Háló

Megtekintve: 85 alkalommal

Eve (16.)

Légvárként omlik szét a büszkeség

Miután Gábor kiment, mindketten a csendbe kapaszkodtunk, végül én szólaltam meg:

– Ugye neked is elég volt a sütiből?

– Már nagyon érzékeny a fogam.

– Holnap majd megcsinálja Gábor. Szerinted kihagyhatjuk a vacsit? Fel van vágva az ínyem napkelettől pirkadatig.

– Szerintem ki. A fogmosást is.

– Arra szent ígéretet tettem.

– Oké, behozom a táskád. Gábor összepakolt ezt-azt a kastélyból.

Az ágy mellett, a fiókos szekrény előtt nyílt Dani fürdőszobája, de mielőtt beléptem volna, eszembe ötlött a tény, hogy nem is láttam még a lakását. Korholni kezdtem magam, amiért ennyiszer fogok padlót. De ez van. Ezt osztották odafentről. Amikor dolgozni kezdtem, bevezettek a sebészeten egy szabályt: egy műtét, két szakorvos. Mert ugye a beteg fent az asztalon, élet halál közt lebegve fekszik, és ha a szakorvosra is ekkor csap le a kaszás, akkor meghal az operált is. Fix, hogy én ihlettem ezt a szabályozást.

Pici volt a nappali is, ahova a háló nyílt. Egy kanapé, két fotel, balra pici, ablakos konyha, előre a bejárati ajtó, de nem volt rumli, ahogy Dani felkészített rá, csak mindenhol könyvtornyok magasodtak. Azóta gyűlöltem olvasni, amióta anyám elolvastatott velem huszonöt kötetet négy nap alatt… Oroszul!

Dani megállt a bőröndömmel, amikor meglátott. Gábor már aludt, a fotelról felemeltem egy narancssárga plüss plédet, és betakartam vele, aztán visszamentünk a szobába. Dani letette a bőröndöt, kicipzárazta, nagyon kedves gesztusnak találtam, ugyanakkor gyomron szorított az érzés, hogy… Hát, igen. Dani kivette az elsősegély dobozt, és alatta pont az a bugyi volt legfelül, ami Gábor előtt nem ciki, hogy pakolgatja, de Dani előtt… Szóval nagyon vigyorgott. (A fekete tangabugyin egy ajak volt, kidugott nyelvvel, ami akár Rolling Stones utalás is lehetne, de alatta az volt írva: kóstolj meg, édes vagyok.) Szénné égett a fejem, sajogni az aznap kezelt fogam, megfájdult a gyomrom, és a seb a seggemen.

– Jól van, ne borulj ki! Már nem bírok úgysem édeset enni – vigyorgott. 

– Most fáj az enyém is.

Elkomolyodott.

– A fogad?

– Igen.

– Felkeltsük Gábort?

– Á, ne… Úgysem tud, mit tenni, beveszek egy tablettát, és elmúlik.

– Jó, azt ide tettem. – A fiókos szekrény tetején feküdtek a gyógyszereim. Szupi. És Dani ismét csak megdöbbentően gondoskodónak bizonyult. Behívott a fürdőszobába, megint csak leellenőrizte a víz hőjét, és még a tablettát is kipattintotta a csomagolásból, úgy adta oda. Amíg ittam, úgy nézett, mintha még attól is tartana, hogy félrenyelem. Aztán elvette a poharat, és újra megtöltötte, felém nyújtotta. 

– Hm?

– Igyál, napi két liter folyadékot meg kell inni, nem mondta még senki?

– Hm. – Elvettem, és megittam.

Aztán újratöltötte, de mire fújjogni kezdtem volna, kiment a fogkefémért. Kibontotta a csomagolásból, és úgy adta oda, hogy megkente fogkrémmel. A fogkrém rózsaszín volt és csillogó. Ledöbbentem. Az egyetlen fogkrém, amitől nem a mostohaapám ondója jutott eszembe, és ő is ezt használja… Bár, így belegondolva a rettenetes fogászati státuszunkba, lehet, váltani kellene.

– Mi az? – mosolygott, amikor odaadta a fogkefémet.

– A bátyám is ilyen fogkrémet szokott venni nekem, mikor kamasz voltam.

Mosolygott.

– Tudom, hogy cink – válaszol vigyorogva –, nem túl férfias, de az egyetlen, ami nem csíp.

– A számból vetted ki a szavakat.

