Háló

Megtekintve: 95 alkalommal

Babaház 2. (18+)


A MEGKOPOTT BABAHÁZ


II. RÉSZ
1971.


1. FEJEZET

ESTI MESÉK

*

John

A konyhát kicsinnyé törpíti az ósdi, asztali lámpám mélysárga fénye – még arra sem elég igazándiból, hogy a konyhaasztal egészét megvilágítsa.

Anya egy hatalmas tálca almás pitét készített nekem az esti tanuláshoz. Az orvostudománynak kellemesen langyos, édes illata van. Még a süteményt is úgy kell kitapogatnom: elveszett az árnyvilág mélyén.

De el is felejtem. Almás pite illatba burkol a tudás csendje. Megszállottan meresztem szemem a tankönyv szavaira, és annyira szomjazom a tanulásra, hogy egy olvasatra egyszerűen belém épülnek a könyv lapjai.

A vanília illat az egyetlen, amely miatt szívesen szakítom félbe a tudás folyamban való lubickolást.

Hajának illata. Átöleli vállamat, és hosszú fekete göndör haját a betűkre söpri, miközben pokrócot terít a hátamra.

– Annyira fűt a tudásszomj, hogy észre sem veszed, milyen hideg az este! – suttogja fülembe a nővérem.
Aztán a vanília szellő mellém huppan egy székre. Elmosolyodva figyelem, ahogy az ölébe veszi a nagy, sütis tálat, és tömni kezdi magába a pitét.

– Ne nézz így rám – nevet teli szájjal –, terhes vagyok!

A világ összes érzelme, ha óceánba lenne hintve… Abban a pillanatban egy cseppbe gyűlik szemem sarkában – rémület ül az arcomra: úgy vihog, hogy a porcukros morzsák vulkánként szóródnak a szájából.

Amin aztán még jobban nevet.

– Na! – Egyik keze a nyakán, másik az ujjaim közé szorul. – Egy kislány, John! Egy szőke angyal! Mondj már valamit! – csilingel kacagva.

– Ökhm – köhintek összeomolva. – Angie…

Nem kell folytatnom, Angie szeméből patakzani kezdenek a könnyek, és fénylőn mosolyog. Közelebb hajol, mindkét kezével átfogja az enyémeket.

– Egy új élet, John! Egy új élet!

– Értem, Angie, de… – A könnyek úgy gyűlnek szememben, mint duzzasztóban a folyó…

– Nincs de – válaszolja halkan –, csak ennyi: ÉLET.

Kezem kicsúszik szorításából, hátradőlök, és az asztalra nézek: tele orvosi könyvekkel. Akkor, még mielőtt elkezdődhetett volna, gyűlöltem meg az egészet.

– Ne csináld ezt, Angie – motyogom az asztalra –, abbahagyom az orvosit.
– Ide figyelj! – csúszik hozzám közel, de nem tudok ránézni. – Hagyd is abba, ha nem az életet választod.
– A te életedet választom! – fordulok felé.

– Sugár, kemó, műtét? Szerinted ez az élet, édesem? Nem… Ez a haldoklás. Neki adom az életem!

– NEM!!! – A duzzasztó túlcsordul. Zokogva hullok Angie-re.

– Te fogod felnevelni – suhan fülembe vaníliás illata.


*

Ava



A katolikus zárda épületében egyetlen tükör van. Az is csak a bejárati ajtó mellett közvetlenül – a nővérek úgy leskelődnek arra, mintha halálos bűn lenne belenézni.

Talán az is – gondolom, ahogy a nyakamban függő keresztet bámulom a fekete ruha fehér gallérján. Éjfélig kaptam kimenőt, és ilyen még sosem volt, most is csak a tizennyolcadik születésnapom alkalmából.

Homlokomon egyszer csak megérzem a bűn szavát: túl sokáig nézegetem magam. Elkapom az arcom, és mélykék kabátot húzok. Ahogy ujjbegyem megérinti a puha szövetet, meglátom a szemét, A férfiét: a legmélyebb kék, ami csak létezhet – mint az éjbe sötétedő égbolt, ha kékjét veszti.

Mélységesen szomorú, reménytelenül magányos… Mégis határtalan erő sugárzik pillantásából. A neve is bedereng, és tudom: ma éjjel fogunk találkozni.







*

Nate

Végre itthon! – rohanok be az ajtón. Nagypapa a sötét nappaliban nézi a tévét. Röhögve futok tovább, nagyon vicces, ahogy alszik a fotelban, és majd’ kiesik onnan, úgy bóbiskol.

De nagymama elállja az utamat. Puha testének csapódok.

– Végre itthon vagy! Gyere enni, már mindenki vacsorázott.

– John itthon van? – kérdezem türelmetlenül. – El akarom mesélni neki, hogy… Hát, hogy…

De nagyinak igazán nem akarom elmondani, különösen azután, ahogy rám néz: szúrós apró szemekkel.

– Majd később, életem. Előbb az evés!

– Jaj, utána meg házit kell írni, aztán fürdeni, aztán fogat mosni, aztán aludni! Állandóan csak csinálni kell valamit! Ez fontosabb, ez életbe vágó, nagyi!!!

– Megmelegítem addig – sóhajtja ellágyultan rázva a fejét. – A szobájában van – mutatott az emelet felé.

Hangosan robogok fel a végtelennek tűnő falépcsőn.

– De, Nate, szívem! – szól utánam. – Nagyon rossz napja van, kérlek, légy rá tekintettel!

– Mi baja van? – fordulok vissza. Nagyi nem válaszol, csak eltakarva az arcát siet be a konyhába.

Lassabban lépkedek ezután. Csak akkor tűnik fel, milyen csendes a ház. Felérve mégis jobbra fordulok, az én szobám felé. A folyosóra lágy fény szűrődik ki, és anya halkan csengő hangját hallom meg, ahogy Scott-nak mesél.

Az esti mese pisiseknek való – borzongok meg, majd megfordulva John szobájához sietek.

Tényleg baja van. Az ágyán ül, mintha olvasna, de semmi nincs előtte, és azt nézi: a semmit. Amikor rám néz, látom az arcán, hogy sírt. Vörösek a szemei és duzzadt az arca.

– Jobban fáj a fogad? – kérdezem.

– Már nem fáj – válaszolja úgy, hogy alig hallom.

– Teljesen elmúlt? – „Igen”-t bólint. – Nélkülem mentél fogorvoshoz? – A válasz: fejrázás. – Akkor meg mitől múlt el? – kérdezem ordítva már a folyosóról, ahogy futok vissza a szobámba.

Ügyet sem vetek anyára, és Scott-ra, csak a fognapló érdekel. Messziről rávetődök az ágyamra, nekiesve az éjjeliszekrénynek, ahonnan kiveszem a nagy méretű, vastag füzetet. Aztán tollat keresek és színes ceruzákat.

– Nate, édesem? – szól hozzám anya, de koncentrálnom kell: semmi sem maradhat ki. – Kincsem, vacsoráztál már? Jaj, nehogy cukrot egyél előtte! Elmegy az étvágyad!

