NORA Első könyv (I.)

1. Téli telihold 

Sötét téli este volt. A hóból csak annyit láttunk, amennyit az autó fényszórója megvilágított: galambürülék-szürke kását. Oldalt, az ablakon tömény feketeség tükröződött. Sehol egy villanyoszlop vagy a hold, ami megmutatta volna a minket körülvevő egyre sűrűsödő fenyőerdőt. 
Az ablakhoz dőltem, fehér párát leheltem az üvegre, és ujjaimmal betűket kezdtem rajzolni.
„R” – minden kunkorát és szárát mélyen belevéstem az emlékezetembe, majd letöröltem. „O” – leheltem, majd írtam újra: olyan szabályos kört, mint még soha. Majd „N”. 
– Hagyd már abba! – szólt rám apám. – Te takarítod az autót? – tekintetünk összetalálkozott a visszapillantó tükörben, aztán újra az útra figyelt. 
Már eltűnt az „N”. Ujjam titokban újra az ablakoz emeltem, amikor a másik kezemet megragadta a mellettem ülő bátyám. „Ne! ” – sugallta a szeme. Unottan szusszantottam, majd az ablakra képzeltem az utolsó betűt is: „I”. 
– Kisfiam, tessék! – fordult hátra anyám a bátyám felé, kezében kettő apró füzetkével. 
Az egyiket átadta nekem: új személyik. 
– Kaphatnánk fényt? – kérdeztem. 
– Nem! Apádat zavarja vezetés közben – vágta rá anyám. 
– Akkor meg miért most adtad ide? – kaffogtam. Még be sem fejeztem a kérdést, a bátyám ujjai újra az enyéimet szorították. 
– Hogy legyen mit kérdezned… – kurjantotta anyám, és csontos kezét rácsattintotta apám combjára, majd markolászni kezdte. Nevettek. 
Apámmal újra összenéztünk. Vigyorgó tekintete megtört gyűlöletem súlya alatt. 
– Nem tudnátok akkor csak megmondani az új nevünket? – kérdeztem alig hallhatóan, mire a bátyám újra rendre utasított. 
– Roni! – morogta megreszkető hanggal. 
Anyám hátrafordult. 
– Többé ne hívd így, Ádám! 
„Tehát Ádám” – ismételtem magamban. 
– Nora az új neve. 
– Mi? Miért nem Nóra? – húztam meg hosszan az „ó”-t. – Én miért nem kaphattam normális magyar nevet? 
A bátyám ezennel feltűnően nagy mozdulattal vette el kezét az enyém fölül. Elfogyott a türelme, ezzel együtt a védelem is. A kérdésemre nem kaptam választ, de továbbra sem bírtam befogni. 
– És a vezetéknév? Mi a vezetéknevünk? 
– Romanov – válaszolta anyám. 
– Mi? Most miért? Miért sújtasz a saját lányneveddel? – keltem ki magamból. 
– Állítsd le a kocsit! – szólt apámnak. 
Hangja halkabb lett, nyugodt, még kedves is. Apám szinte azonnal tövig nyomta a féket, nem emlékszem, hogy félreállt volna az útról egyáltalán. Anyám kimért, lassú mozdulatokkal gombolta össze leopárd bundáját, majd jobb kezén megigazította a hatalmas gyémántgyűrűt – kővel a tenyere felé fordította. A bátyámhoz ugrottam, de akkorra anyám már rám nyitotta az autó ajtaját, kezével utánam kapott, és kirángatott a hóba. Az út menti árokba estem. Anyám tűhegysarkú bőrcsizmájával átugrotta az árkot, lehajolt értem, éles körmeit nyakamba mélyesztve húzott fel, majd minden erejével újra belevágott a jéghideg hóba. Aztán újra kiemelt, és gyémántgyűrűs jobb kezével pofon vágott. Ismét elestem. Hallani véltem, ahogy az ajkamból szökkenő vércseppek végig gurulnak a havon. 
Lélegzetvisszafojtva, megsemmisülten feküdtem a hóban. Anyám terpesztő csizmái előtt szaporán, ritmusosan mozgott fel-alá a kabát. Kifulladt. 
– Mégis mit képzelsz magadról? Itt hagylak a picsába! Fulladj bele a hóba! –zihálta, majd megkerült, és beszállt az autóba. 
A bátyám hangját hallottam és ismét őt, ahogy rikácsol. De tudtam, hogy vége. Felkászálódtam a földről, a pulóveremmel megtöröltem az ajkam és visszaszálltam én is a kocsiba. 
Azután tovább indultunk. Néhány másodperc múlva a bátyám közelebb csúszott hozzám, és megpróbálta lehúzni a felsőm, de ellöktem magamtól, így a vizes ruhámra terítette rá a száraz kabátot. 
Az ablaknak feszültem. Minden porcikám gyűlölettől reszketett. A szüleim úgy kezdtek beszélgetni, mintha mi sem történt volna. Az új házról, ami valójában a régi házunk volt, hogy jó ötlet-e visszajönni, hogy vajon biztos, hogy nem élnek már itt a „régiek”. Hasonlókról. Amint kezdtem megnyugodni, éreztem, ahogy szivárog ajkamból a vér. Langyos volt, sós és sok ahhoz, hogy mindet lenyeljem. Hozzászorítottam a kabát ujját és megéreztem magamon a bátyám tekintetét. 
– Apa, kapcsolj fényt! – A hangja halasztást nem tűrően szólt. 
Újra összenéztünk apámmal a tükörben, bár szinte azonnal elfordultam, újra a fekete ablak felé. 
– Tudod, hogy zavar vezetés közben! – válaszolta, de még be sem fejezte a mondatot, már kapcsolta is. 
– Vérzel? – kérdezte tőlem a bátyám. 
Először úgy tettem, mint aki nem hallja, majd elintéztem egy „hozzám ne érj! ”- fenyegetéssel. 
– Apa, állítsd le a kocsit! – szólt előre újra a bátyám. 
– Ne állj le, mindjárt ott vagyunk, ez már a faluhatár – közölte anyám. 
A bátyámnak ebben a pillanatban durrant el végképp az agya. Kinyitotta a mozgó jármű ajtaját és kiugrott. 
– Állj már le! – sikította anyám. 
A bátyám meghalt – hasított belém a gondolat. A bátyám meghalt, és én öltem meg. Elsírtam magam. A szüleim kiszálltak a kocsiból és torkuk szakadtából üvöltözni kezdtek egymással. Vagyis nem egymással, hanem a bátyámmal, aki addigra már a csomagtartóban kutatott. Hamarosan valamelyikük feltépte a mellettem lévő ajtót, és láttam, ahogy a fejem fölött vitatkoznak. 
– Valamelyikőtök adja már be neki a plazmát! – kiáltotta a bátyám. 
– Add be te, jövőre orvos leszel, csak csináltatok már ilyesmit… 
Végül a bátyám adta be, ő volt az első, aki nem szurkálta szanaszét a vénáimat, aki elsőre is beletalált. Talán mert ő így akarta, talán ha a szüleim is így akarták volna, nekik is sikerült volna… 
Tovább indultunk, és én nem bírtam abbahagyni a sírást. Egyszer csak kibukott belőlem megint valami, amitől anyámnak ismét gyilkolhatnékja támadt. 
– Miért én vagyok az egyetlen vérzékeny a családban? 
– Állítsd le az autót! – szólt apámnak, s kezével megérintette a combját. 
– Nem, Rúsz. Majd otthon megkapja a magáét – dünnyögte apám, és éreztem, ahogy engem bámul a tükörből. 
– Meg ám – válaszolta anyám, majd láttam, ahogy kezén újra a tenyere felé fordítja a gyűrűt. 
A bátyámra néztem. Dühösen fújtatott maga elé, majd amikor érezte, hogy őt bámulom, felém fordult. 
– Hülye vagy? Meg akarsz halni? – suttogott. 
– Ne haragudj! – súgtam vissza és újra kezdtem a zokogást. 
– Most már egy szót sem szeretnék hallani az út végéig! – dörmögte apám. 
A bátyám magához vette a kezemet és az út végéig betűket rajzolt rá. „N”, „O”, „R”, „I”. Majd „R”, „O”, „N”, „I”. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg benne van a dologban, és emiatt aztán megkedveltem az új nevemet. 
Amint leállt az autó, kivágtam az ajtaját és rohantam, ahogy csak bírtam. Nehéz volt, térdig érő hólepelben kellett anyám elől menekülnöm. Ha akart volna, utolért volna, mindig, minden egyes alkalommal így jártam. Végül csak hahotázva utánam üvöltött:
– Ne rohanj a végtelenségig, a szomszédban már laknak! 

Nem érdekelt a ház, gondoltam, úgyis gyűlölni fogom. Minden házat gyűlölni fogok, amiben együtt kell vele léteznem. Ő mindig, mindenhol ott van. A pofon a folyosó kanyarban csattan a legnagyobbat, ahol váratlanul ér. 
Erőn felül rohantam, és ahogy fáradtam, már egyre inkább csak lépegettem, aztán megfordultam. Nem követett. A ház innen már csak apró kockának tűnt, apró narancssárga ablak négyzetekkel. Csend volt, a mérhetetlen némaságba ziháltam tüdőm legmélyebb lélegzetét is, majd összeestem. A hóban fekve bámultam a testem fölé magasodó, hatalmas teliholdat – hát, előbújt végre. 
Bárcsak rám zuhanna! – kívántam, és behunytam a szemem. Készen álltam a hold általi halálra. Amikor légzésem ismét elcsendesült, lépéseket hallottam meg a távolból. Nem anyám volt. Megismerem a járását, valószínűleg a szagát is kilométer távlatokból is. Kinyitottam a szemem és úgy tűnt, mintha a hold mosolyogna rám, semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarna ölni. Bántam és egyben meg is nyugodtam. Újra lehunytam a szemem, pihegve vártam, hogy a bátyám ideérjen, a vállára vegyen és visszacipeljen valami melegebb helyre. Fázni kezdtem, de nagyon. 
A hóropogás egyre hangosodott, majd közvetlenül a testem mellett ért véget. A lépések megtorpantak. Kinyitottam a szemem. A hold egy szeletét arca és vállai sötét árnyként takarták el. Egyikőnk sem mozdult. 
– Hé, királylány, nincsen baj? – kérdezte végül ő, aki nem a bátyám volt. 
A ténytől nagyon megijedtem. Egyáltalán nem számítottam idegenre. Az arcomról a fagy nagyon hamar leolvadt a szégyenérzet forró vörösségétől. Igyekeztem felállni, de a lábaim teljesen elgémberedtek a hidegtől. 
– Nincsen – válaszoltam azonnal, de felállni nem sikerült. A seggem nagyot huppant a hóban. 
Ő kinevetett, majd utánam nyúlt és talpra állított. Megszédültem karja hihetetlen erejétől. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és azonnal elnyelne a pokol – ha már a hold nem volt kegyes összezúzni –, mit sem törődtem többé a beégésemmel, amikor a holdfény végre láthatóvá tette arcát. Azonnal beleszerettem. 
Tizenöt éves voltam akkor. Előző nap Leonardo DiCaprio-ba voltam szerelmes, ma őbelé, holnap pedig valószínűleg valami gagyi pop-sztárba leszek. De halálosan! 
– Minden oké? – kérdezte még mindig inkább nevetve, mint mosolyogva. 
– Igen, képzeld, miért ne lenne?! – kaffogtam, mert kezdett iszonyúan idegesíteni, hogy én vagyok a röhögés tárgya. 
– Hát, csak mert repkednek a mínuszok, neked meg fürdeni támad kedved, vagy nem tudom, miért heverészel itt a hóban?! – kérdezte, miközben zsebéből cigit és öngyújtót vett elő. 
Rágyújtott. Megbabonázva néztem a dohányzás művészetét, és abban a pillanatban döntöttem el, hogy ha belé nem is, a dohányzásba örökké szerelmes leszek! 
– És a sérülésed sem mellékes – lökte oda. 
Akkor jutott eszembe a szám. Úristen! Mindkét kezemet az arcom elé húztam, megfordultam, és sietni kezdtem a házunk felé. Nem volt túl okos ötlet, bevallom, ugyanis semmit nem láttam, így a bátyámat sem, aki épp akkor ért oda hozzánk. Nekirohantam, és újra a földön találtam magam, így ismét én lettem a vihogás tárgya. 
– Norci, Anya komolyan mondta, hogy szomszédaink vannak… Nem kellene magántulajdont sértened – korholt le a bátyám. 
– Norci?! – kérdeztem vissza ízlelgetve az új becenevemet. 
– A kishúgod? – kérdezett hirtelen közbe a fiú, és az arcom lilára váltott a dühtől a „kis” jelző miatt. A bátyám bólintott. 
– És nem tudja a saját nevét? 
Lila arccal, fröcsögve fordultam felé. 
– Nekem nincs nevem! – közöltem, majd igyekeztem otthagyni őket. 
– Ú, királylány, orvos látott már? – kiabálta utánam. 
– Képzeld, a bátyám az! – fordultam felé dicsekedve, mire a bátyámhoz lépett, és elismerően kezet fogott vele. 
– Gratulálok akkor, nekem még van egy évem – mondta, majd eldobta a csikket és bemutatkozott. A bátyám torkán akadt a szó. 
– Ádámnak hívják – segítettem ki, mire a fiú összevont szemöldökkel nézett egyikünkről a másikunkra. 
– Elég furák vagytok a saját neveitek tekintetében… – mondta végül. 
– Igazából nekem is van még egy évem – hadarta a bátyám. – És szóval elég kemény napunk volt, vissza kell mennünk a házba – szabadkozott. 
– Siessetek, királylány így is fix, hogy tüdőgyulladást kap – mondta, majd ő is hazafele kezdett hátrálni. 
– Az kizárt! – vágtam vissza, és köszönés nélkül sarkon fordultam.

