Eve 14.
Ne beszélj!
Amikor kiléptünk a kapun, Dani tanácstalanul toporgott.
– Hol a kocsid? – kérdeztem.
– Ne beszélj! – szólt be. – Sose tudom, hova rakom le. Áh, ott van! – mutatott balra, tett egy lépést, aztán rám nézett.
– Látod? Na, gyere.
Elindultunk. Még sose mentünk egymás mellett. A nagyviziteken a lehető legtávolabb szoktunk. Rápillantottam, fázott. Rám pillantott, mosolygott. Én is próbáltam, de nem mozgott a szám.
– Melyik a tiéd?
– Ne beszélj! – megfogta a vállam, maga felé fordított, aztán a zsebéből kivett egy pár gézlapot. – Baszki, mint egy vámpírcsajszi! – És valamit csinált a számmal meg a lapokkal, de nem éreztem. Gondolom, csorgott a szám sarkából a vér.
– Te csak így gézzel a kabidban járkálsz?
– Te nem? Akárhányszor kilépek innen, még több sérültbe botlok civilként. Mondjuk, fogászatról jövő, vérző kiscsajokkal még nem találkoztam. Figyu, kiscsibe! Menjünk vissza, nézzük meg az INR-edet.
– Ha vérzett a pop…
– Popód – vigyorog, én meg persze elpirulok, aztán elsápadok, ahogy beugrik a vágás látványa.
– Akkor adtál faktort, ugye?
– Hat egységgel – bólint.
– Úristen, Dani! Akkor inkább kapok trombózist, mint vérzek el, az rengeteg!
– Nem rengeteg. Tizes volt az INR-ed.
– Akkor is!
– Akkor sem!
– De!
– De nem!
– De igen!
– Akkor arra gondolj, hány perce vágta fel Gábor a csonthartyádat..
– Nem akarok erre gondolni – nyávogok.
– Jó, akkor légyszíves, nézzük meg!
– Nem fogok kibírni mégegy vérvételt! DANI!!! – ordítok rá.
– Hm. Jó, nyugika. Akkor hozok haza faktort. Visszamegyek érte, jó? – mondta, és a kezembe nyomta a kocsikulcsot.
– Melyik a kocsid?
– Ne beszélj! Hát nem tudod? Minden héten nekimész. Az összes horpadást te csináltad rajta.
– Bocsi.
– Ne beszélj! Ott van, az a szürke Volkswagen.
– Jesszus, tényleg. Muszáj mindig mellém parkolnod?!
– Ne beszélj! Mindjárt jövök. – mondta, és az arcomra nyomott még gézt. Csúcs…
Amikor beszálltam a kocsijába, bekapcsoltam a rádiót. A “jégből vagyok, talán fel sem olvadok” ment. Vadul nyomkodni kezdtem, míg Pink Floyd-ba nem botlottam, a coming back to life ment. Visszatérni az életbe… Ha bárki, bármikor megkérdezett volna, akarom-e, mindig nemet mondtam volna. De senki, és soha nem kérdezte meg. Hátradőltem, és mindenem reszketni kezdett. A fenekem és az arcom egyszerre lüktetni. Szédültem, és gyomron mart a zuhanás emléke, aztán belém taposott a fogászaté, és hánynom kellett. Kinyomtam az ajtót, leestem a hóra, és a számon kicsorgó vér lyukakat mart a kristályok közé.
Mielőtt elbőgtem volna magam, Dani felemelt onnan, letörölte az arcom, és a számba nyomott újabb gézlapokat, bár nem éreztem. Aztán betett az autóba, rám húzta a biztonsági övet, és egy sálat tekert az arcom köré “most semmilyen szél, huzat nem előnyös”, aztán elindultunk.
– Amúgy nem engedtelek ki a megfigyelőből, csak hogy tudj róla. Saját felelősségre vagy kint – mondta szigorúan, kaktuszdanisan miközben odaadta a portásnak a kártyáját, aztán kikanyarodtunk a kórház területéről. Rám nézett: – Vigyázok rád, ne szarj be! Hogy vagy?
– Hm. Jól – nyögtem a sál alá, tele tamponnal a számban.
Röhögni kezdett “napersze”, aztán letekerte az ablakot, és rágyújtott. – Ölni tudnék egy cigiért!
– Ne beszélj! – Kettőt beleszívott, és kidobta az ablakon. – Úristen! – kiáltott, félreállt, lefékezett.
– Mi van?
