Kavalkád

Emlékszem a reggeli kakaó bársonyos ízére.
Emlékszem, ahogy anyám nézte, milyen mohón iszom, le nem véve a számról a bögrét, az első kortytól az utolsóig.
Emlékszem a vessző visító suhogására, a combomon csattanó hangjára, mikor később értem haza az iskolából.
Emlékszem anyám kivörösödött arcáról csorgó izzadtságra.
Emlékszem a nyálamtól csúszós fagyasztott konyhakő geometriai mintáira.
Emlékszem a kibelezett halra, amiből mohazöld trutymó csöpögött a fekete lakkcipőmre.
Emlékszem, amikor vendéglőset játszottunk, egy szem főtt kukorica fért a körömnyi, piros műanyagtányérkákra, mennyei manna íze volt.
Emlékszem a mutogatós emberek fonnyadt péniszére.
Emlékszem a mentő hangjára.
Emlékszem a fennakadt tekintetű egyévesre, amikor lázgörcsöt kapott, és én nem tudtam, mi az.
Emlékszem a hangtalan született babára, a nyakára csavarodott köldökzsinórra.
Emlékszem arra, mikor végtelen idő múlva meghallottam a gyenge nyekergését.
Emlékszem, ahogy a gránit legördült a mellkasomról, és beszakította a padlót a szülőágy mellett.
Emlékszem a Csipi nevű tacskómra, mindig az utcaajtóban várt, amikor hazaértem az iskolából.
Emlékszem apám utolsó tekintetére, mikor elvitték a kórházba.
Emlékszem az árcédulára, ami a cipőnk talpán ficergett, miközben az oltár előtt térdeltünk.
Emlékszem a csokromra, a viaszvirágra, a dobozkalapomra, a kiskosztümömre, amibe fényes szálakat szőtt az idő.
Emlékszem, anyám azt mondta, kövér vagyok, pedig csak a második unokáját vártam.
Emlékszem az ápolók kezében lóbált furcsa ruhadarabra, amit kényszerzubbonynak neveztek.
Emlékszem a kórház szagára, a gyulladt sebek bűzére.
Emlékszem anyám szemére halála előtt.
Emlékszem a gipszes kezére a koporsóban.
Emlékszem, hogy nehezen vállalta a pap a szertartást, hiszen öngyilkost nem temet az egyház jó szívvel.
Emlékszem a félelemre a hullámvasúton.
Emlékszem a vasárnapi rántott csirke ízére, amit majszoltam egy Kabos film alatt.
Emlékszem a kisdobosnyakkendőm összefogó lyukas gesztenyére.
Emlékszem, hogy irigyeltem az összes gubacsost.
Emlékszem, hogy nekem soha nem volt.
Emlékszem a kizsigerelt őzbakra.
Emlékszem a csirke nyakát nyeszetelő életlen késre.
Emlékszem, ahogy a vér csobogott a fehér zománcozott tálba, és idővel egyenletes mélyvörös alvadékká állt össze.
Emlékszem a túletetett tengerimalac mozdulatlanságára.
Emlékszem a két heverőre ahol a húgommal feküdtünk, és képzeletünkből színeket lőttünk mutatóujjunkkal a plafonra.
Emlékszem, mikor megtagadott.
Emlékszem a megsavanyodott tej túrószerű darabjaira a reggeli kávémban.
Emlékszem az arcomba csapódó biciklis sisak ütésére.
Emlékszem rémült tekintetemre a tükörben.
Emlékszem, ahogy némán és mozdulatlan áhítattal bámultam a bölcsőbe.
Emlékszem a cuppogó, apró ajkakra, ahogy a mellemre tapadtak.
Emlékszem a rengeteg évnyitóra, óvodai váltócipőre, elveszett cumik utáni
kétségbeesett ordításokra.
Emlékszem a horzsolásokra, az orvosi várótermekben az időtlen várakozásokra.
Emlékszem a napra, ami néha a szemembe sütött.