Háló

Megtekintve: 178 alkalommal

Eve 15.

Már megint egy lift

Dani a tizediken lakott. Minden bajom volt, amikor rávett, hogy liftezzünk, de egyáltalán nem volt realitása annak, hogy gyalogoljunk. Az ő karja még zsibbadt, de hamarosan neki is lüktetni kezd.

– Enyhült? Hatott valamit a fájdalomcsilli? – kérdezte.

– Igen. Nem fáj már. És a te fogad, Dani? Azzal mi lesz?

– Elmúlt szerencsére. Most nem állhat neki fájni, hogy Gábor elutazott. Adott időpontot, be kell majd tömni.

– Mert a rossz fogak megvárják a fogorvost? Igazán hagyhattad volna, hogy betömje most. 

– Ne piszkálj! Nagyon nem szeretem. Nagyon kell fájnia ahhoz, hogy odaüljek.

– De ma mondta Gábor, hogy ami már nagyon fáj, azt már nem lehet csak úgy betömni, és a gyökérkezelés a legrosszabb!

– Te is sokat ültél már ott, ugye? – sóhajtott.

– Túl sokat is.

– Mindig ennyire reszketsz? Hogy szokott Gábor betalálni a kicsi izéivel a fogadba?

– Ne piszkálj! Ma nem is reszkettem. 

– Ma nem? – vigyorgott.

– Tudom, mire akarsz kilyukadni… És igen, miattad nem. Ez a számolás nagyon bejött, nem is tudom… Még sosem tudtam ennyire kizökkenni a parázásból. – Nagyon mosolygott. – Köszi.

– Nincs mit. Elmegyek veled majd akkor is, ha Gábor folytatja a fogad.

– Oké.

Szerettem ezt az új életérzést Dani mellett. Igazán cuki, kedves, törődő, gondos, odaadó pasi. Valójában még sosem találkoztam ekkora kedvességgel, mint ami benne lakozott, hihetetlen, mennyire tudta álcázni magát előttem.

– És most a faktorpótláson is ennyit fogsz stresszelni, mint a géz kiköpködésen?

Dani kinevetett, de kezdett megint rám törni a rosszullét.

– És megint falfehér vagy. Akárhányszor csak liftbe szállsz, rosszul leszel. Abszolút indikált lenne vissza vinnelek a kórházba!

– Lécci, ne! Jaj, Dani, el fogok ájulni…

– Igen… – mondta, és még halványan éreztem, ahogy a karjaiba omlok.

Aztán képszakadás.

Idegen helyen ébredtem, hál’ Isten, lámpafény volt még, nem reggel, így tudtam, hogy nem sok ideig voltam eszmélet nélkül. Felültem, és ahogy a másik oldalra fordultam, szembe találtam magam Danival. Az ágy végében ült törökülésben, előtte egy tálca, amin szín szerint voltak csoportosítva a sütiszelet halmok. Felfordult a gyomrom.

– Ugye, nem kell megennem?

– Nem – sóhajtott, felállt és oldalt, a fal mellett álló fiókos szekrényre tette át a tálcát. – Hogy vagy? A “jól” most nem lesz elég, Évi!

– Jó…bban vagyok! – próbáltam mosolyogni, és szerencsére már úgy sem fájt az arcom.

Dani nevetett.

– Adtam friss fagyasztott plazmát, és beküldtem a laborba a véredet.

– Kész mázli, hogy nem voltam magamnál – borzongtam. Vigyorgott.

– Kivetted a számból a gézt is? Jé, már nem is zsibbad.

– Lement a duzzanat is, megint szép vagy.

– Köszi… Dani, igazán köszönök mindent!

– Nincs mit, kiscsibe!

Mosolygott, aztán némaság szállt közénk, és talán az, hogy lassan már nincs miért fognunk egymás kezét…

– Ugye nem hagysz itt…? – bukkant ki belőlem végül.

– Hova gondolsz! Dehogy! – vágta rá.

