig tartott a nagy mozdulatlanságesküm. Nyikegve-nyekegve másztam le az ágyról. Négykézláb csúsztam a padlón, majd bal kezemmel vettem magamhoz a súlyos tárgyat. Próbáltam a földön ülve maradni, de egyre durvábban lüktetett a hasamban az a pont, így valahogy visszakínoztam magam az ágyba. 
    Oldalt fekvő helyzetben találomra csaptam fel a könyvet és olvasni kezdtem: 
    „Graviditas extrauterina: minden olyan terhesség, amikor a megtermékenyített petesejt nem a méh üregében ágyazódik be, méhen kívüli terhességnek hívunk” – terhesség? Na ne… – sóhajtottam, majd jó pár lappal tovább lapoztam. 
    „Pancreatitis*: övszerű fájdalom, amely gyakran a hátba sugárzik” – Nem, ez sem jó – nyafogtam, és adtam egy utolsó esélyt a dolognak. 
    Becsuktam a könyvet, majd újra kinyitottam: 
    „Appendicitis acuta” – Hát ez meg mi a cici fene? – olvasni kezdtem, és inkább többé, mint kevésbé, de stimmeltek a leírtak. „A kezelése: műtét, amelynek halogatása életveszélyes szövődményekkel járhat. ”
    Hát ez nagyszerű! És akkor elképzeltem a testem, mint felfújt gumimedencét. Csak egy vágás, és már ömlik is ki a vér. Engem nem lehet megműteni! Én elvérzem! Viszont ha nem vágnak belém, akkor is meghalok!
    Döbbenten csuktam be a könyvet, és dobtam az ágy végébe. Felküzdöttem magam a párnáig, és a bal oldalamra kucorodtam. 
    – Oké, készen állok! – szóltam az ég felé, döntve sorsom felett. 
    És akkor csengettek. Szemem kikerekedett, és átkozni kezdtem magam. Nem vagyok normális, hogy idehívom a Halált! Kulcsa is volt, és a biztonsági kódot is tudta! – konstatáltam magamban, amikor hallottam a zárcsörgést követő pittyegést. Aztán rádöbbentem, kissé mégis valószínűbb, hogy a bátyám jött haza…

    – Ádi! – kiáltottam, amennyire kínlódásom engedte. 
    Néhány másodpercig vártam, majd felemeltem fejem a párnáról, hogy halljam, jön-e válasz. Nem jött, helyette léptek hangja a lépcső felől. 
    – Mégis csak a kaszás… – motyogtam magam elé, majd bebújtam a paplan alá. 
    Minden mozdulat égetett. A bőrömet a puha szövet alatt, mintha smirgli csiszolta volna. A hasam nyilallt, a pánik fojtogatott. 
    – Hahó! 
    Nem a Halál jött… Rosszabb! Zsolti volt az. 
    – Norci! – hallottam ismét a hangját, és kopogást a szomszédos szobám felől. 
    – Ádám szobájában vagyok! – szóltam, és kimásztam a takaró alól. 
    Kettőt kopogott, aztán benyitott. 
    – Úgy tudtam, hogy titokban orvosi könyveket falsz! – mondta, miután vetett egy gyors pillantást a szobára. Ádám megszállott volt. Lépni alig lehetett a szakkönyvektől. 
    Széles vigyorral futott neki az ágynak, és úgy ugrott rá, mint egy gyerek. Nagyot nyikkantam, ahogy a rázkódás ezer nyíllal szúrta át a hasam. 
    – Mi van? – nézett rám aggódva. 
    – Betörtél? Honnan a kulcs? És a kód, azt meg honnan tudod? – rivalltam rá nyekeregve. 
    Újra mosolygott, és szórakozottan kezébe vette a hasfájós könyvet. 
    – Összefutottam Ádám bátyáddal – belelapozott a könyvbe és vigyorogva folytatta. – Ádám bátyám, Pápán járván, száját tátván… Hogy is volt a mondóka? – nézett újra felém. 
    – Ne akard, hogy téged is a kretének közé skatulyázzalak! – morogtam rá flegmán. 
    Továbbra is vigyorgott. Néhány pillanatig csak néztük egymást. Én a bosszantó mosolyát, ő a fájdalmas arckifejezésemet. Végül én győztem. Letörölte arcáról a mosolyt. 
    – Mi bajod van? – kérdezte kissé feljebb emelve a könyvet. – Beteg vagy? 
    – Nem – kezdtem, és minden anyámtól örökölt gúnyt beleadtam –, igazad volt, titokban orvosi könyveket falok! – grimaszoltam. Könnyed mosoly után újra kérdezett. 
    – Na, és mi a diagnózis? 
    Nem válaszoltam. A hasam élesen lüktetett. Rettenetesen féltem, az orvos bátyám sehol, minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne törjön ki rajtam a zokogás. 
    – Norc! Hol fáj a hasad? – nyaggatott, és végre tartott egy pillanatnyi mosolyszünetet, mire a könyv felé mutattam. 
    – Valami cicitisz… 
    – Cici?! – Meglepettségét újra nevetés követte. Ám hamar összeszedte magát dühtől villódzó tekintetemet látva. 
    – Milyen cici? – erőltetett komolyságot az arcára, miközben el-elvigyorogta magát. 
    – Jaj, valamilyen apró… – vetettem oda. 
    – Apró cici? 