2. Szűz hólepel 
   
   Másnap reggel azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, amikor a bátyám berontott a szobámba. Arra sem emlékeztem, hogy jutottam be a saját ágyamba. Semmire. Zúgott a fejem, fájt a szám és émelyegtem. 
   – Kelj fel gyorsan, itt a falupap! – ébresztett, és fordult is volna már ki a szobából, ha nem kezdtem volna rekedt hangon nyöszörögni. 
   – Jaj, ne! Aludni akarok még! Vagy inkább elaludni örökre! – nyafogtam, és átfordultam a másik oldalamra. 
   Bejött, bevágta maga mögött az ajtót, majd halkabb hangon kezdett el beszélni, miközben az ágyam mellé sietett. 
   – Ne csináld, Norci! Ez most hivatalos! – nyomatékosította az utolsó szót. 
   Hivatalos – így hívtuk azokat az eseményeket, amelyek a szüleink életéhez tartoztak. A megjelenést, a bemutatkozást, magunk között pedig csak kötelező seggnyalásként említettük. Valóban kötelező volt. A legszigorúbb protokollal megírt forgatókönyv szerint kellett eljárnunk, amelyre minden alkalommal alaposan felkészítettek a szüleink. Színészek voltunk egy olyan világban, amelyben ők írták azt a bizonyos forgatókönyvet, és ők írták magát a darabot is, ezzel együtt a világtörténelmet. Mindig, mindenhol, mindenki alájuk tartozott. Vajon a mennyország is?! Mert a pokol eleve elrendelten, egész biztosan. 
   Így hát azon a reggelen, egy hangyányi reményfoszlány ébredt bennem a pap személyét illetően. Nagyon-nagyon naiv voltam ismét, természetesen… 
   A bátyám arca beúszott a látóterembe, majd megkönnyebbülten mosolygott, amikor éber tekintetemmel nézett szembe. 
   – Na, gyere, be kell mutatkoznunk! – Hangja megbocsátó volt, majd amikor látta, hogy nagy szenvedve, végre kimászom az ágyból, elsietett. 
   Körbe néztem. Hányni tudtam volna a szoba berendezésétől. A fejem majd’ szétszakadt a baldachinos, csipkefertőzött, habos babos stílus miatt. A bőröm égett, miközben vacogtam. Nagyot nyögve feltápászkodtam a rózsaszín díszlet közepébe, majd készülődni kezdtem. 
   Néhány perccel később izgatottan lépkedtem le a lépcsőn, miközben imádkoztam Istenhez, hogy a pap ne a szüleim, hanem a valódi Jóisten szolgája legyen. Tévedtem. Az elcsípett beszédfoszlányokból világosan kiderült számomra, hogy ezen az új helyen, ő az első számú kulcs a védelmünk tekintetében. Aki pedig a szüleimet védi, az engem ugyan nem. Így hát reményvesztetten, de már felvéve az álarcot haladtam egyre le, újabb játékra készen állva. 
   Anyám, a bátyám és a pap ácsorgott az előtérben. Aki ismerte anyámat, pontosan ilyennek ismerte, amilyen most is volt. Gyönyörű, művelt, intelligens, etikett-tudatos, csilingelő hangú nő, aki egy szempillantás alatt gyűrte maga alá, láthatatlan nyomásával a világot. Egy pillanatra sem pislantott ki önnön álarca mögül, talán szerettem is a hivatalos Ruszlánát. 
   – Gyere, kincsem, Ferenc Atya van itt! Gyere, hadd nézzen meg közelebbről! – emelte felém gyémántgyűrűs karját, és én vidám, angyali kamaszként ugrándoztam az ölelésébe. 
   Anyám makulátlan színész volt, de én még jobb voltam, hiszen a túlélésemért játszottam. Egyből éreztem, hogy valami nem stimmel. Ádám arca sem árulta el, de a tény, hogy nem invitálta beljebb az Atyát, aggodalomra adott okot. 
   – Leányom, hát mi történt az arcoddal? – meredt rám aggódva a pap. 
   Hát, erről volt szó. Tudtam, ha jól szereplek most, akkor talán napokig is békén hagy, de az is világos volt, hogy ha ezt elszúrom, akkor eltesz láb alól. 
   – Szívem, ne félj! Ferenc Atyának bármit elmondhatsz! Meséld csak el bátran azt a csúnya incidenst! – provokált anyám. Csilingelt a hangja fel, egészen a kristálycsillárig. 
   – Anya miatt van – kezdtem, majd anyámra néztem. 
   Maximálisan megbízott bennem. Vagyis nem bennem, hanem a tökéletes sikerben, amit a terrorjával, tizenöt év alatt elért. Minél jobban szaggattam a határokat, annál jobban élvezte ezeket a játékokat. Anyám nem ilyenkor félt, csak akkor láttam őt rettegni, amikor azonnal költöznünk kellett. Újra és újra. Olyankor embernek tűnt, egy normális, megrettent nőnek. 
   Csak olyankor. 
   Továbbra is mosolygott, és Ádámnak sem rezdült egyetlen vonása sem. 
   – Hogy-hogy? De hát mi történt? – vette át a szót Ferenc Atya. 
   – Verekedés volt – feszítettem tovább a húrt. Az Atya kikerekedett szemekkel bámult, hol rám, hol Ruszlánára. 
   – Egy lánnyal a suliban, mert le mocskos-ruszkizta anyát – böktem ki végül. 
   Nem mertem anyámra nézni, tudtam, hogy utalásnak venné, és később megölne. Így viszont? Vastaps! 
   Az Atya magához húzott. 
   – Lányom, meg kell bocsájtanod az ellened vétkezőknek! Nem szabad kezet emelni Isten bárányaira, mert azzal magát Jézus Krisztust bántod! 
   Bla-bla-bla… Angyalian bűnbánó arcot vágtam. A glória szinte ott csillogott a fejem fölött, miközben arra gondoltam, hogy ez a pap valóban semmit, de semmit nem tud Istenről, és az ő állatkertjéről. 
   Hirtelen csengettek. Anyámban megfagyott vér, amikor az Atya kérdés nélkül ajtót nyitott. 
   – Ez csak Dávid lesz – mondta nyugtatólag, és korombéli, fekete hajú, fekete szemű fiút engedett be. – Dávid az első számú ministránsom – mutatta be őt, miközben elénk tolta. 
   A fiúnak már a szeme se állt jól. Még Anyámban sem éreztem akkora sötétséget, mint amekkora belőle áradt. Perceken belül be is bizonyította. 
   – Neked meg mi bajod van? – intézte felém a kérdését, nem túl ministránsfiúhoz illően. Az Atya ráciccent, de én megelőztem bármiféle nevelő célzatú példabeszédet. 
   – Nem láttál még szájon sebet?! – kaffogtam, és anyám rám szólt úgy, ahogy a jó anyák csinálják. 
   – Nora, légy szíves, modor! 
   – Nem arra gondolok. Lázas vagy – közölte a fiú. 
   Anyám mellém lépett, és megfogta a homlokom, ahogy a jó anyák csinálják… 
   – Igen, valóban, igazad lehet, Dávid! Így most, ha megbocsájtanak… – tessékelte ki őket sürgetve. 
   Amint kiléptek a házból, anyám megperdített, és hozzálökött a lépcsőnek. Üvöltözni kezdett, hogy velem állandóan csak a nyűg van. 
   