– Akkor jó – szusszantam, és ő is sóhajtott egy mélyet. Visszahanyatlottam az ágyba: mennyeien puha volt. Körbenéztem. Mellettem, két oldalon éjjeliszekrény. A közelebbin orvosi könyvek, elmosolyodtam. Dani oda fektetett, ahol ő is aludni szokott?!

– A bátyám szobája volt pont ilyen. Lépni nem lehetett az orvosi könyvektől.

Nem válaszolt, csak mosolygott.

– Bocs a rumliért, nem sokat voltam itthon mostanában.

– Ó… A barátnődnél…?! – Tekintete meghökkent. – Mi van?! A bugyim színét is tudod – vigyorogni kezdett. – Tök konkrétan…

Közbevágott:

– Ha van meggyes… Epres is van, meg szilvás?

– Ne terelj… Szóval, mindent tudsz rólam, láttál sírni, hányni, vérezni. Félni… Nem sok ember látott eddig félni.

– Nyugodtan pontosíthatsz nullára – vágott közbe. – Még parányi lehetőségét sem tudtuk mi halandók elképzelni, hogy az Évi bármitől is megijedhet. Erre hallod, kiscsibe… Van olyan, amitől nem félsz? Még a mignonoktól is kiver téged a frász! – nevetett, és a fal melletti polcára mutatott, a színes sütikre.

– Hm. Te sem vagy olyan, amilyen – morogtam.

– Ezt most hogy érted?

– Hát, tudod… Morgós vagy… Vagyis kívülről nézve. Az emberben a kaki is megfagy, ahogy tudsz nézni. Olyan, mintha a tekinteteddel ketté nyitnál egy óceánt.

Felröhögött, és rákontrázott:

– Rád meg azt mondják, annyira kemény vagy, hogy nem Ádám oldalbordáját ültették te beléd, hanem te egy olyan Éva vagy, aki kiműtötte a sajátját, és operálta át Ádámba. 

Mosolyogtunk, aztán folytatta:

– Imádom, hogy mindentől félsz, óriási kihívás lehet a pasidnak lenni. Zsolti hogy csinálta?

– Ah, ismerted. Örökké csesztetett.

– Miatta az álarc?

– Ühüm. Hogy végre leszálljon rólam.

– Logikus. Járt veled fogászatra? Fogta a kezed?

– Igen… Ha már nagyon fájt, elrángatott, de a kezem?! Dehogy. Sikideg volt, háttal cigizett az ablakban. Aztán hallgathattam a hegyi beszédet, hogy miért vagyok olyan idióta, hogy heteket szenvedek, és mindig nagyon tönkremennek végül, amik fájnak.

– Csak féltél. Tudom. Szóval Zsolti húzta ki az alsó bölcsességfogaidat?

Most én döbbentem meg.

– Ennyire végignézted a számat?!

– Most miért?! Nagyon csinik a rózsaszín tömések hátul.

Vigyorgott, én pirultam, de folytatta:

– Csak akarom tudni, milyen trauma miatt reszketsz ennyire?

– És te?

Néhány néma másodperc után az ajtó csengője ugrasztott meg minket. Dani felállt, és kiment a szobából. Zsolti emléke körbefonta a nyakam és mellkason taposott. A fejem a másik éjjeli asztalka felé fordítottam. Egy könyv feküdt ott. Közelebb kúsztam, és a kezembe vettem: Szerelem a kolera idején. Rózsát tartó kéz volt a borítón. Forróság ölelt körbe, és ez épp ellentettje volt Zsolti fojtogatós érzésének. Pedig nem is ismertem a regényt. Alatta egy kék füzet hevert. Kinyitottam, Dani írtózatosan ronda, olvashatatlan írásával volt zsúfolt. Szemem akaratlanul is elolvasott egy mondatrészt, míg rádöbbentem, hogy Dani naplót ír: “a pancreaticoduodenectomia jól sikerült, de Évi nélkül kettő varrat biztos, hogy szétment volna. Amennyire irritál, annyira lenyűgöz ilyenkor.”