    Szélesen vigyorogva döntötte tekintetét a C-kosaras mellem felé. Ellilult a fejem, és karjaimat a pólóm elé kaptam. 
    – Bunkó! – közöltem, és a könyvért nyúltam. – Na, add ide! 
    De tartanom kellett volna a nem-mozgok esküt. Előre nyúltam, és egyszerre úgy éreztem, mintha kettészakadt volna a testem, a csípőm vonalában. 
    – Ááá! – sikítottam, mindkét kezemet a ponthoz nyomva, amitől csak még jobban fájt. Zokogni kezdtem, ujjaimmal szerencsétlenkedve szeletelve hasam előtt a levegőt, majd ránéztem. – Ezt műteni kell, Zsolti! Te meg sebész vagy! És nem tudod, miről beszélek?! 
    Arcáról egy pillanat alatt fagyott le a vigyor. Az ágy végéből mellém csúszott, bal csípőjét az enyémhez nyomta. Halálra rémültem a hirtelen közelségétől. Egy másodpercre még zavarba is jöttem. Megpróbáltam feljebb csúszni tőle, akkor azonban újra nagyon fájt. 
    – Appendicitis? – kérdezte komoly tekintettel. 
    – Az – sziszegtem –, és ha nem lennél ekkora marha, már rég rájöhettél volna, de te csak röhögsz! 
    Kezével a pólóm felé nyúlt. Azonnal elapadtak a könnyeim, és rémülten rámordultam. 
    – Várj, mit csinálsz? 
    Kezét lassan újra az ágyra tette. 
    – Mit? Megnézlek! A végén még igazad lesz, basszus! – közölte. 
    – Jaj, ne! Ne nyúlj hozzám! – hisztiztem. 
    – Hé… – A hangja nyugtatólag szólt, kezével átfogta ökölbe szorult ujjaim. –Nyugalom… Miért nem szóltál egyből, hogy ennyire fáj? 
    – Mert-mert… – dadogtam, és próbáltam kerülni a tekintetét. 
    – Nézz rám, Norc… 
    És akkor újra sírni kezdtem. 
    – Mert nem akarok beteg lenni – Ránéztem. Kérdő tekintete egyre mosolyodott, ahogy a pánik határán soroltam a szavakat. – Mert nem akarom, hogy orvos legyél. Mert én utálom az orvosokat, és téged nem tudlak utálni – bukott ki belőlem. 
    – Az nem olyan nagy baj ám, ha nem utálsz – mosolygott –, tudod, én sem utállak – húzódott ajka megint gúnyos vigyorra. 
    – Tudom, csak nem lehetne mégis, hogy ne nyúlj a hasamhoz?! – néztem fel rá kérlelve. 
    – Mert csak az nyúlhat a hasadhoz, akit utálsz? – vigyorgott. 
    – Mi? Nem… Csak… 
    – Na, jó – váltott szigorúra –, figyelj, franc se tudja, Ádi mikor ér vissza. Vagy kihívhatom a háziorvost. De találkoztál már vele? A saját feleségét nem ismeri fel, nem hogy egy vakbélgyuszit. Otthon nyammog fogatlanul a vasárnapi ebéden, szerinted mit szólna, ha iderángatnánk, amikor én sebész vagyok? 
    – Szóval műtöttél már ilyet… – sóhajtottam. 
    – Száz után már nem számoltam – bólintott. 
    – Mmm – nyávogtam, beletörődve sorsomba. 
    – Jaj, cica! – simította meg arcom mosolyogva. 
    – Jól van, oké – egyeztem bele. 
    – Jól van, oké – utánozta gúnyolódva a teljes apátiámat. Elmosolyodtam. 
    – Na, azt kéne, hogy felhúzod a lábaidat – mondta a térdem alá nyúlva, és megcsinálta helyettem. Felszisszentem. Ahogy a pólóm felé nyúlt, elkaptam a csuklóját. 
    – Figyelj… ­– húztam az időt. 
    – Na? 
    – Nagyon fáj! Tényleg! Úgyhogy légyszi, ne brutálkodj, jó? – pánikoltam. Lábaim úgy reszkettek, mint nyárfalevelek, vad viharban. 
    – Nyugalom! – mosolygott. Szabad kezével összekulcsolta remegő térdeim. 
    Sóhajtottam. Elengedtem a csuklóját, és elfordítottam a fejem. Feltűrte a pólóm, és a hasam másik oldalát tapintotta, nem ott, ahol fájt. Meglepődve ránéztem. 
    – A másik oldalon! 
    – Szólj, ha fáj! – Koncentrálva felnézett a szemembe, miközben tovább nyomogatott. Tényleg nem volt brutális, nagyon finom volt a keze. És én belevesztem a barna szemekbe. Teljesen elfelejtettem, hogy közben félni kellene. Egy pici szúró érzés zökkentett ki, akkor megugrottam a keze alatt. 
    – Érzékeny? – kérdezte, de nem hagyta abba, haladt egyre jobbra. 
    Egy ponton felszisszentem, és szeméből lenéztem a hasamra. A vörös minden árnyalata, ezred másodpercenként cikázott az arcomon a megdöbbenéstől. Az ujjai annyira lent voltak, hogy hozzáért a bugyimhoz. 
    Elengedett, és mosolyogva átölelte a reszkető combjaimat. 
