Háló

Megtekintve: 124 alkalommal

Eve (17.)



Az első tünet


Dáviddal álmodtam. Szörnyű volt. A zuhanás estéjén, ugyanott álltunk fent, az Olga hegy tetején. Elmondtam neki, hogy mindig is őt szerettem, és nem Zsoltit, mire levetette magát onnan.

Amikor felriadtam, először nem is tudtam, hol vagyok. Néhány zavart másodpercet követően tudatosult bennem, hogy Daninál. A vállamra béke ereszkedett. Az ajtó óvatosan nyílt, éjszaka volt. Lámpafény áramlott be kintről, és Dani mély, gyönyörű hangja.

– Mi a baj? – kérdezte, aztán mellettem kapcsolta fel az éjjeli lámpát. Megfogta a homlokom.

– Lázas vagy – mondta, aztán bement a fürdőbe.

– Dani, csak engem találtatok a csipkebokor alján?

Épp vizet engedett.

– Nem hallak, kiscsibe, rögtön jövök.

Betakaróztam, és még egy pokrócot is magamra húztam. Vacogtam, a fejem pedig szorított.

– Gyere, ülj fel! Vedd be! – Kettő tablettát adott a kezembe. – Ülj fel! – kérte, és felhúzott. A hátam mögött megigazította a párnát. Újra a homlokomat érintette, miközben ittam. A víz jéghideg volt, a nyelvem tüzelve égett. – A fogad fáj? – kérdezte.

– Nem.

– Popsiseb?

– Kicsit.

– Megnézem, jó?

Oldalra fordultam, és hagytam, hogy leemelje a bugyim, alatta a kötést.

– Dani!

– Hm? Hát, ha valami miatt lázas vagy, az nem ez.

– Csak engem szedtetek össze a csipke aljáról?

Magához húzott, mellém ült, és óvatosan megnyomta az arcom.

– Ez teljesen leapadt. Akkor miért vagy lázas? Hozok egy mérőt. Mi fáj? – kérdezte, és megint kiment a fürdőbe. Reszkettem. Dani nem csak hőmérőt hozott, hanem egy pulzoximétert, fonendoszkópot, kis lámpát. Megnézte a torkom, meghallgatta a mellkasom, a hátam, de minden tökéletes volt.

– Már nagyon érik egy vérvétel – közölte, és akkor, mintha acélbetétes bakanccsal mellkason tapostak volna, mélyebbre, betörve a bordaablakom, ripityomra tapostak volna. A karjaim lebénultak, a torkom megdermedt, nem tudtam sem sikoltani, sem lélegezni. Danit csupán távolról láttam, hallani nem hallottam. Amikor megéreztem a fájdalmat szegycsont tájékon, egyből elájultam. Semmilyen fogfájás a közelébe sem érhet.

Émelyegve ébredtem, és Dani mellett elrohava, be a fürdőbe, ahol kidobtam a taccsot. Dani egyből mellettem termett, és tanácstalannak még sosem láttam, de most az volt.

– Ez mi volt? Évi! Kell az orvosi véleményed! Most!

Picit szédültem, amikor a kádhoz dőltem, de ez nem gyomorbaj volt. Dani rémült pillantása miatt megpróbáltam orvosként viselkedni, és félretenni magamban a szokásos pánikrohamot.

– Nem tudom.

Tudtam, és épp ezért nem tudhatta meg Dani.

– De tudod. Mindig, mindent tudsz. 

– Tényleg nem.

– Akkor meg kell CT-znünk téged, hátha mégis van valami baj. Mégis mitől ájuldozol?

– Sima vérveszteség, Dani, nem kell annyira felfújni. Iszok egy pohár vizet, és rendben leszek.

– Ebben lehet valami igazság… Van kedved elmenni kajálni? – kérdezte.

– Veled? Bárhova. – Beleharaptam az ajkamba. Dani sóhajtott.

– És a láz?

– Biztos a fogam. Az antibiotikumok hatásának csúcsa huszonnégy óra. Majd meggyógyulok. Ha agyvérzésem lenne, már kiderült volna.

– Biztos nem volt ez valami roham?

– Síma ájulás.

– Na, jó!

Dani gyors mozdulatokkal felállt, és letolt a torkomon három pohár vizet. Gyanakodva figyelte közben mindenem.

– Átöltözök, jó? 

– Jó – nevette el magát, mert még mindig a danis OMSZ “hivatás az életért” pólóban voltam.

