Nem vers 2.

A kávézó teraszán ültünk. Szomorkás, meleg dallam szólt bentről. Közvetlenül a szomszédban borozó működött, a két intézmény asztalai, a székek keveredtek. Úgy tűnt nincs ebből gond. Alig hűvösebb a délután. Forró a kávé, illatos.  Egyszerre ingatták fejüket a dallam ütemére a vendégek. Beszélgetés közben ráncolták orrukat, emelgették szemöldöküket, orrhangon ohoho-hóztak, nagyot bólintottak beszédkezdéskor. Louis de Funès mimikája nyilván túlzás, de majdnem… Gyerekeik elmehettek az asztaltól, a kétféle asztaltársaság gyermekei játékban egyesültek. Játékos kiáltásaik mint jelek karcolódtak a térről nyíló sikátor falaiba. – Miért szép ez a tér? Kérdeztem. – Nem tanuljuk a szépséget, mégis tudjuk. Így a válasz. – Nem mindenki járatos a zeneművészetben, a zenét mégis szépnek halljuk.
Közben a benti dallam halkult, majd elnémult. A dallam múltával dermedt mozdulatlanul ültek a vendégek, mint valami képeslapon. Megálltak a gyerekek és szüleiket keresték tekintetükkel.