Háló

Megtekintve: 126 alkalommal

MEGHOSSZABBÍTJUK! SZAVAZÁS: VI. JÁTÉK! 2022. JANUÁR 31.-ig!!!

Kedves Tagjaink, Barátaink!

Köszönjük a szép és elgondolkodtató alkotásokat. 2021. december 01.-től 2022. január 31.-ig szavazhattok a művekre. Ezen bejegyzéshez hozzászólásban írjátok oda annak az alkotásnak a sorszámát, amely leginkább elnyerte a tetszéseteket! EREDMÉNYHIRDETÉS: 2022. FEBRUÁR 01.

1.) Játék

Nem tudom.

Összeakadt tekintetek.

Idegenek szája szól a hangodon.

Félek és fáj.

Túl jó.

Idegen, ismeretlen jóság.

Eddig sem keveredett heggyel a hegy.

Már a folyadékok sem.

Te az a víz vagy aki jön.

Én meg az, aki éppen megy.

2.) kékség

tudod anya
az óceánnak színe van
és szíve is
tudod
néha megszakad
mindegy neki, hogy
zölden sír
vagy égszín-türkizen
lényeg a só anya
már a királylány is
megmondta
hogy úgy szeret
mint a sót
az óceánok most betegek
anya tudod te
ha keverednének
meggyógyulhatnának
de Allah megmondta
nem szabad egyesülniük
így aztán haldoklanak
fotózzuk le anya
látod milyen szép halott
isten öltöztette kék

3.) Víztestek (+18)

Saint la Soufrière, Bahama

Olykor felhasad az ég, lezuhannak Isten angyalai.

– Esik. Szakad, mintha dézsából öntenék – elejtem kezemből a fát, a tenyeremen vízhólyag lüktet – elsős voltam, mikor valakinek az anyja ezt mondta. Sosem hallottam azelőtt. Biztos nem az én anyám, mert nekem nem volt anyám, ha lett volna, most nem lennék itt. Épp a botsáskát bámultam a terráriumban, de aztán ránéztem az ablakra, milyen az, amikor dézsából öntik. Hát, gondolom, az Isten önti. Olyan magasról ki más tudná lefelé önteni, nos, nem igaz?!

Máskor a talaj nyílik meg, ami onnan jön, az emberi szemmel nem látható. De ő nem ember volt, szeme sem volt, mármint ő ezt állította. Azt mondta, azért nem jön fel sosem, mert világtalan. “Világtalan vagyok, la belle.”

És ilyenkor mindig meg kellett kapaszkodnom a fába, akkor meg rendre vér szivárgott a hólyagba. Szóval, hogy labellónak becéz?! Az eszem is eldobom, nemcsak a fát.

– Esik! Hallod? Hahó! Nem beszélsz velem?

Drew is megállt, ugyanaz a fa nekem az államig, neki csak a csípőjéig ért. Amíg az én tenyeremen az életvonal vérfolyammá ázott, ő úgy fogta, mintha gyufaszál lenne. Drew gigászi pasas.

– Még hány évet gályázunk együtt, mire megmondod, hány centi vagy? És ugye láthatom majd az arcod a maszk nélkül, mielőtt keresztre feszítenek?

– Hm.

Unottan morgott, aztán tovább folytatta a munkát.

– Klassz, szuper, nagyszerű, ultrasüti, hogy így törődsz velem… Ennyi együtt töltött év után, ne haragudj má…

– Mi történt az anyukáddal? – vágott közbe, kipukkant a tenyerem. Odanéztem, de nem bírom a vért, így a hátam mögé tűrtem és beletöröltem az uniformisba. Drew felém fordította arcát, oroszlánt ábrázoló, műanyag maszkot viselt, amit a kölykök szoktak. Még bajsza is volt!

– Hány éves vagy, öt?! – bukott ki belőlem: “anyukád”; de nem rezzent, és arra gondoltam, hogy minek néz engem az oroszlán képével, ha vak. Tuti kamuzik. Elvigyorodtam és levetkőztem. Le az elsárgult köpenyt, le citromsárga egyenruhát. Ott álltam fehérneműben négy méterrel feljebb nála, és amikor a melltartóm csatjához nyúltam, mintha villám vágott volna a karomba, jéghideg fájdalom lángolt tova a tenyerem felé.

