Háló

Megtekintve: 101 alkalommal
Jóváhagyta: Hatházi Áron
Szerkesztői megjegyzés: A szöveg javítást igényel.

Megdöglött a reményhal

Valami vízparton sétáltam. Igazán nem is tudom, tenger volt e tó, vagy csak valami pocsolya? Nem érdekelt semmi. Mindegy – mindegy, mondogattam magamban, de éreztem, hogy hazudok. Hogy mégis elhitessem magammal elkezdtem hangosan mondogatni.. erőteljesen artikuláltam megnyomva a d – t, majd a végén a gy – t. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy hal vergődik a homokban. Talán szeretne visszajutni a vízbe? Mindent elfelejtettem, azonnal rohanni kezdtem, hogy visszadobjam. Hasonló esetekben mindig ez a reakcióm….  Amikor odaértem, óvatosan megfogtam , ő rám mosolygott. Érezte, hogy megérkezett a segítség. Elindultam vele a víz felé, de valahogy nem értem el a szélét… Közben megkérdeztem a furcsa mosolygós haltól; hát te ki vagy? Az lágy behízelgő hangon szólalt meg. Nem ismersz meg?

Én a reményhal vagyok. – És kacagni kezdett. Ekkor mégis elértem a partot, már majdnem visszadobtam, amikor hirtelen düh fogott el.

Iiiigeeeeeen? Kérdeztem tőle. Igen? Tudod mit, te lassan ölő méreg, te lassú gyilkos, hát dögölj meg!

Ahelyett hogy visszadobtam volna a vízbe, ellenkező irányba hajítottam egy köves, kavicsos, homokos, égetően forró, napsütötte helyre. Mint aki jól végezte dolgát megkönnyebbülten fütyörészve elindultam hazafelé. Hazafelé? Mindegy! Alig tettem néhány lépést, amikor hangos nevetést hallottam onnan, ahová a halat dobtam. Nem akartam tudomást venni róla, de hangosan utánam  kiabált; Úgy se tudsz megölni beee bibibi én halok meg utoljára hahaha! Odanéztem és azon a száraz területen egy apró mélyedésben összegyűlt víz volt, abban lubickolt az az átkozott hal. Megint elöntött a düh,a méreg majd szétvetett. Elindultam feléje, hogy most végzek vele, agyon csapom. Amikor oda értem, látta a dühömet, de nem ijedt meg, hanem szépen mosolygott rám. Egy pillanatra elgyengültem, de újból felülkerekedett a düh. Meg akartam fogni, de  játékosan kisiklott a kezem közül. Minden erőmet és ügyességemet összeszedtem a kezemet bele nyomtam a nedves homokba hogy ne csússzon és rávetettem magam. Sikerült elkapnom, erősen szorítottam, kinéztem egy nagy követ amivel lesújthatok rá, a fejére, a két mosolygós szeme közé. Óvatosan leszorítottam a köves talajra, megfogtam a követ, már emeltem amikor hatalmas erővel felborított a rohadék és ahelyett, hogy arrébb vergődött volna pocsolyába mosolyogva rám vetette magát.  Uszonyaival elkezdett simogatni,meg paskolta az arcomat és megsimogatta a fejemet. Teljesen elérzékenyültem. Felültem én is megsimogattam. Mérhetetlen szeretet öntötte el, átöleltem és magamhoz szorítottam. Ekkor megint eszembe jutott, hogy ez hülyeség és kihasználtam, a helyzeti előnyömet ki akartam szorítani belőle a szuszt. Éreztem, hogy elgyengül. Ekkor megragadtam két kézzel a farkát erősen, és elkezdtem a egy nagy kőhöz csapdosni. Ekkor vettem csak észre, hogy hatalmas tömeg vesz körül. Nők, férfiak vegyesen és ordítanak mint valami arénában. Öld meg! Verd szét a fejét! Taposd ki a belét! Dögöljön már meg végre! Önkívületi állapotba estem és csak csapdostam a kőhöz. Láttam, hogy üveges szemmel néz rám, ronccsá van verve az egész hal, én is csupa vér vagyok. A fülemet az oldalához tapasztottam. Nem hallottam, szívdobogást. Magasra tartottam és üvöltöttem: Megdöglött! Megdöglött a reményhal! A tömeg magán kívül üvöltött; Hurrá, meg döglött, megdöglött a reményhal. Majd szirénázást hallottam, meg hangokat felettem; Szikét, tubust, meg azt, hogy fibrillált, hozd a defibrillátort! Meg, hogy elég, ez már reménytelen, meg,hogy  .. beállt a 0:08.. . Már messze jártam amikor hangokat hallottam, hörgést és kacagást egyben és valami artikulátlan hangot.. Ugye mondtam hogy a remény hal meg utoljára lenéztem még kettőt rándult majd mozdulatlanul feküdt és üveges szemeivel mosolygott…rám, rám?

Vélemény, hozzászólás?