Háló

Megtekintve: 165 alkalommal

Babaház 1. (18+)




A MEGKOPOTT BABAHÁZ

I. RÉSZ

1988.

1. FEJEZET

SZORÍT AZ IDŐ

*

John

Rá sem merek nézni a karórámra – közben pedig egyre jobban szorítja csuklómat a szíja. Jobb kezem elemelem a kormányról, hogy megigazítsam, de nem lesz jobb.

Szorít az idő, szorul a gyomrom, néhány órája még farkaséhes voltam, mostanra azonban már ez is elmúlt. Most már csak szorongok.
Ma még a közlekedés is ellenem van. Röpke negyed óra lenne csupán az út, de csak míg ráfordultam a déli főútról Chatham nyolcvanhetedik utcájára, a háromszorosa telt el.

Szemem akaratlanul azonban mégis a műszerfal gyengén vibráló számjegyeire téved: 9:48 am. A látvány elkapja a gyomrom, kicsavarja, akár egy vizes rongyot, talpam megrándul a gázpedál felett. Beletaposnék már nagyon.

Persze, nem most kellene behozni a késést. Egész nap Dee járt a fejemben, az unokahúgom, amióta csak megláttuk Michelle-lel fel-alá járkálni a kórház épülete előtt. Minden egyes beteg után megígértem magamnak, hogy most már akármi is lesz, otthagyok csapot-papot, és lemegyek hozzá. Ám amint ezt eldöntöttem, egymás csengésébe vágtak a mentőtelefonok. Mire Michelle-t sikerült volna kiküldenem hozzá, addigra már eltűnt.

Aggodalmam egyre feszülő hasbilincseit mentősziréna oldotta most is. Hátrapillantottam, aztán előre, de az este feketeségét már nem törte meg semmilyen vészjelzőfény.
Újra várakoznom kellett.

A műszak végén legalább felhívhattam volna – kezdett bennem újra lüktetni a bűntudat –, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne nézzek be Ava-hoz.
A combjai… A fekete csipke, és kerek csípőjén a szűk miniszoknya…

Mellkasomba vágott a rémület, amint hatalmas robaj rázta meg mellettem az ablak üvegét. Gyorsan letekertem: Nate, az unokaöcsém állt ott, tetőtől talpig vérben ázva. Valahogy mégsem gondoltam volna, hogy ő vérzik.

– Orvos kellett volna ott elöl! – förmedt rám csalódott zihálással.
– Te nem voltál elég? – kérdeztem vissza, mire nyakát hátrarántva gyerekes sértődöttséggel toppantott egyet. – És, mi történt? – Erőt véve magamon úgy teszek, mint akit ez tényleg érdekel, pedig nem.
– Egy nyanya eltaknyolt a cangájával.
– Igen, és? Artériás vérzés? – Muszáj volt tovább faggatnom, mert nagyon szűkre fogta, és azért kicsit mégis motoszkált bennem, hogy talán ő is megsérült.
– Nem – rántotta meg a vállát.
– Te jól vagy? – Belső türelmetlenségemet igyekeztem minél észrevétlenebb sóhajba fojtani.
– Nem fogta fel, hogy akár agyvérzése is lehet! Bevágta a fejét az Isten szerelmére! – fakadt ki végre, miközben az ablakomra könyökölt. Kék szeme együttérzésemért rebbent, de tovább már nem tudtam kitérni véres ábrázata elől. Hiába beszélt, csak bámultam a vörös maszatot. – De nem akart orvosi ellátást! Felpattant egyből és…

Csak mondta, mondta és mondta. Én pedig igazán nem akartam megkérdezni, hogy akkor hogy lett ennyire véres. Míg felháborodása érzelmei legmélyét zendítették, lopva a karórámra néztem, aztán újra rá.

– Mindegy! – kiáltotta színpadiasan legyintve, aztán otthagyott.
– Nate! – szóltam utána kihajolva az ablakon. – Hazajössz?

Távolodó alakja újabb legyintését igennek vettem, aztán felhúztam az ablakot.

A nyakamba zúduló novemberi hideg, vagy mégis inkább az unokaöcsém furcsa – ám tőle abszolút megszokott – viselkedése az agyamat is lefagyasztotta. Szemem akaratlanul meredt görcsös karikába, aztán bent tartva a levegőt egymáshoz préseltem szemhéjaimat.

Ava-ra akartam gondolni. Titkos üzeneteire, a narancsillatú hajára, éjfekete pillantására. De Angie jutott eszembe.
Kinyitottam a szememet. Talán segített volna, ha megindul a kocsisor, de az előttem lévő tűzpiros autó is Angie egyazon színű csizmáit juttatta eszembe.

A nővérem emléke felengedte gyomrom szorítását. Haja lágy hullámait láttam. Piros csizmában ugrált körbe-körbe táncolva, fürtjeinek iramával pörgetve az őszi levelek szállingózását. Aztán karjait is kitárta, csizmáival egyre hevesebben forgatva az avart. Nem is értem, hogy láthattam olyan pontosan, olyan közelről a szemét, fintorgón mosolygó arcán az apró, réz-szín szeplőket.

Duda hangja hasított dobhártyán. A tűzpiros csomagtartó észrevétlenül tűnt el előlem maga után hagyva az üres utca esti képét. Az öreg Saab mély hangon morgott, ahogy gyorsítottam utolérve a sort. Néhány autó lefordult a nyolcvanhetes utat keresztező sugárutakra, így közvetlenül Nate mögé értem. Valószínűleg ő is észrevett, mert azonnal őrült gyorsításba kezdett. Nem próbáltam meg utolérni, viszont gyomorégésig hergelte ezzel az idegeimet.

Az Avalon parki Dante úton laktunk. Már hosszú ideje, amióta meghaltak a szüleim.

Az utca ilyenkorra már valóságos parkoló övezet. Sosem találok szabad helyet, ha Nate nem foglal a saját autójával kettőt. Amint mellé érek, egy mozdulattal siklik előrébb, így pont mögé tudok tolatni.

Mire kiszállok, felveszem a kabátom, és kiveszem a táskámat, Nate már mögöttem áll. Dohányzik. Amikor szürke, vérfoltos szövetkabátja gallérját szorítja a nyakához, a hideg akkor az én csontjaimba is belehasít.

– Utálom, ha ezt csinálod! – szólaltam meg.
Merengő tekintetét az öreg Saab-omról felém fordítja.

– Én is – válaszolta elpöccintve a cigarettát.
– A gyorshajtásról beszélek, nem a cigidről.

– Ez kétszázhetvenhat lóerő, John – emelte arcát a fekete Buick GNX felé –, nem gyorshajtás!
– Aha.
– Új kocsit kéne venned. Mit szólsz egy Chevy eldorado-hoz?
– Valakinek a villanyszámlát is ki kell fizetnie – morogtam, aztán a házunk bejáratához vezető lépcsőhöz siettem.

– Milyen napod volt? – kérdeztem.

Ujjam a kaputelefonhoz közelít, majd mégis visszarántom – lehet, hogy Dee már alszik –, és kulcsért fordítom magam elé a hátizsákom.
Nate a nyomomban áll, némán nyújtja felém a kulcscsomóját.
– Köszi!
– Jó kis nap volt ez az életmentésre – válaszolta határtalan büszke vigyorral az arcán.

A kapu bronz gömbkilincséhez nyúlok, ami úgy néz ki, mintha egy madár minden nap telibe találná ürülékével: zöldes fehér homályok az apró, sérült rajzolaton. Miközben elfordítom a kulcsot, Nate-re nézek.
– Te emlékszel még, hogy milyen ábra volt a kilincsen? – kérdeztem közel hajolva a gömbhöz. Doh szagot érzek ürülék helyett: korrózió.
Nem válaszol. A zár kattanása visszhanggal kongatja a lépcsőházat. Nate úgy húz el mellettem, mintha az utcáról támadás fenyegetne minket. Szinte ráugrik a falra, hogy fényt gyújtson, aztán sprintel tovább, hármasával szelve a fokokat.
Már épp belenyugodnék, hogy még a végén valóban sikerül hazaérnünk, amikor a kiabálására kapom fel a fejem.

A lépcsőfordulóban áll, és teli torokkal üvölt felém. Szuper – szusszanok. Az egész napos szorongás, amit az unokahúgom fel-alá járkálása keltett bennem az este közeledtével merőben enyhült, de most, hogy Nate kiborult… Most már nem csak a hasam fáj, hanem a vesémet is összerántja a görcs.

– Gyűlölöm a kibaszott kilincset! Gyűlölöm ezt a rohadt házat, a kurva lépcsőket – A lépcső szónál aprót ugrik, de annál nagyobbat dobbant a sötétszürke kövön.

Vesegörccsel lépkedek felé a lépcsőn, ujjaimmal tartva a derekam. Harmincöt éves létemre mozgásom leginkább egy nyolcvanévesére hajaz.

– Miért lakunk még mindig itt? Miért lakunk még mindig itt? MIÉRT?

Vagy a hangja válik egyre élesebbé, vagy mégis sikerül közelednem hozzá, mindenesetre úgy érzem, hogy lassan az agyam is kezd szétfolyni.

– Beszélgetni szeretnék veled erről – nyögöm, amint elcsípek két szó között egy mondatnyi szünetet.

