Eve 15.
Már megint egy lift
Dani a tizediken lakott. Minden bajom volt, amikor rávett, hogy liftezzünk, de egyáltalán nem volt realitása annak, hogy gyalogoljunk. Az ő karja még zsibbadt, de hamarosan neki is lüktetni kezd.
– Enyhült? Hatott valamit a fájdalomcsilli? – kérdezte.
– Igen. Nem fáj már. És a te fogad, Dani? Azzal mi lesz?
– Elmúlt szerencsére. Most nem állhat neki fájni, hogy Gábor elutazott. Adott időpontot, be kell majd tömni.
– Mert a rossz fogak megvárják a fogorvost? Igazán hagyhattad volna, hogy betömje most.
– Ne piszkálj! Nagyon nem szeretem. Nagyon kell fájnia ahhoz, hogy odaüljek.
– De ma mondta Gábor, hogy ami már nagyon fáj, azt már nem lehet csak úgy betömni, és a gyökérkezelés a legrosszabb!
– Te is sokat ültél már ott, ugye? – sóhajtott.
– Túl sokat is.
– Mindig ennyire reszketsz? Hogy szokott Gábor betalálni a kicsi izéivel a fogadba?
– Ne piszkálj! Ma nem is reszkettem.
– Ma nem? – vigyorgott.
– Tudom, mire akarsz kilyukadni… És igen, miattad nem. Ez a számolás nagyon bejött, nem is tudom… Még sosem tudtam ennyire kizökkenni a parázásból. – Nagyon mosolygott. – Köszi.
– Nincs mit. Elmegyek veled majd akkor is, ha Gábor folytatja a fogad.
– Oké.
Szerettem ezt az új életérzést Dani mellett. Igazán cuki, kedves, törődő, gondos, odaadó pasi. Valójában még sosem találkoztam ekkora kedvességgel, mint ami benne lakozott, hihetetlen, mennyire tudta álcázni magát előttem.
– És most a faktorpótláson is ennyit fogsz stresszelni, mint a géz kiköpködésen?
Dani kinevetett, de kezdett megint rám törni a rosszullét.
– És megint falfehér vagy. Akárhányszor csak liftbe szállsz, rosszul leszel. Abszolút indikált lenne vissza vinnelek a kórházba!
– Lécci, ne! Jaj, Dani, el fogok ájulni…
– Igen… – mondta, és még halványan éreztem, ahogy a karjaiba omlok.
Aztán képszakadás.
Idegen helyen ébredtem, hál’ Isten, lámpafény volt még, nem reggel, így tudtam, hogy nem sok ideig voltam eszmélet nélkül. Felültem, és ahogy a másik oldalra fordultam, szembe találtam magam Danival. Az ágy végében ült törökülésben, előtte egy tálca, amin szín szerint voltak csoportosítva a sütiszelet halmok. Felfordult a gyomrom.
– Ugye, nem kell megennem?
– Nem – sóhajtott, felállt és oldalt, a fal mellett álló fiókos szekrényre tette át a tálcát. – Hogy vagy? A “jól” most nem lesz elég, Évi!
– Jó…bban vagyok! – próbáltam mosolyogni, és szerencsére már úgy sem fájt az arcom.
Dani nevetett.
– Adtam friss fagyasztott plazmát, és beküldtem a laborba a véredet.
– Kész mázli, hogy nem voltam magamnál – borzongtam. Vigyorgott.
– Kivetted a számból a gézt is? Jé, már nem is zsibbad.
– Lement a duzzanat is, megint szép vagy.
– Köszi… Dani, igazán köszönök mindent!
– Nincs mit, kiscsibe!
Mosolygott, aztán némaság szállt közénk, és talán az, hogy lassan már nincs miért fognunk egymás kezét…
– Ugye nem hagysz itt…? – bukkant ki belőlem végül.
– Hova gondolsz! Dehogy! – vágta rá.
