Eve (20.)
Nője van
Ellenállhatatlan. Lassan függőséget okozott bennem a jelenléte. Azt gondolom, benne is ugyanígy, mert még sütit is elfelejtett hozni. Alig tudtuk elengedni egymást a Csokizóban, aztán persze muszáj volt. Hosszú percekig nem is szóltunk egymáshoz az autóban, egymásra sem bírtunk nézni, mert vége lett volna a világnak, Dani ütött-kopott Volkswagenjének, meg lehet az életünknek is.
Végül ő szólalt meg:
– Nem hallottam semmi eltérést a szív- tüdőtájékodon. Azóta jól vagy?
Köhintettem egyet.
– Jól va…
Közbevágott:
– Csak ezt ne!
Felnevettem, aztán mosolygott ő is. Dani lakásához tartozó parkolóban már nagyon kapkodtunk. Dani összevissza kapcsolgatta az autót. Az ablaktörlő indult, amikor le akarta kapcsolni a kocsit, aztán a rádió hangerőjét tekerte fel véletlenül – ami azóta is a Rock FM-en ragadt, Dani egy pillanatra össze is vonta a szemöldökét The Prodigy Take me to the hospital számára –, utána feladta, kiszállt, rágyújtott, aztán visszaszólt, hogy próbáljam leállítani az autóját, mert megvadult. Áthajoltam a kormányhoz, és csak ki kellett volna húzni a kulcsot. Amikor leállt az üvöltő zene, Dani lehajolt, meglepetten nézett be rám a kocsiba:
– Ügyes! – mondta, és mintha zavarba is jött volna, gyorsan hátralépett az ablaktól, csak a füst maradt helyette.
És ezt nem is bírtam elviselni, hogy nincs a szemem előtt. Fordultam, hogy kiszállok, de kinyitotta nekem az ajtót, így kiestem. De megfogott. Lassú mozdulatokkal, mintha bizonytalankodott is volna, ahogy magához emelt. Az arca komoly volt, gyönyörű, ámulatba ejtő. A szeme reszketett, egész középkéknek láttam az utcalámpák halódó fényében. Belevesztem. Megszűnt minden más. Mi is mások lettünk. Nem mosolygott, nem hülyéskedett, komolyan akart. Szenvedély izzott minden bőrpórusából. Futni kezdtünk, aztán csókolózni, még sosem éreztem ennyire éhesnek magam. Futottunk, fel a lépcsőn, Dani rátenyerelt a kaputelefonra. Páran beleszóltak, de ami a lényeg, valaki kinyitotta. Nekilöktem a lépcsőházfalnak, aztán csókolt csak csókolt, és nem is éreztem már semmi mást, mint hogy annyira kinyílok, mint tengerparti ház ablakai, és még egy szélvihar sem zárhat újra be. Elért, megragadott, magába szédített, és úgy maradtam.
Elengedett, míg megnyomta a lift hívógombját.
– Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte.
Bólintottam, és újra vállaiba kapaszkodtam. Nyaka felém hajlott, orrunk egymásba borult, Dani annyira finom volt, mint jégtábla télillata a végtelen óceánon.
A liftbe úgy estünk be. Ő hanyatt, én a combján, nevettünk. Ez két napja ugyanígy történt. De most tényleg megtörtént az, amivel az osztály akkor csak meggyanúsított. Amikor a lift bezárult mögöttünk, eszünk ágában sem volt felállni onnan. Magához húzott, fölötte térdeltem, és tíz emeletnyi csókcsata várt ránk. Ott fent aztán még volt egy dolog, ami ugyanígy történt most, mint két napja… A tizediken Gábor állt a lift ajtóban…
– Azt a… Aztakurva!!! Mi a jó isten… Ez! Na ez! Barna!!!
Mikor hüledezve, vigyorogva hátralépett a lakáshoz, olyan gyorsan álltunk fel, és olyan messze egymástól, mintha mindent le akarnánk tagadni. Aztán Gábor el is tűnt, mi meg úgy kóvályogtunk utána, mintha sosem akarnánk beérni a lakásba. A küszöb előtt azonban odasúgta:
– A barátaid betörtek a lakásomba.
– Ő a fogorvosod! – nevettem felé. Felszisszent:
– Szóba se hozd – morogta.
Pár lépést még ebben a lesújtott, frusztrált, valóságba visszarángatott, megtört állapotban tettünk meg, aztán Dani mégis visszahúzott a bejárati ajtótól. Nem értettem, miért teszi, de mutatóujját az én ajkamra tette, aztán mosolygott. A folyosó kanyar derékszögben kezdődött négy-öt méterre Dani lakásától. Odahúzott, onnan tovább szűk, rövid folyosó vezetett egy üvegajtó felé. Siettünk. Dani a farmerje hátsó zsebét paskolta, aztán a jobb elülsőben találta meg a kulcsot, ami az üvegajtót nyitotta.
– Gyere – suttogta.
De elestem. A küszöb túl magas volt, bevertem a sípcsontom, és megfájdult a bokám.
– Basszus! – Dani az ölébe kapott, és az ott lévő padra ültetett. – Kiment a bokád?!
– Nem akarom!!!
– Hadd nézzem meg! – kérte, és magához vette a térdem, utána rányúlt a bokámra.
– Ne! Dani, ne! ÁÁÁ!!!
De már késő volt. Két mozdulattal tette vissza a helyére. Akkorát sikítottam, mint ő a fogászati székben. Kínlódós nevetésbe kezdett, és az ölelésébe húzott.
