Megtekintve: 65 alkalommal

Óváros (1.)


Marica

Milyen érzés haldokolni?

Úgy teszi fel a kérdést, pont úgy, ahogy az előbb megdugott: kíméletlen agresszióval. Pucéron ül az ablakomban, a pöcsét az utcára lógatja, abban a hiszemben van, hogy a hatodikra senki nem lát fel. Dohányzik. Nem néz rám. Haja sötétbarna, jól fésült, nem tudom, mit keres itt, nálam. Egy évezredig tudnám bámulni meztelen vállát, izmokba domborodó hajlatait, de ez mind nem az enyém. Sosem volt és sosem lesz. 

Homloka fölött szivárványszínű az ég, tarkója alatt sötét. Mire rám néz, estébe borul az alkony, és akkor is csak azért teszi, mert valahogy le kell onnan másznia. És gyűlölöm ezt, legközelebb inkább kilököm az ablakon, minthogy így itt hagyjon.

Akkor szia!

Ez a pá. Puszi nem volt. Se puszi, csak a pá.

Szia!

S csattan mögöttem az ajtó. Nem számít, hogy hallott-e elköszönni, semmi sem számít neki, talán csak a testem. Az én testem, és nem a feleségéé.

A kis szoba óriásira nyúlik. Magasodó falai dobogni kezdték szívem szabálytalan ritmusát. Haldokolni épp ugyanolyan, mint élni, a rémület csak a kivétel. Ha megcsíp egy pók, és feldagad a helye, vagy bepisilek röhögés közben, vagy elered az orrom vére ébredéskor, vagy mint most is: szívdobogás érzéssel az embernek többé nem az az első gondolata, hogy mindjárt elmúlik, hanem az, hogy hiábavaló minden remény, mégis meghalok. Amúgy boldog is lehetnék, boldogabb, mint Dr. Fekete felesége… Már persze, ha ő lenne az egyetlen férfi a Földön. De nekem ő az.

Tágul és kiszáradt a szoba. A párkányon ott a seggnyoma. Pittyeg a telefonom, az alsó szomszédasszonyom az Dr. Fekete pöcsének a fotójával. Minden nap lefotózza lentről, már egy ideje meg sem nézem, csak golyónyalás közben szokott belém villanni: fényesre kell nyalnom, nehogy szó érje a ház elejét. 

Sosem zuhanyzom, ha vele kefélek. Kipisilem a spermáit, aztán a szagával alszom. A bőre mint a hipó: idegen és steril; még a farka is. Elképzelem, ahogy két beteg között azt is lefertőtleníti. Talán a betegeit is megdugja, a fúró helyett a farkát tolja a szájukba. Á, elhessegetem a rémképeket, és a kezembe veszem a telefont. 

Véletlenül kiteszem Dr. Fekete pöcsét háttérképnek, aztán… Aztán ma nem lesz alvás, csak halál. A szívem élesen mar, ahogy lüktetve dobog, hívnom kell Henket, a mentőst. Ki kell hívnom a mentőket. Ha nem teszem, reggelre meghalok, és én holnap még meg akarom lovagolni Dr. Fekete ölét, még egy napot álomvilágban tölteni, azt képzelni, hogy számítok neki.

Henk nem veszi fel, sms-t írok. Manapság már senki nem olvas sms-t, de annyira rosszul vagyok, hogy félek, nem lesz következő másodperc, csak egy eszmélet nélküli állapot, amikor már nem tudok segítséget kérni. Egy haldoklónak sokkal jobban fáj, ha búcsúznia kell, mert már sokszor elképzelte, milyen lesz az real time-ban. “Most tényleg meghalok. Most tényleg meg kell halnom!” Kétségbe esem és rettegek. Felhívom Dr. Feketét, de csak a rendelői számát tudom, azt meg úgyis a recepciós veszi fel… Vagy nem?!

Férfihang szól a telefonba, valami doktor ez is, – Mihály – és egy gyorsan lehadart, barokki körmondatban rázúdítom, hogy a kollégáját keresem, és azt hiszem, épp leáll a szívem, de ez így van jól, hiszen a hematológusom szerint végem, már nincs, mit tenni. Viszont valamiért Henk a lelkemre kötötte, hogy ne akarjak meghalni otthon, egyedül, így ez maradt az egyetlen, amibe fogódzom: a telefonom.