   Tüdőgyulladásom lett, és szerencsére kórházba kellett mennem. Két hét szabadulás a horrorházból… Aztán Isten mégsem volt kegyes hozzám, ezúttal sem, a kórház után újabb két hetet viszont otthon kellett töltenem. Legszívesebben ki sem másztam volna az ágyam alól, de nem szabadott feküdnöm, így aztán főleg rabszolgamunkára voltam fogva, de legalább nem vertek annyit. 
   Míg házi őrizetre kényszerültem, az Atya és Dávid többször is meglátogattak. Ferenc Atya balgaságait mindig elengedtem a fülem mellett, mert végtére is, ki az a barom, aki ilyen szülőkkel még hisz Istenben?! Dávidot figyeltem, és rettenetesen idegesített a puszta jelenléte is. A vesémbe látott a srác. Nem tudom, hogyan, de éreztem, hogy mindent tud rólam, rólunk, a valóság minden egyes szeletét. Bár soha nem szólt egy kukkot sem, így még csak esélyem sem volt egy jót veszekedni vele, viszont az Atyát egyre inkább megkedveltem. Nem bántottam volna meg erős hitében, a világért sem. 
   Pusztánkon a tél még mindig javában tombolt. A hólepel magassága mit sem változott a négy héttel korábbi állapothoz képest. Apám két nappal az érkezésünk után hozta utánunk a kutyákat, a három medveölő juhászkutyát, akiket gondosan elzárt a ház bejáratához tartozó előkertbe. 
   Betegségem negyedik hetének végén kirugdostak a házból, mondván, hogy újra vissza kell szoknom a téli levegőhöz. Vágytam már én is a friss levegőre, és a kutyák is nagyon hiányoztak már. Az előkert tele volt a hatalmas lábnyomaikkal, míg hátul a hó szűz érintetlenségtől csillogott, ahogy a vakító, téli napfény végig pásztázta. Alig vártam, hogy a kutyákat hátra engedjem, és összerohangáljam velük az egész telket. Még akkor is, ha félpercenként még mindig köhögtem. 
   – Nem engeded hátra a kutyákat, és nem rohangálsz, mint egy őrült! – szakította félbe álmodozásomat apám, mintha csak olvasott volna a gondolataimban… 
   Akkor végre abbahagytam a sálam igazgatását. Apámnak szánt grimaszt az előszoba tükörben saját magamra irányítottam, és lesújtva kicammogtam az ajtón – vigyázva arra, nehogy becsapjam magam után. Kedvetlenül szambáztam át a boldogan csaholó kutyák között, majd úgy bevágtam a kertkaput, hogy majdnem kiszakadt az egész kerítés… 
   Néhány másodpercig lélegzet-visszafojtva füleltem, hogy meghallják-e bűnös tettem, de szerencsére nem követte retorzió. Köhögtem néhányat, majd ott hagytam a nyüszítő állatokat. S mivel apám gondosan elzárta őket, fél perc sem telt bele, hogy szép sorban, minden erőfeszítés nélkül átugrálják a kerítést. Elfojtott nevetésem köhögésbe fulladt, így úgy döntöttem, tényleg nem fogok rohangálni, csak nézem a hatalmas kutyáinkat, ahogy felszabadultan játszanak a hóban. Pillanatokon belül magamra hagytak, ahogy sebesen elvágtattak a fehér messzeségbe. Elgondolkozva lépdeltem utánuk bele-belesüppedve a szűz fehérségbe, ám röpke álmodozásomat hirtelen fenyegető ugatásuk szakította félbe. Felkaptam a fejem, és láttam, ahogy veszetten száguldanak egy emberi alak felé. Rohanni kezdtem én is, miközben ordítani próbáltam, hol a kutyáknak, hol az embernek, de minden hasztalan volt. A fullasztó köhögés térdre lökött, és rémülten vergődtem az oxigénhiánytól. Ám akkor belém hasított a felismerés, hogy csak a szomszéd srác lehet az, akit a kutyáim éppen holtra marcangolnak. Mit sem törődve testem kínjaival, újra két lábra tornáztam magam, és futni kezdtem. Mire odaértem, Zsolti már a földön feküdt, a három medveölő alatt. Zihálva mértem fel a helyzetet, majd az agyamban zakatoló rémképek egy pillanat alatt szálltak messzire. Kénytelen voltam hinni a szememnek: a kutyák össze-vissza nyalogatták az arcát, és hízelegve ugráltak körülötte. Csak álltam ott, vadul köhögve, könnyekkel az arcomon, míg próbáltam felfogni a helyzetet. Amint meglátott, arcáról lefagyott a kutyanyálas vigyor. Gyorsan eltolta magától a három juhászkutyát, és felpattant a földről. Odalépett hozzám, és erőteljesen felfelé nyomta a mellkasom, miközben a másik kezével a hátamat támasztotta. Egy ideig semmit sem szólt, csak mozgatta a testem, légzőmozgásokat erőltetve a mellkasomba. Majd mikor fuldoklásom már egész jól, normál légzésbe csitult, a belégzésnél annyit mondott: be – miközben mellkasomat felfele nyomta, majd halkan: ki. 
   – Jó, most már levennéd a kezed a mellemről? – szúrtam oda, amikor végre kaptam levegőt. 
   – Bocs! – emelte el azonnal a kezeit hátra lépve. Arca még mindig aggódóan figyelt. 
   – Miért nem öltek meg a kutyák? – kérdeztem. Hirtelenjében le sem esett, milyen hülyén jött ki a dolog… 
   – Ja, hogy ez lett volna a cél? – nevette el magát. 
   – Nem, csak… Ne röhögj már, be vannak idomítva! – A szavaim gondolkozás nélkül ömlöttek ki a számon. 
   – Jól van már! – emelte fel a kezeit bocsánatkérőn. – Végül is, ők is hibázhatnak, nem? – vigyorgott rám újra. 
   Hátra néztem, szememmel megkerestem az egymáson ugráló ebeket, és ahogy pillanatról pillanatra vált nyugodtabbá a légzésem, én is elnevettem magam. Magamon. 
   – Nem úgy értettem – kezdtem magyarázkodni, és ismét földmegnyílásért könyörögtem gondolatban. 
   – Jobban vagy? – kérdezte. Bólintottam. – Szóval, rég láttalak errefelé, beteg lettél, mi? – vigyorgott, és bennem megint kezdett felmenni a pumpa. 
   – Igazad volt, igen. Örülhetsz! – böfögtem oda kamasz krízisem minden indulatával. 
   – Tüdőgyulladás?! – meredt rám meglepődve. – Nem, nem örülök! – Arca komolyra váltott, én pedig azon lepődtem meg, hogy ilyet is tud. – Akkor meg mit rohangálsz itt megint? – vont kérdőre. 
   – Már meggyógyultam – vontam meg a vállam. 
   – Na, azt látom… – válaszolta szigorúan, és rágyújtott. 
   Néhány másodpercig ide-oda rugdostam a havat a csizmámmal, majd megkérdeztem azt, amit megint nem kellett volna. 
   – Adsz nekem is cigit? 
   Karja azonnal megállt a levegőben és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. 
   – Az előbb még majdnem megfulladtál! – kezdte. – A tüdőd meg olyan lehet, mint egy sziget, amit letarolt a cunami! És egyébként is, mennyi vagy? Tizenhat-tizenhét? – eldobta ő is a cigit. 
   És akkor! Akkor tűzijáték robbant! Győzelmi himnuszt harsonázott az ég! Hogy akár tizenhatnak, és akár tizenhétnek is kinézek! Na, abban a pillanatban gyógyultam meg. 
   – Jól van, mit tudjam én, nem vagyok orvos! – vetettem oda csalódottan, mire még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét. 
   – Öngyilkos akarsz lenni, vagy mi van? – bukott ki belőle. 
   S akkor minden lelkesedésem összeomlott. Beletrafált. Idáig nem jöhetett be, idáig soha, senki nem jöhetett be! És akkor egyszer csak tudta. Látta a szemeimben, hogy túl messzire ment. Másnál talán nem így alakult volna, de nálam igen. 
   Sarkon fordultam, és ott akartam hagyni. 
   – Ne haragudj! Hé, Norci, ne menj el! – Utánam lépett, és óvatosan meghúzta a kabátom. 
   – Ti orvosok mind egyformák vagytok! – pördültem vissza. – Nagyképű, egoista barmok, akik Istennek képzelik magukat! 
   Tudtam, hogy túl messzire megyek, hogy a kamaszkori melodráma már elvette az ép eszemet, de gyűlöltem élni, és valakin le kellett töltenem a feszkót. A feszkót, amitől otthon levegőt venni sem lehetett. 
   – Hogy mindenhatóak vagytok – folytattam –, hogy mindenről mindent tudtok, hogy mindenkinél okosabbak vagytok! Miért nem otthon cigizel, miért itt bujkálsz a mi telkünkön? 
   – Ne haragudj! – ismételte komoly arccal, majd folytatta egyre szélesebb vigyorral. – De ez a mi telkünk! Nézd meg, melyik ház van közelebb! 
   – Na, mindegy… – sóhajtottam. – Megyek betegnek lenni… 
   – Holnap ugyanekkor? – kérdezte a távolodó hátamnak. 
   Megálltam egy pillanatra, és csillogó szemeimmel az égre vigyorogtam, majd közömbösséget tettető arccal visszafordultam. 
   – Nem lenne öngyilkosság? 
   Szemei alig láthatóan, de megremegtek a döbbenettől. Magába nézett, és őszintén válaszolt. 
   – De lehet.
   
   
   
3. A titkos napló 
   
   Lopva hátra-hátrapillantottam, ahogy távolodtunk egymástól. Először csak vigyorogtam, majd mikor már teljesen biztos voltam abban, hogy hallótávolságon kívül van, ugrálni és ujjongani kezdtem. Amitől aztán megint rám tört a köhögés, így összeszedtem magam, és megpróbáltam normális ember módjára viselkedni – nehéz volt. Csizmában és télikabátban rohantam végig az előszobán, majd fel a lépcsőn, és bezárkóztam a szobámba. Vagyis tettem volna, ha nem vették volna le az ajtóról a kulcsot, és a zárral is volt valami, csak úgy tudtam becsukni, hogy erőből becsaptam magam után. De jelen pillanatban ez sem számított! Hátast ugrottam az ágyamra, az sem érdekelt, hogy tiszta hó lesz. Kivettem a fejem fölül egy hófehér díszpárnát és öleltem, csak öleltem, mintha ő lenne. 
   – Mit csinálsz? – Ádám nevetése törte meg a csillámportól ragacsos pillanatot. 
   – Te mit csinálsz? – rezzentem meg, és leestem az ágyról. – Nem sétálhatsz be csak így! – nyögtem, amint újra feltápászkodtam. 
   – Mert, mi van? Eddig sosem zavart, ha bejöttem! 
   – Hát, most zavar – zártam le a vitát. 
   – Akkor most menjek, maradjak? – kérdezte tétován. 
   – Mindegy – huppantam vissza a habpuha ágyra durcásan. 
   Még néhány pillanatig furcsállva méregetett, majd hátralépett, és becsapta az ajtót. 
   – Na, emlékszel a szomszéd srácra? – kérdezte, miközben lehuppant ő is, az ágyam másik felére. 
   Akkor úgy éreztem, hogy körülbelül tíz liter nyál kövül sziklává a torkomban. Tudtam, ha elvörösödöm, akkor vége mindennek. De azt is tudtam, ha már ettől rettegek, már ha csak erre gondolok, akkor már rég ég a fejem. 
   – Nem vetnéd már le a kabátodat? – rivallt rám hirtelen. 
   – Hű, de, nagyon meleg van! – fújtattam. Elvörösödésem tökéletes alibijévé vált a kabát. 
   – Szóval, emlékszel a srácra? 
   Óvatosan bólintottam. 
   – Nem tudom, mondtam-e, hogy az ő csoportjába tettek az egyetemen?! – Világoskék szeme kérdőn meredt rám. 
   Csak ennyit örökölt anyánktól. Míg én?! Megszólalásig hasonlítottam a fiatalkori önmagához, a szemeket kivéve. Isten fenomenális humora… 
   – Nem tudom, Ádám! Amióta itt vagyunk mást sem hallok tőled, mint hogy tedd be a lázmérőt, vedd be a gyógyszert, „júj, tudod, mi lesz, ha csak egyet is kihagysz?! ” Bla-bla-bla… Tegnap még azt is elmesélted, hogy ezek a baktériumok valami kókuszfajták cukorzsákban*?! 
   Ádám nevetni kezdett, és elterült az ágyon. 
   – Kókusz? Cukorzsákban? Jaj, Norci… – vihogott. 
   – Mit tudom én – nevettem én is. – Egyáltalán nem akarok tudni ilyesmikről! 
   Amiről tudni akartam, az Zsolti volt. Így hát összeszorítottam a számat, és hatalmasra tágult pupillával vártam, hogy folytassa. Felült, lábait törökülésbe húzta, és láttam, azon gondolkozik, hogyan kezdjen hozzá. A szívem a torkomban dobogott, mozdulni sem mertem, hátha lemaradok akár egyetlen szóról is. 
   Az ablak irányába pillantott, majd újra rám. 
   – Még szerencse, Norc, hogy még kicsi vagy hozzá… – kezdte, mire a gyomrom azonnal görcsbe rándult. – Mert ha kikezdene veled valaha is, péppé verném – fejezte be a gondolatot, és ezzel a világom megsemmisült… – Klassz veled beszélgetni, hol jársz? – kérdezte. 
   – Miért? – tettem fel a kötelező kérdést, mire Ádám vizslató tekintete mélyre ásott bennem. 
   Megesküdtünk egymásnak, még a kezdetek kezdetén, hogy egymás előtt soha, de soha nem vesszük fel az álarcot. 
   Az ablak felé néztem küszködve a könnyeimmel. Újra ránéztem, és tudtam, mire gondol. Tudtam, hogy milyen választ vár. Talán játékot kezdett ezzel a mű bevezetővel? Lehet, hogy látott minket. Vagy… 
   – Te elolvastad a naplómat? – sikítottam. 
   – Mi? Nem, dehogy! 
   Jézusom, Krisztusom. Végem. Így elcseszni! 
   – Azt sem tudtam, hogy naplót írsz! Jézusom, Norci, nem írhatsz naplót! Megőrültél? És ha megtalálják? Belegondoltál, mi lenne? Norci? 
   Ádám a kezemért nyúlt, és megrázta azt. 
   – Meglenne a nervus probandi**! A döntő! – hangsúlyozta újra. – Ha a koronatanúkat megtalálják… – Szinte hangtalanná halkult – Te, lány! – Suttogta. 
   – Igen, sajnálom! Teljesen igazad van! Csak… – sírtam el magam. 
   – Csak mi? – Hangja enyhülni kezdett, érintése finomodni. 
   – Én miért nem lehetek olyan, mint a többiek? 
   – Nemsokára, kicsi – próbált vigasztalni, és megölelt. 
   Neheztelve eltoltam magamtól, és megtöröltem az arcom. 
   – Mert mi van Zsoltival, hogy ennyire nem bírod? – szedtem össze magam. 
   – Én nagyon bírom, jóban vagyunk, rendes tag, de amit a lányokkal művel, az kész kabaré… – nevette el magát, és ismét szünetet tartott. Nekem pedig betelt a pohár a szappanoperás tempótól, így sürgetve közbe kérdeztem. 
   – Mert mi van? Kettővel jár egyszerre? – vonogattam a vállam, mire szélesen elvigyorodott. 
   – Kettővel, Norc?! Inkább huszonkettővel! 
   