    – Na, túl lehetett élni, nem? Te, királylány… – rázta rosszallóan a fejét. 
    – És minden betegednek ölelgeted a combját? – vágtam vissza. Szó nélkül elengedett. 
    – Hánytál? – kérdezte visszakomolyodva, és kihúzta magát. 
    – Háromszor – bólintottam. 
    – De mióta fáj? Éjjel még semmi bajod nem volt! – tárta szét karjait. – Leszámítva a műbalhét… 
    – Hát, ahogy bejöttem, kidobtam a taccsot – válaszoltam. 
    – Nem vagy lázas? – kérdezte, majd újra közel hajolt, és a homlokomhoz nyomta a kezét, de nem kommentálta. 
    – Szóval, meg kell kérdeznem… – kezdte nagyot sóhajtva. 
    És akkor nem is tudom, mi ütött belém. Talán a zavar, amibe belekergetett a hosszan tartó közelsége… 
    – Nem méhen kívüli terhesség! – csúszott ki a számon. 
    Látva sosem ismert zavarát, legszívesebben elsüllyedtem volna, de ezt még fokozni is tudtam… 
    – Még szűz vagyok. 
    Köpni-nyelni nem tudott. Én pedig centikkel lettem kisebb. 
    – Szóval olvastam erről is! – próbáltam menteni a helyzetet. És sikerült is, felkiáltójelek csillanását láttam a szemében. 
    – Tökéletes differenciál diagnózis! – tért vissza ő is a jelenbe. 
    – Kedves egészségedre! – próbáltam nevetni, de nagyon fájt az az izé. 
    – Én igazából… – Arcán ismét átfutott az alig látható pír. – A véraláfutásaidra gondolok. Megüthette? – köhintett. – Megüthetted a hasadat is? 
    – Nem – válaszoltam határozottan. Felrémlett lelki szemeim előtt a tegnap este képe, amikor anyám próbált péppé verni. 
    – Értem, de – nyelt egyet – ugye tudod, hogy köt a titoktartás? – kérdezte komoly szemekkel. 
    – Az orvosi? 
    – Az is, és minden más is. 
    – Akkor elmondod, hogy miért kellett eltűnnöd? – kérdeztem. Nagyot sóhajtott. 
    – El, de ezen legyünk túl – kérte, és felállt. – Utolsó kérdés, mi van az amfetaminnal? 
    – A bemutató óta nem… – válaszoltam. 
    – Gyere, menjünk, jó? – szólt, és nyúlt értem, hogy kisegítsen az ágyból. 
    – Várj! Engem nem lehet megműteni, én elvérzek! – jutott eszembe. és rémülten néztem fel rá. 
    – Amíg engem látsz, nem vérzel el – közölte, és kiszedett az ágyból. 
    Sietve távoztunk ezután, csupán egy cetlit hagyva Ádinak a hűtőn: 
    „Városi kórház, sebészet, vakbélgyulladás. N & Zs”


  5. A Szívkirálynő 

    Százhatvan kilométer per óra volt az átlagsebesség, amivel száguldottunk a kórházba. Amikor megemlítettem neki, hogy inkább egy karamboltól félek, mint bármilyen életveszélyes műtéttől, csak annyit mondott, ő majdnem minden nap így teszi meg ezt az utat, mert mindig késve kel reggelente. Nem tudom, így volt-e, vagy tényleg ennyire sürgős ellátásra szorultam, csak nem akart megijeszteni. 
    Míg megkereste az ügyeletes sebészt, én próbáltam elérni a bátyámat telefonon, de még mindig nem ért haza. Alig tettem le a kagylót, már mennem is kellett. Zsolti ismerte az orvost, még úgy is, hogy másfél évig nem itt gyakorlatozott. 
    A sötét hajú, szemüveges, Zsoltinál csak öt-hat évvel idősebb orvos két másodperc alatt megvizsgált, konkrétan könyékig benyomta a hasam jobb oldalát, majd Zsoltira nézett. 
    – Igen, minden kétséget kizáróan appendicitis, jó a diagnózis, kolléga! 
    – A kis hölgy érdeme – válaszolta Zsolti, mire az orvos kérdően mosolygott felém. 
    Nem akartam válaszolni, még mindig szipogtam a fájdalomtól, amit okozott. Csacsogás helyett inkább az anyját szidtam volna, de baromi türelmesen megvárták, hogy kinyögjek akár csak egy szót is. 
    – Egy könyvben olvastam – kezdtem –, és ott állt azt is, hogy a kezelés halogatása életveszélyes komplikációkkal járhat. Úgyhogy jó lenne elkezdeni, nem? – morogtam. 
    Nevettek, mintha csak egy jó viccet mondtam volna. 
    – Zsolti mondta, hogy vérzékeny vagy. Milyen fajta? – kérdezte a sebész. 
    – Hemofília – válaszoltam. 
    – A vagy B? Enyhe, közepes, súlyos? 
    – Nem tudtam, hogy több fajta van… Állandóan vérzek. – Az orvos végignézett a lila foltjaimon, és bólintott. 
    Zsolti megrázta a fejét, és az orvos felé fordult. 
    – Enyhe, vagy középsúlyos, nem vérzik spontán. 
    – Akkor meg ki tángálta el ezt a lányt? – kérdezett vissza döbbenten. 
    Zsoltinak szerencsére sikerült elterelni a figyelmét. 
