Eve (18.)
Rakpart
– Álmomban még mindig folyton menekülök. Futok a piacon, az árusok között, kerget a jard…
Az ég karácsonyi díszletbe öltözött. Szikrázik felettünk, a pirkadat csillagfénye a Dunába könnyezik. A rakpart csendes és nyugodt. A tél enyhe, a karácsony – Dani mellett – oly’ gyönyörű. Dani az életéről mesél, aminek következményétől már előre rettegek. Amikor valaki rám zúdítja a múltját, fix, hogy azért teszi, hogy cserébe tudja az enyémet. A rengeteg dugig írt naplóm jut eszembe, amik bent égtek a tűzben – anyámmal együtt.
– Tisztán emlékszem a házra. Alacsony volt, sötét és koszos.
Dani szünetet tartott, míg beleharapott a kiflibe. Imádkoztam, hogy ne fájjon a foga, ha a falat alá kerül, de szerencsére nem sziszegett, vagy ilyesmi. Hümmögött és a joghurtom felé biccentett.
– Nem fini?
– Ja, de csak, az, persze.
Kanalaztam belőle, de inkább vissza nyomtam. Nézte, de nem firtatta, mit művelek.
– Sok szoba volt, óriási ház, és folyton fáztam. Anyám, mint egy elfeketedett boszorkány. Ennyi év meló alatt megközelítőleg sem találkoztam ennyire súlyos általános állapottal.
– Hm. Sajnálom, Dani.
Nem bírtam együttérzőbb lenni, mert rettegtem attól, hogy mikor kérdezi meg: és a te anyád? De nem tette, helyette kikapta kezemből a joghurtos dobozt, és belevágta a mellettünk lévő szemetesbe. Csak pislogtam.
– Csak azt ne mondd, hogy etted – morgott.
– De ett…
Közbevágott.
– Nekem ezt… Nem kell, Évi.
Aztán felém nyújtotta a hotdogot. De azonnal nevetett is, még mielőtt fújjogni kezdtem. Szó nélkül az autóhoz lépett, és hozott egy pici éthordós dobozt. A kezembe rakta, kérdőn és rettegve néztem rá. Nagyon féltem, hogy tényleg ennem kell.
– Mielőtt leveszed a tetejét, szeretném, ha felkészülnél rá!
Értetlenkedve tekertem a fejem. Beleharapott a hotdogba, aztán folytatta:
– Szóval francia kaja.
Nyúltam, hogy lepattintsam a tetejét, de megérintette a csuklóm.
– Vávávávárj!
– Hm?
– Mondtam, hogy felkészülünk rá! Csak azt ne mond, hogy farkas éhes vagy…
Nem akartam válaszolni, de addig hümmögött a tekintetemet kutatva, hogy válaszoltam:
– Egyáltalán nem vagyok éhes.
– Szerintem tudod, hogy háromszor minimum kell enni egy nap. Na, szóval: csiga.
– Mi?
Megismételte.
– Milyen csiga?!
Az edényke felé mutatott.
– Mondtam, hogy francia kaja. – Akkor esett le. Óriási, barna, nyálkás puhatestűeket láttam lelki szemeim előtt. Éreztem a nyelvemen. A mostohaapám fitymája pont olyan. Éreztem az ízét: ragacsos ondó. A számra szorítottam a kezem, de Dani hahotázni kezdett.
– Hrrr!!! – mordultam rá, és megint rányúltam a dobozra, hogy lefeszítem a tetejét.
– Ne, elég! – Röhögött, és megint megakadályozott benne, de próbáltam kikerülni a kezét, ám ő lenyomott a másikkal.
– Nem hiszem el, hogy nem fáj a karod! – néztem rá, mert hiába tornáztam azon, fel se szisszent. Csak vigyorgott.
Aztán kifordultam a fogásából, de megperdített, és az ölelésében találtam magam. A kezeim hátrafeszítve az ételes dobozzal. Próbáltam dühöngeni, de nevetnem kellett. Halványan mosolygott rajtam, mintha beleszeretett volna a nevetésembe és az ajkába harapott. Meg akart csókolni, és én kihasználtam, hogy elgyengül. Kirántottam magam, felléptem az autó motorháztetőjére, és onnan a hátára ugrottam. Az arcom az arcát szorította.
– A kocsiiim, te! – visított fejhangon. Aztán maga elé húzott, a dobozt hátra rakta.
A nyakában lógtam, aztán átfogta karjaival a fenekem.
– Á-á-á-á-áú.
– Mid fáj megint? Ja, a popsi. Szét ne fickándozd a varratomat, még a szakvizsgán se tüttyögtem vele ennyit, hogy szép legyen.
Kicsit dobott rajtam, alkarjain ültem, tornacipőm az autó rendszámtábláján.
– Köszi.
– Mit?
– Hogy tizenhét éve összevarrtad a csuklóm.
– Muti – Kiemelte nyakából a kezem, és megnézte a heget: – ez bizony ronda. Hogy mentem át a szakvizsgán?!
Nevettem.
– Ne haragudj, hogy dedósnak neveztelek, meg alkalmatlannak… – mondta.
– Az vagyok, ne szabadkozz. Baromira unom én is.
Tekerte a fejét:
– Gábornak igaza van. Iszonyú erő van benned.
– Aha! – Elnevettem magam, és oldalra nyújtóztam a dobozért, visszarántott.