– Letusolok – tettem hozzá.

– Rendben – mosolygott. – De a sebet ne érje víz! – szólt rám szigorúan. Elnevettem magam.

– Igenis, Doktor úr!

– Ezt már szeretem, ha szót fogadsz!

Három percig tusoltam a micimackós zuhanyfüggöny mögött, Dani háromszor jött be, hogy minden oké-e. Írtó cukinak tartottam, és alig vártam, hogy végezzek, és lássam, és a közelében legyek. Ahogy elhúztam a függönyt, előttem nyújtózott a karja, rajta a törölköző, de ő háttal állt, oldalt, diszkréten. Felnevettem. Lekaptam a karjáról a törcsit, magamra csavartam, aztán ráugrottam. Egyűtt téptük le óriási testéről az óriási pólót. Imádtam a mosolyát, imádtam az erejét, imádtam, hogy ilyen nagy. Már egyáltalán nem feszengett a méreteitől, ami miatt még cukibbnak tartottam. Imádtam, ahogy magához húz, az ajkának ízét, az arca tapintását, a nyaka illatát. Eggyé váltunk, nevetve, játszva, mintha semmi baj nem venne körül minket. Utána mindig úgy heverésztünk, hogy látni akarta a szemem. Hanyatt feküdtem, ő mellettem támaszkodott.

– Elmenjünk kajálni? Szerinted kijutunk az ajtón?

Nevetett.

– Nem tudom, Dani, te tehetsz az egészről.

– Nem igaz. Úgy tudsz nézni, hogy idegösszeomlást kapok, és úgy vonzol magadhoz, mint mágnest. Megőrülök érted.

Megcsókolt, aztán újra elhúzódott. Megfogta a homlokom, és a csuklómon a pulzusom.

– Jobban vagy, azt gondolom?!

– Azt hiszem. És te? A karod? Fogad?

– Én is jól vagyok, de muszáj enned, kiscsibe. Eszel, aztán ki kell cserélnem a draint, jó?

– Félek.

Megsimogatott. 

– Itt vagyok. Akkor nem félsz.

– Ha te vagy az orvos, akkor igen.

Felült.

– Ez hogy lehet?

Megvontam a vállam, aztán öltözni kezdtem. Mozdulatlanul figyelt.

– Mit tettek veled, kiscsibe?

Ránéztem.

– Jó-jó-jó – tartotta fel a tenyerét. – Megvárom, míg beszélni szeretnél, nem csak szexelni.

Elnevette magát, és ő is öltözni kezdett. Hozzávágtam a párnát. Megint nevetős kedvünk lett, és megint nem bírtuk elhagyni a lakást.

Éjszaka volt már, mire felöltöztünk. Daninak fájni kezdett a foga, megint kettőt kellett bevennie, de most már hatott. Mire neki elmúlt, az enyém állt neki fájni, így rávett arra, hogy kiszedje onnan a gennytől tocsogó gézt, és betegyen helyette egy másikat. Ez úgy is fájt, hogy előtte Lidocaint szúrt a számba, a vágás köré. Hosszú percekig vérzett megint, de aztán elállt. 

– Nem fog vérezni? – kérdeztem tőle, miközben összeölelkezve sétáltunk a lámpafényes téren a VW felé. – Félek!!!

Elengedett és elém állt.

– Nem. Nagyon jól néz ki a lebeny. Csak egy picit feltapadt a drain a savótól, ezért…

– Vlehhh, Dani, elhányom magam, ne beszélj róla. Nem akarom tudni! Lehet, inkább neked van igazad. Húzta volna ki Gábor, mint itt kaszabolt.

Nevetett:

– Bezzeg, amikor ott pusztultam meg Gábor keze között, akkor nagyon gyökérkezelés párti voltál.

– Gyűlölöm a fogászatot – morogtam.

– Én még nálad is jobban! – kontrázott rá Dani.

Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, és tett rá egy párnát. Meghökkentem. 

– Van ülésfűtés benne – néztem rá kérdőn.

– De az nem bizti, hogy jó a popsisebednek.

Akkor megint reszketni kezdett tőle a térdem. Hozzábújtam, ő is a nyakamhoz hajolt.

– Nem lesz, semmi baj, kiscsibe! Itt vagyok veled. És ez olyan, mint…

Énekelni kezdett, nagyon halkan, nagyon belehaltam:

“Suhanván felleg réteken… Csillagot szór itt fenn, a végtelen, mert végre itt vagy velem.”