   Órák sem teltek el a naplóm elégetését követően, de én újra írni szerettem volna. Kiönteni mindent egy papírra, de nem lehetett. Vagy mégis? És ha elégetném megint? Nem kockáztathattam. Ha a szüleim rajtakapnak, megölnek. 
   Alig aludtam ezen az éjen. Hófehér fénnyel szállt fel a telihold, fényköröket vibrálva szemem köré. Hajnalig forgolódtam, amikor zaj ütötte meg a fülem, egész közelről jött, a lépcső aljáról. Felkeltem, és hang nélkül nyitottam résnyire az ajtóm. Valaki lopakodott felfelé. Gyorsan visszacsuktam, vagyis csak próbáltam volna, de folyton kinyílt. Be kellett volna csapnom, de ezt nem tehettem. A lépések már a nyakamon voltak. Visszarohantam az ágyamba, az orromig húztam a takarót, és onnan figyeltem az ajtómat. 
   Az éj bevilágította a szobámat. Az ajtómat vakító fehérre kente, és minden holdszínűvé vált. A rés árnyéka feketéllett csupán. Minden agysejtemmel a rés szélességére koncentráltam, kiszáradt szemekkel lestem, mikor mozdul meg az ajtó. A lépések heves iramban értek a küszöb elé, és egy hatalmas csattanással azonnal bedőlt az ajtóm. Torkom szakadtából sikítani kezdtem. 
   – Csss… Én vagyok! – kapcsolt villanyt a bátyám. 
   Rettenetesen megijedtem, a mellkasom majd’ szétszakadt a pániktól. 
   – Mi a frászt művelsz, tudják, hogy kint voltál? – vontam kérdőre elfojtott hangon. 
   Ádám csendre intve a szája elé emelte mutatóujját, és percekig néma csendben füleltünk, hogy felzavartuk-e a szüleinket. 
   – Te részeg vagy? – súgtam felé, amikor megcsapott a tömény piaszag, majd hirtelen rám tört a köhögés. 
   Részeg volt, de ekkor egy pillanat alatt kijózanodott. 
   – Válaszolj, hülye! – kezdtem kimászva az ágyból. – Csak valami isteni csoda lehet, bátyó, hogy nem lőttek le! 
   – Maradj már! Valami nem stimmel! 
   Még oda akartam szúrni, hogy: ja, a véralkoholszinted, de baljóslatú hangja megrémisztett. Megfeszült testtel álltam az ágyam mellett, és amilyen hirtelen a bátyám kijózanodott, múlt el a köhögésem is. 
   – Hozd! – utasított szigorúan. 
   – Nem! – vágtam rá, és visszabújtam a takaró alá. 
   Tényleg nem stimmelt valami. Azzal, hogy nem kezdett el velem vitatkozni, tudtam, hogy a színdarab eme felvonása ismeretlen előttünk. Kihúzta az éjjeliszekrényem fiókját, kipattintotta annak titkos rekeszét, és kivette a fegyvert, majd mindenféle „Hasta la vista baby” nélkül eltűnt a folyosó sötét szájában. 
   Rettegtem. Szavak nincsenek rá, milyen erővel csavarta gyomromat a félelem. Nyárfalevélként reszkettem, és zihálva vártam a rajtakapás, a dulakodás zajait. De néma csend lett. Halkan kattogott mellettem a balerinás ébresztőóra. Az ajtón túli sötét szinte hullámzott a folyosón. És akkor eszembe jutott egy fő szabály. 
   Istenem – nyekeregtem, és kirohantam a folyosóra, amely a szüleink hálójába ütközött a végen. 
   – Ádi! – suttogtam bele az orrom előtt masszává gyűlt feketeségbe, de már késő volt. 
   A fő szabály: éjfél után nem nyithatsz be a szüleink hálószobájába, mert tizedmásodpercen belül lövést kapsz. Apám fejre célzott, Anyám szívre. De a bátyámat nem védhettem meg. Nyolcévnyi fórja volt előttem ebben a csodás, felhőtlen, szinte unalmasnak mondható, teljesen átlagos családban. Tudta. 
   – Nincsenek itt – válaszolta. – Kapcsold le a villanyodat, és bújj el! 
   Tettem, amit mondott. A megbeszélt búvóhely nem a ruhásszekrény volt, mint a gagyi horrorfilmek tömkelegében. Bemásztam az ágyam alá, és kipattintottam annak titkos rekeszét, majd bemásztam a gerendázat közé. Óráknak tűnt a várakozás. Emlékeimben annyira élesen éltek a lövöldözős éjszakák robajai, így szinte alig tudtam megkülönböztetni a várt zajt a mostani néma csendtől. 
   – Jól van, lezártam a birtokot! – hallottam tompán Ádám hangját, majd előkúsztam. 
   – Lezártad? – kérdeztem döbbenten. 
   Lezárni – ez is egy főszabály volt. A szüleink eltűnése vagy halála esetén lépett érvénybe. 
   – Jel van? – kérdeztem. 
   Ha nem hagytak jelet, akkor mihamarabb költöznünk kellett újra. Az úti cél előre le volt fixálva. Rettegtem a válaszától. Csak Zsoltira tudtam gondolni, ebben a percben egyikőnk biztonsága sem érdekelt, vagy, hogy mi van a szüleinkkel. Csak Zsolti. 
   – Van. Tessék! – Egy borítékot adott át, nekem címezve, anyám kézírásával – szigorú csúcsokba nyúló betűkkel. 
   – De, tudod a szabályt! Amíg vissza nem érnek, úgy kell tennünk, mintha mi sem lennénk itt. Csak a kutyák. Villany, ablaknyitogatás, kimászkálás kizárva. Tudod, végig csináltuk egypárszor! 
   Bólintottam, és sírni kezdtem. Persze, nagyon megkönnyebbültem, hogy nem kell itt hagynom őt, de el sem tudtam képzelni, hogy maradhatnék itthon, amikor ő látni szeretne. Ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem a szüleimet. 
   – Jól van, nyugi! Semmi baj nem lesz! – mondta, majd leültünk az ágyamra egymás mellé. 
   A szobát ismét csak a telihold fénye világította be. Köhögtem néhányat, majd hátra fordultam a balerinás órám felé, fluoreszkáló fénye negyed ötöt mutatott. Visszafordultam Ádám felé, és oldalba löktem. 
   – De hol a fenében voltál? Becsajoztál? 
   – Majd egyszer elmesélem – mosolygott. 
   – Találkoztok újra? – kérdeztem vigyorogva. 
   – Minek? – Arca elkomolyodott. – A vége mindig ugyanaz: ki vagy te? Honnan jöttél? Miért nem mondasz semmit a múltadról? 
   Hümmögve a pihe-puha plüss szőnyeg felé döntöttem a tekintetem. Majd ő lökött oldalba. 
   – Na és? Te kiről írtál a titkos naplódban? 
   A fejem majd’ leesett a vörösödés súlyától, még szerencse, hogy félhomályban ültünk. 
   – Dávidról, igaz? – kérdezte. 
   – Mi?! – sikoltottam, és szembefordultam a mosolygó arcával. – Mi van? Úristen, dehogyis! Az egy kretén! 
   A bátyám szemei meglepődtek, mire elnevettem magam. 
   – Ne már, Ádi! Most komolyan ennyire kreténnek nézel, hogy egy ilyen kreténnel? – És akkor megköszörülte a torkát. 
   – Hát de, akkor kiről…? 
   Még a kérdés befejezése előtt tudta… A hatalmas légvétel egyenes testtartásba húzta gerincét. Tekintete ide-oda ugrált, ahogy szememet nézte. Néma csend szállt közénk, és nem tudtam a folytatást. Nem tudtam, hogy élhetek-e valaha igazán a szabad akaratom jogával. Mert ez nem helyzet volt. Annyira egyszerűbb lett volna hazudni neki… De azt soha nem tehettem! 
   
   
   Megjegyzés: 
   
   *Pneumococcus poliszacharid tokkal
   **Döntő bizonyíték
   
   
   