“Többet vetkőzik, mint egy rossz kurva.” Gimi másodikban vetette oda az egyik apuka. Biztos nem az enyém, mert nekem az sosem volt. Az igazgatóiban álltam, körülöttem fiúk, akik pénzt adtak, hogy megmutassam a cicimet. Nagy cicim volt, pénzem pedig kevés, ennivalóm semmi. Mégis engem égettek fel ott középen, nem azokat, akik megnéztek.

– La belle? Fájdalmat okoz emlékezned? – Ablak méretű tenyerét szíve fölé nyomta.

Na, jó, lehet, hogy mégis vak. Szőke, nagy mellű, szép arcúnak születtem, a testem karcsú, szoborszerűen tökéletes. A férfiak lélegzete akkor is simán megakadt, ha ruhában láttak, nem hogy meztelenül. Drew meg lelkizni akar.

– Áh – nyögtem legyintve, aztán visszaöltöztem.

– Rossz ember volt, ugye? – faggatott tovább.

– Én voltam rossz, Drew! Szakadj már le rólam, az Isten szerelmére!

Vért pecsétlő kezemmel még tovább maszatolom durva anyagú, hipószagú uniformisom. Végignézek magamon: mintha kráterbe dobtak volna, a forró magma nyelvével körbeforgatott, csapkodott, csak csapott lángnyálával, de nem tudott megemészteni… Kihányt.

Drew-ra nézek, újra takarít.

Persze, kicsaptak. A lokál fala ezüst dekormozaikokban vibrált. A legminibb szoknyát viseltem, feketét. Stroboszkópfény sugarakat szeltem harisnyakötős combjaimmal a folyosón. Mellem ritmusra lebbent – fehér, és meztelen –, a bimbókat fekete csipke-X takarta, köldökömben fekete X-alakú piercing. Nem tudtam, hogy rossz helyen vagyok, csak azt, hogy bombázok. Az jobb érzés volt, mint jóllakni.

– Lerohad a kezem – panaszkodok. Ahogy újra a felveszem a felmosót, a csempére ejtem. Drew újra felnéz:

– Félsz a keresztre feszítéstől, Belle?

– Szakadj már le rólam! Semmitől sem félek! Érted? Ott álltam a világ tetején. Álltál már tűzhányó tetején, Drew? Gondoltam, hogy nem. Én feljutottam, és kibaszottul ragyogtam, minden sejtem kristály volt: magas fényű, csillogó, a legtisztábban csengő gyönyör. Meg titán is, mert törhetetlen voltam. Pedig próbálták a végbelembe törni a botot, de… Én akkor is makulátlan voltam! Érezted már ezt? Tudod egyáltalán, miről vakerálok?! Kellene feltalálni rá egy szót! Mert nincs, de az maga volt a megtestesült szabadság, tartás, szenvedély, kielégülés, csillámos megasütis hurrikántól szédülő mennyvilág…

– Katarzis – vágott közbe, pedig már úgy belejöttem. Újra szatént érezhettem csípőmön posztó helyett.

– Ja. Már feltalálták a szót. Milyen aluliskolázott is vagyok, mindig kiderül. – Lehajolok a fáért, felemelem, a tenyerem kinyír, de tűröm, és dolgozni kezdek.

A csempe világoskék. Tenyér méretre vágott lapok sorakoznak egymás mellett a falakat borítva, aztán talpunk alatt, és a fejünk felett is. Nincs létra, nincs ablak, nincs lámpa. Egy ajtó nekem fent, egy neki lent. Az ajtón túl egy darab ágy, egy darab takaróval. Zuhanyzó sincs, sem tükör, de néha, ha több ideig zárnak ide, mint csak éjszakára, akkor két éjt követően feltöltve hagyják a medencéket. Fent, nálam a lábáztatók, lent, Drew egész birodalma akkor víz alá kerül. Az ajtóját nyomja az óriás víztest, ha Drew megpróbálna kijönni a cellájából, a nyomás valószínűleg szétszaggatná a testét, ahogy nekivágná a falnak beömölve, vagy nem tudom.

– Drew!

A felmosó nyél caffog tenyerem vérétől.

– La belle?

– Ha felúsznál, találkozhatnánk!

– Nem értem, Belle!

– Ha feltöltik a csarnokot, felhoz hozzám a víz. Csak ki kell jönnöd az ajtódon.

– A katarzis, la belle. Miért voltál tele bizonytalansággal?