De Nate legalább annyira gyűlöl lelkizni, mint amennyire itt lakni is. Nem mintha most annyira vágynék erre – leginkább Ava-ra vágyom, még inkább egy görcsoldóra, de kissé megnyugszom, amiért Nate kiborulását sikerül elfojtanom. Aztán hamar kiderül, hogy nem nekem, hanem a szomszéd néninek sikerül.

– Ó, Emma néni, felébresztettük? Ne haragudjon! Hogy érzi magát? Nem szédül? – nyalta körbe az idős, töpörödött nénit Nate egyetlen nyelvfordulással.

Mire én is felérek a lépcsőn, Nate már a pulzusát vizsgálja. Még hogy gyűlöl itt lakni…
– Alig vártam, hogy hazaérjetek – kezdett beszélni Emma néni magas, erőtlen hangján. Tudtam, ha ő is kiabálni kezd, akkor a migrén is rám tör.
Elvette a kezét Nate ujjai közül, behajtotta karját, és könyökét felénk mutatta – alig látható horzsolás piroslott fehér, ráncos bőrén.

– Azt a kínt… Azt a fájdalmat, amit át kellett élnem a testvéretek miatt ma délután! Egyszerűen csak feltaszajtott! Éppen cipelem fel a dög nehéz szatyrot, amikor egyszer csak mint a szélvihar, úgy vágott neki a korlátnak.

Nate-re pillantok, és azt hiszem leállt a légzése. Aztán a nénire, és azon merengek, hogy miért csak engem tölt el undorral a látvány, hogy az unokaöcsém tetőtől talpig véres.

– Most melyik volt? – Tüdőm akaratlanul is hosszú sóhajba fullad.
A néni tétovázik, így tudom, hogy Scott volt, a kisebbik unokaöcsém. Dee-t jobban szerette piszkálni.

– Scott – válaszolja csendesen, aztán gőzerővel folytatja úgy, hogy a hajcsavarók majd’ kipottyannak a hajából. – De Dee lyukas harisnyát viselt és bugyiban volt! – emelte súgásra a kezét, de hangerején ez mit sem változtatott.

– BUGYIBAN??? – ordította Nate. Megfájult a fejem. Összehunyt szemekkel próbálom tudomására juttatni, hogy biztos csak nem látszott ki a szoknya a kabátja alól, vagy valami ilyesmi lehetett. De nem veszi a lapot, vagy csak inkább a hóbortos szomszédunknak hisz.

– Két ilyen fess fiatalembernek, mint ti ketten, hogy lehet ilyen csélcsap öccsük? És… Na jó, nem szépítem! A húgotok akár egy örömlány! Látott az a gyermek valaha fésűt?

A néni zagyvaságai megfullasztják az agyam, Nate pedig új erőre kap. Rohanni kezd a lakásunk felé, és tudom, ennek a napnak sem lesz vége családi dráma nélkül.








*

Scott

Ezerrel tolom a csajt, épp rajtam lovagol, de már kezdem unni a pózt. Kezdem unni a ritmikus nyökögését, amit csak nekem ad elő, érzem, hogy valójában ő is unja, mert olyan száraz, mint a kalahári sivatag. És egyre szárazabb. Váltani kellene, élvezni kellene, most már el kellene élvezni.

Az ébresztőórámra pillantok: háromnegyed tíz. A csaj állon ragad, arcomat betolja fogsorom közé, és maga felé feszíti a fejem. Na, ez már tetszik! Csípőmmel dobok rajta egyet, majd felülök, átkarolom a hátát, és az ágyra fektetem. Aztán olyan mélyen megfarkalom, hogy a torkában is érezze. Ez már neki is tetszik.

Szorít az idő. Bőre rücskös a borzongástól, egyre remeg, a csúcs közelében mindig roham közeli állapotba jut, és ekkor jön el az én időm. Csak magamra figyelek, ezerrel koncentrálok, hogy a testébe spricceljek. Azt hittem, sikerült, de mire kinyitom a szemem, csak az összegyűrt lepedő figyel rám vissza.

Nem bánom, hiszen szeretem ezt a csajt. Hogy az orgazmus másodpercében mindig köddé válik, olyan nekem, mint kicsi személyes ajándék, amit csak tőle kaphatok.
Kis gatyát húzok, aztán mégis meglep. Ahogy kilépek a folyosóra, kajaszag csap meg a konyha felől. Most az egyszer talán mégis maradt!

Mégsem. A húgom áll a tűzhely előtt. Tök pucér.

*

Dee

Egy pillanatra elfelejtem, miért is sprintelek, aztán a hűtőnek csapódva eszembe jut: a tészta leég, a főzővíz kifut, a szósz felrobban, a reszelt sajt-szálak kukacokká válnak, majd szerteszét másznak mindenhová a padlón.

Szerencsére még idejében kapcsoltam le a tűzhelyet. A fakanál alig jelez akadályt a lábos legmélyén, a szósz épp rottyan, és a sajt… A forró víztől gőzölgő kanállal óvatosan megpiszkálom, és nagyot fújva veszem tudomásul, hogy csak sajt… A sajt csak sajt.

Egyet jobbra lépek, a konyhapult fölötti szekrényből poharat veszek elő, aztán a mosogatóhoz mennék vele, de kezemből kicsúszik az üveg – halálra rémített Scott alakja, ahogy a konyhaajtóban állt, némán, mozdulatlanul.

Apró sikolyomat elnyomta a pohár szétcsattanása.

– Ezt te takarítod fel! – szólalok meg, miután az utolsó üvegszilánk is helyet talált magának, minél távolabb a törésponttól.
– Jó – mondja és vigyorog.

Nem hiszek neki, és ezt látja is rajtam. Hosszan a szemembe néz, majd elrugaszkodva az ajtófélfától vállával a vállamat súrolja, ahogy elsétál mellettem a kamrának használt kis helyiséghez.

Megfordulok, és mennék már. Hogy hova, nem tudom, de valamiért nagyon kényelmetlenül érzem magam. Ám a rengeteg szilánk teljesen körbevesz, egy lépést sem bírok tenni.

Nem hiszek a szememnek, amikor a bátyám söpörni kezd. Körbesöpör. A partvis puha szálaival simogatja lábujjamat. Gyomrom azonban hirtelen a torkomba ugrik, ahogy tekintetem az alsónadrágjából kikandikáló herezacskójára téved. Amikor végre felocsúdok a sokkból, és az arcára nézek, felröhög.

– Mit bámulod a zacsimat?
Kezem azonnal a szememre tapasztom.
– Miért flangálsz alsógatyában? – nyekeregtem. – És miért szexeltek állandóan a te szobádban?
– Talán a tiédben kellene? – vihogott. – Kinyithatod, visszatűrtem – tette hozzá.
– Nem akarom kinyitni! Meg akarok vakulni!
– Khm – köhintett. – Pedig megnézhetnéd, rajtad mennyi ruha van!
– Ne… – És a nagy sietségben csak akkor tudatosult bennem, hogy épp a fürdőkádból rontottam ki, teljesen meztelenül. – MENJ KI! MENJ KI! – sikítottam, és még inkább szorítottam a szememet.

– Most már befejezem a söprést – válaszolta, és a seprű hangja újra sikamlott a padlón.
– MENJ MÁR KI! – sikítottam rá kinyitva a szemem, egyik kezemmel a mellemet, a másikkal a combom közét takarva.



2.
FEJEZET
Egerek és kukacok

*

Dee

Újabb üvegpoharat veszek elő a szekrényből, nem mintha szomjas lennék, vagy talán mégis. Amint megérzem hátam mögött a jelenlétet, fintorra húzom az ajkam: most senki sem fog megijeszteni. Hangom a csap locsogását próbálja felülmúlni, miközben vízzel töltöm a poharat.

– Maradsz vacsira? – kérdezem Scott-tól, de nem válaszol.

Hátrafordulok, és ijedtemben újra elejtem a poharat. Anne vetődésre rugaszkodik, és a földet érés utolsó pillanatában sikerül markába zárnia az üveget.
A padlón hasal előrenyújtott karokkal, és szőke haja alatt vöröslőn lángol az arca a szolid tornától.
Bocsánatkérően nézek nem túl vidám ábrázatára.

– Meg ne köszönd… – ad is hangot azonnal elégedetlenségének. – Végül is – lihegi a szavakat, miközben könyökére támaszkodva feltérdel –, másra sem vágyom egy végigkúrt délután után, mint üvegekkel zsonglőrködni.

– Bocs – suttogom.
Kezében a pohárral feláll, lazán megrázza csillogó haját, szusszan egyet, majd mint kosárpalánk felé, magas ívben a mosogatóba dobja az üveget.

Döbbenten követem a pohár röppályáját. Nagyot ugrok, amikor szanaszét csattan a mosogatóban. Tekintetem a csapra szegezem, és megesküszöm magamnak, hogy reggelig meg sem mozdulok, mindenesetre az ajtó irányába többé még csak véletlenül sem nézek.

De a második másodperc már rettegéssel kezd eltölteni, mert fogalmam sincs, mit csinál Anne a hátam mögött. Lassan, nagyon lassan forog a fejem az ajtó felé.

Anne nincs sehol. Hátrálok, míg derekam a pult széléhez nem ér, és gyorsan körbenézek, hogy hova tűnhetett.

– Egerek eszik a kukacokat – dől forró cincogása a fülembe.