Becsaptam a füzetet. Emlékszem erre, de csak azért, mert évente csak egy-két alkalommal műtöttünk együtt, és sokat tanultam Danitól akkor a hasnyálmirigyről. A hasi sebészethez ő ért.

Bőven idejében tettem vissza a naplóját, a regény maradt a kezemben, amikor Gábor besietett nyomában Danival. Gábor bemászott mellém az ágyba, átölelt, és úgy csinált, mint aki alszik. Kinevettem, és Danira néztem. Ő az ajtóban ácsorgott összevont karokkal.

– Hogy érzed magad? – kérdezte végül Gábor, és feltámaszkodott.

– Jól vagyok – mondtam.

– Fogacska? Arcocska? Étvágyacska? Véralvadásocska?

– Én jól vagyok, de Daninak fáj. Be tudnád tömni neki, mielőtt felszállsz a repcsire?

– Be. Reggel hat? 

– Jó! – vágtam rá helyette.

– Ne, Évi, ne… – állt neki nyávogni.

– Fogom a kezed, ne félj – suttogtam felé.

Gábor vigyorgott.

– Fantasztikusan jó hatással vagytok egymásra – mondta, felült, és magához húzott. Óvatosan megtapogatta az arcom. – Fáj?

– Nem.

– És utálsz…? – kérdezte.

– Hogy fogorvos vagy? Igen – vigyorogtam. Mosolygott. 

– Láz?

– Lement – szólt közbe Dani.

– Szóval akkor ennyi? – sóhajtott Gábor Dani felé. – Hat emeletet zuhant, és csak a foga törött el?

Dani helyeselve bólintgatott:

– Hát, meg egy hosszú vágás a popóján. 

– Ó, azt nem tudtam. Varrni kellett?

– Ühüm.

– Jó, de ne hagyd, hogy ő szedje ki saját magának a varratokat, mert az első masni után elájul, az olló hason, a csipesz meg nyakon szúrja, plusz nekiesik a pultnak, négy foga eltörik, abból kettőt húzni, kettőt gyökérkezelni kell, ha egyáltalán túléli a lép- és carotis műtétet.

Dani hangosan röhögött. Az én fejem színváltóssá vált a dühtől, amire még jobban röhögtek. Talpammal megrúgtam Gábor combját, mire ő legurult az ágyról.

– Basszus! Bevágtad magad? Gábor?! – rémültem meg, mert nem jött válasz lentről. Danira pillantottam, összefont karokkal mosolygott rám. Amikor végre az ágy széléhez értem, Gábor karjai felnyúltak, és lerántottak onnan. Nevetett, aztán erősen ölelt magához: “te meg Barna vagytok a családom – suttogta –, nagyon beparázok, ha bajotok esik! Csak akkor megyek el, ha bízunk Daniban. Bízunk Daniban?”

Elengedett, leültetett. Bólogattam, aztán én öleltem magamhoz: “nagyon szeretlek, itt leszünk épen és egészségesen, amikor visszaérsz. Vigyázok Barnára.” Akkor Gábor felállt, és Danit kérdezte:

– Vigyázol rá?

– Igen, Gábor! – válaszolta.

– De megölte a férjét – nyírta keresztül a szoba estjét.

– Az nyilvánvaló.

Nem mertem Danira nézni. Gábor a fiókos szekrény tetejére, a rengeteg sütire pillantott.

– Na, erről jut eszembe! Hoztam fogkefét…

– Ne is folytasd, biztos nem fogom mosni, újraindul a vérzés, és nekem nyekk.

– Műtét utáni fogkefét hoztam, nem is fogod érezni, hogy mosod.

– Akkor meg mi értelme?!

Összenéztek. Dani vigyorgott, aztán azt mondta Gábornak: imádom!

– Vacsiztok, aztán egymás mellé álltok a fürdőben, és szépen fogat mostok együtt.

Danira néztem, szerencsére nem nevette ki Gábort, megöltem volna.

– Dani, addig eldőlök a kanapédon, nem baj?

– Érezd otthon magad!

(Folyt.köv.)

Vélemény, hozzászólás?