Eve (19.)
Már megint egy “ne beszélj!”
A klub a Csokizó utcájában volt, a másik oldalon az utca forgalmasabb végén. Az épület alapzattól a tetőig tükröződő ablak. A neve: Halott madarak country. Gondolom… Mennyi szerencsétlen állat koppant az ablakon, magamtól én sem vettem volna észre az ajtó nyílást. Bent barna fények, szépia, óriási festmények – főleg dögevő madarakról –, diszkólámpaszerű mozaikmintás asztalok a szélen. Mi akkor értünk oda, mikor már mindenki hazament, aki még esetleg ott volt, az már kitáncolta magát; rezignáltan beszélgettek az asztaloknál. Fellélegeztem, itt aztán biztos nem kapok pánikrohamot az agorafóbiámtól. Dani arca is ragyogott, amikor szembesült a megkönnyebbült ábrázatommal. A jegyszedők ismerték őt, és a bárosok is.
– Ide hozod a csajaidat, mi?! – kiabáltam át a “Nem a miénk az ég, nem a miénk a végtelen”-t.
– Nincsenek csajaim – válaszolta, aztán megfogta a csuklóm, és maga elé húzott. – Csak ezért a jéghercegnőért vagyok oda.
Körbenéztem, kinevetett.
– Nem hiszem el, hogy körbenéztél!
Megfogta a kezeim, és felhúzta a vállára. Aztán addig simogatta, míg elmúlt bennem a görcs. Ezután megcsókolt, és kezeit a csípőmre tette.
Dani olyan volt, mint egy tánctanár, nem vettem észre, mikor lett az ácsorgásból tánc.
Először azt gondoltam, Isten lepillant rám, amiért egymás után lassú számok jöttek, de olyat nem szokott tenni. A “Szeretni valakit valamiért” után észrevettem, hogy Dani mutogat a DJ-nek, vagy minek hívják… És a “Páratlan páros” után sajnos az ücsörgőknek is kedve szottyant még összeborulni kicsit a táncparketten. Aztán szerintem Dani észrevette, hogy észrevettem a jeleit, mert nagyon vigyorgott, amikor a mutatóujjával kicsi köröket pörgetett egyre magasabbra, és a “Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm, hiába keféltem” kezdődött. Akkor még többen keveredtek elő, és sikoltoztak is. Dani hozzám lépett, nevetve megölelt, aztán lassan felemelt. Ajkunk érintette egymásét, de tovább emelt, aztán feldobott. Amikor leérkeztem, azt mondta: “most kikészülsz”. Kikészültem. Daninak olyan ritmusérzéke volt, mint aki a színművészetit végezte el, nem az orvosit. Ez a hatalmas srác valami döbbenetesen könnyeden forgatott magához, mintha minden lépést ezerszer elgyakoroltunk volna. Amikor magához ölelt, nevetett: “te tudsz rokizni!” Persze, hogy tudtam.
Amikor néha megkérdeztem, leülhetünk-e már, rendre azt mondta, hogy még nem.
Aztán ő kérdezte meg, hogy leülünk-e már. Azt mondtam neki, hogy még akarok vele táncolni, nevetett, és azt mondta, a csúcson kell abbahagyni; és nagyon nehéz volt leülni vele úgy, hogy egy asztal állt kettőnk közé. Ez most borzalmas távolságnak bizonyult tőle!
– Miért mondtad, hogy nem tudsz táncolni? Te tanultál valahol, az biztos! – kiabálta át a “Darabokra törted a szívem”-et.
– Mmm – nyögtem.
– Oké, ne pánikolj! Nem faggatlak. Az a baj, hogy nem piálhatunk a gyógyszerek miatt.
– Pedig nagyon jól esne.
Kinevetett.
– Kikészülök rajtad, mennyire félreismertelek. Sosem táncoltam még… Sosem ismertem még… Basszus, kicsim… – Szerencsére nem vallott szerelmet, világgá rohantam volna.
Mosolyogtam.
– Van kedved átmenni sütizni? – kérdezte aztán.
– Veled bárhová.
Átnyúlt az asztal felett, és egyszerűen meg tudtam volna zabálni százkilencven centistül, százhúsz kilóstul, ahogy magához húzott, és átpörögtük a termet a “Szép nyári nap, foltos farmerek az út mentén” alatt.
Ahogy kiléptünk a bár kapuján, jeges szél vágott arcon minket.
– Francba, a pofid. – Elállta a szél útját, aztán levette a sálamat, és úgy tekerte az arcomra, hogy csak a szemem látszódott ki. Iszonyúan vigyorgott, olyan lehettem, mint egy matrjoska baba. Aztán átfogott, és próbáltunk haladni a szél ellen.
Az ajtóba érve megtorpantunk, és most is szerencsétlenkedtünk, hogy ki menjen be előbb. Dani aztán elnevette magát:
– Jó, oké, állom a mignonok támadását!
