Eve (13.)
Kálium
13. Kálium
Volt egy időszak az életemben, amikor évekig nem tudtam aludni. Minden éjszakán anyám férjét vártam, hogy ez alkalommal nem hagyom neki… Hogy most összezárom a fogsorom, megrágom, és lenyelem a farkát.
Medikus voltam, az egyetlen az évfolyamon, aki képes volt összevarrni egy aortát, meg nem keverte össze azt a vena jugularis-szal, emiatt aztán azonnal a sebészeti igazgató kis kedvencévé váltam. A mostohaapámat egy szép napon bevitte a mentő a kórházba. Ott voltam, és a kezelőorvos káliumot kért, de szerencsére nem figyelt arra, ahogy megvárom azt a kóros szívritmust, amikor a kálium nem gyógyít, hanem gyilkol. Viszont az igazgató figyelt… Nagyon is figyelt, minden lépésemet, mert magának akart. Végül is tüdőembólia lett aláírva a halottin, a sebészeti igazgató által, aki cserébe azt kérte, legyek sebész. Én meg az lettem, nem mintha nagyon vágytam volna rá, meg egyáltalán az egészre, mindig is rosszul voltam az orvosi cuccoktól, de akkor, ott nem nagyon volt más választásom, hacsak ki nem nyírom az igazgatót is…
Sok év telt el azután, hogy végre megdöglött a mostohaapám, mégis őt vártam éjszakánként. Vártam, hogy betolja a húgyszagú farkát a számba, hogy végre leharaphassam. De sem az nem sikerült, sem kijönnöm az étkezési zavarból. Barna a világ összes terápiájával átmosott, megtanított lélegezni, megtanított mosolyogni, megtanított kilépni a testemből, ha ott már kezelhetetlenné gyűrűzött bennem a gyász és a pánik. A fogászatosdi is csak azóta megy, hogy komplett pánikkezelési terápiát dolgozott ki velem, vert belém. Most is erősen próbálkoztam testen kívül maradnom, míg Gábor bajlódott a fogammal. Biztos nagyon gennyes lehetett, mert másodpercenként kérdezte meg, nem fáj-e, amit csinál. Dani pedig tényleg visszaszámolt ötventől, bár nem épp abban a tempóban, amit szerintem ő elképzelt, ahogy majd sitty-sutty kész is lesz a fogam. De legalább Gábor egy ideje már nem fúrt.
Barna a kétszázadik “nem fáj?”- nál nyitott be. Jézusra gondoltam, aki akkor is feltámadt a Mennyekben, miután megtagadta Istent a kereszten. Sziszegett, és húzta a száját, ahogy a fejem fölé érkezett, de nem szerettem volna elképzelni, mit lát, de ő is megkérdezte, hogy nem fáj-e. “Ü-ü”-ztem, és aggódni kezdtem, mert Gábor az ínyemet még nem kaszabolta össze, Barnáról Gáborra néztem, aki rólam gyorsan Barnára.
– Dőlj le a kanapéra, és mesélj az érzéseidről – mondta neki, aztán abbahagyta azt, amit épp csinált. Danira néztem, Dani rólam gyorsan Barnára.
– Nagyon hamar felkeltél – mondta neki azt, amit én is gondoltam, és otthagyott egy “mindjárt kész vagy”-gyal, pedig még csak huszonnyolcnál tartottunk.
– Nyugi, ne aggódj, rendben lesz – bólogatott Gábor, aztán folytatta a fogamban való tisztogatást.
A szemem sarkából láttam, ahogy Dani Barna mellé ül, beszélnek néhány szót, aztán visszasétált hozzám, és folytatta a számolást, nevetnem kellett rajta. Úgy, mint kiskoromban a templomban, amikor csak azért pukkadt ki rajtam a röhögés, pusztán csak mert tilos volt.
– Na most mi van? – kérdezte Gábor. – Nem gondoltam volna, hogy valaha még látlak nevetni. De mondjuk, ha reménykedtem is benne, inkább moziás közben mertem ilyesmire gondolni.
– Mit adtál be neki? – kontrázott rá Dani, ő legalább mosolygott. A villámcsapásszerűen újrakezdődő életem lavinaként söpört végig perceinken, aprónak tűnő, mégis óriási akadályok torlaszolták el előlünk még a temetőkaput. Amikor már elhittem, hogy Gábor nem fog fájdalmat okozni, emiatt aztán lassanként abbamaradt a testem reszketése, képek kezdték elhomályosítani szemem előtt a fogászati lámpát: lezuhanni… Leugrani… Véget vetni… Meggyorsítani a morfiumot, Zsolti mosolyogva bólint, és úgy hunyja örök álomra szemét, olyan elégedettséggel, mint mikor még a sebészet gyakorlatom tanára volt, és szavak nélkül dícsért. Zsolti. Motor. Hogy mennyire rajongtam érte, aztán meg, hogy mennyire gyűlöltem, amiért még a légzésem tempóját is uralni akarta. Az egyre gyorsabban pörgő emlékképek egyre facsarták a mellkasom, hogy fogom kibírni a temetést, és akkor valami nagyon fájt. Megrezzenve néztem Gáborra.
– Fáj? – kérdezte, és betette a nagy szivót a számba.
– Aha – Kétségbeestem, de igyekeztem nem sírni.