– Boldog voltam, nem bizonytalan.

– Mit tettél ott? Gyönyörű voltál, de most is az vagy. Mi történt akkor?

Leülök. Drew közelebb jön. Lábam fölé lógatom, alattam a mély. Négy méter van kettőnk között.

— Olyan volt, mint egy ring. Négyen voltunk bent. Voltál valaha go-go pub-ban?

Drew lép egyet előre, nekitámasztja felmosóját a medence szélének, aztán leül a kicsempézett talajra. Felhúzza térdeit, azokra támaszkodik, és most nem tudom, olyan, mintha esti mesét várna tőlem. Pedig csak mocskos dolgokat tudok. És ez épp elég nekem, mint hogy összeszarjam vele Drew gyermeki lelkét.

A vallatás ténye megroppant, töredezve hasalok le a talajra, a medence szélére. Állam csak egy pillanatra fektetem a kezemre, belehasít a fájdalom, és újra nedvedzni kezd a tenyerem. Felkönyöklök, és hagyom, hogy róla a mélybe csepegjen a vér. Senki más nem mos fel itt rajtunk kívül úgy sem.

Mivel nem válaszolok, Drew beszélni kezd.

– Mi okozott boldogságot? Mondom, hogy most is szép vagy.

– Ne boríts ki teljesen, Drew, nincs is szemed!

– Ahhoz nem kell szem. A legszebb virágokat tapossák el mindig.

– Mi? Mi mindent tudhatsz te a világról, úgy mégis?! Mióta vagy itt? Téged miért zártak be? Miért van maszkod? Mi van az arcoddal? Megsérültél? És mégis hány éves vagy? Húsz vagy hetven?

Nem válaszol.

– Mit érzel, Belle? Hogy lett volna jobb az életed?

– Szeretek itt lenni veled, Drew. Szeretem ezt a csempét, szeretek takarítani, hallgatni az esőt, hallgatni téged, egyedül már megőrültem volna, de biztonságos itt, veled.

– Igazán?

– Nem bazmeg!!! – Felugrok. Megragadom a felmosót, úgy érzem, mintha teljes vastagságában átszúrná a tenyeremet, gátlás nélkül sikoltozom, és elhajítom a fát. A kezemet tartva próbálom lefogni a reszketésemet.

– Ne sírj, Belle! Egyik este most már be fogják kötni a kezed.

– Nem lehetsz ekkora idióta! Minek kötnék be! Pont itt fognak szöget ütni bele.

– Az más. Az élet nem a halál előkészítéséről szól.

– Téged is halálra ítéltek? Egy nap fogunk meghalni? Vagy hoznak helyettem mást neked? De te mit tettél, hogy oda ledobtak?

Nem válaszol. Kiakaszt.

– Látni akarlak, Drew… – nyögöm, miközben újra összeomlok.

Drew a medence falához lép, megérinti a csempét, majd újra felnéz rám.

– Sok vért vesztesz, Belle! Ha jön a víz, többet kell innod.

– Minek? A kereszten majd úgysem lesz víz.

– Mesélj nekem, Belle! Látni akarom a szíved!

– Neked szemed nincs, nekem meg szívem. Hallod, hogy esik? Mintha dézsából…

– Belle, ez az óceán. – Felkapom a fejem. Óceán?! Milyen óceán??? – Eleuthera-n vagyunk.

– Micsoda?

– Eleuthera, azt jelenti: szabadság.

– Szóval a börtön, ahova zártak minket egy “szabadság” nevű szigeten van? Frankó, nem mondom. Gondolkoztál már azon, hogy megszöksz? Egyáltalán honnan tudsz te ilyesmit? Mit tudsz még, Drew?

És akkor valami iszonyatosan hatalmas robbanás rázta meg a talajt. Próbáltam talpra állni, de megcsúsztam az összevérezett csempén, és lecsúsztam a medence szélére. Torkom szakadtából sikoltoztam, a tenyerem kibírhatatlanul fájt, ahogy a csempe éltalálkozása a sebembe mélyedt. Ott lógtam a vágásomon, alattam négy méterre Drew-val, aki el sem tud kapni, mert ő egy vak fiú.

– A kezem, a kezem, Drew lezuhanok, Drew! Nagyon fáj! Mi a fasz volt ez? Felrobbant a börtön?