Aztán valami történt. Dani hiába tartotta nekem az ajtót, nem tudtam megmozdulni. Megint az az eltávolodásérzés, lebénulás, ami a mellkasom közepéből áramlott szét. Lassítva láttam Danit. A kabátja sárga, fehér és kék sávokban kapaszkodott az ajtóba, a bokája suhanását hallottam. Lenéztem, világoskék farmer, fehér cipő; aztán már nem bírtam felemelni a fejem. Az aszfalt vészesen közeledett. Behunytam a szemem, de Dani felkapott, és bevitt. A végtagjaim úgy lógtak, mint rongybabának. Zsibbadt a gerincem, dübörgött a szívem, a gyomrom begörcsölt, és iszonyú pánik ragadta meg a torkom.
– Megfulladok – köhögtem Dani vállára.
A beépített, kipárnázott ablakpárkányra ültetett. Leguggolt elém. Láttam, ahogy mozog a szája, talán énekelt. De nem hallottam és nem éreztem az érintését, aztán közénk lépett az acélbetétes. Azt hiszem, sikoltottam, és hánytam is. De nem biztos. Eldőltem. Hanyatt feküdve néztem a plafont.
Halványan éreztem végre, ahogy Dani vizsgálja nyakamon a pulzust. Azt csak akkor szokta, ha nem érzi a csuklón. Az meg akkor van, ha a keringés nagyon összezuhan.
– Mi az Isten ez, Évi???
Elengedte a nyakam, és letérdelt mellém. A fájdalom a szegycsontomban olyan volt, mintha egy tőrt mártogatnának bennem. Halkan nyüszítettem, és még csak rá sem bírtam nézni. Levert a víz, reszkettem.
– Belső vérzés? – kérdezte Dani. Lehunytam a szemem, és forgattam a fejem. – Vérnyomás? Vércukor? Mondd el, mit érzel!
Aztán egyszer csak elpárolgott. Úgy lihegtem utána, mintha megkegyelmeztek volna, és bordáimat ropogtató fémfűzőt kioldották volna. Felültem, és gyorsan körbenéztem, hányan nézték végig a műsorom. De senki nem volt itt most sem.
– Bemegyünk a kórházba, jó? Végigcsináljuk a vizsgálatokat, amiket ÉN – ujjával magára mutatott – akarok.
– Kérlek, ne! Jól vagyok.
– Ha nem akarsz, nem megyünk. De ne mondd nekem többet ezt. Azt szeretném hallani, ahogy valóban érzed magad, Évi!
Percekig figyelt, látta, hogy szeretném közelebb engedni magamhoz, de ez sosem ment.
– Fáj valahol? – suttogta. És akkor valahogy tényleg nem tudtam hazudni neki többé.
Bólintgattam.
– A fejed?
– Nem, a mellkasom.
– Behozom a fonimat – mondta, és felállt, de nem indult el, míg nem reagáltam. – Rendben, kiscsibe? – Újra leguggolt.
Bólintottam.
Miután kiment, felálltam. Nem értettem ezt a helyet, hogy miért van nyitva, ha egy árva lélek sincs bent. Most sem volt nyoma kiszolgálásnak, sem vendégjárásnak, épp úgy, mint egy napja, amikor bejöttünk egy pohár vízért. A pulthoz sétáltam. Áthajoltam felette, és Dani pénze érintetlenül hevert ott. Aztán valami furcsa érzésem támadt, hátraperdültem. A kirakat túlfelén egy férfi ácsorgott, és engem nézett. Közelebb léptem, és amikor felismertem, meghűlt bennem a vér is: a nyomozó!!!
A lábam földbegyökerezett. Talán tétovázott, talán vizslatott, de hosszú pillanatokig csak állt ott, a széles kirakatablak előtt, zsebre tett kezekkel. Aztán ahogy léptem egyet, ő is mozdult, és lassú mozdulatokkal benyitott. A torkomba fagyott a nyelvem.
Álltunk egymással szemben. Arca sötétvörös haja alatt piroslott a kinti fagytól.
– Üdv, Doktornő!
– Nyomozó…
– Nagyon kedves ez a hely – nézett körbe, felkarjait vacogva dörzsölte, aztán levette kesztyűjét, és kigombolta fekete, térdig érő szövetkabátját. – Csak egyedül? – kérdezte meglepetten.
– Szépszó doktor mindjárt itt lesz – közöltem olyan tárgyilagosan, ahogy csak bírtam.
– Á, randevú? – S hangjában érc keveredett a gúnnyal.
– Esetleg.
– Igen?! Maga és Dániel? De hát… A férjét még el sem temette. Nem kellene várnia egy kicsit?!
– Esetleg.
– Hm – kihúzott egy széket, és leült. A kirakat felé pillantottam, hogy mit tököl kint Dani ennyi ideig.
– Kényelmetlenül érzi magát, Évi? Szólíthatom így? Évi.
– Esetleg.
Nagy robajjal állt fel, csontos karját felém nyújtva:
– Dorián.
– Évi.
– Majdnem mondta, hogy “nagyon örülök”, de aztán mégsem. Nem örül, hogy lát?