Háttal csapódok a falnak, és próbálok megnyugodni, miközben Anne-t figyelem. Fent ül a konyhapulton, széttárt combjai között a tésztás fazék, amit épp a padlóra önteni készül.

– Ne! – lépek felé rémülten, aztán mindketten megállunk.

Forró gőz dől a mélybe apró loccsanással, aztán a plafon felé csap, a víz hullámozva hátrál vissza a fazékban. A tészta többé már nem tészta: egymáson tekergő meztelen férgek egyvelege.
Undorral és halálfélelemmel nézek Anne-re, elmosolyodik, és beletúrva közéjük kivesz egy halmot, amit arca mellé emel. Ujjai vörösödve égnek.
Tudom, hogy rám fogja dobni akkor, amikor már nem bírja tovább a forró fájdalmat.
– Ne… – tátogom, mire arca elé húzza a markát, és az összes izgő-mozgó férget a szájába tömi.

Nyállal telik meg a szám, és úgy érzem, az egész gyomrom feltolul a torkomba. Végül rám köpi.

Csurom vér vagyok. A férgek két-háromrét hasadva véreznek torzóikból, görcsösen rángatózva zuhannak arcomból, hajamból a mellkasomra, onnan egyből a padlóra, ahogy teli torokból sikítozva söpröm le őket. A talajon aztán újra engem vesznek célba, zoknim felé kunkorodnak.

Az ájulás szélére rángat az irtózatos undor, Scott feltűnése aztán visszaránt onnét.

– Mi van? – kérdezi, miközben az ajtó melletti konyhaasztalon pakolászik. Már felöltözve igyekszik elhagyni a lakást.

– Egerek, kukacok – válaszolom.

Fél pillanatra néz a szemembe, egyetlen erejéig a konyhára, aztán a szekrényhez lép, és kutakodni kezd benne.

– Nate cigije? – kérdezi.
– A tetején van – mutatok egész fel, a szekrény legtetejére.
Scott felugrik a pultra, és én újra megrémülök. Cipője orra Anne ölét masszírozza. Aztán látom, hogy a fazék visszakerült a főzőlapra. Megnyugszom: lesz vacsora.
– Nem maradsz vacsira? – kérdezem, miközben Scott valóságos balett pózba merevedik: egy lábon lábujjhegyen tartva testsúlyát söprögeti le a port a szekrény tetejéről – a cigi után kapálózva.

– Nem – nyögi –, sietek, el akarok indulni Nate előtt. Ez az! – kaparintja meg a cigis dobozt.

Anne azonban kiveszi a kezéből.

– Egyet adok neked, a többit viszem – mondja neki Scott, miközben leugrik a padlóra, és visszaveszi a dobozt.
Anne elengedi azt, de megszorítja a bátyám kezét.
– Magaddal viszel? – kérdezi.
– Talán – válaszolja Scott bizonytalanul.

*

Nate

Csak annyi időm van, hogy magamhoz rántsam Scott-ot a kabátjánál fogva – mellesleg az én bőrkabátomat lejmolja –, aztán hozzávágjam a korlátnak, miközben valami olyasmit mormolok, hogy „most visszakapod, kis haver”, de egyáltalán nem hatja meg a nevelőszándékú lökés: felegyenesedve továbbsiet, le a kapu felé.
Majd’ felrobbanok, amikor futtában lepacsizik John-nal! Neki még nálam is jobban meg kellene rángatnia. Amint az öcsém kirohan a kapun, térülök-fordulok, hogy a kishúgomat is kérdőre vonjam, miért öltözik úgy, mint egy kurva.

Berúgom a bejárati ajtónkat, és a nevét kiáltom, de nem jön válasz. Ahogy leveszem a cipőm, és a kabátom, rádöbbenek, hogy azonnal a mosógépben lenne a helyem, így Dee fejmosását sajnos halasztanom kell.

*

John

Minden testi diszkomfort érzetem minimálisra csökken, ahogy körbenézek a lakáson – az aggodalom veszi át a helyét. Bár néhány másodperc után kénytelen vagyok belátni, hogy minden a helyén van, semmi sem utal semmilyen furcsaságra.

– Dee! – szólítom az unokahúgomat, miközben meghallom a zuhany hangját a lakás baloldaláról.
– Itt vagyok! – Dee hangja a másik oldalról jön, a konyha felől.

Ledobom a cipőm, kabátom, táskám – megbontva a rendet.

Az előszobánk gyakorlatilag egy apró hall, egyetlen tükrös fogassal – melyet azt hiszem, csak Nate használ – a nagy nappalink része. Ebből nyílik balra a fürdő, aztán az én szobám, majd Dee-é. Jobbra egy szűk kis folyosó vezet a konyhához. Nate és Scott szobája erről a folyosóról nyílik, egymással szemben.

Lekapcsolom az előszoba fényét, majd vaksötétben sétálok át a lámpafényű konyhába. Dee-t a pulton ülve találom. Egy másodpercre megtorpanok, gyorsan felmérem a helyzetet, de mivel itt is mindent rendben találok, megnyugszom, és megkörnyékez az álmosság.

A négyszemélyes fenyő konyhaasztalhoz tartozó padra rogyok. Szembenézni Dee-vel most valamiért mégis furcsa.

Nem szól, nem mozdul, csak néz engem. És a világon semmit sem tudok leolvasni az arcáról.

– Én is itt vagyok – mondom végül.
A következő pillanatban egyből eldől, hogy elszúrtam. Arcát a vállára dönti, tekintetét a padlóra fordítja, aztán könnyezni kezd.

A gyomrom a mellkasomba nyomódik. Az idegesség lezsibbasztja a testem, de fel kell állnom. Oda kell mennem hozzá, és valahogy ki kell szednem belőle, hogy mi baja van. De hogy?!

– Egerek és kukacok – motyogja.

Bingó! Felpattanok, majd padlót fogok, hogy négykézláb végigmásszam a konyha egércsapdáit. Egy ideje már ez van: egerek és kukacok.

– Az egerek halottak, a kukacok belükből másznak elő. Aztán a kukacok eszik meg azokat.
– Hol? – kérdezem a feladatra koncentrálva.

Automatizmus. Mégis miért csinálom? Tudom, hogy úgysem találok sem egeret, sem kukacot. Talán húzom az időt, hogy eszembe jusson bármi hatékony, amit mondhatnék az unokahúgomnak.
Így aztán végignézem az összes szekrényt, szép komótosan, minden egyes csapdát egyenként leellenőrizve.

– Csupa vér. A kukacok nőnek, az egerek felrobbannak. Egérvéres kukacot esznek az egerek.

Semmi. A tűzhely fogantyújára támaszkodom, és szemem mégis rátalál valamire.

– Spagetti, szósz és sajt? – kérdezem Dee-től.

Hosszú, fehér pólót visel, talán épp az enyémet. Saját ujját is vakarva kezdi gyűrni a póló szélét, hatalmas sötétkék szeme értetlenül tekint rám.

– Kukac, vér és egér? – folytatom, Dee remegni kezd, amitől iszonyúan megrémülök.

Gyerekorvos vagyok, de hogy a tizenhét éves húgommal mi van, arról gőzöm sincs. Vagy talán van, csak annyira féltem őt, hogy nem is merem elhinni, hogy baj van.
Szorít a mellkasom, miközben tekintetébe ragadva várom a választ, mert az lesz. Válasz mindig van.

Végül ügyesen a tűzhely felé néz. És végre erőt érzek magamban ahhoz, hogy megvédjem. Megfogom a kezét, és elismétlem:

– Dee, spagetti, szósz és sajt. Étel. És az étel az csak étel, és isteni! – mosolygok rá, ahogy újabb könnyekkel rám néz. – Éhen halok – füllentek.
Ezek után nekem is döglött rágcsálók és dögférgek jutnak eszembe a vacsiról.

Csendesen sírni kezd lelkesen feltámadt erőm övében.
– Nem vagy itt! Ha itt lettél volna, ehettünk volna – sírdogál. A szívem megremeg.
– Rendeljünk inkább mást? – próbálkozok, mire újra a tűzhelyre tekint.

Örülök annak, hogy azért nem kell távolra nyúlnom érte, akármi is az oka, hogy néha elcsúszik… Átcsúszik máshová.

És mosolyog. A szívműködésem emiatt aztán hamar helyreáll, a légzésem beszippantja összes könnyét, erőtlen mosolyától felszikrázik bennem a megkönnyebbülés.

– Csak étel? – kérdezi. Talán én vagyok az egyetlen, akinek elhiszi?

Bólintok. Elhiszi, és átölelve hozzám bújik. Akkor újra felgyülemlik bennem a rettegés. Bárcsak elmehetnék oda, ahova ő csúszik. Bárcsak érteném, mi történik ilyenkor.

Ava persze érti, de én képtelen vagyok hinni neki. Neki és bárkinek.

Átölelem, megfogom a hátát, és lehúzom a pultról, aztán arra koncentrálok, hogy itt tartsam – minél biztosabban, minél stabilabban, hogy tudjak vele a délutánról beszélgetni.
Így hát megterítünk. A mozgás segít neki. A figyelem szintén. Mesélek neki, hétköznapi dolgokról, de tudom, hogy úgysem tud a végtelenségig figyelni.
Próbálom úgy irányítani, hogy kibukjon belőle a délután, de hiába mesélek Michelle-ről, a kórházról, az országjárványról, egyáltalán nem kapcsol.