– Bocsibocsibocsibocsi! Ne haragudj!
Bömbölni kezdtem.
– Nézz rám! Hallod, semmi baj!
– Á! Ú! Dani!
– Jól van, na! Bocsi! Mi van a bokáddal, hogy ilyen simán kifordult, aztán még simábban vissza?
– Simán? Ez neked sima?! Áú.
– Sajnálom! – mosolygott. – Gyönyörű vagy dühösen! Imádlak! – nevetett, és lassan én is lenyugodtam.
– AH! Rohadtul utálom, ha ez történik. Köszi, hogy visszaraktad.
– Nincs mit! Te tanítottál rá! – vigyorgott.
– Szerencse, hogy nem rajtam gyakoroltál…
Felnevetett, aztán az ölébe húzott, és simogatta a lábszáramat.
– Táncoltál ugye? Ezért laza a bokád.
– Mmm… !!! – nyögtem, de most nem röhögött, fájt neki, hogy nem válaszolok. Ez pedig épp olyan érzés volt, mint mikor Gábor megjelent, ilyen: “vége a játéknak”- érzés. Szemem az erkély berendezésére fordult. Vagyis tető! Az épület tetején voltunk.
– Váó! – bukott ki belőlem. – Hű, Dani!
Az első gondolatom megint egy jókora önostorozás volt, amikor körbenéztem: hogy mennyire utáltam bent a karácsonyt, mennyire imádják a munkatársaim az ünnepeket. Állandóan díszítettek, meg bulit szerveztek. Imádtak beöltözni télapónak, manónak, húsvéti nyuszinak, farsangkor meg minden másnak a világon. És sosem tudtam együttérezni velük, Dani világűr méretű szívével, hogy örültem volna az örömüknek. Mindig is egy önző, ostoba, elkényeztetett királylány voltam, akinek már rég meg kellett volna halnia.
A második gondolatom pedig… Nem volt több gondolatom, teljesen letaglózott a csini kis parkosított, karácsonyba felöltöztetett tetőterasz.
– Utálod, gondolom – suttogta.
Felálltam, ő megijedt:
– Várj! Hogy van a bokád?!
– Helyre raktad! – Láttam rajta, hogy “ez nem lesz elég” – Kicsit feszes. De cseppet sem fáj.
– Látod? Olyan nehéz őszintén elmondani, ami van?
Magamba roskadtam… Fogalma sem volt, mennyire rettegtem beszélni.
– Nem utálom – váltottam gyorsan témát.
– Nem?! – nevet, és rágyújt egy cigire. – Hogy-hogy? Igazi kis grincs vagy. Tavaly láttuk a biztonsági kamerán, ahogy letéped a girlandot a folyosóról.
– Hogy micsodát?
– A Télapó bulin, a mentőtelefonnál voltam pár órát, és…
Közbevágtam:
– Te engem figyeltél?
Vigyorog, miközben beleszív a cigibe.
– Irtó csini szoktál lenni a bulikon!
– Mióta tetszem neked? – vigyorogtam rá.
Morgott, felkapott, és megcsókolt. A cigit kivettem a kezéből, de nem bírtam beleszívni, Danival megint egyetlen közös szívvé dobbantunk.
– Ó, te jó ég!
Barna hangja az ajtó irányából. Szétrebbentünk. Odasietett, és kivette a kezemből a cigit.
– Gábor ezért megölne! Nem tudod, hogy két hétig biztos, hogy nem cigizhetsz?! – morgott, aztán elszívta. Dani újat gyújtott. Rájuk néztem:
– Kösz, hogy ilyen tapintatosak vagytok! Gyilkolni tudnék egy slukkért!
Tekerték a fejüket. Faképnél hagytam őket. Bent Gábor, a lakás előtt az ajtóban ácsorgott.
– Na? – kérdezte.
– Hogy-hogy nem repültél el?! – örömködtem.
Futottam felé, meg ő is felém, de hülyeség volt. Reccsent a bokám, nekidőltem a folyosó falnak, és imádkozni kezdtem, hogy zuhanjon rám az ég, és nyíljon meg alattam a föld.
– Édesem! – Gábor ölbe kapott, és bevitt a kanapéra. Amikor letett maga mögé mutatott: – szólok a traumatológus havero… Pasidnak.
– Várj egy kicsit! Elegem van az orvosokból! – sziszegtem. Épp csak a ruhámhoz illesztettem a kezem a bokám felett, és majdnem elhánytam magam, a lábam rendellenes helyzete miatt.
Gábor mellém ült, grimaszolva nézte a lábam, aztán rám mosolygott:
– Nekem nem úgy tűnt, hogy eleged van belőle! Sőt!!!
Szanaszét pirultam.
– Szóval mit gondolsz? – kérdeztem.
– Nem tudom, Évi, nője van.
Felugrottam. A bokámba villám hasított. Gábor felugrott, megfogott, és leszidott:
– Nem mondod, hogy nem tudtad!!! – visszanyomott az ágyra.
– Ki? Mi? Nem tudtam! Ki a nője?
– Az Adri. Te hol élsz???
– Ki az az Adri??? – Megint majdnem felálltam.
– Ha most nekem azt mondod, hogy Dani átvágott, én megyek, lelököm a tetőről!
Most ő állt fel.
– Ez nem lehet, Gábor! Ez csak valami félreértés lehet.
– Kinyírom!
Gábor bepöccent, és elindult. Lefagytam. Aztán mennem kellett. Itt volt az a pont, hogy meg kellett szűnnöm létezni.
(Folyt. köv.)