    – Azért kellene, Norc, hogy A vagy B, mert enélkül nem tudjuk, milyen faktorod nincsen. Mit szokott Ádi beadni? 
    – Olyankor előbb ájulok el, mint hogy olvasgassam a tasakot… 
    Mosolyogtak, mire az orvos hirtelen felpattant. Bámult rám, majd Zsoltira, mintha szellemet látna. 
    – Nora?! Ádi a te… – Megakadt a hangja. – Romanov? – És kezébe vette a kórlapom. – Miért nem töltöttétek ki a fejlécet? A belgyógyász Ádi? – fordult Zsolti felé. 
    Zsolti bólintott. A doki arca végérvényesen is hullafehérré változott. 
    – Hol vannak a szülők? Vagy a bátyja? – folytatta a faggatást, és hirtelen hozzátette. – B-hemofíliád van, a Christmas faktor hiányzik – hadarta kétségbeesetten. – Hívom a Főnököt, meg a hematológust! – sipítozta, majd elrohant, és az ajtóból még visszaszólt: – Kerítsél azonnal beleegyezőt! 
    – De… Akut, akutnál nem kell! – kiabált utána értetlenül, majd rám nézett. 
    – Jól van, nyugi! – szólt, bár inkább szerintem saját magához. Tanácstalan tekintetét a padló felé döntötte, és lemerevedett. 
    – Christmas? Gondolhattam volna, mindig is utáltam a karácsonyt – próbáltam kizökkenteni a transzból, de nem válaszolt. Így hát folytattam, hátha sikerül visszahoznom az életbe. 
    – A végén még könyörögnöm kell, hogy valaki megműtsön… 
    – Nem tudom, mi folyik itt, de megyek, és kiderítem! – emelte tekintetét újra felém. 
    – Nem hagyhatsz itt! – vágtam rá rémülten. 
    És akkor Ádám robbant be az ajtón. Se szó, se beszéd a vizsgálóasztalhoz sietett, és ő is megnyomta a jobb oldalam. 
    – Baszki! – üvöltöttem. Rémült arcára a totális kétségbeesés ült. 
    – Baszki… – ismételte megrendülve. 
    – Ha még valaki hozzám mer nyúlni, megölöm! – zokogtam. 
    Zsolti megfogta a bátyámat, és kihúzta magával az ajtón. 
    Néhány másodperc múlva egy nővér jött be. Vért vett, vérnyomást mért, valami tappancsokat nyomott a mellem köré – ezen a ponton azért sűrűn imádkoztam, nehogy bejöjjön bárki férfi… Majd adott egy kórházi hálóinget. Próbáltam faggatni, hogy hová tűntek az orvosok, mire reszkető hangon csak annyit mondott: „A főnök már a házban van”, és elsietett. 
    Miközben öltöztem, hirtelen hatalmas morajlást véltem hallani odakintről. Így olyan gyorsan kötöttem be a hálóinget, ahogy csak tudtam. De amennyi ember özönlött be a következő másodpercben az ajtón, így is úgy is tök pucérnak éreztem magam. Szentül hittem, hogy valami eltévedt turista csoport… 
    A tömeg fele zöld ruhát, a másik utcait viselt. Elképzelésem sem volt, mi ez az egész. 
    Zsoltit leghátul pillantottam meg, az ajtófélfát támasztotta. Ő zöldben volt, karjai a mellkasa előtt összekulcsolva. Próbáltam elkapni a tekintetét, de feszülten bámulta a földet. Iszonyú dühös lettem rá, hogy így egyedül hagy, mert Ádám sem volt sehol. Mire mindenki befejezte a mozgolódást, egy uszkve százhúsz kilós férfi lépett mellém. Ötvenöt-hatvan körüli lehetett, szürke, oldalra fésült haját igazgatta. Ő is a zöldekhez tartozott. 
    Végül Ádám sietett be. Zsolti mellett maradt hátul, és sugdolózni kezdtek. 
    – Nóra – kezdte a nagydarab muksó –, maradhat a sebészeti dolgozókon a zöld? 
    Először nem válaszoltam, azt hittem, hogy valami kandi kamerás szívatás ez az egész. Úgy tűnt, hogy az egész orvosi stábból csak engem izgatott, hogy lassan addig húzzák az időt, míg meghalok. A megannyi arc viszont választ várt. Akkor összenéztünk Zsoltival, aki kérdően megvonta a vállát. 
    És akkor hasba vágott a csattanó hang… Megéreztem a bejárati ajtó felől áramló parfüm szagot. Kék volt, villámlóan jeges. Tűsarkú kopogás tipegett felém a távolból. Na, akkor értettem meg az egész felhajtást! 
    – A belgyógyász-hematológus kollégák voltak olyan szívesek, és levették a fehér köpenyt. 
    Megrettenve bólintottam. A hatalmas orvos közelebb lépett, láttam mozdulatainak szándékát, ahogy a hasam jobb oldalát szemlélte. 
    A tűsarkú léptek egyre hangosabban kopogtak a folyosó csúszásgátlós padlóján. 
    – Muszáj Önnek is megnyomkodnia a hasamat? – kérdeztem alig hallhatóan, ahogy szemem rátapadt a közeledő gusztustalanul vastag ujjaira. 
    – Nagyon óvatos leszek – mondta, és ő is belém mart. 
