Háló

Megtekintve: 122 alkalommal

“Memento mori”

Jobb volt, ha csak én szerettem,
mert ha engem szerettek:
az kísértetiesen fájt…
Mint amikor a boncmester a halott húsba,
eleven szívnek: “békés otthont” –
csupasz kézzel vájt…

A sors lehet emberarcú mutáns.
Végzet-daloló sztár.
De lehet:
önmagát megtagadó angyal-kulák.
Van úgy, hogy:
a mennyei konzervatóriumban
sem értik a szavak dallamát,
és Isten is jelbeszéddel tanítja
a földi kottát.

(Mindig az első csóknál árultam el magam
– csak tűz-lelkem formált főnixmadarat -,
majd az újrakezdés fonalával fojtottak meg
– érzéseknek aranytorkán akadtam fenn -,
és a szabad levegővétel lett: halál-kaland.)

Sosem tudtam énekelni…
Magasztos csicsergést –
ó, minek a saját hangom lecserélni!?
Holló szemekkel és lélekkel
fogságban is célt érek…
csak az Isten kertjében
kóstolhassam majd
az utolsó magvakat –
így élhetek: érted és tenéked…

*

Fekete homlokomról,
majd elvész a hamu-csillag,
annak nyomán lesz fény és
feltámadás-pillanat;
amikor az utolsó kenet
majd a bőrömön szárad,
akkor lesz: szent illat,
felséges fordulat,
és az örökkévalóság –
egyszerűen kiárad…

2021. november 21.

Vélemény, hozzászólás?