Babaház 3. (+18)
III. RÉSZ
2006.
1. FEJEZET
JÁTÉKOK
*
Dee
– Elmondanád, kérlek, miért vagy itt?
A férfi előttem ül, közöttünk egy alacsony üvegasztalka. Mély, mézzel átitatott hangja elragadja figyelmem, eddig az üvegről tükröződő arcképemet nézegettem.
– Meg akarok halni.
– Meséld el, Dee, hogy mi történt veled! – kéri hatalmas nyugalommal a hangjában.
– Utálom, ha így hívsz! A nevem Dianne!
Lassan bólint, aztán az ölében fekvő füzetbe írogat. Újra rám néz. A szeme sötétkék, amilyen John-é volt. Amilyen az enyém is.
– Hogy kezdődött a történeted, Dianne?
– Ennek a történetnek nincs eleje, ahogy vége sem. Valaki az én életemet éli, ahogy én másét.
– Mesélj bármit! – válaszolja néhány néma másodpercet követően.
Nagyot lélegzek, és csak egy valamire tudok gondolni:
– John meghalt.
Arca változatlanul nyugodt. Egyetlen reakciója, hogy leveszi arcáról mélybordó keretes szemüvegét.
– Beszéljünk akkor John-ról! – A szemüvegét a füzetére teszi, aztán egyik lábát átveti a másikon. Különböző színű a zoknija: az egyik hamuszürke, a másik acélszürke.
– Jó – bólintok, szememmel a bokáit bámulva. – Azt hinnéd, hogy a világon nincsenek jó emberek. De ő az volt. Az egyetlen volt. De az autóbaleset mindent tönkretett. Külön világban rekedtünk. És én nem akarok nélküle élni itt.
– Mi választja el a két világot, Dianne?
– Utálom, ha így hívsz! A nevem Dee! – kelek ki magamból.
A férfi ír, majd lazán a köztünk lévő tükörasztalra hajítja a füzetét.
– Tükrök. Kőfal. Szétfolyásig hízó hófelhők… Sejteket vajúdó ég. Felnyíló zsigerek, vérhó – robbannak szemem elé a képek.
Ránézek. John-szeme van.
– Mit látsz a tükörben, Dee?
A füzetére pillantok: „Anne szülinapja: február 29” Kérdőre vonva az írására mutatok.
– És Anne! – Ujjam egyre reszket, ahogy várom a válaszát.
– Anne a tükörben? Vagy Anne, aki elválasztja a két világot?
Felháborodva ugrok fel térdemet bevágva az asztal szélébe.
– Ez az én szülinapom! Az enyém, és nem Anne-é! – kiabálom. – Elvette az életem, a családom, és most már a születésemet is! – sikítom.
Érzem, ahogy testem egyre erőtlenebb. Hó helyett az eső kezd esni, közvetlenül szempilláimból. A vízfüggönyön át John-t pillantom meg.
Óvatosan áll fel.
– Dee?
Kezem felé nyújtom.
– John? – reszketem.
És valóban ő az. Aztán az édes álomba ájulás. Üvegtükör szilánkos csattanás.
*
Nate
Az idejét sem tudom, mikor szeretkeztem Lucy-val úgy, hogy semmi másra nem gondoltam, csak rá. Igazából minden másra gondolok már évek óta, mint őrá, és ez most sincs másként.
Ő van alul. Könyökeim az ágyat nyomják, markomban a csuklója. Finoman simogatni szoktam törékeny kezét, vagy bilincsként kötöm magamhoz. De most még csak nem is érzem bőrét ujjaimon.
Zöld szemeit nézem, barna haját, helyes arcát. Karcsú nyaka íve, és mindez már annyira ismerős, hogy képes vagyok fejben egész máshol járni, úgy, hogy tekintetem az övé.
Ma különösen seggfej vagyok. A gondolathálót ellő pók olyan hirtelen takarodik el képzeletemből, maga után hagyva a húgom képét, hogy bőven az orgazmus előtt hagyom abba az aktust.
Úgy ülök fel öltözni, hogy még az is meglep, Lucy egyáltalán ott van velem az ágyban. Csak hangja rezzent vissza a valóságba.
– El se mentél.
Rémülten nézek rá, aztán folytatom a zokni felhúzást.
– De te igen – közlöm –, majd máskor bepótoljuk.
– Most folytassuk – duruzsol a nyakamba, miközben akarón fogja át meztelen felsőtestem.
– Dee mindjárt hazaér – morranok rá, mint egy veszett, rögeszmés kutya.
– És akkor mi van? – kérdezi megreszkető hanggal.
A veszett kutyát cukkolják…
– Milyen elbaszott kérdés ez, Lucy? – kiáltok rá.
Szipogni kezd, és sértődött kapkodással húzza magához a ruháit. Alteste kinyílik, ahogy terpeszben nyúl előre a fehérneműiért. És erről még most is, ennyi év után is az első alkalom jut eszembe, amikor láttam őt „odalent”.
A puncijából locsogó vér látványa, és a sebészet padlójára toccsanó hangja.
Eltorzult tekintetemet zsörtölődése vonja magára.
– Megértené, Nate! Dee okos lány. – Imádom, amiért ennyire tárgyilagos bír lenni.
És emiatt magamat annál jobban gyűlölöm. Az egészségügyi küret, amit nekem kellett elvégeznem a méhében, örökké kísérteni fog; főként ilyenkor, amikor láthatatlan pajzsot húzva pattannak le róla a kőbunkó szavaim.
– Tudod, hogy okosabb mindannyiunknál, az egész kórház összes orvosát leveri agyban!
– Lucy, fogalmad sincs, miről beszélsz – ugranak a szavak nyelvem hegyéről, miközben a nadrágomat húzom, ő pedig a baba kék blúzát gombolja.
– Megértené! Itt nem Dee fejével van a gond, hanem a tiéddel! Te nem akarsz velem élni, és könnyebb Dee furcsaságai mögé rejtőznöd.