– De te jól vagy? – reflektál végre a túlhajtós napomra, miközben leülünk egymással szemben.
Az étel arcunk között gőzölög.
– Igen. És te? – találom meg végre a tökéletes kérdést a tökéletes időben.
– Az osztályfőnök beszélni akar veled – közli, és megrettent a dolog még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy erről lesz szó.
– Persze – nyelem le a félelmem –, holnap bemegyek – válaszolom magamra erőltetve a legmélyebb nyugalmam, és hagyom, hogy folytassa.

Még pár pillanat erejéig engem figyel, aztán szed az ételből. Az arcát fürkészem, undort kutatok, de hűlt helye sincs. Ahogy felém fordítja a kanalat, rám mosolyog.
– Na, és tetszett a halloween-i dekoráció? – kérdezi.
Döbbent szemekkel rázom a fejem.
– Hát, délután kiplakátoltam az osztályt rémisztő bőregerekkel – nevet.

Angie… Pont úgy nevet, mint a nővérem tette, míg élt. Csak azért virulok, mert mást nem lehet, annyira aranyos ilyenkor: a szeme eltűnik, a hangja csilingel, akár ezernyi karácsonyi csengettyű.

– A gyerekeknek meg vittem szellem formájú nyalókát. Észre sem vettél? – mered rám kíváncsian mosolyogva.

Akkor eszembe jut a kis cukorbeteg Pete, akinek megvadult a vércukorszintje, de előbb fojtom meg magam, mint hogy ezt Dee szemére vessem. Nyelek egyet.
– Fel sem tűnt, hogy a folyosókon boszorkányok szállnak? – nevetett ismét.

Ava tűnt fel egyedül – mosolyodok el.

– Egész nap az ambulancián voltam, este meg már nagyon siettem hozzád, nem is néztem körbe – szabadkozok. – Miért nem jöttél be?

– Nem tudtam, az utcáig állt a sor – vonja meg a vállát, és arca újra elszomorodik.
– Dee… Mit akar az osztályfőnök? – bököm ki.

– Alá kell írnod ezt-azt – pillant rám, aztán enni kezd –, de lehetne akkor, amikor Nate már…
Bármire bólintok. Mindenkinek jobb, ha Nate semmiről sem tud.

Abban a pillanatban meghallom, ahogy nyílik a fürdőszoba ajtaja. Szorít az idő, alig fél percünk van, míg Nate a szobájába siet, ott felöltözik, és berobban a konyhába.
Dee eszik. Jó étvággyal, nyugodtan, ezért valahogy nagyon szeretném megállítani az időt. A villát kezdem el piszkálni morfondírozásom közben.

– Mi az? – kérdezi Dee, aztán megérti.

– Felállsz, és megmutatod, mi volt ma rajtad! – kiabál be Nate a konyhába, majd eltűnik a szobájában.

Dee valóban feláll, hogy még egy terítéket előkészítsen a bátyjának. Mondjuk nem igazán értem, hiszen már három teríték így is kint van.

– Nem kell több tányér, Dee! – szólok rá, de nem érti. Még van annyi időnk, hogy felkészítsem a konfliktusra. – Emma néni szerint ma bugyiban jöttél haza – hadarom suttogva.

– Igen – bólint lassan, aztán visszaül a helyére. A spagettijét elém tolja: kettő teríték is elég lett volna.

– Nem volt rajtad nadrág? – hajolok közelebb hozzá.
– Nem.
– De miért? Vagyis harisnya volt rajtad, akkor hol maradt a szoknyád?
– Az rajtam volt!
– Csak a kabátod hosszabb?

–- Igen, a fehér hosszabb – válaszolja.
Már majdnem megnyugszom, amikor megdöbbenek.
– Nincs is fehér kabátod!

– Tényleg. Talán összecseréltük Anne-nel.

Anne… Gyakori név, nekem mégis csak egyetlen Anne jut eszembe…


3. FEJEZET

DŐL A VÉR

*

Scott

Három és fél mérföldnyi vezetés után végre felvillannak az Inferno lila fényei a Washington park lomos lombjai között. Otthon, édes otthon – sóhajtok, miközben kiszállok a piros Prixie-ből. Queen Another one bites the dust-ja dübörög felém a drog-kúria felől.

Az Inferno South Side legmenőbb szórakozóhelye, és egyben természetesen az alvilági élet központja. Még pontosan emlékszem az érzésre, mennyire rá voltam gerjedve a lila kábulatra, mellyel magába bolondított. Hat éve még csak egy kis csicska voltam itt. Egy utolsó csapos, egy senki kis nepper, de a tinilányok abszolút kedvence. Ragadtak rám akkor is – most sem kevésbé – úgy, mint isten* a nyelvükre.

Miután a főnökség végigkúrta a seggemet, sikerült feljebb szopnom magam a hierarchia létrán. Miután a rend őrei is megtették ezt, és miután kidolgoztam számukra a rendszeres anyag- és prosti- juttatást, hat év után a hely vezérigazgatójává váltam. A névleges főnökeim otthon verik a faszukat – vagy mit tudom én, hol –, míg én kigürizem a belem itt minden éjszaka.

Még meg sem közelítem a négyszintes hodályt, a két legszorgosabb kurvám már rám is cuppan a parkolóban. Nyelvükről diszkréten lenyalom a fehér havat*, aztán finoman, de határozottan eltolom testemről mindenre kész tapogatásukat. Nincs kedvem megbaszni őket, még a mélytorok sem vonz. Egyrészt a munka az első, másrészt egész délután Anne-t toltam – és mást nem is akarok.

A bejáratnál lepacsizok a kidobókkal, aztán ránézek a ruhatáros lányokra – hajlamosak idő előtt beállni, de még csak szolidan spiccesek, így képzeletbeli listámon piros pontot kapnak, majd tovább szlalomozok a bepiált, betépett fiatalságon, hogy leellenőrizzem a színpadon vonagló gogo-kat, és intsek a DJ-nek. Este tizenegykor még ők is lelkesek, meglehetősen tisztának tűnnek, így aztán beállok a pultba, ami merőben felspannolja az alkalmazottaim gyorsaságát.

Az egyik pultos kis csaj elém dob egy gin-t citrommal. Megfogom a seggét, mire kacéran a nyakamhoz dől.

– Cica, dugd fel a citromodat, én lime-mal iszom – kiabálom a fülébe, miközben lilán villódzik a trance.
Kikapja a pohárból a sárga szeletet, betolja a szoknyája alá, majd hátralép, fordul és az ajkamhoz közelíti a lime szeletet.

– Piros pont! – mosolyodom el, és fogaimmal elveszem ujjai közül a gyümölcsöt, aztán bedobom a gint.

Nagyot röhögök, amikor látom, hogy a következő pohárba a puncijából adja a citromot, és vigyorogva felém kacsint. Talán a spuri, talán a gin, talán az alkalmazottak lelkes munkatempója… De élvezni kezdem az estét.

Néhány percig még figyelem a trance-szintet, a dílerek szorgos munkálkodásait a széleken, a kidobókat, ahogy pásztázzák a táncoló tömeget, és messziről kiszúrok egy csajt, aki túlnyomta az ekit – másodperceken belül összeesik dehidratáció miatt.

– Cica, kristályvíz a piros topposnak – szólok oda a mellettem munkálkodó pultosnak, aztán az inkoordinált mozgású fiatal felé mutatok. – Figyeljetek rá, nekem meg kell néznem a többi szintet, aztán irodáznom kell.

Bólint.

Amint elhagynám a pultot, az előttem lévő bárszéken felém fordul A. Fekete szemével mélyen rám néz, aztán rúzzsal húzza végig hosszú, húsos ajkait. Feltűröm az ingem ujját, és elé könyökölök.

– Doktornő! – szólítom meg.
Rosszallóan villantja rám tekintetét, miközben ő is felkönyököl a pultra.
– Ne szólíts így – duruzsolja az arcomhoz hajolva. Tömény narancsillat vonz bőréhez.
Elvigyorodva a szemébe nézek.
– Akkor hogy szólítsam? – kérdezem, és rápillantok az italára: fekete abszint.

– A liliomtipró túl durva – mosolyog az ajkát nyalva –, de mit tegyek… A nő vagyok, aki elvette a szüzességedet.
Pislantva bólintok, és hátrafordulok az üvegért. Magam elé húzom a poharát, megtöltöm, aztán a pult alól kanalat, cukrot veszek elő, és meggyújtva belehelyezem az alkoholba.

Lángok csapnak közénk. Mutatóujját nyelvére nyomja, végigsimítva alsó ajkát, aztán körbenyalja mindkettőt. Ujját aztán a lángoló pohár szélébe akasztva maga felé húzza, megfogja és ledönti torkán a tüzet.

– Azt a kurva – ámulok el, miközben a borzalom megkeményíti a farkam.

Feláll, elkapja az ingem, magához húz és nyelvének hevét a nyálammal oltja.

– Na, megmutatod a bélyeggyűjteményed, vagy mi lesz? – súgja a számba.

Elhajolok tőle, és a szemébe nézek.
– Nem dughatlak meg. John menyasszonya vagy – fojtom el belső őrjöngő vágyam.

– És ez mikor zavart? – kérdezi, de Ava előtt nincsenek titkok. Csalódottan rántja mosolyra ajkait, miközben elenged. – Te beleszerettél a húgodba – közli.
– Dee-nek ehhez semmi köze! Anne-t szeretem – vágok vissza.