– Lehet, Belle, tarts ki! Beszélj, beszélj, megpróbálok alád menni. Számold meg a csempéket a bal kezedtől a sarokig.

– Fasz se tudja, rengeteg! Drew, nagyon fáj a kezem, vérzik és csúszik! Szét fogok placcsanni, Drew!

– A jobb kezedtől mennyi van?

– Talán húsz. Nem, több! Nyolcvan! Nem tudom, kétszáz!

– Lélegezz, el foglak kapni! Bízz bennem!

– Nem tudsz, Drew! Nem látsz!

– De igen. Hazudtam neked. Láttam azt is, amikor levetkőztél.

– Ahh kurva anyádat, te rohadt szemét, nem fogsz hozzám nyúlni, te perverz kukkoló!

A többi lány azt mondta, sose nézzek azokra. Ha egyszer mégis megpillantanám csak az egyiknek is az arcát, onnantól kezdve, a kéj rabiga lesz. Így is lett. Vadásztam a pillantásukat. Agresszió volt benne és éhség. Testemmel szunnyadó oroszlánok ínyét csiklandoztam. A szégyen úgy áramlott a vénáimban, ahogy az angyalportól csillogó heroin is. Önártóvá váltam, a szado-mazo részleg éjszakai pillangójává, aztán megöltem mindet: kiszúrtam a szemüket. És hogy ezt el tudjam viselni, belőttem magam. Aztán egy idő után ennek az egész haragtűzhányónak a reggelek sem vetettek véget. Kiszúrtam a szemét mindenkinek, aki csak rám nézett: az újságos srácnak a metró mellett. A középkorú pasinak a pékségben, az ellenőrnek és a peronon az összes utazónak. Aztán, amikor bevittek, egynéhány rendőrnek és nyomozónak is sikerült nekiesnem. Engem ne bámuljon senki sem! Láthatatlanná csak így válhatok.

Többé nem érdekelt a kezem, visszamásztam. Drew ezért meglakol.

– Ügyes vagy, la belle! Kérlek, bocsáss meg, hogy hazudtam neked, de erőt kellett adnom, hogy visszamássz! Nem látok, nem tudtalak volna elkapni. Sajnálom.

– Most mi? Az előbb azt mondtad, azt hazudtad, hogy látsz, most meg, hogy nem? Erre föl arra kérsz, hogy bízzak benned?

– Sajnálom, Belle, de leestél volna.

– Akkor próbáljuk ki!

Hátraléptem, lendület kész, hogy önként placcsanjak szét odalenn. De a hirtelen locsogó hang megdermesztett, nekifutás helyett sétálva léptem a peremre; lenéztem: feltöltik a medencét. És amennyire eddig vágytam Drew közelségére, most félni kezdtem, hogy a víztest majd ide emeli őt, hozzám. A félős kutya pedig harap.

– Drew! Kinyitották a csapokat, gyorsan a szobádba!

A fiú hanyatt homlok rohanni kezdett. Karjaival maga előtt söpörte a levegőt, mint aki vak. Na, jó vicc, többet nem etet meg vele. Aztán olyan volt, mintha elszámolta volna a lépteit, mert tiszta erőből rohant neki a csempézett falnak. Placcsant. Csonttörés hangja volt. Összeszorult bennem minden: édes, óriás Drew-m! Az oroszlánmaszk lecsúszott az arcáról, egyre messzebb hintázgatva úszott tova, Drew pedig arccal lefelé lebegett. Elájult! Meg fog fulladni! Mégis ugranom kell!

– DREW! Kelj fel!!! – üvöltöztem, de semmi. – Jézusom, Jézusom, Jézusom, kérlek, segíts!

Leugrottam. Olykor felhasad az ég, lezuhannak Isten angyalai. A Föld bemocskolja őket, lehasogatja a szárnyakat, mint maszkot, árnyékot húz a glória és arc elé. Felismerhetetlenek. Láthatatlanok.

Olyan hangja volt az ébredésnek, mint mélyen süvítő vészkürt, ha világégést jelez. Amikor kinyitottam a szemem, még láttam a hurrikánt elvonulni. És felette a határtalan kékség. Elmosolyodtam: épp ilyen színűek a csempék, már ami megmaradt a falakból. Felültem. Kezemen rongypólya. Hol van Drew?