– Furcsaság…? Komolyan furcsaságnak nevezed? Tudod, mi a furcsa?! Hogy az orrom kissé jobbra deviál, mert egy-párszor beverettem. Aztán az is elég furcsa, hogy csak kék cuccokat hordasz, amikor a szemedhez nem is illik.
Ismét pajzs, tekintete meg sem rezzen.
– De a húgom egy önveszélyes, elmebeteg őrült! Még akkor is, ha elég jó sejtbioszból…
– Elég jó?! – neveti el magát, miközben már a táskáját keresgéli. – Már az állatkísérleteknél tartanak!
– Jó, ott is buktak már el egypáran – szusszanok. – De mindegy is! Dee érzelmileg a tizenhetedik évében ragadt, akármekkora is az IQ-ja. Nem hagyhatom egyedül! Nem élhetek veled. És ne akard, hogy választanom kelljen köztetek, mert pontosan tudod, Lucy, hogy őt választanám.
És még ez sem talál be a pajzsa alá… Magához kapja a táskáját, hozzám hajol, és csókkal búcsúzik. A világot sóhajtom ki magamból, amikor kilép a folyosóra. Aztán én is szedelőzködni kezdek.
– Nate? – fordul vissza Lucy az ajtón.
– Hm?
– Sajnálhatod azt az orgazmust, drágám. Anne van itt – mutat a folyosó felé.
– Tényleg…? – kérdezek vissza elszorult torokkal, próbálok tenni ellene, de akkor is könnybe lábad a szemem.
Lucy-nak nem kell válaszolnia, mert Anne épp bepördül a lakásba.
– Nate… – suttogja, mézédes tündéri a hangján, és felém siet. A könnyeimet végül sikerül visszaszorítani, ahogy ölelésének erejére koncentrálok. Imádom őt. – Nagyon-nagyon-nagyon… – kezdi, aztán elenged, és végignéz rajtam.
– Hiányoztam? – mosolygok rá.
– Az is, de nagyon elhíztál! – neveti el magát.
Lucy az ajtóban nyerít.
– Ó, ez főorvos pocak! – mondom büszkén, miközben összegyűröm pólóm felett a zsírpárnáimat.
– Ó! Gratulálok! – ölel meg újra. – Olyan régen voltam. Mi van a régi lakással? Hiába kopogtam! Emma néni végül kipurcant? Ez az ő lakása volt, nem?
– Megvettük, hogy itt dugjunk titokban – morog a háttérből Lucy.
– Dee-vel még a régiben lakunk – teszem hozzá.
– John??? És hol van az én John-om? Végül csak elvette Ava-t, és csinált neki öt gyereket?
Magam elé, a levegőbe fújok, aztán „nem”-et ingatok a fejemmel.
*
Anne
A játéknak hamar vége szakad. Dee trappol felém a folyosón. De nem erősebb nálam. Sosem volt az, és soha nem is lesz! Pedig annyi mindenre taníthattam volna őt az évek alatt, mindarra, amivel szemben teljes testével és lelkével hadakozott. Így hát, nem volt más választásom, mint a saját játékbabámmá tenni őt.
Most is ugyanaz a lemez. Puffog, csattog, hörög. És ez a düh évről évre csak erősödik benne. És olyan ostoba, de annyira szánalmasan együgyű a csaj, hogy lassan az öngyilkosságba kergeti magát, mert én nem hátrálok.
Minél nagyobb hévvel utasít el, annál keményebben büntetem. A harc nem lesz örök, csak csúnya, ahogy a végén majd veszít, és ahogy majd rádöbben, hogy maradhattunk volna legjobb barátnők is, amivé azon a téli éjszakán váltunk, amikor először találkoztunk.
Még a házban történt, North Side-on. Meghitt, családi este volt. A játék önfeledt izgalma parázslott a testvérek szívében: bújócskáztak.
Figyeltem őket, és úgy döntöttem, én is játszani akarok! John volt a hunyó. És Dee régi, megkopott babaháza rendkívül népszerű búvóhelynek bizonyult, ugyanis, mire én is bebújtam, Dee és Scott már ott voltak.
És úgy tűnt, már saját, új játékba kezdtek…
2. FEJEZET
BOTLÁS ÉS FÖLDETÉRÉS
*
Dee
– Jól van, Dee – sóhajt egy óriásit a férfi –, emlékszel az előző beszélgetésünkre?
– Igen – válaszolom, és igyekszem olyan undok hangnemet megütni, amilyenre csak képes vagyok.
– Ühm… Miről beszélgettünk?
– Ez most valami kurva teszt? Nem vagyok hülye! Nem kell tesztelgetned – sziszegek vérig sértődve.
Nagyot pislantva bólint, aztán lazán a saját homlokához nyúl.
– Mi történt a homlokoddal? – kérdezi.
– Elestem – vágom rá még azelőtt, hogy eszembe jutna valójában, mi történt, és mikor.
– Ühm – szorítja egymáshoz ajkait egy pillanatra. – Hogy történt? – pattan felém a kérdés.
És ekkor már muszáj agyalnom. A homlokomhoz nyúlok, kitapintom a ragtapasz szélét, és lerántom a bőrömről. A férfi ajkába harap, így tudom, hogy nem lehet túl kicsi a sérülés.
A ragtapasz is nagy, sárga a fertőtlenítőtől, egy apró zöld fonaldarabbal a közepén.
Csak egy valaki varrhatta össze: Nate.
Nate, Nate, Nate… Mi történhetett?! Ám mivel semmi nem jut eszembe a világon, kénytelen vagyok találgatni. Úgysem tudja kideríteni, maximum, ha megkérdezi a bátyámat, de ennek azért elég kicsi a valószínűsége.
– Megbotlottam, és felszakadt a bőr. A bátyám varrta össze.
– De hol történt mindez? – kérdezi az arcomat fürkészve.
– Otthon – vágom rá idegesen.
Szemöldöke megugrik, majd tollával néhány pillanatig száján dobol. Egyszer csak a köztünk lévő asztal felé mutat a tollal: be van törve.
– Nem itt történt? – kérdezi.
– Evidens – sóhajtok.
– Emlékszel?
– Persze.