– Akkor meg mi a baj? Csak nem akarhatod, hogy visszazárassalak a bronz kastélyba?!

*LSD, amfetamin

*

Dee

Két dologra figyelek. Két nagyon fontos dologra. Az egyik az, hogy minél kisebbre húzzam össze magam a sürgősségi várójának legsötétebb sarkában. A másik az, hogy az arcomat minél jobban eltakarjam a kórház dolgozói elől.

Mert én nem akarok sorra kerülni, és nem akarom, hogy a bátyáim, vagy azok kollégái észrevegyenek. De nem volt más választásom, az osztályfőnököm berakott a kocsijába, és ide hozott.

A gyűlölködés már mellékes. Mert tiszta szívből gyűlölöm John-t, amiért mégis befújt Nate-nél. John volt a mindenem, a világom, és mindent meg tudtunk oldani anélkül, hogy Nate belebalhézott volna az életembe – egészen eddig. Pedig rábólintott, hogy kihagyjuk a suli problémáimból. Hazudott. Átvágott. Arccal a betonra kellett placcsannom, hiszen nekem csak ő volt.

A szüleim meghaltak nem sokkal a születésem után. A nagyszüleimre nem is emlékszem, annyira korán haltak meg ők is. Én a három bátyámmal nőttem fel, de hát ebből mindkettő kész elmebeteg őrült. És engem senki sem szeretett John-on kívül, és most ennek is vége.

– Tessék, ezzel próbáld! – érkezik hozzám Anne futva, kezembe nyomva a pengét. – Az egyik kezelőből csórtam, de nem maradhatok veled, vissza kell mennem a suliba!

– Maradj lécci, nagyon félek! – kérlelem, de egy kínos vállrántást követően elrohan.

*

John

A másnap sem jobb, sőt. Hiába ébredek a sötét hajnal csendes nyugalmával, a napirendemre gondolva egyből fojtogatni kezd a stressz.

Úton a kórház felé felhívom az asszisztensemet, Michelle-t, hogy majd valamikor a délelőtt folyamán küldjön el Dee iskolájába. Jól teszem, hogy munka előtt szólok neki, mert még be sem érek, már szembesülnöm kell a rengeteg beteg gyerekkel, és akkor megszűnik a világ, a kórház teljes valómat benyeli.

De nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy a rezidensem is köddé válik.

– Hol van Lucy? – kérdezem, miután sikerül átverekednem magam az ambulanciát ellepő gyerek-szülő tömegen, és végre bejutok a kezelőbe.

– Rosszul van – válaszolja Michelle, miközben a kávéját kevergeti, és a kezembe nyomja az enyémet is.

Még egy beteg gyerek – vág gyomron a tény, majd lüktetve az, hogy jelenleg ő a legfontosabb „gyerekem”. Lesújtva ejtem tekintetem a fekete löttyre: Lucy nélkül tripla kávé is kevés lenne.

– Mégis mi baja van? – kérdezem, és reménnyel telten gondolok a náthára, egy kis hasmenésre, vagy fejfájásra, bármire, amit egy kapszula azonnal helyrerak.

– Dől belőle a vér – súgja Michelle.
– Akkor felment a nőgyógyászatra?

– John, Halloween van, senki nincs a kórházban rajtunk kívül, csak néhány ambulancia tart nyitva, azok is csak egy-két órát, és a nőgyógyászok nem tartoznak közéjük.

– A sürgősségi?! – nyekergem. Michelle eltorzult arccal bólint.

Előkapom a telefonomat, és Nate-et hívom.

– Tudod, én inkább elvéreznék, mint hogy az öcséd kezében végezzem – kommentálja Michelle.

– Ezzel én is így vagyok… – válaszolom halálra vártan.

Michelle kacagni kezd, pedig egyáltalán nem szántam viccnek. Minden egyes hosszú búgásról egy-egy mély szike-bemetszés jut eszembe. És a nem létező méhem nekem is kezd görcsbe rándulni.

– Odamegyek – mondom, miután a köpenyem zsebébe ejtettem a telefonom.
– John… – Michelle azonban elállja az utamat. Alacsony, vékony, alaktalan nő létére ólomfalként cövekel előttem.

Talán a szemei… Borostyánkövekkel csillogó topáz-sárga, akaratos macskaszemek.

– Nate tévedhetetlen. Az ország legjobb orvosa, Lucy jó kezekben lesz az övéiben.

– Tudod, hogy egyáltalán nem ez aggaszt!

– Tudom – rázza meg a fejét, miközben megérinti a karom –, de a modorát túl fogja élni, ahogy mindenki más is kénytelen.

– Ha te mondod… – válaszolom végül teljes feladással, de őszintén. Michelle-lel azóta dolgozunk együtt, amióta csak leszakvizsgáztam, cirka tíz éve.

Még egy-két aggodalommal teli összepillantást követően kedvesen elmosolyogja magát. És ez jobb nekem, mint bármilyen nyugtató. Az unokaöcsém? Ő a puszta jelenlétével képes szívroham közeli állapotba cukkolni.

És ez az ajtó kivágódásával kezdetét is veszi. Karja vízszintesen tapad a kitárt ajtóra, zöld pólója inkább lila a vértócsáktól. Összeszorul mindenem, amikor eszembe jut, hogy az ott Lucy vére az öcsém mellkasán.
Mellette a gyerekek be-bekukucskálnak, és ahogy meglátják Nate véres ábrázatát fülsüketítően bömbölni kezdenek. A rettegő sírás futótűzként terjed az egész váróban, olyan, mintha az egész kórház üvöltene.

– Nem azért érkezem elsőnek… – kezdi, de belefullad – Azért érkezem elsőnek, és azért megyek utolsónak, hogy a elhalásszam a többiek elől a legnehezebb műtéteket!

– Doktor úr, csukjuk be az ajtót – lép oda Michelle, és vékony kis ujjainak minden erejével, de lefejti Nate erős markát a kilincsről.

Nate annyira megdöbben, hogy valaki befolyásolni merészeli az ő előre eltervezett, drámai fellépését, hogy köpni-nyelni nem tud, tétován hagyja, hogy Michelle beljebb húzza, miközben becsukja az ajtót. Ahogy újra rám néz, tovább üvölt.

– És akkor lerángatsz a műtőből egy kaparás miatt? – sikít.

Jobbnak látom, meg sem szólalni. Rángatta volna ki onnan a halál. Az egész emberiségnek az lenne a legjobb, ha az öcsém ki sem mozdulna onnan, és csak mélyen elkábított, eszméletlen emberekkel találkozna.

– Sebész létemre kotorásszak a rezidensed picsájában?

Michelle vörös fejjel rohan ki a kezelőből. Legszívesebben én is követném, mert ez már az a pont, amit én is nehezen tolerálok. Nate-nek apára lett volna szüksége, de a nővérem és a férje meghaltak, amikor tizenegy volt. Azután csak én maradtam neki a tizennyolc évemmel.

– Látod, mennyi gyerek van kint? – enged végre szóhoz jutni. – Neked egy műtét tart három-négy óráig. Nekem ennyi idő alatt húsz-huszonöt gyereket kell ellátnom, és még ugyanennyit szemmel tartanom az osztályon. Lucy nélkül fele ennyi sem megy. Legalább rám legyél tekintettel, Nate! Legalább egyetlen reggelen!

Kék pillantásából úgy tűnik, felfogja ezt a másik nézőpontot, de más baj is van.

– Felhívott Dee osztályfőnöke! Te tudtad, mi van vele?
– Ma akartam bemenni – rázom meg a fejem.

– Világvége! – kiáltja. – És most ott ül a sürgősségimen, ő is miért? Ha valami baja van, nem neked kéne megvizsgálnod? Te vagy a gyerekorvos! Miért nem itt van? Miért engem hívogat a tanár?

– Mi baja van? – kérdezem, és magammal rángatom az ajtó felé. – És miért nem ezzel kezded?! Jössz itt a hülye hisztériáddal, Nate! – kelek ki magamból.

Az ajtó azonban kívülről nyílik. Ott a húgom, mellette Michelle liheg. Dee amúgy is fehér bőre szürke, verejtékes, pillantása zavaros.
Megfogom, magamhoz húzva felkapom, és óvatosan ráfektetem a kezelő közepén lévő ágyra.

– Lucy-t akartam megkeresni, de aztán belebotlottam Dee-be – hadarja Michelle, miközben Dee és az én tekintetem összeakad.

– Mi baj van? – suttogom felé. Szemével Nate felé néz, majd újra rám. Azt akarja, hogy Nate kimenjen, de nem áll össze a kép, hogy akkor tényleg, miért nem nekem szólt. Muszáj az életben egyszer figyelmen kívül hagynom Nate-től való rettegését.

Bocsánatkérőn tekerem felé a fejem, mire lehunyja a szemét, és a plafon felé nyitja újra.

– Hol vérzel? – hajolok a tekintete elé, de szoborrá sértődve negligál.
– Nate, menj ki egy percre, kérlek! – szólok az öcsémnek, de ő sem hallgat rám. Sőt, közelebb jön.

Dee remegni kezd, és az ágy alatt valami, valahogy a kőre csattan. Mire odanézek, Nate már ott guggol kezébe véve a véres pengét.