– Anya, ez fontos vizsgáló eszköz, nem étel! – morranok rá. Aztán a cukrot is a ceruzák mellé teszem.

– Mi? Mit csináltok? – mosolyodik el.

– John-nak meggyógyult a foga! – bukik ki belőlem.

De nem viszonozza a lelkesedésem, inkább talán ő is sírni kezd. Elfordul, halkan becsukja a mesekönyvet, aztán megigazítja alvó öcsémen a takarót.

Felrámolom a cuccokat, és visszaszáguldok John-hoz.

– Öcsi… Ezt majd holnap, jó?! Most beszélgessünk egy kicsit – sóhajt.

– Az elemlámpa megvan? Jégkocka is kell! – jut eszembe, de ahhoz le kell mennem a konyhába.

– Nate! – szól rám. – Most tényleg ne! Gyere vissza!

– De megesküdtél! Megígérted! – kelek ki magamból kiabálva. – Nem akarom, hogy újra kórházba kerülj! – sírom el magam.

– Nathaniel Miller! Vacsora! Azonnal! – kiabál vissza nagyi a földszintről.

– Jó – szusszan John –, de fogadj szót, és menj enni! És ne kiabálj, Scott már biztosan alszik! – fogja ő is csendesebbre.

John egy éve kórházba került, annyira begyulladt az egyik foga. Még az arcát is felvágták. Azóta naplót vezetek a fogairól, és havonta elmegyek vele fogorvoshoz. Mivel gyakrabban nem kapunk időpontot, ezért fontos, hogy mindig a legrosszabb fogát kezeljék.

És nagyon sok lyukas foga van. Mindegyik másképp néz ki, és másképp fáj neki. Már tudom, hogy mik azok a jelek, amikor a fog közelebb áll egy ilyen nagy gyulladáshoz.

– Mi volt az iskolában? Feleltél? – kérdezi nagyi, miközben elém teszi a sült húst.

– Ühüm! Háromszor hibátlan! – válaszolom, aztán villámgyorsan enni kezdek.

Nagyi a fejemet simogatja. Amikor ránézek, látom, ahogy könnyek szaladnak a szeméből.

– Nagyi, mi a baj? Ma mindenki olyan furcsa! – beszélek teli szájjal.

Elenged, és leül.

– Annyira kicsi vagy még – sóhajtja, aztán zokogni kezd.

Gyorsan magamba tömök még néhány falatot, aztán felpattanok.

– Miről beszélsz?! Tizenkettő leszek!

De nem válaszol, csak a tűzhelyhez sétál, és nekem háttal törölgetni kezdi az arcát.

Konyharuha és jégkocka. Lépcső… Nagypapa…

– Fiam, lassan! Még kitöröd a nyakad! – pattanok vissza papi erős karjáról.

– Bocs, papi! Volt valami érdekes a tévében? – kuncogok, aztán végre sikerül elérnem a lépcsőt.

– Nixon békülni akar a vágott szemű kínaiakkal, míg a sárgákat bombázzuk Vietnamban szakadatlan… A Pioneer nekiindult a bikának*… Szovjetunióval meg fegyverkorlátozási egyezményt akarnak kötni. Bár nagyon remélem, hogy átvágjuk a mocsadék komcsikat.

Döbbenten fordulok meg a lépcső tetején.

– Azt hittem, alszol a tévé előtt!

– Ezt jól jegyezd meg, fiam: én akkor is élesen figyelek, ha alszom! Csukott szemmel is látom, mikor mit csinálsz! – válik szigorúvá. – Meg hallom is, ha kineveted szegény öregapádat!

Ijedten nyelek egyet, ahogy felém lépked a lépcsőn. Amikor odaér, jól vállon boxol.

– Na, volt bunyó a suliban? – vigyorodik el.

– Hármat levertem, mert csúfolták a kis fogszabályzós Mikey-t – suttogom a füléhez hajolva, közben a konyha bejáratát lesve, mert a nagyi viszont nem díjazná a szokásos igazságosztásomat.

– Az egyetlen reményem vagy, Nate fiam! Anyád egy elvarázsolt angyal, John bátyád meg mint egy ma született bárány, olyan ártatlan. Egész délután egy legyet kergetett, csak hogy kívül tudja a házból, ahelyett, hogy jól agyon csapta volna! Még apádban bíztam. Ő valóban tökös kemény legénynek tűnt mindig is. Aztán most mi van?! Ha beüt a krach, egyből lelép!

– Mi? Mi van apával? Lelépett?

Papi megragadta a pulcsimat, és erősen magához ölelt.

– Neked kell rájuk vigyázni, ha én már nem leszek. Nagyon erősnek kell lenned! Az leszel? – súgta a fülembe, majd elengedett.

Bólintottam… De sosem féltem még jobban, mint akkor.

John ugyanúgy, ugyanott az ágyán ült. Amikor meglátott megpaskolta a fehér ágytakarót. Bólintottam, és leültem elé. Sosem ismert érzés kerített hatalmába: mintha lebénult volna a torkom, a hangszalagjaim.

– Nate… – sóhajtott egy nagyot.

– Mi van a fogaddal? – bukott ki belőlem hirtelen. Úgy éreztem, hogy bármi is történik a családban, mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy elviseljem.

Előkaptam a füzetem, és az egy hete írt jegyzetemet néztem.

– Már hidegre sem fáj? – kérdeztem, és a jég felé nyúltam, de John elkapta a kezeimet, és az övébe zárta.

– Nem érzi már a hideget – válaszolta. Gyorsan le akartam írni, de nem engedte el a kezeimet. – Halott – tette hozzá.

– Mi? Nem! Inkább meggyógyult?! – meredtem rá reménykedve, de csak tekerte a fejét.

– Vannak betegségek, Nate, amik halálhoz vezetnek.

– Bele is fogsz halni??? – akadt el a lélegzetem.

– Nem-nem-nem! Figyelj, a fogam halt meg. De az élet része a betegség, és ha fontosabb szerv betegszik meg, akkor az ember hal meg. A betegség a rossz! Az okozza a fájdalmat. A halál már nem fáj. A halál a fájdalom végét jelenti, és ez jó! Ugye érted?

– A filmeken elég nagyot üvöltenek, amikor halálra késelik őket…

– Ó, jézusom, mikor látsz te ilyen filmeket?! A késelés az élet része, a betegség, ami fáj. A halál az, ami ettől megszabadít.

– Értem – válaszolom végül, mire ő nagyot bólint, és még jobban szorítja a kezeimet.

– Nagyon szeretlek téged, ugye tudod?

– Én is nagyon szeretlek – vágom rá –, és egy nap fogorvos leszek, és csak azért, hogy ne csak egyszer mehess egy hónapban.

– Én is mindent megtennék azért, hogy megvédjelek most, Nate… De azt te is tudod, hogy a rák betört a családunkba…

– Igen, de anya is jár kezelésekre, és egy nap majd ő is meggyógyul.