– Na, még a szavakat is?! – vigyorgott, aztán abbahagyta, ahogy én kentem meg az ő fogkeféjét, és nyomtam a kezébe.

Úgy tettünk, ahogy Gábor doktor parancsolta. Beálltunk egymás mellé, és mostuk a fogunkat. Dani egy óriás, a válláig sem értem. Egymást néztük a tükörben, és egyre jobban röhögtünk… Egészen addig, míg én ki nem köptem egy liter vért. Dani meg utánam kb. két decit, és egy fogdarabot.

Gyorsan a számhoz szorítottam a törölközőt, és próbáltam beszélni:

– Ez a fájós fogad darabja? És mi vérzik rajta ennyire?!

Dani úgy nézett, mint aki menten sírva fakad. Kiöblítette a száját, akkor még egy darab koppant a csapban. Aztán hosszú másodpercekig tartotta az arcán a törölközőt.

– Dani?

Lehúzta a törölközőt, könnyes volt a szeme:

– Évi, ez most nagyon kilyukadt, bevehetem a fájdalomcsillapítód?

– Persze, jézusom!

Most én álltam neki Danit ápolni. Hoztam a tablettát, de kivette a kezemből a dobozt, és kettőt vett be. Nem akarta a vizet, hiába nyújtottam felé.

– Júj – grimaszoltam, aztán szó nélkül kiment a konyhába.

Leültem az ágyra, és nagyon aggódtam Daniért, hogy nagyon megfájdult a foga. Aztán jégtasakkal jött vissza, és kért, hogy bújjak be az ágyba.

– Jegeljük pár percet még a pofidat, ha nem vagy nagyon álmos. De ha nem bírod, akkor nyugodtan hunyd le a szemed, majd én tartom.

– Rendben.

Dani mellém feküdt, úgy tartotta a tasakot, és néha elemelte az arcomról.

– Nagyon fáj? – kérdeztem én őtőle.

– Ühüm. Gondolom, ki kell húzni – válaszolta Dani.

– Csak nem!

– Inkább, mint a gyökérkezelés!

– Dehogy! Jaj, nem! Nekem az összes gyökérkezelt, nem lenne fogam, ha mindet inkább kihúzták volna. 

– Erre nem veszel rá – morogta.

– Ma te mire vettél rá?

– Na jó, hát pont erre, basszus.

– És TE mondtad azt előtte, hogy nem fog fájni. Akkor most?

– Jaj, Évi, nagyon nem szeretem – nyávogott. 

– Én nem csak “nem szeretem”, Dani többször is elájultam! Nem tehetek róla, elájulok!

Kiborultam. Levettem magamról a jégtasakot, és felültem. 

– Tudod, milyen érzés? Meglátok egy tűt, és elájulok! Akkor is, ha előtte egy perccel én szúrom azt például beléd. Ez nonszensz, érted? Akkor is elájulok! Elhatalmasodik rajtam valami iszonyú félelem, nyakon ragad, megfojt, és semmit sem tehetek! Érted?

Kis híján elbőgöm magam. Dani utánam mászik, és visszarakja az arcomra a jeget.

– Mi történt, hogy így félsz, Évi?

– Mondtam már. Sőt. A nyelves bugyimat is láttad! Most én akarok rólad megtudni mindent!

Dani annyira ledöbben, hogy a keze megáll a levegőben. Kiveszem a kezéből a tasakot, és közel csúszok hozzá. Óceán illata van. Felkavar. Az arcára illesztem a jeget, óvatosan, attól félek, hogy ez is fájni fog neki, de nem mozdul. 

– Segít ez?

– Azt hiszem – mondja, és sóhajt. – Az anyukám meghalt, engem meg bevittek egy kórházba. Hónapokig kezeltek mindenfélével. Aztán fogászatra is elvittek, és kifúrták a tejfogaimat. Ennyit tudok. De nem emlékszem erre az időszakra.

– Sajnálom, Dani. Biztos nagyon féltél.

– Nem tudom. Örültem, hogy anya meghalt, nagyon sokat szenvedett.

– Mi történt vele? – kérdeztem.

– Istenem, Évi, nagyon fáj!

– Mindjárt hat a tabletta! – próbáltam vigasztalni, aztán még közelebb ültem hozzá, levettem a már felolvadt tasakot, és megsimogattam az arcát.