4. FEJEZET
A tevének könnyebb

*

Nate

Minél jobban félek, annál feszesebb arcomon a bőr – az övé lágy, kisimultan nyugodt –, az izmaim mint sziklák, tartják mozdulatlanul testem. Szemem kiszáradásig merev, fogaim egymáshoz ragadva feszítik rágóizmom.

Rettenetesen félek. Már láttam őt az agyhalál állapotában. Negyven napig tartott. Tudom, hogy most csak alszik, mégis bilincsbe ver ez a szörnyű rémképzet, hogy most is kómában van.

Nyúlnék érte, felébreszteném, de inkább szusszanva megmozdítom testem: hadd pihenjen.

Mennem kéne dolgozni. Túlélni ezt a napot is, de most valamiért újra megszáll a múlt szörnyű rettenete, ami már jó ideje nem kerített hatalmába – egészen a mai reggelig.

Hogy…? Mégis hogy tűnhet ennyire halottnak az arca, amikor csak alszik? És kilenc évvel ezelőtt… Hogy lehetett annyira élő, amikor nem élt? Azt a balesetet sehogy sem tudtam volna megelőzni, ez tiszta sor – kivéve, ha a puszta kezemmel fojtom meg az öcsémet a születése pillanatában. De hogy most mi történt?

Mégsem akarom tudni a válaszokat. Most nyugodt és szép, mintha elméje rabságából csak az álomvilág menekíthetné ki.
Engem kimenekíthet az elhivatottság a múltból? Eddig azt hittem, hogy minden kétséget kizáróan. De ma majdnem elvérzett. Ma valahogy és valamiért szanaszét vagdosta saját nyelvét a szikémmel. Végül a szálak mindig összefutnak, akárhogy is erőlködöm azok eltávolításán. A múlt rám talált, és én nagyon féltem összevarrni azt, amit ő vágott el.

Minden ébredés egy kis halál. Álomvilágok porrá zuhanása. Sötétkék szemével talán nem engem kellene látnia, talán az angyalok mellett lenne a helye, ahogy a szüleinek, de ezt nem engedhettük. Őt nem hagyhattuk meghalni, de így… Így talán valami rémvilágot élesztettünk újra John-nal.

Szólni akar, de szeme összeugrik a fájdalomtól. Túléli. A száj-nyálkahártya irtózatosan vérzik, de döbbenetesen gyorsan gyógyul. A többit nem ismerem. Én csak vágok és varrok, a miértekről fogalmam sincs.

Könnyes a szeme, ahogy újra rám néz, mégsem sír. Pedig utálja a kórházat, vagy talán ő nem is… Csak Anne. Nem emlékszem.

– Hívom John-t. – És csak ennyi jön ki a torkomon.

Dee nem reagál, továbbra is a szemembe mered nagy, kék pillantása, és én ezzel nem tudok, mit kezdeni. Mégis mit kellene?! Ordítanom kellene… Azt kellene!

De inkább megfordulok, és dolgozni indulok. Azonban a halott anyámba botlok. Előttem áll: fehér bőrét fekete hajzuhatag övezi. Mielőtt felfognám jelenlétét, szavai felcsengenek a fejemben: „Miattad csinálta. Öleld meg! Ő a húgod.”

A következő pislogásnál már senki sem áll előttem. Hátra perdülök. Dee már ül a gyerekosztály egyik ágyában, és csak néz továbbra is.

– Miért csináltad? – kérdezem olyan halkan, ahogy csak bírom.
De nem akar válaszolni. Fejét elfordítja, és akkor megint rám tör a tehetetlenség érzés: én nem tudom, mit kell ilyenkor tenni.

Aztán erőt veszek magamon, és visszamegyek az ágyához. Belekapaszkodok a lepedőbe, és a térdei elé guggolok.
– Kinyírtál volna a piercing miatt – válaszolja újra rám nézve, alig mozgó nyelvvel artikulálatlanul.

Igaza van. Nagyot szusszanva állok fel, és az ajtóból még visszamorgok:

– Amint tudsz beszélni, ezt meg kell beszélnünk. Ezt meg kellett volna beszélned velem! Az ellenőrzőkönyvedről nem is beszélve! – kezd bennem felmenni a pumpa.

– Úgysem engedted volna. Semmit sem engedsz!

Visszalépek, és nem érdekel, mennyire fáj a szája, vagy hogy áll a vérellátás az agyvelejében – nem ájul-e el rögvest – ráüvöltök.

– Mit gondolsz, miért nem? Mert nem akarom, hogy olyan sorsra juss, mint Scott! Tizenhét évesen drogelvonón, félévente dutyiban, két évente Bronzeville-ben pihenget, miközben lelkesen építi drogbáró karrierjét. Ugye tudod, húgom, hogy néhány éven belül halott lesz a bátyád? De hát aki hülye, az haljon is meg.
Nem hisz nekem, és kikészülök attól, ahogy a két tini sosem hallgat rám.

– Lyukas harisnya, miniszoknya, nyelvpiercing, lógás, bukás… Ugyanoda vezet! Nem sokára a sarokról foglak összekukázni!

*

Anne

– Mi a faszt keresel itt?

Újra Bronzeville, újra az elmegyógyintézet, és újra Ava! Nem látom, semmit sem látok a kibaszott kék csempéken kívül. Ilyen lehetetlen kék szín nincs is a világon! Babakék és elfekvőkék egyszerre. Baba-kakiszag és vén trottyok összefosott lepedője. De nincs is itt senki más!

A hangom nagyot csattan a falak pici kék kirakósairól. Scott úgy ébred, mintha lágy puszival cirógatnám, és ez felbasz. De nagyon. Odalépek, és képen vágom.

– Be vagy kúrva, be vagy tépve, és megint nagy hülyeséget csináltál, mi? – őrjöngök, mire nagy nehezen kinyitja világoskék szemeit.

Próbálok túllendülni az érzésen, hogy mennyire cuki másnaposan, gyűrött arccal fintorogva a szanaszét álló szőke hajával.

– Mi a faszt keresel itt? – sikítok újfent, toppantva magassarkú csizmámmal a gumipadlón: tapad az évezredes mocsoktól, az elmeháborodottak vérrel habzó nyákhomályától.

– Úgyis tudod – sóhajtja.

Tekintetem a világos zöld PVC-n ragad. Talán odaragadok. Sarkam süllyedni kezd, bekebelez a tébolygumi.
– Megdugtad Ava-t – fordulok újra felé. Kitakarózva ül, egyik kezével cigit gyújt, a másikkal húzgálja a farkát leernyesztve a reggeli erekciót.

– Meg. Na és.

– Dögölj meg! – kiabálom, és szemembe könnyek gyűlnek.

Tekintetünk összekapcsolódik. Egy pillanatra még el is hiszem neki, hogy engem szeret.

– Rám ülsz? – kérdezi.

– Menj a picsába, Scott! – sírom el magam, aztán nyílik a szoba ajtaja.

A rohadt kurva az. Megfeszítem testem, és már ugranék, neki a száznyolcvan centijének, hogy megskalpoljam… Hogy letépjem a csillogó, édeskömény szagú haját, hogy léket koppantsak a koponyájára, aztán kikanalazzam az agyát…

De köpenye zsebéből megcsillant felém egy fecskendőt. Az arcára nézek, bűbájosan mosolyog. Én pedig visszavonulót fújva hátralépek.

– Azt mondjátok meg nekem – szól közbe Scott egyikünkről a másikra pillantva –, miért ne szerethetnénk egymást hármasban? Ki is mondta… Szeretkezz ne háborúzz!

– John Lennon mondta, drágám – szólal meg Ava mély hangjához képest most finom lágysággal.

Fekete szeme engem pásztáz, miközben felém lépdel.

– Le is puffantották – mosolyodik el, és ujjai közé tekeri a mellkasomon pihenő hajtincseimet. Hátralépnék, de nincs tovább, a falnak nyomódok. – A pasi hangokat hallott. A hangok mondták neki, hogy lőjön. Egy, kettő, három, négy, öt… Báing! – leheli az arcomba, és felsőbbrendűséget éreztető tekintettel kihúzza magát. A csöcsei kis híján közrezárják a nyakamat.

– Anne! – szólal meg felkurjantva, aztán újra az arcomba mászik, közelről bámulva a szemem. – Rég taliztunk, kis lány! – súgja némán, majd megrántja a hajam, kitép egy csomót.

– Kurva anyádat! – sikítom, és utána ugrok, hogy én is jól megtépjem, de előkapja az injekciót.

Az egyik kezében azt forgatja ujjai közt, a másikban a kitépett hajszálaimat nézegeti. Illegetve magát sétálgatni kezd a szobában. Dühödt pillantásomat Scott felé irányítom: a farmerját rángatja magára, miközben Ava-t bámulja.

– Lássuk csak, emlékszem-e a hajad színére, kicsi pelyhes kis cica Anne – nyávogja kézfejére. – SZŐKE! – dörren a hangja rám villantva vérvörös ajkai közt raboskodó szabálytalan fogsorát.

Értetlenül nézek Scott-ra. Az ingét gombolva hozzám siet, és újabb cigire gyújt.

– Válaszolnál, drágám? – folytatja cincogó hangon.

– Szőke. A hajam szőke, és?

Ava arca széles vigyorba feszül, és összenéznek Scott-tal.

– Érdekes! – válaszolja Ava.