    Ennél még a bátyám is óvatosabb volt. Nyikkantam egyet, és a könnyek újra kibuggyantak a szememből. Zsolti idegesen borzolta a haját. Aztán felszakadt az ajtó. A vizsgáló oxigénjét egy pillanat alatt tömítette el a kék, súlyos szag. Az anyám szaga. 
    Berontott. Siető lendülete a közvetlenül az ajtó mellett álló Zsolti miatt akadt meg. Toporgott egy darabig, majd visszalépett hozzá. Körbefogta őt a kék bűzzel, amit selyemkombinéja árasztott a zafírszín ruha alól, majd rászegezte gyémántgyűrűs keze mutatóujját. 
    – Nem nyúlsz a kislányomhoz! – sziszegte, miközben vállig érő, laza hullámokban csavarodó, éles vörös haja kevélyen a nyakába tapadt. 
    Zsolti állta a pillantását. Anyám kisvártatva felkapta a fejét, és úgy szelte át a tömeget peckes orrával, mint ha ő lenne a Szívkirálynő*. Mindkettőnk tekintete mű volt és tökéletesen negédes, ahogy közeledett. Mielőtt mellém lépett volna, visszafordult az egyik belgyógyászhoz, és arcát a férfiéhoz illesztette, puszit imitálva – gondolom, felsőbb körökben így volt szokás. 
    – Tamás – üdvözölte vállon simítva, majd tovább riszálta csontos seggét, és hozzám hajolt. 
    Vörös loknijai közül próbáltam rést találni, amin át megnézhettem magamnak ezt a Tamást. Anyámkorú volt, sötétbarna, félhosszú haj, kedves tekintet. Sosem tudtam elképzelni, hogy szeretheti bárki ezt a nőt. 
    Miután arcon puszilt, leült mellém a kemény ágyra, és elsimította a szőke hullámokat az arcomból. 
    – Kicsikém, nem lesz semmi baj! – nyenyegte, és a főorvosra nézett, legalábbis nyilvánvaló volt, hogy ő itt az Atyaúristen. 
    Nyálzott az is, anyám is, miközben én haldokoltam. Zsoltit figyeltem, próbált mosolyogni felém, de szánó aggodalmát nem tudta leplezni. 
    – És akkor ugye Ön műti meg, Főorvos Úr? – csilingelte anyám, magas vékony hangján. 
    – Igen, hát természetesen! – húzta ki magát a pacák, mire rámeredtem. 
    – Nem! Zsolti műt meg – közöltem. 
    A tömeg hátrafordult, és mint véres rongyra, bámultak rá. Arca próbált közömbös maradni, de én láttam rajta a felém irányuló gyengédséget, amellyel mélyen a szemembe nézett. 
    Anyám haja lángolni kezdett, a főorvos horkantgatni, és mindenki szeme egymáson ping pongozott. 
    Anyám és én ugyanolyanok voltunk. Ugyanúgy kihasználtam, az emberiség szeme előtt létező Ruszlana tehetetlenségét, mint amikor ő az enyémet. Arca elzöldült, és kezdtem azt hinni, hogy lassan neki is orvosi ellátásra lesz szüksége. A főorvos habogott, hogy Zsolti még csak első éves rezidens, aki hát így, meg úgy, hogy hát persze, tudja, hogy kiváló szakember, de hát most rólam van szó, akit szeretne ő megműteni, a saját szent kezeivel. Tehát ment ezerrel a seggnyalás, a nyűglődés, Anyám felől a vonaglás és ideges hajrázás. Zsolti nem mozdult, csak néha szőkés hajába túrt. 
    – Kicsi kincsem, a bátyád orvos, ha legalább rám nem hallgatsz, hallgass őrá! – vinnyogta a Szívkirálynő. 
    Ádira néztem, ahogy a tömeg is. Még mindig nem fért a fejembe, miért kell ekkora közönség. Ultra cikin szar volt az életem. 
    Megköszörülte a torkát, és mint annyiszor, most is két tűz közé – vagy inkább tűzvészbe kevertük. De rá mindig számíthattam, mindig mellettem állt. 
    – Zsolti csinálja – jelentette ki. – Bent lehet, anya, bárki, akit akarsz, de most már kibaszottul kifutunk az időből! – kiabálta, és kettőt tapsolt jelezve, hogy oszoljon a nép. 
    Anyám felállt, és kék szoborrá vált. Tudtam, hogy legszívesebben szó nélkül távozna, de a tehetetlenség megbéklyózta. 
    – Hát, rendben – egyezett bele, és búcsúzóul megsimította az arcom. Lágyan, tökéletes tehetséggel. 
    Majd a dagadt főorvoshoz fordult. 
    – Kérem, vigyázzon a lányomra, esküdjön meg rá, hogy kitöri a rezidense kezét, ha valamit elszúrni készül. 
    – Úgy lesz! 
    Zsolti volt az első, aki elhagyta a termet. Ez kissé megnyugvással töltött el, anyámat csak nem engedik be utána a sebészeti mosakodókba… 
    Már a műtőasztalon feküdtem, amikor újra találkoztunk. Csak a szemét láttam, minden testrészét most kék ruha takarta. Mellém állt, amikor egy másik kék ruhás, az előzőleg beszúrt vénabranülbe készült betolni az altatószert. 
    – Félek – reszkettem felé. 
    Szeme mosolygósra húzódott. 