Jó pár percig ültünk így, mire azt mondta, elmúlt. Eldőlt, de nem húnyta be a szemét. Lefeküdtem én is, vele szemben. Akkor végre újra mosolygott, és én mérhetetlenül megnyugodtam, hogy elmúlt a fájdalma.

– Valami tályog lehetett a hasában. Pelenkáznom kellett, és vattát tennem oda. De így utólag tudom, hogy genny folyt belőle. Csak feküdt, és alkoholt kellett szereznem neki, mert józanul őrjöngött a fájdalomtól. Folyton kéregettem, a pénzből pelenkát és vattát vettem, aztán egyre büdösebbé vált. Élve rohadt el.

– Jézusom!

Felkönyököltem, és kezem az arcát simogatta megint. Ő is felkönyökölt, közelebb csúszott, és fölém hajolt. 

– Ezért a hasi sebészet – suttogtam. – Ezért veszekszel velem, ha mellkasi sérültet hozok, a tiéd meg hasi sérült.

Arca megint fájdalmassá vált, és a párnába fúrta magát.

– Dani?

– Évi, megint nagyon fáj!

– Lüktet, vagy…?

– Aaa, aú, mintha… Hasogat nagyon erősen.

– Szólok Gábornak, ez már nem múlik el. 

– Jó.

Mire beértünk Gábor rendelőjébe, Dani arca is kezdett bedagadni. Gábor kopogtatta és fújkálta a fogát, miközben fogtam a kezét, ami jéghideg volt. Gábor csak hitetlenkedett. Azt mondta, de ja vou-je van, az én fogam szögre ugyanígy festett. De Daninak valahogy az injekció sem hatott, annak ellenére is heves fájdalmat érzett. Még hármat kapott, de így is nagyon fájt neki a fúrás. Amikor az idegtűt betolta Gábor a fogba, Dani akkorát ordított, hogy attól tartottam, kitörik az aznap megcsinált ablak.

– Jesszus, sajnálom – mondta Gábor, Dani kis híján elsírta magát, és csak hajtogatta, hogy kibírhatatlan fájdalma van. – Benyomom a Lidocaint a fogbélbe. Ez is fájni fog, de az már tényleg zsibbaszt majd.

Dani hagyta, de ugyanúgy üvöltött, aztán kibuggyantak a könnyei.

– A kurva életbe! – mondta, mikor Gábor kiszállt a szájából.

– Dani, öt fogadat így is ki kell venni, a fájósak ugyanerre a sorsra jutnak, mint ez a jobb fent hetes, a többit pedig be kell tömni. Nagyon gyulladtak és mélyen szuvasak a fogaid. Ezek fájnak, érzékenyek, néha fel is dagadnak, ez így nem megy tovább. Meddig akarsz még szenvedni a fogaid miatt? Beírlak minden napra, ha visszajövök, és helyrehozlak végre.

Nem válaszolt. Az én kezemet nézte.

– Ha kicsit enyhül, Dani, akkor engedd ide Évit, meg akarom nézni őt is.

Nem válaszolt, csak kiszállt a székből.

– Ezerszer mondtam ezt el neki – suttogta nekem. – De csak akkor jön, mikor már nagyon fáj. 

– Gábor, a te apukád fogorvos. Dani meg árva. Velem együtt. Te ezt nem értheted!

Bőgni kezdtem én is. Gábor nem reagált. Beültem a székbe, és nem fájt, ahogy kopogtatta meg fújkálta a fogam. Tedd bele gyógyszert és tömést, aztán végig nézte a többi fogam. És csak sorolta és sorolta a rosszakat, amiket már fúrni kell.

– Nincs is ennyi fogam!

– Rengeteg fogad van, itt-ott cserélni kell a tömést. Ez semmi, pici korrekció, de ki kell pucolni a rossz részeket.

– Jó.

Gábor Dani felé fordult.

– Éppen pontosan ugyanannyi kezelés kell mindkettőtöknek. Együtt szépen végigjárjátok mindketten – szögezte le Gábor unokabátyám.

Danira néztem, ő is megszeppent. Rajtam megint kitört a sírás, leginkább attól, ahogy féltettem Danit, hogy megint fáj majd neki a kezelés.

– Na, most mi van? – tárta szét Gábor a karjait.

– Ez egy kurva horror! – fakadtam ki. – Kurva horror!