4. Kórháziszony 
   
   – Megmondanád légy szíves, édes drága bátyám… Te, akit zseninek teremtett az ég, hogy ezzel mégis mit kezdjek? 
   Szinte égetett a boríték, amikor a kezembe vettem. Már a hófehér íróasztalomon is füstöt bocsátott ki magából – persze nem, de csak így tudtam elképzelni anyám írásba foglalt mondandóját: 
   „Soha többé nem jövünk haza, vigyázzatok egymásra! 
   U. i.: tartsd be a diétát, ügyelj a kinézetedre, hozd helyre a pliéidet*, legyél színkitűnő, folytasd a röplabdát, lépj be a templomkórusba, menj hozzá a miniszterelnök fiához, vagy más országban, az annak megfelelőhöz, ne lébecolj, viselkedj Romanov-lányhoz méltóan, dolgozd végig keményen az életedet! ”
   Képzeltem el, miközben ide-oda forgattam kezemben a borítékot. Ahogy nekiálltam feltépni a papírt, hirtelen jeges fuvallat csapott az ujjaim közé, lefagyasztva torkomat, tüdőmet. A levélpapír bűzlött anyám méregdrága parfümjétől. Öklendeztem egypárat, majd olvasni kezdtem. Szememet végig futtattam a nyomtatott betűkön, és szinte azonnal idegrohamot kapva rongyoltam át Ádám szobájába. Megálltam az ágya előtt, és a mellkasához hajítottam a lapot. Felébresztve őt, feltettem neki a kérdést. 
   – Mi van már? – kérdezte félálomban, miközben felkönyökölt. 
   Elvette a papírt, belenézett, majd vigyorogva bámult bele vérben forgó szemembe. 
   – Legalább nem fogsz unatkozni! – nyújtotta vissza a papírt. 
   – Igen, Ádi? – rivalltam rá. – Ennyi erővel szemüveget is mellékelhetett volna, vagy inkább vakoknak való fehér botot! 
   Ádám arca kérdően meredt rám, miközben még feljebb tornázta magát. 
   – Haló! Tél van, és nem kapcsolhatunk villanyt?! – őrjöngtem továbbra is, mire végre leesett neki. 
   Majd újra magam elé vettem a papírt, és sorolni kezdtem az olvasmánylista főcímeit. Csak a főcímeket! 
   – Az orosz irodalom a tizenegytől a tizenötödik századig, a tizenhetedik század, a tizennyolcadik századi orosz klasszicizmus: vígjátékok és költészet, a tizenkilencedik századi orosz romantika, realizmus, a huszadik századi OROSZ – üvöltöttem a szót – költészet, a szimbolisták, akmeisták, futuristák… 
   – Ateista matricidákat** miért nem említ?! – fújtattam, és köhögni kezdtem. 
   Majd az oldal legaljára futtattam a szememet. 
   – „U. i.: eredetiben” – sikítottam, amitől szinte megrepedtek az ablakok, és kiszakadt a tüdőm. – Nem is tudok oroszul! 
   – De tudsz! – javított ki Ádám. 
   – De nem akarok tudni! – dühöngtem, és köhögésem csillapíthatatlanná vált. 
   – Norc! – Ádám rémülten ugrott ki az ágyból. – Elég! 
   Elém lépett, és én éreztem, amit ő látott: vércsíkokat az arcomon. Az éjjeliszekrényhez fordult, amiről egy zsebkendőt adott a kezembe. Három élénkpiros cikk-cakk a fehér papíron. 
   – Be kell mennünk a kórházba! – mondta szigorúan úgy, mintha bárhova is kimehettünk volna… 
   – Nem lehet! – A köhögés bár csillapodott, de minden alkalommal vér jött. – Ott a faktor! Add be, és elmúlik! – értetlenkedtem. 
   Megszorította a felkarom, szemei kemény kékre váltak, nem volt benne sem engedékenység, sem bizonytalanság. 
   – Húgom, ez a tüdőd! Tudod, azzal vesszük a levegőt! Nem gondolom, hogy hagyni kéne vérben tocsogni. 
   – Fúj, inkább menjünk, csak hagyd már abba! – borzongtam. 
   – Előbb a plazma! – emlékeztette magát, és ahogy elindult, megszorítottam a karját. 
   – Várj! És ha pont most jönnek haza? 
   – Hagyok jelet! – vágta rá, és az íróasztalához lépett, ahonnan papírt vett elő. 
   Tekintete sietve pásztázta végig az orvosi könyvektől roskadozó asztalt – tollat keresve. A „Belgyógyászat gyakorló orvosoknak” című rettenet alól húzott ki végül egyet, majd idegesen mozgatta a lap felett – nem tudta, mit írjon. 
   – Na, majd én! – löktem félre, és kivettem a kezéből a tollat. 
   Gyorsan, hanyagul firkáltam a lapra – persze anyámra célozva: „Bernanos: A sátán Napja alatt (francia lélektani thriller). ” Írás közben úgy vigyorogtam, hogy majd’ kiestek a fogaim. Ádám a vállam fölé hajolt, olvasta a szavaimat, majd összenéztünk. 
   – Ebből nem tudlak kirángatni! – válaszolta komolyan. 
   – Ezért megéri meghalni! – A vigyorgásom köhögésbe csapott. 
   Hiába tettem kezem a szám elé, a lapra így is hullt néhány vércsepp. Összehajtottam, és a bátyámnak adtam. 
   – Így a tökéletes! 
   Tekintete egyáltalán nem enyhült, karon fogott, és a konyhába sietett velem, hogy beadja a faktort. Miután túlestem a kellemesnek semmiképpen sem mondható tortúrán, elhelyezte a jelet, majd elindultunk. 
   Az ajtón úgy léptünk ki, mintha börtönből szöknénk. A kocsifelhajtón úgy lépkedtünk, mintha taposóbombákkal lenne telehintve a hó-takarta föveny. Még be sem szálltunk a fehér Volvóba, amikor Ádám nagyot sóhajtva, baljós pillantást vetett a főkapu felé. 
   – Itt vannak – közölte. 
   Ki tudtam volna köpni a szívemet, miközben a kapu felé fordultam. A kovácsoltvas mögött Ferenc Atyát sejtettem a fekete csuhás alakban, és mellette egy szintén feketébe öltözött, alacsonyabb alak – Dávid. Mire újra a bátyám felé fordultam volna, már a kapu felé loholt. Tíz másodperc múlva pedig visszafele, majd láttam, ahogy az Atyáék tétován eloldalognak. Sietve beszálltunk az autóba, csúszkálva a havon megfordultunk, s már nyílt is a kapu, amelynek távirányítója a kezemben volt. 
   Ádám lassított, és szinte leállt, hátra fordultam, aztán a kapcsolóval a kovácsoltvasra céloztam. 
   – Jó, most engedd ki a kutyákat! – utasított. 
   Még a három behemótnak is automatikus ajtaja volt, egyedül az enyém nem működött sehogy – és ez annyira jellemző volt! 
   Még a kapunál lehagytuk váratlan vendégeinket. Ferenc Atya komótosan lépdelt, maga elé nézve, kénytelen rugdosva fekete lepelét, de Dáviddal összeakadt a tekintetünk. Ilyen távolságban is élesen láttam, ahogy vibrál felém éjfekete írisze. Az arcán semmi érzelem nem tükröződött. Semmi. És ez még jobban idegesített, mintha csak szimplán csúnyán nézett volna. 
   De nem volt időm sokat töprengeni a srácon: a világ tárult elém. A szűk földutat itt is hó takarta, ez körülbelül egy kilométer hosszú volt, és a falu főutcájában folytatódott. Mindkét oldalon vén tölgyek sorakoztak, ágaik csupaszon meredtek a tér minden irányába. Távol az úttól egy tó terült el, állt a messzeség kék fagyában. Az ég koszos fehéren csüngött felette. Havazás készülődött. A bátyám oldalán a táj havas tisztásként húzódott egy távoli erdő felé. A tölgyeket arra bükkös váltotta fel, majd ott, ahol a felhőpárnák a hegyek csúcsán ágyat bontottak maguknak, most feketének tűnő fenyves hullámzott – le, a lankákba, majd fel. Fel? Talán egész a mennyig nyúltak, karácsonyfákká válva, ahogy az éji ég megcsillagozta tetejüket. 
   – Ha miénk lenne az a tó, egész nap koriznék rajta! – sóhajtottam. A köhögésemet messzire szívta a végtelen tér látványa. 
   Ádám elnevette magát, ránéztem. 
   – Miénk a tó – jelentette ki. 
   – Ja persze! Meg a bükkös is, ami a hegy mellett van, mi? – finnyogtam, majd egy pillanatra felém mosolygott. 
   – Aha, és a hegy is a miénk – válaszolta komolyan. 
   – Vér ömlik a tüdőmben, és ennyire gyökér vagy, hogy itt szívatsz? – Ádi nem válaszolt, csak mosolygott. 
   – Ne! Komoly? – rökönyödtem meg. – Kit nyírtak ki ezért? – néztem újra körbe, ahogy még mindig a földúton zötyögtünk. 
   – Semmire sem emlékszel akkoriból, amikor még itt laktunk? – kérdezte, válaszként megcsóváltam a fejem. 
   – Mit gondolnak rólunk az emberek? 
   – Hát, mit gondolsz, miért hív Zsolti királylánynak? – vigyorgott, mire az arcomon végig szaladt a rémület jeges fuvallata. 
   – Igazi királylánynak hisznek? – rivalltam. 
   – Ja, nem! Nem, dehogy! Csak azt tudják, hogy nagyon gazdagok vagyunk. Nagyon. 
   – Értem – hümmögtem, majd Ádám újra vigyorogni kezdett. 
   – Na, meg azért, mert úgy is viselkedsz – kérdőn néztem rá. – Kicsi drámakirálylány… 
   Amikor elindultunk, eszem ágában sem volt megkérdezni tőle, hogy mit fognak velem csinálni a kórházban, egyszerűen nem bírtam volna végighallgatni. De akkor láttam, hogy másodperceken belül ki fog bukni belőle a nagy báty-kishúg beszélgetés első felvonása. Éreztem, hogy Zsoltin jár az esze és azon, hogy távol kell-e tartania tőlem, vagy engem tőle. Már vette a mély lélegzetet: 
   – Figyelj… – kezdte, de még idejében sikerült közbevágnom. 
   – Mi lesz a kórházban, Ádi? 
   Egy pillanatra újra rám nézett, majd a főútra, amire éppen rákanyarodtunk. 
   – Kell egy röntgen, CT, bronchoszkópia… – vágta rá gondolkozás nélkül, mintha vizsgázna. 
   – Na, állj-állj-állj! – szakítottam félbe. – Brocho-izé, az mi? – kérdeztem, és semmi jót nem sugallt számomra ez az idegen kifejezés. 
   
