Háló

Megtekintve: 90 alkalommal

Arc – Kép – Zavar

Akár egy gumiszoba, egyre tágul az arcok csarnoka.

Elmém válogatás nélkül gyűjti, sokáig nem is üríti,

a portrékat, képeket, egyaránt csúnyákat, szépeket.

Elsőnek a gyermek, eszmél, körbejár, rögtön rakosgat szelektál.

Egy – egy arc a fő helyre kerül, egy s más feledésbe merül.

Bővíti ismeretét, aratja vetését, a bájos pajkos nevetését.

Majd jő; ki nem bír magával a kamasz, csak címkéz  ez jó, ez rossz, ez gaz.

S jő a felnőtt a kiforrott én. Frászt!  Biztos, hogy én vagyok én?

Az ki a csarnokban csendben térdelek? Vagy az ki zúzok és tördelek?

Új képet a helyére már ritkán akasztok, de egyre több töröttet ragasztok.

Már egy sem olyan mint a  régi. – Anna, Eszter, Évi.

S jő lopva az öregkor, sőt rosszabb a pusztító kór.

Lassan kiürül a csarnok nincs helyed; anya, feleség, vagy bajnok.

Bebocsátást már senki nem nyer, mert a teremőr az alzheimer.

Néha az arcok helyén csak egy kéz. Furcsa. Látod? Simogatva néz.

Hófehér, finom, puha, napbarnított, ráncos, mit az idő szárított. 

+

Az egyik üt, majd arcomat nézi, de ajkamon mégis csókként végzi.

Vélemény, hozzászólás?