Filmkritika

A Post Mortem című magyar filmet első magyar horror filmként hirdetik, meglátásom szerint nem az. Használja ugyan a horror bevett jelenségeit de nem riogat, inkább végtelenül keserű, problémás gyásztörténet. Lassan fokozatosan jelenik meg a filmben a misztika. Háborús jelenetekkel kezdődik de nem kap elég hangsúlyt, hogy az első világháború ártatlan és tudatlan áldozatai nagyon-nagyon hiányoznak az otthon maradottaknak. Felvidéki kicsi magyar falu, izolált, zárt közösség, ahol egyetlen ember halála is mindenki vesztesége. Az eltávozott katonák kire is haragudhattak volna mint az otthoniakra, – talán a politikusokra? A teremtő jóistenre? Mint holt lelkek vissza-visszajártak és büntették az otthoniakat, családtagjaikat. Ők már nem akartak találkozni, a felejtést akarták. Az elmúlás felfoghatatlansága a családoknál és a démonként támadó fiatalok, akik a család reménységei lehettek volna. Nagyon szép természeti és emberi környezet az 1918-ra datálható paraszti skanzen. Kiváló hangeffektek kísérik a filmet. Úgy tűnik a forgatókönyv írója a háború iszonyatával méri a lélek zavarodottságát a gyászban, pedig békés jelenben is átéljük jó néhányan.
Döntött az Oscar-díjra nevező bizottság: Bergendy Péter rendező filmje megy a 94. Oscar-ra  nemzetközi film kategóriában. A film eddig 13 díjat nyert rangos seregszemléken, világszerte megvásárolták a forgalmazók, és a hazai mozikban október 28-tól lesz látható.