– Nem baj. Arról beszéljünk, amire emlékszel!
És nekem csak egy dolog jut eszembe:
– John meghalt.
Egy ideig a szememet vizslatja, aztán írni kezd.
– Hogy halt meg? – kérdezi kezében szorongatva a tollat, mint futó a rajtnál toporogva.
– Tél volt. És volt egy nagy karambol. Meghalt.
A férfi előbb írja le a szavaim, mint ahogy kiejtem azokat.
– Karambol – ismétli. – Ki sérült még meg?
– Három autó volt. Én is megsérültem, de még láttam őt, ahogy meghal.
– Honnan láttad?
– Kirepültem a másik autóból.
Akkor átfirkálja írását, és megreszket az ajka, mielőtt visszakérdez.
– Nem „kiszálltál”?!
A törött üvegre mutattam közöttünk.
– Ugyanígy törött be a szélvédő. Kiszálltam a szélvédőn, be a fák közé.
Hirtelen csapta be a füzetét, és közelebb hajolt.
– Mesélj a fákról!
– Hippomane Mancinella* –- esik nyelvemre úgy, ahogy nagy ütközéskor az ágakon ülő hó tömegestől, le a mélybe.
– Az meg milyen fa? – suttogja.
– Tudod te azt – lepi el agyam a hótömeg.
– Evidens – vágja rá –, de tőled szeretném hallani!
– Csak ha elmondod, John mibe halt bele!
*
Anne
Még mindig itt lakunk – sóhajtom gondterhelten, ahogy benyitok az ajtón.
És ahogy benyitok az ajtón, nekem esik egy vadállat. Semmit nem látok belőle többet, mint hosszú fekete hajzuhatag lengését ide-oda a levegőben: Dee.
Megsebez. Egyre több helyen, ahogy próbálok felülkerekedni a meglepetés erején. Amint teljesen magamhoz térek, egy fogással nyomom le kést tartó kezét, a másikkal pofon csapom, aztán kitépem ujjai közül az éles eszközt.
Nem kell faggatnom az okokról, egyből dől belőle jó nagy adag takony kíséretében.
– Miért laksz még mindig itt? – sikítja, én pedig alig bírom visszafojtani a vihogást. – A bátyáim befogadtak téged a terrorizáló szüleidtől. A legjobb barátnőm voltál, a bátyáim saját húgukként gondoskodtak rólad. Segítettek mindenben! Miért nem volt ez neked elég? Miért kellett rámásznod Scott-ra, miért fordítottad John-t és Nate-et ellenem? Miért vettél el tőlem mindenkit, hiszen, én megosztottam veled őket. Anne! Miért voltál ennyire aljas? És miért nem elég még? Miért nem költözöl már el???
– Sejted már kicsi Dee… – kezdem, és mozdulok felé. Ő hátrál. – Hogy itt csak egyikünknek van helye. És az nem te leszel! – morgok rá, aztán nekilököm a bejárati ajtónak, és pontosan célzok a késsel.
Nyakra. A carotis hüvelyre. Diszkréten beleállítom a kést. Őrületes sikolyba kezd, ami fuldokló köhögésbe torkol, majd hörögve csúszik végig háta az ajtón. Leül, és kezét a kés nyelére próbálja illeszteni, de csak össze-vissza hadonászik, amivel még mélyebbre tolja azt.
– Ó, Jézus atyaúristen, kislány… – szusszanok mellé térdelve. – Csak nem ki akarod húzni? Nem tanultál erről az egyetemen? Percek alatt elvérzel, nem? Persze, én honnan is tudhatnám… A diploma a te nevedre szól – közlöm, aztán úgy csavarom meg nyakában a kést, mint zárban a kulcsot. Majd kirántom.
– Picsába – sóhajtom a homlokomra csapva, mert igazán elfordíthattam volna a valódi zárban a valódi kulcsot.
Az ajtó lassan, óvatosan nyílni kezd.
*
Nate
Lucy az ölemben ül, és végre átéléssel ringatom őt. Úgy döntöttem, hogy a ma estét egy nagyon kellemes, gyertyafényes, romantikus légyott-tal töltjük. Kellemes, kényelmes szex-szel.
Az előjáték apró puszikkal kezdődött, pici csókokkal teste minden egyes négyzetcentijén. Igazán odaadónak készültem, majd’ egy óra hosszáig simogattam és puszilgattam mindenét. Aztán tervszerű vágyfokozást eszközöltem egyre hevesebb csókokkal, a fokozatosság elvének értelmében ezt a szintet is sikerült húsz percig tartanom.
Ám most már ágyékomban érzem a lényeget, de önzetlenül megvárom, míg ő megy el először. Látni akarom az arcát közben, hogy a tegnapi beígért folytatás bennem tökéletesen szerelmes testi és lelki beteljesedés lehessen. Utána pedig felzabálom a hűtőt, majd rágyújtok. Nem, először gyújtok rá, aztán a hűtő.
Közeledik a csúcshoz: arca kipirul, egyre hevesebben zihál, aztán egy pillanatra megáll. Könnyek csordulnak eszméletlenül zöld szemeiből. Nem lélegzik. Akkor már engem is csak másodpercek választanak el a katarzistól.
– Szeretlek – súgja levegő nélkül.
Én meg:
– Hozzám jössz?
Ám akkor a földet rengető orgazmus előtt egy százezred másodperccel, mint derült égből a villám, meghallom a húgom iszonyatos sikolyát. Medencémet meglendítem, Lucy repül, aztán a szőnyegre seggel.
Eszmélet nélküli készenléttel rohanok ki a lakásból, át Dee-hez, ide-oda csapódó pöccsel.
Benyitok, de először óvatosan benézek – ha nincs nagy baj, zúzok vissza, legalább ruháért, legfeljebb térden kúszó bocsánatért esdekléssel.
De nagy baj van…
3. FEJEZET
NEM ÉS NEM
*
Nate
– Én meg halálra késeltem a nagymamámat…
Úgy tör fel bennem az emlék, mint egy átpiált éjszaka után a reggeli első, savas hányás.
