Zarándok-vers (negyven napra) V.

Alkony-fohász

Ősz nyakán
szép ökörnyál-lánc;
szivárványgyöngyeit
zörgeti a szél keze –
így kedveskedik
ez a huncut Nemere.
Mindjárt táncra is pörgeti
– madarak trillázása
lesz a muzsika -,
pont erre készült el
a levelekből szőtt ruha.

Libben a
füstbarna szoknya,
és milyen divatos
a galagonyapiros fodra.
Még megvillan:
mokkafekete harisnya,
zöld-tarkás ing és annak is
a ringlólila masnija.
Puccos prémre
nem futotta,
elérhetetlen a hermelinfehér felhő –
s az amúgy is téli cicoma.

Vörhenyes kabátkáján
aranysáfrány minta;
dohány-csipke kendője
ahogy ott lapul vállán,
olyan, mint egy évszak-nimfa
(nagyon elegáns,
nincs benne
semmilyen puncsszín-hiba).

Természet színpadán
vasderes cipellő koppan,
mintegy idő-intő jelként:
palaszürke palást pottyan.
Érkezik az éjszaka sötét lovagja,
látszik már holdezüst kalapja
– vajon kit visz magával karonfogva?!

*

Évek óta kísér egy ilyen
állhatatos álom…
Istenem!
Csak ez a kívánságom,
hogy méltósággal vehessek majd részt
egy ilyen mulatságon.
Tőled ez legyen az utolsó ajándék:
életemet – ilyen emlékképpel
sikerüljön zárnom…

2021. szept. 28.