Mondja a címét gyorsan, Kedves!

Ez a Mihály felettébb kedves lehet, de egyszerre érzem a szám bénulását és azt, hogy akaratomon kívül alszom el. 

Jó éjt, Dr. Fekete kedves kollégája Dr. Mihály! Jó éjt, biztos valaki fontosabb fontosabb életéért küzdő, drága Henk! Jó éjt, édes barátnőm, Molli! Jó éjt, lakás! Jó éjt, Balmazóváros! Jó éjt, forgalom, zaj és lámpák! Jó éjt, ablak, felhők és Vénusz! Jó éjt plafon… Jó éjt, padló. Jó éjt, vér… Még több vér.

Henk

Bassza meg, Mari! A kurva életbe, ne menj el! Úristen, ennyi vért…

A hátára fordítom a nőt, az első gondolatom az, hogy valaki megtámadta: merő vér az orra és körülötte az arca, szája. A második gondolatom a leukémia. A harmadik meg az, hányszor kapartam már fel innen detto ugyanígy. Nincs pulzus, nem lélegzik. 

Nem, nem, nem, nem!!! 

Vállamon a walkie, a ház előtt, tíz emelet mélységben a mentő sofőrjénél a talkie; szólnom kell neki, mire felér a hordággyal, nekem újra kell élesztenem Marit. Holtan le nem viszem, csakis élve. De aztán nem történik semmi. Mari sem lélegzik, és lentről sem érkezik válasz, legalább negyven másodpercem ugrik a sunyiba a sok halózással. Mari fontosabb, nincs fontosabb, vagyis a kocsiból nagyon kéne infúzió, gyógyszerek és a defibrillátor. 

Kurva életbe már! A jó kurva életbeeee!!!

Mint egy óvodás kislány, úgy bőgöm el magam, aztán alig fogom fel, hogy valaki válaszol a walkie-talkie-n. Bár nem a kollégám az, de akár egy pizzafutár is lehetne, az is fel tud hozni három táskát.

Sikerül is, ráadásul valamilyen doktor. Mihály. Mindegy, az Isten küldte, Marica Istene.

Csak annyi időre hagyom abba a szívkompressziót, míg az ajtóhoz futok, ki a folyosóra, és szerencsére a végén épp nyílik a lift, benne a férfival. Felé ordítok: “az utolsó lakás!” Magas, erős testű, szürke farmert és türkíz széldzsekit visel. De mindez elmosódik a szemem előtt, ahogy fordulok.

Itt vagyok…

Lehuppanok Marica mellé, de mielőtt újra ellenőrizném a pulzusát, belém vág villámként az érzés, a kék ruhás férfi kezében semmilyen táska nem volt. Meg sem fordult a fejemben, hogy ő nem doktor Mihály…

Újra a nőre nézek, és lepörög szemem előtt az elmúlt időszak történése. Mari. Ahogy megmentette az életem, és ahogy minden nap újra megtette. Ahogy anyám helyett anyámmá vált, szinte azonnal, ahogy csak betettem a lábam Balmazóváros leglepukkantabb utcájának bérlakásába.

Mire otthagynám, hogy kérdőre vonjam a kék ruhást, ki is ő, hol vannak a táskák, még fel sem állok, amikor a fájdalom a mellkasomban Marica vérben úszó testére lök. Az ajtóban a kék ruhás, kezében vattacukor… Rózsaszín, pedig én kéket kértem; lilára festett bohóccá változik, és csak nyújtja és nyújtja felém a pálca körött lebegő vattacukrot. Beszél, de közben nem mozog a szája, aztán újra szíven szúr a vattacukor pálcájával. Kihúzza. A szívem helyén vatta, a pálcán az aortám tekeredik, vért pulzál vadul ugrálva. Elhányom magam, a bohócból ember lesz, a búcsúból Balmazóváros, Szalon köz 53/G VI. / 8. Palotás Mária lakása. És már sosem tudom meg, ki ez a fazon, és miért trancsírozott fel.

(Folyt. köv.)

Vélemény, hozzászólás?