Megtekintve: 70 alkalommal

Óváros (2.)

Krisz

Azt hiszem, a húgom épp most törte ripityomra az ujjait, apa tombolni fog. Ráadásul amikor ráhúzta a fiókot, egyből ráhúzta még egyszer, mintha szánt szándékkal tenné. Kikelek magamból, pont úgy, mintha az apánk lennék, a ténytől azonnal zsibbadni kezd a nyelvem, Dzsen meg elbőgi magát, és a fiókból kihulló szentképre lépve megcsúszik, és a térdét is lenyúzza.

Na, jó… Mi a jó fitty-fütty fenét művelsz?

Azt gondolom, sikerült magamra erőltetnem a higgadtságot. Pici hüppögés után meg is nyugszik, felváltva dörzsöli az ujjait, térdét.

Nagyon ráhúzott most apa. Begőzölt, hogy itt a két fog között egyszerűen nem záródik a rés, és rátett az ívre valami rugót, megzavarodok, úgy fáj, Krisz!

A húgom és apa közt húzódó foggondokat említve azonban egyre kevésbé sikerül higgadtnak maradnom.

Szedesd le az egészet Misivel! Ha négy év nem volt elég, akkor úgysem lesz az egészből semmi… Vagy legalább csak kérjük ki egy másik fogász véleményét.

Szereznél nekem fájdalomcsillapítót? Azt hittem, van még a fiókban, de Henknél maradt múltkor, és őt sem tudom elérni. Úgy volt, hogy eljön értem a rendelőhöz, de hiába vártam rá. Erre látom, hogy itt a mentője, persze ő meg sehol. Annyira nyomorult vagyok ezzel a fogszabályzóval, Krisz! Mit gondolsz, Misi tényleg levenné nekem?

Miközben átkutatom a húgom fiókjait legalább egy szem nyomi Algopyrinért, felkapom a fejem. Most vagy nagyon fáj neki, vagy végre eljutottunk valamiféle döntés felé: apának vesznie kell, legalábbis a fogászati székének.

Komoly, Dzsen? – Bólint. – Nem csak a fájdalom beszél belőled?

Bömbölni kezd, és újra odavágja a kezét. Nem hiszek a szememnek, tényleg direkt csinálta… Minden a másodpercek töredéke alatt történik, és én képtelen vagyok leállítani a mozdulatait. Aztán bal kézzel kirántja a fiókot, majd akkorát tol rajta újra, hogy reccs. Felsikít, ez most már biztos, hogy eltörött.

Na, bazmeg, Dzsen! Hol a fenében van Henk?

Előkapom a telóm, és hívni kezdem én is. Apa meg fog ölni, apa meg fog ölni, apa meg fog ölni, apa meg fog ölni. Annyiszor lüktetnek bennem a szavak, ahányszor kicseng a telefon. A létről mindig úgy képzelegtem, mintha egy anakonda belsejébe zárva élnénk a húgommal. Ha kijutunk valahogy, se gond, az óriás azonnal összeroppant. Az óriás apa.

Krisz, te vagy? — A meglepett férfihang, ami nem Henké, végre ketté vágja a fejemben tomboló “apa meg fog ölni”-búgásokat.

Te meg nem Henk.

Misi vagyok.

Tényleg Misi. Majdnem megkérem, hogy barmolja le Dzsen fogszerkezetét, de szemem a húgom kezére téved. Van nagyobb baja is. Apa fogorvosnak akarja őt, az meg bice ujjakkal nem fog menni.

Misi, bajban vagyunk, segítened kell! Apa körhidat ragaszt, és ha ilyenkor zavarom, megöl.

Misi közbevág: Figyelj, bocs, Krisz, de nagyon gyors leszek. Egy mentőt vezetek! De ki ez a Henk? Honnan ismered? 

Dzsen pasija. Mit csinálsz a mentőjével?

