Kotta (Annának)

Követtem őt. Már nem emlékszem, nyár volt-e; de forró, a testnek mégis jól eső, vagy fanyar ősz délután, langyos, bár az is lehet, hogy épp télből ébredtünk, és csupán fény fogta csak vállunkat.

A minden közepén voltunk vagy talán épp a semmi széle felé kísértem. Énekelt. Próbáltam lekottázni, de szemem újra csak őt kutatta. Tudtam, eltévedek nélküle.

Sárga térbe hasított széttaposott zöld mokaszínjében. Dalát beszippantotta a hirtelen támadó széllel táncra hajló pipacsos. Hosszú, posztószerű kabát nyomta hátát, sötét, föld porát magába szívó palást húzta lépteit… Tudta, lassan megáll.

De karját úgy nyújtotta fel, ujjait olyan erővel szét, hogy megint féltem, felkapja magához a szél, és eltévedek. Pipacspor kavarodott a sárgába, aztán csak úgy fordult a szél, hogy kitisztult az ösvény. Oldalt tó vize, láthatatlan páracseppek szikraporral hintették a szántót. Újra írni tudtam. Egy hang, egy hangjegy, egy másodperc, egy lépés: a tökéletes időtlenség. A beteljesülése. Az övé. A száraz szél aztán zöldbe ült. Enyhült lassanként a nyár, ezüstbe nyálzott a tér.

Előre néztem, a tóban gázolt, kitárt karjain kondorkeselyűk. Sikítottam, ő nevetett, csak játszott a halállal. Megszelídítette a vadakat, pepita koik gyűltek felé. Az állatok ismerték a dalt. Észbe kaptam, írni próbáltam, de vér cseppent a papír végtelenbe futó párhuzamosaira. Kezemmel próbáltam letörölni, de csak elkentem. Majd még egy csepp, aztán több. Leejtettem a kottát, felkapta a szél, utána ugrottam, még messzebb repült, futottam, kergettem a szelet, aztán megijedtem, hogy szem elől tévesztem őt. Megálltam, körbenéztem, fájdalom vágott mindkét sípcsontomba, lenéztem. Többé nem volt bokám, sem lábfejem. A vénáim megszakadva ömlesztették vérem a földnek. Lépni akartam, követni őt, de nem tudtam. Magához bilincselt a talaj. 

A dal hangosabb lett, felkaptam a fejem. A vízen táncolt. Féltem, hogy besötétedik, majd nem láthatom többé, és eltévedek nélküle. Fülledt lett a tér, vérvörös a mező füve, a fák susogó lombja, mindet az én vérem színezte sötétbordóvá. De ő gyönyörű volt, ahogy siklott a tavon. Amikor a Hold ezüstje is bevérezni kezdett, levetette súlyos gönceit. A Hold megduplázódott, a másolat még nem ivott belőlem. Az ég két, felemás színű szemmel kémlelt. Már nem akartam írni, már csak minden másodpercében vele lenni.

Körbenéztem, van-e még itt valaki. 

Mindenki itt volt. A tér bokros, végtelen domboldallá terült el, és megint nem tudtam, hogy arra van- e az élet, vagy csak a halál létezik, itt. A bokrok emberek voltak — ti voltatok –, az ágak remény, hit, szerelem, ima. Kottával a kezükben, térdig csonkolva álltak ők is, eggyé válva a hideg földdel a vérüket adva a jelen egyetlen pillanatáért. Az ő egyetlen, tökéletes pillanatáért.

Mindenki figyelte, a tó mint egy színpad. Tudtam, hogy a vizet választja végül, a tó az egyetlen, ami le tudja írni a hangjegyeket. Ha majd megcsókolja, szolmizálva hullámzani kezd. És a kopott narancsszínű horgászcsónak ott a szélen így lépdel rá, aztán felkavarja az est ködét, ami majd hajnali szélként süvít fel és tova. Ahogy kihűl az éj lángja, minden az ő dalát fogja dalolni.

Nem akartam, hogy más is lássa. Féltem, hogy megzavarják, hogy valaki sírni kezd, és akkor az ő mosolya is véget ér. Sosem volt még néma körülötte a csend, láttam, hogy szeretne megpihenni benne. Más világokról álmodni végre. Álommá válni, apró holdfényszikrává tűnni.

Hátranéztem: minden bimbó álomra hajtotta fejét, és a földet felmelegítették vénakapcsaikkal. Lenéztem a lábamra, én véreztem egyedül. Ott volt a kottám, mellettem, a földön. Felvettem, már meg volt írva. 

Minden aludt, én sírtam egyedül, és kerestem az élet útjait. Minden megnyugodott, senki nem állt többé őrt a halál mezsgyéjén. Rettegtem a teljes sötétségtől, ő hanyatt fekve úszott a tó felszínén. Az ezüst híd lágyan ölelte. Tudtam, hogy már nem fogom utolérni. Zokogtam. De teljes sötét helyett pirkadni kezdett. Hallottam a napkelte dalát az ő hangján. Akik hallottátok, sosem felejtitek el. Minden fűszál sejtjeiben hordozza tovább. Ránéztem a kottámra, kiürült. A Nap kelt, a violin kulcs aranyban vibrált, talán azért, hogy elkezdjem a saját dalom. De minek, ha te már nem hallod.

Felnéztem. Messze voltál, mégis közel. Már nem zavart a fény, lelkedtől aranylott az égbolt. Most először éreztem azt, hogy utolértelek.