Hágó (2.)
Rafael
– Emlékszel a mező torkára?
Rafi a kórteremben borotválkozik. Elvágja a nyakát, de nem áll meg, mozdulata folyamatos, vércsíkot húz az ádámcsutkája mellett, csak sokkal feljebb, az állkapocscsontjánál emeli a levegőbe a borotvát. Egy pillanatra a bőrére néz, majd rám a tükörből, aztán az apró kézmosót összevércseppezve lemossa nyakát, majd törölközőt nyom magára, és mellém lép.
– Aha. Ugye Navennek nem beszélsz róla?
– Dehogy! Megölne.
Rafi tekintete elhomályosodik, inkább ő fog megölni.
– Ilyet most még csak viccből se mondj! De készülj rá, hogy fel fog robbanni!
– Talán elmarad… Nyugodtnak tűnik. Tegnap még mosolygott is.
Kiröhögsz. Engem vagy Navent, nem tudom. Aztán leellenőrzöd a törölközőn, hogy vérzel-e még. Majd lehuppansz mellém az ágyra, és megfogod a kezemet, de csak ott érzem, ahol nincs gipsz.
– Maga alatt van. Edi mondta, hogy csak ül, néz maga elé, és dohányzik.
– Edi otthon van? – Rafi bólint.
– Zűr volt a cégnél, a megrendelő másra gondolt, a beszállító szúrta el, most kényszerszabira küldték, éjjel jött. Én nem is találkoztam vele, csak a táskájával. Aztán telefonon beszéltünk, talán ő jön érted.
– Edi? Azt hittem, azért jöttél, hogy hazavigyél. Naven is elvihetett volna este.
– Volt valami betege, akihez mindenképp ki kellett mennie, nekem meg most…
A szemed elé emeled az órád, a karod tetovált. Fekete, hosszú ujjú, mentős pólót viselsz. A képek vonalai a csuklódon kezdődnek, ott, ahol egyszer felvágtad.
Esett az eső. A reggelnek nem volt reggel színe, alig váltott feketéből sötétkékbe az ég, és könnyezett minden, te meg sehol sem voltál. Az ajtóm nyitva, Naven és Edi fel, alá rohantak a házban, és hozzám senki se jött be, hogy felébresszen. Nem tudtam, mi a baj, csak azt, hogy a szoba másik oldalán lévő ágy üres: a te ágyad. A bátyáink aztán még hangosabbá váltak, és a padlásról jött a hangjuk. Dobogtak és robogtak, aztán Naven hívta a mentőket. “Hágó. Igen, az erdő túlfelén álló ház az! Az öcsém felvágta a csuklóját. Nem, nincs magánál. Igen, de nem sikerült.”
Míg Naven megdöbbentően hideg és higgadt hangját hallgattam, kint a szél olyan gyorsan támadt fel, hogy gondoltam, hogy baj lesz, beterítette levegőjével a házat. Forró dohot lehelt a tetőre, befolyt a falakon, a bőrünk alá kúszott, aztán beépült a csontjainkba.
– Anka! – Ha Naven hangja halk, akkor tényleg baj van. – Öltözz! Mentő jön Rafiért, megsérült a keze, és elájult.
Persze, azt nem mondta, hogy mi mindent vett be mellé.
– Edi…
– Nyugi, Edi vele van, kelj fel, bekönyöröglek a mentőbe, nem foglak tudni suliba vinni.
Naven túl gyorsan beszél, nehéz mellette levegőhöz jutnom, nem hogy megszólalnom. Zihálva vágok közbe:
– Edi vérzik, Naven. Rafi mellett fekszik, és elvérzik épp.
És ahelyett, hogy visszasietnél a padlásra, értetlenül bámulsz, ezért aztán folytatom:
– Spriccel a nyakából a vér. Valami elvágta a bőrét! Valami vagy valamik…
– Mik?
Nem várod meg, míg gyermeki fejjel kis, zöld emberekről mesélnék, csak végre elrohansz, felrobogsz a lépcsőn, onnan létrán a padlásra. Meghallom a mentőszirénát, pedig valószínűleg még el sem indult az autó a központból. Mi pedig az erdőben lakunk, annak is a túlsó végén. Mégis látom előre, ahogy a két mentős a bátyám miatt száll autóba. Az egyikük házas, a felesége nyolc hónapos terhes, és késő éjjelig a babaszobát festették. A másik fiatalabb, szolgálatban volt éjjel is, akkor is, amikor a rendőrség riasztotta őt és a társát egy gyilkossági kísérlethez a belvárosi babagyár szalonjában. Arról fog mesélni a társának, míg ide nem érnek…
Életünk minden képe a bőrödre van varrva… Az órádhoz emelem a nem gipszelt kezemet, feljebb húzom a pólód ujját, a sok fekete minta a könyöködnél színesedik. Szürkével rajzolt lombok, égszínkék házunk a kertkapuval, sötétebben Naven, Edi és te a tisztáson, zafír trifólium… A sötétkéknél felszisszenek. Azzal úgy vagyok, mint Naven a mező torkával: mindig halálra rémülök, ahányszor csak eszembejut a hegy gyomra, a zuhanás… Elszakadok tőletek, és többé nem leszek olyan, mint azelőtt voltam: homokszemből igazgyöngy. Vagy fordítva.