Dzsen a szőnyegen fekve sír. Mellé lépek, hogy kinézzek az ablakon. A “G” épület előtt valóban nincs már Henk autója… Aztán meg Henk nem is a G-ben lakik.

Dzsen! Henk nem is a G-ben lakik, minek ott állt meg a mentővel?!

Azt hiszem, eltörött a kezem! 

Úgy néz rám, mint kiskorunkban azon a nyári estén, amikor lezuhant az óriáskerékről. A keze ugyanolyan, dagad és lilul. A pojáca bohóc piros virsliujjakat csavart felénk lufiból, és ide-oda ugrált vele előttünk; annyira belelovalta magát a röhögésbe, hogy egyszeriben csak huss, leokádott minket. Leginkább Dzsent. A balesetin meg fogdarabokat szedtem ki a hajából, de ezt sosem mondtam el neki. Tönkretettem volna apa tervét.

Aztán érdekes, hogy megint Misi húz ki apa képzeletbeli fojtásából:

Lehet, hogy belekeveredtem valamibe. De aggódom értetek… Mondd, mi a baj?

Dzsen.

Mi történt? Ha lerakom a mentőt, visszametrózok a Szalonba.

Nekünk is kórházba kell menni, Dzsennek gipszelni kell a kezét. Hol van Henk? Mi van Henkkel?

Mi történt Dzsennel?

Szivárványalakú Dzsen szőnyege, amin fekszik. Sírástól puffadt arcát a bolyhok közé nyomja. Épp válaszolnék Misinek, amikor hirtelen felugrik, és sikítva újra odavágja lilán lógó kezét a fiókos komódjába. Nyekken és ájultan hull a padlóra. Egy szentkép hussan a levegőbe fel, majd a mozdulatlan ajkára száll. 

Fel kell hívnom apát. Apa meg fog ölni.

Molli

Kirúgnak. Most biztosan ki fognak rúgni. Ezalkalommal a főnővér kapott rajta azon, ahogy ágyazok. Üres ágy, és azokat még jobban óvom, mint amiket koszos testek összegyűrnek. A fejemben cseng: “vegyél kötelet, akaszd a nyakadba, de te még ehhez is túl ostoba vagy!” Százszor megkaptam már, hogy tűrhetetlen ápolónő vagyok. De nekik fogalmuk sincs, milyennek látom én az ágyakat. 

Az ágyak fáznak és meztelennek érzik magukat. Pontosan százötven lepedőre van szükség, hogy megnyugodjanak. Én százötven lepedővel ágyazok. Az ágyak megfulladnak a gumírozástól, így a sima, régimódi, négysarkú vászont használom, és csomózom a sarkoknál. Azt mondják, nem így kell, de ők nem hallják, amikor egy ágy fázik és fulladozik. 

Imola! — ront be a főnővér: hosszú, dús, göndör hajától felfordul a gyomrom. Elképzelem, ahogy a félig ősz, félig festett szálak ráhullnak az ágyra, és szegény ágyikó nem bír megszabadulni tőle, örökké csak csiklandozza, irritálja. Nyugtalanságában remegni kezd, kimozdulnak a csavarok, felsebzik a gerincoszlopot; aztán jön a sérv, a reuma. Én az ágyak ápolója vagyok, és nem igazán értem, miért fontosabbak a benne sorvadó emberek.

 — Mit keresel itt? Már rég elbocsátottunk.

Aggódtam a betegszobákért. Szívesen segítek önkéntes alapon.

A főnővér torkán akad a lélegzet, szemével mélyen néz az enyémbe:

Szívem, van férjed, gyereked, anyád, barátnőd, bárki, akivel beszélhetnék? Szívesen segítenék!

A “férjem” említésekor oldalba vág a fájdalom. Még mindig húz a heg, amit a plasztikai sebész szikéje vágott, amikor Péter megnagyobbítatta a melleimet. Ennek már több, mint fél éve. Ma meglógtam a konzultációról. Azt hiszem, a lengőbordák kivételét tervezik. Ha hazamegyek, Péter már tudni fog róla, és megint bezár majd a halálos fűrészdobozba, hacsak nem kérem, hogy ő tegyen velem valamit. Egy fogfehérítés vagy ajakfeltöltés például hetekre kielégíti.