– Akkor jó – szusszantam, és ő is sóhajtott egy mélyet. Visszahanyatlottam az ágyba: mennyeien puha volt. Körbenéztem. Mellettem, két oldalon éjjeliszekrény. A közelebbin orvosi könyvek, elmosolyodtam. Dani oda fektetett, ahol ő is aludni szokott?!
– A bátyám szobája volt pont ilyen. Lépni nem lehetett az orvosi könyvektől.
Nem válaszolt, csak mosolygott.
– Bocs a rumliért, nem sokat voltam itthon mostanában.
– Ó… A barátnődnél…?! – Tekintete meghökkent. – Mi van?! A bugyim színét is tudod – vigyorogni kezdett. – Tök konkrétan…
Közbevágott:
– Ha van meggyes… Epres is van, meg szilvás?
– Ne terelj… Szóval, mindent tudsz rólam, láttál sírni, hányni, vérezni. Félni… Nem sok ember látott eddig félni.
– Nyugodtan pontosíthatsz nullára – vágott közbe. – Még parányi lehetőségét sem tudtuk mi halandók elképzelni, hogy az Évi bármitől is megijedhet. Erre hallod, kiscsibe… Van olyan, amitől nem félsz? Még a mignonoktól is kiver téged a frász! – nevetett, és a fal melletti polcára mutatott, a színes sütikre.
– Hm. Te sem vagy olyan, amilyen – morogtam.
– Ezt most hogy érted?
– Hát, tudod… Morgós vagy… Vagyis kívülről nézve. Az emberben a kaki is megfagy, ahogy tudsz nézni. Olyan, mintha a tekinteteddel ketté nyitnál egy óceánt.
Felröhögött, és rákontrázott:
– Rád meg azt mondják, annyira kemény vagy, hogy nem Ádám oldalbordáját ültették te beléd, hanem te egy olyan Éva vagy, aki kiműtötte a sajátját, és operálta át Ádámba.
Mosolyogtunk, aztán folytatta:
– Imádom, hogy mindentől félsz, óriási kihívás lehet a pasidnak lenni. Zsolti hogy csinálta?
– Ah, ismerted. Örökké csesztetett.
– Miatta az álarc?
– Ühüm. Hogy végre leszálljon rólam.
– Logikus. Járt veled fogászatra? Fogta a kezed?
– Igen… Ha már nagyon fájt, elrángatott, de a kezem?! Dehogy. Sikideg volt, háttal cigizett az ablakban. Aztán hallgathattam a hegyi beszédet, hogy miért vagyok olyan idióta, hogy heteket szenvedek, és mindig nagyon tönkremennek végül, amik fájnak.
– Csak féltél. Tudom. Szóval Zsolti húzta ki az alsó bölcsességfogaidat?
Most én döbbentem meg.
– Ennyire végignézted a számat?!
– Most miért?! Nagyon csinik a rózsaszín tömések hátul.
Vigyorgott, én pirultam, de folytatta:
– Csak akarom tudni, milyen trauma miatt reszketsz ennyire?
– És te?
Néhány néma másodperc után az ajtó csengője ugrasztott meg minket. Dani felállt, és kiment a szobából. Zsolti emléke körbefonta a nyakam és mellkason taposott. A fejem a másik éjjeli asztalka felé fordítottam. Egy könyv feküdt ott. Közelebb kúsztam, és a kezembe vettem: Szerelem a kolera idején. Rózsát tartó kéz volt a borítón. Forróság ölelt körbe, és ez épp ellentettje volt Zsolti fojtogatós érzésének. Pedig nem is ismertem a regényt. Alatta egy kék füzet hevert. Kinyitottam, Dani írtózatosan ronda, olvashatatlan írásával volt zsúfolt. Szemem akaratlanul is elolvasott egy mondatrészt, míg rádöbbentem, hogy Dani naplót ír: “a pancreaticoduodenectomia jól sikerült, de Évi nélkül kettő varrat biztos, hogy szétment volna. Amennyire irritál, annyira lenyűgöz ilyenkor.”