   Egy fia autó sem közlekedett rajtunk kívül ezen a szombat reggelen, a behavazódott utakon. Egy rövid családi házas részt követően, az országút egészen a városig nyúlt. A falu, amit már magunk mögött hagytunk, olyan volt, mint Aprajafalva. Hol alacsony, hol kissé magasabb rozoga házak, egymás torkába építve sorakoztak, rendszertelen tájolással és kerthatárokkal. A köztük lévő szűk, kis ösvény labirintusként kanyargott, és úgy tűnt, hogy minden út a templomhoz vezet. Nem nehéz ezen a környéken gazdagnak lenni – gondoltam. 
   Egy lelket sem láttam mozogni a házak körül, ahogy áthaladtunk a falun. Kísérteties csendet nyomtak a felhők az apró otthonokra. 
   Kiérve az országútra, még nagyobb havasi síkság vett körül minket, mint amekkora a mi birtokunkhoz tartozott. Az ég komor szürkéje még fehérebbé tette az érintetlen hóleplet. Határtalan volt. A látvány békés némaságát csupán a fekete elektromos vezetékeken trónoló varjak zavarták károgásukkal. 
   Mintha tényleg valami orvosi könyvből olvasta volna, úgy folytatta Ádi: 
   – Egy ujjnyi vastag, hajlékony optikai műszert vezetnek a tüdőbe, a szájon át, le a légcsőbe, a főhörgőkbe, a lebenyhörg… 
   – Állj! – sikítottam közbe. A vér is megfagyott bennem a szavaitól, még az is, ami jó helyen keringett. – Egy csövet tolnak a tüdőmbe?! 
   Ádám futólag rám pillantott, majd folytatta. Bár ne tette volna, bár el se kezdtük volna. Bár ne lennék vérzékeny és ne hemperegtem volna vizes ruhában a hóban… És-és, bárcsak meg se születtem volna! 
   – A mellkasröntgen körülbelül harminc százalékban negatív, a CT-n nem biztos, hogy lesz hely, mellesleg a bronchoszkópia is lehet néhány százalékban fals negatív. 
   Egy szavát sem értettem a bátyámnak. Csak sorolta az orvosi cuccokat, de csak a torkomra tudtam gondolni. Szinte már most éreztem, ahogy keményedik ott valami cső, majd ahogy letolják, és szétreped az egész mellkasom, miközben elkékülve vonaglok, levegőért kapkodva fuldokolva, és kétméteres betegszállítók lefognak és leszíjaznak… – lovaltam bele magam a rémképek sorába. 
   – Azonnal állítsd le a kocsit! – kiáltottam zihálva, sűrűn kapkodva a pánik levegőjét. Gondolatban már a műtőasztalon láttam magam, ahogy a tüdőmet vagdossák, és spriccel a vér, egyre csak ömlik, le a padlóra. 
   – Jaj, ne félj! Rutin vizsgálat! – Csak most vette észre, hogy már az egekig tetőződött bennem a pánik. 
   – Állj már meg! – kiabáltam ellentmondást nem tűrően. 
   Félreállt. Továbbra sem járt az úton senki, pedig már sokkal közelebb jártunk a városhoz. Sípolva, zihálva, könnyezve, gyomrot szurkáló rettegéssel ugrottam ki a kocsiból, és belerohantam az érintetlen hótömegbe. 
   – Most meg mit csinálsz? – kiáltotta utánam Ádám. 
   – Nem megyek kórházba, inkább meghalok! – üvöltöttem vissza. 
   A hangok, melyek elhagyták a számat, fehér gomolyként párálltak a téli levegőbe. Nagyon féltem, kizártnak tartottam, hogy kibírnék egy ilyen tortúrát. Ádám még utánam kiáltott ezt-azt, kifejezve felháborodását. De tényleg nagyon féltem. Jobban, mint a lövöldözős éjszakáktól, és ez még jobban megrémisztett. 
   Ádám csak néha gyújtott rá. De akkor, ott, rágyújtott. Minél nagyobb lépésekkel igyekeztem távolodni tőle, és reménykedtem abban, hogy rám zuhan valami meteor, vagy repülőgép, vagy bármi, ami megsemmisít. Amikor úgy éreztem, hogy kellő távolságba értem, megfordultam. Akkor valóban a szívembe hasított egy villám – legalábbis pont ilyen érzés volt: Zsoltit láttam meg közeledni felém az út felől, ahol most már két autó parkolt. 
   Reszketve sóhajtottam, és körbe néztem. A határtalan fagy világa vett körül. Hova, meddig menekülhetnék még – őrlődtem, és azonnal beláttam, hogy vége a játéknak. Földbegyökerezett lábbal vártam, míg odaért hozzám. 
   – Hát – kezdte még kicsit távolabbról –, köszi, hogy…, nem tudom, meddig kellett volna rohannom utánad… 
   És én nem tudom, pontosan ezt mondta-e, mert így elég értelmetlennek tűnik, de valami ilyesmi volt. 
   – Hú, jó kis edzés volt! – fújtatott egyre közeledve. Ajka körül hófehéren kanyargott a pára. 
   – Hm… – nyökögtem valamit köszönés helyett. 
   Akkor rádöbbentem, hogy az iránta érzett hatalmas fellángolásomat most lehűtötte ez a rengeteg hó. Itt állt előttem ő: egy orvos. Nem volt más, csak egy orvos. A bátyám haverja. Mi más is lehetne? És én gyűlöltem az orvosokat. Mindig is és most is. 
   – Na, királylány! – Hangja még mindig kifulladt volt, ahogy az utolsó lépést is megtette felém. – Látom, ez a kedvenc hobbid. Rohanni a hóban, miközben tuti, hogy megint mínusz van! 
   – Azt hiszed, hogy vicces vagy – kezdtem, és éreztem, ahogy tolul és tolul fel az a szörnyű kegyetlenség, amit talán anyámtól örököltem. – Mi a frászt keresel itt? – vontam kérdőre, és még én is megrendültem a kritikán aluli modoromtól. 
   – Gondoltam, hogy kérdezek tőled valamit! – válaszolta. 
   A szám már nyílt, hogy közbe szóljak, de akkor hirtelen közel lépett hozzám, és megragadta a kezem. Hozzám ért! – zakatolta az agyam. Megdermedve gyúltam lángra újra, tarig olvasztva a szántó havasát, el a hegyig és azon túl is. Futótűz! – nyílalt belém, és elképzeltem, ahogy lángokban áll a világ, csak minket nem ér el. 
   A szeme barna. Sötét, csokoládéédes-barna. A nyakam szinte elmeszesedett a feszültségtől, ahogy a cirka száznyolcvanöt centi magasba emeltem a tekintetem. Éreztem, hogy ő is érzi. Talán minden lány iránt ezt érzi, de ez most nem számított. 
   Feltűrte a kabátom ujját a könyökömig. Tűszúrás nyoma. 
   – Ez mi? – kérdezte végül. 
   – Én nem… Én ne… – dadogtam, és próbáltam kinyögni, hogy nem vagyok drogos, vagy ilyesmi, nem esett le, hogy hova akar kilyukadni. 
   Ajka mosolyra húzódott. 
   – Tudok a hemofíliáról, Ádi elmondta. 
   – Örülök – grimaszoltam. 
   – Tehát egypárszor kaptál már szurit – kezdte, és kezdett újra orvossá válni. 
   – Igen, egypárszor – Én pedig kezdtem újra normális emberi lénnyé válni, még mosolyogni is hajlandó voltam – , cirka százhuszonötezermilliócsillióbilliószor… 
   – Oké, azt hiszem, nincs olyan, hogy csillió, de értem – mosolygott. 
   Miközben gondosan visszahúzta a kabátomat a csuklómig, tekintete megállt a vérömlenyen, ami szinte beborította az alkarom kézfeji részét, így ő csak a szélét láthatta, ott, ami a tenyerem felé nyúlt. 
   – Ne nézegess! Nem vagyok cirkuszi mutatvány! – rántottam el a karom. 
   Nem szólt semmit, csak rágyújtott. Figyeltem. A füst szinte megállt a levegőben, alig halványult, lassan kanyargott, míg végül beleolvadt a téli párába. Rám nézett, mosolygott, mire elkaptam a tekintetem, és sóhajtva az égre néztem, majd újra rá. 
   – Szóval azt szerettem volna kérdezni tőled, hogy ha nem félsz a szuritól – kezdte –, szóval nem félsz a szuritól, ugyi? 
   – Egyenesen imádom, gondolhatod! – fintorogtam, amit ő nemnek vett, és nem volt kedvem kiábrándítani, hogy bármilyen szuritól padlót fogok. 
   – Akkor most… Most mit pánikolsz? – kérdezett rá végül. 
   – Én nem – kezdtem –, én nem – dadogtam megint –, Ádi már beadta a faktort. 
   – Királylány, elmondjam én, hogy mi fog történni? 
   – Ezt már elmondta a bátyám! A cső, amit a torkomba nyomnak, és letolják egészen a tüdőmbe! 
   – Jól van, el ne ájulj itt nekem! – szólt rám, amikor újra kezdtem a reszketést. – Kapsz egy szurit, megnyugszol tőle, vigyorogsz majd, mint a tejbe tök, majd elálmosodsz, és elalszol. 
   Akkor leesett, hogy Ádi csupán csak egy aprócska, kicsi részletet felejtett el közölni… 
   – Szóval altatásban csinálják? 
   – Igen! – vágta rá a legnagyobb természetességgel. 
   – És Ádi ezt miért nem mondta? – hörögtem. 
   – Miért-miért? Mert elrohantál a világ végére, kicsi lány! 
   Ennyi dráma a semmiért?! – puffogtam magamban. 
   – Ott legyek veled? – kérdezte hirtelen. 
   – Kérlek, ne! Ígérd meg, hogy nem nézed végig, ahogy belém nyomják! Fúj! – nyafogtam, mire nevetni kezdett. 
   – A felvételt megnézhetem? 
   – Ti, orvosok, teljesen perverzek vagytok! Hát, ha komolyan érdekel az, ahogy ott a nyál, meg a nem tudom, a porcok, vagy mik… 
   – Na, gyere, menjünk már! – nevetett, és óvatosan meghúzta a kabátom ujját. 
   Sosem felejtem el Ádám tekintetét, ahogy akkor Zsoltira nézett. Szélesre tárt karokkal vonogatta a vállát, kérdően bámulva, hogy ezt mégis hogy?! 
   Tudtam, hogy ezek után sok mindent átgondol… 
   
   Megjegyzés: 
   *Klasszikus balett: térdhajlítás, guggolás kifelé fordított lábbal, a sarok csak a legvégén emelkedik fel a földről. 
   **anyagyilkos
   
   
   
5. Fehér köpeny és csókcukorka 
   
   Ádám valóban sok mindent átgondolt, bár velem egy mukkot sem osztott meg mindebből. Valóban átértékelhette a dolgokat, amiért úgy döntött, hogy engem a kórházban hagy, míg ő hazarohan. Haza: ahonnan kipislantanunk sem szabadott volna, nem hogy a városig furikázni. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de abban teljes egészében biztos voltam – még ha arra is kérte Zsoltit, hogy maradjon velem ott, majd hozzon haza –, hogy nem a papás-mamásba egyezik bele. 
   Talán megbízott bennem. Még úgy is, hogy mostanában folyton ellentmondtam neki. Talán hitt abban, hogy okos vagyok. Abban, hogy nem sétálok bele egy villámoktól cikázó tornádó közepébe. Talán… Ha így is volt, én nem bíztam magamban ennyire. Sőt, semennyire sem. Az a kavar, az a rettenetes földindulás, amit Zsolti okozott bennem az első teliholdas esténken, az a hótól csillogó pillanat, teljesen ledöntött a lábamról. Majd azonnal jött a düh, a harag, az önmarcangolás. Önvád tízezerrel. Rám mosolyog valaki, és én egyből kockára tennék mindent… 
   Ami még jobban zavart, hogy Zsolti tipikus szépfiú volt. Olyan férfiasan szépfiú, ha van ilyen egyáltalán. Magas volt, de nem nyurga, mozgása mindig kontrolláltan összeszedett, és hihetetlen erőben volt úgy is, hogy nem volt egy agyongyúrt izompacsirta. Igen, az a típus, akire valóban ragadnak a nők. Olyan egyszerűen nem fordulhatott elő, hogy beálljak a rajongótáborába, a cirka huszonkét bombázó mögé. Nem lehettem ekkora klisé, főleg nem tizenöt éves létemre. 
   De nem csak én lettem öntudatosabb, Ádám is megváltozott. Engem szinte semmibe se avattak be, de Ádám sokat tudott. Talán mindent és talán többet is, mint ahogy gondolták a szüleink. Nem fordult volna szembe velük, azokat az eseteket kivéve, amikor engem terrorizáltak. Mégis, valahogy azt éreztem, hogy elég erős már ahhoz, hogy saját neve és helye legyen abban a világban, ahová születni kényszerültünk. Furcsamód, ez mégis jelenthette azt, hogy képes lesz minket kimenekíteni ebből a pokoli protokoll-világból. Bíztam benne, hogy nemsokára sikerülni fog. 
   Viszont soha nem beszéltünk erről, pedig tudtam, hogy pontos terve van. Egyszerűen csak láttam a szemében: minden nappal kékebbé vált írisze, ahogy lelke a szabadságért fuldoklott. Igyekeztem normális lenni, érte, számára, hogy legalább egy igazi családtagja legyen az életben. De velem nehéz volt, bár talán ez tett valódivá ebben a pokoli színjátékban. 
   – Még mindig nem tudom elhinni, hogy levetkőztetted őket! 
   Gondolataim kusza hálójából Zsolti zökkentett ki. Az autójában ültem, és hazafelé tartottunk. Sötét kora este volt. A telihold acélszürkévé világította a kövér hófelhőket, melyek duzzadva, lassan gomolyogtak, egyre erősebb hóillatot árasztva magukból. 
   Rámosolyogtam. Ő nevetett, és választ várt, ahogy újra és újra rám fordította tekintetét az útról. A holdfény alatt, a fekete autóban mindkettőnk bőre ezüstösen világított. A haja szőkébbnek tűnt, az enyém szinte hófehéren kunkorodott. Barna szeme mint beesteledett ég, mosolykönnyek csillagaival. 
   – Jó! Akkor elmondom a teóriámat – kezdtem, és kihúztam magam. 
   – Erre nagyon kíváncsi leszek! – vigyorgott továbbra is. 
   – Ti orvosok… – kezdtem bele. 
   – Tudom-tudom – vágott közbe –, mind egyformák vagyunk, istennek képzeljük magunkat… Meg eogista barmok is vagyunk! – nevetett. 
   – Igen! – bólintottam komolyan. – És ez nem elég! Azzal, hogy felveszitek a nagy, hosszú, lebegő fehér köpenyeteket, na, azzal aztán tényleg mindenhatónak érzitek magatokat! 
   – Azért jó lélegezni, nem? – Elkomolyodott egy pillanatra, majd újra kezdte a vihogást. – Akkor sem hiszem el, hogy az egész pulmonológia levette a köpenyét! 
   Csak vigyorogtam én is, és figyeltem őt: ezüstösen csillogó, bal karját a kormányon, ahogy alkarizmai közt kidomborodtak az erek. Odakint mínuszok repkedtek, ő mégsem volt kabátban, hosszú ujjú pólóját könyökéig tűrte. A másik karja a sebváltón pihent, és azon kaptam magam, hogy megint mélyre zuhanok belé… 
   – És ez az egész, hogy nem vettek fel a rendszerbe, hogy nem írtak zárót. Nem tudom, ez mi volt, Ádi ezt hogy és miért intézte így… Mert gondolom, az ő keze van a dologban – folytatta, miközben az utat figyelte. 
   Nem válaszoltam, csak ültem ott, könyörögve az éghez, hogy fejezze be a kombinálást. De nem tette. 
   – És azok, akik halálra szívatnak minket a gyakorlatokon, azok a vaskalapos, vérbeli kihaénnem orvosok, ahogy mondtad… Úgy ugrálnak, ahogy egy kislány fütyül?! 
   A kislány jelzőtől most is elment az életkedvem. Rettegtem, hogy meddig megy még el, és szívből gyűlöltem magam azért, amiért nem bírtam akkor sem úgy viselkedni, mint egy normális gyerek. 
   – Kik vagytok ti? – kérdezte, és lazán rám mosolygott. – Az orosz maffia költözött a szomszédomba, vagy mi? 
   Álarc, álarc, álarc, légy most velem! Ha egyszer, ha valaha találunk kiutat ebből az egészből, akkor talán másképp…, de most kellesz, nagyon kellesz, álarc! 
   Furcsa dolog történt. Képtelen voltam rá! Egyszerűen minden színészi tehetségem a semmibe veszett. Éppen úgy, ahogy a szélvédőn egymásba, majd az örökkévalóságba olvadtak az eleredő hó pelyhei. Tudtam, hogy hatalmas bajba keveredtem, és keverem a családomat. Zsoltit meg főleg. Itt volt a premier, és én lefagytam. Ugyanakkor volt még valami, amivel menthettem a helyzetet… Mert az orvosok nagyképű, egoista barmok, akik azt hiszik, a kórházon kívül nincs is valóság. Ha egyszer elkezdenek a szakmájukról beszélni, akkor minden más megszűnik. 
   – És mit csináltak velem? – kérdeztem hirtelen. 
   Zsolti kérdő tekintettel fordult felém egy pillanatra. 
   – Nem akarhatod tudni! – válaszolta kurtán. 
   Valóban. A világon a legutolsó dolog volt, amiről tudni akartam. Vártam néhány másodpercet, és rémülten döbbentem rá, hogy tényleg nem akar beszélni róla. 
   – De igen! 
   Újból rám nézett, mintha a valós választ tényleg ki tudná olvasni a gondolataimból. 
   – De nem! – nevetett. 
   – Most mit vagy ilyen nagy okos?! És ha tényleg érdekel?! – rivalltam rá. 
   – Mindjárt hányni fogsz, nem tetézném a dolgot véres részletekkel – jelentette ki. 
   És tényleg. Olyan gyorsan tört rám a hányinger, hogy ha nem állt volna félre pont abban a pillanatban, akkor hát… toccs lett volna, be a kocsijába. 
   Kivetődtem a hóba, és hálát adtam az égnek, hogy nem nappal van. Nagyon gyorsan túl voltam a dolgon, de hallottam, hogy kiszáll az autóból. 
   – Ide ne gyere, mert kinyírlak! – szóltam rá rémülten, még mindig a hóban térdelve. 
   Mindennek – mi el sem kezdődött közöttünk – azonnal vége szakadt volna abban a pillanatban, ha meglátott volna hányni. 
   – Ha megígéred, hogy nem rohansz el! – Nem nevetett, de hallottam a hangján, ahogy vigyorog. – Tudom, hogy vonz a hideg, a sok hó… 
   – Úgy utállak! – kiabáltam, majd hánytam még egy csomót. 
   
