halottibeszéd

A karja szőke volt,
ujjain mind nagy, zöld szemek,
csönddel peckelte ki a számat.
Szépségéből arcomba köpött hármat.
Pár lüktetésig voltam ismeretlen,
épp annyi pillanatra, míg
az ablaktáblákat kitöri az isten.

(Kérlek, már soha ne láss embernek,
elég, ha én nem feledem benned
a nagyszerűt.)

Benned megköszönni nincs kinek,
és vállvonogatva közlöd, hogy nincs mit,
nos tényleg nincs,
csak kilincs voltam két combod között,
magadra nyíló, kétszárnyú ajtón
borongó füstüveg.

Nyakamon parázslehelet (nem a tied),
sejtmagvaim őrzik a jelet,
hogy melletted voltam, s
hogy már fűzfás, zord pillantásod
nyomorú hátamon kőhideg.