– Ava, hagyd abba! Kérlek! – szólal meg Scott. Belém karol, és kissé maga mögé húz. – Ha nem hagyod őt békén, elmondok mindent John-nak!

– Ó! Hát, én is bele tudok szarni a szerelmi életedbe, Scottie.
– Anne pontosan tudja, milyen vagyok! Én nem játszom meg magam előtte. Te egy mocskos kurva vagy, és… – Ava úgy pofon csapta Scott-ot, hogy vércseppek csattantak a halványkék csempére.

– Az lehet, hogy téged ismer – sziszegi –, de önmagát is ennyire ismeri?

Horkantva röhögni kezd, aztán felénk lódul. Minden erejével megragadja a csuklóm, és csonttörő rántással elszakít Scott-tól. Felsikítva térdre esek, de hamar talpra rángat, és futni kezd maga után cibálva. Scott szorosan mögöttünk, de nem tud elérni.

*

Dee

Folyosók. Kékek óriás napsárga kígyóbőr alagútban. Zöldek, mélyülők: algás mocsár lejtők. Szűkülők, levegőtlen falpréselők. Jobbra-balra, szemtekerezgő téroszlás, prizmából hasadt emeletes alagutak. Aztán csak folyosók. Feketék. Orvosi röntgenek fehér vibrálása, áramszakadozás. Kockákban forgó babarózsaszín bölcsős szobák. Altatódalt ringó mélypink katakomba, aztán a csattanás.

Ajtó előttem, ajtó utánam. Ava lökése a derekamon.

Tükörszoba. Ezredmagammal sötétkék szemei, az én-színű teremben. Talpam a talaj, fölöttem a tótágas, körbe forog velem a fal. Ezer Dee. Tükörálom.







*

John

Ma már biztos, hogy nem alszom otthon. Nem fogynak a gyerekek, sőt, mintha egy helyett négy érkezne. Lassan besötétedik, akkor pedig elindul a halloween-i őrület: tízesével jönnek majd gyomorrontással a rengeteg édesség miatt.

Anne jut eszembe – elmosolyodom, miközben receptet írok –, vele állandóan ugyanígy jártunk. Tonnányi csokit bírt egy ültő helyében magába falni. Apró piros pöttyök jelentek meg a bőrén mindenütt. Fogalmam sem volt, hogy mitől egészen addig, míg görcsölni nem kezdett a hasa. Sírva bújt az ágy alá, és ahogy előcibáltuk onnan, jött vele a sok csoki papír is.

Pedig lenne, mit elintéznem, erről már muszáj beszélnem Ava-val. Még akkor is, ha Dee csak butaságot csinált valódi öngyilkossági kísérlet helyett. Túl nagy butaság ahhoz, hogy ne vonjam be Ava-t.

Még akkor is, ha Dee gyűlölni fog érte. Valamiért sosem jöttek ki egymással, pedig Ava nélkül azt hiszem sosem épült volna fel a kómából. Mint a teve, és az a bizonyos tűfok…



5. FEJEZET
Ha éjfélt üt az óra

*

John


Már nem érdekel, mennyire olvasható az írásom, csak fogyjanak már el kezem alól az adminisztrálni valók. Csuklóm zsibbad, alig érzem, a rövidebb szavakhoz, számokhoz, és a szignómhoz a bal kezemet használom: egyszerre két tollal, két kézzel írok, de úgy érzem belehalok.

Arra sincs erőm, hogy kimenjek egy kávéért, vagy friss levegővel kiszellőztessem a fejemet. Inkább találjanak meg holtan fekve az íróasztalon, mint hogy öt perccel később fejezzem be.

De az utolsókat rúgom. Kizárt dolog, hogy fel tudjak menni Dee-hez az osztályra. Kizárt dolog, hogy bírjak beszélni Ava-val. Blackoutra vágyom, csak egy álom nélküli agykikapcsra.

Figyelmem elhomályosul, ahogy a betűket nézem az apró asztali lámpa sárga fénye alatt. Tekintetem ujjaimra fordul: gyűrűtlen gyűrűsujj. Ava-én már hét éve ott ragyog az obszidián, mégsem jött még össze az esküvő. Dee nem viselné jól, ha Ava-val kellene élnie, ha ő lenne az anyukája.

A gyűrűt Michelle segített kiválasztani, egy kedves kis gyémántgyűrű volt az, de Ava fekete követ akart, így aztán be kellett cseréltetnem. Azóta pedig semmi. Élünk, dolgozunk, mennek a napok, hetek, hónapok és az évek. Az idő úgy száll el fejünk felett, mint a langyos nyári szellő.

Nyár. Hogy lehet festeni, ha fúj a szél? Kérdeztem Angie-től időről időre, nyárra és nyárra. A rét legtávolabbi pontjára hordta ki az állványt, a vásznakat, ecseteket, festékeket. Oda, ahol a faligetek már nem nyújtottak szélcsendet, ahol végtelen volt az ég, a tér és idő.

Én még fel sem keltem, már eltűnt a házból a cuccaival. Egyedül szoktam reggelizni, miközben anya tüsténkedett a konyhában. Az ebédet készítette, és Angie-nek pakolt fonott kosárba ennivalót, amit reggeli után ki kellett vinnem neki.

Nehéz volt a kosár, hiszen egész napos élelemről kellett gondoskodnia. A nővérem szürkületig nem volt hajlandó hazajönni. Ha ezt bárki furcsállotta, a szüleim csak nevettek: „Angel a szabad ég gyermeke, persze, hogy kint van!” Én pedig azt gondoltam, ha Angie-t az ég teremtette, engem a föld. Úgy képzeltem, hogy két lábbal a földön állva nekem kell őt itt tartani. És nagyon féltem, hogy egy nap majd elszáll… Az ég visszaveszi magához.

Végül valóban ez történt: az ég visszavette magához.

Szemem könny csípi. Végiggurul orrom oldalán, majd a tintára cseppen. Letörlöm a lapot, de csak elkenem az írásom – bőrömön türkiz festék hullámzik.

Nyári ég alatt hullámzó sárga kalászmező…

– Hogy haladsz? – perdül be Michelle az ambulancia félhomályos kezelőjébe.

– Vannak…? – kapom fel a fejem.

– Neeem – mosolyodik el. Ő is fáradt. Ilyenkor szeme alatt megszaporodnak a szarkalábak – átszántva halványvörös szeplőit.

Égből nyíló miniatűr pipacs pöttyök…

Kávét és cukormázas fánkot hoz. Elém teszi, aztán kitárja hátam mögött az ablakot. Nagyot fújva mosolygok rá, miközben nyújtózom egyet.

– Angyal vagy! – mondom, aztán belekortyolok a csészébe.
– Ühüm – neveti el magát.

Visszalép az asztalhoz, és olyan közel hajol, hogy szinte összeér az orrunk. Arca elkomolyodik. Keze egyre reszket, ahogy arcomhoz ér, könnycseppem nedves útját áztatja bőrére. Tekintete aztán a szemembe ugrik, és azonnal elvörösödik.

– Angie jutott eszedbe, igaz? – kérdezi már elfordulva. – Bár ismerhettem volna!

Színtelen és félhosszú haját arca elé lendíti, és az ablakhoz siet. Fürkészve figyelem a zavarát.

– Ne bámulj, pirulós vagyok – szól rám, miközben még jobban kihajol az ablakon.

– Én hoztalak zavarba? – kérdezem tétován, mire visszafordul.

– Itt a menyasszonyod – vágja hozzám, aztán az ajtóhoz siet.

– Várj! Mimi!

– Hm? – Orrát peckesen felfele tartva fordul meg.

– Szeretem, hogy pirulós vagy!

Arcát elmosolyodva dönti oldalra.

– De ez nem elég, John…

Megállította az időt… Valahogy felállok, és valami furcsa „höhh”-hangot adok ki magamból. Csak annyit tudok, hogy nem tudom, mi lesz – agykikapcs.

Az ajtó nyílik. Ava az, de Michelle pillantásába merülök.

Ava tűsarkú menetelő toppanása. Megáll Michelle mellett – egy fejjel és száz mili hajlakkal magasabb. Gerince nyílegyenes, vállaival tökéletes keresztet feszítve, ám álla és ajka hanyagul dől Michelle felé.

Még akkor sem mozdulunk, amikor Ava heves csettintgetésbe kezd, pillantását ide-oda dobálva. Azt hiszem, kiabál. Igen – bizonyosodom meg róla, mikor végre Ava szemébe nézek, nem csak mellé -, közvetlenül Michelle fülébe.

Egyszerre mosolyodunk el.

Michelle aztán úgy sétál ki, mintha Ava ott sem lenne.

Nem tudom, Ava hogy kerül hirtelen a közvetlen közelembe, a nagy csattanásra eszmélek fel, és a lendítő karjaira, ahogy a kávét a sütivel egyszerűen belesöpri a kukába.

És még ez sem elég, Nate nyargal be.

A terem közepéig lohol, nekivágódik a vizsgálóágynak, a széle érzékeny ponton vágja – gondolom, mivel felnyögve ráborul. Aztán csend lesz. Épp a másodperc ezredtöredékéig: sikítva emeli fel fejét.

– Te fánkot ettél? – mutat a szemetes felé.

– Nem – válaszolom –, Ava belevágta a kukába.

Ava sértődötten mellkasára fonja a karjait.

– És az asszisztensedet is belevágom, ha még egyszer fánkot ad neked – vágja rá kiabálva.