A sarokban állt, nekem háttal. Felugrottam, és csak utána jutott eszembe, hogy akár meg is halhattam volna a zuhanásban, most meg még csak a kezem sem fáj. 

– Ez a túlvilág, Drew?

A fiú valóban óriás. Bár cirka száz méter választ el tőle, így is látom, körülbelül a gyomráig érhetek.

– Drew? Meghaltunk? Vagy most mi van? Nem beszélsz velem? Nem fáj a kezem! Bekötötted? Drew?!

– Ne gyere közelebb – kiált aztán vissza.

– Gyere, napozzunk! Mikor láttad az eget utoljára? Drew! Ne fordulj be!

– Ne gyere közelebb, én nem vagyok ember. Veszélyben vagy mellettem.

– Szarom le, édes-édes Drew! Én azért ugrottam le, hogy kihúzzalak a vízből. De gondolom, te húztál ki engem. Meg bekötözted a tenyerem. Mégis, mit tennél velem ezek után? Érezni akarom az ölelésed! Látni végre az arcod!

Közeledem felé, óvatosan ugrándozok, a forgószél bár elsöpörte zárt csarnokunk víztestét, de a pocsolyák csúsznak.

– Drága kis Belle! Elvitte a szél a maszkom, nem találom sehol, kérlek, ne tedd! A másik oldalfal úgy hullt le, hogy fel tudsz rajta jutni az üvegablakhídhoz. Sosem láttál olyan szépet, magnifique charmante belle!

– Szarom le! Téged akarlak! Mindennél jobban szeretlek! Zsötemvagymi.

Drew még mindig nem mozdul.

– Kicsim! Ott, az üvegablakhíd alatt, drága la belle, két víztest simul egymásba. Kristály-királykék óceán hullámzik a türkisz tenger sócseppjei közé. A sötét és világos egymást öleli ott. Menj oda, lásd meg újra a szabadságot, és élj!

– Majd ha megfogod a kezem, és velem jössz!

Drew hátához érek. Elutasítólag lendíti hátra a karját.

– Gyilkos vagyok, édes Belle. Veszélyesebb mellettem, mint a kereszten.

Kezemet az övébe bújtatom. Azt nem tudja ellökni. Kifeszített ujjakkal a kezem épp hogy csak a tenyerét takarja. Forró, finom bőre van, épp az enyém ellentettje.

– Drew, én férfiakat vakítottam meg, csak azért, mert rám néztek. Pedig én álltam oda, hogy nézzenek. Azért bűntettem őket, mert azt csinálták, amit én akartam.

Kezem a kezében. Kicsit oldalra fordítja az arcát.

– Nem akartad, la belle. Nem ez a boldogság. Menj, nézd meg, hogyan találkozik a két víztest, és megérted, mi a katarzis. A katarzis nem elad, nem felhasznál, a puszta létezése az, amiben meglátod hatalmasságát. Téged márpedig pénzzé és árucikké nyomorítottak. Téged, aki minden üvegablakhídnál, éjszakai világító felhőnél, éjféli napnál gyönyörűbb. Nem önmagad szabad akarata volt. Menj fel, ott az igazi szabadság!

– Tehát látsz…

– Láttalak, Belle!

Arcát ismét megint egyenesen a maradék csempesarokba fordítja, ujjával viszont szorosabban fogja a kezem, úgy folytatja.

– Te sosem láttál, csak azokat nézted… Azokat, akik, szóval tudod… Akik megvettek. Én a kidobó voltam. Mindannyival felmostam a bár vécéjét. Szétvertem az agyukat a szaniteren, és a szétcsattant mocskot a koponyájuk maradékával sikáltam fel; mindenre rosszul emlékszel, la belle. Előfordul, ha túl fájdalmas emlékezni.

– Te vagy Andrew, Drew? Csak… Csak a híredet hallottam, valóban nem láttalak, te viszont láttál vetkőzni… És szexelni?

– Kicsim, az nem szex volt. Nézd meg magad odalent… A hegeket. Emlékezz! A legkisebb esélyed sem volt ott boldognak lenned. Mindig mögötted voltam, széttapostam az összeset, aki bántott. Arra, ami a ringben történt, emlékszel?

– Drew, fordulj meg! Szeretlek!

Átölelem a hátát. És valami mintha kezdene beugrani:

– Te zártál be ide.

Kezem óvatosan kihúzom az övéből.

– Igen. És most menj, légy szabad!