– Azért én erősebb vagyok. Mégis minek neked az a doboz, ha nem akarsz enni?
Meghökkentem, kinevetett.
– Ugye-ugye?! – nevetett.
– Jaj!
– Mi az? – mosolygott.
De nem válaszoltam. Csak néztük egymást. Aztán pici puszikat nyomott az ajkamra, majd a csókjai egyre szívdobogósabbakká váltak. Észre sem vette, ahogy magamhoz veszem a dobozt, kinyitom, és belepislantok.
– De hát ez csirkesali!
– Mi?!
Dani döbbenten nézte a kezem, hogy ezt mégis hogy… Mikor végre feldolgozta, hogy nem figyelt rám, vagyis hogy pont rám figyelt, miközben megszereztem a dobozt, csak grimaszolt. Bármit is akart, keresztül húztam a számításait.
– Párszor láttam, hogy ezt megeszed. Nem mint a joghurtot, vagy bármi mást, amit csak összetúrkálsz. De nem így akartam.
– Hát hogy?
– Én a nap 24 órájában csak a kajára gondolok – kezdte, aztán mosolyogva folytatta: – vagyis most inkább csak rád. És a baj az, hogy te sosem gondolsz rá. Nem tudom Barna haverod miért nem jutott ezzel a helyzettel sehova sem veled, de én úgy gondolom, hogy itt a buksiban kezdődik az evés. Legalábbis nálam. Egyszerre több száz kaja lebeg a szemem előtt, pont úgy képzeld el, mint a rajzfilmekben. Ott kering a levegőben, és egyszercsak leveszem onnan.
– Annyira édes dolog ez!
Mosolyog.
– Azt akartam, hogy először te is gondolkozz a kajáról, de elrontottad, és most hogy szembesültél vele megint tök egyedül, gondolom a reakciód kettőspont “Vlehhhdani”.
– Annyira édes vagy, de hidd el, meg bírom enni.
– Kizárt – mosolygott. – És most így nem is kell, Évi. Viszont van valami, amit meg kell.
– Jaj. A csíkcsere megint, Ct, vérvétel…
– Héhéhéhé, megint kezdesz lesápadni, semmi ilyesmire nem gondoltam most.
– Akkor?
– Elviszlek táncolni.
– MIT???
– Most mit pánikolsz? – nevetett.
– Inkább a CT! Nem tudok táncolni. Nem bírom a táncolós zenéket, nincs ritmusérzékem, nem bírom a tömeget, a zsúfoltságot, az emberi érintéseket…
– Hát ez baromira lejött már a kórházi bulikon is, kiscsibe. Kb. annyit láttunk belőled, hogy írtó csinin átzúztál a termen, aztán szerintem önként lementél ügyelni.
– Hááá… Akkor most miért kínzol?
– Mert ez nem kinzás, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy benned ez az étel elutasítás nagyon komplex. Talán még a fogászat fóbiával is összefügg, meg azzal, hogy egy emberi mondatot sem tudok kihúzni belőled.
Csak pislogtam, folytatta:
– Hm? Száj, fogak, nyelv, ízlelés, szavak, beszéd, nyelés, gyomor, jóllakottság, elégedettség, biztonság, emésztés???!!! – A felsorolásnak végül kérdés lett a vége.
– A… A… Arról…
– Na? Azaz. Az elengedés, az se megy, mi? Ez mind alap. Ezután jön az életszeretet. Az pedig a víz. Nehezen nyeled magadba azt is.
Sírni kezdtem.
– Bárcsak meghalnék.
– Inkább azzal próbálkozol – helyesel. – A csuklód, ez az ugrás… Volt még valami?
– Igen. Amikor meghalt az apukám.
– Tamás? A belgyógyász? Az igazgató helyettes, ugye ő volt?
Bólogattam:
– Akkor megint feküdtem a zárton, Barnánál.
– Kezdem érteni, kiscsibe. Örülsz, ha épp nem történik semmi.
– Pontosan! És az a baj, hogy általában mindig történik valami – még jobban rámtört a sírás. Folyt megállíthatatlanul. – Sírni is gyűlölök! Ne haragudj!
Összeölelkeztünk. Zokogtam, ő simogatta a hátam. Aztán egyszer csak azt mondta:
– Tudod, kiknek rossz igazán?
– Hm?
Elhajoltam és a kezembe nyomott egy zsepit. Megtöröltem az arcom.
– A franciáknak, akiknek csigát kell enniük!
– Jajjjdani! – nevettem.
– A “jajjjdani” még mindig jobb, mint a “vlehhdani” – vigyorgott.
Orrát aztán az enyémhez billentette.
– Akkor most mi lesz? – kérdeztem.
– Ahogy ígértem: ha túl vagy a fogászaton, megtanítalak enni: menjünk táncolni!
– Nem lehetne, hogy inkább legyűröm a salit, és békén hagysz?
Mosolygott:
– Nem hagylak békén – Mosolyogtunk. – Egyébként meg azt mondtad, velem bárhova eljössz.
– Legyen. De ha át kell vennem a tornacipő-farmer-pólót, akkor elfelejthetsz.
– Max. rokizunk a tangó helyett.
– Dani!!! Ne készítsél ki teljesen!
– Hát pedig pont azon dolgozom.
(Folyt.köv.)