    – Ugyan már! Örülj neki, hogy nem apró-cicitiszed van! – válaszolta szájmaszk hangon. 
    És akkor, még az álomba merülésem utolsó pillanatában, belém hasított a gondolat. 
    – Ugye csak a hasamat fogod látni?! 
    Közel hajolt, szemei egész közel jöttek az enyémhez. 
    – Na, aludj szépen, Csipkerózsika, majd megcsókollak, ha fel kell ébredni! 

    Messziről érkezett a jajveszékelés sikolyban harsogó hangja. Távoli volt a fény, a bástyák robusztus tetején vaskos fellegek akaszkodtak. A hegyorom szélfútta tisztásáról a harmadik lovas indult neki, hangos lódobogás kísérte útján, bejutott ő is, a fekete csuhás. Villámok cikáztak fent némán, de gyötrelmesen le-lenyúlva a vár haldokló szentjeire. 
    Amikor magamhoz tértem, állt a bál körülöttem. Fehér köpenyesek a zöldek ellen. Idegen nyelven, egymás felé hadonásztak papírokkal. Számokat hadartak, és minden második értelmes szavuk a „tünet” volt: „de hát a klinikai tünetek! ”
    Kétszer is meggondoltam, hogy fel merjek-e ébredni… Majd valamelyikük észrevehette, hogy kinyitottam a szemem, mert egyszerre rend lett, és szép sorban kitotyogtak a megfigyelő szobából. 
    Kettő maradt. Egy fehér, egy zöld. A bátyám és a hercegem, vagyis a sebészem. 
    – Na, hogy sikerült? – kérdeztem alig hallhatóan. 
    – Szerinted fenn van? – fordult a bátyám Zsolti felé. 
    – Hé, süketek vagytok? – szóltam újfent. 
    – Igen, úgy tűnik. Már nem hadovál királylányokról és hercegekről… – válaszolta Zsolti, tekintetét vigyorogva rám tapasztva. 
    – Úristen, miket mondtam?! – És ez sokkal jobban foglalkoztatott, mint hogy mi volt a műtőben… 
    Persze, nem válaszoltak. Ádám leült az ágyam szélére, és tekintetében volt valami nagyon különös. 
    – Hogy vagy? – kérdezte. 
    – Álmos vagyok nagyon. De mi volt? – Zsoltira néztem, aki idegesen tördelte a kezeit. – Elrontottál valamit?! – meredtem rá. 
    – Hát, tévedtünk – kezdte –, nem vakbélgyulladás volt… 
    – Hát akkor mi a fene?


  6.  Szikrázó ragyogás 

    A sebész főorvos magassága a padló szintjéhez közelített, amikor a tényeket közölte anyámmal. Azt hittem, ezek után megszűnik a srácok munkahelye, az összes alkalmazott a dutyiban végzi, a főnök meg mehet náthákat gyógyítani Mucsogaröcsögére. Ám jelen pillanatban anyámat egészen más dolog foglalkoztatta. 
    – Na, de részt vehet Nora a röplabda bajnokságon? 
    Sokszor hittem, hogy már soha nem fog tudni meglepni, de ezennel mégiscsak sikerült… 
    A főorvos – visszanyerve körülbelüli magasságát – rám nézett. A szemem persze majd’ kiesett a helyéről. 
    – Mikor lesz? – kérdezte végül. Tudtam, hogy ebben a percben anyám társadalmi rangján túl, arra is fény derül majd, hogy isteni befolyása mekkora. Kiderül, ki fontosabb: Hippokratész vagy Ruszlana. 
    – Csütörtökön – válaszolta anyám. 
    – Három nap múlva? – horkant fel a főorvos, majd újra zsugorodni kezdett anyám kék, mindenen áthatoló pillantása alatt. – Ha Nora úgy érzi… 
    Természetesen Ruszlana győzött, és számomra az is magától értetődő volt, ő fogja eldönteni, én hogy érzem magam. 
    – Átnéztünk mindent, és nem találtunk semmilyen elváltozást. A műtét után áttükröztük a beleket – sorolta az orvos a szavakat, amitől a gyomrom kavargott –, MRI-vel végignéztük a szerveket, de minden normálisnak tűnt – A hangja talpnyalástól vékonyodott. 
    Anyám csak legyintett. 
    – Ne izgassa magát, Főorvos Úr, a lányomnak nagyon erős a képzelőereje, hajlamos kitalálni bármit, csak hogy megússza a ráváró feladatokat! – tekintett rám szigorúan, és még ez is fényévekkel kedvesebb pillantás volt, mint amit közönség nélkül eszközölni szokott. 
    A sebész óvatosan mosolygott felém, amit természetesen nem viszonoztam. 
    – Én azért szeretném, ha Nóra bent maradna még nálunk néhány napig, megfigyelésen – dadogta a doki. 
    – Pont ezt szeretné elérni. Úgyhogy adják csak át az ágyát, nyugodtan olyannak, aki valóban beteg! 
    Az orvos értetlenül ráncolta a homlokát, végül bólintott. 
    – Most pedig, ha megbocsát, szeretnék négyszemközt maradni a lányommal. 
    Szíven vágott anyám kérése, és a világon minden összeszűkült a testemben. 
    A doki bólintott és szinte futott, úgy sietett ki a kórteremből. Úgy szerettem volna követni! 