– Angie… Anya abba hagyta a kezelést. Többé nem megy. És a rák olyan betegség, ami fontos szerveket támad meg. Meg fog halni…

– Nem hagyja abba a kezelést – rántom ki kezeimet a szorításából, és felugrok az ágyról – Ráknaplóm is lesz, és őt is el fogom kísérni, hogyha nagyon fél, és ezért nem akar elmenni!

Remegni kezdek. John tekintetéből biztosan tudom, hogy anya esetében nem válthatom meg a világot.

– Gyermeket vár. Kishúgod fog születni, és a kezelés a babát ölné meg!

– És? Nem is ismerjük, nem hiányozna! Miért nem az hal meg? Az egy semmi, egy nulla! Anya pedig a minden! Anya egy gyilkost akar a világra szülni???

* Az űrszonda végső célja a vörös Aldebaran, a Bika csillagkép legfényesebb csillaga


2. FEJEZET
RESZKETŐ TÉRDEIN
K

*

Ava


Marón karmazsin passiflora antioquiensis-függöny lóg a zárda kőfaláról. A golgotavirág fejek mint vértől tocsogó kezek laffognak erőtlenül a zöldezet között.

Mehetnék. Ma is mehetnék. Szabadulhatnék jó pár órára, ma éjjel is. De még sosem jártam kint. Félek a véres ujjaktól: mi van, ha utánam nyúlnak, berántanak a levelek közé, és holnaptól már az én kezem is köztük lóg majd?

A zárdakertben állok egyre reszkető térdekkel. A kora májusi szellő élőholttá mozgatja a fal kezeit. Felsikoltva fordulok meg. Nem megyek sehova. Ma sem.






*

John

Borzalmas fájdalmat zihálok és lángforróvá dörzsölöm lábam előtt a fehér ágytakarót. Lélegeznem kellene, de tüdőmet összezsugorítja Nate sikítozása a folyosóról. Rettenetes dolgokat vág hozzá a család minden tagjához. Anyu és Angie kórusban sírnak, apu egy ideig torkaszakadtából üvöltött, de feladta. Csak a bejárati ajtó zuhant utána.

Félek, hogy ő is elment végleg, ahogy Angie férje is. Át kellene mennem Scott-hoz, biztos nagyon fél, és nem ért semmit… Nálunk még soha nem volt ehhez fogható perpatvar.

Erőt veszek magamon Scott-ért, és reszkető térdekkel indulok el. A tenyerem izzad, levegőt nem kapok, fogalmam sincsen, mit kellene tennem, hogy Nate lecsillapodjon.

Azt képzeltem, tudom, milyen hangosan kiabál, de az ajtón kilépve minden képzeletemet felülmúlja a hangja. Ahogy meglát, nekem esik, hogy én is ellene vagyok, hogy mindannyian megőrültünk, és tiszta szívéből gyűlöli az egész családot. Aztán fenyegetőzik, hogy hasba fogja szúrni Angie-t, míg alszik, majd megöli magát.

Erre anyu saját öklével szegycsonton vágja magát, és ő is feladja. Erőtlen lábain hátat fordít nekünk, és támasztva a falat lépeget – mintha erősen szédülne – a szobája felé. Angie már nem sír. Kétségbeesett szeme könyörög csupán felém.

Nate is elhallgat, de mindene reszket. Felszisszenve lépek felé, gyorsan az arcához nyúlok: próbálom nyugtatni, majd kiszabadítani ajkait a fogai szorításából. Három vérpatak forráslik a szájából. Épp hogy a zsebemből elővett zsebkendőt oda tudom szorítani, csendesen átölel, és minden erejével szorít.

– A halálodba mindannyian belehalunk, Angie – suttogom a nővérem felé.

Szó, és bármiféle mimika nélkül fordul el tőlünk ő is.

– Várj! Anya! – rohan utána hirtelen Nate. – Mondasz nekem esti mesét?

Miután eltűnnek a folyosóról, a magány szinte kettéhasít. Ki kell jutnom innen.

Lerohanok a lépcsőn, cipőt és kabátot húzok, aztán felszabom a bejárati ajtót, és a kőfalig sprintelek. Tenyerem nekicsapódik a kúszónövénynek, ujjaim a piros szirom-ujjak közé kúsznak, aztán csuklójuktól eltépem azokat.

De nem segít. Elfojtott kiáltás hagyja el a torkomat, aztán térdre esek. Nem tudom megállítani vonagló testem, ahogy rázza a fájdalom. A sötétkék ég épp akkor hajlott feketébe, amikor apu felém nyújtotta karját a magasból.

– Kelj fel, fiam! – szól erős hangján.

– Apu, nem megy! Nem megy – zihálom –, nem bírom, nem akarom és nem megy! Nem megy!

Elmosolyodik.

– A szíved fáj, fiam, nem a lábad! Gyere! – hajol le megragadva a fűben heverő karom. – Ha kiújul az isiászom, a te lelkeden szárad! – nyögi.

Bólintok, felállok, és nekidőlök a falnak.

– A legfontosabb, amit el kell döntened, hogy kit sajnálsz. Angel-t? Ugyan miért? Ő döntött a saját sorsáról. A fiúkat? – Erős kezével vállon vágott, hogy az ég helyett őrá nézzek.

Aztán a fal fölé mutatott.

– Azoknak a szerencsétleneknek senkijük sincs. Se nagyszülő, se nagybátyus, se Isten, se ördög. Karót nyelt, szentfazék apácákkal vannak összezárva. Fapinák tanítják őket az életre!

– Na, de apu…

– Mégis milyen életre?! Aki olyan sokáig volt bezárva, mint azok az árvák, azok már soha sem fognak kiszabadulni onnan. Nyomorultak lesznek. Pont olyan szenteskedő fapinák, mint akik felnevelték őket.

Te magadat sajnálod, fiam! Túl sok időt fecséreltél el az iskolákra! Itt az idő, hogy élj egy kicsit. Élj, mielőtt bekövetkezik, hogy csak te maradsz nekik! Akkor aztán mást sem tehetsz, mint hogy mosod a szaros kis gatyájukat. Mire vársz? Menj, szedj fel egy csajt és addig döngesd, míg ki nem guvad a szeme!

– Úristen, apu…

Minél jobban megrökönyödöm, ő annál inkább vigyorog.

– Mit úristen… John! Ha ilyen szép gyerek lettem volna, mint te, soha nem aludtam volna otthon. Soha nem is aludtam volna, ha érted a célzást. Mondj már valamit! Miért nincs barátnőd?

– Ne piszkálj már, főleg most ne – fújok egy nagyot.

Persze, rossz válasz volt. Felöklelt és a falhoz szorított.

– Főleg most! Kifelé! – üvöltött rám, és a kapu irányába mutatott.

– Mm…most kitagadsz, vagy…?! – rémültem felé. Aztán csak megölelt, és a fülembe suttogott.

– Sétálj egyet! Jót fog tenni!