– Még tizenkettő sem voltam, és te azt mondtad, hogy baleset volt. Én meg még hittem is neked. Mert akkor is elhittem azt, hogy a halottnak már semmi sem fáj…
Honnan tudhattam volna, hogy még él?! A szemei kipeckelődve meredtek a távolba, nem mozdult, nem reagált semmire… Honnan tudhattam volna, hogy ez csak egy akut pszichiátriai kórkép, és nem a halál?!
Meg sem fordult a fejemben, hogy élő ember kibírja azokat a sebeket. Most már tudom, hogy a legelső karcolástól addig, míg a konyhakés éle teljesen el nem tűnt a testében – mindent érzett. Sikított, vonaglott, őrjöngött legbelül. Mint az anesztes műhibák. A bénítás sikerül, az érzékek bekapcsolva maradnak: pokoli, kibírhatatlan fájdalom teljes védekezés-képtelenségben.
És míg én piti kis fogproblémák miatt aggódtam, épp én okoztam ekkora borzalmat. Hogy történhetett ez meg, úgy mégis?
Hogy mondhattad azt mindezek után, hogy normális vagyok? Kurvára nem stimmelt bennem valami. Normális tizenkét éves nem öli meg az imádott nagyanyját.
De nekem mindig is te voltál az, akinek gondolkozás nélkül elhittem mindent. Hogy baleset volt. Félreértés… Még magadra is vállaltad az egészet. Azt mondtad, a te hibád, hiszen te beszéltél akkor a halálról, talán félreérthetően.
Beszélek az előttem lévő üvegfalnak, mely Dee kórtermétől választ el.
– Mindez mindig eszembe jut, amikor Dee őrültséget csinál. Talán az ő világában minden elmebetegnek tűnő tett logikusnak tűnik, pont úgy, ahogy az enyém is az volt. Talán te vagy az egyetlen, aki megérted őt. Aki megértett engem, és Scott-ot is.
És te vagy az egyetlen, aki még ugyanúgy szereted, mint a kezdetekkor. Én már nem akarom őt.
– Dehogynem. Ő a húgod. Akármit is mondasz, akárhogy is érzel most, tudom, hogy szereted őt – válaszolja mellettem állva.
– Nem, ő nem a húgom. Nem ő a húgom.
*
Dee
Lassan nyílik a szemem, légzésem nyugodt, tökéletesen kipihentnek érzem magam. Örülök Nate-nek is. Könnyűnek érzem magam, lebegőn gondtalannak. Már nyílik az ajkam, hogy mindenért bocsánatot kérjek tőle, és megöleljem, ám észreveszem, hogy sír.
Azonnal eszembe ötlik az oka: Anne. Egyre gyűlik bennem az irigy harag, ahogy bánatcseppes arcát figyelem. Végül feladom. Mit tehetnék még azért, hogy újra engem szeressen húgaként Anne helyett?!
Anne sokkal erősebb. Ha kedve úgy szottyan, simán eltesz láb alól. Talán ez lenne a legjobb – persze, nem. Jobb lenne, ha ő halna meg.
– A homlokodon és a nyakadon van egy-egy mély seb – szólal meg hirtelen anélkül, hogy rám nézne, nem is tudom, hogy és mikor vette észre, hogy ébren vagyok. – Kivettem onnan a varratokat, de még gyógyulnia kell, úgyhogy légy szíves – kék szeme végül rám pillant –, ne tépkedd a tapaszt, ne piszkáld, és vakard, mert nem fogom még egyszer összevarrni.
– Miért szereted őt jobban? – tör ki belőlem végül a kétségbeesés.
– Kit? – sóhajt, és feláll, hogy összepakolja az orvosi cuccokat.
– Anne-t.
– Ez hülyeség, Dee… – mormolja a szavakat, miközben igyekszik kerülni a tekintetem.
– Láttam, ahogy megölelted!
Megáll, arcát lassan felém fordítja, karjait egymásba fonja – mintha fázna, dörzsöli azokat, majd a kórterem üvegfala felé néz.
– Engem még sosem öleltél meg! Soha! Nem is szerettél soha! Igaz? – Szemem halk könnyeket présel magából, mire Nate visszafordul.
– Dehogynem, Dee… – sóhajt, aztán leül az ágy végébe.
Nekem háttal, csupán kissé felém fordított arccal beszél maga elé.
– Anne mindig is az életünk része volt. És vele sokkal könnyebb… – kezdi, aztán hirtelen közelebb csúszik. – Vagyis, ez hülyeség, Dee! Hogy láthattad, hogy megölelem őt?!
– Örültél neki, mosolyogtál rá. Ha rám nézel, mindig szomorú vagy, vagy rohadtul dühös. Engem nem szeretsz, csak őt.
Akkor megint elfordul könnyeim elől, és az üvegfal felé néz.
– Kit nézel? – kérdezem.
– Ugye te is tudod, hogy ki áll ott? – fordul újra felém még közelebb csúszva.
Az üvegfal felé nézek.
– A férfi, akivel beszélgetnem kell?
Még be sem fejezem a mondatot, Nate hirtelen ragadja meg a vállamat, és erősen a mellkasához szorít.
– Azt mondja, az autóbalesetre emlékszel. Ugye tudod, hogy ki halt meg akkor? – súgja.
A férfi benyit. Nate a szemembe néz.
– Mondd, hogy tudod! Ki halt meg? Dee, tudom, hogy tudod! – vallat hadarva.
– Nate! – szólal meg a férfi. Hozzánk lép, és megérinti a bátyám vállát. – Nate, ne! Még nem lehet.
Nate ujjai közé temeti az arcát, aztán kisiet a teremből. A férfi a helyére ül. Kedvesen mosolyog.
– Hogy vagy?
– Furán… Megőrültem?
– Anne tette…? – kérdezi bólintva.
– Igen. De én kezdtem – sírtam el magam ismét. A férfi egy papírzsebkendőt nyújt felém.
– Meg akartad ölni?
