Háló

Megtekintve: 87 alkalommal

Óváros (3.)

18+

Péter

Este tíz. Én zárom a rendelőt, ez majdnem minden este így van. A kollégáim rohadt lusták, én pedig szeretem a pénzt. Most ragasztottam be egy kis csaj szájába két milláért porcelánt. Meggyőztem, hogy enélkül egész életét bányarémként éli majd, bezzeg a hálivudi mosoly! Na, az! Az minden pénzt megér. Szegény kis csóri amúgy annyira ronda, hogy nem oszt, nem szoroz az arcába a szép fog, de ez nem az én gondom. Zsebemben a lé, el is kurvázhatnám, de ma Mari a seggemet is kinyalta, így inkább spórolok. Nemsokára úgyis elviszi a vérrák, és akkor előfordulhat, hogy fizetnem kell a szexért. Még ki se lépek a bejáratin, már csörög zsebemben a telefon. Előkapom, a Maserati kulcsa a képernyőhöz csapódik, káromkodok egy “a kibaszott kurva életbe”-ét, amire még én is megrezzenek, gyorsan körbenézek, nem hallotta-e más. Motyogva szidom magam, fontos pénzelős pácienseket is elveszthetek egyetlen ilyen figyelmetlenség miatt. A lúzer fiam hívogat csak, és legszívesebben a véres fogak közé dobnám a telefont a veszélyes hulladékba, de inkább csak kinyomom. Imola jut eszembe, a feleségem, így az orvosunkra akarok inkább rácsörögni, érdekel, mi volt ma, mikor tudja felvágni az oldalát, és megcsonkolni a bordáit, hogy ne nézzen ki többé úgy, mint egy idióta tehén. Azért nagyon pöpec férj vagyok, hogy lehetővé teszem a nőmnek, hogy egyre szépüljön. Van róla valahol egy fotó, a megismerkedésünk előttről, úristen… Ha a fogaira gondolok, egyből elkap a hányinger. Annyira kuszák voltak, hogy az ajka mindig sebesre száradt. Fúj! Még érzem a számon, amikor rányomta a felhámló bőrt, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne ajánljam fel, felragasztok neki fogszabályzót. Hál’ isten, belement. Aztán az ajakfeltöltésbe is, és szerencsére hagyta, hogy lecsiszoljunk a járomcsontjából, feljebb húzzuk az orrát, felszegjük az állát, aztán… Mára már szerencsére felismerhetetlenségig szépült. Gyönyörű lett. Szeretem eljátszatni vele, hogy ő valójában nem is ember, hanem csak egy szobor. Kemény, romlatlan, érzéketlen, akinek semmi sem fáj, nem fog rajta sem az idő, sem semmilyen gyötrelem. Tárgy. Felüláll a múlandóságon, szipolyozó öregedésen, hát, valójában minden nő irigyelhetné. 

Mielőtt rákattintok a plasztikai sebész barátom számára, már megint a barom fiam hív. Húsz éves létére nem bír leszakadni rólam. Francba az egésszel. Felveszem:

Dolgozom, hívd anyádat! 

Tudom, apa, hogy utálod, ha zavarlak, de baj van!
Kinyomom. Az a baj, hogy létezel. Bezárom az ajtót, aztán felhívom a kislányomat. Nem vesz fel, biztosan alszik már. Gyomron mar az aggodalom, mennyit húztam ma a fogszabályzóján, fájni fog neki. Sóhajtok, és újra kinyitom a rendelőt, visszamegyek fájdalomcsillapítóért. 

Az én kezelőm a legbelső, hat másikon kell átverekednem magam. Misi névtábláját látva eszembejut, ma úgy tűnt el, mint a kámfor, vissza se jött, bár biztos több dolga volt a kórházban, mint a magánrendelőnkben. Már sokszor mondtam neki, mekkora egy idióta, hogy ott pazarolja az idejét, amikor itt pénzt kap ugyanazért az ellátásért, mint amire ott az állam kötelezi. Mondjuk neki nincs családja. Nem kell kipengetni az asszony szépészeti költségeit. 

Sietve lépek be a kezelőmbe. Csak a szemem sarkából látom a falon függő óriásposztert a cirkuszi idomárral és vicsorgó tigrisszukával, mert a fogászati székem látványa azonnal mellkason ragad, belém nyúl, megtekeri a bordáimat, felhúzza a torkomba: Imola lóg a csilláron, a szék fölött, nyakára tekert kötéllel, de az még csak hagyján. Ami igazán kiborít, az a vérhabos váladék, ami a torkából a székem topexkluzív bőrére ömlött, vele húgy és ürülék vegyes massza… Beledöglök, mi történt a gyönyörűmmel! A székemmel!

Doktor Fekete!

Megperdít a női hang. Az ajtóban áll, hálós harisnyában, hosszú combokkal, bársony, bordó miniruhában, ostorral a kezében. Ostorral?!

Hátrakapom a fejem, a szék tiszta! Imola nem lóg felette. A szék tiszta. A csillár üres. A szék fekete huzata makulátlan. Az óriásposzteren megmozdul a tigris, bajszait felhúzva rám morog. Az idomár ezüst kalapja alól Imola zöld szemei néznek rám vissza.

Doktor Fekete! — Az ostoros csaj. — Hátrafordulok, felismerem: jobb felső hatos.

A folyosóra csattintja az ostort, ledobja, aztán csípőtől felhajtja a topját, áthúzza a mellei felett a fején át, barna, csillogó haja lágyan omlik vissza csupasz vállaira. Meztelen, szilikon mentes melle sötét bimbói felém merednek. Idejét sem tudom, mikor indultam be nem plasztikázott nőre. Amikor mosolyogni kezd, eszembejut, mennyire nehezen tettem be az eszközöket a szájába, mennyire vérzett a fog, aztán a farkam zsibbadó vágya ködöt hint a mindenre. Odalépek, magamhoz húzom és mélyen megcsókolom. Gyógyszerszaga és véríze van a szájának, a székben akarom megkefélni.

Péter! — Imola hangja a szék felől, odanézek, megint ott lóg. Arca lila és puffadt, épp ilyen volt az állkapocs redukció után. — Az én számban matass!

Hörög, és közben a saját nyelvét aprítja fogaival. Sikoltozni kezd, fröcsög a székemre a vér, recsegnek, aztán hullanak a fogai, bepánikolok, hogy talán valaki meghallja. 

A karomra nézek, a lány eltűnt, a folyosón az ostornak sincs nyoma. Imola üvöltve, himbálózni kezd a csilláron, fehér bőre már csupa fekete érágazat, gyorsan befutok a gyógyszerszekrényhez, kikapok egy Calmopyrint, és lüktető aggyal kirohanok a folyosóra. 

Akkor csend lesz. Néma csend. Ujjaim összenyomva szorítják a gyógyszert, lassan visszafordulok a kezelő felé. A csillár üres és tiszta. Jobb fent hatoska ül a székben topless, rám néz:

ne félj, nem fog fájni. Bólintok, és elindulok, hogy megdugjam végre, de megszólal a telefonom, a kórház az.

Halló, tessék.

Péter, szevasz. Dzsen a sebészeten van, meg kell műteni a kezét, eltörött. Gyere be, a barátjával is gond van, de… Inkább gyere, amint tudsz, jó?

Dzsen? Az én kis csillagomnak a kicsi, szent keze?! 

Jobb fent hatoska csalódottan pislog.

Indulok. 

… De csak miután szétkefélem a csajt.

(Folyt. köv.)

Vélemény, hozzászólás?