Megfogod a csuklóm, mélyen a szemembe nézel. Az egyiken szűkebb résen keresztül látok, megsérülhetett az arcom.
– Van valahol egy tükör? – kérdezem, a nyelvem is furcsa. Kezedről az arcomhoz húzom az ujjam, de megállítasz.
– Eltörött az arccsontod, nem mondták?
Bizonytalanul rázom a fejem, kezem a kezedbe simul, bátorítóan szorítasz egyet rajta, és most is az jut eszembe, hogy meghaltál azon a reggelen. A mentők sosem értek oda. A hágón képtelenség átkelni.
Észreveszed, hogy kiesek a jelenből. Ujjam a csuklódon lévő heghez csúszik, megugrasz, mintha én metszeném el.
– Ugye láttad előre, mi fog történni a fősuli tanárijában? Anka, a vérnyomásingadozásod is ezért van? A látomások miatt?
– Az iskolaorvos azt mondta, mert idegeskedek, azért. Ő az orvos.
– Ő csak egy körzeti orvos, Naven a belgyógyász, egész nap vérnyomásokon rágódik, ő mit mondott?
– Hogy nem láthatom előre a jövőt, hogy az hülyeség. – Rafi az egyetlen bátyám, aki sírni láthat. – Hülye vagyok. Nem tudom, miért ugrottam, egyszerűen csak félni kezdtem attól ott, bent, ami van. A tanároktól, hogy megmérik a pulzusom vagy, hogy faggatni kezdenek a péntekről.
– A péntekről mit gondol Naven? Az is csak egy hülyeség?
Megrántom a vállam, és fájni kezd a kezem, az arcom, a hátam, a lábam, s igazából mindenem a világon. Rafi észreveszi, a kezembe nyom egy tablettát, átöleli a vállam, míg lenyelem.
– Nagyon megijedtem, hogy szétplaccsansz a betonon. De Cilián alád állt, így aztán ő placcsant szét.
– Mi???
Rafi elenged, mosolyog, pattanáshegek mélyednek az arca két oldalán.
– Csak nem érdekel a kis csávó?!
– Nagyon is érdekel, ha valaki széttörött a testem alatt…
Kajánul vigyorog, mélyen a szemembe néz, aztán elhessegeti a dolgot.
– Semmi, beütötte a könyökét, ennyi. Figyelj, Anka… Elmondtam neki, hogy miért ódzkodsz a pasizástól.
– Tudom. Így tehát vége.
– Megint. Igen – bólogat. — Pedig azt hittem, kedveled. Sosem mutattál be még senkit a “naaagy tiszteletű” Bonaventura bátyánknak rajta kívül. Amúgy itt van a folyosó végén… Ha esetleg megköszönnéd neki, hogy nem hagyott kilapulni.
– Jaj.
– Jaj, igen. Fülig belezúgtál, mi?!
– Mégis, mit számít. Nem ismerhet meg. Soha senki sem ismerhet meg.
– Rajtam kívül – vág közbe Rafi.
– Rajtad kívül.
A kórház mindig sötét. Ha nyár van, és tűz a nap, akkor a némasága homályosítja. Ha hangzavar támad, akkor az időtlenség csúszik a mozdulataink közé; másodéves voltam ekkor a nővérképzőben, amikor azon a pénteki napon a főiskola hallgatói, orvosok, a tanáraim olyasmit láttak, amit eddig még a bátyáim sem. De megfulladt volna az a gyerek.
Rafit kikísértem a lépcsőkorlátig: egy hatalmas kígyót zárt magába az öntött vas korlátja. Aggódott, hogy hatott-e a fájdalomcsillapító, én pedig azon aggódtam, hogy borzalmasan ronda lehetek a törött, belilult arcommal. Nem kopoghattam csak úgy be Cilián kórtermébe, milyen lett volna az már… De a bátyám csak vihogott, egészen addig, míg balesethez nem riasztották, és már akkor tudtam, hogy Cilián mögöttem áll, mikor még el sem indult a szobájából. Rafi fel-felpillantgatott, ahogy futva szelte lefelé a fokokat. Amikor bevillant, hova riasztották, leolvasta az arcomról a rémületet, és lassított. Fekete szemüvege mögül nézett, majd úgy volt vele, mint máskor is: ő nem szerette tudni előre, mi fog történni. Mondjuk, én sem, de ezt dobta a gép.
Folyt. köv.