Óváros 4.

Henk



Úgy képzelem, hogy lélekszakadva rohanok le a lépcsőn, de valójában érzem én, csak vonszolom magam. Oltárira fáj a mellkasom. Próbálok nem visszaemlékezni a türkisz pulóveres fazonra, aki megmártott bennem egy kést — csak tippelek –, mert első blikkre halvány lila gőzöm sincs, kinek árthattam. Senkinek. Bárkinek. 

Ami aztán végképp lelassít, az az apósom, Péter. Beugrik a személyzeti lépcsőházba, pont elém. Ha nem tudnám biztosra, hogy épp Dzsen fogszabályzóját tekergette a rendelőjében, akár még őt is el tudnám képzelni, ahogy mellkason szúr. Bár ő eltalálta volna a szívem közepét, hogy kivájja onnan a lányát. 

Minden ember élete megtörik egy ponton. Ott álltam a bírák előtt, és a talaj megrepedezett, a torkomban befogott varjak kelepeltek, karmakkal szabdalták fel hangszalagjaimat. Évekig nem beszéltem. A bíróságon volt egy nő. Félhosszú rókafrizurát viselt, alacsony, gebe, de szép mosolya volt. Világoskék szemeiben szánalompontokba varródtak a zöldes íriszerek. Marica. Azelőtt senki nem nézett rám, a trapézlányon kívül. A cirkuszon kívül azelőtt sosem voltam máshol, nem tudtam, hogy létezik: bíróság, intézet, meg másvilág.

Dzsennel egy támogatói est előtti nap találkoztam. Akkor még az intézetben laktam, de Marica már akkor is sokat törődött velem, így aztán én is törődni kezdtem vele és mindazokkal, akikről még gondoskodott. Balmazóvárosról már akkor is mindenki tudta, hogy az elhagyott értékek városa. Mondanám, hogy Mari a szociális ágazatban dolgozott, de a városban nem volt ilyesmi, hogy „szociális ágazat”. Ő és én voltunk A szociális ágazat. Még csak az egészségügyi szakközép padjait koptattam, amikor szerzett egy furgont, amivel munka meg suli után a város sötét negyedeit jártuk. Baj akkor lett, mikor Mari nélkül mentem. Nem ápp egészségügyi felvilágosítást tartani… Port venni.

Mi a faszt tettél a kislányommal?

Marival voltam, vérezni kezdett. Újra kellett éleszteni, aztán…

Kinyírlak, bazmeg!!! Bekerült a sebészetre a törött kezével! A keze, érted?! Fel tudod fogni, hogy vége az életének, ha nem tudja majd a kezébe venni a fúrót?!

Nem lökött nagyot, de eltalálta a sérülésemet. A lépcsőre huppantam, kis híján kicsordult szememből a könny, írtóra fájt. Péter meghökkent, segítően nyújtotta a kezét, ám amint megfogtam volna, vigyorogva elrántotta. Megint hupp, még durvább fájdalom.

Mit műveltél vele? Amúgy meg, hova tűntetted?! Nem találja a sebész.

(Csak egy helyen lehet, a kórház kápolnájában.)

Csak egy helyen lehet, Mollival, a belgyógyászaton.

Valami durva dolgot mondhattam, mert Péter bá azonnal elviharzott. Most, hogy megtudtam, Dzsen megsérült, már nem tartott vissza a fájdalom. Minél előbb látnom kellett őt.

Öt éve történt, mindszentek utáni hétvégén. Amióta csak az eszemet tudom, minden novemberben ezen a pénteken ütött be a sötét. Éjszaka nagyon eláztam, és Marica sem tudta elhitetni velem, hogy a drog nyomorba fog dönteni. Hát, ha oda nem is, de bedöntött a bíróság épületéhez tartozó park utolsó kökénybokrába. Nem emlékszem, milyen volt haldokolni, de Dzsen minden mozzanatára kristály tisztán. Betakart, aztán átölelte a hátam. Ülőhelyzetbe emelt, mögém ült, és valami gyógynövényes löttyel itatott. A bögre életre keltően forró, a lány csuklója puha volt és barackillatú. Megbűvölten néztem aztán rá. Hosszú, csokoládészínű, dús haja hófehér, szeplős arcát keretezte. Finom és kedves hangon beszélt, akkor már a fejem felett Marihoz. Ami azután jött, az teljesen kiesett. De másnap újra láthattam. Ő tizenhárom, én húsz. A bíróság nagy termébe szervezte Marica az éves támogatói estet. Már az öltözőknél hallottam, ahogy bent Dzsen énekel. Rettegtem beljebb lépni, tudtam, hogy halálosan megszeretem. Azelőtt már egész megszoktam a némaságot, és mindenki elfogadta, hogy nem beszélek, de akkor, azon a novemberi éjszakán, amikor beütött a sötét, segítséget kellett hívnom. Dzsen került bajba.

A kórház kápolnája a földszinten van. Miután elhagyom az első szintet is, meghallom Dzsent, ahogy azt a dalt énekli, amit tegnapelőtt kezdett gyakorolni. Kiver a víz, hogy Péter milyen közel volt hozzá, ahhoz, hogy énekelni hallja. Majdnem kikapott. Most majd Mollit veri meg. Mit tettem…

Amint besietek a padok közé, végig a vörös kárpiton, Dzsen hátrakapja a fejét, felugrik, és ugrándozni kezd a sorok közül felém. Megkönnyebbülök, amikor látom karján a gipszet. A műtét után tűnt el, és nem előtte. 

Úgy fut felém, mintha az apja üldözné. Átölel, két fejjel alacsonyabb nálam. Engem megfeszít a fájdalom, de próbálok nem mozdulni.

Tudtam, hogy itt megtalálsz.

Imádom a hangját, de most valami furcsa. Hátralép, kezét a pólóm fölé simítja.

Mi történt? Krisz azt mondta, hogy Misi hozott be a te mentőddel?!

Kezembe veszem a gipszelt karját. Megnézem a tenyerénél és kézfejénél is, nem tették-e túl szorosra. Gyomron mar az aggodalom.

Úgy sajnálom, hogy pont most nem lehettem veled! Nagyon fáj?

Könnyes lesz a szeme, szíven szúr az együttérzés, de akkor azt mondja:

A fogam fáj, olyan, mintha gyökerestől kiszakadna.

Hogy mi?

A fogszabályzó… Mintha kihúzná a fogam a helyéről. Nagyon fáj, pedig kaptam fájdalomcsillapítót.

Akkor ezt mondani kell apudnak, Dzseni. Csak tudja, ez miért van?!

Nagyon félek tőle, Henk! Nagyon fáj! És nagyon aggódtam érted! Marival is baj van, ugye? Ugye azért álltál a „G” előtt?! Meghalt???

Átölelem, és zokogásban tör ki. Péter és Dzsen apa-lánya kapcsolatát mindig úgy képzeltem, mint egy ideiglenes köteléket. Egyszer nekem kell elvágnom ahhoz, hogy végre vége legyen.

(Folyt. köv.)