Szentpétervár

A fagyos szívűeknek pedig
Szentpétervár az otthona.
Talán, régen volt időben
az egyiknek ott maradt
délceg lábnyoma.
Látott talán cifraságot,
de mosolya ritkán volt vidám,
álmot feledni ül az éjben,
ködmöne nem harsány kacagány.
Révületében a fény is
a tűz játéka csupán.
Tükröződik pupillákon,
mintha élet lenne még,
de a sorsát elfeledve
hagyta veszni mindenét.
Elméjébe megnyugodni
jár a szelíd gondolat,
egy-két percet ha elidőz ott,
majd rögtön másfelé szalad.
Földre eső gyöngy, ha pattan,
és el sohasem törik,
úgy áll könnye lábainál,
de a tűz álomba nem szenderít.
Csak fénye csillan, mintha lenne,
mintha lelke lenne az éjnek,
könyörül, ha halni hagyja,
és szótlan könyörgésének
egy gyöngy-koppanásnyi a hangja.
Harangja ez bús fejének,
Vagy a Teremtő haragja?
Koppan és kong,
de nyugodni sohasem hagyja.