– Nem. Igen. Talán… Nem tudom! Nem… – döntöm el végül. – Persze, hogy nem, de nem tudom őt sehogy sem kirakni a lakásból. Még mindig velünk él, pedig már Scott sincs itt. Ő miért nem költözik már el?
– Dee… – mosolyodik el. – Hoztam neked valakit! – mondja, és háta mögül elővesz egy macit.
– Teddy! – kapom ki a kezéből, és ujjaink egy pillanatra egymáshoz érnek.
Ujjam távolodik, de tekintetem sötétkék szemébe akad. Aztán a kezemet is elkapja, és megszorítja. Mintha lehunynám a szemem, de őt látva álmodom.
John-ról… Hideg van… Szemem barna pokróc takarja, de nem melegít: egyre ráz a hideg. A takaró lerepül. Fölöttem Nate arca: szeplős a lámpafényben. Jéghideg tenyere a homlokomon. Majd a plafon és a nyakamra zuhanó takaró.
Árnyak vihognak éles hangon a plafonról. Karom lebénul, pedig magamra kéne rántani a plédet. A vibráló fekete alakok végül egyetlen nagy szörnnyé gyűlnek: szeme lesz, szája, hatalmas fogai. Elnémulva vigyorog rám, és egyre hízva dülleszkedik felém. Halkan nyöszörögve szorítom össze szemem, szám. Árnyszája a nyakamba liheg, aztán nyelvet eresztve végignyalja nyakam, arcom.
Felsikítok.
– Mi van? – siet vissza Nate.
A plafont bámulom, majd a szoba sarkait, aztán csak a bátyám értetlen arcát. Mielőtt szólhatnék, valami rettentő keserű cukorkát nyom a számba. A mellkasára köpöm, és sírni kezdek.
– Ne hisztizz, lázas vagy, le kell nyelned! – mondja, aztán újra a számba nyomja a fehér bogyót.
Megpróbálom lenyelni, de a torkomra tapad, és apró nyilak állnak bele a nyelvembe. Fuldokolni kezdek, aztán ismét Nate-re köpöm.
– Basszus már! Ha nem nyeled le, John ekkora szurit fog a kis popódba tolni – mutat egy méternyi távot két karja között.
Torokfájással nézek újra a férfi szemeibe. Elmosolyodik.
– Nate elkapta – jut eszembe, ő elneveti magát. – És egy bazi nagy tűvel szúrtad seggen. Hogy sikított! – nevetek én is.
Aztán tudatosodik csak bennem, hogy… Könnybe lábadt szemmel harap az ajkába, és szorosabbra fűzi ujjait az enyém közé.
– Emlékezz rám, Dee – súgja. – Még itt vagyok. Gyere vissza, kicsim!
– Nem lehetsz… Te nem… Ő meghalt! Miért szórakoztok velem? Láttam, ahogy meghal! Engem felnyársalt a parázsló fa, ott voltam a magasban, láttam őt. Láttam, mielőtt felgyulladtam…
Nagyot pislantva nézek újra a férfire. Még mindig ő az: John.
– Te vagy az…?
– Én – mosolyog.
– Akkor hát, én haltam meg.
– Hát, itt vagy… Itt vagy, Dee. Te sem haltál meg! Mindketten itt vagyunk. Nincs kőfal. Nincs üvegfal, nincsenek tükrök. Itt vagy, kicsim.
Az üvegfal felé pillantok. Nate áll ott, minket figyel. Mire újra a férfire néznék, már sehol sincs. És én sem. Megvakultam. Csupán az egyre növő árnyék vihog az arcomba.
– Csak Anne – szusszanok.
*
Anne
– Hogy vagy? – kérdezem. – Sírtál? Mi történt?
– Jól igazából – válaszolja John. – Annyi év után, végre emlékszik rám.
– Ne éld bele magad! Holnap újra zöldség lesz… Nem rá kellene minden idődet pazarolnod, hanem a betegségekre.
– Anne… Miért bántottad őt?
– Te mit tettél volna? Meg akart ölni, puszta önvédelem volt.
– Ha egy orvos nyaki verőérre céloz, Anne, az gyilkossági kísérlet.
– És? Bezáratsz? – vigyorodok el. – Inkább rád koncentráljunk. Ha a kísérleti szer túljut az állatkísérleteken, kellenek tesztalanyok. Szóval ideje jelentkezned!
– Nem – vágja rá határozottan.
– Tessék?
– Nem tűnhetek el Dee közeléből. Olyan közel vagyunk már! Minden nappal egyre több jut eszébe!
– Ki a faszt érdekel, John?! Mégis miért olyan fontos ő? Az, hogy vannak pillanatok, amikor visszatér, mégis mit számít, amikor minden csak ideiglenes? A csaj alig létezik többet egy mélykómásnál. Inkább hulla, mint egy katatón kómás.
– Ha így gondolod, felmérhetnéd a Glasgow-kóma státuszát!
– Kutatóorvos vagyok, John, nem neurológus. Mondjon véleményt Sternberg doktornő!
– Ava sem tud… Én sem, és semmilyen orvos, Anne! Csak te tudnád őt megvizsgálni, amikor „zöldség”.
– Hogy-hogy?
– Hát nem tudod? – kérdez vissza John. – Te vagy az, aki kómában tartod! Szeretném, ha segítenél nekem… Visszahozni őt! Ha segítesz, kísérletezgethetsz rajtam. Na?
– Nem.
4. FEJEZET
ENGEDJ BE!
*
John
Késik. Biztos az eső. Nyitott ablak mellett hallgatom a forgalom ázott zaját – megnyugtat. A fali óra mély kattogása saját monotonságával szaggatja az elsuhanó autók moraját. Kezdek aggódni.
Zsebemből előhúzom a telefonom, és Nate számára nyomok. Mielőtt még beleszólnék, zihálva megelőz.
– Ott van Dee?
– Öhm, nincs. Őt várom, késik – mielőtt még visszakérdezhetnék, folytatja.
– Eltűnt – A hangja mosolyog…
– Hogy érted?
Nem tudom, melyik a rosszabb… Ha „kamasz” lázadásból világgá megy, vagy ha – ahogy Anne fogalmazott: zöldségként létezik. Mindkét esetben ugyanolyan nehéz őt megtalálni.