Hátrálni kezdek, aztán mint villám, úgy cikáz át rajtam a felismerés:

— Nem játszod ezt el velem, megint! Csak azért mondod, hogy itt hagyjalak. — Nem reagál. Az égre nézek, kezd sötétedni. – Jól láttam, hogy hurrikán haladt el felettünk?

Nem válaszol, leül, térdeit felhúzza, átkulcsolja karjaival, aztán leülök mellé. Arcát a másik oldalra fordítja.

– A vulkán miatt van: kitört. A mítosz úgy tartja, hogy Isten szörnyarcú gyermekeit zárta oda; a vulkán alá, le a mélybe. Az óriási robajt az egyik szörnyszülött okozta. A fájdalom miatt van. Olykor nagyon tud fájni a megnyílás, ha felszínre tör az, aminek sosem szabadott volna megtörténnie.

– Na, és, mi van a mítoszban? Kiszabadulnak valaha lentről a szörnyek?

— Ha a pokol feltör, az katasztrófa, Belle! Ezért nem mehetek veled. Én nem tartozom oda.

– Hova?

– Melléd. Csak a háttérmunkásod vagyok. Aki felrobbantja érted az eget.

– Akkor maradunk.

És akkor Drew-nak már csak egy dobása volt, hogy megpróbáljon magától elüldözni: megmutatta az arcát. És amikor ezt megtette, felismertem őt; és felismertem benne az összes férfit, akit életemben megvakítottam. Aztán megint elfordult, úgy beszélt:

– Mínusz száz fok van a troposzféra és a mezoszféra határán odafent. Ha egy pokoli szörny elengedi fájdalmát, a nagymélységből ezer fokos tüzet robbant az égbe. Te, Belle, neked a szépek között van a helyed. Olykor ugyan előfordul, hogy leesnek Isten angyalai, és holtra sülnek a pokol lávaóceánjában, de most nyitva van az üvegablakhíd, érted, kicsim? – Rám néz. Mert lát. Drew arca más, mint az embereké. – Érted, hogy én lenti vagyok, te meg… Érted? Menned kell! Fogy az idő, nem sokára értünk jönnek. Az hogy már nem szóltak a munkagépek, és hallhattad az óceán moraját, az azt jelentette, hogy felállították az X-eket a Saint la Soufrière tetején. Oda fognak feszíteni. Értem, egy pokolfajzatért nem kár, la belle, de neked még át kell élned a katarzist, amiről téves érzéseid vannak. Egyik sem nézett rád úgy, ahogy egy angyalra kell nézni!

Drew-nak egy szeme van. A homloka közepén. A fele kék, a fele zöld. Ilyen lehet az óceán, amikor a tengert öleli.

— De te igen.

— Szeretlek, coup de foudre, mon amour… De… Ahogy mondtam, az iszonyú hőerő szétcsapja a mennyek kapuját. Jégkristákyokba töri Isten országát. Felhőt gerjeszt, ami önálló, közveszélyes életre kel. Toronyba épül, hurrikánná fejlődik. Most, kicsi Belle, ez neked a szabadság ciklonja. Kitépte a cella plafonját.

– Nem lehetek szabad nélküled. 

Megölelném, de feláll. Toronyként magasodik előttem. A szétzúzott csarnoktetőn betűző fény megbukkanva sziluettjén árnyként vetődik rám.

– Jönnek, Belle. A szemek gyilkosa vagy, én meg a szerelemé. Futnod kell!

– Nem.

– Emlékezz! Akkor is emlékezz rám, ha fájni fog!

Azt hittem, megölel, de olyan gyorsan történt… Megragadta a csípőm, és feldobott. Képtelenség, ahogy tíz méter magasba fel tudott hajítani. Mégis megtörtént. Az alkonyodó ég felé szálltam. Megértettem, mit hív Drew világító felhőnek: türkiz volt jégszéllel. Tele volt velük a királykék ég. Földön túli, kozmikus magasságokban születő utolsó lehellet. Amikor zuhanni kezdtem, tölcsért láttam magam alatt. Bíborban izzó, ragyogó örvényt, pedig Drew-t szerettem volna. Visszazuhanni hozzá. Le a csemperengetegbe, egész nap felmosni, csempét sikálni, miközben Drew vigasztal a vérhólyagos kezem miatt. Ezt az életet szerettem volna: rabként élni, de vele.

