A betolakodó

Az egész házat befutotta. Megkapaszkodott a fal réseiben, percről percre kúszott tovább. Elkapta az esőcsatorna peremét, felhúzódzkodott rajta. Saját testsúlyát könnyen tartotta, semmiféle edzésre nem volt szüksége. Genetikája tartalmazta mindazt az erőfölényt, amivel gyengébb társai nem rendelkeztek. Az izmos indák fojtottan kacagtak a holdfényben. A tetőn lendületet vett, az ablak felé nyújtóztatta éhes csápjait. A nyílászáró csukott állapotától nem esett kétségbe, megpihent. Az alsó tapogatóival a földszinti ablak felé indult.
A nő az ágyában feküdt, hol is lett volna hajnali háromkor. Éppen a másik oldalára fordult, memóriahabos párnáján újra megtalálta a koponyája helyét.
Akkor hallotta meg a roppanást. Kinyitotta a szemét.
A méregzöld szörny takarójának közepén járt, lassú mozgása még ijesztőbbnek tűnt, mintha száguldott volna.
Egy pillanatig nem mozdult, majd hirtelen felült és jobb kezével elkapta a legközelebbi szálat. Az utcán valaki felordított. A nő szorosabban markolta a szárat, felugrott a fekhelyéről és satuba szorítva el nem engedte volna egy pillanatra sem a betolakodót.
Az éjszakára nyitva hagyott ajtón csak úgy mezítláb szaladt ki, maga után vonszolta a gonosz teremtmény egyre súlyosabb tömegét. Hátranézett.
Megbotlott valamiben, nem volt ideje korrigálni az egyensúlyát és elterült a földön.
Mire magához tért, a nap magasan fent járt az égen. Mellette a zöld levelek kókadoztak ugyan, de még nem adták fel.
Felnézett a házra. Négykézlábra állt, majd óvatosan felegyenesedett, közben le nem vette volna a szemét támadójáról. A dög mintha vigyorgott volna.
A nő megkereste a metszőollót, és úgy ahogy volt, éjszakai öltözetben nekiesett a vadszőlőnek, és kiszabadította alóla a megtört házat.