– Emlékeztesselek a mellkasfűrészre? Meg a lábamputálásokra? Az a horror! Meg amikor mindketten könyékig turkáltok négy kézzel egy emberben, mégis vérszökőkút van középen. Az a horror! Embereket daraboltok fel, az isten szerelmére! Amit én csinálok, az szolgasorban sincs mindehhez képest. Egy kis empátiát, sebészdoktorok, mit élhetnek át a ti betegeitek az enyémekhez képest – tolt le minket, de nem értettünk vele egyet, mert mi elaltatjuk a betegeket. De inkább nem szóltunk semmit, “talán előbb szabadulunk” céllal.

Egy óra múlva újra Daninál voltunk. A konyhapulton ültem, ő meg sorolta az opcionális reggelit, “és olyan opcióban ne is gondolkozz, hogy semmit”. Annyi szurit kapott, amitől egy ló is elhalálozna, így folyton összegabalyodott a nyelve.

– Évi, megmondtam, hogy a “semmi” az nem étel! A sebtől félsz?

– Nem… Most egy ideig hallani sem akarok fogászatról.

– Hát de este ki kell cserélnem a csíkot.

– Jézusom, tényleg… Hogy fogom azt túlélni?

– Ahogy én ezt a horrorgyökérkezelést. De haggyuk szerintem is, kajáljunk, attól jobb az élet.

– Te nem ehetsz még vagy négy óráig.

– Már alig zsibbad! – vágta rá kétségbeesett elmagasított hangon, és annyira cuki volt, ahogy szemmel láthatóan éhezett, hogy leugrottam, és megöleltem.

Annyira spontán, és ösztönös volt, hogy egyáltalán nem gondoltam át az egészet, és annyira természetesnek tűnt neki is, a karjai egyszerűen úgy fontak át, mintha az ölelésébe teremtődtem volna. Aztán persze nagyon zavarba jöttem, nagyon.

Ránéztem, pedig nem kellett volna, megint csak őrjítően hatott rám már bőrének az illata is, hát még a gyönyörű, éjkék pillantása. Majdnem összecsúsztam nőiséges elgyengülésemben. Aztán keze elengedte a hátam, és a hajam alá, a tarkómra csúszott. Akkor megint olyat tettem, aminek az okát nehéz lett volna megmagyarázni. A vállaira tettem a kezem, lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam. Visszacsókolt. Csókolózni kezdtünk, és olyan volt, mintha eggyé vált volna az ajkunk, a nyelvünk, mint puzzle darabok, ha egymásba illeszkednek, és rettenetesen felkavart.

– Évi – Aztán ő húzódott el.

– Jesszus, ne haragudj! – Az arcom lila lett a zavartól, de picit enyhült, ahogy Dani aszimmetrikus vigyorgásával szembesültem.

Fogott, és felültetett a pultra. Úgy voltunk egymagasak.

– Évi! – szólt, de nehéz volt ránéznem.

– Biztos, barátnőd van, nem hiszem el, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.

Mikor úgy tűnt, Dani jön zavarba, ránéztem. Épp beszélni kezdett volna– Ööö…

De szavába vágott a pillantásom. Ő csókolt meg, csókolóztunk, nagyon akartam őt. Szorítottam a vállát, markolta a hajam, aztán hirtelen elengedett. 

– Figyelj… Ezt meg kell beszélnünk. Most halt meg a férjed, és én nagyon… Bombázó vagy, Évi. Gyönyörű, és nagyon… De…

– Tudom. Utálsz. Valójában irritállak, tudom. És ez így fura, én sem tudom…

Közbevágott.

– Meg akarlak ismerni. Mindent tudni akarok rólad! Mindent.

És mivel Dani még nem tudott rólam mindent, nem tudhatta, hogy teljesen zakkant vagyok. Tekergettem a fejem, és hátraléptem tőle.

– Sosem ismerhetsz meg! Engem soha, senki nem ismerhet meg – mondtam, és bementem a szobába a bőröndömért.

– Várj! Oké! De én megyek el – mondta, mire az ágy alól előhúzott egy sporttáskát, a fiókos komódból bele dobált néhány pólót, aztán bement a fürdőbe.

– Itt hagyom a fogkrémet, én majd veszek másikat. 

Amikor vállán a táskával kijött onnan, magyarázni kezdte, melyik gyógyszert mikor vegyem be, akkor már tudtam, hogy nem engedhetem el.