– Esetleg.
– Esetleg? – felnevetett. – Esetleg velem is randizna, Évi?
Torkomban szétrobbanó gombóc.
– Hát… Nem hiszem, hogy randizhat az ügyfelével, vagy minek nevezik.
– VÁDLOTT – vágta hozzám. – Nem hiszem, hogy randizhat osztályvezetőként az alorvosával – közölte.
– Felmondok.
Meghökkent.
– Felmond, mert megölte a férjét, és ez merőben ellenkezik az orvosi esküjével.
– Maga mindig gyilkosokat hív randizni?
Nevetett:
– Ott a pont. Okos nő maga, Évi. És óriási szíve van.
Akkor betoppant Dani.
– Hjajj, itt vagyok, bocsi. Úgy feltúrtad a csomitarim, hogy alig találtam, a másik meg ugye valahol a csipke alatt…
És akkor szembenéztek. Dorián megijedt Dani kezében lévő fonendoszkóptól, meg szerintem a tekintete… Az mérhetetlenül veszélyes. Fegyverként használja. Dani egyből megérezte, hogy beremegett a nyomozó. Levágta a fonendoszkópot elé az asztalra, és leült vele szemben.
– Mit akar? – kérdezte tőle, mire Dorián szedelőzködni kezdett.
– Évivel van dolgom, magával semmi. Egyelőre.
Felállt, aztán összehúzta a kabátját, de Dani nem kímélte:
– Máris megy? Se káve, se süti? Miért lett hirtelen olyan sietős, nyomozó?! – Dani is felállt.
– A nyomában vagyok, Évi, erős a szimatom – mutatott felém, majd hátat fordított. Dani utána szólt:
– Amelyik töpszli ugat, az nem harap.
– Jézusom, Dani, te semmitől sem félsz? – kérdeztem tőle, miután a nyomozó lelépett.
– Te meg mindentől?! – kontrázott rá, aztán felém lépett, kihúzott egy széket, felém fordította. – Ülj le!
Leültem, ő meg elém húzott egy másikat, és leült ő is. A fülébe akasztotta a fonendoszkópot, a vállamhoz hajolt, aztán a hallgatót becsúsztatta a nyakamtól a ruhám alá a mellemhez.
– Mit mondott? – kérdezte közben.
– Tudja, hogy…
Félbeszakított:
– Ne beszélj! – Négy másodpercig hallgatózott, aztán áttolta a hallgatót a tüdőm felett. – Mit tud?
– Azt mondta, hogy…
Megint rám szólt:
– Ne beszélj! Sóhajts egy mélyet… Megint! Mit mondott?
– Először is….
– Ccccss! Semmit sem hallok!
Aztán áttette a hátamra, a ruhám alá a hallgatót.
– Először is mit? – kérdezett megint.
Nem válaszoltam, mert úgyis csak lepisszegne, de erre meg elemelte hátamról a hallgatót, és rám szólt:
– Miért nem válaszolsz?!
– Mert folyton azt mondod, hogy…
Megint visszatette, megint rám szólt:
– Psssszt!!!
Aztán közölte, hogy nagyon nehéz engem meghallgatni, mert be sem áll a szám. Hátranyúltam a foniért, kirántottam a hátamról, az ujjai közül, a szám elé húztam a hallgatót, és belekiabáltam:
– Megkérdezte, épp veled randizom-e!
Dani megugrott, aztán a vállamra hajtotta a fonendoszkóp füldugó részét, és visszaült elém, ahol a hallgatózást kezdte. Levettem magamról a fonit, és az asztalra raktam. Aztán az arcát néztem, most is remegni kezdtem, de ez más volt. Odavoltam minden porcikájáért, mozdulatáért, a szavakért, amiket mély hangján nekem mondott ki. Elmosolyodott:
– És? – kérdezte.
– Most mit és?
– Hát – közel hajolt, könyökét a térdére nyomta, és megfogta a kezem, a csuklóm artériájának pulzálását számolta; hozzáteszem, nagyon rosszkor. – Randizunk? – vigyorgott, aztán szeme kikerekedett. – Mi van a pulzusoddal, te lány?!
– Hm – Kihúztam kezem a kezéből, és felálltam. Szeme követte felfelé az enyémet. Terpeszben ülő combja közé léptem, és nagyon élveztem, hogy most én vagyok magasabb. Arca elbűvöltnek tűnt, aztán az ölébe ültem, szemből. Tenyere átfogta a hátam, az érintése bennem kéken és fehéren vibrált. Mindenem görcsölt, de most másképp. A hajába túrtam két oldalt ujjaimmal, és ajkam az ajkához simítottam. Meg akart csókolni, de kiegyenesedtem, és magamhoz vettem a karját, kitapintottam én is az ő pulzusát:
– Tachycardia – közöltem, és utánoztam az ő korábbi, rémült mimikáját.
– Á! Mondtam, hogy jobb vagy diagnosztikából – nevette el magát.
(Folyt. köv.)