– Adok még egy szurit, de az már nem fog fájni!
– Aha.
Behunytam a szemem, és reszketni kezdtem, de tényleg nem éreztem szúrást, csak a genny szagát.
Nem akartam kinyitni már a szemem addig, míg Gábor nem mondja azt, hogy “kész vagyunk”, de idegesített, hogy nem jön a 27 Dani szájából. Amikor kinyitottam a szemem, Dani belefeledkezett arccal nézte a számat. De aztán elég hamar észrevette, hogy őt bámulom, így aztán elmosolyogta magát.
– Túl vagy rajta, mindjárt vége!
– Igen – kontrázott rá Gábor –, mindjárt levágok egy csíkot, az felmegy a csonthártya alá, csak előtte még átöblítjük, hogy tutkó, ne maradjon trutyi. Na, még feltolom egyszer a peánt, szólj, ha érzel bármit, én már nem látok gennyet sem a fogadból, sem periosteumban.
– Az az “igen” is elég lett volna neki – nyögött helyettem Barna a kanapéról. Erősen bólogattam, de Gábort ez nem hatotta meg.
Dani megsimogatta a kezében lévő kezem.
– Azt beszéljük meg, hogy Dani ki tudod-e cserélni a draint naponta kétszer?
– Naná – vágta rá, mire én félig lebénult fejjel, úgy, hogy Gábor keze még a számban:
– Miért nem te? Te hova mész? És meddig? És ha fáj? Vagy ha meghalok?
– Na, jó, ebből semmit sem értettem – Gábor Danira nézett, ő is rázta a fejét, de vigyorogni kezdett, amiből tudtam, hogy érti azt, hogy nem akarom, hogy ő nyúljon hozzám.
– Tudod, hogy elutazom. Egy éve tudod – beszél Gábor. Aztán kiszáll a számból, de a “kész” helyett suttogni kezd: – Mi lesz Barnával?
– Ne aggódj, vigyázok rá!
– Oké – mondja, aztán az egész kezelés alatt tartó gondterhelt pillantása végre felderül.
Feláll, visszaállítja a széket ülésbe, és jeget nyom az arcomra. Aztán hoz két tablettát, hogy vegyem be, két dobozt meg Daninak ad, aki nézegetni kezdi azokat.
– Picit leülsz Barna mellé a jéggel az arcodon. Én megnézem még Dani fájós fogát.
Dani kibukik, én röhögni próbálok.
– Mooooost? Most ne… – felugrik, és próbál kijutni, de elállom az útját, ahogy kiszállok a székből.
– Hát, nem is, mert most Évi összevarrja a karod, amit már összevarrt egyszer… Csak kícsit le akartam törni a szarvad amiatt, ahogy lehordtad Évit, mert fél.
Dani húsz centivel lett kisebb.
– Barna, neked nincs foggondod? Négy hétig nem leszek.
Barna a szemére hajtja a karját;
– De. Fogyóban van a fehérítő zselém. Hozzám vághatnál pár tubussal.
– Na. Bocs, srácok – nevette el magát Gábor, aztán vállon verte Danit, aki felszisszent. – Ha összestoppoltad, hazaviszek mindenkit – fordult felém Gábor.
– Én hazaviszem Évit.
– Én Danihoz költözöm.
Vágjuk rá egyszerre Danival, és csak utána esik le, mennyire cikin jött ki az egész. Gábor úgy nézett Barnára, mintha a fogam után most neki kellene következnie orvosi beavatkozással. Fel is ugrik, olyan, mint aki friss és üde.
– Mi?
De csak ennyit bír kinyögni. A kérdezőtehetségére mégis rányomja bélyegét az alkoholmérgezés.
– Én nem tudok visszamenni a kastélyba – kezdek nyafogni – Daninak meg pici az albérlete. Házat cserélünk. Jajjj, Gábor. Mennyire fog ez fájni?
– Rendben leszel. Szeded a gyógyszereket, amiket Daninak adtam. Most akkor összeköltöztök? Pár órája még esküdt ellenségek voltatok?! Barna mondj már valamit, te szeretsz szónokolni!
Barna visszaül mellém a kanapéra.
– Csak senki ne ölje meg magát, oksi? Nincs hegyről leugrálás, gyógyszertúladagolás, érfelvágás… Vagy ugye Dani, az összevarrt seb újra feltépése… Akkor nekem mindegy, ki hova költözik…
– Ennyi, haver? – kérdezi tőle Gábor, de aztán békén hagyja:– Te viszont fix, hogy nem vezethetsz!
Aztán Danihoz fordul, miközben leveszi a fehér köpenyét: – Kérem a címed! És… Etesd meg!
– Naná!
Felhördülök:
– Ezzel az izével a számban biztos, hogy nem fogok enni! Felejtsd el!
– Jó, akkor Barna bezár, és Hajni bedugja az orrodba a gyomorszondát.
– Jó, akkor megpróbálom…
– Rád bízhatom, Dani? Vagy, tudod, mit? Maradok inkább.
– Nem vagyok óvodás! – közöltem, mire mind a hárman egyszerre rávágták: “de”.
És ez nagyon rosszul esett. Mindig kiderült, hogy bármi, ami a műtőn kívül történik, ahhoz teljes egészében életképtelen vagyok.
(Folyt. köv.)