*

Scott

– Hogy ti felnőttek milyen hülyék vagytok! – mondom, de legalább nem szólnak rám, amiért még nem akarok aludni. – Papi össze-vissza rángatja John-t, miközben egy apáca hallgatózik a fal másik oldaláról! Mit csinált John? Miatta kiabáltatok? – fordulok el az ablaktól.

– Igen – vágja rá Nate az ágyából, mire gyorsan anya:

– Nem! Nem!

– Akkor miért? – kérdezem, aztán újra kilesek az ablakon, szokás szerint nem válaszolnak. Anya mesélős hangon folytatja Nate-tel a beszélgetést.

Egy nagy mezőről mesél neki és színekről. Talán a hátsó kertünkről és a legújabb festményéről. Fákról, virágokról és a tóról.

– John elmegy! Hova megy? Késő van! – tudósítok feléjük az ablakból, de rám nem figyelnek, csak mint általában.

Anya azt meséli, hogy az emberek akkor is léteznek, ha épp nem láthatóak, és akkor is vigyáznak azokra, akik meg láthatóak.

– Kiment a kapun! Az apáca is a kapuhoz siet! Mit akar John-tól? Valami olyasmit tett, amit Isten nem szeret? – kérdezem tőlük újra.

– Igen! – vágja rá Nate, mire anya ismét:

– Nem! Dehogyis! John egy légynek sem tudna ártani!

– Ja, de neked igen! – mondja Nate.

– Téged bántott, anya? – kérdezem.

– Nem – sóhajtja –, senkit sem bántott, semmi rosszat nem tett, biztosan csak sétál egyet.

Aztán a csillagokról mesél, ahogy ragyognak az égen. Hogy a megannyi lélek is pont így ragyog, és csak azért, mert olyan nagyon messze vannak, hogy nem tudjuk őket megérinteni, attól még érezzük a fényességüket.

– Valami van a sövényben! – sikítok fel, és kimutatok az ablakon. – Ágaskodnak a virágok, és az apáca felé kapnak!

– Scott, kicsim, csak fúj a szél. Fejezd be a leskelődést, igazán nem illik! – szól rám anya.

Amikor újra oda nézek, a nőt már teljesen körbefonják az indák, mozdulni sem bír.

– Anya! Megfullad! Nézd! Elkapták!

– Scottie! Most mondtam, hogy ne leskelődj! Sötét is van, ilyenkor a képzeletünk furcsa játékokat játszhat velünk – szidott le anya.

Így hát megfordultam, és ismét hallgattam Nate esti meséjét.

– Majd meg fogod érteni, el kezded érezni, ahogy egy pillanatban egyszerre leszek benne mindenben. Talán épp a májusi szellőben, vagy a csípős hidegben. A kesztyűdben érzed majd az ujjaim – Anya megfogta Nate kezét –, nyáron pedig a nap melege leszek a homlokodon, majd úgy adok rá puszit.

Akkor homlokon puszilta a bátyámat, és tudtam, hogy ez lassan a mese végét jelenti, így gyorsan az ablakhoz fordultam, hogy lássam a fejleményeket.

És a kinti mese is kezdett a végéhez érni. John megmentette a nőt az indák szorításából. A kőfalból növő virágsárkánynak mind a száz feje lehullt. John valami varázserővel a kőfalat is áttörte, és magához húzta a nőt. Egymásra néztek, aztán… Aztán…

– Anya! Csókolóznak! John még soha nem csókolózott! Az apácáknak meg nem is szabad!

– SCOTT! – Anya hangja a fülem mellett csattant, a függöny pedig az orromhoz csapódott, ahogy behúzta előttem azt.

Felnéztem rá: kikukucskált a függöny szélénél, aztán elmosolyogta magát.

3. FEJEZET

ÉGSZAKADÁS FÖLDINDULÁS

*

John


Vonzás – taszítás, összepillantás: fekete fénybogár szemek a bíbor virágzat alatt. Valami gyönyörűség, de nem hagyja, hogy nézzem.

Nem hagyja, hogy szóljak! Kibújik a levelek alól, karja körém fűződik és tökéletes a csókja. Ajka úgy bújik az enyémhez, mintha egészen eddig hiányzó része lett volna az enyémnek. Nyelve forró, íze koranyári esti pára.

Aprót rezzenve húzódok el, hogy gyönyörködhessek szépségében. Márvány bőr, mandula szemek, vékony, hosszú szemöldök, éles kontúrú arccsontok. De ismét megrezzen, közel hajol, arcát a nyakamba rejtve. Átölelem, és alig várom, hogy hozzá szóljak, de megelőz:

– Én is ember vagyok! Én is ember vagyok! – ismétli hátra dőlve, és ő is az arcomat fürkészi.

Kérdőn bólintok.

– Bezártak, John! – Hirtelen tör rá újra az a reszketés, amivel néhány perccel korábban magamhoz húztam őt a vadul dübörgő zárdakapun át.

Meg akarom kérdezni, honnan tudja a nevem, de ez most nem fontos. Teste annyira ugrál, mintha valami rohamot kapott volna.

– Mindig sötét van! Avas szag! Érzem, ahogy évről évre közelebb tátonganak felém a penészgombák. Vizenyős a fal, nyirkos és algás a kő.

Kék kabátos karjait simítom, mire alább hagy a reszketése, ám szeméből bő könnypatakok erednek.

– Egy kútban tartanak! Azt mondják, ott a helyem: a pokol kútjában!

– Úristen! – húzom magamhoz, és vonnám odébb, de megtorpan.

– Ugye kiszabadítasz? – kapkodja a levegőt.

– Persze! Gyere, menjünk! – lépek megint odébb, de valami mást akar…

Finoman kézen fog, és visszahúz a növényekkel ellepett kőfalhoz.

*

Ava


Már sokszor elképzeltem a kőfalon túli világot. A nővérek hiába intettek tőle óvva, mindig úgy gondoltam, hogy csodák várnak odakint.

A szeme… A pillantása, óceán-mély kéksége… Úgy érzem, hogy ő előtte még soha senki nem nézett rám. Mintha mindenki más szemét hályog homályosítaná, csak az övé lenne kristálytiszta, ragyogó. Mintha bármit megtehetnék a világon anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.

De ő… Ő valóban lát engem. A szemein át meglátom önmagam. A kőfal túlfelén, kitekintve erre a varázslatra, mégis ellep életem börtönének sok évnyi emléke.

Összezavarodom. Mintha én is ők lennék: egy az apácák közül, a lábaim nem engednek messzebbre. Leragadok, nem menekülhetek, a vérkezek golgotái a hátam mögül sziszegnek hálójukkal. Maradnom kell. Maradni akarok?!

De ő… Ő az élet. John. Már rémlik a neve, ezeregy éjszakán álmodtam sötétkék pillantásáról. Ő a végzetem.

De akkor sem bírok a testemmel. Talán beteg vagyok, de alig tudok lélegezni a reszketéstől, és mégsem tudok vele menni.

Félek, hogy valamiféle görcsöt kapok. Ajkaim úgy reszketnek, hogy félek, megharapom magam. Ám John ajkai közt nyugalomra lelnek. Ott kell maradniuk.