Kiugrott az autóból, én meg néztem előre, hátra, oldalra, de semmit sem láttam, úgyhogy kiszálltam. Egy kamaszlány feküdt az utcán, görcsbe rándult végtagokkal, mellette térdelt Dani, épp oldalra fordította. Három srác álldogált ott, az egyikük a lány másik oldalán guggolt. Kell egy telefon – sóhajtottam, aztán a csomagtartóhoz siettem. Ha nem kutattam volna célirányosan gyógyszerekért – ha a zsebében gézt hord, tuti egy egész kórház van a csomitartójában –, akkor halálra cikiztem volna a Superman jelmezért, ami legfölül hevert. Alatta aztán tényleg minden volt. Akár egy mentő. Magamhoz kapkodtam, ami kell. Kapkodva kibontottam, felszívtam és összeszereltem, amiket kellett, inkább a csomitariban, mint az aszfalton… Amikor odaértem, pont az történt a lánnyal, amire gondoltam, valami mérgezés…
– Ő itt Sára, és szereti halmozni az élvezeteket – mondja Dani, és megdöbbentem, amikor visszadöntötte a hátára, és pumpálni kezdte a szívét. Erre azért nem számítottam. – Ő meg Peti, szociális kolléga, ezer éve együtt dolgozunk az utcán – hadarja Dani, aztán megáll: – az újraélesztő táskát nem találtad meg?
– Ööö, ezeket hoztam.
Amikor odanyújtottam Daninak az injekciókat, rájuk pillantott, aztán feltűrte a lány pulcsiját, de minden vénája gennyesre volt szúrva.
– Ő Évi, a… A főnököm… – vigyorgott rám. – Az osztályvezető bent. – A másik karja is kuka. Be a nyakába!
Mire megszólaltam volna vénaötletileg, Dani már be is szúrta mind a három oldatot, és vissza is ment az autóhoz a ballonért. Mint valami superman. Kapkodva a fejem, letérdeltem a csaj mellé, hogy folytassam a szívmasszást.
– Hogy-hogy nem találkoztunk sosem? – kérdezte Peti, aztán bemutatta az ő két kollégáját.
– Hátööö…
– Össze-vissza dobálták minden osztályra, mert mindenhez van szakvizsgája. – válaszolt helyettem Dani, miközben kinyitotta a táskát. Ő persze az aszfaltra terít ki… – De aztán mégis mindig a sürgi lett a főállása, miért? – kérdezte tőlem, miközben épp rátette volna a lélegeztetőt Sára arcára, de a lány épp akkor, a kezem alatt egy hatalmas hörgéssel felült.
Én csak néztem, Dani meg már a könyökhajlatait fertőtlenítette.
– Most mit vettél be? – kérdezte tőle.
– Kopj le, Dani – válaszolta a lány, és elrántotta Danitól a karját.
– Jó – nevette el magát Dani. – Akkor jól vagy!
– A francokat vagyok jól.
– Akkor be kell menni a kórházba, kislány – felállt és maga mögé mutatott.
– Van egy cigid? Kössz. Voltam bent, azt mondták, operálsz. Kidobtak.
Dani az autóhoz ment, egy csomaggal és pár doboz gyógyszerrel jött vissza. Elmondta Petinek, hogy kell szedni. Sára felállt, kibontotta a csomagot, felderült és megölelte Danit.
– Ragyogni fognak a bércek, köszönöm, doki! – mondta a lány.
– Bizony.
– Ez a csajod? Csinos. – biccentett felém.
– A legcsinosabb! – nevetett Dani. – Hétfőn keress meg, addig bírd ki a szállón, megfagysz kint.
– Boldog karácsonyt – mondta a lány, és imára illesztette tenyerét.
– Hogy vagy, Évi? – kérdezte Dani, mikor továbbindultunk.
– Mi ez a bérc dolog? – kérdeztem tőle. Daninak felcsillant a szeme. – Érdekel?
– Ühüm!
Dani vett egy éles kanyart, visszafordultunk, szűk, kis utcákon lavíroztunk, egyre messzebb a fő utcától.
– Kiveheted közben a tamponokat, lássuk, vérzik-e még.
– Nem merek hozzányúlni, kezdem érezni.
– Fáj?
– Picit.
Még két, kis utcát vezetett végig, aztán megálltunk. Kezére fertőtlenítőt nyomott, aztán elővette a gyógyszereket.
– Van nálad víz?
– E-e – ráztam a fejem.
– Mm.
Kiszállt az autóból, aztán visszaszólt az ablakon át:
– Van itt egy cukrászda, menjünk be. A mosdó mégiscsak jobb hely, hogy…
– Hogy összevérezzem?!
– Nem fog már vérezni.
– Legyen igazad, Dani!
– Asztapaszta, miket mondasz!!! – vihogott.
Kiszálltam, egyre erősödött a fájdalom az arcomban. A cukrászdát “Csokizó”-nak hívták. Romantikus írott betűkkel állt a név a sötétkékre festett épületen.
Mire becsuktam a VW ajtaját, Dani már az ajtóban várt.
– Jaj, de lesápadtál, kiscsibe! – mondta, mikor odaértem. – Fáj?