– Dani!

Kábán a belebolondulástól mégis hátraléptem:

– Évi?

– Dani, az van, hogy körülöttem mindenki meghal. Még csak két napja, hogy kihúztál a csipke alól, és már felszakadt a bicepszed, a tricepszed, begyulladt a fogad…

Közbevágott:

– A tricepszem?

– Öhm. Hát igen.

– Azt hogy? Mikor?

– Hát a bicepszedbe a “legjobb” feliratú bögrerész, oldalra meg a “férj” fúródott, és ablakszilánk is…

– Apropó. Veszünk Gábornak egy “legjobb fogorvos” bögrét, és hozzávágjuk, ha okoskodik legközelebb? Még hogy a mellkasfűrész ijesztőbb…

– Hogy lenne már ijesztőbb?! – helyeseltem, és megint nagyon cuki volt Dani, ahogy gyerekeskedtünk.

– De amúgy a tricepszemről én miért is nem tudok?

– Mert azt is kirántottad volna, és ott vérzel el nekem a fogászaton, pedig az az én parám.

– Bocs, hogy kihúztam, sokkot kaptam szerintem.

– Fogászati székből sebet ellátni?! Szerinted én mennyire voltam képben?

Dani kinyújtotta a karját, és forgatta. 

– Minden mozog, ez a mi szakmánkban nem annyira hátrány – vigyorgott. – Csúcs vagy, Évi! Köszönöm.

– Az utolsó voltál, akit megműtöttem.

Dani lesápadt.

– Hogy mi? Tessék?

– Nem… Nem … – fuldokolni kezdek. – Képtelen vagyok oda bemenni még egyszer!

Dani legyint:

– A fogászatra is ezt mondtad. Ott is szuper ügyi voltál. Meg sem pisszentél! Nem, mint én basszus. 

– Mert ott voltál! “Csillagot szór itt fenn a végtelen, mert végre itt vagy mellettem”.

Elmosolyodott:

– Majd műtünk együtt. Mint amikor kis rezidens voltál – vigyorgott.

Most én legyintettem le.

– Nem fogok hiányozni.

– Miket beszélsz… Te vagy A baleseti… – És akkor megijedt. – Mégiscsak megsérültél, ugye? A kezeddel van baj, Évi?

Magához vette a jobb kezem. Sírni kezdtem.

– Mondd már, hogy mi a baj!

Elvettem a kezem, átfogtam az övéit.

– Most… Most csak menjünk enni, és biztosan nagyon éhes lehetsz. Még a végén engem fogsz megenni, Dani!

Kétségbeesett pillantása halvány mosollyá enyhült.

– Nem tudok annyit enni, hogy téged ne kívánnálak meg.

Amikor elindultunk, megkérdezte, mit akarok enni, de ez olyan kérdés volt, mint rabnak, ha azt kérdezik tőle, melyik tengerpartra szeretne utazni. Úgysem teheti. Az éhség rabja voltam, a tökéletes uralkodó. Megengedhettem magamnak, egyszerűen megérdemeltem az éhezést, ha már ezen kívül semmit sem irányíthattam a világon.

– Kicsi csibe? Már megint a semmit szeretnéd megenni?

Lassított, láttam, hogy gondolkozik, merre menjünk.

– A szextől se éhezel meg? – vigyorgott, és hatalmasat rengett bennem minden. Nagyon vonzott már megint. – Mi a kedvenc ételed?

Pirosnál álltunk, és Dani nem adta fel:

– Vagy bemegyünk a Tesco-ba, és elkészítem neked. Nagyon jól főzök.

Már megint az a mosoly. Majdnem szóltam neki, hogy inkább kórház, echokardiográfia, mert nehezen lehetett volna megkülönböztetni Dani iránt érzett elragadtatásomat egy koszorúér görcstől. Az élet szép…

– Éééviiii?! Hm? 

– Nem tudom. Te mit szeretnél?

– Téged – Most meg azért omlottam belé, mert nem mosolygott. – Muszáj enni, kiscsibe, mondj valamit! 

– Nem tudom, mit mondjak Dani. Max. joghurtot szoktam enni.

– Joghurtot?! – grimaszolt. – Az nem étel – mondta, aztán megfordultunk a piros lámpa előtt, valami eszébe jutott.

(Folyt. köv.)

Vélemény, hozzászólás?