   – Mentolos cuki? 
   Kérdezte pár perccel később, amikor újra tovább tudtunk indulni. A jobb kezével vette ki a nadrágzsebéből, és egy kézzel pattintotta le a fedelét, miközben továbbra is az útra figyelt. 
   – Kösz! 
   Kettőt a tenyeremre rázott, majd ugyanennyit a saját szájába. 
   Istenem, a doboz hozzáért az ajkához! – vágott gyomron a látvány, majd a tenyeremre néztem: kettő ici-pici csókcukorka. 
   – Na, mi van? – nézett rám. – Hányni kell? – kérdezte, és lassított. 
   – Nem. 
   Válaszoltam, majd belém hasított a gondolat: meg akar csókolni! És innentől kezdve sorsjátékot játszottam Istennel. 
   Ha meg akar csókolni, akkor még a falu előtt jön velünk szembe autó: jött! 
   Ha nem akar megcsókolni, akkor látok a faluban legalább egy embert: nem láttam! 
   Ha meg akar csókolni, akkor elszáll az autó felett egyedül egy varjú: szállt! 
   Ha nem akar megcsókolni, akkor egy percen belül mindkét kezét ráteszi a kormányra: nem tette! 
   És így, száz százalékig biztos voltam abban, hogy meg akar majd csókolni… 
   A falu főútja után – még a házunkhoz vezető földút előtt – hirtelen leparkolt. Kérdően néztem rá, és ő is hasonló bizonytalansággal rám. 
   Hát itt van a perc – gondoltam. És imádkozni kezdtem, hogy csak ne kelljen újra hánynom! 
   – Szóval nem tudom – kezdte. – Mert én egy senki vagyok. 
   Csak ennyit mondott. Hosszú másodpercnyi, néma csend szállt közénk, aztán újra a kérdő tekintet. 
   – Nem értem – nyökögtem végül, és a szívem egyre nagyobbra duzzadva lüktetett a torkomban. 
   – Nem hajthatok be hozzátok! – bökte ki végül. 
   – Tessék? 
   – Tudod, a szabály, hogy a faluból például csak Ferenc Atyának szabad. 
   Nem tudtam erről. Szinte semmibe se avattak be, de nagyon reméltem, hogy a szüleim még hetedhét országos távnyira vannak. És ezt nem árulhattam el neki, ahogy szinte semmit sem szabadott volna. 
   – Ne aggódj, elkísérlek. Ha rosszul vagy, felkaplak, és kézben viszlek! 
   Elmerengésem csodálkozásba csapott, ahogy Zsolti arcát néztem. Zavarban volt. Ő, a nagy dumás szoknyapecér… 
   – Csak elég hideg van, félek, hogy nem tesz jót a tüdődnek – folytatta. 
   – Hajts be nyugodtan! – válaszoltam. 
   – De nem juttatnak börtönbe a szüleid, vagy ilyesmi?! – Az állam az ölembe esett. 
   – Mesélj, mit gondolnak rólunk az emberek! 
   Zsolti újra felkapcsolta a kocsit, hogy befűtsön, aztán hozzákezdett. 
   – A hivatalos verzió szerint ügyvédek – mondta, de ettől nem lettem nyugodtabb. 
   – Mi a nem hivatalos? 
   – Mármint a szennyes pletykákra gondolsz? 
   – Igen, csak az érdekel! Mit gondolnak rólunk? 
   Hezitált. Percekig hol rám nézett, hol a mozdulatlan szélvédőre, míg tekintete végül az autó ablakán ragadt. Nyaka megfeszült, előredőlt, mintha látott volna az autó előtt valamit. 
   – Van ott valaki? – kérdezte tőlem halkan. 
   Anyám – vágott fejbe a gondolat, ott áll, és bámul minket. A következő pillanatban pedig kirángat a kocsiból, és jó párszor hasba rúg – futott át az agyamon, amikor odafordultam. 
   Zsolti felnyomta a fényszórót, én felsikítottam ijedtemben. Kezét rátette a kezemre, ami a combomra feszült. 
   Dávid volt. Csak állt ott, meg sem mozdult, és minket bámult. Kis híján elsírtam magam a borzongástól. 
   – Itt a pasid – jelentette ki Zsolti, mindenféle gúnyos vigyorgás és vihogás nélkül. 
   Ránéztem, de ő nem viszonozta a pillantásomat, Dávidot bámulta. Lenéztem a kezére, mozdulatlanul forrósította az enyémet, ujjvégeivel a combomat. 
   – Nem a pasim – válaszoltam. 
   – Nem?! – fordult felém meglepődve, aztán megkönnyebbülten mosolygott. – Na, pedig ez volt az egyetlen a pletykák közül, amit elhittem! 
   – Hát, mindenkinek tök rendben lenne, ha egy kreténnel járnék? Hát mindenki tök kreténnek néz?! – fakadtam ki. 
   Mélységes csalódástól szikrázó pillantást lövelltem felé, majd kiszálltam a kocsiból, hogy faképnél hagyjam. Sietve követett. 
   – Szerelmes beléd – súgta oda Dávid, miközben szó nélkül elviharzottam mellette. 
   – Na, mi az, tudsz beszélni?! – fordultam vissza, és fenyegetően léptem Dávid felé. Esküdni mertem volna, hogy pupillái egy pillanatra sárgán villantak. 
   – Legyetek boldogok! Bár úgysem lesztek – közölte. 
   – Te, köcsög kretén! – kiáltottam, és nekiestem volna, de akkor fény gyúlt nem messze Zsolti autója mögött. 
   Fényszórók. A szüleim! Elbotolva a saját lábamban, seggre ültem. Sietve térdre fordultam, és sprintelni kezdtem. 
   – Norci, mi a frászt csinálsz, normális vagy?! – kiáltotta Zsolti, és hallottam, ahogy ő is futni kezd utánam. 
   Nagyon gyorsan lehagytam. Ám akkor az agyamba fagyott a tény, hogy a szüleim kocsiját már nem fogom tudni lehagyni. Nem fogok hazaérni! Meg fognak ölni! Nem, előtte megkínoznak! Halálra fognak kínozni! 
   A tölgyek közé vetettem magam. A fejem óriásit csattant az egyik kérgében. És akkor, eszméletvesztésem utolsó előtti pillanatában döbbentem rá, hogy ha engem nem is, a két fiút biztos, hogy megölik.
   
   
   