– Most már eléggé.
– Gyere, gyorsan kérünk vizet a fájdalomcsillihez.
Szerencsétlenkedtünk az ajtóban, mert Dani előre akart engedni, én meg mondtam, hogy azért kell a férfinak idegen helyre először lépnie, hogy megvédje a nőt az esetleges támadástól, erre meg röhögni kezdett, hogy mégis milyen támadás érhetne egy cukrászdában… Megdobnak mignonnal?! Szóval kierőszakolta, hogy én menjek előre, mert azt úgy illik, és slussz. De élő embert nem láttam bent. Diófa körasztalok, négy-négy székkel sorakoztak jobbra és balra is, a földszinten és szívalakban a galérián, fent. Előttünk kissé jobbra a pult meg a sütis hűtőpultok, balra az ugyanolyan színű lépcső, kettő között pedig még hátrébb a mosdók. Sötétkék ledlámpák diszítették a sötétbarna felületek és látványhűtők alját, az asztalkák közepén sötétkék köves mécsesek kék lánggal égtek. És sehol senki. Dani egy ideig forgott ide, oda, aztán áthajolt a hűtőpult felett, a benti pultról elvett egy citromsárga sütit, a másik kezével meg letette a pénzt. Beleharapott a krémes rettenetbe, aztán jajgatott, hogy sokszor neki is nagyon megfájdul pont ugyanaz a foga, mint ami most nekem is szanaszét van. Majd elemelt egy üvegpoharat.
– Meg kell egy egy egy… – rám nézett lamentálgatva. – egy kanál, egy lapoc – mondta, és egy kanalat vett el, aztán berakta a maradék sütit a szájába, de megint csak siránkozott, hogy csillagokat lát, úgy fáj a foga az édestől.
– Milyen lapoc?
– Na, gyere! – mondta teli szájjal, aztán berángatott a mosdóba. Fel se eszméltem, már feldobott a csap mellé, a pultra. A szemét néztem, épp olyan sötétkék volt, mint a cukrászda díszfénye:
– Beveszed a tabit, lenyeled a vízzel, úgy nem tapad a nyálkahártyádra a géz.
– Kizárt! Elkavarodik a tabi a gézben.
– Kizárt! – nevet, és közel jön, a térdeim mellé támaszkodik a pult szélére. Zavarba jövök. Ettől ő is.
–Tudod, eszméletlenül szép a szemed – mondja ő, miközben elfordul, és megengedi a vizet a csapban. Ujját a vízsugár alá teszi, aztán felengedi a poharat.
– Leellenőrizted a víz hőjét?! – kérdeztem döbbenten.
– Ühüm – rám néz. Ennyire még sosem vigyázott rám senki.
– A te szemed gyönyörű – suttogom. Elvigyorogja magát:
– Lázas vagy, ugye? Azért beszélsz hetet, havat…
– Lehet, csak azért látod szépnek a szemem.
Letette a poharat, és karjaival megint közrefogta a térdeim. Elkomolyodott.
– Nos? Hogy jön ki a géz és hogy megy be a tabletta?
– Megfulladok.
– Akkor csak egy kortyot! – kérte, és a kezembe nyomta a poharat. Hezitáltam.
– Nem akarom lenyelni a gézt!
– De valahogy be kéne venni a fájdalomcsillapítót, kiscsibe. Na! Majd felvágom a gégédet, ha megakad – vigyorgott.
– Egy kanállal? – Beadtam a derekam, és ittam, de nem ment le. Talán felszívta a géz.
– Jó, akkor kiszedem én! Nyitsd ki!
– De ha rád folyik a víz?!
– Basszus, kérnem kellett volna Gábortól valami erőszakos szájpecket. Folyt már rám minden, Évi! Nem hatódok meg két csepp nyálas vértől. Csak aggódom a fájdalom és a vérzés miatt. Nem húzták még ki fogad? Ott is ki kell köpni előbb-utóbb a tampont.
Rángatom a vállam. Sóhajt, aztán a kezébe veszi a kanalat.
– Azzal mit akarsz?
– Megnézni, vérzik-e, baromi hátul kaszabolt fel Gábor. De meg kell néznem, mivel vérvételt nem akartál. Csak nyitsd ki!
– Fájni fog! – nyávogok.
– Dehogy! Már nem tapad oda! Na, ááá!
Dani tényleg úgy húzta ki a gézt, hogy nem fájt. Bedobta a csapba, aztán betette a kanalat a számba, de hamar ki is vette.
– Nem jó, vérzik – közölte, aztán a nyelvemre tette a tablettát. Lenyeltem a vízzel, aztán megint telenyomta gézzel a számat. – Siessünk haza, ott beadom a faktort. Egyáltalán nem alvad a véred.
– Fasza.
– Ne beszélj!
(Folyt.köv.)