    Még be sem csapódott az ajtó, már csattant is az első pofon. Okosan, gyűrű nélkül. 
    – Miért kellett iderángatnod? – kérdezte, majd jött a második. 
    Vézna karjaival közrefogta testem, ahogy az ágyamra támaszkodott, majd világoskék jégszemével az enyémhez közeledett. 
    – Esküszöm, nem én kértem, hogy… – És a harmadik. 
    Akkor kopogtak. Anyám dühösen kifújta magát, majd a nyíló ajtó irányába fordult. 
    – Szabad? – kérdezte a résnyire tárt ajtóból, a negyvenes férfi, fehér köpenyét a kezében tartva. 
    Anyám felpattant mellőlem, és odaugrált hozzá. Az a belgyógyász volt, akihez még a műtét előtt hozzá dörgölődzködött… És tett most is, ugyanúgy. 
    A férfi egymagas volt az én száznyolcvan centis anyámmal. Kedves tekintettel mosolygott Ruszlana-ra, aki kacéran nyújtogatta felé a nyakát. 
    – Rég volt… – kezdte a férfi, anyám válaszként a pilláit rebegtette. – Örülök, hogy Ádám a belgyógyászat mellett döntött, az egyetem legjobb hallgatóját, nagyon szívesen veszem a szárnyaim alá. 
    – Ádám felfoghatatlanul okos, nem fog csalódást okozni – nyávogta a nő. 
    A férfi ezúttal felém irányította pillantását, és ugyanolyan kedvességgel ölelt körbe. Az ágyam mellé lépett. 
    – Nora, a belgyógyász főorvos vagyok, nagyon sajnálom, hogy így alakult… Ne aggódj, kiderítjük, mi volt ez az egész – mondta, és kedvessége még azt is elfeledtette velem, hogy hiába vágtak fel. 
    Akkor anyám közénk szúrta vörös magassarkúját. 
    – Nora csak szimulál, Tamás. Az évzáró dolgozatok helyett úgy gondolta, inkább heverészik itt egy kicsit. 
    Az orvos nagy, zöld szemekkel nézett anyámra. 
    – Mindent végig szeretnék nézni a lányodon! 
    A „minden”-től görcsbe rándult a gyomrom. Anyám szeme villant, barna szájfényes ajka elvékonyodott. 
    – A sebészek már megnézték – kezdte, majd az órájára pillantott –, nekem pedig sietnem kell, úgyhogy Nora, öltözz! – szólt rám, majd idegesen a hajába túrt – ragadt a hajlakktól. 
    – Igen, most jövünk mi! – erősködött a férfi, mire hol ki-, hol betakaróztam, alkalmazkodva ki-ki kívánalmaihoz… 
    Anyám közelebb lépett a férfihoz, villámzáport szórt felé. 
    – Azt mondtam, nem! – harsogta, így végül kitakaróztam, és öltözni kezdtem. 
    A férfi nagyot nyelt, majd felém fordult. 
    – Tizenhat éves vagy, Nora – kezdte –, úgy gondolom, el tudod dönteni egyedül is… 
    Ebben a pillanatban anyám felöklelte a férfit. Én csak álltam ott, sóbálvánnyá merevedve, és összeszorított szájjal figyeltem a történéseket. Legalább a kórterem ablakáig passzírozta az orvost. 
    – Ne gondold, hogy kihasználhatod a régi ismeretségünket! 
    Az orvos még onnan is engem figyelt, ahogy sietve összekapkodom a cuccaimat, magamra rángatom a rövidnadrágot, fel-felszisszenve a hasamon lévő vágástól. 
    – Nora, gyere be reggel! – szólt, és úgy kapta el anyám pofonra csattanó kezét, hogy oda sem nézett. 
    Profi! – bámultam rá, hosszan elámulva. 
    Anyám horkantott egyet, majd felém ügetett, elkapott, és az ajtó felé lendített. A folyosón haladva újra normálissá vált. Mindenki őt figyelte. 

    Anyám nem úgy járt, mint az emberek, ő vonult. Tűsarkú cipőben is úgy siklott, ahogy más tükörjégen korcsolyalábakon sem tudott. Orra mindig mindenki fölé emelve, felnézve rá mindig elcsodálkoztam, hogy nem botlik el soha, hisz’ nem is lát minket, akik alatta léteztünk. Ő nem nézett senkire, de őt mindig bámulták. 
    Szürke kisegérként caplattam mellette. Aztán megpillantottam, ahogy Ádi és Zsolti szembejönnek velünk. Megtorpantak, Ádi kérdően szélesre tárta a karját, Zsolti a folyosófalhoz oldalgott. Anyám a bátyámhoz szambázott, és simítgatni kezdte köpenye gallérját. 
    – Anya, mi folyik itt? Csak azt ne mondd, hogy hazaviszed Norcit! 
    – Miért kellene itt maradnia? 
    Zsoltival összenéztünk. Akkor eltűnt anyám, a bátyám, az összes kórházi dolgozó, de még a falak, folyosók, és az épület is. Szőkésbarna, rövid haja kócos hatást keltve állt, barna szemei mosolygóan pillantottak felém. Akkor egy pillanatra sikerült elfelejtenem a tényt, hogy anyám mellett mindig sokkal szerencsétlenebbnek festettem, a rojtos farmergatyám alól kilátszó foltos lábammal, a semmilyen, fehér pólómmal, a vörös ruhás Miss Tökély mellett. 