De nem tudom olyan közel húzni magamhoz, hogy teljes valómból eltűnjön a pánik. Pulóvere alá nyúlok, és kigombolom a farmerját. Fogalmam sincs, mi és hogy történik, csak azt érzem, hogy nemiszervembe kell húznom őt ahhoz, hogy végérvényesen elfelejtsem a nővérek kegyetlen fenyítéseit.

Ajkak, kisajkak, nagyajkak pezsgő extázisban.

*

Scott

– Nate! – suttogom a sötét szobának. – Ez nem a szél! Ritmusban mozog a sövény!

– Mi? Nincsen semmilyen szél és sövény, Scott! Azonnal feküdj le, és aludjál! – sziszeg vissza a bátyám.

Az ablakban állok, és őket nézem. Illetve a hiányukat. Néhány perce még az utcán álltak, aztán olyan közel bújtak a kapuhoz, hogy már jó ideje nem látom őket, csak a növény furcsa mozgását.

– Nate? Mit csinálnak a felnőttek csókolózás után? – kérdezem fennhangon.

– Ebből elég! – kiált fel Nate, és felkapcsolja a villanyt. – Fürdenek és fogat mosnak, majd lefekszenek aludni! – nyögi, miközben álmos szemekkel felém siet.

Megkerüli az ágyat, megragadja a vállam, és betaszít az ágyamba. Halkan nyekkenek, aztán betakarózok. Míg várom, hogy újra lefeküdjön, és leoltsa a villanyt, látom, hogy kikíváncsiskodik a függöny mellett.

Aztán elfojtott néma sikollyal hőköl vissza, és felugorva az ágyamra átüget a takaróval fedett lábaimon, majd átugrik a sajátjára.

– Mi van? – kérdezem rémülten.

– Semmi! Aludjál! – válaszol mérgesen, és leoltja a villanyt.

– De mitől ijedtél meg? – faggatom tovább.

– Semmitől! Én nem félek semmitől! – válaszolja megremegő hanggal.

*

Nate

Még alszom, amikor reggel kiugrom az ágyból, és átrohanok anya szobájába. Hosszú fekete haj-hullámai majdnem leérnek a padlóra.

Nekifutásból ugrok rá, nevetve felnyög.

– Anya! Anya! – döngetem testét bele az ágynemű közé.

– Fenn vagyok, szívem, nem kell kipréselned az egész tüdőmet – motyogja arccal a párnába.

Mellé ugrok, és bebújok mellé a takaró alá, aztán megvárom, míg haját eltűri az arcából.

– Szörnyű, rettenetes, borzalmas, iszonyú álmom volt, anya!

– Mi? – kérdezi, miközben aggodalom ül az arcára, ahogy felkönyököl.

Nyelek egyet.

– Azt álmodtam, hogy meg fogsz halni! Hogy terhes vagy, és emiatt abbahagyod a kezeléseket, és csak úgy hagyod, hogy az a féreg a hasadban megöljön.

– Olykor a rémálmok valósággá válnak… – sóhajtja.

Akkor valóban felébredek, és eszembe jut, hogy minden igaz.

– Gyűlöllek! – sziszegem. – És mindenkit gyűlölök! – ordítom kiugorva mellőle. – John meg csak úgy megdug egy apácát az utcán?! Papi meg tud repülni??? És van kedve ezek után még az ablakunk előtt lebegni?! Mi a lószar van veletek?

– Mi? – ül fel anya. – Azt hiszem, Nate, ezeket valóban csak álmodtad.

Vadul rázni kezdem a fejem, aztán elrohanok, mielőtt hasba vágnám anyámat. De a buszmegállóban bepótolom. Mindenkit hasba könyökölök, aki csak fel akar szállni előttem, aztán végig zupálom az osztálytársaimat, a fogszabályzós Mikey-val kezdve. Mikor megunom, azokat választom, akik arcán mosolyt veszek észre. Azoknak az orrára célzok, jól beverem, ezen a kurva világon ne vigyorogjon senki sem!

Ezért aztán nagyon hamar hazazavarnak az iskolából. Papi jön el értem autóval, és egy árva szót sem szól hozzám az úton. Amikor belépünk a házba, marka úgy megragadja a nyakam, hogy biztos vagyok benne, letépi a fejemet a helyéről. A konyhába rángat, és a székre lök.

Nagyi úgy sír, mintha valamiféle rohama lenne.

– Anya meghalt? – kérdezem halkan.

A nagyi még jobban rázendít, de rázza a fejét. Aztán egy bazi nagy pofon jön, azt sem tudom honnan, de kis híján lezúgok a székről. Papi megfog, és visszahúz a székre, majd leül elém.

– Mi ütött beléd, fiam? – kiáltja.

– BELÉTEK MI ÜTÖTT? – sikítom, mire újra pofon vág. Sírni kezdek. – Miért történik ez? Hogy történhet ez meg? Hogy hagyhatjátok, hogy anya ezt tegye? Csak el kéne vetetnie azt az élősködőt!

Papi karja újra lendül, de mégis megáll a levegőben, és kitör rajta a zokogás.

– Neked sem engem kéne verned, hanem a lányodat! – tetézem tovább.

Bólogatva az asztalra borul, mellé a Nagyi. Megsajnálom őket, mert rádöbbenek, hogy ők ugyanabban a helyzetben vannak, mint én: nem tehetnek semmit.

Sóhajtva felállok, és megölelem a hátukat.

– Én még gyerek vagyok, és azt kell tennem, amit a felnőttek mondanak. De anya szülei ti vagytok! Csak ti tehettek ez ellen! Neki pedig engedelmeskednie kell!

Papi reményvesztetten emeli rám könnyben úszó világoskék szemét, aztán szipogva szorítja meg a vállát simító kezem.

– Ígérd meg, Nate… – remegi papi – Hogy bármi is lesz, és bármennyi idős is leszel, mindig hallgatni fogsz John-ra! Szót fogadsz neki, bármiről is legyen szó!

– John-ra?! – ugrok meg. – Az utcán dugott meg egy apácát!

Nagyi nyikkan egyet, aztán ájultan fordul le a székről. Papi mellé hull, és éberré paskolja az arcát, aztán rám néz.

– Olyat soha nem tenne, valamit félreérthettél, fiam. Majd ő elmondja, mi a valóság – zihálta suttogva.

– Akkor… Nem kapok szobafogságot? Elmehetek John-nal fogászatra?

Bólintott. Nagyi felült papi karjaiban.

– Szívem, vigyél esernyőt! Lóg már az eső lába – mondta, aztán újra kezdte a pityergést.

Eszeveszett rohangászást rendezek, hogy le ne késsem John kezelését. Esernyő ide vagy oda, hatalmas nyári zivatar esik Chicago-ra. Ezernyi villám cikázik az égen, be is döglött a villamos, szakadnak az elektromos vezetékek, szakadozik a város fény-ellátása. Olykor szikrázás tör fel az utakon, máskor zavart, sötét csend, aztán ideiglenes villanyfény-vibrálás.