Nate feláll, megkerüli az ágyat, aztán felül rá.

– És ha Ava nem dobja ki? John! Nem tesz jót a vércukor-szintednek! Reggel mennyi volt?

– Rendben volt – válaszolom. Nate még csak elhinné, de Ava előtt nincsenek titkok. Felnevet.

– Elfelejtetted megmérni? – robban felém Nate.

Nagyot sóhajtva a szekrényhez lépek. Benyúlok a mérő tasakjába, és onnan egy tűvel megszúrom az ujjam. Gyűlölöm. És más sem hiányzik éjfélhez közel, mint a szúrón éles fájdalom. Végigfut hátamon a hideg, és dideregni kezdek, míg a gép bekalibrálja magát.

Az érték nem olyan rossz, de nem is olyan jó, hogy Nate ne pörögne rajta további órákat.

– Rendben van – válaszolom Ava-ra meresztve a szemem.

– Most ne… – szólal meg újra Nate. – Éjfélkor nem kívánnék tűt a vénámba, de venned kell tőlem vért!

– Mi bajod van? – sóhajtom, és leroskadok az íróasztalra.

– Beteg vagyok – nyekergi a szavakat, aztán a torkához kap, majd erőltetett köhécselésbe kezd.

– Dee-t nem akartad megvizsgálni, mert gyerek. De én vizsgáljalak meg?! – rázom felé kérdőn a fejem. – Keress egy belgyógyászt!

Mielőtt vérig sértődne, Ava közbeszól.

– Azért egy egyszerű vírusos nyavalyát még ti is tudtok diagnosztizálni! – ő pedig igyekszik engem vérig sérteni –, szerintem Lucy-t kérd meg rá!

És ki is bújt a szög a zsákból, mert Nate rohamosan rosszabbul lesz…

– A hasam is fáj! – nyögi, és összekuporodva dől el az ágyon.

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Így inkább csak kivárom, míg befejezi a műbalhét. De nem teszi. Így aztán megírok még néhány kórlapot, de fájni kezd a fejem Nate vinnyogásától.

Aztán az adminisztrálást is nagyon hamar befejezem, ugyanis Ava a kaja és kávé után ezennel a munkámat is lesöpri az asztalról, és ő ül a helyére. Ám iszonyú fáradt vagyok a fekete nejlonharisnyájához, pedig ma különösen rövid combjain a szoknya. Inkább éhes vagyok. Éhes és álmos.

Tekintetem térdeiről fekete szemeibe emelem. Megbocsátóan mosolyog, aztán lábait átemeli egymáson visszavonva az esti meghívást. Felém hajol, vérvörös ajka búgni kezd.

– Nem tűnt el ma véletlenül egy kölyök?

Kínomban Nate-re néztem. Már nem szenvedett, csak elszunyókált a vizsgálóasztalon.

– Ava, mindjárt Nate mellé fekszem… Légyszi, most az egyszer hagyd ki a freud-i keresztkérdéseidet…

– Mimi esze inkább a farkad körül jár, mint a gyerekeken…

– Miről beszélsz? – nyögöm keservesen.

– Anne nálam járt a pszichiátrián, miközben Dee a te kórtermedben feküdt – válaszolja, és ajka széles vigyorra húzódik. – Ez lehetetetlen, nem igaz?!

*

Dee

– Anne, a szüleid nem aggódnak érted? Tök késő van!

Anne a szomszédos ágyon ül, kezeiben marionette keresztek. A fekete hajú baba kedvesen ugrál az irányítása alatt.

– Ők is a kórházban vannak – válaszolja mosolyogva rám pillantva, aztán újra lebegtetni kezdi a babát fehér farmerján.

– Betegek? – ijedek meg, és feljebb tornászom magam az ágyban.

– Itt dolgoznak – vonja meg a vállát.

– Anne, de hát úgy tudtam, hogy valami jogászok. Ügyvédek, vagy bírók…?

Világoskék szeme egész sötétnek tűnik az éjjeliszekrény lámpája alatt.

– Jól van, megyek már! Látom, a terhedre vagyok! – áll fel nagy hévvel. A baba hangosan koppan a padlón.

– Várj, nem! Csak nálunk áll a bál, ha éjfélkor még nem vagyok otthon.

– Ugyan már, Dee! Senkit sem érdekelsz! John és Nate gyakorlatilag a kórházban él, Scott pedig… – elmosolyodik – Ő pedig csak velem van elfoglalva. Az sem tűnik fel nekik, ha velem vagy! Gyere el velem bulizni! – neveti el magát, és lehúzza a takarómat. Teddy, a macim a földre huppan, rá a babára.

Felsikoltok együttérzésemben. Anne felkapja, és valamiért nagyon aggaszt, hogy a macim, amit még kiskoromban kaptam John-tól az ő keze közé szorul.

– Fertőtlenítjük a szádat egy kis alkohollal! Na? – vigyorog rám.

Rémülten bámulom, mit művel Teddy-vel. Észreveszi, így a fojtogatás erőltetett simogatásba enyhül a maci bundáján.

– Nekem is volt egy ugyanilyen macim – sóhajtja Teddy-t nézegetve. – Apukámtól kaptam, amikor egyszer nagyon lázas voltam és szurit kellett kapnom.

– Én is akkor kaptam John-tól! – ámulok el, és elmesélném neki azt a szörnyű estét, de Anne közbevág.

– Ez nem igaz, Dee! – üvölt rám levágva a macit a talajra. – Neked soha nem volt semmi bajod! Nem fájt a hasad a tápszertől, a télapócsokitól és akkor sem, ha mensizel! Nem kellett szemüveg, nem fájt a fejed, és nem csúfoltak semmiért! Sosem voltál lázas, sem bárányhimlős, nem folyt az orrod, azt sem tudod, mi a tüsszentés! – Az ágyam mellé lépdelt, de hevessége nem hagyott alább. –

Nem kellett kivenni a manduládat, nem törött csontod, még egy sebtapasz sem volt rajtad soha! De ennek vége! Majd én teszek róla, hogy megtapasztald, mi a szenvedés!

Felém nyúl, megragadja a karom, és kitép az ágyból.


*

Scott

Zölden vibrál a ritmus, néha sárga sávok pásztázzák át a fényváltós – fekete-fehér – padlózatot. Ma gyakran indul be a stroboszkóp. Egy órája még zavart, egy órája még dolgoztam. Azóta maradt az arcomon a napszemüveg.

Ma korán kezdem a lazítást. Általában csak akkor szoktam szétcsapni magam, ha már üres a táncparkett: néhányan már hazataxiznak, a legtöbbjük szokásukhoz híven a széleken, egymáson hevernek, szexelnek, fekve kalimpálnak a hallucinációkat kergetve. Vagy mata részegen, érthetetlen nyelven, vonagolva veszekednek.

De ma rossz kedvem van. Most már örülök a fénydobogásnak, a napszemüvegem csupán a könnyeim elfedésére kell. Túl sok bennem a pia, a cucc, összekevertem a rövidet a nyolcvanszázalékossal, a sziput a vénással, a pöcsömet a joint-tal… Jelenleg annyi lila macska ugat a vállamon, ahány csillag ragyog az égen.

Ma még az sem érdekel, ha belehalok. Vagy – ami még rosszabb – ha Nate keze közé kerülök a detoxra.

Ma nincsenek határok. A plafon szabad égként tücsökzenét ciripel felettem. A tavat hallom, halk locsogását, a kis csónak ütemes dobbanását, ahogy a stégnek hullámzik.

Hullám vagyok, a testem eleven hamu, a víz apró cseppjeinek transzlucenciája. Szappanbuborék anyukám ajkán. Könnyű, megkísérelhetetlen, büntethetetlen szabad szellem. Egy a szomorú füzek sóhajaival. Gondolák billenése, a nap melege, és fénye a pokol tüzének.

Érzem, hogy zokogok. Utoljára anyám halálakor sírtam. A húgom miatt halt meg: a terhességbe halt bele. Február vége volt, de iszonyú hőség. Nem kapok levegőt, a pokol lángjai nyelvemet marják – többé nem érzem Anne teahibrid rózsa-ízét, az illatát sem, ahogy haja az arcomra kenődik.

Anne finom, állandóan éhezem rá, akár egy ragadozó vadállat. Nyelvemmel érzem a puncija szomjoltó ízét. Olyan könnyű, olyan ínyemre való: tonik, néhány csepp lime-mal.

Nyalom. A térdemet kezdem érezni, ahogy nyomja a padló. Nedves, és… Nincs teahibrid rózsa illat, ez húgy.

Kuncog. Megértem. Élvezem, ahogy langyos kis pisije átcsordogál fogaim közt. Kortyolom, akár a kellemesen meleg kamillateát. Vámpírrá tesz, magamba enném őt. Nem bírok az ösztöneimmel, és csiklón harapom.

Elesek. Erőtlenül nézek fel rá. Csizmája talpa a vállamat nyomja. Szavak nincsenek rá, mennyire örülök, hogy tényleg ő az, és nem csak valami utolsó luvnya herpesztől hemzsegő picsáját nyalom. Az érzelmek túlcsordulnak bennem, amitől lesz erőm felállni. Nekilököm a vécé telibe okádott falának, előveszem a farkam, és úgy megbaszom, hogy erre az alkalomra örökké emlékezzen.



(Folyt. köv.)

Vélemény, hozzászólás?