Léptem egyet felé, akkor elhallgatott, aztán megtorpantam. Ledobta a táskáját, hozzám sietett, és magához szorított. Lábujjhegyre álltam, és arcom a nyakához szorítottam. Mindenemet felkavarta ismét a közelsége.

– Hol voltál eddig, Dani?

Hátrébb húzódott, és ujjával megigazította a szemembe göndörödő tincsemet. Elmosolyodott.

Megcsókoltuk egymást.

– Jól vagy? – Az ölében ültem, már felöltözve. Gyönyörködtem a szemében, az iszonyúan szexi vonásaiban. – Nem fáj semmi, Évi? Minden rendben?

– Igen. – A haja fekete, rövid. A füle fölötti tincseit babrálom, ő a hátamat simogatja. – És veled? Zsibbad még az arcod?

– Picit – mosolyog, és tényleg aszimmetrikus még mindig a mosolya.

– Nem is érezted az ajkadon az enyémet?!

– Csak a baloldalon – nevetett, aztán az arcomat simította.

– Mintha megint ducibb lenne itt a pofid. Nem ártana egy kis jég rá. Nem fáj?

Tekergettem a fejem. Csend szállt pillantásaink keresztjébe, aztán elmosolyodott.

– Kimegyek a jégért.

– Brrr, nagyon átfagyok tőle.

– Majd felmelegítelek, kiscsibe.

Letett, és betakart. Aztán kiment. Ha eddig nem zúgtam volna bele teljesen, kint énekelni kezdett, és olyan hangja volt, hogy mindenem beleremegett.

“Minket vár a világ. Bársony egeken ringat. Téged várlak, te szép hercegnő, halld a szív szavát! Véled mámorító versenyt szállni a széllel. Szőnyegünkön ma éjjel utunk meséken visz át…” Aztán csak dúdolta tovább, kikészültem. Daniban ezer operaénekes veszett el.

– Hoztam kaját is – mondta, amikor visszajött. Leállt a légzésem. – Hogy ne kelljen utána megint kimennem. 

Amint letette a tálcát az ágy végébe, kivettem a kezéből a jeget, és azt is félretettem. Nem akartam nagyon tolakodó lenni, ezért csak a kezét fogtam meg, és ujjaiban az erő, ahogy az én ujjaim közé kanyarodott, megint olyan érzés volt, mintha mindig csak vele éltem volna. Felém lépett, az ágyra ültem, ő felém térdelt, és egyre közelebb hajoltunk egymáshoz.

– Beleszédül az ész – suttogta és mosolygott.

Ajkunk egymáshoz ért. Nem kaptam levegőt. Izzott a tér, reszketett a fény. 

– Légvárként omlik szét a büszkeség – suttogtam az ajkára.

Meghökkent, hogy ismerem a dalt. Aztán maga alá fektetett. Ahogy le akartam venni róla a pólóját, kissé megfeszült.

– Százhusz kiló vagyok, Évi. Nem akarod látni a hasam… – hadarta.

Lehúztam a pólóm:

– Negyvennégy kiló vagyok, mindig ötvenet hazudok. Látni itt, ahogy az aorta abdominalis pulzál. Ha beleakadok a cipzáradba, kihasad a testem, és itt vérzek el.

Dani nem ijedt meg. Ettől.

– Oké. 

Felegyenesedett, és áthúzta testén a sötétszürke pólót. 

– Pontosan nyolcszor férnél el bennem – közölte. 

Feltérdeltem, a szívéig értem. A bőréhez simultam, és hallottam, ahogy nyel.

Tenyerét a hátamra tette. Kis híját átérte az egészet. 

– A karodon a seb nem lüktet? – kérdeztem.

Akkor lenyomott az ágyra, és mellém feküdt.

– Mondd, hogy ocsmány vagyok! – mondta.

– Nem tetszhetek neked – vágtam rá.

– Sosem láttam gyönyörűbbet nálad, Évi!

– De csajod van, ugye?

– Láttam, hogy néztél a nyomozóra!

– Azt is látod, rád hogy nézek.

Tekintete az enyémbe süllyedt. Láttam rajta, hogy meggyőzöm, de visszavette a pólóját. A jégért ment, és ahogy rátette az arcomra, tényleg éreztem ott valami csomót.

– Fáj? Vagy csak rossz hideg?

– Fázom – mondtam, aztán magához ölelt. A szíve hatalmasakat dobbant, elaludtam.

(Folyt.köv.)

Vélemény, hozzászólás?