    Bár nem telt bele egy egész perc, Isten újra emlékeztetett az örökös megaláztatás érzésére. Mert megérkezett a nő… A nő, aki mintha divatlapból lépett volna közénk. Zsolti nője. 
    Élénk, gesztenyebarna színű haja úgy ragyogott, mintha csillámporral lenne befújva. Egészséges, napbarnított bőr, sugárzó mosolyú arc. Fehér miniszoknya, hosszú combok, rövid köpeny, kerek dekoltázs, bombasztikusan nőies vonalak. Elszédülve tettem egy lépést hátra. 
    A nyakához bújt, tökéletesre fésült haja Zsolti mellkasához tapadt. A kórház menten összeomlott. A falak tégladarabkái a lábaink előtt hevertek. Legalább két percig nem vettem levegőt, addig, amíg a bátyám ki nem rángatott a transzból. 
    Oldalba lökött, pislantottam egyet, majd visszatértem. És akkor anyámnak híre – az mindig volt, hamva? Az sosem lesz… Szóval anyám eltűnt, bár inkább a nő tűnt volna el Zsolti mellől. 
    – Ne akadj ki – suttogta Ádi. 
    Felnéztem a szemeibe. 
    – De én olyan ronda vagyok! – Csak ennyit bírtam kinyögni. 
    Ádám értetlenül ráncolta a homlokát, majd Zsolti felé fordult. Fennhangon odaszólt. 
    – Hé, Zsolti, melyikük szebb? 
    És egyszerűen nem hittem el, hogy ez valóban megtörtént! Hogy tehette ezt velem a saját bátyám? Hogy hozhatott ilyen helyzetbe itt, ennyi ember előtt? Ujjaim marokra szorultak, és mindennél jobban kívántam, hogy a föld megnyíljon alattam. Azonban Zsolti mindenféle megrökönyödés nélkül tolta el magától a nőt, otthagyta, és mosolyogva lépdelt felénk. 
    A lány először úgy nézett körbe, mintha én ott se lennék, keresve vetélytársnőjét, de nem hibáztatom. Rajtam aztán nem ragyogott semmi. A hajam világossága beleveszett a napfény gyenge erejébe. Az arcom élettelenebbnek hatott a hullaház legrégebbi lakójáénál is. A bőröm katasztrófa. Undorító véraláfutásokkal beszőtt. Vékony voltam és alaktalan. 
    Végül kizárásos alapon, felém mutatva szólalt meg. 
    – Ő? Zsolti? Ő az, aki miatt kidobtál? 
    Zsolti nem nézett rá, csak rám, mélyen, totálisan rám… 
    A távolodó lány hajáról akkor a plafonig szálltak fel az apró csillagporszemek. Ragyogott a jelen, szikrázott a tér minden porcikája. A pillanatnak egy nővér vetett véget, Zsoltinak vissza kellett mennie dolgozni, engem pedig Ádi vitt haza. 

    Az autóúton egyikünk sem volt kommunikatív. Én tündérmesékről álmodoztam, békákból lett királylányokról, Ádit pedig a szokásos rejtélyes csend lengte körül. Egészen hazáig egy szót sem szóltunk egymáshoz. 
    – Te, rendes tag ez a Tamás doki, nem? – kérdeztem a bátyámtól, miközben bemásztam az ágyamba. 
    Ádám keze megdermedt egy pillanatra, a takaró igazgatása közben, és rám meredt. 
    – Szóval találkoztatok – sóhajtotta úgy, mintha találkozni vele, valami különlegesen fontos esemény lett volna. 
    – Igen – válaszoltam, és nem tudtam, hova tenni a bátyám furcsa arckifejezését –, mielőtt anya kirángatott a kórteremből, bent volt ő is. 
    Ádám nyelt egyet, és az ágyam szélére ült. 
    – Na és, mi volt? – kérdezte, világoskék szeme kíváncsian tapadt rám. 
    Megvontam a vállam. 
    – Tovább akar vizsgálni. 
    Ádám bólintott, és várta, hogy folytassam. 
    – Mert mi van? Mi van anya és közte? – próbálkoztam kitalálni, mi olyan fontos Tamásban… De természetesen nem válaszolt. Hosszú másodpercig csak nézett, egyik szememből a másikba, majd felállt. 
    – Pihenj! – utasított távozásra készen. 
    – Ádi! – szóltam utána, mire hümmögve visszafordult. 
    Nem tudtam, hogy kezdjek bele, ahogy azt sem, hogy bírjam végre szóra a mindenttudó, de iszonyúan titkolózós bátyámat. 
    – Ha a hemofília X-kromoszómához kötötten, recesszíven öröklődik – végül úgy döntöttem, Ádi-nyelvet használok –, akkor hogy lehetek apa lánya? – böktem ki végre. 
    A bátyám hatalmasat sóhajtott. Sűrűn bólogatni kezdett, majd visszalépdelt az ágyamhoz. 
    – Úgy sajnálom, Norc, hogy így kellett megtudnod. De nem mondhattam el… 
    – Ki az igazi apám? – tértem a lényegre, bármiféle lelkizés nélkül. 
    Ádi ismét leült mellém, gondterhelten szusszant egyet, és biztosan láttam a szemében, hogy tudja a választ.

Vélemény, hozzászólás?