Felpattanok. Ha valóban eltűnt, indulok keresni, ha mélyre süllyedt, akkor… Akkor is indulok: Anne-hez.
– Búcsúlevelet írt – válaszolja az unokaöcsém.
– Te hol vagy? Keresed?
– Nem, nem keresem – förmed rám. – Két perc múlva műtétem lesz – válaszolja kimérten.
– Mit írt? Anne-ről tudsz valamit?
– A szokásos, pókhálós, agyonagyalt, miszlikekre morzsolt téma, John… Hogy nem szeretjük, sosem szerettük, mindig csak Anne-t… Anne-Anne-Anne…hogy mekkora szemét kurva, hogy elvett minket tőle…blablabla. Nekem mindegy, hogy mit hisz, mindenkinek jobb, ha nincs itt.
– Nate! – dörren belőlem a felháborodás – És neked hányszor mondjam még el, hogy a testvéred, az isten szerelmére!
– De nem ő a testvérem! És én hányszor mondjam még el?
– Ne csináld ezt! Szüksége van rád!
– Dehogy van! Semmit sem fog fel a világból. Nem képes emlékezni, gondolkozni és érezni sem. Ha legális lenne az eutanázia, őt legelőre vennék a várólistán.
Megsemmisülök… A szavak aztán hezitálás nélkül csúsznak a mobilomba.
– Ha ezt komolyan mondod, akkor te sem vagy képes emlékezni! Gondolkozni és főként érezni!
A vonal másik végén síri csend támad Nate részéről. Amíg némaságát hallgatom, ráébredek, hogy ezt épp saját magamra is róhattam volna.
A lét minden egyes percében emlékeznem kellene arra a pillanatra, amikor arca tudományos kutató-ragyogása elretten a világ minden elevenségétől: amikor el kellett mondanom neki, hogy a nagymamáját agyon késelte…az édesanyámat…
Aztán a pillanat, amikor… Amikor engem is a ház falának lökött a förtelem – meg kellett értetnem vele, hogy a nagyapja nem repül, nem lebeg… Egész addig nem értette, aztán megmutattam neki a kötelet, ami a nyaka körött feszült.
Aztán… Amikor megtalálta a kert végében elásva a saját apját. Szerintem a mai napig nem hiszi el, hogy nem én, hanem Angie tette… Én csak elástam…
És a baleset… A huszonegyedik születésnapjának estéje. Ünnepléssel kezdődött, aztán csak ő maradt. És össze sem roppant, pedig ő találta meg a húgát a gyilkos fák erdejében. Onnan is kijött a saját lábán, és akkor, azon az estén megmentette az életemet. Nélküle akkor éjjel meghaltam volna. Akkor azt hittem, Nate-nek vége, hogy talán nem is látom többé. De nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna látogatni, még akkor is, ha negyven napig egy árva szót sem tudtam kihúzni belőle.
Ő Nate. Én már felnőtt voltam, de az ő élete tizenkét éves korában omlott össze. Nekem legalább meseszép gyerekkorom volt. Az övé valójában én voltam. Csak én. Önmagamnál is jobban ismerem őt.
– Nem Dee-vel van bajod, igaz? Mi történt? – sóhajtok.
– Dehogynem! Lucy kidobott Dee miatt.
– És ez hányadik alkalom volt, úgy mégis? Száz alatti számot ne mondj…
– De most biztos, hogy végleg. Megkértem a kezét, és egyből utána kirugdostam az ágyból.
Hallom a hangján, hogy menten sírva fakad. Belemásznék jobban, de akkor két hangos kopogás után Anne perdül be a szobába.
Ledermedek. Szőke a haja.
– Hallod, John? Ezt hogy magyarázzam ki? Ezt nem lehet! Egy szemét állat vagyok! – folytatja Nate.
Anne leül a velem szemben lévő sötétbarna bőrfotelba.
– Anne van itt. Bármi ötlet? – fordulok pusmogva az ablak felé.
– Mire gondolsz? Anne-nel minden rendben. Jót fog tenni neked, ha vele beszélgetsz.
– Lucy-val is fogok, jó? Minden rendben lesz, öcskös.
– Ja. Csak mint általában – nyögi, aztán megszakította a vonalat.
Cigarettafüst csapja meg az orrom. Döbbenten nézek a lány felé.
– Te mióta dohányzol? – meresztem rá a szemem, és a haja színén még mindig nem tudok túljutni.
Nem válaszol, csak legyint. Majd a látvány szorosra csavarja a gyomrom: kiölti a nyelvét, és rányomja a cigi parázsló végét.
Hüledezve, jajgatva, sziszegve ugrok oda. Provokálón nevet fel, aztán hosszan kidugja a nyelvét.
– Hogy…? – szédülök… – Mikor? – Majdnem ráülnék az üvegasztalra, azonban eszembe jut, hogy be van törve.
A másik fotelhoz imbolygok, és erőtlenül belerogyok.
– Hogy mióta van piercingem? – vigyorog. – Tizennyolc éve? Scott egyszerűen zabálta! Vagyis inkább a hímvesszője! A fitymája reszketésig alélt el, amikor a számba vettem.
Próbálok nyelni. Nehezen megy. Próbálok közömbösnek látszani – szintén nem túl sok sikerrel. Világoskék szeme fehéren villan, ahogy közelebb hajol.
– Ava-nak is bejött! A te nyelved alatt is sikoltozott? Nem? Talán ezért hagyott ott az oltárnál! – hadarja megfeszített arccal. – Átszúrjam a nyelved?
– Anne! – Nem kapok levegőt. – Anne, kicsim… Hol van Dee?
– Dee? Ki az a Dee?
– Ne szórakozz velem! – Én is közel hajolok. – Hol van?
Dúdolni kezd. Mindenem borsózik. Az altatódal az, amit a nővérem szokott énekelni a kicsiknek. Igyekszem nem kikészülni, mert pontosan tudom, hogy azt szeretné elérni.
A táskájához hajol, és elém dob egy köteg papírt.