Kétszer szállok át, de a probléma változatlan. Az egykor stabil fény ezen a délutánon csupán reszkető pislákolásba kényszerül…

Amíg be nem érek a rendelőbe, eszembe sem jut, hogy a fogászat is árammal működik. Akkor döbbenek csak rá, amikor meglátom John vigyorgó arcát. Ideges szokott lenni és sápadt, legalább olyan arccal, mint aki menten elájul.

A hosszú folyosós, sötétszürke váróban már égtek a neon csövek, azok is ugyanúgy zizegtek és kerregtek, ahogy az utcán a fény.

– Szia, szóval megúszod? – huppanok le mellé.

– Nem, már megkaptam a szurit – válaszolja még mindig ragyogó arccal.

– És most valami nyugtató anyag is volt benne…? – kérdezem értetlenkedve.

Aztán megértem. Szememmel követem tekintete irányát. Egy lányra mosolyog. A fekete hajú, fekete szemű, világos bőrű lány rézsút ül a folyosó másik oldalán. Megdermedek, amikor meglátom mellette a fekete-fehér csuhás apácát, aztán kibukik belőlem.

– Ez az a lány, akit este megdugtál az utcán?

Akkor szikrák zörrenek a plafon felől, és az apáca felsikoltva ugrik fel a székről. A neon elhal, az apáca magához rántja a lányt, a sötét fentről folyik a padlóra. A kezelő ajtaja az asszisztensnő hangjával nyílik.

– Na, jó, aki tömésre vár, az menjen haza! – A hang irányába fordulok.

A váróban minden gyerek és szülő szedelőzködni kezd. Mire az apácáék felé nézek, már hűlt helyük. Úgy eltűntek, mintha sosem lettek volna ott.

– John, gyere! – mondja az asszisztens. – Á, szia, kisdoktor! – mosolyog rám az ajtóból.

A nagybátyámra emelem a tekintetem: lesújtott, dühös grimasszal mered rám, mintha leginkább ahhoz lenne kedve, hogy jól beverje az orrom. De ő ilyet sohasem tenne.

4. FEJEZET

SZÉP EMLÉKEK

*

Nate

Tized annyiszor kérdezem meg, hogy jól van-e, mint amennyiszer valójában szeretném. De még így is sok, vagy legalábbis elég rondán néz rám, ahogy az állomás felé gyalogolunk. Pedig annyi mindent mondanék és kérdeznék ezen kívül is, de most még nem beszélhet.

A vonaton egymással szembe ülünk le. Én őt bámulom, ő az ablakot. Egyszer csak felém fordul, mire bepánikolva háttal az ülésnek csapódok.

– Ez hogy történt az arcoddal? – meresztem szemem a sebre, ami a szája alatt vöröslik.

Legyint és egy zsepibe fogja szájából a véres pamacsot, majd kidobja a vonat szemetesébe.

– Kidörzsölte a fogó, ne beszéljünk róla – mondja halkan, aztán újra az ablak felé fordul.

– Egyáltalán miért húzták ki a fogadat? Azt mondtad, már nem fáj?! Hogy már meghalt.

Gyorsakat pislogva fordul felém, és előre hajolva a térdeire támaszkodik.

– A holtakat el kell választani a környezetüktől. A holtakat, Nate, el kell temetni. Ha ott maradt volna így, akkor a fájdalmat a környezete vette volna át. Érted?

– Aha.

Bólint.

– És a te arcoddal mi történt, öcskös? – sóhajt egy nagyot.

– Erről se beszéljünk… – válaszolom halkan.

– Hányszor mondtam, Nate, hogy nem szabad verekedni? Hányszor?! – sziszegte felém.

– Nem szabad?! Amit anya készül tenni, azt talán „szabad”? Talán inkább mindenki azt csinálja, amihez csak kedve szottyan. Én miért ne tehetném?

– Akkor elmondom másképp – csúszik még közelebb. – Nem szabad rák ellenes kezelést kapnia, mert terhes.

– Jó, de nem muszáj annak lennie – akadékoskodok.

– De az, Nate! Te gyilkosnak nevezed a saját húgodat, de ha Angie elvetetné, akkor a saját anyádat is annak hívnád?

Dühömben felugrok, de a vonat épp éles kanyart vesz, így nekiesek az ablaknak. John utánam nyúl, és visszarak az ülésre.

– Tudom, hogy érted – folytatja –, és azt is tudom, hogy ez milyen nehéz.

– Te??? Ha tudnád, nem lenne kedved szexelni egyből a hír hallatán! – emelem fel a hangom.

– Sokszor, Nate, az van, hogy a mosoly mögött még akkor is könny van, ha nem látod – közli, aztán hátradől, és az ablakhoz fordul.
Néhány pillanat elteltével könnyek buggyannak a szeméből.

– Fáj? – kérdezem óvatosan.

– Hogyne fájna! – vágja rá. – Ő a testvérem! És meg fog halni! Te meg a sajátod halálát kívánod!

Én is sírni kezdek.

– Akkor most mi lesz? – reszketem.

– Én folytatom a vizsgáimat, te meg abbahagyod a verekedést – vonja meg a vállát, megtörölve a szemét.

A házig egyikünk sem szólalt meg. Már a veranda lépcsőn tartunk, amikor megtorpan.

– Miből gondolod, hogy szexeltem azzal a lánnyal? – mosolyodik el.

– Scott látott titeket az ablakból – vonom meg a vállam.

John bőre akkor valóban lefehéredett, szeme aprókat rezzent és még lélegezni is elfelejtett. A nagyi nyitja rá az ajtót a közénk fagyó csendre.

Ahogy ránézünk, könnyáztatta szeme még keservesebbé válik. Ajkához kap, és hátraszól papiért. Aztán úgy hátrál tőlünk, mintha szellemet látna. John-ra néztem, ő meg az én arcomat fürkészte.

– Fiúk – szusszan papi, miközben bekanalaz minket a konyhába.

– Apu! Fel kell hívnod a rendőrséget – kezdi John, miközben leül az asztalhoz.

– Megtámadtak titeket? – sikolt nagyi az asztalra csattintva egész testsúlyát.

– John-t is felképelted?! Te kis szaros! – rivall a képembe papi.

– Le fogják csukni, csak mert leskelődött az ablakból? – sikítok John felé.

– Mi? – döbben felém John. – Jaj, nem, dehogy! – Aztán nagyiék felé fordul. – Ez csak a fogó nyoma, nincsen semmi bajunk.

De nagyi ájuldozva a mellkasához kap, aztán a szavakat ismételgetve „csak a fogó” siet a mosogatóhoz.

– John! Mi folyik itt, fiam? – ül le papi is az asztalhoz.

A nagyi perdül, és vizes ruhát tesz John arcára.

– Jaj, nem kell, anyu-uu – ugrik meg a ruha érintésétől, aztán papi felé folytatja. – A nővérek zárva tartanak egy lányt. Évek óta egy sötét kútban tartják!