6. Éjféli varázsvilág 
   
   Sikítva ébredtem. Legalábbis úgy éreztem, de valószínűleg a hangom még az álmom része volt. Az ágyamban feküdtem, és anyámat pillantottam meg, ahogy sürög-forog a szobámban. Csak felfigyelt volna, ha meghallja a hangom?! Bár ki tudja… 
   Egy ideig csak bámultam, de arca rezzenéstelennek tűnt. Talán csak egyszer nézett felém, azt is futólag. Villámgyorsan hunytam be akkor a szemem, alvást színlelve, és közben szép lassan eszembe jutottak az este emlékei. Emiatt aztán úgy éreztem, hogy a túlélésért játszom az alvót. Hosszú percekig feküdtem ebben a mímelt állapotban, de egy idő után már nem bírtam a kíváncsiságommal, meg kellett lesnem, mit művel az anyám. 
   Lazán hunyorogva kitekintettem szempilláim közül. Az ajtóm nyitva állt. Ki-be mászkált, és könyveket cipelt be, majd letette az asztalomra azokat. Amikor épp a folyosóra lépett, szememet az asztalom felé nyitottam. Megdöbbentett a látvány. Majd’ a plafonig tornyosodtak ott a könyv-stócok. Akkor hirtelen bevágódott az ajtóm. A csattanástól nagyot ugrottam, és a fejemre rántottam a takarót. Anyaparfümszag lett. Fuldokolva másztam ki a párnák közül, amikor Ádit pillantottam meg magam mellett. Megint megrázkódtam az ijedtségtől, és sziszegve káromkodtam egyet az ajtóm működésképtelensége miatt. 
   – Mi volt? – suttogtam szinte hangtalanul, mire ő fennhangon kezdett beszélni, így azonnal lepisszegtem. 
   – Halkabban! Azt hiszi, alszom! 
   – Most hajtanak ki a kapun– sóhajtotta, majd lehuppant mellém az ágyra. – Két hétig lesznek most távol. 
   Szemem felcsillant, vonásaim ellazultak, és vigyorogtam, pont addig, amíg újra rám nem törtek az emlékképek. 
   – Mi volt? – ismételtem meg a kérdést, talán még halkabban. 
   – Ügyes voltál! – kezdte. 
   Ezek szerint sikerült elbújnom akkor, ott a szüleim elől. 
   Ádám szünetet tartott, kérdően nézett rám. Utáltam, amikor ezt csinálta. Harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót! 
   – Tényleg? – kérdeztem sürgetve. 
   – Nem, Norci, nem! – kelt ki hirtelen magából kiabálva, majd felállt. – Te nem vagy ép, húgom! Te egy tökfej vagy! Egy-egy… 
   – Meggondolatlan, szófogadatlan, lobbanékony, makacs, önfejű, hisztis?! – vágtam közbe, és hiába küzdött ellene, elmosolyogta magát. 
   – Na! – erőltette vonásaira újra a szigort. – Vérzékeny vagy, most volt tüdőgyulladásod, ráadásul a bronchoszkópia miatt is lehet utóvérzés, Zsolti nem mondta? 
   – Nem, hál’ Isten – motyogtam. 
   – Úgy tűnt, hogy valahogy ő jobban szót ért veled. Most, hogy kamaszodsz, talán inkább barátokra van szükséged, mint családra – szavai kimérten csattantak a sértettségtől. 
   És ez fájt! Sűrű, forró lávaként bugyogott bennem a lelkiismeret-furdalás. 
   – Azt gondoltam, hogy talán orvosként is jobban tud rád hatni – folytatta, miközben egyre mélyebbre süllyedtem az ágyban. – De hogy is mondtad? Önfejű, meggondolatlan, szófogadatlan, hisztis?! Nála is kihúztad a gyufát! 
   És már megint szünetet tartott, és még mindig nem árult el semmit az egészből, de nyikkanni sem mertem. 
   Újra leült az ágyamra, és kék szemei egyre nagyobbra nőttek, ahogy valamiféle magyarázatot várt. 
   – Mit kellett volna tennem, Ádi? Jöttek anyáék. 
   – Ez igaz. Egy kútba is beleugrottál volna? Vagy egy vonat elé? Egyszerűen csak okosabbnak hittelek – sóhajtotta csalódottan. 
   – Ne haragudj! – pislogtam rá bociszemekkel. 
   Morgott egyet megbocsátóan, majd újra mosolygott. 
   – Mi volt? – kérdeztem harmadszorra is, már csak tátogva. 
   – Semmi – vonta meg a vállát, még mindig sértődötten. 
   – Ádám! – kiáltottam rá türelmetlenül. Kiugrottam a takaró alól, és a hátára ugrottam. 
   – Jól van, jól van! – nevetett. – Zsolti kocsiját észrevették, de őt nem látták. 
   – Rászállnak? – kérdeztem, de Ádi megint hezitált. – Mondd el! – lemásztam a hátáról, és mellé ültem szembefordulva vele. 
   – Valószínű – válaszolta komolyan. 
   – Most mit fogunk csinálni? Várj! Hogy keveredtem haza? És Dávidot sem látták? 
   – Dávid is ott volt? – fordult felém rémülten. 
   – Ja, megjelent, mint egy pszichopata! – válaszoltam mély megvetéssel, és akkor még idejében lenyeltem a gondolatfolyamomat, mert tudtam, a végén még azt is kiszedné belőlem, hogy meg akartam csókolni Zsoltit. Vagyis ő engem, vagy mi. 
   – Na, most pedig szépen elmondasz mindent pontról pontra! – követelte. Egyik lábát felhúzta az ágyra, hogy ő is felém tudjon fordulni. Szemei szigortól szikráztak. 
   Szuper. Óriásit nyeltem, de nagyon gyorsan bele kellett kezdenem ahhoz, hogy ne sejtsen titkolózást. 
   – Hát, az úgy volt, hogy eleredt a hó – kezdtem, és egyből rám is morgott. 
   – A lényeget, Norc! 
   – Ezt pont te mondod?! 
   A vita kezdetét kettévágta az ajtócsengő hangja. Mindkettőnkben megfagyott a vér. Felpattantam, de a bátyám nyomban visszalökött az ágyra. 
   – Maradj itt! – utasított halkan, de amint kilépett a folyosóra, utánalopóztam. Most hasznomra vált, hogy nem működött az ajtóm. 
   Ádám is magas volt, körülbelül egymagasak Zsoltival. Apa testalkatát örökölve viszont sokkal nagyobb darab volt: igazi izomkolosszus. Fehér pólót viselt, sötét nadrággal. Ám nem létezett akkora póló, ami ne feszült volna izmain. A galéria másik feléig sétált, ott az ablakból rá lehetett látni a bejárati ajtóra. Lepillantott, majd hátrafordult, felém. 
   – Nem megmondtam, hogy maradj… – kezdte. – Mindegy, csak Zsolti az – mondta, és már sietett is le a lépcsőn. 
   Csak Zsolti – agyaltam a szavakon. Mikor lett Zsoltiból „csak”? És mi a fene történt tegnap? Töprengésem azonban nem tartott sokáig, mivel belém nyílalt a tény: itt van Zsolti!
   Hanyatt-homlok rohantam a fürdőszoba felé. Mikor odaértem, rohantam azonnal vissza a szobámba, hogy kikapjak a szekrényből valami ruhát, majd újra a fürdő felé robogtam. Azonban ott eszembe jutott, hogy a sminkkészletem a szobámban maradt, így vissza – ide-oda dobogva a folyosón. Akkor értek fel, amikor már épp újra elértem a fürdőt. 
   – Norci, én most már leszíjazlak esküszöm, mit rohangálsz fel-alá?! – dörgött felém Ádám hangja a folyosó végéről. 
   Fújtam egyet, mikor végre sikerült bezárnom magam mögött az ajtót. Meg is szédültem hirtelen, majdnem nekiestem a csapnak. Óvatosan emeltem fel tekintetem, hogy szembenézzek a tükörrel. A fél homlokomat beszőtte a vérömleny, és még örülhettem, hogy nem az egész arcomat, na meg a szememet. A hajammal próbáltam eltakarni a foltot, de a tincseim mindig oda göndörödtek, ahova csak akartak. Sietve levetettem a tegnapi ruhámat, hogy gyorsan lezuhanyozzak, de bár ne tettem volna. Amerre csak pillantottam, mindenütt vérömlenyek voltak: sötétbordó, hullámos szélű foltok, hol kisebbek, hol nagyobbak, de testem felületének jóval nagyobb részét árasztották el, mint amennyi ép bőröm maradt. Durvábban néztem ki, mint a Crush Test Dummies klipből a lila anyajegyes csaj. Zokogásban törtem ki, és a zuhanyzástól is végképp elment a kedvem. Magamhoz vettem a tiszta ruhát – rövid gatya és póló –, majd ugyanezzel a lendülettel ejtettem újra a földre. Visszavettem a hosszú farmert és pulcsit, amik eltakarták testem foltjait. Csak annyi lelkesedés maradt bennem, hogy megmossam az arcom és a fogam. A mentolos cucc köpködése közben azonban eszembe jutott, hogy én voltaképpen haragszom Zsoltira! 
   Fogkrémhabos arcom a tükörképem felé fordítottam, és akkor jutott eszembe, ahogy azon vihogott, hogy esetleg Dávid és én… Így aztán a szemem festegetésével sem bajlódtam. 
   Tehát húsz perc elteltével ugyanúgy léptem ki a fürdőszobából, ahogy beléptem oda. 
   – Azért átöltözhettél volna! – szólt be Ádám, amikor visszaértem a szobámba. A pillantásommal gyilkolni tudtam volna. 
   Az ágyamon tespedt, Zsolti az íróasztalomhoz tartozó pink széken. Még azóta sem tudtam feldolgozni a barbi stílusú szobámat! 
   Összenéztünk. Arcán leheletnyi mosoly a megszokott széles vigyor helyett. Ajkában gyönyörködve eszembe jutottak Dávid szavai: „szerelmes beléd. ” 
   Éreztem, hogy ez a pillantás csak nekem szól. Nem tudtam nem viszonozni, Ádám meg nem tudta nem észrevenni. Beleköhögött a kettőnk pillanatába, majd ránk fagyott a szoba. 
   – Hoztam neked sütit. – Végül Zsolti törte meg a csendet. 
   – Nem ehetem meg! – válaszoltam, miközben az ágyamhoz sétáltam, és leültem odébb söpörve a bátyám bokáit. 
   – Mi? – kérdezett vissza, és ajka a tőle megszokott széles mosolyra húzódott. 
   – Táncolok, és nem csúszhatok ötven fölé – rántottam meg a vállam. Közelebb gurult hozzám a ciki, pink széken. 
   – Ötven kiló? Nekem úgy tűnt, hogy még negyven sem vagy – válaszolta, és volt valami nagyon furcsa a szokásos gúnyolódó vigyorgásában. 
   – Úgy tűnt? – kérdeztem vissza, mire Zsolti Ádámra nézett. – Most már igazán elmondhatnátok, hogy mi volt tegnap! 
   Egy kukkot sem szólt egyikük sem. Ádám a vállát rángatta, Zsolti meg úgy nézett rám, mintha minimum haldokolnék. 
   – Nem fáj a fejed? 
   – Hát most már nagyon kezd megfájdulni tőletek! – közöltem, de semmi reakció. 
   – Na, nekem mennem kell – állt fel Zsolti. 
   Alig bírtam ki, hogy ne kezdjem marasztalni könyörögve, hisz’ csak most jött. Ha tudtam volna, hogy ez a búcsúnk pillanata, biztos megtettem volna, de nem árulták el, hogy mit terveznek. Miután Zsolti elment, Ádi leültetett a konyhába, és kérte, hogy egyem meg a sütit. A csomagban valóban volt egy tortaszelet, tetején marcipánszívvel és egy apró mackó figura „Isten Veled” kis táblával… 
   Gyomron vágott az üzenet, és elsírtam magam. Képtelen voltam tartani magam, hiszen minden véget ért akkor, amikor el sem kezdődött. Ádi nem akadt ki. Mellém húzott egy étkező széket, és átölelt. 
   – Beleszerettél, ugye? – Kérdésére nem várt választ. 
   
   A kérdésére órák múlva sem tudtam volna válaszolni, mert még mindig ugyanúgy bőgtem. Álomba sírtam magam azon az estén. Az éjjeli hold gyarlóan vad, vakító fényére ébredtem. Gyilkos korongként emelkedett fel, jeges hiányt pulzálva ablakom felé. Erővesztetten térdeltem fel az ágyban, és az ablakpárkányra könyököltem. Szemem a telihold hatalmas testére ragadt, majd lejjebb, az ezüstben ázó, végtelen hómezőre. Elmosolyodtam a gondolaton, ahogy most is kedvem szottyant volna messzire rohanni, az élet kemény csapásai elől… Felrémlettek a szavai: „Tudom, hogy vonz a hó, a hideg” – mosolyom újra könnyekbe csorgott, tekintetem egészen az ablakom előtti hólepelre tévedt. 
   És ott állt ő… Az ablakom alatt. Tekintete rajtam, egészen hátrahajtva a fejét. 
   Képzelődöm! – gondoltam, és elhajoltam az ablakból. Megtöröltem a szemem, majd reszketve az izgalomtól, újra visszadőltem a párkányhoz. 
   És ott állt. Háttal a holdnak, fejét hirtelen oldalra döntve. Villámgyorsan és puha léptekkel futottam ki a folyosóra. Hangtalanul suhantam le a lépcsőn, szinte repültem. Reszkető ujjakkal ütöttem be a bejárati ajtó riasztókódját, aztán úgy, ahogy voltam – térdig érő hálóingben és mezítláb – léptem ki a tél éjféli varázsvilágába. 
   Kettő kanyart kellett bevennem, hogy a ház háta mögé érjek. Egyet megtett helyettem. A ház oldalánál találtunk egymásra. Megtorpantam, ő nem. Sietve hozzám lépett. Reszketve ziháltam, bőröm égett, arcom izzott. Széthúzta a kabátját, és átölelt vele. Lángolt köztünk a jeges levegő. Felnéztem az arcára, mosolygott, és tudtam, hogy ez csak nekem szól. Egészen közel húzott magához, és én azt kívántam, bár itt lenne vége az életnek. Itt, Őbenne. 
   Arcát az arcomhoz érintette, majd újra a szemembe nézett. Már nem mosolygott. Ajkával végigsimította az enyémet. Feljebb emeltem az arcom, és megcsókolt. 
   Másfél évig nem hallottam felőle. Másfél év… Mialatt kislányból nővé értem. Egyre keményebben tűrtem a szüleim terrorját, mialatt én is kezdtem önmagam ellen fordulni. Gőzerővel, kényszeresen próbáltam betölteni az űrt, amit maga után hagyott. Elhittem anyám szidalmait. Elhittem, hogy negyvennyolc kilósan még mindig kövér vagyok, azt, hogy „rosszak a lábaim”, ha pliébe guggoltam, hogy sosem leszek olyan szép, okos és életrevaló, mint Ruszlana. A másfél év ezzel telt. Halálos erőlködéssel. Jobbnak lenni. Szebbnek lenni. Tökéletessé válni. 
   Az is voltam, jól megtanított megfesteni az álarcomat. Jól megtanultam a szerepem, a színjátékok premier plánját többé sosem szúrtam el. Szebben nem mosolygott nálam senki sem. 
   A hisztis, kényes, morcos drámakirálylányból egy betört, megtört, jól nevelt úri hölgy lett. 
   De azokon a napokon, amikor az éji eget a telihold vonta uralma alá, tükörképem az ezüst testen megtöredezni látszott. Olyankor vágytam leginkább őutána, bámulva az eget, szorítva az apró mackót. És ahogy teltek a kínos, megfeszített holdhónapok, teljes feladással leginkább a halálra vágytam.