Becsaptam a füzetet. Emlékszem erre, de csak azért, mert évente csak egy-két alkalommal műtöttünk együtt, és sokat tanultam Danitól akkor a hasnyálmirigyről. A hasi sebészethez ő ért.
Bőven idejében tettem vissza a naplóját, a regény maradt a kezemben, amikor Gábor besietett nyomában Danival. Gábor bemászott mellém az ágyba, átölelt, és úgy csinált, mint aki alszik. Kinevettem, és Danira néztem. Ő az ajtóban ácsorgott összevont karokkal.
– Hogy érzed magad? – kérdezte végül Gábor, és feltámaszkodott.
– Jól vagyok – mondtam.
– Fogacska? Arcocska? Étvágyacska? Véralvadásocska?
– Én jól vagyok, de Daninak fáj. Be tudnád tömni neki, mielőtt felszállsz a repcsire?
– Be. Reggel hat?
– Jó! – vágtam rá helyette.
– Ne, Évi, ne… – állt neki nyávogni.
– Fogom a kezed, ne félj – suttogtam felé.
Gábor vigyorgott.
– Fantasztikusan jó hatással vagytok egymásra – mondta, felült, és magához húzott. Óvatosan megtapogatta az arcom. – Fáj?
– Nem.
– És utálsz…? – kérdezte.
– Hogy fogorvos vagy? Igen – vigyorogtam. Mosolygott.
– Láz?
– Lement – szólt közbe Dani.
– Szóval akkor ennyi? – sóhajtott Gábor Dani felé. – Hat emeletet zuhant, és csak a foga törött el?
Dani helyeselve bólintgatott:
– Hát, meg egy hosszú vágás a popóján.
– Ó, azt nem tudtam. Varrni kellett?
– Ühüm.
– Jó, de ne hagyd, hogy ő szedje ki saját magának a varratokat, mert az első masni után elájul, az olló hason, a csipesz meg nyakon szúrja, plusz nekiesik a pultnak, négy foga eltörik, abból kettőt húzni, kettőt gyökérkezelni kell, ha egyáltalán túléli a lép- és carotis műtétet.
Dani hangosan röhögött. Az én fejem színváltóssá vált a dühtől, amire még jobban röhögtek. Talpammal megrúgtam Gábor combját, mire ő legurult az ágyról.
– Basszus! Bevágtad magad? Gábor?! – rémültem meg, mert nem jött válasz lentről. Danira pillantottam, összefont karokkal mosolygott rám. Amikor végre az ágy széléhez értem, Gábor karjai felnyúltak, és lerántottak onnan. Nevetett, aztán erősen ölelt magához: “te meg Barna vagytok a családom – suttogta –, nagyon beparázok, ha bajotok esik! Csak akkor megyek el, ha bízunk Daniban. Bízunk Daniban?”
Elengedett, leültetett. Bólogattam, aztán én öleltem magamhoz: “nagyon szeretlek, itt leszünk épen és egészségesen, amikor visszaérsz. Vigyázok Barnára.” Akkor Gábor felállt, és Danit kérdezte:
– Vigyázol rá?
– Igen, Gábor! – válaszolta.
– De megölte a férjét – nyírta keresztül a szoba estjét.
– Az nyilvánvaló.
Nem mertem Danira nézni. Gábor a fiókos szekrény tetejére, a rengeteg sütire pillantott.
– Na, erről jut eszembe! Hoztam fogkefét…
– Ne is folytasd, biztos nem fogom mosni, újraindul a vérzés, és nekem nyekk.
– Műtét utáni fogkefét hoztam, nem is fogod érezni, hogy mosod.
– Akkor meg mi értelme?!
Összenéztek. Dani vigyorgott, aztán azt mondta Gábornak: imádom!
– Vacsiztok, aztán egymás mellé álltok a fürdőben, és szépen fogat mostok együtt.
Danira néztem, szerencsére nem nevette ki Gábort, megöltem volna.
– Dani, addig eldőlök a kanapédon, nem baj?
– Érezd otthon magad!
(Folyt.köv.)