– Mi? Milyen lányt? – értetlenkedik papi.

Én vihogtam el magam először, ahogy John arca mélyvörös lett azonnal. Nagyi bepánikolt, és újra vizezve a ruhát próbálta lehűteni John-t. A papi szája is széles vigyorra húzódott.

– Johnathan! Nem kéne bevinni John-t a kórházba? Nem lesz megint valami randa gyulladás az arcában? – nyöszörgi nagyi a papinak.

Én még jobban hahotázni kezdtem. John még vörösebb lett. Kirántotta nagyi kezéből a ruhát, és a fejemhez hajította.

– Apu! Hallod, amit mondok? Egy kútba zárták a lányt!

– Ha kihívom a rendőrséget, töviről hegyire, minden részletet el kell ám mesélned, fiam – vigyorgott kajánul papi.

John idegesen fúj egyet.

– Nate! Húzz a szobádba házit írni! – förmed rám.

*

Ava

Honnan tudhattam volna, hogy a szeretkezés vérzéssel jár? Honnan láthattam volna, amikor a kút legmélye mindig sötét?

És honnan tudhattam volna, hogy a nővérek meg szokták vizsgálni a szennyes bugyikat? Meg sem magyarázhattam a havi menses-szel… Honnan gondolhattam volna, hogy azonnal száműznek ezért?!

Még életemben nem féltem ennyire, ahogy bekötött szemmel autóval szállítanak. Pedig ennél rosszabb helyem nem igazán lehet sehol. Csupán érzem… Minden kerékfordulással érzem, ahogy John-tól távolodok.






*

John


Még a nevét sem tudom – vallom be apunak.

Szemem mély bűntudat könnyével telik meg, de ő váratlan mosollyal feláll az asztaltól.

– Ez az én fiam – szusszan büszkén, aztán az asztalra tesz két poharat.

– Nem, nem érted, apu! El akarom venni feleségül! – tör ki belőlem.

Egy üveg whisky-vel fordul meg nevetve.

– Ó-hó-hó-hó! Az elsőnél mindannyian ezt érezzük! De ez csak a kis krampusz a gatyóban – mondja, aztán elém teszi az italt hozzákoccintva a sajátját. – Igyunk arra, hogy férfi lett a fiamból!

Apu szemébe ekkor szöknek könnyek…

– Nem gondolom, hogy most ihatok – mutatok az arcom felé. – És neked sem kéne, ha még beszélünk a rendőrökkel.

– Ezt a pillanatot nem szalaszthatjuk el – tolja közelebb a poharat.

Bizonytalanul bólintok, de engedelmeskedek. Azon kívül, hogy a lé végigmarja a torkomat és a gyomromat, iszonyúan csípi a szétdörzsölt számat… De a korty fele ki is buggyan a számon, mert még mindig zsibbad.

De őt ez nem hatja meg. Büszkén hátba vág díjazva a próbálkozásomat. Többször aztán nem is kell kérnem, már telefonál is.

Miután megérkeznek a tisztek, apu átmegy velük a zárdába. Én pedig lehozom a tanulnivalóimat, és nekilátok.

Persze, nem tettem volna, ha tudom, hogy aput akkor látom utoljára élve…

Teljesen belefeledkezem a tanulásba, még azt sem veszem észre, hogy teljesen rám sötétedik. A bejárati ajtó halkan nyílik, de őserővel robban be rajta Scott. Ordítva pattan neki a villanykapcsolónak, aztán a nyakamba veti magát.

Először rémülten nézem, aztán próbálom nyugtatni, szimultán kihúzni belőle, hogy mi történt. De csak ordít. Amikor felállok, az ölembe veszem, akkor kezd a nyitva hagyott ajtó felé mutogatni.

Lassan lépek az ajtó felé, karomban az unokaöcsémmel. A benti világosság teljes sötétséget hány az ajtón túlra. Kiszáradásig meresztem a szemem, amikor sikerül kivennem Angie sziluettjét.

– Ez Angie – sóhajtom megkönnyebbülten Scott-nak, aztán leteszem.

– Ez nem anya! – sikítja, és gőzerővel felrohan az emeletre.

– Angel? – szólítom meg halkan, de árnyteste meg sem mozdul.

Kezem óvatosan nyújtom a veranda villanykapcsolójához. Mielőtt felpöccinteném, a nővérem ujjait érzem meg a kezemen.

– Csak a szépre emlékezz! Ígérd meg, John, hogy csak a szépre fogsz emlékezni!

Nyelek egyet, és megnyomom a kapcsolót.

5. FEJEZET

AZ OLVASÁS ÖRÖME

*

John

Tegnap este még ismertem a betűket. Egymás mellett látva azokat, nyilvánvaló volt a jelentésük. Most be fogom bukni ezt a vizsgát, mert egyszerűen nem értem, mik ezek a fekete hangyák egymás mellett. Még a nevemet sem bírom ráírni a tesztlap tetejére. Nyilván eszembe jutna, hogy hívnak, de bent ragadtam.

Bent. El se hiszem, mi történt, hogy történt, és hogy voltam képes erre. El sem hiszem, hogy nem reszketek, és miért nem görcsöl az idegtől a gyomrom. A higgadtságom még inkább megrémiszt.

Nate szerintem soha többé nem fog szóba állni velem. És most már Scott sem. A rákot még tudtuk volna titkolni előle, amíg csak lehet, de hogy az anyját hova tüntettem egyik napról a másikra… Ezt nem úszom meg még a hat évestől sem.

Tekintetem újra a lapra téved. Talán érzékelem már, hogy hova kell felírni a nevem… Felállok, majd tétován újra leülök.

Nem kellene itt lennem. Nem kellene orvosnak tanulnom. A gyerekekért ma senki sem megy el az iskolába.

Nem kéne itt lennem… Inkább a rendőrségen kellene. „Tegnap eltűnt két rendőrtiszt és egy civil” „Újra botrány szele bűzlik a St. Anne zárda kőfalai közt” „Hosszú csend után ismét megalapozott a gyanú: a nővérek sötét titkot rejtenek” – jelenik meg szemem előtt a helyi újságok főcímei – és így újra eszembe jut, hogy kell olvasni a nyomtatott betűket…

Fogaimat egymáshoz szorítom, aztán mindkét kezembe tollat veszek, és öt perc alatt megoldom a tizenöt oldalas tesztet. Először állok fel, és adom be az oktatónak. Fejcsóválva adná vissza a tanárnő, hogy még nézzem át, hiszen az orvosi fakultáció alapkövetelménye ez a teszt, de félek, hogy megint elvesztem az olvasási készségem…

„Civil” – futnak a betűk szemem előtt, ahogy elkapom az épp megérkező vonatot.

„C-I-V-I-L” – csak ennyi. Csak egy civil. Az én apukám. Reggel nem találtam a borotvákat, sem a habot. A nyakkendőmet is ő szokta megkötni, és ő szól rám, ha nem egyforma a zoknim. Csuklóm megreszket, ahogy eszembe jut: a vizsgákra kabalából kölcsön szokta adni az óráját.