– Mindent kitöltöttem. Csak alá kell írnod.
– Már megmondtam… Addig nem, míg vissza nem kapom őt!
– Hát, John, ha tényleg meg akarsz halni – vonja meg a vállát, és magához veszi a lapokat.
Elkapom a kezét, és magamhoz rántom.
– Ez az ő élete! Add neki vissza! Add nekem őt vissza! Hozd vissza!
Szeme sötétkékké mélyül. Elkapom a másik kezét is.
– HOL VAN???
Felugrik, hihetetlen erővel tépi ki magát érintésemből, az ajtóig hátrál, aztán sírva fakad.
– Ő ment el. Ő akarta, esküszöm, John! Én nem csináltam semmit! Ne bánts, ne bánts! Neked hadd segítsek, ő már nem akar élni!
Felállok, szemem az övébe kapaszkodva lépkedek közel hozzá.
– Sosem bántottalak – suttogom. – Sosem bántanálak, de szükségem van rá.
– Kockáztatnád a kutatást? Egy zöldségért?
– Meghalnék, Anne. Meghalnék ő érte. Mondd meg, hol keressem. A babaházban van?
Elpillant, aztán világoskék szemével újra rám.
– A babaház már nincs. Összeomlott. Én sem tudom, hol van. Minden percben másként érzem őt. Távolodik. Tűnik. Ha igazán akarod, neked kell megkeresned. Fal épül. Kőfal. Kőfal üvegekkel. Már nem tudom elérni őt. Neked kell bemenned érte.
Bólintok.
– De nagyon vigyázz, John! Nem csak a babaház roppant össze. Süllyed a világ. Olvad, mállik. Talán téged sem látunk többé. Szereted őt ennyire? Hiszen én vagyok az unokahúgod, és nem ő.
– Engedj be! – suttogom, és megfogom a kezeit.
5. FEJEZET
SZIÁMIK
*
John
A vaksötét kifordul, és mézbarnává olvad a por a tárgyakon, bútorokon. Dee sosem volt olyan, mint Anne. Nem ragaszkodott.
Nem voltak kedvenc játékai – most minden koszos és szakadt. Elhanyagolt, összejárt, megkopott és elnyűtt. Térdig gázolok a lomban. Régi fogszabályzók, szívkeretes napszemüvegek, szoknyák, mesekönyvek és játékbabák halomban.
Sosem tartott rendet, mindig mindent elkevert, de nem is vágyott. Nem is akart újat, vagy mást. Nem voltak kedvenc dolgai, sem hobbijai. A tévét sem szerette, az édességet sem, és a könyveket sem.
Mindent felismerek, mindenre emlékszem, minden akkor is ugyanekkora szétszórtságban hevert. Itt minden Dee-é, és semmi sem Anne-é. A sziámi babák testrészei leamputálva hevernek, egymástól távol.
Dee nincs itt. Ha itt lenne, meleg volna. Mint a nap, olyan volt ő. Alkonyszínű, hűs, mégis melengetően ölelő. Csendes lány volt, szelíd, és szép, mint Angie. Különös módon hasonlított a nővéremre.
Nem zavarta semmi. Úgy a rendetlenség, mint a körülötte dúló Nate-vihar, vagy Scott-ra irányuló családi felfordulások. Ő csak… Ő csak olyannak szeretett minket, amilyenek vagyunk.
Nincs itt. De nincs ablak sem, és a plafont sem érzékelem. A szívem nagyot lódulva szaporázni kezd. Behunyom a szemem: hol vagy – sóhajtom.
*
Dee
Ébredj! – súgom az arcába. De nem nyitja a szemét. Közelebb hajolok, ajkam az arcához érintem: ébredj – ismétlem hangosabban.
Megrémülök. Anne hangja szól a torkomból. Kezeimet kirántom érintéséből. Hátralépnék, de az ajtónak csapódok. Lapockáim között érzem Nate kopogását a másik oldalról. Megpördülök. Aztán lefagyok. John összeesett mögöttem – rezzenek meg a padlón csapódó puha hangtól.
Nate pofon csap az ajtóval, ahogy bedönti azt. Az orromhoz kapok, langyos lé csordogál ujjaim közt. Nem vesz észre, a nyíló ajtó eltakar.
John a padlón fekszik. Nate fut, mellé térdel, karjába emeli a fejét, és ébresztgeti. Akkor csillámpor kezd szikrázni szemem előtt. Nate felhőkölve fordítja felém arcát, és beszél. A szikra-pezsgés éles fénnyé villan össze. És én már nem uralkodhatok a testem felett.
Egy rendelő. Két test a padlón.
*
Anne
Vakító fehérség néz rám vissza a plafonról. Színnel keveredett pontcsillagok. Aztán Nate világosbarna haja, kék szeme és a szeplői. Nem szól, nem mozdul, arca komolysága feszülten magasodik fölém.
Majd éles fájdalom villan az orromba, ahogy a fehér kendőt odanyomja.
A fehér vaksötétbe fordul. Elhúzódok tartva, aztán nézegetve a véres kendőt. Hátam az ajtóhoz támaszkodik, és akkor meglátom John-t.
– Úristen – nyögöm. Felugrok, és én is mellé térdelek. – Mi történt? – kérdezem Nate-től, tekintetemmel nem eresztve John ájult arcát.
– Biztos leesett a vércukra.
– Csontvelő érintettség… Nincs elég vörösvérsejt. Nem kap elég oxigént az agya. Alá kell hamisítanunk az űrlapot! – szaporázom a szavakat Nate felé. – Vagy ha érintett az agy! Akkor nincs több időnk!
A szeplőire úgy hull a sápadtság, mint jéghideg hó, ha színeket lep el.
– Mi van…? – nyekergi.
– Hát, extranodális generalizáltság*… – válaszolom bizonytalanul abban a hiszemben, hogy érteni fogja, de nem így lett.
– MI??? – dörren rám, miközben nagy hévvel feláll.
John kinyitja a szemét, Nate újra a padlóra zuhan hozzá. Kiborul.