Képek kezdtek bevillanni, miközben zuhantam. Magamat láttam a ringben. X-alakú kereszt volt a gumibot. Négyen térdeltünk egymásnak háttal, a botvéget a végbelünkben mozgatva. Drew-t láttam a ring gumizsinórja előtt. Elém guggolt, és megfogott az ájulásom pillanatában, aztán kihúzott onnan. Láttam most már minden színpadra lépésemkor, ott állt mögöttem, a színpad árnyékában. De akkor, ott sosem láttam meg őt.

Vízbe estem. Nem tudok úszni. Drew még erről is tudott. Most is ott volt, ahogy mindig is. Az üvegablakhídon állt, onnan ugrott le felém. Testemben végigborzongott a vágy, hogy mindjárt megölelhetem, épp úgy, ahogy a Karib-tenger az Atlanti-óceánt. Az égen lávacsillagok sercegtek, a világító felhők jégszéle püspöklila tüzijátékesőt szórt felolvadva a víztestek felszínére. Gyönyörű volt. A Saint la Soufrière magmavértől fuldoklott a háttérben, a hurrikán kékeszöld szeme villámokat sírt, szele néha a víz alá nyomott hullámtenyerével. Nem tudtam, melyikben vagyok: tenger vagy óceán. Bármelyikbe szívesen fulladtam, amelyikben Drew mellettem lett volna.

Már közeledett. Az ájulás előtti pillanatban magához húzott, kiúszott velem az üvegablakhídra.

(1992. Andrew-hurrikán)

4.) Eleuthera szigete

Szabadnak lenni ! … Álmodtam koráll-gátakról, hol megtörnek és elsimulnak az óceán robbanó hullámfalai, ahol az üvöltő azúr kékség apró fehér gyöngyökké porlad… Igen, mindig is álmodtam szigetekről, Robinson-mohósággal, majd gyöngéd bánattal kívántam az egyedüllétet… Egyedül : mert őszinte létünk igazán a kozmikus magány…

Aztán egyszemélyes egyházként végre partra léptem a torlaton, hol a kivetett alga szalagok alól előtűnt a finom szemű, a rózsaszín homok, valami drágakő pora… Figyeltem ahogy talpam nyomát szinte rögtön elmossa a partra fölsikló  -és visszahúzódó-, szelíd hullámok elgyengült ereje… Tüdejem beitta a lebbenő szél só-, és jód illatát, s megpillanthattam a vakítóan izzó firnamentumban a lebegő sirályok metsző, hófehér testét : tisztán láttam az égi állatokat, kik egy-egy  emberi lélek végső, csodás állapotának tűntek…

Boldog voltam.

De boszorkányéjeimben mindig utól ért Thulé, az Észak, és beteg, sötétlő városainak megfilmesített rémei : háborúzó katonák, madonnák, zsírozott gépek, nagy reklám transzparensek a legolcsóbb yoghurtról, a már nem létező barátok, válásaim, és a névtelen kisgyermekek  -akikből halottak lesznek-, a feketei könyveikkel dobálódzó őrült vallások köntösös démonai és más szörnyei a Sátánnak, akinek  -ezernyi tengeri mérföldekre innen-, hajdan én is a foglya voltam…

(Marin-Epagnier, 2021. november 7.)

5.) reinkarnáció

még,hogy nem keveredünk? hahaha!

na persze, itt lent nem. ez igaz.

de mi már rég kevertek vagyunk így is.

de azok is leszünk újra és újra még a világ – világ.

de hisz párolgunk vaze, párolgunk.

nem hallottál még az örök körforgásról? na persze földi léptékkel örök. ugye.

mi párolgunk itt, ők párolognak oda mi a mélykék, ők a türkiz.

és ott fent egymásba szürkülünk, összebújunk és  jó széllel indulunk világ körüli utunkra.

majd csak lecsapódunk valahol. éltetjük a növényeket, virágba borítjuk néhol a sivatagot, megitatjuk a tevéket, oroszlánokat, stb. vagy lecsapódunk az Alpokban, vagy a „zordon Kárpátok” felett., és kékek leszünk újra. leszünk Európa Kékszalagja, vagy szőkék leszünk, leszünk a Tisza, a kis túr. Szelídek és örültek.Leszünk „az értől az óceánig” most és mindörökké újra és újra Ámen!


Vélemény, hozzászólás?