Nélküle még azt sem tudom, hány óra van.

A vonat csomóponthoz közeledik. Öt felé húz az akarat. Ötfelé tudnék átszállni.

A rendőrkapitányság az egyik.

De mi van, ha valahogy kibukik belőlem a tegnap este… Hogy eltemettem egy hullát a hátsó kertben?

Mehetnék Angie-hez a kórházba, akit ezután azonnal bezárattam. Nate-ért és Scott-ért a sulikba. Mehetnék egyből haza anyuhoz, aki katatón élőhalottként fekszik az ágyon a plafont bámulva, amióta csak elkezdődött apu keresése.

Vagy? Tán maradhatnék a síneken is, hogy gyorsan megoldódjon életem összes problémája.

Talán Nate-nek igaza volt. Talán mindenért a születendő unokahúgom a hibás. És nyilván az én fejemben is komoly gondok vannak, ha azt érzem – már pedig azt érzem: ezért csak még jobban szeretem őt.

*

Nate

– Mit írsz? – kérdezi Scott, miközben a jam-es kenyeret eszi. – John fogait rajzolod? – kérdezi teli szájjal.

– Nem, ez most fontosabb! – nézek fel rá az újonnan kezdett füzetemből. – Nagyit vizsgálom. A bőre színét, a szeme mozgásait, hogy pislog-e a hangomra, vagy csak erősebb hangokra. Hogy mozog-e, hogy ha én mozdítom, reagál-e, illetve ezen tényezők változásait – sorolom fel Scott-nak a feltüntetett főbb pontokat.

– És? Gyógyul? Te tudod, hogy mi baja van?

Az értékeket elnézve csalódottan rázom meg a fejem. Aztán felugrok, és a nappaliból egy könyvet hozok, és teszem az öcsém elé.

– Tessék! Olvasd hangosan, míg én kint vagyok – utasítom felcsapva a könyvet.

– Kint mit vizsgálsz a nagyin? – kérdezte.

– Kint a papit vizsgálom – sóhajtok, és tejet öntök neki egy pohárba. – Nagyi ablaka előtt lebeg.

– És ahhoz minek ásó? – mered rám, amikor a füzeteim után karomba veszem az előszobába állított kerti eszközt.

– John tegnap elásott valamit. Tudnom kell, mi az. Remélem, valami dög lesz! És végre dokumentálhatom a halál fokozatait!

– Én is látni akarom! – ugrik fel az öcsém.

– Először meg kell tanulnod írni és olvasni! – pirítok rá. – Gyerünk, kezd! Hallgatni akarom az ablakon át!

Csalódottan szusszan, elhelyezkedik a székben, és hangosan olvasni kezd:

– „Azt szeretném tudni (…), mi is van egy ilyen könyvben, amíg csukva van. Természetesen betűk vannak benne, melyeket papírra nyomtattak, de mégis valaminek kell még lennie benne, mert ha kinyitom, egyszerre előttem áll egy egész történet.”*

Rosszallóan tekerem a fejemet az öcsém olvasási készségével szembesülve. Nyökög, dadog, hebeg, habog, és biztos vagyok benne, hogy egy szót sem ért az egészből.

Közben megkerülöm a házat, és papi talpai alá állok: tényleg lebeg.

Személyek bukkannak fel, akiket még nem ismerek, mindenféle kalandok, tettek és harcok fordulnak elő (…).”*

Jegyzetelni kezdek, miközben próbálom nem felidegesíteni magam azon, hogy Scott két éve tanul már olvasni…

„1. Felemelt karral sem érem fel a cipőtalpát. A legnagyobb ugrással sem.

2. Nem mozog, úgy függ ott, mint egy mereven tartott marionette-baba.

3. Sem a hangomra, sem tapsra nem reagál.”

4. Alatta sötétbarna pocsolya. Kb. egy liter, sűrű, kénszagú, édes és sós egyszerre az íze => valamiféle repülési üzemanyag csöpögés lehet.

Még egy ideig szólongatom, nézegetem, aztán becsukom a füzetet, és magamhoz veszem az ásót. Anélkül, hogy hátranéznék indulok hátra, oda, ahol John-t láttam éjjel munkálkodni.

*

Scott

Ez mind benne van ugyanis valahogyan a könyvekben. El kell olvasni, hogy átélhessük, ez világos. De belül mindez már előre megvan.”*

Elfáradok, és meg is unom. John rettentően vastag könyveire gondolok. Ő nem csak végigolvassa, kívülről is tudja azokat. Nem hiszem, hogy ez normális dolog. Én semmi érdekeset nem látok a könyvekben.

Lopva kinézek az ablakon: Nate a kert végében ás. Nagyot sóhajtok unalmamban, de aztán észreveszek egy újságot az asztal távolabbi részén. Magamhoz húzom abban a reményben, hogy talán érdekesebb lesz, mint a Végtelen történet*.

Tegnap eltűnt két rendőr és egy civil

Csütörtök esti óráiban érkezett a bejelentés North Side kertvárosi részéből, a St. Anne katolikus zárda közvetlen szomszédságából, miszerint a nővérek kegyetlen körülmények között tartják fogva az egyik náluk nevelkedő árva kamasz lányt.

A lánynak szerda este sikerült kiszabadulni, hogy segítséget kérjen egy arra sétálótól, de a menekülésre nem volt mód.

A panaszt bejelentő hetven év körüli férfinek a két járőrrel együtt a zárda felkeresése közben nyoma veszett.”

– Hogy jöttetek haza? – toppant be John, miközben bepillant a konyhába, aztán eltűnik, hogy lepakolja a cuccait.

– Nate eljött értem, aztán busszal – kiabálom.

– Mit olvasol? – szól vissza az előszobából.

Megijedek, mert az újságokat sosem hagyják, hogy olvassam. Azt mondják, túl sok benne a szörnyűség.

Ide-oda csúsztatom az asztalon, majd inkább csak ledobom a padlóra, és magam elé húzom a regényt.

– A végtelen történetet! – vágom rá jófiús mosollyal.

– Sebastian rájött már, hogy a könyv önmagát írja? – kérdezi, aztán az asztalhoz lép Nate füzetéhez.

– Honnan tudjam? Én csak a betűket olvasom szavakká.

– Nem érted, amit olvasol? – néz rám döbbenten, majd kinyitja Nate füzetét.

– Értem a szavakat, de nem tudom, miért pont azok vannak egymás mellett.

Arca aggodalomtól lesz ráncos, aztán elém tolja a füzetet.

– Olvasd!

– „A kés egy emem mélyen: nagyi nem reagál. A kés kettő emem mélyen: nagyi nem reagál. A kés három emem mélyen: nem reagál.

John hirtelen maga felé fordítja a füzetet. Szeme egyre kerekedik, ahogy halad le és le. Aztán nagy hévvel lapoz.

– Miliméter – suttog végül John, aztán elviharzik.

*Michael Ende: A végtelen történet



(Folyt. köv.)


Vélemény, hozzászólás?