– Miért mondtátok el, hogy anya beteg? Scott nem tudott róla! Nekem miért kellett tudnom róla? És miért nem tudhattam másként a nagyi halálát? Hazudhattál volna bármit, John! – Nate-vihar szele kavarog felénk… John lassú mozdulatokkal felül, és az arcomat nézi. Az orromhoz nyomom a kendőt – már nem vérzik.
Nate hátralendül, a padlóra seggel, és úgy folytatja.
– Hogy mondhattad el, hogy az anyám agyoncsapta az apámat? Miért nem tüntetted el őt is oda, ahova végül mindannyiukat? DE NÉLKÜLEM! NÉLKÜLEM!!! – nyafogja, aztán kifogy a szuszból. Félrenéz, ajka reszketni kezd.
– Hogy a papi… Úristen, John! A véres, húgyos szart… Megnyaltam! A számba vettem!
– Nate, több, mint harminc év telt el azóta… – sóhajt John, majd feláll, és erőtlen mozdulatokkal a bőrfotelhoz sétál.
– De már nem vagyok gyerek! Már rég nem, és orvos vagyok! – áll fel ő is, és az ablakhoz sétál. Reszketve kutat a zsebeiben, aztán rágyújt. – És most? Most titkolsz előlem valami kibaszott betegséget??? Rákos vagy?! Mondd, hogy nem igaz! Hazudj kérlek, legalább egyszer az életben!
Na, mégis felfogta. Mégse annyira tökkel ütött, hülye sebész, mint gondoltam. Zokog, kínlódik, hisztizik, mint egy ovis. A cigibe csak egyszer szív bele, ököllel csapja neki az ablaknak, aztán az egész dobozt kihajítja az ablakon. A párkányra dől, majd nyüszítve a földre kuporodik. Nem bírom ki nevetés nélkül.
John-ra nézek, én is felállok, és a vele szemben lévő fotelhoz sétálok. Újra előveszem a papírokat, és leülök vele szemben. Próbálok nem vigyorogni, de nem nagyon sikerül.
– Most azt hiszem, választanod kell – szólalok meg halkan, próbálok nagyon komolynak látszani. Muris. – Választanod kell élet és halál között. És ami rosszabb: Dee és Nate között.
– Adj még egy kis időt – válaszolja a lapokat nézve. – Meg fogom találni!
Nate hirtelen megfordul, pánikol.
– Nem én osztom az időt – mosolyodom el újra. – De ha én tenném, sem adnék többet. Meg fogsz halni, John! – A papírköteget elé tolom, és a közepére teszem a tollat. – Ismered a munkám. Egész életem munkája, és te mindvégig ott voltál. Tudod, hogy sikeres volt a kutatás, hogy működik. Hiba nélkül sejtszinten. Hogy te kapd meg először, ahhoz most kell aláírnod.
*
Nate
Dee a leges-legjobbkor szívódott fel – döbbenek rá, ahogy Anne-t hallgatom. Elvégezte a feladatát. Megvan a tumorellenes szer. Még sosem sikerült senkinek olyan anyagot kifejlesztenie, ami rákkal együtt az embert ne nyírná ki. Állítólag Dee kikísérletezte, valami növényi alapanyagból.
Sosem érdekelt túlzottan, mit pepecsel a kutatóintézetben, sosem gondoltam volna, hogy végül sikerül bármi értelmes dolgot véghez vinnie. Bár még mindig inkább azt képzelem, hogy az összes rágcsáló, majd emlős – amit kísérleti célokra tenyésztettek – ki fog purcanni a szertől.
– Ne! – vágok közbe.
John kezében megrezzen a toll. Feltápászkodok, és újra próbálkozom a dohányzással – egy fél összegyűrt szál marad a zsebemben: a vésztartalék.
– Mégis… – kezdem. Az én kezemben jobban reszket az öngyújtó, mint John-éban a toll. – Ugyan már megtudhatnám, mi bajod van? Vagy végül is, ki a franc is vagyok én az életedben, drága bátyám, hogy…
– Limfóma – szól közbe John.
– Mmmi, mmmilyen limfóma? Hodgkin, non-hodgkin? – vágom rá. Anne felröhögni kezd. – Mi van? Ennyit még én is tudok róla! – vetem oda.
John elvörösödik. Anne hahotázik.
– Bocs, de… – törölgeti az arcát, aztán John felé fordul. – Ez most komoly? Komolyan, valóban ez történik? Semmit sem tud rólad?
– Jobb lett volna az életünk, ha még ezt is tudja?
– Mindjárt kiugrok az ablakon, esküszöm!!! – üvöltök rájuk. – Én úgy vigyáztam rád… Amióta csak az eszemet tudom, basszus! Bassza meg, John! Minden egyes lépésedet követtem! Hogy…? Miért…? És most mi van? Mióta? És…?
– Higgadalom, bátyó – szól közbe Anne. – Színésznek mondjuk jobb lennél. Na, de néha, szívem, magadban is kereshetnéd a hibát ahelyett, ahogy rögtön leosztasz másokat. A cukorbetegségéről tudsz, nem? Azt csak tudod, mi fán terem, nem?!
– Hát ez az! A szemüvege dioptriáját is tudom! A diabetes-t is… Csipp-csupp szarokat. De pont a lényegről nem tudok?
– De tudod, hogy miattad cukorbeteg, nem? – folytatja Anne.
– Ez nem így van, Anne! Nem sarkíthatod le azt, ami időben és térben annyi változótól függ – szól rá John.
– Valaki most már beszélhetne emberi nyelven! – kiáltok rájuk.
– PTDM – közli Anne.
– Én is tudok olyat mondani, amiről fingod sincs! – morgok rá.
– ELÉG LEGYEN! – áll fel John. – Olyanok vagytok, mint az óvodások! Anne, kérlek, hagyj magunkra… Ezt nekem kell Nate-tel megbeszélni.
– Poszt transz-plan-tá-ci-ós di-a-be-tes mel-li-tus – szótagolja, ahogy az ajtó felé lépked. Így már értem. De nem akarom érteni.
(Folyt. köv.)