Vihar

Nézd, kedvesem, vihar volt,
körül fekszenek a fák és házfalak,
a kényes sövények sora, a sok
szerelembe borzadt madár tétován
némul a pusztulásra.
S én nem tudok félni, pedig tegnap alkaromon
folyott le a halott hit
(ez olyan rőtarany valami, ami hideggé
válik a múlással, mint a sár).
A szél elvitte majdnem minden arcom,
minden fazekat, könyvet, a tűzfalat,
három szép kis dobozban elfér, ami megmaradt –
most ezeken kuporgok államig húzott
térdekkel, keresve szívemben az űrt,

de már csak téged talállak.

Két forró tenyerem között szelíden gömbölygetem színed, ízed, neved.
Olyan könnyű vagy, befutsz nyelvem
alá a szavak helyett, mielőtt kimondom,
már rég kimondtad, és nevetsz.

Nézd, kedvesem, vihar volt,
körül fekszenek a versvasak, rájuk
borultak a zsindelyek.
Nem tudok halálról írni, mert itt vagyok neked.