Százötven ágyam volt, és senki nem jött helyettem. Magukra hagytátok a krónikus részleget…

És most jön az, amit mindennél jobban gyűlölök:

Minek ápoljunk olyanokat, akik heteken belül úgyis meghalnak?! Senki sem látja, Molli. Aminek értelme van, azzal kell törődnünk. Most hoztak be egy mentőst, akkor sérült meg, miközben valaki életéért küzdött. Ha te itt szétmasztizod a friss ágyneműt, Imola, akkor mivel takarom, ápolom, gondozom őt? Őt, aki hasznos? Te, haszontalan, hamis kis dög!

Az ágyak reszketni kezdtek, a kötél hullámzott, valaki meglökött. Zuhantam. A bohócnevetés pedig épp annyira hamis, mintha a csillagok valójában csak habcsókok lennének. A hajamba ragad, miután a Nap felolvasztja őket. Cukormázat mállva, hullaként hullanak, és az a ragacsos hámlat örökké sodródik a világegyetem perifériája felé, sosem érve célt, egyre kövülve, míg mumifikálódott létére már sosem fog emlékezni senki. 

Én így hagytam a levegőben magam után a jövőm. Soha többé nem táncoltam kötélen; az ágy, amire akkor estem, az mentette meg a jövőm. A hamisat. Cukormázas csillaggá váltam akkor, ami rettentő olvadékony.

Jaj, bocsánat — nyitott be a jelen. Száznyolcvan centi, vörös hajú, barna szemű férfi. A főnővér ismerte.

Már végeztünk. Nincs nővérhiányotok a szájsebészeten? Ott talán, hát hogy is mondjam, talán nem olyan felelősségteljes a dolog, mint egy belen.

A férfi rám néz, és valamiért szorosan rám tapad a tekintete. Lebilincselődik. Mintha régi ismerősök lennénk, vagy talán próbálja kitalálni, ki lehetek, ezért aztán akaratomon kívül bár, de kibukkannak belőlem a szavak:

Molli vagyok, ápolónő, és mindennél jobban szeretem a szakmámat!

A férfi csak néz, mintha valóban engem látna, olyan a szeme.

Misi? Gond van? Hiszen, te vérzel.
Ó nem — aztán a főnővérre fordítja a figyelmét — nem, behoztam egy sérült mentőst, meg egy nőt, akit épp újraélesztett, azt hiszem, vagy nem tudom. A kurva életbe történhet ilyesmi, hogy leszúrnak egy mentőst?!
Ja, hallottam. Biztosan jól vagy, doktor úr?

A főnővér vonzódik hozzá, a férfin látszik, hogy már sokszor húzott határt kettejük közé. Egész váratlanul fordítja felém arcát, három lépéssel terem előttem, miközben úgy tűri az ingujját, hogy ne látszódjon rajta a vörös folt. Felém nyújtja a kezét, én az övébe emelem az enyémet. Megrémülök, amikor tudatosul bennem, hogy én szorítok erősebbet. Elmosolyodik, és bemutatkozik. Azt mondja, menjek az osztályos nővérhez, azonnal átvesznek, maradhatok akár már éjszakára is. Beleborzongok, ahogy elképzelem az ágyakat a hűvös, éjszakai fény lámpása alatt. Szívesen maradok — mondom, aztán pulzálni kezd hasamban az aorta, “Péter megöl, Péter megöl, Péter megöl…” — rángat a pánik, aztán oldalba vág a sebfájdalom, a torkomban érzem a mellimplantátum feszülését, ahogy a férjem eszembe jut.

(Folyt. köv.)

Vélemény, hozzászólás?

error: Védett tartalom !!